Lk 2,1-20 - Éjféli mise (C év)

Karácsony üzenetét talán egy mondatba is összefoglalhatjuk, mégpedig ekképpen, hogy: „kis fény, nagy világosság”. S tulajdonképpen ahogyan elhozott bennünket az út egészen ide a templomig, megtörtént karácsonynak a titka, hiszen valamiféle „kis fény” volt az, ami idáig vezetett bennünket az éjszakában. Hiszen sötét van, és vagy az autónak a fénye, vagy éppenséggel az éjszakai járatnak a kicsi fénye, vagy éppenséggel a közvilágításnak imbolygó fényei segítettek bennünket abban, hogy végül elérkezzünk ide a templomba, és itt nagy világosság fogadjon minket. Tulajdonképpen Karácsonynak ez a titka: hogy fölismerjük, hogy a kis fénynek igazi nagy világossága van; hogy érdemes a tekintetünket, a figyelmünket a „kis fényre” összpontosítani azért, hogy aztán a nagy világosság a tájékozódásban segítsen bennünket. És csak néhány mondat erejéig hadd ütköztessem ezt azzal, ahogyan oly sokszor el tudunk csábulni, és nem a nagy világosságot keressük, hanem a nagy fényt. A nagy fény elkápráztat bennünket, a nagy fény sokszor el is vakít bennünket. Van Karácsonynak ez a titka, melyet érdemes nagyon-nagyon megőrizni magunkban, s ezt követni, hogy „kicsi fény, és nagy világosság”. A kicsi fényről és a nagy világosságról egy történetet hadd hozzak, mert 2004-ben, amikor az Indiai-óceánt elárasztotta a cunami, akkor utána a kutatók megdöbbenve fedezték azt föl, nem egy kicsi szigeten az őslakosság mindenféle veszteség nélkül túlélte a szökőár pusztítását. Nem értették, hogyan lehetséges az, hogy szinte mindenki megmenekült ezeknek az archaikus törzseknek a lakói közül. S akkor a törzseknek a tagjait kérdezték, honnan tudták, hogy idejekorán fel kell menni a legmagasabb pontokra? S azt mondták, hogy nagyon világos volt, hogy föl kell menni, hiszen elkezdett apadni a folyó, ami folyt a szigeten, hiszen a halak olyan furcsán úsztak, a hullámok nagyon egyenetlenek voltak, hogy a madarak és a kisemlősök olyan furcsán, és érthetetlenül viselkedtek, s akkor az idősebbek már mondták: mindenképpen fölfelé kell menni, mert valami olyasmi fog történni, ami fontos, és valami olyasmi, amit fontos lenne túlélnünk. Aprócska jelek, hihetetlenül picike kis dolgok, kicsi fények. De ezek a kicsi fények azokat az egyszerű embereket a nagy világosság felé vezették, s annál a nagy világosságnál látni lehetett azt, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy élhessünk, hogy élhessünk úgy, ahogyan érdemes. Tehát: kicsi fény, nagy világosság. Nem kell a nagy fény, elég a kicsi fény is, mert annak van a nagy világossága. Aztán a második: ha más tudjuk karácsonynak ezt a titkát, akkor elkezdhetjük értékelni a jelentéktelennek tűnő jót is. Tudom én, hogy karácsonykor elsősorban arról szoktunk beszélni, hogy a jó milyen hatalmas, milyen óriási, és hogy azt Isten milyen dicsőséges, de azért a hétköznapi életvitelünkben sokszor a jót oly nagyon le tudjuk értékelni. S ehhez is eszembe jutott egy történet. 2005-ben Kanadában történt az, hogy rettenetes időjárási viszontagságok között szállt le egy repülőgép. S ahogyan leszállt, túl is futott a futópályán, katasztrófa történt. Beletelt néhány perc, a repülőgép ki is gyulladt. Az illetékes, miután látta, hogy mi történt, elkezdte megfogalmazni azt az üzenetet a halottak hozzátartozói számára, amit ilyenkor kötelessége volt megfogalmazni. Elkezdte felhívni, elkezdte értesíteni a járat elhunytjainak a hozzátartozóit, mígnem egyszer csak befutott egy hír: a szerencsétlenséget mindenki túlélte. Ugyanis az történt, hogy a repülőgép lefutott a pályáról, s a hogy továbbfutott, nagyon közel volt Kanada egyik legnagyobb forgalmú autópályája, s az emberek százasával álltak meg az autóikkal, és százasával mentek oda, hogy néhány perc alatt kimentsék azokat az embereket, akik ott voltak ezen a katasztrófát szenvedett repülőgépen. A nyolc vészkijáratból kettő nem is működött, egyáltalán nem működtek a csúszdák. És mégis: emberek százával álltak meg, mert azt a látszólag kicsi jót, hogy „én megállok, és odamegyek, megnéztem, hogy mit tudok tenni” - azt nem értékelték le. Mindenki tudta értékelni és nagyra tartani azt a kicsi jót, aminek aztán a gyümölcse az lett, hogy mindenki túlélte ezt a repülőgép-katasztrófát. A második gondolat így szól: azt a jelentéktelennek tűnő jót és kincset, amit mindannyian hordozunk, nagyon fontos lenne értékelnünk, mert abból nagyon sok élet fakadhat mások számára is. S aztán a harmadik: milyen nagy jelentősége van annak, hogy akkor ezt a jót, ami mindegyikünkben ott lakik, ezt a „kicsi fényt”, aminek nagy világossága van, ezt megőrizzük magunkban és ébren tartjuk. Éppen tegnap vagy tegnapelőtt egy műsorban hallottam, hogy a Második Világháborúban, Erdélyben, nyolc-tíz orosz katona elbarikádozza magát a hely tetején, s onnan lövik az ellenséget, vagyis bennünket. Aztán egyik nap telik a másik után, s ez a nyolc-tíz orosz katona elszigetelődik a többiektől: nincsen utánpótlás, hideg van, éheznek. Lent a faluban, hatalmas üstben gulyáslevest főznek. Egyszer csak, ahogy állnak ott a magyar katonák sorban, hogy megkapják az ételt, megjelentik föntről egy orosz katona. Beállt a sorba, mert éhes volt. Amikor fölfedezik ki ő, persze hogy neki akarnak rontani. S van ott egy tiszt, aki a következőt mondja: „Hagyjátok, ő is olyan ember, mint mi: éhes, hadd egyék”. S kap az ételből, és visszamegy oda, ahol a többiek vannak. Ez a katonatiszt ébren tartotta magában azt a kicsi fényt. S annak a kicsi fénynek, embersége kicsi fényének hatalmas világossága támadt. A zárógondolat így szól: ha tudjuk ébren tartani ezt a kicsi fényt, amiből nagy világosság fakad, akkor fölfedezhetjük ennél a kicsi fénynél a mindegyikünkben lakó kicsi fényt – hogy nem létezik olyan ember, akiben ebből a pici fényből valamennyi ne sugározna. Papról szól a történet: egy atya természetesen nagyon készül Karácsony ünnepére, s ezért aztán állítanak Betlehemet is, beleteszik az éjféli misén a kis Jézusnak a szobrát. Aztán ahogy éjféli miséről hazamennek az emberek, rendet raknak, bezárják a templomot, másnap reggel pedig már hatkor nyitják, hétkor már pásztorok miséje. A pap, ahogy befejezi a reggeli misét, odanéz a Betlehemre: eltűnt a kis Jézus szobra. Elkezdik keresni, először azt gondolják talán valahova eltűnhetett, leeshetett. Tűvé teszik érte a templomot, sehol sincsen. A pap utána minden karácsonyi misén kihirdeti, hogy hát eltűnt, de egyre inkább azt gondolja: ellopták a Betlehemből a kis Jézusnak a szobrát, hát aki ilyet képes volt tenni, azonnal hozza vissza. Elmondja az esti misét is, és nem lesz meg a kicsi szobor. Rettenetesen odavan a pap, elmegy, hogy kifújja magát. Megy, baktat az utcán, s egyszer csak látja, két-három házzal arrébb lakó ismerősei, szomszédok, apa, kisgyerek – s a kisgyerek húzza maga után a Karácsonyra kapott kisautóját. Tudja, milyen szegények ők, egészen könnybe lábad a szeme, hogy a szülőknek valószínű nagyon sokat kellett összerakosgatni a pénzt ahhoz, hogy a gyereknek megvehessék ezt az autót. Valahogy el is feledkezik a bánatáról, odamegy, meg akarja ölelgetni a szülőket, boldog ünnepeket kívánni nekik, s ahogy közel ér a gyerekhez és a kisautóhoz, lássunk csodát: a kisautóban ott a kis Jézus szobra. Hát a papnak minden rendességét össze kell szedni, hogy ne kezdjen el kiáltani, s aztán fogja magát, nagyon szigorúan odaszól a gyereknek és a szüleinek, hogy hogy volt képük ehhez, hogy ezt a szobrot a Betlehemből kivették? Pironkodnak a szülők, mígnem aztán oda nem fordul az atyához és azt nem mondja: „de papbácsi én nem loptam el azt a szobrot, hanem amikor imádkoztam azért, hogy bárcsak megkaphatnám ezt a kisautót, akkor megígértem Istennek, hogy a fia lesz az első, akit először elviszek az útra, és most ez történik”. De nagy dolog az: „kis fény, nagy világosság”. S végül: ha ébren tartjuk magunkban ezt a kis fényt, és tudjuk értékelni és őrizni, akkor annak a fényénél megláthatjuk bármelyik emberben ugyanazt a fényt, amit oly nagyra értékelünk ezen az éjszakán