Folytatás – Oltalom, gondviselés – Viszonyunk a halálhoz Összeolvadtság, éretlenség séma 1. – Anya-magzat-kapcsolat
2013.01.08.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Ismétlés
Itt az idő, és elkezdjük.
Elvileg úgy van, hogy most már a kép is élőben kimegy. András, ez így van? Szerinted kimegy most a kép? A másik András is itt van, de jó, Szervusz András!
Akkor... akkor tehát az azt is mondhatjuk hogy...
Most köszöntlek benneteket, meg mindenkit, aki az interneten keresztül néz minket. Körülbelül egy hét, tíz nap, két hét – sok-sok munka volt azzal, hogy most a kép is élvezhető legyen a hang mellett. Nagyon köszönjük azoknak, akik dolgoztak vele.
Most még egy valami: belázasodtam néhány nappal ezelőtt. És most már jövök ki belőle, de nem gyógyultam még meg. Úgyhogy ezt látjátok rajtam. Arra jutottam, hogy úgy fogok ma előadást tartani, ahogy nem szoktam: olyan „nagypapásan”. Majd ücsörgök, elvagyok olvasgatni fogok – hát, tényleg erre gondoltam!
Hogy fölütünk egy-egy könyvet és akkor olvasgatok. Nem nagyon futja most több.
Elmentem a gyógyszertárba két-három nappal ezelőtt, és kérdeztem, hogy hány lázcsillapítót lehet bevenni egy nap alatt. És akkor megmondták, hogy Rubofenből hatot. És akkor tartom magam ehhez. Úgyhogy így vagyunk. Ma már egy kicsit könnyebb, de nem akarnék úgy tenni, mintha jól lennék. Mert akkor elkezdek most itt ugrálni, aztán három napig meg a nyelvemmel súrolom a földet... Hát biztos így lenne. És olyan sok minden van a héten is, amit nem szeretek lemondani. Úgyhogy akkor inkább takaréklángon. Nézzétek ezt el nekem. Nem esik jól ezt nekem. Hát úgy esik jól, hogy lehet, lehet... és nyilván hallom a magam hangját, hogy éppen csak takarékon van. Na. Így, így vagyunk – ilyen emberien. Talán a helyszínről, változásokról majd a végén.
Nem hozom most ezt ide, majd a végén. Menjünk bele most a témába és aztán majd szót ejtünk arról is, mert az is fontos, nyilván. (02:33)
Mindenesetre nagyon örülök, hogy itt lehetünk! Nagyon, nagyon. Nagyon. Van egy hely, ahol lehetünk; és hogy hosszú távon lehetünk. Köszönet máris a MOM Rendezvényközpont (remélem, jól mondom; olyan béna vagyok ezekben, azt hiszem úgy van hivatalosan). Így kell mondanom pontosan? Kulturális Központ? Jaj, jól van. Tibi, segíts! Rendben. Nagyon köszönjük! Hány éves lehet ez az óra? Nem tudom.
Sémákról beszéltünk, de nem a sémákról önmagában. Nem egy sématerápiás kurzus ez minden alkalommal (két mondatban mondom), hanem, merthogy a sématerápiának az irodalma nagyon jó segítségünkre van abban, hogy rálássunk egy sok megközelítésű, sok szempontú, sok dimenziójú, kiérlelt világlátással arra, hogy hogyan láthatjuk, érthetjük, értelmezhetjük a sérültségeinket, sebzettségeinket. De közben nem a sebzettség középpontú látásmóddal akarunk figyelni és gondolkodni, hanem mindez csak valamiképpen eszköze annak, hogy hogy tudnánk növekedni. Hogy hogy tudnám fejlődni. Hogy hogy tudnánk, akár a sérüléseinkkel, a sebzettségeinkkel együtt is nagyon értékes és értelmes életet élni. Persze azzal a vággyal, reménnyel, azzal a befektetett energiával, hogy gyógyulunk – és gyógyuljunk! És a szónak fizikai, lelki, szellemi értelmében, spirituális értelmében egészségesebbek legyünk, és közben elfogadjuk azt a realitást, hogy amiben nem tudunk egészségesebbek lenni, abban betegen legyünk jól. (04:48)
Tessék!
Milyen rettenetes lenne, ha egy előadáson nem lehetne trüsszenteni. Csak az egészségesek jöhetnének. Na, nem is tudom, ma mi lenne. Szóval így jutottunk el egy sémához, amit elkezdtünk azért már kibontani, talán két alkalommal – olyan rég találkoztunk! Hát három hete volt, és azóta világ vége is volt és egyéb... Karácsonyról, újévről ne is beszéljünk. És hogy a veszélyeztetettség, sebezhetőség séma – ez az, amiről beszéltünk a múltkori alkalmakkor. És azért olyan érdekes ez a séma (többek között), mert hiszen nemde az életnek realitása, hogy sebezhetők vagyunk? Nemde, hogy realitás az, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet? Ha másképpen nem, mondhatjuk azt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Bármelyikben! És ténylegesen ezzel nem túloztunk. (06:07)
Legföljebb mondhatjuk azt, hogy nagyobb esélye, valószínűsége van, hogy annak lesznek valamilyen előjelei. De úgy egyébként bárki bármikor... Ez bármikor megtörténhet.
Tehát amikor ebben a sémában vagyunk... Nem csoda, hogy azt mondják a segítők, hogy aki ezzel a sémával küszködik, ő leginkább egyáltalán nincsen belátással arra nézve, hogy ez egy séma és nem a realitás! Hiszen mindig is meggyőzheti magát arról, hogy hogy ne volna realitás az, hogy bármikor bármilyen rossz megtörténhet az emberrel?
Igen ám, de ha kívülről megnézzük őt, akkord azt látjuk, hogy miközben az életet akarja megmenteni, biztosítani fenntartani, tulajdonképpen az egész életét alárendeli annak, hogy az életét fenntartsa, biztosítsa és megmentse! Tulajdonképpen nem is él.
Tehát egy rettenetes árat fizetet ezért a sémáért és a sémának az uralmáért az életében. Ez pedig az, hogy tulajdonképpen valamit meg akar menteni, de az egész életét ennek a megmentésnek szánja, és tulajdonképpen az életet pedig, amit meg akar menteni, teljességgel elszalasztja. Elhalasztja és elherdálja. Ezt kívülről jól lehet látni. Belülről azonban ez nem így fest. Belülről ő azt mondja: én vagyok a normális, s az összes többiek óvatlanok, felelőtlenek! Nem látják a jeleket! (07:41)
És aki ebben a sémában van, gondoljátok, hogy egy pici kis nehézséget is okoz neki, hogy nem lett vége a világnak? Most úgy ukkmukkfukk? Szó sincs róla – ez egy pici haladék.
Tehát azért, mert a maja naptár készítői egy picit elszámoltak valamit? Semmit nem jelent. Tehát semmi perdöntő bizonyíték nincs rá, hogy ez a néhány nap most nem egy szuper haladék.
Szóval, a józan ész, a belátás, a racionális érvelés nem szokott számítani. Ezért beszéltünk arról, hogy óriási jelentősége van két dolog tisztázásának. Az egyikről beszéltem, a másikról nem.
Oltalom, gondviselés
Az egyik úgy szól, hogy a milyen tudatos hogy nem tudatos döntést hoztam arról, hogy van-e oltalom, vagy nincs?
Van-e valamiféle gondviselés vagy nincs?
Hogy létezk-e olyan, hogy valami segítséget kaphatunk másoktól? Hogy valaki oltalomban részesít bennünket? Megvéd bennünket? Segítségünkre siet? Létezik ilyen, vagy egyáltalán nem létezik ilyen? Erről mindenki hoz egy tudatos vagy nem tudatos döntést. Hogy az élet, a világ egy rettenetesen veszélyes hely, és senkire nem lehet számítani, csak magamra. Vagy pedig van olyan, hogy valaki segít a másiknak. Hogy van valamiféle oltalom. Most még csak nem is fölfelé nézek, hanem egyáltalán az egyik ember képes oldalmazni a másik embert. Hogy ilyen létezik vagy nem létezik? (09:26)
Hogy van-e jó szándékú törődés a másikkal, vagy nem létezik ilyen?
Erre tudatos vagy nem tudatos választ szoktunk adni. Aki ebben a sémában él, ő azt a választ adja, hogy ilyesmi nem létezik. Hogy erre jobb nem is építeni – ilyesmi nincsen.
Az embernek a saját kezébe kell vennie a sorsát, és mindenért én vagy tudok valamit tenni, vagy nem. Tehát az ember ezért nagyon fenyegetett és kiszolgáltatott. Erre hoztam egy gondolatmenetet – talán erre is emlékeztek – hogy az óriási lehetőségünk nem az, hogy teoretikusan föltesszük a kérdést: „van-e gondviselés, vagy nincs?”. Hanem megértjük a kérdés mélyén a kihívás, fölszólítás személyes jelleget, és nekilátunk másoknak gondját viselni.
Megfelelő keretek formájában, megfelelő szerepekben, megfelelő helyzetetben, megfelelő módon. Nem túlsegítve, nem túl oltalmazva – megfelelő módon!
A legjobb válasz erre a teoretikus kérdésre, hogy van-e gondviselés, és Isten egyáltalán a szemét ráveti-e erre a földre, az az, hogy gondviselővé válok. Szép kifejezés a magyar nyelvben az, hogy „gondviselő”. Ez egy szép, szép dolog! Viselni, hordozni valakinek a gondját! Megfelelő szerepek, keretek, felelősségnek a megfelelő határai és a többi.
Ez volt az első, amiről beszéltünk. (11:05)
(Látjátok, a láz. Tehát ez az egyik.)
A másik pedig, amiről mindenképpen kellene szólni... s emlékeztek a történetre: Yalomnak a történetére. Yalom, a pszichoterapeuta beszélget a szívsebész barátjával. Ugye, talán emlékeztek, akik itt (vagyis ott) voltatok, hogy ú, egy szíven ütő történet. Nagyon szíven ütő. És a végén az álmot meséltem el belőle, hogy egy zsidó származású, az Egyesült Államokban szívsebésszé váló nemzetközi hírű gyógyító, aki sok sok sok sok embernek adja vissza az életét, hogy ő egy milyen választ ad a gyerekkori sebzettségre? Hogy mi a különbség a sebzettség-vezérelt, és a teljesség-vezérelt élet között? Nem az a különbség, hogy valaki megsebződik és a másik nem. Mert előbb-utóbb mindenki megsebződik (vagy felismeri a sebzettségét jó esetben), hanem, hogy kizárólag a sebzettség vezérli-e az életét, és közben alig-alig gyógyul (ráadásul), vagy a teljesség vezérli-e az életét, és mellesleg (ajándékba) még gyógyul is? (12:29)
Hogy ez is egy alapvető döntésünk – tudatos vagy nem tudatos döntésünk.
S ahogy látjuk ezt a szívsebész embert, aki azt a rettenetes életélményét, ahogy állandóan döntenie kell élet és halál fölött, bizonyos értelemben mások élete és halála fölött zsidó 17 éves fiúként, hogy megmentek-e valakit vagy nem, bedobom-e a kézigránátot a haladó tömegbe vagy nem dobom be, hogy kivágom-e magam egy szorult helyzetből vagy nem – tehát, hogy döntenem kell élet és halál előtt is között. Hogy ezt újból és újból megismétli, de egy életadó helyzetben. Szívsebészként, embereket megmentve. Ez egy építő válasz egy rettenetes emberi sorsra és sebződésre. Egy építő válasz. Ez gyönyörű szép. És közben válasz egy kimondott vagy ki nem mondott kérdésre, hogy van-e oltalom?
Vannak, akik ugyanerre a helyzetre azt mondják: ezután már nem lehet hinni Istenben. Vagy hogy ezután már senki ne mondja nekik azt, hogy van gondviselés. Ez egyesek válasza. De ők azt mondják, hogy az életesemény indokolja ezt a választ.
Nem az életesemény indokolja, hanem az belőlük következik egy életesemény hatására. Mert ugyanerre az életeseményre mások más választ adnak. És nem mondhatjuk, hogy nem, mert így van! Ettél még az az esemény lehet egészen rettenetes. Embertelen, és... és és és.... Hosszan lehetne mondani. De lehetséges egy más választ adni rá. Nem találtam oltalmat annak idején, és én most mindent megteszek azért, hogy mások oltalomra leljenek az én tevékenységem által. Ez egy gyönyörű válasz. (14:29)
Egy rettenetes sebzett élethelyzetre. Mindenesetre annyit mondunk csak, hogy ez lehetséges.
Viszonyunk a halálhoz
És a második nagy téma, amit mindenképpen (tulajdonképpen ezzel a sémával kapcsolatban) nem kerülhetünk ki. Ez egy igazi, az egzisztenciát mélyen érintő séma. Ez pedig a halálhoz füződő viszony. Tudva, nem tudva, akarva, akaratlanul, tudatlanul vagy nem tudatosan valamilyen döntést hozunk arra nézve, hogy meg fogunk halni. Ki ilyen, ki olyan választ ad erre a kérdésre. És hogy ez a séma a markába kaparint-e bennünket, múlik azon, hogy a saját halálunkra, múlandóságunkra vagy a szeretteink halálára, múlandóságára milyen választ adunk. Azért mondom, hogy akár a szeretteinkére, mert van úgy, hogy valaki a saját halálával annyira nem mer szembenézni, hogy csak a szerettei halálán keresztül meri a témát magához közel engedni. Tehát ő mindig csak azt tematizálja, hogy mi lenne ha az apám, anyám, gyerekem... valakivel valami baj történne vagy meghalna. Ebben az összefüggésben tud a témához közel kerülni; a saját halálával egyáltalán nem mer szembenézni. Tehát lehet, hogy valaki a saját halálán való gondolkodást nem is magán tudja elkezdeni! Mert az úgy túl rázós neki. Hanem egy másikon keresztül. (16:00)
S hoznék akkor ide egy történetet. Egyszer ezt elmeséltem talán pár évvel ezelőtt. (De jól esik ülni! Hát én föl nem állok! Szóljatok, ha lejárt az idő)
Egy fiatalember jött hozzám, és azt mondja, hogy időről időre visszatérő pánikrohamai vannak, de hogy ezek a pánikrohamok nagyon érdekesek (vagy inkább sajátosak), mert teljesen váratlanul törnek rá, és teljesen összeszorítják őt. Olyan belső késztetése van... Egy fizikai fájdalmat is megél, hogy össze kell kuporodnia, és össze is kuporodik. Ha az autóban éri ez a roham, akkor meg kell állnia az út szélén, és le kell kuporodnia valahol ott az út szélén. Vagy a szobában, vagy a munkahelyén be kell mennie a wc-be, össze kell kuporodnia. És tulajdonképpen, miután néha sűrűbben jön, néha ritkábban, egyvalami ad neki menekülést ebből a görnyedt, rettenetes, halálfélelemmel terhes állapotából: hogyha üvölt. És minél inkább tud torkaszakadtából üvölteni, valahogy ezzel az üvöltéssel együtt úgy levegőhöz is jut, valahogy megkönnyebbül és akkor valahogy tud jól lenni. Ki emlékszik erre a történetre?
Ez egész döbbenetes. Senki.
