Mt 2,1-12 - Vízkereszt (C év)

Olvasmány: Iz 60,1-6

Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert íme, sötétség borítja a földet, és homály a népeket, de fölötted felragyog az Úr, és dicsősége megjelenik fölötted. Nemzetek jönnek majd világosságodhoz, és királyok felragyogó fényedhez. Hordozd körül szemedet, és lásd: mindnyájan összegyűltek, eljöttek hozzád! Fiaid messziről jönnek, és leányaidat ölben hozzák. Akkor meglátod majd, és földerülsz, megdobban és kitágul a szíved; mert rád száll a tenger vagyona, nemzetek gazdagsága jön hozzád. Tevék áradata borít el téged, Mádián és Éfa dromedárjai, mindnyájan Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik.

Szentlecke: Ef 3,2-3a.5-6

Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb röviden megírtam. amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által.

Evangélium: Mt 2,1-12

Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: ,,Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.' Amikor Heródes király meghallotta ezt, megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem. Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol születhetett a Krisztus. Azok ezt felelték neki: ,,A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által: ,,És te Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek [Mik 5,1-3; 2 Sám 5.2]. Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: ,,Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.' Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük haladt, majd odaérkezve megállt a hely fölött, ahol a kisgyermek volt. Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket Máriával, az anyjával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

Szentbeszéd

(éppenséggel így vagyok... néhány nappal ezelőtt belázasodtam, ezért csak néhány szót szeretnék szólni, nem is nagyon tudok többet...)

Milyen nagy dolog, hogy mi emberek, akik természetünknél fogva nagyon mélyről jövően – akármilyen furcsán is hangzik ez – tekintélytisztelők vagyunk. Mélyről jövően normakövetők vagyunk, és hat ránk a csoport véleménye, mindazoknak a csoportoknak, köröknek a véleménye és értékítélete, akikhez tartozunk. Tudjuk, mennyire hat ránk a korszellem, és hatnak ránk különböző eszmeiség- és divatáramlatok. Éppenséggel még az is, aki igazán szabadnak és függetlennek érzi magát, vegyen elő egy húsz-harminc évvel ezelőtti képet, és nézze meg, hogy fest rajta: hogy mennyire volt független például attól a stílustól, divattól, ami éppen ott és akkor volt.

Ha a kutatásokat nézzük, döbbenetes, hogy milyen kritikátlanul tudunk tekintélytisztelők lenni. Egészen megrendítő, hogy a csoportok véleménye, nyomása hogyan tud ránk hatást gyakorolni. Hogy a tömeg mozgásai hogyan sodornak el bennünket. Nem akarom ezt hosszabban mondani, de miért kerül ez ide? Azért, mert éppenséggel a napkeleti bölcsek leborulnak Jézus előtt, a hódolatukat, az imádásukat fejezik ki Isten felé. Talán ez az az emberi gesztusunk, ami a leginkább segítségünkre van abban - szinte csak úgy mellékesen, gyümölcsszerűen -, hogy ne legyünk kritikátlanul foglyai a kritikátlan tekintélytiszteletünknek, a csoport nyomásának, a tömeg erejének, divatnak, korszellemnek, és egyebeknek. Ezért, hogy ha megnézzük Jézus életét, akkor olyan lenyűgöző az, hogy mennyire szabadon tudott állni, egy csoportnyomásban is. Vagy akkor is, ha a tömeg elindult és valamit akartak. Néha elfogni akarták – akkor megállt és eltávozott közülük. Néha királlyá akarták kenni - akkor fogta magát, eltávozott közülük. Néha bement a zsinagógába, s ott mindenki azt akarta, hogy tegyen valamit – nem tette meg. Amikor azt akarták, hogy ne tegyen valamit, akkor pedig megtette. Megállt tekintélyszemélyek előtt, s micsoda szabadság volt benne! De ez nem önmagában vett szabadság csak, ami után áhítozhatunk, vagy óhajthatjuk, hanem nagyon is abban az összefüggésben jelenik meg ez a fajta szabadság – ami abból is fakad, hogy le tud borulni Isten előtt. Hiszen nem egyszer ezekben a legnehezebb helyzetekben hivatkozik arra, hogy „engem a Lélek indít erre és erre...”. Pilátusnak azt mondja: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna” (Jn. 19,11). És a többi...

Vagyis akkor tudunk valamiképpen az emberségünkben megmaradni. Mert az emberségünket mindig sajátosan fenyegetheti és veszélyeztetheti a kritikátlan tekintélytisztelet... stb...nem sorolom tovább - hogy ha megtanulunk leborulni Isten előtt. Ha van egy végső gesztusunk, amit mi gyakorlunk. Nem egyszerűen csak gondolunk rá, vagy a hitvallásunkból következik, hanem amit az élet legkonkrétabb helyzeteiben gyakorlunk, és ezáltal van valami, ami „ráncba szed minket”. A szó legjobb értelmében „ráncba szedi” az emberi természetünket, ami hajlik arra, hogy ott is tekintélyszemélyek után menjünk, ahol már régen nem kéne. Hogy a csoportnyomásnak beadjuk a derekunkat, pedig inkább meg kellene állnunk egyenesen – a többit már nem is akarom mondani. Ez lenne az első gondolat: a hódolat és az imádat Isten felé megtart bennünket az emberségünkben, embervoltunkban.

Aztán a másik: éppenséggel de nagy dolog az, hogy ha ennek kapcsán meg tudjuk őrizni magunkban a tiszteletet; nem fölfelé, hanem lefelé a kicsi felé, a gyönge felé, az esendő felé. Mert nem elég, hogy - mondjuk így egyszerűen – képesek vagyunk leborulni és a hódolatunkat kifejezni. Mert ez párosulhat azzal, hogy ha közben pedig, ami kicsi, gyönge, gyarló, esendő és sebzett – azt pedig megtanuljuk tisztelni. Nem válunk eléggé irgalmassá, ha a kicsit és a gyöngét nem tiszteljük. Nem válunk eléggé jószívűvé, ha a sebzettet, a gyarlót, a bűnre hajlót nem tudjuk eléggé tisztelni. Ezért éppenséggel, ahogy leborulunk Isten előtt, hogy az valahogy emberré tesz bennünket. Közben pedig jó esetben kialakul bennünk egy tisztelet mindenki iránt, aki gyönge, gyarló, sebzett, bűnös, és a többi - természetesen beleértve saját magunkat is. Ez a tisztelet pedig irgalmassá tesz bennünket, jóindulatúvá bárki ember felé – beleértve saját magunkat is.

Befejezésül, Viktor Frankl azt írta egy helyen, hogy a kétségbeesés mindig valakinek, vagy valaminek az istenítéséből fakad. Amikor valakiről, vagy valamiről azt gondoljuk: ezen, vagy őrajta múlik az élet. Ilyen értelemben istenítünk valamit és valakit, szimbolikusan leborulunk előtte - s a következmény a kétségbeesés.

A kétségbeeséssel szemben a mi világunkban ott van a reménység. A reménységnek éppen ezért a forrása az, hogy megtanulunk hódolni és leborulni Isten előtt. S ebben a hódolatunkban, ebben a leborulásunkban - ami most már egy személy felé történik: a kis Jézus felé – megtanuljuk nagyon-nagyon tisztelni az embert. A gyönge, a kiszolgáltatott, a rászoruló, az esendő embert. S amikor ezt megtanuljuk, akkor valamiképpen a reménység egészen nyilvánvalóan megjelenik az életünkben.