Olvasmány: Iz 52,7-10
Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét
hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet; aki azt mondja
Sionnak: ,,Királyként uralkodik Istened!' Hallgasd! Őreid felemelték
hangjukat, együtt ujjonganak, mert szemtől szemben látják, amikor
visszatér az Úr Sionra. Örvendjetek, ujjongjatok együtt, Jeruzsálem
romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet.
Felfedte szent karját az Úr, minden nemzet szeme láttára; és meglátja a
föld minden határa Istenünk szabadítását.
Szentlecke: Zsid 1,1-6
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták
által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a
mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki
-- mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent
fenntart hatalmának igéjével --, miután a bűnöktől megtisztulást
szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban [Zsolt 110,1]. Mert annyival
kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen
melyik angyalnak mondta valaha: ,,Fiam vagy te, én ma szültelek téged'
[Zsolt 2,7]? És ismét: ,,Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz?' [2 Sám
7,14] Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így
szól: ,,És imádja őt Isten minden angyala!' [MTörv 32,43G]
Evangélium: Jn 1,1-18
Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.
Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem
lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek
világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl
nem fogta. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve.
Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen
általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a
világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a
világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem
ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.
Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten
gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a
vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből
születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő
dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt
kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tesz róla, és hirdeti: ,,Ő
az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt,
mint én.' Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből
kegyelmet. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság
pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az
egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Szentbeszéd
Karácsony üzenete, ahogy arról az éjféli misén is szóltunk, egy
mondatban is összesűríthető: „kis fény, nagy világosság”. János apostol
és evangélista erről a világosságról beszélt. Óriási dolog az, hogy itt
vagyunk, és értjük, sejtjük ennek a kicsi fénynek a titkát, hogy nem a
nagy fényességet keressük, hanem a kicsi fényt keressük. Mert tudjuk,
hogy a kicsi fényből árad a hatalmas világosság, és ezért a nagy fény
nem csábít el bennünket, akármennyire káprázatos, akármennyire hívogató.
Sokszor az a nagy fényesség inkább elvakít bennünket, vagy éppenséggel
káprázatot hoz. Mi, keresztény emberek ismerjük a titkot. Nem értjük,
nem tudjuk, de ismerjük. S a titok így szól: „itt van ez a kicsi fény,
amiből nagyon nagy világosság származik”. Igen ám, de hogy ha saját
életünkre gondolunk, vagy a pásztorokra: eltölti őket a fény, de aztán
nem maradnak a fényben, hanem elindulnak, hogy megkeressék azt a picike
lángocskát, és elérkeznek Jézushoz, és aztán ahogy visszamennek, vissza a
dolgukra, szokásos életükbe, bár talán megváltozva, akkor a szerző azt
mondja: „és magasztalták, dicsőítették Istent”. Miért van az, hogy akik
befogadják ezt a fényt, elkezdik magasztalni és dicsőíteni Istent? Min
múlik ez? S az első gondolatunk rögtön ehhez kapcsolódik, hogy amikor
elmennek, és a betlehemi jelenet valóságosan lejátszódik, mit látnak?
Tulajdonképpen látnak egy fiatal nőt, látnak egy idősebb férfit, látnak
egy pici babát, aki éppenséggel pont olyan, mint bármelyik kicsi baba.
És látják nyilván ott azokat az állatokat, azokat a szereplőket, akik
még jelen vannak. Nem látnak semmi rendkívülit. A kérdés azonban az,
hogy miközben nem látunk semmi rendkívülit, észrevesszük-e a
rendkívülit? Mert ez lehetséges. Egy ősi indián mondás szerint az a
valaki lát, aki amikor valamire tekint, akkor fölismeri a kézzelfoghatót
és a nem kézzel foghatót egyszerre. Ezért aztán mindenki, aki Jézusra
tekint, és látja a kézzelfoghatót, és a nem kézzelfoghatót egyszerre, ő
valamiképpen belemerítkezett Istennek a titkába. De hát nem így van?
Mikor József vagy Mária ránéznek a pici babára, nem egyszerűen csak egy
kisgyereket látnak, hanem azt látják: „nahát, ez az én kisfiam”. És
amikor ránéznek, ahogy szép lassan telik az idő, és mélyül a megértés,
azt mondják: „hát nem csak egy kisgyereket látok, valamiképpen Isten fia
ő”. Ez a megfoghatatlan, de a megfoghatatlant is fölfedezhetjük,
miközben a megfoghatót látjuk. Min múlik az, hogy valaki látja egyszerre
a megfoghatót és a megfoghatatlant, amikor valakire, vagy valamire néz?