Érdemes azért néha megkérdezni. Tíz éven keresztül szerintem nem mondtam el egy történetet kétszer. Nem mondtam el egyetlen történetet sem. Azért, mert az volt bennem, hogy ez micsoda egy pocsék, csapnivaló dolog ugyanazokat a történeteket mondogatni. De most már rájöttem, hogy nyugodtan mondhatom. Senki nem tette föl a kezét! Tehát az, hogy én elmondtam...
Elkezdtünk beszélgetni, hogy mi mi lehet ez. Nyilván ennek a helyzetnek a leírása vitte el a legtöbb időt. És utána persze föltettem a kérdést, hogy mikor jött az első ilyen. Összefüggésbe hozta-e ő ezt bármilyen életeseménnyel? Mi a hipotézise, hogy vajon mi lehet ennek a hátterében? – Semmi.
A második alkalommal (vagy az első alkalmom végén) konkrétan rákérdeztem arra, hogy: – Hát halálfélelmed van... a halálról van-e valami személyes élményed vagy tapasztalatod? Milyen tapasztalataid vannak a halálról?
S akkor gondolkodott:
– Tulajdonképpen nem halt még meg senkim. A szüleim elváltak, de úgy különösebben nem, nem. Azt hiszem, hogy nekem a halálról nincsen.
Láttam, hogy úgy átment rajta valami, de utána folytatta, hogy nincsen. De lehetett látni az arcán, hogy van valami.– Szerinted nem lehet, hogy valami eszedbe jutott, csak talán nem akartad mondani?– Dehogynem, van valami, csak … hát ez biztos nem... Nem hiszem.
Háhá! Elkezdett csillogni a szemem. „Nem hiszem” – akkor már biztos van valami! Azt mondja, hogy:
– Nehezen is beszélek erről, de úgy kb. 9-10 éves kisfiú voltam, amikor a kutyánk, amit én könyörögtem aza, hogy hozzuk haza. Bár az anyám tiltakozott ellene, hogy legyen kutyánk, de kertes házban laktunk és nagyon szerettem volna, hogy legyen kutyánk, és az anyám azt mondta: Na jó, de akkor te viseled a gondját. Én megígértem, és tényleg így volt: viseltem a kutya gondját. De a kutya kölykezett. És az anyám azt mondta...
(Meséltem! Na! 3 éve? A SOTÉ-n. 3 éve! Nem tudom, valami jutalmat adnék neked. Nem tudom... Forrázd le kívülről. Méz.)
Második felvonás. Azd mondja, hogy:
– Az anyám azt mondta, hogy van két hetem, hogy a kölyköket elajándékozzam. Mert ebben a házban egy kutya lehet, de több nem.
(És hát egy kis srác, 9-10 éves, hogy tudná az összes kölyköt elajándékozni? Nem tudtam őket elajándékozni. Talán egyet vagy kettőt – maradt még vagy négy. És ekkor az anyja azt mondta, hogy akkor ezeket most el kell pusztítani.
Kiásott egy gödröt a kertben, berakták a kiskutyákat, és azt mondta ennek a 10 éves fiúnak, hogy őneki kell eltemetni. Mert hogy... Azt mondta neki: üsse őket agyon, az a legegyszerűbb. Tehát gondolhatjátok...a kisfiúnak nem... hát azért szerette a kutyákat, ezért nem csapta agyon a kutyákat, de nem volt ereje-mersze-bátorsága ellent mondani az anyjának, és ezért ráhordta a földet. És ahogy visszaemlékezett:
– Hallottam, ahogy ezek a pici kutyák vonyítanak a föld alatt.
S azt mondja, hogy (hallom, ahogy ketyeg az óra – milyen csönd lett). Azt mondja, hogy nem hinné, hogy ezzel lenne összefüggésben, de hogyha kérdezem, hogy a halállal milyen kapcsolata van, vagy hogy, hát akkor leginkább ez jut eszébe. Dehát ezek kutyák, ez biztos nem...
Akkor kezdtünk összefüggéseket nézegetni; nem lehet, hogy mégiscsak van összefüggés a kutyák története és az ő szorongásos, halálfélelmes rohamai között? Hogy össze kell görnyednie, s aztán valahogy az üvöltéssel együtt tud megkönnyebbülni?
És ahogy beszélgettünk erről, látszott, hogy azzal, hogy kimondhatóvá vált az, hogy ő mit csinált 10 éves korában, ez egy nagy megkönnyebbülést hozott neki.
Látszott, hogy kifejezetten jobban lett ettől. Megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a kutyák mennyországbeli létezéséről? (23:57)
Hát mondta, hogy a kutyáknak? Hát miért?
Fölvilágosítottam, hogy az egész teremtett világ sóhajtozva várakozik, vágyakozik arra, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon rajta. Tehát valamiképp az egész teremtett világ a megdicsőülés állapotába kerül. Márpedig a kutyák is. Ez akkor azt jelenti, hogy a kutyáknak is valamiféle megdicsőült létezését elhihetjük. Nem egyszerűen csak elenyésznek, úgy, ahogy vannak, hanem valahogyan... odaát is lesznek.
Ez akkor lehetővé teszi azt, hogy bocsánatot kérj tőlük.
Ezen nagyon meglepődött, és azt ajánlottam neki... Kérdeztem, hogy tudja-e, hogy hol vannak a kutyák? Hát hogyne tudnám?!
(Annyira ketyeg, hogy nem tudom... Szóljatok, ha vége van.)
Oda kellene mennie arra a helyre, ahol a kutyákat elásta, és kérjen bocsánatot a kutyáktól. Mondja el nekik, hogy ő mennyit szenvedett már emiatt. Hogy milyen kiszolgáltatott volt gyerekkorában, hogy mi minden történt, ami ide vezetett. De ne mentegesse magát, csak mondja el, hogy a kutyát tudják, hogy ez hogy volt. (25:36)
És hogy végül kérjen bocsánatot, és mondja a kutyáknak, hogy előbb-utóbb ő is majd eljut oda, ahol a kutyák vannak. (25:44)
Kicsit hitetlenkedve nézett rám, azt mondta, hogy ez nagyon tetszik neki, ez egy jó ötlet – és elment.
És éveken keresztül nem egyetlen rohama sem. Egyetlen egy sem, sok éven keresztül. Ilyen időszak nem volt az életében. Mígnem repülnie kellett, és akkor a repülőtéren a fölszállás előtt megint volt. Be kellett mennie a wc-be, és ugyanaz megint megtörtént vele. Visszajött utána hozzám, ahogy vége volt az útnak. És mondja, hogy „Te Feri, jól voltam – azért nem is jelentkeztem sok évig; azt gondoltam, teljesen jól vagyok, de most megint volt”. És valami szöget ütött a fejembe és megkérdeztem tőle:
– Te, bocsánatot kértél te a kutyáktól?
– Tulajdonképpen nem.
Ahogy beszélgettünk róla, és elmondtad, hogy mit kéne csinálni, én már attól úgy megkönnyebbültem, és utána annyira jól lettem, hogy arra gondoltam, hogy nem kell megcsinálni. Nem is volt nálam egy órát – ez tisztázódott 15 perc alatt. Én nem mondtam, hogy „csinálja!”. Azt mondtam: szerintem ezt érdemes lenne megcsinálnia. Most már én is tudom.
Elment a kertbe, bocsánatot kért a kutyáktól – és azóta jól van.
Ez a történet számomra például egy alapvető, személyes tisztázása a halálhoz fűződő viszonyt illetően. Itt sajátosan nem a saját halálom – de közbe-közbe... Ezt nem is akarom most túlragozni. (27:45)
Ez egy tisztázás – hogy mit kezdjek azzal, hogy részese voltam ezeknek a kiskutyáknak a halálában. Ezzel valamit kell kezdenem.
A második nagy téma, ami kikerülhetetlen (és ez a séma nagyon jól előhozza), hogy tisztáztam-e a halálhoz fűződő viszonyomat? Milyen döntéseket hoztam? Mikor megbocsátásról beszélünk, vagy arról, hogy … tudjátok, a Szentírásnak van ez az egyszerű mondata, Jézusnak a gondolata, hogy „jobb adni, mint kapni” – meg „a szelídek öröklik a fölet”, akkor olyanok, akiket a halálig látják csak az életet, ezt mindig valamilyen ideálnak tartják csak. Valami ideológának, ideának vagy naivitának. És azt mondják... ha valaki csak önmagáig lát, vagy a halálig lát, akkor minden olyan gondolat, ami túlmutat ezen, az számára naivitás, nevetséges, szemfényvesztés. Olyasmi, ami előbb-utóbb az életnek a próbáját nem állja ki. Ezzel gyakran találkoztam. Érthető, amit mondok?
Tehát azt mondod valakinek hogy „légy nagyvonalú valakivel, aki egyáltalán nem volt veled jó”! Jó, jó, tényleg úgy szépen hangzik, nade... Nade.
Bocsáss meg valakinek! – Dehogy bocsátok meg!
Azok, akik magukig látnak, nagyon be vannak zárva a saját fájdalmaik, sérelmeik, sebzettségeik világába, vagy a halálig látnak, mindent, ami azon túlmutató szemléletmódot hordoz, nem „azon túlmutatónak” látják, hanem naivnak, nevetségesnek, gyerekesnek, értelmetlennek, szépelgésnek, költészetnek, illuzórikusnak, éretlennek, gyerekesnek – és nem is tudjuk velük megértetni, hogy nem az. Nem tudtuk. Nem tudjuk. Ezt már nagyon gyakran tapasztalatam. Egyszer csak beleütközik egy falba, ez pedig a saját korlátainak a fala. Én azon biztos nem tudok átmenni. Ő mindig is naivitásnak fogja tartani azt (pl. sok esetben) amiről Jézus beszélt. Gyerekesnek fogja tartani. Azt mondja: nagyon szép, de a realitás nem ilyen. A realitásban persze nagyon is benne van ez, csak ez nem a realitáson innen van (még a naiv korszakunkban), hanem ezen a fajta realitáson túl. (30:55)
De aki nem lát túl az énjén és a halálon, ő mindig azt fogja gondolni, hogy ezek a gondolatok a realitásnál kevesebbek. És nem érzékeli azt, hogy ezek a realitásnál többek; egy túlmutató realitást fejeznek ki.
Vitatkozni teljesen felesleges. Mindaddig, amíg valaki egyszer csak meg nem sejt valamit, át nem él valamit – akkor egyszer csak övé lehet egy élmény. Vagy: vissza nem emlékszik egy élményéhez, és nem kezd el ahhoz ragaszkodni. (31:35)
Nem tudom, hogy ez érhető-e. Kicsit bénázok, szerencsétlenkedem ezzel. Mert 20 éven keresztül kísérletetem azzal, hogy valakik akik mondjuk a spirituális szempontokat naivitásnak tartják, vagy nevetséges, a valóságtól való elrugaszkodottságnak, hogy őket hogy lehetne valahogy... hogy lehetne megmutatni, hogy ez nem naivitás? Hogy lehet nagyon naivan csinálni – erről beszéltünk is, éppen a felnőtté válás kapcsán.
Egy fiatal, csillagszemű ifjú hölgy, aki azt gondolja: nem történhet az emberre semmi rossz. Ez a naivitás.
Amikor valaki azt mondja: akkor is odamegyek valahova, valakiknek segíteni, ha valami rossz történik velem – az nem naivitás! Tehát odamenni valakinek valakinek segíteni, és vállalni a kockázatot, hogy nekem is bajom essék, az nem naivitás! Hanem azon a fajta realitáson túl van, hogy „semmi másnak nincs realitása, mint hogy magunkat mentsük meg”.
Na! Most már letettem arról, hogy bárkit meg akarjak győzni. Nem. Már látom, hogy nem. Ez nem egy ilyen kérdés. Előbb-utóbb beleütközik ő a saját magának és a halálig tartó látásmódjának a korlátaiba.
Én ezt nem tudom túlfeszíteni. Nincs olyan gondolat, ami ezt túlfeszítené. Az az értelmezési rendszer, amiben ő dolgozik, nem teszi ezt lehetővé. Össze tudom tenni a kezem és azt mondani: hátha történik vele majd valami. Valami, ami akarva-akaratlanul túlfeszíti majd ezt a látásmódját. Vagy: lehet, hogy ott vannak benne a lehetőségei; lehet, hogy döntenie kell a bizalom mellett. Hátha! Én nem tudok helyette dönteni. De hátha! (33:36)
A félelem kopogtat, a bizalom nyitja ki az ajtót. Jó. Ezt akartam.
Mi lehet ennek a sémának a hátterében? Miért lehet annak az, hogy valaki ennyire veszélyeztetve, fenyegetve éli meg magát és nem lát ki belőle?
(Nem vagyok a régi. Egy kólát nem bírok meginni.) (34:15)
A gyógyító tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon sokszor gyerekeknek olyan élettapasztalata van a séma mögött, hogy valamikor védelemre, oltalomra, biztonságra lett volna szükségük, és nem kaptak.
Tehát valamikor féltek és rettegtek; meg kellett volna őket menteni és nem mentette meg őket senki. Ez lehet egy nagyon erős életélmény, lehet sorozatosan annak a tapasztalata, hogy apám sose véd meg. Vagy anyám sose véd meg. Vagy a szüleim mindig kiszolgáltatnak külső személyeknek. (35:04)
Tehát lehet egy-két nagyon megsebző életélmény, lehet sok kicsi is.
De az a tapasztalat, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, félek, oltalomra lenne szükségem – és nem kapom meg.
Ha valaki nagyon megsebződik így gyerekkorában, akkor abból kialakulhat egy séma. A fenyegetettségnek, kiszolgáltatottságnak, a veszélyeztetettségnek a sémája. Ezért ő tulajdonképpen azzal, hogy készül a világ végére, valami olyasmit tesz, amivel legalább cselekvőképes marad. (35:46)
Ebből a szempontból ez egy nagyon értékes dolog. Feküdhetne az ágyában is és mondhatná azt, hogy „úgyse lehet semmit csinálni”. De ő csinál valamit: bunkert épít! Meséltem egy ismerősömről: ő a saját kertjében, Dunabogdányban alagutat fúr.
Nem vicc! Most több, mint 20 éve fúrja az alagutat.
Elindult egy oldalról – most nem tudom pontosan a számokat. Olyan15 évig fúrta egyik oldalról. Ez egy komoly alagút ám; Dunabogdányban sziklás, köves terep van ám – az nem olyan!
Rendes, komoly fúróval fúrta. 15 évig fúrta az egyik oldalról. Akkor kicsit elunta. Tehát látjátok, hogy milyen emberi dolog ez. És akkor nekiállt a másik oldalról fúrni. Olyan ügyes volt (nem is tudom; látjátok, a halálveszély, főleg, ha ilyen hosszan tart, azért csodákra képes), hogy alig tévedett a két lyukkal. Összeért neki a két lyuk!
Ez olyan, mintha ilyet csak a tévébe lehetne látni.
Majd lehet, hogy zarándokhely lesz ez Dunabogdányban. Hogy nézzétek meg, ott fúrta a lyukat!
És képzeljétek el, egyszer, ahogy fúrta a lyukat (egyedül csinálta persze) mögötte leszakadt egy szikla.
Ugye, ez lehetett volna egy nagy önbeteljesítő jóslat. Ugye?
