Lk 3,15-16.21-22 - Urunk megkeresztelkedése (C év)

Olvasmány: Iz 40,1-5.9-11

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! -- mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.' Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.'

Szentlecke: Tit 2,11-14; 3,4-7

Megjelent ugyanis Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek, és arra oktat minket, hogy tagadjuk meg az istentelenséget és a világi vágyakat. Éljünk józanul, igazként, istenfélemmel ezen a világon, és várjuk a boldog reménységet, a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét. Ő önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket jótettekre törekvő, tulajdon népévé [Ez 37,23; Kiv 19,5].

Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága által, a Szentlélek újjáteremtő és megújító fürdője által, akit bőségesen kiárasztott ránk Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy kegyelme révén megigazulva, reménybeli örököseivé legyünk az örök életnek.

Evangélium: Lk 3,15-16.21-22

A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: ,,Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek, s ez a szózat hangzott az égből: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem' [Iz 42,1].

Szentbeszéd

Sokan tették már fel a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy Jézus, aki bűn nélkül van, beáll a sorba, azok közé az emberek közé, akik nyilvánvalóan nem a templomba vagy a zsinagógába mennek, hanem el a Jordán-folyó partjához, hogy kifejezzék a bűnbánatukat, a megtérés felé való szándékukat? Hogy a Jordánba való alámerítkezés révén szimbolikus jelét adják annak: meg akarnak újulni, meg akarnak tisztulni. Hiszik: Isten képes őket megújítani.

Miért áll be Jézus ebbe a sorba, és miért merítkezik ő is alá a Jordán-folyóban? Miért van az, hogy Keresztelő János azt mondja: „fordítva kellene legyen ez a dolog, az alámerítkezésnek a dolga...” „Úgy kellene, hogy én jönnék, és Te merítenél engem alá, nem pedig fordítva, hogy én, bűnös ember merítselek alá Téged a világ megmentőjét”. Jézus elhárítja ezt magától, és mondja: „Hagyd ezt, teljesítsük be az igazságot, a teljes igazság, a teljes méltányosság hadd ragyogjon most fel!”

De miféle igazságról van itt szó? Miféle méltányosság ez? Milyen sajátos rendje ez Isten világának, hogy a bűntelen ember beáll a bűnösök közé? Hogy alámerítkezik, mint a többiek, és nagyon sajátosan, mintha fordítva történne valami, mint ahogy kellene lennie, vagy „rendes volna”?

Ha egyetlen mondatba foglalhatnánk össze, akkor Jézus elhozza hozzánk az egybetartozás igazságát. Az én igazságom, vagy az én igazam, a mi igazságunk és a mi igazunkat felülmúlóan elhozza az egybetartozás igazságát. Az egybetartozásnak is van igazsága. Jézusnak, úgy tűnik, éppen nyilvános működésének kezdetén nagyon fontos, hogy azzal lépjen elénk: „igen, az igazság kifejezhetetlen, kimondhatatlan, ki is az, aki be tudja fogni... főleg: ki is az, aki igaz lenne köztünk...” De létezik az egybetartozás igazsága. Ezért az első gondolat tulajdonképpen az, ha valamit megsejtünk, megértünk Jézusnak ebből a gesztusából, akkor érzünk egy folyamatos fölszólítottságot arra, hogy meghaladjuk a „mi igazunkat, az én igazamat, ami igazunkat”, és valamiképpen megsejtsük, megértsük, mit jelent az egybetartozás igazsága.