Ahogy látjuk az életet, látjuk-e egyszerre benne a megfoghatót és a
megfoghatatlant? Ez már nem Istenen múlik, ezt bátran mondhatjuk, hiszen
Jézusban Isten megtestesült és megmutatja magát. A mi erőfeszítésünkre
is szükség van ahhoz, hogy lássuk egyszerre a magfoghatót és a
megfoghatatlant.Egyszer valaki hallgatott egy előadást, pszichiáter volt az
illető, és aztán megbeszélte ezt a barátaival, s ő lelkendezett, hogy
micsoda nagyszerű előadás volt. A többiek pedig fanyalogtak, azt
mondják: „kicsit hosszú volt, kicsit túlságosan körülményesen fejtett ki
ezt-azt”, vagy „jaj, hát az az egy-két történet, kicsit kevesebb is
elég lett volna”. S a pszichiáternek ez az élmény szöget ütött a fejébe:
miért van az, hogy ő azt mondja: „életem egyik legjobb előadása”, mások
meg fanyalognak? Min múlhat ez? S akkor egy picit utánanézett ennek, és
a következőre jutott: nagyon sokan vannak úgy, hogy például egy
előadást hallgatva is nem fektetik be a megfelelő energiát a
hallgatásba; a megfelelő energiát a nézésbe, vagy a szemlélésbe.
Tulajdonképpen elég kényelmesek vagyunk. Istentől is azt várjuk: essen
jól a leülés, kényelmes is legyen, és Isten nyűgözzön minket le. Ezt
nagyon szeretjük. Végülis még el is jövünk, oda is szánjuk magunkat
annak, hogy Isten akkor a mi kényelmességünkben megjöjjön és nyűgözzön
le. A kinyilatkoztatás nem erre a rugóra jár, hanem arra, hogy
éppenséggel sokszor valami kápráztató fényből elindulunk, azért, hogy
azt a picike kis fényt fölfedezzük. És ahhoz a mi erőfeszítésünk is
kell. Az első gondolat tehát így szól: ha azt akarjuk, hogy Isten
föltárja nekünk magát, akkor az egy ponton túl már biztos, hogy a mi
erőfeszítésünk révén történik meg. És nem azáltal, hogy Isten még jobban
megmutat valamit. Amit meg lehetett mutatni, megmutatta. Most a kérdés:
elég energiát fektetünk-e bele a nézésbe, meg a hallgatásba?Második dolog: mit jelent az, hogy Jézus megszületett és az Isten
emberré lett? Azt jelenti, hogy ettől kezdve most már az Istent és az
embert egyben láthatjuk. És milyen sokan vannak olyanok: külön
gondolkodnak, okoskodnak Istenről, és nem jutnak nagyon előre. Mások az
emberen gondolkodnak és töprengenek és kutatják és nem jutnak igazán
előre. Aztán olyanok is vannak, akik azt mondják, érdemes Istent és az
embert egy közös képre helyezni. És nézik az Istent és az embert egymás
mellett, és ők se jutnak sokra. Mi segít bennünket ahhoz, hogy messzebb
jussunk, mintha csak külön-külön, vagy akár egy képen lássuk az Istent
és az embert. Éppenséggel, hogyha a kapcsolatukat nézzük. Ahogy az Isten
és az ember közös kapcsolatban vannak egymással. A kapcsolatnak a
föltárása visz bennünket tovább. Ezért nem elégséges, ha csak külön
látjuk az Istent és az embert, vagy csak egy közös képre helyezzük őket,
hanem hogy mi történik köztük, mi történhet köztük. Sokan mondják ezt:
„az ember az Isten tenyerén él”. Ez egy szép kép, de nem tár föl
mindent. Ezért aztán sokan hozzáteszik: „igen, így van ez, az ember az
Isten tenyerén él, és amikor elköltözünk ebből a világból, akkor az
történik, hogy Isten áttesz minket egyik tenyeréből a másikba”. Szép
kép...de nem elég. Mert éppen a Karácsony a következő képet is hozza:
„az Isten az ember tenyerén él”. És az ember az Istent az egyik
tenyeréből átteszi a másikba aztán a másikból az egyikbe. Aztán az ember
megteheti azt, hogy ezt az Istent átöleli, ringatja, dajkálja,
nevelgeti. Ha ezt a két képet egyben látjuk: az ember ott él Isten
tenyerén, és isten ott él az ember tenyerén. És hogy ha ezt a kettőt már