– Próbálom túlélni, fúrom a lyukat és tessék! Én mondtam, hogy nincs oltalom, nincs biztonság!
De az volt a hihetetlen szerencséje, hogy egy elektromos fúróval fúrt, és a szikla, amit fúrt, nem tette tönkre a vezetéket.
Ezért a másik oldalról kifúrta magát. (38:00)
Ha választani lehet, szerintem ez egy sokkal-sokkal értelmesebb élet, mint nem csinálni semmit. (38:25)
Ő dolgozik, pénzt keres, és a pénzéből fúrja a lyukat.
Ő most így egyensúlyban van. Ezt én értékesnek látom! Valami olyasminek, hogy így ő most megtanult élni, mindazzal, ami neki adatott. Nem kis teljesítmény!
Megőrizni a cselekvőképességünket.
Csak látjuk, hogy mekkora árat fizet érte. Túl nagy az ár. (39:04)
Igen. Olvasok. Hoznék akkor egy példát arra, hogy milyen az, amikor nem valami egyszeri traumatizáló életesemény miatt alakul ki valakinek ez a sémája, hanem például egyszerűen csak egy hosszan tartó, és különösebben egyáltalán nem rosszindulatú szülői magatartás miatt.
Orosz Katalin írja le ezt a találkozását egy klienssel.
Egy kisfiúra gondolok, akinek az édesanyjával dolgoztam. Az anya szorongó volt, és ahogy az sajnos történni szokott, a várandóságának idejétől kezdve szorongásának egyik legfontosabb témája lett a baba. Közös munkánk során, amely közel másfél évig tartott, ezt a szorongást gyógyítottuk relaxációval, beszélgetéssel.
(Háhá! Női csoport! Relaxáció!
Nagyon jó! Tanuljatok meg relaxálni! Azt mondja:)
Fontos része volt az önismereti folyamatnak az is, hogy gyakran hozta magával a kis Rolandot, amikor nem tudta kire bízni. Ilyenkor közvetlenül is tudunk azokkal az apró eseményekkel foglalkozni, amelyek a szemem láttára történtek az anya és a baba között.
A köznyelv majomszeretetnek nevezi azt, amit láttam. Rolandot egyértelműen túlóvta, túlféltette. Ahhoz, hogy erről beszélgessünk, időnek kellett eltelnie, amíg a szorongása csökkent, és be nem tudta fogadni az új gondolatokat. Fontos előkészület volt a gyermek mozgásfejlődésének és jelzéseinek megbeszélése, hogy világosan lássa, megértse a baba üzeneteit, amit most be fogok mutatni.
(De ezt kihagyom.)
A probléma alapvetően az volt, hogy az édesanya saját szorongása miatt nehezen tudott figyelni a baba valódi szükségleteire. Föltételezte, hogy nem tud elég jól szoptatni, így nem hitte el, hogy Rolandnak elég volt a táplálék. A szorongása miatt túlféltette a szociális kapcsolatoktól, nem merte mások kezébe adni a babá. Még a nagyszülőket is igyekezett távoltartani tőle. A fertőzésektől való félelme miatt nem merte letenni a földre sem, így a kicsinek, ahogy nőtt, nem volt elég tere a természetes mozgáshoz. Kihagyta a kúszást, ami a gerincét nagyon megviselte. Ráadásul túl korán állt föl, hiszen ez volt az a dimenzió, amerre egyáltalán mozoghatott. Az anya nem nézte jó szemmel az apa kicsit szabadabb játékát a gyerekkel. Aggódott, ha a férfi dobálta a babát. Roland megijedhet a hirtelen mozgástól – mondta. Valóban, egyre félénkebb lett Roland, és a Papával már nem is mert játszani.
Az üzenet, amit az anya tanít a világról:
– Vigyázz, mert baj lesz! Húzódj vissza! Anya jobban tudja, mi segít neked!
Ez elbizonytalanította a kicsit, aki anyja jelzéseire figyel, ahelyett, hogy maga tájékozódna a világban. Fokozatosan elveszíti a kapcsolatát saját testi érzéseivel, és mivel mivel érzelmeit nem tudják jól visszatükrözni, egyre inkább kiszolgáltatottá válik anyja jelenlétének.
A „mi ez?” kérdés föl sem merül már benne, annyi baj van a világban. Biztonságosabb anyja szoknyája mellett maradni.
A beszélgetések során anyja megtanulta saját szükségleteit megkülönböztetni Rolandétól. Elmélyítette magában, hogy ha neki megnyugtatásra van szüksége, azt ne a kisfiától várja, hanem kezdeményezzen beszélgetést más felnőttekkel. Megtanulta, hogy a babának önálló kifejezései vannak arra vonatkozóan, hogy mit szeretne. Így ezt meg is lehet vele beszélni. És a helyzetet a baba is befolyásolni tudja. Roland így teret kapott arra, hogy fölismerja és kifejezze saját szükségleteit, és sorolhatnánk még sokáig a változás jeleit – hiszen valóban, szinte mindent érintett az anya átalakulása. (43:47)
Tehát egészen onnantól kezdve (majd a magzati korról szeretnék még beszélni), hogy mennyi teret kap egy pici baba a mozgáshoz! Ha nem kap egy pici baba a mozgásnak teret, és a különböző mozgásfázisok nem tudnak létrejönni, az hat az idegrendszerre, hat az agyműködésre – mindenre hat! Minden összefüggésben van a mozgással!
Látom, itt vannak szakemberek; nagyon bólogattok. A mozgás, a mozgás, a mozgás! Minden egyes mozgáselemnek megfelelő ideig, főleg megfelelő korban … Ha nem megy végbe, mindenre hatást gyakorol. És tudjátok, mi a legszebb? Orosz Katalin, aki terapeuta, súlyos gerincbetegséggel élt, és saját magát gyógyította meg.
És elmondja a saját történetét is – ez is egy jó példa, arra hogy lehet a sebzettségből válaszolni az életre, meg a sebzettségre adni választ. Azt mondja:
Az ötvenes években születtem első gyerekként; az első gyerekek egyébként is gyakran rajtaveszt.
Például azért, mert hogyan alakul ki egy pici baba biztonságérzete? Sokféle szempont hozható ide, de pl. úgy, hogy (ugye, látlak téged), egy anya fogja a gyerekkét, és hogyha a másodikat-harmadikat fogja (hacsak nem gyakorolta be magát nővérként a kistesóinál, és és és... a hagyományosabb világban nyilván már gyakorolhatta ezt), hogy biztonságosan tudja tartani a gyerekét. Baloldalt mindig.
Tehát a gyerek megérzi azt, hogy az édesanyja mennyire tartja biztonságosan!
Nagyon érdekes keresztelni. Mert a kereszteléskor két dolgot nagyon jól lehet látni. Az egyik, hogy az anya mennyire tartja biztonságosan a picijét. Hogy mi az a... Olyan természetes mozdulata van-e, és a kereszteléskor van egy pont (ezt szoktam mondani) hogy: „amikor a vízzel való leöntés történik, fektessétek vízszintesbe a babát”, annyira jól lehet látni azt, hogy van, aki gyakorlatilag egyetlen rutinos mozdulattal vízszintesbe fekteti a babát. Egy másik anyuka pedig, ahogy ott aggódik, fél és szorong és rutintalan – ahogy veszkődik azzal, hogy vízszintesbe kerüljön. (46:34)
De ami tipikusnak mondható... ugye gyakran a keresztanyák most már nem annyira az idősebb nőrokonok, hanem sokszor barátnők. Nem egyszer (most már látom; olyan szép a nőknek ez az együttérzése) hogy sokszor választotok olyan keresztanyát, aki még a saját gyerek előtt van. (Hogy na, hogy legyen neki is egy kicsit, és akkor már dajkálgatja; jaj, de jó, meg cuki, úgy szeretné – ugye, ez természetes.) És annyira lehet látni, hogy az anya egy ilyen természetes mozdulattal átadja a keresztanyának a gyereket. S a keresztanya meg azzal az ügyetlenséggel, ahogy …
Szóval pl. egy pici baba természetes módon megérzi azt, hogy amikor az anyja a kezébe fogja, akkor az egy biztonságos tartás-e vagy nem. És ha egy gyerek érzi azt, hogy az anyja biztonságosan fogja: tehát a legkisebb izommunkával fogja csak. Ott feszül az izom, ahol kell, és nem feszül az izom, ahol nem kell – akkor ő elengedi magát! Ő nem tartja magát, mert tudja, hogy az anyja őt tartja. Hát miért tartaná magát, ha anya tart?!
De ha anya engem nem tart biztonságosan, akkor a gyerek elkezdi tartani magát. Ezért a teste megfeszül. S közben az anya gondolhatja azt, hogy „most én tartom a babát”. Csakhogy a baba már … (48:17)
Tehát akkor már két feszült lény feszül egymásnak. Az anya is feszült és a baba is feszült. Feszes minden izom. Ez nyilvánvalóan egy üzenet arról, hogy van-e oltalom a világban vagy nem. Hogy van-e biztonság, vagy nem. Elengedhetjük-e magunkat, vagy nem. Hogy lehet élvezni az életet akkor is, ha meghalunk, vagy nem – hát szerintem lehet. Lehet-e betegen élvezni az életet? Hát nem annyira, de azért... próbálkozni lehet.
Na jó. Hmm.
Ericssontól szeretnék olvasni, csak hogy most olvassuk-e vagy sem? Legyen most.
Mert ez egy kis interakcióra hív benneteket. Ugyanis egy helyen meg fogom kérdezni, hogy ti mit csinálnátok? (49:27)
Azt mondja...
Kérdező:
A kérdés nagyon nehéznek tűnik, rettenetesen szakmainak. Közben pedig nem csak úgy nézhetjük. A kérdés az, hogy mit kellene kezdeni azzal, ha serdülőkorban a gyereknél rettenetes tünetek jelennek meg. Valami serdülőkori mélyrepülésben van. Lelki értelemben.
Tegyük föl – mondja a kérdező Ericssonnak – hogy valaki fölhív és azt mondja: van egy 19-20 éves gyereke. Nagyon jó fiú. De ezen a héten hirtelen elkezdett sétálni a környék utcáin egy nagy keresztet hordozva (már a nyakában). A család aggódik, a szomszédok felbolydultak, és kellene valamit. Hogyan gondolnál erre a problémára? Egy ilyen bizarr viselkedésre mit tennél?
Hát képzeljük el, hogy egy órási, hatalmas keresztet vesz fel a gyerek a nyakába, és azzal járkál. 20 éves.
A te gyereked. (Könnyű a máséról gondolkodni, hogy vele mit csinálnál – a magadéval, nyuszifül!) Kicsit várok. (51:20)
A kérdés mögött annak föltételezése is áll, hogy lehet, hogy ez valamilyen pszichotikus eseménynek a része. Tehát, hogy lehet, hogy ez valami komolyabb dolog.
Nézzük, mit mond Ericsson. (51:47)
Nos, ha az ifjú eljönne hozzám, elsőként azt tenném, hogy megnézném a keresztet. Egy nagyon picit javítani akarnék rajta. Aztán, amint ezt a nagyon csekély változást sikerült megtenni, nyitva az út a nagyobb változásra. Remélem, hogy elég hamar eljuthatnék oda, hogy egy másféle kereszthordozás előnyeivel foglalkozhatnánk, például lehetne neki legalább két keresztje. Majd három, és mindennap választania kellene közülük.
Elég nehézzé válna ez a viselkedésmunka kifejezése, ha a keresztek száma egy bizonyos mennyiség fölé kerülne.
Kérdező:
Föltételeznéd, hogy ez a viselkedés valamiképpen a család-őrültség kifejeződése?
Ezt valamilyen reménytelenség kinyilatkoztatásának venném, például: a család őrjít meg engem; ők a keresztem, amit nem bírok elviselni.
Kérdező:
De még ha adott is ez a föltevés, helyes a kereszttel foglalkozni? Nem inkább a családdal kellene törődni?
Nem. Mert a család védeni fogja a fiút, és még keményebben rámásznak.
Ez a gyerek eléggé magányos. Egy elviselhetetlen keresztet hordoz. Teljesen egyedül van a keresztjével – ezt nyilvánosan hirdeti. És az egész környék, a környezete elutasítja őt. Tehát nagyon-nagyon egyedül van. Amire szüksége van: a keresztje megjavítása és megkönnyítése.
Kérdező:
Tehát vele kezdenél valamit és nem a szülőkkel?
A szülők bevonása sokkal később volna lehetséges.
Kérdező:
De a szülők nyilván valamiképpen reagálnának a kereszt elburjánzására, ugye?
Persze. De tudhatod, hogy a rendelőm kiváló hely lenne az ilyen keresztek tárolására! Kérdező:
A legtöbben, akik szerint az ilyen fiú az őrült családot képviseli, közvetlenül a családot vennék célba, azon az alapon, hogy a fiú is változna, ha sikerülne a családot megváltoztatni.
Ericsson:
Mondanék egy példát. Valaki segítséget kér tőled, és te azt találod, hogy egy nagy kőomlás van az odavezető országúton. Látod, hogy van egy kerülőút – azon csak egy kő van. Nyilván a kerülőutat választod, mert a túloldalon várják a segítségedet, és tenned kell valamit. A nagy halom kő a család. A kerülőút (az egy kővel) a pszichotikus fiatal. Neki egy olyan területet nyújtasz, amelyben szabadnak tudja érezni magát, önmaga tud lenni, és ahol a különlegességét nem utasítják el, hanem figyelembe feszik. Megfelelő gondoskodó figyelmet érdemel, nem pedig destruktív, romboló figyelmet. A családdal csak ezután foglalkoznék. (55:05)
Azért hoztam ezt ide, mert milyen döbbenetesen gyönyörű, hogy valaki még ott is valakinek a szabad cselekvési terét kezdi el kidolgozni, ahol mindenki őrültet kiált. Mindenki mindenkit meg akarna változtatni. S Ericsson azt mondja, hogy: „Én észrevenném ezt a fiatalembert. Észrevenném, milyen egyedül van, hogy rajta valamit segíteni kéne. S arról biztos el tudnánk kezdeni beszélgetni, hogy valami más keresztet is hordozhatna – ilyet, vagy olyat, vagy többet, vagy cserélgethetné”.
Azért hoztam ezt ide, mert óriási nagy dolog, amikor ebben a kiszolgáltatottság, fenyegetettség, sérülékenység veszélyeztetettség sémában valaki rátalál arra, hogy mit is tud ő tenni magáért. Ez nagyon nagyon nagy dolog!
A következő lépés pedig, amikor rájön arra, hogy ez egy séma. Ez a következő nagy lépés.
Nem is akarok erről többet – jöjjön a következő séma!
Úgy nevezik, hogy összeolvadottság, éretlenség. Inkább így:
Összeolvadtság, éretlenség séma
Aki összeolvadtság, éretlenség sémában van, nézzük, mi a három cselekvési forma:
Hatása alatt
Ha teljesen hatása alatt van a sémának, akkor pl. mindent elmond az anyjának, ami vele történik. Mindent! Mindig hazamegy, mindenről beszámol. Nincsen saját élete. Nincsenek titkai, mindig mindent megoszt az édesanyjával.
Az édesanyja helyett megoszthatja az apjával.
Az apja helyett a férjével vagy a feleségével. Vagy a testvérével. De nincs saját élete.