Afrikában egy törzshöz csatlakozik egy misszionárius. Ott él évszámra, ennek a törzsnek már-már a tagjaként. Igen ám, csakhogy egy nagyon aszályos időszak veszi kezdetét, és a szomjhalál szélére sodródik a törzs. Miután tudós ember ez a misszionárius-szerzetes, ezért azt javasolja a törzs tagjainak, hogy egy bizonyos helyen kezdjenek el ásni, mert nagyon valószínű, ha elég mélyre ásnak, ott vizet tudnak találni. A törzs tagjai elmennek oda, és vállt vállnak vetve ássák a kútnak valót. Ássák egy napig, két napig, négy napig... egyszer csak kezdenek eloldalogni az emberek. Mikor már két hete ássák a kutat, már alig marad ott valaki. Mikor a harmadik hete ássák, szinte már csak egyedül van, mígnem aztán föl nem fakad ott a víz. Megkérdezték később a misszionáriust, hogy ezek alatt a nem is napok, hetek alatt mi volt a legnehezebb számára. A misszionárius gondolkodás nélkül a következőt mondta: „kétségkívül a legnehezebb az volt, hogy amikor végre volt víz, akkor meggyőzzem azt a néhány embert, aki kitartott, arról, hogy adjunk a vízből azoknak, akik elmentek... messze nehezebb volt, mint az ásás... messze nehezebb, mint azzal a reményvesztettséggel megküzdeni, hogy találunk-e vizet, vagy nem, vagy talán késő lesz”. Ez az egybetartozás igazsága. Nem annak az igazsága, hogy ki mennyit ásott, hogy kiben mennyi remény volt, hogy ki mennyire lelkesítette a többieket. Nemde, Jézus egymás után mondja el a történeteket, hogy felfogadja a gazda az embereket: az egyik dolgozik egész nap, a másik dolgozik egyetlen órát, és megalkuszik velük ugyanakkora bérben (vö. Mt 20,1-16). Ez milyen igazság? Ez nem az én igazságom tündöklése, még csak nem is a mi igazságunké, akik „többet dolgoztunk azoknál, mint akik nem dolgoztak annyit”. Ez az egybetartozás igazsága. Jézus számára, úgy tűnik, nagyon fontos, hogy létezik ez az igazság: az egybetartozásé.

A második gondolat: Jézus milyen sokszor, szinte újból és újból hagyja azt, hogy az ő igaza ne jusson érvényre. Isten igazságáért él, de ezt sosem téveszti össze azt „itt és most” való saját igazával. Annyira nem, hogy engedi, mindenféle méltánylás nélkül halhasson meg a kereszten. Hogy még az utolsó pillanatban se legyen semmi jele annak, hogy mégiscsak neki volt igaza: ezt rábízza a hitre. Ott van a pogány százados, és a pogány százados mondja: „ez tényleg egy igaz ember volt”. Isten az igaz voltának a gyakorlását nem meggyőző érvekre bízza, főleg nem hatalomra, aztán pláne nem érvelésre. Hanem a hitre. Isten az igazságot rábízza a hitünkre. Ezért milyen óriási nagy dolog úgy élni ebben a világban, hogy nem akarjuk minden áron érvényre juttatni, vagy felragyogtatni: „akkor is, remélem tudjátok, nekem volt igazam”. Hogy az utolsó szó legyen a mienk.

Annyira kedvesek az ismerőseim, akikkel együtt utaztam (elnézést, ha ez már ismerős történet nektek). Jól összevesztek egymással, fiatalok voltak, kedvesek és lelkesek. Egyszer csak nagyot sóhajtott az ifjú hölgy és azt mondja: „Miért van az, hogy tiéd kell legyen az utolsó szó?” - a fiú azt mondja: „Nem kell, hogy az enyém legyen...”

Meghagyni Istennek az utolsó szót. A mi utolsó szavunk ne az igazságé legyen, hanem a hité. Az ember utolsó szava, ha ismeri az egybetartozás igazságát, bőven elég, ha a bizalom szava lesz. Az igazság szava pedig Istentől hadd hangozzék el, nyugodtan rábízhatjuk. Milyen gyönyörű az, ahogyan a Mennyei Atya mondja: „Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem”.

Harmadik gondolat: a megbocsátás igazsága. A megbocsátás igazsága, mint az egybetartozás igazságának a része. Egy filmet láttam, és ebben a filmben egy afrikai ember mondta: az ő ősi kultúrájukhoz az tartozott, hogy miután háborúztak egymással, súlyosan bántalmazták egymást, nyilván elrabolták egymás törzsének a tagjait, meg is ölték egymást – ha sikerült megfogni valakit, aki bántotta a mi törzsünk tagját, akkor az volt az eljárás, hogy ezt az embert, aki súlyos dolgot követett el a mi családunkkal, törzsünkkel szemben, akkor megkötözték, és bedobták a vízbe. Igen ám: de a víz partján ott kellett állniuk azoknak, akikkel szemben az az ember bűnt követett el, és lehetőségük volt arra, hogy bemenjenek a vízbe, és ezt az összekötözött embert kimentsék. Azt mondja a filmben ez az afrikai ember: tulajdonképpen ezért az áldozat családtagjainak mindig két lehetősége volt. Az egyik, hogy kielégítik az ösztönös igazságérzetüket, de utána békétlenségben kell élniük: mert látniuk kell, ahogyan nem cselekedtek valakiért, aki fuldoklik a vízben, és életre szólóan ezt az emléket hordozhatják. A másik lehetőség az, hogy viselik a háborgó ösztönös igazságérzetüket, és békében élnek.