egyben látjuk, akkor tudunk valamit arról mondani, ki is Isten, ki is
az ember, mit jelent a Karácsony titka.Aztán a következő gondolat, hogy ezért, ebből is következik, hogy
az Örömhír nem mindig nyűgöz le bennünket, sőt sokszor a mindenféle
egyéb hír mellett el is tud tűnni. Nem egyszer a mi tudatos keresésünk,
kutatásunk kell ahhoz, hogy az Örömhírt felfedezzük. Ahogy a pásztorok
elindulnak, hogy megkeressék az „Örömhírt”, hiszen Jézus maga az
„Örömhír”. Ha szabad így mondani: jön, érkezik valamiféle üzenet, de
hogy az „Örömhír” legyen, ahhoz én is kellek. Hiába mondják azt az
angyalok: „nagy örömet hirdetek nektek, megszületett a világ Megváltója”
- ez még csak „hír”. Az angyaloknak már „Örömhír”, a pásztoroknak még
nem. Hogy „Örömhírré” legyen egy hír, ahhoz mi magunk is kellünk, hogy
bennünk egy hír örömmé váljék. Az már a mi részünk, ami oldalunk. Tegnap
néztem egy picit a televízióban az egyik filmet, ha jól emlékszem ez a
„Bakancslista” című film. Két idős ember, mindkettő tudja, hogy
nemsokára meg fognak halni, elindulnak, hogy még megtegyenek,
megnézzenek a világból valamit, ami olyan szép, ami nélkül nem akarnak
innen elmenni. S aztán van egy jelenet, az egyikőjük kérdi a másikat:
„te hallottad azt a mondást, hogy állítólag mikor Isten elé kerülünk,
akkor két kérdésre kell majd válaszolnunk?”. A másik nem hallotta, de
nyilván érdekli, mert nemsokára megtörténik, azt mondja: „nem tudom, mi
az?”
„Az egyik kérdés így szól: volt-e örömöd az életben?” Elgondolkodik
rajta, kicsit elmosolyodik: igen volt. Ha a másik is ilyen lesz, akkor
nem állunk rosszul. Aztán a férfi továbbkérdezi az ismerősét, barátját:
„Igen ez volt az első kérdés, a második így szól: okoztál-e örömöt
másoknak?” Ott már behúzza a nyakát ez a valaki - ez már nehezebb
kérdés. És innen eljuthatunk oda, hogy tulajdonképpen mit jelent az,
hogy a hír bennünk Örömhírré lesz? A hír bennünk Örömhírré akkor lesz,
ha mi magunk Örömhírré válunk. Nem arról van szó, hogy vagyunk ahogy
vagyunk és hirdetünk valamit ... vagyunk, ahogy vagyunk, és beszélünk
valakiről – ez roppant kevés. Ha mi magunk nem válunk Örömhírré mások
számára, akkor az Örömhír, a Hír nem lett bennünk örömmé, vagy
Örömhírré. Ez akkor a harmadik gondolat, és jöjjön akkor a negyedik.A negyedik pedig: rögtön egy történetet hadd mondjak el
Edisonról. 99 évvel ezelőtt történt, 1914 decemberében. Edisonnak az
egész műve, az alkotása, az az intézmény, ahol ő a kutatásait, a
kísérleteit, a föltaláló művét létrehozta – porig égett. És ott nézte,
ahogy lobognak a lángok, és minden ízzé-porrá válik. Edison szólt a
fiának: „fiam, légy szíves szólj anyádnak, jöjjön ki, mert ilyet nem lát
mindig.” És akkor végignézték, ahogy a 67 éves Edisonnak az egész
életműve a láng martaléka lesz. Másnap reggel odamentek a munkatársai,
ott volt Edison, és a következőt mondja a kollégáinak: „tudjátok, ez egy
nagy lehetőség, azért, mert most az összes tévedésünk elveszett, az
összes tévedésünk megsemmisült...most aztán nekiláthatunk tiszta
lappal”.
És milyen a történelem: három hét múlva Edison elkészítette a világ első
fonográfját. Ez valamiképpen arról szól számomra, hogy valakiben egy
hír („most égett le az egész életműved”), örömhírré lesz. Addig-addig
nézi, dolgozik vele, míg örömhírré nem lesz, és ebből az örömhírből
aztán születik valami. És nemcsak születik valami, hanem ő is valakivé
lesz közben. Tehát Karácsony: kicsi fény, nagy világosság, és nagy
örömmel mondhatjuk, hogy ez a kicsi fény éppen elég nekünk.