Hanem van valaki, akinek ő mindig mindent elmond és mindig mindenről beszámol.
Ez történik akkor, ha a séma teljesen a hatása alatt tart valakit.
Elutasítva
Mi történik akkor, ha valaki elutasítja azt a világot, ami benne a sémát aktiválni tudná? Akkor kerüli a kapcsolatokat, kerüli az intimitást. (57:40)
Kerüli azokat a helyzeteket, amelyekben ő elmondhatna mindent valakinek, akivel ennyire összeolvadtságban él.
Túlkompenzálva
A legérdekesebb az, hogy mit jelent a túlkompenzálás? Ha valaki túlkompenzálja ezt a sémát, akkor a számára fontos személy vagy személyekkel szemben mindenféleképpen másmilyen akar lenni! Semmiképpen nem akarja azt tenni, mint amit az anyja mond neki, vagy amit az apja mond neki. Vagy ahogyan a testvére él. Semmiképpen, semmi szín alatt úgy nem, mint ahogyan a másik. Az a számára potenciálisan összeolvadással kecsegtető másik.
Ez azért olyan érdekes, mert sokszor minden a realitást – nem túlhalad, hanem megelőz – az hogy valaki miért nem hallgat a jó szóra?
Mert például túlkompenzál valamit, és akármennyire is mondhatod te, hogy mit volna érdemes tennie, ő egy séma hatása alatt van. És a séma hatása alatti cselekvési logika az, hogy akkor is az ellenkezőjét fogom tenni, ha neked van igazad. (59:06)
Tehát egyáltalán nem érdekes, hogy igazad van-e vagy nem. Az sem érdekes, hogy ez a javamra van-e vagy nem – hanem az az érdekes, hogy pont az ellenkezőjét csinálhassam annak, mint amit mondasz.
Szülők ezt nem szokták érteni. Nem értik, hogy ez hogy van?
Most akkor kapunk egy megközelítést, egy adalékot, hogy akár ebben a sémában, akár egyébként az emberi lélekben létezik egy olyan működésmód, hogy sajátosan (bár rövid távon és egy sebzettségből kiindulva) abban legyünk érdekeltek, hogy pont másmilyennek legyünk, mint amilyennek érdemes lenni.
Ha azt, amilyenne érdemes lenni, egy olyan személy képviseli, aki számunkra fontos! Tehát egy számunkra fontos személlyel, tekintélyfigurával szemben akarunk valamilyenek lenni. Pechünkre, ha ez a számunkra fontos tekintélyfigura egy rendes ember, akkor nem egy derűs élet elé nézünk!
Ezt megint rengetegen nem értik. Szülők fogják a fejüket:
– Miért csinálja ezt? Otthon ebből semmit nem láthatott! Hát nem kapott ilye! Nem bántottuk! Kétnaponta Ranschburg tanár úrtól megnéztünk egy videót, és az alapján csináltunk mindent!
(Akkor jó forrásból vették; ezt így értettem. Hát akkor?!?)
Itt (egészségedre) megint eljutottunk ahhoz a dinamikához vagy dilemmához, hogy egy nehéz dolognak a kimondása – ha valaki érintett benne – úgy hangozhat, mintha most bántanám. Ugye? Mint hogyha:
Hát most miért nem érted meg? Hát ez a napnál is világosabb; van ilyen.
De nem akarok megint senkit sem bántani vagy kritikus lenni, csak leírni ezt a helyzetet. Hogy miközben teljsesn illogikus, hogy valaki a saját sorsát is tönkreteszi, és az egyébként számára fontos személlyel ellentétes személyiségjegyeket, magatartásformákat erőltet, ami teljesen tönkreteszi őt meg még az egész környezetét is – hogy ebben mi a logikus? (61:47)
És most arról beszéltünk, hogy ennek van egy nagyon sajátos logikája.
Pl. hogyha valaki a saját autonómiáját, a saját identitását azáltal próbálja megőrizni vagy kiformálni, hogy semmiképpen se legyen hatással egy számára fontos személy! Érthető ez, ugye? És akkor nézünk amerikai filmeket, amikor valaki mindenféle filmeket kipróbált, és már háromszor visszahozták a klinikai halálból, és végül az apja, aki százötvenszer kitagadta, és egyébként érte élt-halt, akkor ott ölébe fogja a fiának a fejét az intenzív osztályon, és 150 cső lóg ki belőle. S akkor végül a fiú kimondja azt, hogy:
De apám, büszke vagy rám? Szeretsz még? S akkor az apa azt mondja: Igen, szeretlek.
Elég macerás életút.
Tehát nagyon nagy jelentősége van annak, hogy (s akkor egy picit a séma háttere) megfelelő teret nyújtunk-e foganástól kezdve valakinek, aki önálló személyként akar megszületni ebben a világban. Foganástól kezdve!
Hol szokott például nehézség adódni? Hű!
Például – kutatásokból beszélek – hogy amikor a várandóság alatt veszíti el az édesanya a saját szülőjét. Vagy saját testvérét. Tehát egy számára fontos személyt.
Ilyenkor – főleg, hogyha saját szülő – akkor nem egyszer egy természetes belső mozgás indul el, hogy:
– Téged nem engedlek elveszni! Te nem veszhetsz el! Nem, neked nem lehet semmi bajod!
Vagyis a saját magzatával igyekszik betölteni, pótolni azt a veszteséget, fájdalmat, azt az űrt, amit a saját anyukája, apukája, testvére elvesztése kapcsán érez. Különben is egy nagyon nehéz helyzetben van egy áldott állapotban lévő anyuka, aki egyszerre készül arra, hogy életet adjon, és közben azzal szembesül, hogy egy életet kéne elveszni hagyni és gyászolni. Nagyon nehéz dolog egyszerre ezt a két dolgot csinálni!
Tehát siratni valakit – és várni valakit. Ez szinte emberfölöttien nehéz.
Egyáltalán nincs semmi kritikánk az édesanyák felé, akik egyszerre ezzel a kettővel nem tudnak megbirkózni.
De közben megtörténik az, ami megtörténik – nem mindig történik, de megtörténhet – hogy nem történik meg a gyász, hanem a magzatot úgy tekinti, úgy kezdi el nézni (mert nem akarja őt elveszteni, az már túl sok lenne; egy picit az apám, az anyám helyett is te maradj itt), mint a saját életének a részét! Aztán még inkább: mint a saját testének a részét! Egy áldott állapotban lévő anya, aki a gyerekére úgy tekint, mint a saját testének egy részére; szinte úgy, mint egy saját szervére. Ha ez megtörténik; ha egy anya a saját magzatára nem önálló lényként tekint, hanem kizárólag a saját teste részeként, ezzel nehezíti (már magzati kortól kezdve) hogy a gyerekének kialakuljanak a test- és énhatárai. A kutatások egyértelműen mutatják, hogy a magzatnak már egyértelműen fejlődő test- és énhatárai vannak! Fejlődő, alakuló test- és énhatárai.
Akkor, ha az édesanyja őt úgy látja, mint önálló lényt.
Hát egy pici magzat nem tudja magától kisütni, hogy én egy önálló lény vagyok. Ezt onnan tudja, hogy az anyja így látja. (66:45)
Tehát ezért óriási jelentősége van annak, hogy egy anya a saját gyerekét (magzatként) önálló lénynek tekinti-e vagy nem? Mert minél inkább önálló lénynek tekinti; minél inkább tudja, hogy ez vagyok én és ez a magzatom; ez a magzatom és ez vagyok én és mi kapcsolatban vagyunk egymással (ez nem a kapcsolat elárulása).
S egy csodálatos kapcsolat van köztünk! De attól még én én vagyok, ő meg ő. Ezért is szokott az lenni, hogy sokszor, mikor áldott állapotban lévő édesanyákat gyóntatok, azt szoktam elégtételként adni, hogy beszélgess a magzatoddal! Szólítsd meg az ő nevét! Van már neve? – Van.
Nevezd a nevén!
Mondd a nevét, mondd, hogy...
Például: milyen nagy kérdés, hogy mikor lesz neve a gyereknek?
Nem is biztos, hogy rögtön az a név kell, ami majd az anyakönyvbe kerül. De hogy megszólítom-e őt valamilyen néven, amiről tudhatja, hogy az az ő neve?
Az az ővé! Senki mást nem szólítok úgy, mert őt szólítom úgy!
A kutatások szerint ezeknek kifejezetten nagyon nagy jelentősége van. Azért is olvastam Ericssont, mert – miközben Ericsson nem tudhatott ezekről a kutatásokról, mert ezek mostani kutatások – hogy nagyon sok serdülőkori pszichózisnak a hátterében az van, hogy magzati korban az édesanya és a magzata között nincsen megfelelő határ. Mi a megfelelő határ? A megfelelő határ az édesanya tudatában létezik – képzeletvilágában, ahogy magától különböző személynek képzeli el a magzatát. Nem pedig egy szervnek, vagy a testeének egy részeként.
A kutatások szerint ennek óriási jelentősége van.
Ott, ahol van egy tudatos anya-magzat kapcsolat, mit gondoltok hány százalékos koraszülésről beszélünk? Magzatok, pici babák hány százaléka születik koraszülöttként?
Ha jól emlékszem, egyébként olyan 7-8.
A válasz: 0.
Nulla.
Nem egyszer a szülési komplikációk hátterében is az anya és a magzat közti kapcsolatnak a problematikája áll. Vagyis például, hogy ha a magzat nem éli meg, nem élheti meg magát az édesanyjában, az édesanyján keresztül önálló lényként, akkor az édesanyja testét a magzat is a saját testeként észleli. Ezért pl. nem akar kijönni. Közel húzódik az anyja szívéhez. Az anyja szívét a saját szívének éli meg. Farfekvése lesz.
Tehát egy csomó olyan komplikáció, ami látszólag teljesen esetleges, ma már láthatóan összefüggésben van az anya és magzat közti kapcsolattal. Az, ahogyan egy áldott állapotban lévő anya képes saját magát külön személyként megélni és a magzatát külön személyként, ezáltal létrejönnek a test- és az énhatárnak a föltételei. Ennek mi van a hátterében? Erről olvastuk az első részt – és látjátok, a végén, mint egy krimi, minden szál összeáll. Gondoljatok vissza az első történetre. (71:15)
Kimutatható összefüggés van vérzések, szülési komplikációk, vetélések, koraszülések és az édesanya és a saját anyja közti kapcsolat között.
Egyszerűbben is tudom mondani:
Minél inkább egy fiatal édesanya, aki áldott állapotban van, meg tudja magát különböztetni a saját anyjától, annál inkább van lehetősége arra, hogy megkülönböztesse magát a saját magzatától.
Ráadásul: valaki minél inkább nem tudja megkülönböztetni magát a sajátom anyától, mert még nem eléggé önálló személy – annál inkább a magzatra ki fog hatást gyakorolni? A saját anyja (tehát a gyereknagymamája), valamit a saját magzati élményei!
Nagyon sok kutatásról lehetne beszélni, hogy mikor lép föl vérzés? Például akkor (hónapra, hétre, akár napra pontosan), amikor ő magzatként valamilyen hasonló élményt élt át a saját édesanyjának a méhében.
És most ugyanez a vérzés megjelenik, de már most őbenne! (73:00)
Ezért duplán, sokszorosan nagy jelentősége van annak, hogy ha valaki sebződött az édesanyjával való kapcsolatában – hogy azzal kezdjen valamit!
Erről sokat beszéltünk már, hogy sokszorosan megtérül a következő nemzedék számára az – sokszorosan, négyzetesen! – amit mi a szüleinkkel való kapcsolatnak a rendezésére fordítunk. Négyzetesen! Tehát, ha van belső munka, ami megéri a gyerekeinknek: az a szüleinkkel való kapcsolatunknak az elrendezése. Főleg egy édesanyának a saját anyjával való rendezése. Az a saját gyerekei számára a vetéléstől kezdve... sőt, onnantól kezdve, hogy egyáltalán megfogan-e vagy nem? Ha megfogan, komplikáció, vetélés...
Na! Olvasok erről akkor, hogy mégiscsak...
Akkor egy zárót olvasok – csak nem tudom, hogy szép-e. (74:24)
Lehet, hogy azt mondjátok: Feri, ne legyél beteg! Légyszi gyógyulj meg, mert rettenetes...
Elmondjam, hogy honnan van? Persze, hogy elmondom, nem is ez a kérdés.
A várandóság mélydimenziói az anya-magzat-kapcsolatanalízis tükrében
Miért? Nem valami gagyit hozok nektek. Micimackó vagy …
Transzperszonális lélektan.
Ez egy kicsike kis kötet – nagyon tündi-bündi.
Na, gyerünk, Feri!
Raffai Jenőnek a cikke.
Befejezésül (tényleg ez van ideírva – ez a cikknek a vége) hadd ismertessek egy esetrészletet, amire már korábban utaltam. Említettem, hogy a függőségi konfliktus – főleg, ha látens marad – meddőséget, sorozatos vetéléseket okozhat. Az alábbi eset tipikus, elég gyakran előforduló konstelláció.
Praxisuk során sűrűn fognak találkozni hasonló problémával küszködő kismama-jelöltekkel.
Rékának két terhessége volt eddig; mind a kettő a 17. héten vetéléssel végződött. Mindkét esetben a 12. héttől kezdődtek alhasi fájdalmak, nyilallások majd vérzés. Ezt követően a vetélés. Az orvosok mindét esetben infarktusos felületet találtak a placentán.
Réka olvasta a „Lelki köldökzsinór” című könyvet. A kapcsolatanalízist utolsó reménységnek tartja. Az első interjúban annyit tudunk anyjáról, hogy elvált, egyedül él sor szervi bajjal. Depresszióban szenved a leírt kép alapján. (Tehát az anyának az anyjáról van szó, aki depresszióban szenved: nagymama.) Réka sokat van vele, hogy a magányát enyhítse. Ezt ő természetesnek tartja. A kérdésemet, hogy ez mekkora terhet jelent neki, elhárítja. Minden egyes alkalommal rákérdezek anyjánál töltött idejéra. Egyre fokozódó aggodalmáról beszél anyja egészségi állapota miatt, aki egyre erőteljesebben panaszkodik magányossága miatt. Miután vészesen közeledünk a 17. hét felé, megkockáztatok egy összefüggést, hogy a gyakori látogatásával kiválthatja anyjával szemben érzett bűntudatát, lelkiismeretfurdalását. Réka visszautasítja a közlésem.(77:34)
Már csak egy hét van hátra a kritikus időpontig. Rékában is, bennem is nő a feszültség. Ismét anyjával kapcsolatos aggodalmainak szenteli az első tíz percet. Utolsó lehetőség arra, hogy megfogalmazzam neki, mit gondolok. Azt mondom: benne föltehetően a saját gyermeke és anyja harcol érte. (Tehát a magzat és az anya harcol a lányért.) Kié legyen? Maradjon-e anyja gyermeke, akinek az a feladata, hogy gondoskodjon róla élete végéig, vagy a saját gyermeke anyja legyen? Akkor viszont anyját veszítheti el, aki szokta is mondani: neki már nincs sok idő hátra.
Réka azon az órán nem szólalt meg többet. Viszont dönt. A baba túléli a 17. hetet. Anyja, szemben az előző két babával most mellette dönt. Gyermeke a 40. héten világra jön.