A harmadik dolog tehát ez: Keresztelő János meghívja az embereket a bűnök bocsánatára való alámerítkezésre. Azért, mert a bűnbocsánat az egybetartozás igazságát ragyogtatja és valósítja meg.

Aztán a negyedik, az utolsó előtti gondolatunk: az emberi méltóság igazsága. Az emberi méltóságnak az a fajta igazsága, ami mélyebben van, és sokkal inkább elvehetetlen, mint bármiféle igazságtalanság, amit az emberrel el lehet követni. Az emberi méltóság igazsága mélyebbről határoz meg bennünket, mint a legembertelenebb igazságtalanság.

Egy pap ismerősömet 1957-ben lecsukták néhány évre. Amikor a szabadulása már nagyon közel volt – nyolc nap – úgy döntött, elkezdi az ételét osztogatni azoknak, aki még maradnak, mert ő már nem soká kimegy, jól fog tudni lakni, de az a sokszor fél adaggal több sokat jelenthet azoknak, akik még évekig ott maradnak. Persze a börtönőr észrevette: bezárták a magánzárkába. Ott állt a magánzárka sötétjében, s azon gondolkodott, mihez kezdjen: nyolc nap sötétség, egyedüllét. Azt mondja: „Nyolc nap, akkor a nyolc boldogság nyolc mondatát minden nap szépen végig tudom elmélkedni”. Ahogy kijött a börtönből, ezt úgy mesélte el, hogy tulajdonképpen egy nyolc napos lelkigyakorlattal fejezte be a börtönéveit, és egy lelkigyakorlatból sikerült kiérkeznie... a nagy magyar valóságba...

Tehát a negyedik: az emberi méltóságnak az igazsága, amely igazság megelőzi bármiféle igazságtalanságnak a súlyosságát.

Végül az utolsó: a viszonzást nem váró emberi gesztusaink igazsága. Egy nagyon gazdag amerikai ember sok-sok évvel az egyetem elvégzése után úgy döntött, meglátogatja Indiában élő egyetemi évfolyamtársát. Miután nagyon jóban voltak akkoriban, felült a repülőre, ott töltött néhány napot. Beült egy riksába is. A riksás elég hosszan hozta-vitte, kanyargott az út, kerülgették az embereket – egészen felfordult a gyomra, és nagyon rosszul lett. Szólt a fiúnak, hogy álljanak meg, mert neki könnyíteni kell magán. Meg is álltak, könnyített magán. Egyszer csak látja, érzi, hogy kopogtatnak a vállán: egy vékony, öreg indiai bácsi odament hozzá, a tarisznyájából egy citromszerű gyümölcsöt vett elő, késével félbevágta, az egyik felét nyújtotta neki, és mutatta, hogy csavarja ki, igya meg és jól lesz. Ő becsavarta a szájába, itta és érezte, hogy ez valahogy rendbe teszi őt. Fordult volna az idős bácsihoz, hogy megköszönje a kis gyümölcsöt... az idős bácsi már sehol sem volt.

Ez az ember elkezdett azon gondolkodni, hogy igen: ő otthon, az Egyesült Államokban szokott jótékonykodni, de az is valami üzleti vállalkozás az ő világukban. Még a jótékonykodás is valami üzlet. Azt mondta: neki ebből elege van. Mikor hazament, gyökeresen megváltoztatta az életét. Olyan vállalkozásokba kezdett, melynek nincsen semmi anyagi haszna, más gyümölcse pedig rengeteg. Ez a viszonzást nem váró adásnak az igazsága, ami ténylegesen felül tudja múlni, hogy „az én igazam, meg a mi igazunk”. Ezért Jézus, amikor beáll a sorba, alámerítkezik a többiekkel a Jordán-folyóba, akkor fölragyogtatja az igazságot, Isten Országának az igazságát. Ami nem az én igazam, még csak nem is a mi igazunk, hanem az összetartozás igazsága.