Innen folytatnánk akkor. (79:14)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Ismétlés
Itt az idő, és elkezdjük.
Elvileg úgy van, hogy most már a kép is élőben kimegy. András, ez így van? Szerinted kimegy most a kép? A másik András is itt van, de jó, Szervusz András!
Akkor... akkor tehát az azt is mondhatjuk hogy...
Most köszöntlek benneteket, meg mindenkit, aki az interneten keresztül néz minket. Körülbelül egy hét, tíz nap, két hét – sok-sok munka volt azzal, hogy most a kép is élvezhető legyen a hang mellett. Nagyon köszönjük azoknak, akik dolgoztak vele.
Most még egy valami: belázasodtam néhány nappal ezelőtt. És most már jövök ki belőle, de nem gyógyultam még meg. Úgyhogy ezt látjátok rajtam. Arra jutottam, hogy úgy fogok ma előadást tartani, ahogy nem szoktam: olyan „nagypapásan”. Majd ücsörgök, elvagyok olvasgatni fogok – hát, tényleg erre gondoltam!
Hogy fölütünk egy-egy könyvet és akkor olvasgatok. Nem nagyon futja most több.
Elmentem a gyógyszertárba két-három nappal ezelőtt, és kérdeztem, hogy hány lázcsillapítót lehet bevenni egy nap alatt. És akkor megmondták, hogy Rubofenből hatot. És akkor tartom magam ehhez. Úgyhogy így vagyunk. Ma már egy kicsit könnyebb, de nem akarnék úgy tenni, mintha jól lennék. Mert akkor elkezdek most itt ugrálni, aztán három napig meg a nyelvemmel súrolom a földet... Hát biztos így lenne. És olyan sok minden van a héten is, amit nem szeretek lemondani. Úgyhogy akkor inkább takaréklángon. Nézzétek ezt el nekem. Nem esik jól ezt nekem. Hát úgy esik jól, hogy lehet, lehet... és nyilván hallom a magam hangját, hogy éppen csak takarékon van. Na. Így, így vagyunk – ilyen emberien. Talán a helyszínről, változásokról majd a végén.
Nem hozom most ezt ide, majd a végén. Menjünk bele most a témába és aztán majd szót ejtünk arról is, mert az is fontos, nyilván. (02:33)
Mindenesetre nagyon örülök, hogy itt lehetünk! Nagyon, nagyon. Nagyon. Van egy hely, ahol lehetünk; és hogy hosszú távon lehetünk. Köszönet máris a MOM Rendezvényközpont (remélem, jól mondom; olyan béna vagyok ezekben, azt hiszem úgy van hivatalosan). Így kell mondanom pontosan? Kulturális Központ? Jaj, jól van. Tibi, segíts! Rendben. Nagyon köszönjük! Hány éves lehet ez az óra? Nem tudom.
Sémákról beszéltünk, de nem a sémákról önmagában. Nem egy sématerápiás kurzus ez minden alkalommal (két mondatban mondom), hanem, merthogy a sématerápiának az irodalma nagyon jó segítségünkre van abban, hogy rálássunk egy sok megközelítésű, sok szempontú, sok dimenziójú, kiérlelt világlátással arra, hogy hogyan láthatjuk, érthetjük, értelmezhetjük a sérültségeinket, sebzettségeinket. De közben nem a sebzettség középpontú látásmóddal akarunk figyelni és gondolkodni, hanem mindez csak valamiképpen eszköze annak, hogy hogy tudnánk növekedni. Hogy hogy tudnám fejlődni. Hogy hogy tudnánk, akár a sérüléseinkkel, a sebzettségeinkkel együtt is nagyon értékes és értelmes életet élni. Persze azzal a vággyal, reménnyel, azzal a befektetett energiával, hogy gyógyulunk – és gyógyuljunk! És a szónak fizikai, lelki, szellemi értelmében, spirituális értelmében egészségesebbek legyünk, és közben elfogadjuk azt a realitást, hogy amiben nem tudunk egészségesebbek lenni, abban betegen legyünk jól. (04:48)
Tessék!
Milyen rettenetes lenne, ha egy előadáson nem lehetne trüsszenteni. Csak az egészségesek jöhetnének. Na, nem is tudom, ma mi lenne. Szóval így jutottunk el egy sémához, amit elkezdtünk azért már kibontani, talán két alkalommal – olyan rég találkoztunk! Hát három hete volt, és azóta világ vége is volt és egyéb... Karácsonyról, újévről ne is beszéljünk. És hogy a veszélyeztetettség, sebezhetőség séma – ez az, amiről beszéltünk a múltkori alkalmakkor. És azért olyan érdekes ez a séma (többek között), mert hiszen nemde az életnek realitása, hogy sebezhetők vagyunk? Nemde, hogy realitás az, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet? Ha másképpen nem, mondhatjuk azt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Bármelyikben! És ténylegesen ezzel nem túloztunk. (06:07)
Legföljebb mondhatjuk azt, hogy nagyobb esélye, valószínűsége van, hogy annak lesznek valamilyen előjelei. De úgy egyébként bárki bármikor... Ez bármikor megtörténhet.
Tehát amikor ebben a sémában vagyunk... Nem csoda, hogy azt mondják a segítők, hogy aki ezzel a sémával küszködik, ő leginkább egyáltalán nincsen belátással arra nézve, hogy ez egy séma és nem a realitás! Hiszen mindig is meggyőzheti magát arról, hogy hogy ne volna realitás az, hogy bármikor bármilyen rossz megtörténhet az emberrel?
Igen ám, de ha kívülről megnézzük őt, akkord azt látjuk, hogy miközben az életet akarja megmenteni, biztosítani fenntartani, tulajdonképpen az egész életét alárendeli annak, hogy az életét fenntartsa, biztosítsa és megmentse! Tulajdonképpen nem is él.
Tehát egy rettenetes árat fizetet ezért a sémáért és a sémának az uralmáért az életében. Ez pedig az, hogy tulajdonképpen valamit meg akar menteni, de az egész életét ennek a megmentésnek szánja, és tulajdonképpen az életet pedig, amit meg akar menteni, teljességgel elszalasztja. Elhalasztja és elherdálja. Ezt kívülről jól lehet látni. Belülről azonban ez nem így fest. Belülről ő azt mondja: én vagyok a normális, s az összes többiek óvatlanok, felelőtlenek! Nem látják a jeleket! (07:41)
És aki ebben a sémában van, gondoljátok, hogy egy pici kis nehézséget is okoz neki, hogy nem lett vége a világnak? Most úgy ukkmukkfukk? Szó sincs róla – ez egy pici haladék.
Tehát azért, mert a maja naptár készítői egy picit elszámoltak valamit? Semmit nem jelent. Tehát semmi perdöntő bizonyíték nincs rá, hogy ez a néhány nap most nem egy szuper haladék.
Szóval, a józan ész, a belátás, a racionális érvelés nem szokott számítani. Ezért beszéltünk arról, hogy óriási jelentősége van két dolog tisztázásának. Az egyikről beszéltem, a másikról nem.
Oltalom, gondviselés
Az egyik úgy szól, hogy a milyen tudatos hogy nem tudatos döntést hoztam arról, hogy van-e oltalom, vagy nincs?
Van-e valamiféle gondviselés vagy nincs?
Hogy létezk-e olyan, hogy valami segítséget kaphatunk másoktól? Hogy valaki oltalomban részesít bennünket? Megvéd bennünket? Segítségünkre siet? Létezik ilyen, vagy egyáltalán nem létezik ilyen? Erről mindenki hoz egy tudatos vagy nem tudatos döntést. Hogy az élet, a világ egy rettenetesen veszélyes hely, és senkire nem lehet számítani, csak magamra. Vagy pedig van olyan, hogy valaki segít a másiknak. Hogy van valamiféle oltalom. Most még csak nem is fölfelé nézek, hanem egyáltalán az egyik ember képes oldalmazni a másik embert. Hogy ilyen létezik vagy nem létezik? (09:26)
Hogy van-e jó szándékú törődés a másikkal, vagy nem létezik ilyen?
Erre tudatos vagy nem tudatos választ szoktunk adni. Aki ebben a sémában él, ő azt a választ adja, hogy ilyesmi nem létezik. Hogy erre jobb nem is építeni – ilyesmi nincsen.
Az embernek a saját kezébe kell vennie a sorsát, és mindenért én vagy tudok valamit tenni, vagy nem. Tehát az ember ezért nagyon fenyegetett és kiszolgáltatott. Erre hoztam egy gondolatmenetet – talán erre is emlékeztek – hogy az óriási lehetőségünk nem az, hogy teoretikusan föltesszük a kérdést: „van-e gondviselés, vagy nincs?”. Hanem megértjük a kérdés mélyén a kihívás, fölszólítás személyes jelleget, és nekilátunk másoknak gondját viselni.
Megfelelő keretek formájában, megfelelő szerepekben, megfelelő helyzetetben, megfelelő módon. Nem túlsegítve, nem túl oltalmazva – megfelelő módon!
A legjobb válasz erre a teoretikus kérdésre, hogy van-e gondviselés, és Isten egyáltalán a szemét ráveti-e erre a földre, az az, hogy gondviselővé válok. Szép kifejezés a magyar nyelvben az, hogy „gondviselő”. Ez egy szép, szép dolog! Viselni, hordozni valakinek a gondját! Megfelelő szerepek, keretek, felelősségnek a megfelelő határai és a többi.
Ez volt az első, amiről beszéltünk. (11:05)
(Látjátok, a láz. Tehát ez az egyik.)
A másik pedig, amiről mindenképpen kellene szólni... s emlékeztek a történetre: Yalomnak a történetére. Yalom, a pszichoterapeuta beszélget a szívsebész barátjával. Ugye, talán emlékeztek, akik itt (vagyis ott) voltatok, hogy ú, egy szíven ütő történet. Nagyon szíven ütő. És a végén az álmot meséltem el belőle, hogy egy zsidó származású, az Egyesült Államokban szívsebésszé váló nemzetközi hírű gyógyító, aki sok sok sok sok embernek adja vissza az életét, hogy ő egy milyen választ ad a gyerekkori sebzettségre? Hogy mi a különbség a sebzettség-vezérelt, és a teljesség-vezérelt élet között? Nem az a különbség, hogy valaki megsebződik és a másik nem. Mert előbb-utóbb mindenki megsebződik (vagy felismeri a sebzettségét jó esetben), hanem, hogy kizárólag a sebzettség vezérli-e az életét, és közben alig-alig gyógyul (ráadásul), vagy a teljesség vezérli-e az életét, és mellesleg (ajándékba) még gyógyul is? (12:29)
Hogy ez is egy alapvető döntésünk – tudatos vagy nem tudatos döntésünk.
S ahogy látjuk ezt a szívsebész embert, aki azt a rettenetes életélményét, ahogy állandóan döntenie kell élet és halál fölött, bizonyos értelemben mások élete és halála fölött zsidó 17 éves fiúként, hogy megmentek-e valakit vagy nem, bedobom-e a kézigránátot a haladó tömegbe vagy nem dobom be, hogy kivágom-e magam egy szorult helyzetből vagy nem – tehát, hogy döntenem kell élet és halál előtt is között. Hogy ezt újból és újból megismétli, de egy életadó helyzetben. Szívsebészként, embereket megmentve. Ez egy építő válasz egy rettenetes emberi sorsra és sebződésre. Egy építő válasz. Ez gyönyörű szép. És közben válasz egy kimondott vagy ki nem mondott kérdésre, hogy van-e oltalom?
Vannak, akik ugyanerre a helyzetre azt mondják: ezután már nem lehet hinni Istenben. Vagy hogy ezután már senki ne mondja nekik azt, hogy van gondviselés. Ez egyesek válasza. De ők azt mondják, hogy az életesemény indokolja ezt a választ.
Nem az életesemény indokolja, hanem az belőlük következik egy életesemény hatására. Mert ugyanerre az életeseményre mások más választ adnak. És nem mondhatjuk, hogy nem, mert így van! Ettél még az az esemény lehet egészen rettenetes. Embertelen, és... és és és.... Hosszan lehetne mondani. De lehetséges egy más választ adni rá. Nem találtam oltalmat annak idején, és én most mindent megteszek azért, hogy mások oltalomra leljenek az én tevékenységem által. Ez egy gyönyörű válasz. (14:29)
Egy rettenetes sebzett élethelyzetre. Mindenesetre annyit mondunk csak, hogy ez lehetséges.
Viszonyunk a halálhoz
És a második nagy téma, amit mindenképpen (tulajdonképpen ezzel a sémával kapcsolatban) nem kerülhetünk ki. Ez egy igazi, az egzisztenciát mélyen érintő séma. Ez pedig a halálhoz füződő viszony. Tudva, nem tudva, akarva, akaratlanul, tudatlanul vagy nem tudatosan valamilyen döntést hozunk arra nézve, hogy meg fogunk halni. Ki ilyen, ki olyan választ ad erre a kérdésre. És hogy ez a séma a markába kaparint-e bennünket, múlik azon, hogy a saját halálunkra, múlandóságunkra vagy a szeretteink halálára, múlandóságára milyen választ adunk. Azért mondom, hogy akár a szeretteinkére, mert van úgy, hogy valaki a saját halálával annyira nem mer szembenézni, hogy csak a szerettei halálán keresztül meri a témát magához közel engedni. Tehát ő mindig csak azt tematizálja, hogy mi lenne ha az apám, anyám, gyerekem... valakivel valami baj történne vagy meghalna. Ebben az összefüggésben tud a témához közel kerülni; a saját halálával egyáltalán nem mer szembenézni. Tehát lehet, hogy valaki a saját halálán való gondolkodást nem is magán tudja elkezdeni! Mert az úgy túl rázós neki. Hanem egy másikon keresztül. (16:00)
S hoznék akkor ide egy történetet. Egyszer ezt elmeséltem talán pár évvel ezelőtt. (De jól esik ülni! Hát én föl nem állok! Szóljatok, ha lejárt az idő)
Egy fiatalember jött hozzám, és azt mondja, hogy időről időre visszatérő pánikrohamai vannak, de hogy ezek a pánikrohamok nagyon érdekesek (vagy inkább sajátosak), mert teljesen váratlanul törnek rá, és teljesen összeszorítják őt. Olyan belső késztetése van... Egy fizikai fájdalmat is megél, hogy össze kell kuporodnia, és össze is kuporodik. Ha az autóban éri ez a roham, akkor meg kell állnia az út szélén, és le kell kuporodnia valahol ott az út szélén. Vagy a szobában, vagy a munkahelyén be kell mennie a wc-be, össze kell kuporodnia. És tulajdonképpen, miután néha sűrűbben jön, néha ritkábban, egyvalami ad neki menekülést ebből a görnyedt, rettenetes, halálfélelemmel terhes állapotából: hogyha üvölt. És minél inkább tud torkaszakadtából üvölteni, valahogy ezzel az üvöltéssel együtt úgy levegőhöz is jut, valahogy megkönnyebbül és akkor valahogy tud jól lenni. Ki emlékszik erre a történetre?
Ez egész döbbenetes. Senki.
Érdemes azért néha megkérdezni. Tíz éven keresztül szerintem nem mondtam el egy történetet kétszer. Nem mondtam el egyetlen történetet sem. Azért, mert az volt bennem, hogy ez micsoda egy pocsék, csapnivaló dolog ugyanazokat a történeteket mondogatni. De most már rájöttem, hogy nyugodtan mondhatom. Senki nem tette föl a kezét! Tehát az, hogy én elmondtam...
Elkezdtünk beszélgetni, hogy mi mi lehet ez. Nyilván ennek a helyzetnek a leírása vitte el a legtöbb időt. És utána persze föltettem a kérdést, hogy mikor jött az első ilyen. Összefüggésbe hozta-e ő ezt bármilyen életeseménnyel? Mi a hipotézise, hogy vajon mi lehet ennek a hátterében? – Semmi.
A második alkalommal (vagy az első alkalmom végén) konkrétan rákérdeztem arra, hogy: – Hát halálfélelmed van... a halálról van-e valami személyes élményed vagy tapasztalatod? Milyen tapasztalataid vannak a halálról?
S akkor gondolkodott:
– Tulajdonképpen nem halt még meg senkim. A szüleim elváltak, de úgy különösebben nem, nem. Azt hiszem, hogy nekem a halálról nincsen.
Láttam, hogy úgy átment rajta valami, de utána folytatta, hogy nincsen. De lehetett látni az arcán, hogy van valami.– Szerinted nem lehet, hogy valami eszedbe jutott, csak talán nem akartad mondani?– Dehogynem, van valami, csak … hát ez biztos nem... Nem hiszem.
Háhá! Elkezdett csillogni a szemem. „Nem hiszem” – akkor már biztos van valami! Azt mondja, hogy:
– Nehezen is beszélek erről, de úgy kb. 9-10 éves kisfiú voltam, amikor a kutyánk, amit én könyörögtem aza, hogy hozzuk haza. Bár az anyám tiltakozott ellene, hogy legyen kutyánk, de kertes házban laktunk és nagyon szerettem volna, hogy legyen kutyánk, és az anyám azt mondta: Na jó, de akkor te viseled a gondját. Én megígértem, és tényleg így volt: viseltem a kutya gondját. De a kutya kölykezett. És az anyám azt mondta...
(Meséltem! Na! 3 éve? A SOTÉ-n. 3 éve! Nem tudom, valami jutalmat adnék neked. Nem tudom... Forrázd le kívülről. Méz.)
Második felvonás. Azd mondja, hogy:
– Az anyám azt mondta, hogy van két hetem, hogy a kölyköket elajándékozzam. Mert ebben a házban egy kutya lehet, de több nem.
(És hát egy kis srác, 9-10 éves, hogy tudná az összes kölyköt elajándékozni? Nem tudtam őket elajándékozni. Talán egyet vagy kettőt – maradt még vagy négy. És ekkor az anyja azt mondta, hogy akkor ezeket most el kell pusztítani.
Kiásott egy gödröt a kertben, berakták a kiskutyákat, és azt mondta ennek a 10 éves fiúnak, hogy őneki kell eltemetni. Mert hogy... Azt mondta neki: üsse őket agyon, az a legegyszerűbb. Tehát gondolhatjátok...a kisfiúnak nem... hát azért szerette a kutyákat, ezért nem csapta agyon a kutyákat, de nem volt ereje-mersze-bátorsága ellent mondani az anyjának, és ezért ráhordta a földet. És ahogy visszaemlékezett:
– Hallottam, ahogy ezek a pici kutyák vonyítanak a föld alatt.
S azt mondja, hogy (hallom, ahogy ketyeg az óra – milyen csönd lett). Azt mondja, hogy nem hinné, hogy ezzel lenne összefüggésben, de hogyha kérdezem, hogy a halállal milyen kapcsolata van, vagy hogy, hát akkor leginkább ez jut eszébe. Dehát ezek kutyák, ez biztos nem...
Akkor kezdtünk összefüggéseket nézegetni; nem lehet, hogy mégiscsak van összefüggés a kutyák története és az ő szorongásos, halálfélelmes rohamai között? Hogy össze kell görnyednie, s aztán valahogy az üvöltéssel együtt tud megkönnyebbülni?
És ahogy beszélgettünk erről, látszott, hogy azzal, hogy kimondhatóvá vált az, hogy ő mit csinált 10 éves korában, ez egy nagy megkönnyebbülést hozott neki.
Látszott, hogy kifejezetten jobban lett ettől. Megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a kutyák mennyországbeli létezéséről? (23:57)
Hát mondta, hogy a kutyáknak? Hát miért?
Fölvilágosítottam, hogy az egész teremtett világ sóhajtozva várakozik, vágyakozik arra, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon rajta. Tehát valamiképp az egész teremtett világ a megdicsőülés állapotába kerül. Márpedig a kutyák is. Ez akkor azt jelenti, hogy a kutyáknak is valamiféle megdicsőült létezését elhihetjük. Nem egyszerűen csak elenyésznek, úgy, ahogy vannak, hanem valahogyan... odaát is lesznek.
Ez akkor lehetővé teszi azt, hogy bocsánatot kérj tőlük.
Ezen nagyon meglepődött, és azt ajánlottam neki... Kérdeztem, hogy tudja-e, hogy hol vannak a kutyák? Hát hogyne tudnám?!
(Annyira ketyeg, hogy nem tudom... Szóljatok, ha vége van.)
Oda kellene mennie arra a helyre, ahol a kutyákat elásta, és kérjen bocsánatot a kutyáktól. Mondja el nekik, hogy ő mennyit szenvedett már emiatt. Hogy milyen kiszolgáltatott volt gyerekkorában, hogy mi minden történt, ami ide vezetett. De ne mentegesse magát, csak mondja el, hogy a kutyát tudják, hogy ez hogy volt. (25:36)
És hogy végül kérjen bocsánatot, és mondja a kutyáknak, hogy előbb-utóbb ő is majd eljut oda, ahol a kutyák vannak. (25:44)
Kicsit hitetlenkedve nézett rám, azt mondta, hogy ez nagyon tetszik neki, ez egy jó ötlet – és elment.
És éveken keresztül nem egyetlen rohama sem. Egyetlen egy sem, sok éven keresztül. Ilyen időszak nem volt az életében. Mígnem repülnie kellett, és akkor a repülőtéren a fölszállás előtt megint volt. Be kellett mennie a wc-be, és ugyanaz megint megtörtént vele. Visszajött utána hozzám, ahogy vége volt az útnak. És mondja, hogy „Te Feri, jól voltam – azért nem is jelentkeztem sok évig; azt gondoltam, teljesen jól vagyok, de most megint volt”. És valami szöget ütött a fejembe és megkérdeztem tőle:
– Te, bocsánatot kértél te a kutyáktól?
– Tulajdonképpen nem.
Ahogy beszélgettünk róla, és elmondtad, hogy mit kéne csinálni, én már attól úgy megkönnyebbültem, és utána annyira jól lettem, hogy arra gondoltam, hogy nem kell megcsinálni. Nem is volt nálam egy órát – ez tisztázódott 15 perc alatt. Én nem mondtam, hogy „csinálja!”. Azt mondtam: szerintem ezt érdemes lenne megcsinálnia. Most már én is tudom.
Elment a kertbe, bocsánatot kért a kutyáktól – és azóta jól van.
Ez a történet számomra például egy alapvető, személyes tisztázása a halálhoz fűződő viszonyt illetően. Itt sajátosan nem a saját halálom – de közbe-közbe... Ezt nem is akarom most túlragozni. (27:45)
Ez egy tisztázás – hogy mit kezdjek azzal, hogy részese voltam ezeknek a kiskutyáknak a halálában. Ezzel valamit kell kezdenem.
A második nagy téma, ami kikerülhetetlen (és ez a séma nagyon jól előhozza), hogy tisztáztam-e a halálhoz fűződő viszonyomat? Milyen döntéseket hoztam? Mikor megbocsátásról beszélünk, vagy arról, hogy … tudjátok, a Szentírásnak van ez az egyszerű mondata, Jézusnak a gondolata, hogy „jobb adni, mint kapni” – meg „a szelídek öröklik a fölet”, akkor olyanok, akiket a halálig látják csak az életet, ezt mindig valamilyen ideálnak tartják csak. Valami ideológának, ideának vagy naivitának. És azt mondják... ha valaki csak önmagáig lát, vagy a halálig lát, akkor minden olyan gondolat, ami túlmutat ezen, az számára naivitás, nevetséges, szemfényvesztés. Olyasmi, ami előbb-utóbb az életnek a próbáját nem állja ki. Ezzel gyakran találkoztam. Érthető, amit mondok?
Tehát azt mondod valakinek hogy „légy nagyvonalú valakivel, aki egyáltalán nem volt veled jó”! Jó, jó, tényleg úgy szépen hangzik, nade... Nade.
Bocsáss meg valakinek! – Dehogy bocsátok meg!
Azok, akik magukig látnak, nagyon be vannak zárva a saját fájdalmaik, sérelmeik, sebzettségeik világába, vagy a halálig látnak, mindent, ami azon túlmutató szemléletmódot hordoz, nem „azon túlmutatónak” látják, hanem naivnak, nevetségesnek, gyerekesnek, értelmetlennek, szépelgésnek, költészetnek, illuzórikusnak, éretlennek, gyerekesnek – és nem is tudjuk velük megértetni, hogy nem az. Nem tudtuk. Nem tudjuk. Ezt már nagyon gyakran tapasztalatam. Egyszer csak beleütközik egy falba, ez pedig a saját korlátainak a fala. Én azon biztos nem tudok átmenni. Ő mindig is naivitásnak fogja tartani azt (pl. sok esetben) amiről Jézus beszélt. Gyerekesnek fogja tartani. Azt mondja: nagyon szép, de a realitás nem ilyen. A realitásban persze nagyon is benne van ez, csak ez nem a realitáson innen van (még a naiv korszakunkban), hanem ezen a fajta realitáson túl. (30:55)
De aki nem lát túl az énjén és a halálon, ő mindig azt fogja gondolni, hogy ezek a gondolatok a realitásnál kevesebbek. És nem érzékeli azt, hogy ezek a realitásnál többek; egy túlmutató realitást fejeznek ki.
Vitatkozni teljesen felesleges. Mindaddig, amíg valaki egyszer csak meg nem sejt valamit, át nem él valamit – akkor egyszer csak övé lehet egy élmény. Vagy: vissza nem emlékszik egy élményéhez, és nem kezd el ahhoz ragaszkodni. (31:35)
Nem tudom, hogy ez érhető-e. Kicsit bénázok, szerencsétlenkedem ezzel. Mert 20 éven keresztül kísérletetem azzal, hogy valakik akik mondjuk a spirituális szempontokat naivitásnak tartják, vagy nevetséges, a valóságtól való elrugaszkodottságnak, hogy őket hogy lehetne valahogy... hogy lehetne megmutatni, hogy ez nem naivitás? Hogy lehet nagyon naivan csinálni – erről beszéltünk is, éppen a felnőtté válás kapcsán.
Egy fiatal, csillagszemű ifjú hölgy, aki azt gondolja: nem történhet az emberre semmi rossz. Ez a naivitás.
Amikor valaki azt mondja: akkor is odamegyek valahova, valakiknek segíteni, ha valami rossz történik velem – az nem naivitás! Tehát odamenni valakinek valakinek segíteni, és vállalni a kockázatot, hogy nekem is bajom essék, az nem naivitás! Hanem azon a fajta realitáson túl van, hogy „semmi másnak nincs realitása, mint hogy magunkat mentsük meg”.
Na! Most már letettem arról, hogy bárkit meg akarjak győzni. Nem. Már látom, hogy nem. Ez nem egy ilyen kérdés. Előbb-utóbb beleütközik ő a saját magának és a halálig tartó látásmódjának a korlátaiba.
Én ezt nem tudom túlfeszíteni. Nincs olyan gondolat, ami ezt túlfeszítené. Az az értelmezési rendszer, amiben ő dolgozik, nem teszi ezt lehetővé. Össze tudom tenni a kezem és azt mondani: hátha történik vele majd valami. Valami, ami akarva-akaratlanul túlfeszíti majd ezt a látásmódját. Vagy: lehet, hogy ott vannak benne a lehetőségei; lehet, hogy döntenie kell a bizalom mellett. Hátha! Én nem tudok helyette dönteni. De hátha! (33:36)
A félelem kopogtat, a bizalom nyitja ki az ajtót. Jó. Ezt akartam.
Mi lehet ennek a sémának a hátterében? Miért lehet annak az, hogy valaki ennyire veszélyeztetve, fenyegetve éli meg magát és nem lát ki belőle?
(Nem vagyok a régi. Egy kólát nem bírok meginni.) (34:15)
A gyógyító tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon sokszor gyerekeknek olyan élettapasztalata van a séma mögött, hogy valamikor védelemre, oltalomra, biztonságra lett volna szükségük, és nem kaptak.
Tehát valamikor féltek és rettegtek; meg kellett volna őket menteni és nem mentette meg őket senki. Ez lehet egy nagyon erős életélmény, lehet sorozatosan annak a tapasztalata, hogy apám sose véd meg. Vagy anyám sose véd meg. Vagy a szüleim mindig kiszolgáltatnak külső személyeknek. (35:04)
Tehát lehet egy-két nagyon megsebző életélmény, lehet sok kicsi is.
De az a tapasztalat, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, félek, oltalomra lenne szükségem – és nem kapom meg.
Ha valaki nagyon megsebződik így gyerekkorában, akkor abból kialakulhat egy séma. A fenyegetettségnek, kiszolgáltatottságnak, a veszélyeztetettségnek a sémája. Ezért ő tulajdonképpen azzal, hogy készül a világ végére, valami olyasmit tesz, amivel legalább cselekvőképes marad. (35:46)
Ebből a szempontból ez egy nagyon értékes dolog. Feküdhetne az ágyában is és mondhatná azt, hogy „úgyse lehet semmit csinálni”. De ő csinál valamit: bunkert épít! Meséltem egy ismerősömről: ő a saját kertjében, Dunabogdányban alagutat fúr.
Nem vicc! Most több, mint 20 éve fúrja az alagutat.
Elindult egy oldalról – most nem tudom pontosan a számokat. Olyan15 évig fúrta egyik oldalról. Ez egy komoly alagút ám; Dunabogdányban sziklás, köves terep van ám – az nem olyan!
Rendes, komoly fúróval fúrta. 15 évig fúrta az egyik oldalról. Akkor kicsit elunta. Tehát látjátok, hogy milyen emberi dolog ez. És akkor nekiállt a másik oldalról fúrni. Olyan ügyes volt (nem is tudom; látjátok, a halálveszély, főleg, ha ilyen hosszan tart, azért csodákra képes), hogy alig tévedett a két lyukkal. Összeért neki a két lyuk!
Ez olyan, mintha ilyet csak a tévébe lehetne látni.
Majd lehet, hogy zarándokhely lesz ez Dunabogdányban. Hogy nézzétek meg, ott fúrta a lyukat!
És képzeljétek el, egyszer, ahogy fúrta a lyukat (egyedül csinálta persze) mögötte leszakadt egy szikla.
Ugye, ez lehetett volna egy nagy önbeteljesítő jóslat. Ugye?
– Próbálom túlélni, fúrom a lyukat és tessék! Én mondtam, hogy nincs oltalom, nincs biztonság!
De az volt a hihetetlen szerencséje, hogy egy elektromos fúróval fúrt, és a szikla, amit fúrt, nem tette tönkre a vezetéket.
Ezért a másik oldalról kifúrta magát. (38:00)
Ha választani lehet, szerintem ez egy sokkal-sokkal értelmesebb élet, mint nem csinálni semmit. (38:25)
Ő dolgozik, pénzt keres, és a pénzéből fúrja a lyukat.
Ő most így egyensúlyban van. Ezt én értékesnek látom! Valami olyasminek, hogy így ő most megtanult élni, mindazzal, ami neki adatott. Nem kis teljesítmény!
Megőrizni a cselekvőképességünket.
Csak látjuk, hogy mekkora árat fizet érte. Túl nagy az ár. (39:04)
Igen. Olvasok. Hoznék akkor egy példát arra, hogy milyen az, amikor nem valami egyszeri traumatizáló életesemény miatt alakul ki valakinek ez a sémája, hanem például egyszerűen csak egy hosszan tartó, és különösebben egyáltalán nem rosszindulatú szülői magatartás miatt.
Orosz Katalin írja le ezt a találkozását egy klienssel.
Egy kisfiúra gondolok, akinek az édesanyjával dolgoztam. Az anya szorongó volt, és ahogy az sajnos történni szokott, a várandóságának idejétől kezdve szorongásának egyik legfontosabb témája lett a baba. Közös munkánk során, amely közel másfél évig tartott, ezt a szorongást gyógyítottuk relaxációval, beszélgetéssel.
(Háhá! Női csoport! Relaxáció!
Nagyon jó! Tanuljatok meg relaxálni! Azt mondja:)
Fontos része volt az önismereti folyamatnak az is, hogy gyakran hozta magával a kis Rolandot, amikor nem tudta kire bízni. Ilyenkor közvetlenül is tudunk azokkal az apró eseményekkel foglalkozni, amelyek a szemem láttára történtek az anya és a baba között.
A köznyelv majomszeretetnek nevezi azt, amit láttam. Rolandot egyértelműen túlóvta, túlféltette. Ahhoz, hogy erről beszélgessünk, időnek kellett eltelnie, amíg a szorongása csökkent, és be nem tudta fogadni az új gondolatokat. Fontos előkészület volt a gyermek mozgásfejlődésének és jelzéseinek megbeszélése, hogy világosan lássa, megértse a baba üzeneteit, amit most be fogok mutatni.
(De ezt kihagyom.)
A probléma alapvetően az volt, hogy az édesanya saját szorongása miatt nehezen tudott figyelni a baba valódi szükségleteire. Föltételezte, hogy nem tud elég jól szoptatni, így nem hitte el, hogy Rolandnak elég volt a táplálék. A szorongása miatt túlféltette a szociális kapcsolatoktól, nem merte mások kezébe adni a babá. Még a nagyszülőket is igyekezett távoltartani tőle. A fertőzésektől való félelme miatt nem merte letenni a földre sem, így a kicsinek, ahogy nőtt, nem volt elég tere a természetes mozgáshoz. Kihagyta a kúszást, ami a gerincét nagyon megviselte. Ráadásul túl korán állt föl, hiszen ez volt az a dimenzió, amerre egyáltalán mozoghatott. Az anya nem nézte jó szemmel az apa kicsit szabadabb játékát a gyerekkel. Aggódott, ha a férfi dobálta a babát. Roland megijedhet a hirtelen mozgástól – mondta. Valóban, egyre félénkebb lett Roland, és a Papával már nem is mert játszani.
Az üzenet, amit az anya tanít a világról:
– Vigyázz, mert baj lesz! Húzódj vissza! Anya jobban tudja, mi segít neked!
Ez elbizonytalanította a kicsit, aki anyja jelzéseire figyel, ahelyett, hogy maga tájékozódna a világban. Fokozatosan elveszíti a kapcsolatát saját testi érzéseivel, és mivel mivel érzelmeit nem tudják jól visszatükrözni, egyre inkább kiszolgáltatottá válik anyja jelenlétének.
A „mi ez?” kérdés föl sem merül már benne, annyi baj van a világban. Biztonságosabb anyja szoknyája mellett maradni.
A beszélgetések során anyja megtanulta saját szükségleteit megkülönböztetni Rolandétól. Elmélyítette magában, hogy ha neki megnyugtatásra van szüksége, azt ne a kisfiától várja, hanem kezdeményezzen beszélgetést más felnőttekkel. Megtanulta, hogy a babának önálló kifejezései vannak arra vonatkozóan, hogy mit szeretne. Így ezt meg is lehet vele beszélni. És a helyzetet a baba is befolyásolni tudja. Roland így teret kapott arra, hogy fölismerja és kifejezze saját szükségleteit, és sorolhatnánk még sokáig a változás jeleit – hiszen valóban, szinte mindent érintett az anya átalakulása. (43:47)
Tehát egészen onnantól kezdve (majd a magzati korról szeretnék még beszélni), hogy mennyi teret kap egy pici baba a mozgáshoz! Ha nem kap egy pici baba a mozgásnak teret, és a különböző mozgásfázisok nem tudnak létrejönni, az hat az idegrendszerre, hat az agyműködésre – mindenre hat! Minden összefüggésben van a mozgással!
Látom, itt vannak szakemberek; nagyon bólogattok. A mozgás, a mozgás, a mozgás! Minden egyes mozgáselemnek megfelelő ideig, főleg megfelelő korban … Ha nem megy végbe, mindenre hatást gyakorol. És tudjátok, mi a legszebb? Orosz Katalin, aki terapeuta, súlyos gerincbetegséggel élt, és saját magát gyógyította meg.
És elmondja a saját történetét is – ez is egy jó példa, arra hogy lehet a sebzettségből válaszolni az életre, meg a sebzettségre adni választ. Azt mondja:
Az ötvenes években születtem első gyerekként; az első gyerekek egyébként is gyakran rajtaveszt.
Például azért, mert hogyan alakul ki egy pici baba biztonságérzete? Sokféle szempont hozható ide, de pl. úgy, hogy (ugye, látlak téged), egy anya fogja a gyerekkét, és hogyha a másodikat-harmadikat fogja (hacsak nem gyakorolta be magát nővérként a kistesóinál, és és és... a hagyományosabb világban nyilván már gyakorolhatta ezt), hogy biztonságosan tudja tartani a gyerekét. Baloldalt mindig.
Tehát a gyerek megérzi azt, hogy az édesanyja mennyire tartja biztonságosan!
Nagyon érdekes keresztelni. Mert a kereszteléskor két dolgot nagyon jól lehet látni. Az egyik, hogy az anya mennyire tartja biztonságosan a picijét. Hogy mi az a... Olyan természetes mozdulata van-e, és a kereszteléskor van egy pont (ezt szoktam mondani) hogy: „amikor a vízzel való leöntés történik, fektessétek vízszintesbe a babát”, annyira jól lehet látni azt, hogy van, aki gyakorlatilag egyetlen rutinos mozdulattal vízszintesbe fekteti a babát. Egy másik anyuka pedig, ahogy ott aggódik, fél és szorong és rutintalan – ahogy veszkődik azzal, hogy vízszintesbe kerüljön. (46:34)
De ami tipikusnak mondható... ugye gyakran a keresztanyák most már nem annyira az idősebb nőrokonok, hanem sokszor barátnők. Nem egyszer (most már látom; olyan szép a nőknek ez az együttérzése) hogy sokszor választotok olyan keresztanyát, aki még a saját gyerek előtt van. (Hogy na, hogy legyen neki is egy kicsit, és akkor már dajkálgatja; jaj, de jó, meg cuki, úgy szeretné – ugye, ez természetes.) És annyira lehet látni, hogy az anya egy ilyen természetes mozdulattal átadja a keresztanyának a gyereket. S a keresztanya meg azzal az ügyetlenséggel, ahogy …
Szóval pl. egy pici baba természetes módon megérzi azt, hogy amikor az anyja a kezébe fogja, akkor az egy biztonságos tartás-e vagy nem. És ha egy gyerek érzi azt, hogy az anyja biztonságosan fogja: tehát a legkisebb izommunkával fogja csak. Ott feszül az izom, ahol kell, és nem feszül az izom, ahol nem kell – akkor ő elengedi magát! Ő nem tartja magát, mert tudja, hogy az anyja őt tartja. Hát miért tartaná magát, ha anya tart?!
De ha anya engem nem tart biztonságosan, akkor a gyerek elkezdi tartani magát. Ezért a teste megfeszül. S közben az anya gondolhatja azt, hogy „most én tartom a babát”. Csakhogy a baba már … (48:17)
Tehát akkor már két feszült lény feszül egymásnak. Az anya is feszült és a baba is feszült. Feszes minden izom. Ez nyilvánvalóan egy üzenet arról, hogy van-e oltalom a világban vagy nem. Hogy van-e biztonság, vagy nem. Elengedhetjük-e magunkat, vagy nem. Hogy lehet élvezni az életet akkor is, ha meghalunk, vagy nem – hát szerintem lehet. Lehet-e betegen élvezni az életet? Hát nem annyira, de azért... próbálkozni lehet.
Na jó. Hmm.
Ericssontól szeretnék olvasni, csak hogy most olvassuk-e vagy sem? Legyen most.
Mert ez egy kis interakcióra hív benneteket. Ugyanis egy helyen meg fogom kérdezni, hogy ti mit csinálnátok? (49:27)
Azt mondja...
Kérdező:
A kérdés nagyon nehéznek tűnik, rettenetesen szakmainak. Közben pedig nem csak úgy nézhetjük. A kérdés az, hogy mit kellene kezdeni azzal, ha serdülőkorban a gyereknél rettenetes tünetek jelennek meg. Valami serdülőkori mélyrepülésben van. Lelki értelemben.
Tegyük föl – mondja a kérdező Ericssonnak – hogy valaki fölhív és azt mondja: van egy 19-20 éves gyereke. Nagyon jó fiú. De ezen a héten hirtelen elkezdett sétálni a környék utcáin egy nagy keresztet hordozva (már a nyakában). A család aggódik, a szomszédok felbolydultak, és kellene valamit. Hogyan gondolnál erre a problémára? Egy ilyen bizarr viselkedésre mit tennél?
Hát képzeljük el, hogy egy órási, hatalmas keresztet vesz fel a gyerek a nyakába, és azzal járkál. 20 éves.
A te gyereked. (Könnyű a máséról gondolkodni, hogy vele mit csinálnál – a magadéval, nyuszifül!) Kicsit várok. (51:20)
A kérdés mögött annak föltételezése is áll, hogy lehet, hogy ez valamilyen pszichotikus eseménynek a része. Tehát, hogy lehet, hogy ez valami komolyabb dolog.
Nézzük, mit mond Ericsson. (51:47)
Nos, ha az ifjú eljönne hozzám, elsőként azt tenném, hogy megnézném a keresztet. Egy nagyon picit javítani akarnék rajta. Aztán, amint ezt a nagyon csekély változást sikerült megtenni, nyitva az út a nagyobb változásra. Remélem, hogy elég hamar eljuthatnék oda, hogy egy másféle kereszthordozás előnyeivel foglalkozhatnánk, például lehetne neki legalább két keresztje. Majd három, és mindennap választania kellene közülük.
Elég nehézzé válna ez a viselkedésmunka kifejezése, ha a keresztek száma egy bizonyos mennyiség fölé kerülne.
Kérdező:
Föltételeznéd, hogy ez a viselkedés valamiképpen a család-őrültség kifejeződése?
Ezt valamilyen reménytelenség kinyilatkoztatásának venném, például: a család őrjít meg engem; ők a keresztem, amit nem bírok elviselni.
Kérdező:
De még ha adott is ez a föltevés, helyes a kereszttel foglalkozni? Nem inkább a családdal kellene törődni?
Nem. Mert a család védeni fogja a fiút, és még keményebben rámásznak.
Ez a gyerek eléggé magányos. Egy elviselhetetlen keresztet hordoz. Teljesen egyedül van a keresztjével – ezt nyilvánosan hirdeti. És az egész környék, a környezete elutasítja őt. Tehát nagyon-nagyon egyedül van. Amire szüksége van: a keresztje megjavítása és megkönnyítése.
Kérdező:
Tehát vele kezdenél valamit és nem a szülőkkel?
A szülők bevonása sokkal később volna lehetséges.
Kérdező:
De a szülők nyilván valamiképpen reagálnának a kereszt elburjánzására, ugye?
Persze. De tudhatod, hogy a rendelőm kiváló hely lenne az ilyen keresztek tárolására! Kérdező:
A legtöbben, akik szerint az ilyen fiú az őrült családot képviseli, közvetlenül a családot vennék célba, azon az alapon, hogy a fiú is változna, ha sikerülne a családot megváltoztatni.
Ericsson:
Mondanék egy példát. Valaki segítséget kér tőled, és te azt találod, hogy egy nagy kőomlás van az odavezető országúton. Látod, hogy van egy kerülőút – azon csak egy kő van. Nyilván a kerülőutat választod, mert a túloldalon várják a segítségedet, és tenned kell valamit. A nagy halom kő a család. A kerülőút (az egy kővel) a pszichotikus fiatal. Neki egy olyan területet nyújtasz, amelyben szabadnak tudja érezni magát, önmaga tud lenni, és ahol a különlegességét nem utasítják el, hanem figyelembe feszik. Megfelelő gondoskodó figyelmet érdemel, nem pedig destruktív, romboló figyelmet. A családdal csak ezután foglalkoznék. (55:05)
Azért hoztam ezt ide, mert milyen döbbenetesen gyönyörű, hogy valaki még ott is valakinek a szabad cselekvési terét kezdi el kidolgozni, ahol mindenki őrültet kiált. Mindenki mindenkit meg akarna változtatni. S Ericsson azt mondja, hogy: „Én észrevenném ezt a fiatalembert. Észrevenném, milyen egyedül van, hogy rajta valamit segíteni kéne. S arról biztos el tudnánk kezdeni beszélgetni, hogy valami más keresztet is hordozhatna – ilyet, vagy olyat, vagy többet, vagy cserélgethetné”.
Azért hoztam ezt ide, mert óriási nagy dolog, amikor ebben a kiszolgáltatottság, fenyegetettség, sérülékenység veszélyeztetettség sémában valaki rátalál arra, hogy mit is tud ő tenni magáért. Ez nagyon nagyon nagy dolog!
A következő lépés pedig, amikor rájön arra, hogy ez egy séma. Ez a következő nagy lépés.
Nem is akarok erről többet – jöjjön a következő séma!
Úgy nevezik, hogy összeolvadottság, éretlenség. Inkább így:
Összeolvadtság, éretlenség séma
Aki összeolvadtság, éretlenség sémában van, nézzük, mi a három cselekvési forma:
Hatása alatt
Ha teljesen hatása alatt van a sémának, akkor pl. mindent elmond az anyjának, ami vele történik. Mindent! Mindig hazamegy, mindenről beszámol. Nincsen saját élete. Nincsenek titkai, mindig mindent megoszt az édesanyjával.
Az édesanyja helyett megoszthatja az apjával.
Az apja helyett a férjével vagy a feleségével. Vagy a testvérével. De nincs saját élete.
Hanem van valaki, akinek ő mindig mindent elmond és mindig mindenről beszámol.
Ez történik akkor, ha a séma teljesen a hatása alatt tart valakit.
Elutasítva
Mi történik akkor, ha valaki elutasítja azt a világot, ami benne a sémát aktiválni tudná? Akkor kerüli a kapcsolatokat, kerüli az intimitást. (57:40)
Kerüli azokat a helyzeteket, amelyekben ő elmondhatna mindent valakinek, akivel ennyire összeolvadtságban él.
Túlkompenzálva
A legérdekesebb az, hogy mit jelent a túlkompenzálás? Ha valaki túlkompenzálja ezt a sémát, akkor a számára fontos személy vagy személyekkel szemben mindenféleképpen másmilyen akar lenni! Semmiképpen nem akarja azt tenni, mint amit az anyja mond neki, vagy amit az apja mond neki. Vagy ahogyan a testvére él. Semmiképpen, semmi szín alatt úgy nem, mint ahogyan a másik. Az a számára potenciálisan összeolvadással kecsegtető másik.
Ez azért olyan érdekes, mert sokszor minden a realitást – nem túlhalad, hanem megelőz – az hogy valaki miért nem hallgat a jó szóra?
Mert például túlkompenzál valamit, és akármennyire is mondhatod te, hogy mit volna érdemes tennie, ő egy séma hatása alatt van. És a séma hatása alatti cselekvési logika az, hogy akkor is az ellenkezőjét fogom tenni, ha neked van igazad. (59:06)
Tehát egyáltalán nem érdekes, hogy igazad van-e vagy nem. Az sem érdekes, hogy ez a javamra van-e vagy nem – hanem az az érdekes, hogy pont az ellenkezőjét csinálhassam annak, mint amit mondasz.
Szülők ezt nem szokták érteni. Nem értik, hogy ez hogy van?
Most akkor kapunk egy megközelítést, egy adalékot, hogy akár ebben a sémában, akár egyébként az emberi lélekben létezik egy olyan működésmód, hogy sajátosan (bár rövid távon és egy sebzettségből kiindulva) abban legyünk érdekeltek, hogy pont másmilyennek legyünk, mint amilyennek érdemes lenni.
Ha azt, amilyenne érdemes lenni, egy olyan személy képviseli, aki számunkra fontos! Tehát egy számunkra fontos személlyel, tekintélyfigurával szemben akarunk valamilyenek lenni. Pechünkre, ha ez a számunkra fontos tekintélyfigura egy rendes ember, akkor nem egy derűs élet elé nézünk!
Ezt megint rengetegen nem értik. Szülők fogják a fejüket:
– Miért csinálja ezt? Otthon ebből semmit nem láthatott! Hát nem kapott ilye! Nem bántottuk! Kétnaponta Ranschburg tanár úrtól megnéztünk egy videót, és az alapján csináltunk mindent!
(Akkor jó forrásból vették; ezt így értettem. Hát akkor?!?)
Itt (egészségedre) megint eljutottunk ahhoz a dinamikához vagy dilemmához, hogy egy nehéz dolognak a kimondása – ha valaki érintett benne – úgy hangozhat, mintha most bántanám. Ugye? Mint hogyha:
Hát most miért nem érted meg? Hát ez a napnál is világosabb; van ilyen.
De nem akarok megint senkit sem bántani vagy kritikus lenni, csak leírni ezt a helyzetet. Hogy miközben teljsesn illogikus, hogy valaki a saját sorsát is tönkreteszi, és az egyébként számára fontos személlyel ellentétes személyiségjegyeket, magatartásformákat erőltet, ami teljesen tönkreteszi őt meg még az egész környezetét is – hogy ebben mi a logikus? (61:47)
És most arról beszéltünk, hogy ennek van egy nagyon sajátos logikája.
Pl. hogyha valaki a saját autonómiáját, a saját identitását azáltal próbálja megőrizni vagy kiformálni, hogy semmiképpen se legyen hatással egy számára fontos személy! Érthető ez, ugye? És akkor nézünk amerikai filmeket, amikor valaki mindenféle filmeket kipróbált, és már háromszor visszahozták a klinikai halálból, és végül az apja, aki százötvenszer kitagadta, és egyébként érte élt-halt, akkor ott ölébe fogja a fiának a fejét az intenzív osztályon, és 150 cső lóg ki belőle. S akkor végül a fiú kimondja azt, hogy:
De apám, büszke vagy rám? Szeretsz még? S akkor az apa azt mondja: Igen, szeretlek.
Elég macerás életút.
Tehát nagyon nagy jelentősége van annak, hogy (s akkor egy picit a séma háttere) megfelelő teret nyújtunk-e foganástól kezdve valakinek, aki önálló személyként akar megszületni ebben a világban. Foganástól kezdve!
Hol szokott például nehézség adódni? Hű!
Például – kutatásokból beszélek – hogy amikor a várandóság alatt veszíti el az édesanya a saját szülőjét. Vagy saját testvérét. Tehát egy számára fontos személyt.
Ilyenkor – főleg, hogyha saját szülő – akkor nem egyszer egy természetes belső mozgás indul el, hogy:
– Téged nem engedlek elveszni! Te nem veszhetsz el! Nem, neked nem lehet semmi bajod!
Vagyis a saját magzatával igyekszik betölteni, pótolni azt a veszteséget, fájdalmat, azt az űrt, amit a saját anyukája, apukája, testvére elvesztése kapcsán érez. Különben is egy nagyon nehéz helyzetben van egy áldott állapotban lévő anyuka, aki egyszerre készül arra, hogy életet adjon, és közben azzal szembesül, hogy egy életet kéne elveszni hagyni és gyászolni. Nagyon nehéz dolog egyszerre ezt a két dolgot csinálni!
Tehát siratni valakit – és várni valakit. Ez szinte emberfölöttien nehéz.
Egyáltalán nincs semmi kritikánk az édesanyák felé, akik egyszerre ezzel a kettővel nem tudnak megbirkózni.
De közben megtörténik az, ami megtörténik – nem mindig történik, de megtörténhet – hogy nem történik meg a gyász, hanem a magzatot úgy tekinti, úgy kezdi el nézni (mert nem akarja őt elveszteni, az már túl sok lenne; egy picit az apám, az anyám helyett is te maradj itt), mint a saját életének a részét! Aztán még inkább: mint a saját testének a részét! Egy áldott állapotban lévő anya, aki a gyerekére úgy tekint, mint a saját testének egy részére; szinte úgy, mint egy saját szervére. Ha ez megtörténik; ha egy anya a saját magzatára nem önálló lényként tekint, hanem kizárólag a saját teste részeként, ezzel nehezíti (már magzati kortól kezdve) hogy a gyerekének kialakuljanak a test- és énhatárai. A kutatások egyértelműen mutatják, hogy a magzatnak már egyértelműen fejlődő test- és énhatárai vannak! Fejlődő, alakuló test- és énhatárai.
Akkor, ha az édesanyja őt úgy látja, mint önálló lényt.
Hát egy pici magzat nem tudja magától kisütni, hogy én egy önálló lény vagyok. Ezt onnan tudja, hogy az anyja így látja. (66:45)
Tehát ezért óriási jelentősége van annak, hogy egy anya a saját gyerekét (magzatként) önálló lénynek tekinti-e vagy nem? Mert minél inkább önálló lénynek tekinti; minél inkább tudja, hogy ez vagyok én és ez a magzatom; ez a magzatom és ez vagyok én és mi kapcsolatban vagyunk egymással (ez nem a kapcsolat elárulása).
S egy csodálatos kapcsolat van köztünk! De attól még én én vagyok, ő meg ő. Ezért is szokott az lenni, hogy sokszor, mikor áldott állapotban lévő édesanyákat gyóntatok, azt szoktam elégtételként adni, hogy beszélgess a magzatoddal! Szólítsd meg az ő nevét! Van már neve? – Van.
Nevezd a nevén!
Mondd a nevét, mondd, hogy...
Például: milyen nagy kérdés, hogy mikor lesz neve a gyereknek?
Nem is biztos, hogy rögtön az a név kell, ami majd az anyakönyvbe kerül. De hogy megszólítom-e őt valamilyen néven, amiről tudhatja, hogy az az ő neve?
Az az ővé! Senki mást nem szólítok úgy, mert őt szólítom úgy!
A kutatások szerint ezeknek kifejezetten nagyon nagy jelentősége van. Azért is olvastam Ericssont, mert – miközben Ericsson nem tudhatott ezekről a kutatásokról, mert ezek mostani kutatások – hogy nagyon sok serdülőkori pszichózisnak a hátterében az van, hogy magzati korban az édesanya és a magzata között nincsen megfelelő határ. Mi a megfelelő határ? A megfelelő határ az édesanya tudatában létezik – képzeletvilágában, ahogy magától különböző személynek képzeli el a magzatát. Nem pedig egy szervnek, vagy a testeének egy részeként.
A kutatások szerint ennek óriási jelentősége van.
Ott, ahol van egy tudatos anya-magzat kapcsolat, mit gondoltok hány százalékos koraszülésről beszélünk? Magzatok, pici babák hány százaléka születik koraszülöttként?
Ha jól emlékszem, egyébként olyan 7-8.
A válasz: 0.
Nulla.
Nem egyszer a szülési komplikációk hátterében is az anya és a magzat közti kapcsolatnak a problematikája áll. Vagyis például, hogy ha a magzat nem éli meg, nem élheti meg magát az édesanyjában, az édesanyján keresztül önálló lényként, akkor az édesanyja testét a magzat is a saját testeként észleli. Ezért pl. nem akar kijönni. Közel húzódik az anyja szívéhez. Az anyja szívét a saját szívének éli meg. Farfekvése lesz.
Tehát egy csomó olyan komplikáció, ami látszólag teljesen esetleges, ma már láthatóan összefüggésben van az anya és magzat közti kapcsolattal. Az, ahogyan egy áldott állapotban lévő anya képes saját magát külön személyként megélni és a magzatát külön személyként, ezáltal létrejönnek a test- és az énhatárnak a föltételei. Ennek mi van a hátterében? Erről olvastuk az első részt – és látjátok, a végén, mint egy krimi, minden szál összeáll. Gondoljatok vissza az első történetre. (71:15)
Kimutatható összefüggés van vérzések, szülési komplikációk, vetélések, koraszülések és az édesanya és a saját anyja közti kapcsolat között.
Egyszerűbben is tudom mondani:
Minél inkább egy fiatal édesanya, aki áldott állapotban van, meg tudja magát különböztetni a saját anyjától, annál inkább van lehetősége arra, hogy megkülönböztesse magát a saját magzatától.
Ráadásul: valaki minél inkább nem tudja megkülönböztetni magát a sajátom anyától, mert még nem eléggé önálló személy – annál inkább a magzatra ki fog hatást gyakorolni? A saját anyja (tehát a gyereknagymamája), valamit a saját magzati élményei!
Nagyon sok kutatásról lehetne beszélni, hogy mikor lép föl vérzés? Például akkor (hónapra, hétre, akár napra pontosan), amikor ő magzatként valamilyen hasonló élményt élt át a saját édesanyjának a méhében.
És most ugyanez a vérzés megjelenik, de már most őbenne! (73:00)
Ezért duplán, sokszorosan nagy jelentősége van annak, hogy ha valaki sebződött az édesanyjával való kapcsolatában – hogy azzal kezdjen valamit!
Erről sokat beszéltünk már, hogy sokszorosan megtérül a következő nemzedék számára az – sokszorosan, négyzetesen! – amit mi a szüleinkkel való kapcsolatnak a rendezésére fordítunk. Négyzetesen! Tehát, ha van belső munka, ami megéri a gyerekeinknek: az a szüleinkkel való kapcsolatunknak az elrendezése. Főleg egy édesanyának a saját anyjával való rendezése. Az a saját gyerekei számára a vetéléstől kezdve... sőt, onnantól kezdve, hogy egyáltalán megfogan-e vagy nem? Ha megfogan, komplikáció, vetélés...
Na! Olvasok erről akkor, hogy mégiscsak...
Akkor egy zárót olvasok – csak nem tudom, hogy szép-e. (74:24)
Lehet, hogy azt mondjátok: Feri, ne legyél beteg! Légyszi gyógyulj meg, mert rettenetes...
Elmondjam, hogy honnan van? Persze, hogy elmondom, nem is ez a kérdés.
A várandóság mélydimenziói az anya-magzat-kapcsolatanalízis tükrében
Miért? Nem valami gagyit hozok nektek. Micimackó vagy …
Transzperszonális lélektan.
Ez egy kicsike kis kötet – nagyon tündi-bündi.
Na, gyerünk, Feri!
Raffai Jenőnek a cikke.
Befejezésül (tényleg ez van ideírva – ez a cikknek a vége) hadd ismertessek egy esetrészletet, amire már korábban utaltam. Említettem, hogy a függőségi konfliktus – főleg, ha látens marad – meddőséget, sorozatos vetéléseket okozhat. Az alábbi eset tipikus, elég gyakran előforduló konstelláció.
Praxisuk során sűrűn fognak találkozni hasonló problémával küszködő kismama-jelöltekkel.
Rékának két terhessége volt eddig; mind a kettő a 17. héten vetéléssel végződött. Mindkét esetben a 12. héttől kezdődtek alhasi fájdalmak, nyilallások majd vérzés. Ezt követően a vetélés. Az orvosok mindét esetben infarktusos felületet találtak a placentán.
Réka olvasta a „Lelki köldökzsinór” című könyvet. A kapcsolatanalízist utolsó reménységnek tartja. Az első interjúban annyit tudunk anyjáról, hogy elvált, egyedül él sor szervi bajjal. Depresszióban szenved a leírt kép alapján. (Tehát az anyának az anyjáról van szó, aki depresszióban szenved: nagymama.) Réka sokat van vele, hogy a magányát enyhítse. Ezt ő természetesnek tartja. A kérdésemet, hogy ez mekkora terhet jelent neki, elhárítja. Minden egyes alkalommal rákérdezek anyjánál töltött idejéra. Egyre fokozódó aggodalmáról beszél anyja egészségi állapota miatt, aki egyre erőteljesebben panaszkodik magányossága miatt. Miután vészesen közeledünk a 17. hét felé, megkockáztatok egy összefüggést, hogy a gyakori látogatásával kiválthatja anyjával szemben érzett bűntudatát, lelkiismeretfurdalását. Réka visszautasítja a közlésem.(77:34)
Már csak egy hét van hátra a kritikus időpontig. Rékában is, bennem is nő a feszültség. Ismét anyjával kapcsolatos aggodalmainak szenteli az első tíz percet. Utolsó lehetőség arra, hogy megfogalmazzam neki, mit gondolok. Azt mondom: benne föltehetően a saját gyermeke és anyja harcol érte. (Tehát a magzat és az anya harcol a lányért.) Kié legyen? Maradjon-e anyja gyermeke, akinek az a feladata, hogy gondoskodjon róla élete végéig, vagy a saját gyermeke anyja legyen? Akkor viszont anyját veszítheti el, aki szokta is mondani: neki már nincs sok idő hátra.
Réka azon az órán nem szólalt meg többet. Viszont dönt. A baba túléli a 17. hetet. Anyja, szemben az előző két babával most mellette dönt. Gyermeke a 40. héten világra jön.
Innen folytatnánk akkor. (79:14)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés