Összeolvadtság, éretlenség séma 3.

2013.01.22.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat.

Ismétlés
Összeolvadtság, éretlenség

Örülök, hogy együtt lehetünk. Innen üdvözöljük azokat, akik reményeink szerint valahol az országnak valamely más pontján néznek bennünket és követnek minket.

Mondom a jó hírt, hogy volt egy-két barátom, barátunk, akik nézték a múlt heti alkalmat élőben. András, nem tudom, tudod-e, hogy egy pici megingáson kívül minden nagyon jól sikerült már a múlt alkalommal is! Úgyhogy ez óriási dolog, gratulálok nektek. És akkor köszöntjük a síelő barátainkat is, hiszen sokan síelnek.

Na tehát, itt tartunk:

Összeolvadtság, éretlenség belső világa.

Először is mondtuk azt, hogy az összeolvadtság és éretlenség úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy nincsen összeolvadtság éretlenség nélkül, de éretlenség éppenséggel létezik összeolvadtság nélkül. Aztán beszéltünk arrók, hogy az összeolvadtság, éretlenség séma – ez a belső világ, amiben érzések vannak, gondolatok vannak, emlékek vannak, fizikai, testi állapotok vannak; és amely belső világ nagyon sajátosan fönnmaradásra törekszik. A cselekvésmódunkban három irányt keres akkor, hogyha nem tudatosan vettük kézbe ezt az elakadásunkat.

1. Összefonódva élünk még az édesanyánkkal, összefonódva élünk az apukánkkal, összefonódva élünk a testvérünkkel. Vagy pedig az is lehetséges (kérdezte ezt tőlem valaki, és akkor érdemes ezt is kimondani, hogy éppenséggel lehetséges az, például) hogy valaki összefonódottságban él a saját édesanyjával. Lehet férfi, lehet nő. De meghal az édesanyja, de ezt a belső világot hordozza magával, és keress egy másik személyt, akivel hasonlóképpen összeolvadtságban élhet. Ezért tehát élhetek összeolvadtságban és maradhatok éretlen a házastársammal való kapcsolatokban. Majd pedig éppenséggel az is lehet, hogy meghalnak a szülei, meghal a házastársam, meghal a testvérem, és összeolvadtságban, éretlenségben vagyok a saját gyerekemmel!

(02:36)

Tehát az összeolvadtság sémában (adott esetben; van, akinél ez lehetséges, van, akinél nem, de természetesen) ezt a belső világot vihetem, és próbálhatom megélni más személyek felé is. Nemcsak azok felé, akikkel kapcsolatosan az kialakult. Aztán rengeteget beszéltünk arról, hogy az anya-magzat kapcsolat hogyan írható le... Elnézést, hogy egy picit hosszabban ismétlek, de olyan jelentős dolog ez! Hogy nem baj, ha egy kicsit úgy hagyjuk, hogy ez hasson ránk. Az anya-magzat kapcsolatról nagyon is időszerűnek találtam a beszédet az összeolvadtság, éretlenség sémánál.

És akkor az első gondolatunk az volt, hogy, hogy, hogy, hogy viszonylag könnyen felismerjük azt, hogy a gyereknevelésben (nem egyszer a gyereknevelési elvek – lehet, hogy ezt a szüleinktől, nagyszüleinktől láttuk vagy átvettük) nem is a gyerek szükségleteit fejezi ki, vagy egy rájuk való hangolódásnak valahogy a kikristályosodása, hanem sokkal inkább felnőtt szükségleteket árul el. (03:50)

Emlékeztek a Orosz Katalin beszámolójára? Ő egy orosz psziczoterapeuta. Hogy hogyan beszélt abban a hármas társbérleti világban, hogy az apja hogyan tanította meg, hogy rendes kislány legyen. Ami tulajdonképpen mindenkinek jó volt, csak őneki nem. És hogy milyen sajátosan a súlyos árat fizetett: egy gerincferdüléssel, majd pedig egy krónikus gerincbetegséggel.

És innen mentünk tovább, hogy arról ejtsünk szót, hogy „Ahá”! Ha már erre rácsodálkoztunk, akkor innen nem egy nagy csodálkozás már, hogy leszámoljunk azzal az idealizálással (a gyerekkor idealizálásával, a szüleink idealizálásával, vagy azzal, hogy a szüleinktől mindig csak valami áldott és jó dolgokat kaphattunk, és köszönjük meg). Hanem azzal az idealizálással, hogy a magzati lét valami paradicsomi állapot. Hogy oly természetesen nincs is jobb helye egy magzatnak, mint éppenséggel ott, ahol ő kifejlődhetett 7-8-9 hónapon keresztül. Hogy az oly világosan és egyértelműen kizárólag jó lehet annak a magzatnak. És láttuk, hogy ennél sokkal, sokkal árnyaltabb a dolog.

És azért is érdemes árnyaltabban látni, mert ez a lehetőségeink körét bővíti! (05:15)

Vagyis, hogy egy magzat egy hallatlanul árnyalt szociális rendszer részeként növekszik. Nem úgy születik meg – már úgy növekszik! Már magzatként nem egy fehér lap.

Még 80-100 évvel ezelőtt is nagyon határozottan volt egy fő elképzelés: a gyerek lelke olyan, mint egy fehér lap, és a születéssel, az élet tapasztalatai, a szüleivel, a fontos személyekkel való találkozások kezdik valamiképpen benépesíteni ezt az „üres lap-szerű” lelket. Hát már bőven túl vagyunk ezen!

Nagyon jó látjuk, hogy nem üres lapként születünk, hanem a magzati létezésünkben is hallatlan módon, nemcsak kapcsolatban vagyunk és tartozunk, hanem függünk is azoktól a számunkra fontos személyektől, aki apa, anya, nagyszülők, akár testvérek, akár a nagyszüleink szülei. És akkor erre hoztunk néhány példát, hogy hogyan határozza meg leírható, kimutatható módon (egyébként biokémiailag is az anyának a lelkiállapota, érzései, gondolatai, képzetei, fogalmai, vágyai, félelmei, minden, ami őt éri a 9 hónap alatt, és ami vonatkozik a magzatára!) a magzatnak az életét. És emlékeztek, hogy mi a kulcs?

Az édesanyának a képzetei. Az édesanya képzetei a gyerekről. (06:45)

És akkor itt volt szó egy olyan édesanyáról, aki fél és retteg attól, hogy ha megszületik a baba, tönkre fogja tenni a házasságunkat. Esetleg azért, mert ő az édesanyja járt már PálFerin, vagy -re, vagy nem tudom... Kicsit... rám? Rám járt volna? Ezt nem tudom, hogy kell befejezni. És hogy ott hallotta, hogy bizony a magyar családokban is milyen természetes útja van a család-dinamikának, hogy az anya milyen természetes módon az oxitocintermelés felhőjétől is átitatottan kapcsolódik és kötődik a gyerekéhez. És a férj nem egyszer hoppon marad és … úgy is marad. Ez egy ügyetlen befejezés volt. Hoppon marad és úgy marad. Hogy már nem áll helyre a szexuális kapcsolat egyensúlya, és a többi, és a többi, és a többi. Tehát hordozhat valaki egy félelmet, egy aggodalmat, hogy a gyerekem lesz az akadálya majd a mi – talán csak néhány éve alakuló, bontakozó társkapcsolatunk – elégedettségének, szépségének. Akkor lesz egy képe a saját magzatáról, aki egy fenyegető, veszélyt keltő terrorbaba!

És arról beszéltünk a múlt alkalommal, hogy ha egy édesanya terrorbabaként látja a saját magzatát, a magzatához ez a képi világ elérkezik. Eljut. És az hat rá. És akkor éppen... a történetre, ha emlékeztek... ott egy picit még árnyaltabb volt a rendszer, mert az is kiderült, hogy ebben az esetben nem csak az édesanya aggógik azon, hogy a gyermeke majd a férjével való kapcsolatának a kerékkötője lesz, hanem az derült ki, hogy ez a saját édesanyjának volt a félelme! És ezt a félelmet ő magzatként ismerte meg!

Oké ez? (08:58)

És ezért mondják a kutatók azt, hogy nem egyszer a magzat sorsát jobban befolyásolja a nagyszülő, mint a szülő! Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy egy nagyszülő (mert az ő félelmét az anya átéli magzatként) majd amikor ő várja a pici babáját, ez a félelem is aktívvá válhat. Ez az élet tapasztalata.

Tehát beszéltünk arról, hogy nem hogy nem fehér lap – de egy nagyon árnyalt rendszerben fogan meg egy pici baba, egy magzat. És ahogy növekszik föl, szó sincs róla, hogy azt a helyzetét idealizálnunk kellene.

És akkor szót ejtettünk az apához fűződő viszonyról. Hogy milyen árnyaltan, és mennyire valóságosan része az anya belső világának az, ahogyan a férjével van. De most már ezt nem ragozom.

A múltkor valaki odajött, és kérdezte a múltkori alkalom után, hogy na jó, de hát hogy lehet ezt kutatni?! Hogy beszéltünk kutatási eredményekről, hogy a nem várt gyerekek és a várt gyerekek... Hogy a nem várt gyerekeknél sokkal, sokkal, sokkal gyakoribb a koraszülés, sokkal gyakoribb a szociális zavarok, elégedetlenség az élettel, és aztán munkahelyi konfliktus, boldogtalanság, társkapcsolati nehézsék, tik-tik-tik-tik-tik, mint a várt gyerekeknél. (10:20)

Hogy hogy lehet bont erre visszavezetni azt? Mondanék egy nagyon egyszerű megközelítést. Mert éppenséggel amikor a beszélgetésnek, a gyógyító folyamatnak, a terápiának a középpontjába a magzati élmények kerület, korai anya-gyerek kapcsolat, és ott történik valami változás, egyszer csak kihatással lesz az egész életre! Akkor tehát láthatjuk, hogy volt valami. Mert amikor ebben történt valami feloldás, valami gyógyulás, egy csapásra az életnek látszólag közvetlenül nem kapcsolódó területei kezdenek elrendeződni és gyógyulni.

Hát akkor láthatjuk, hogy itt akkor volt valami nagyon világos és reális összefüggés!

Hej-haj!

Ezekről... (Gyertek! Hú, de hova tudtok ülni? Ja, külön helyre ültök! El vagytok választva.) (11:17)

Ennek kapcsán beszéltünk még egy dologról. Emlékeztek erre? Hogy milyen nehéz azoknak az anyáknak és azoknak a magzatoknak a helyzete, ahol az anya egyszerre várja a babát és egyszerre gyászol valakit. Hogy két nagyon erős, reális, érthető érzés és indíttatás van benne: sírni, siratni, a veszteséget átélni – örülni, várni, hhheee. Vágyni a születésre. És hogy ebből mi következhet? (11:52)

Hogy az anya (merthogy nem a gyász felé viszi el a lelki folyamatait, hanem a pici babája várása és életének a biztosítása felé, ezért) úgy tekintheti őt, mint a saját testének a részét. És ha úgy tekint rá, mint a saját testére, vagy mint egy szervére, ez kihatással lesz – mire is? A gyerek önmagáról alkotott képére, énhatáraira, testhatáraira. Így kapcsolódik nagyon evidensen a sémánk (összeolvadottság, éretlenség séma) és a magzati kornak a tapasztalata.

Ahol – emlékeztek, ez volt egy kulcsgondolatunk – ha egy édesanya képes megkülönböztetni magát és a magzatát, és közben kapcsolatban lenni vele: az hozza a legjobb lehetőséget termő talajt egy magzat éréséhez! És ahhoz, hogy világos énhatárai, testhatárai, önazonossága, identitása, ezzez kapcsolódó önbecsülése lehessen. Kicsit sajnálom is, hogy ezt a rétegét az önbecsülésnek nem írtam bele a könyvbe. Sajnálom. (13.11)

Merthogy ténylegesen nem egyszer – és erről viszont beszéltünk többször – az önbecsülés az önazonossághoz tud kapcsolódni. Ha nincs önazonosság, mihez kapcsolódik az önbecsülés? Ha nincs „ön”, akkor hiába van becsülés, nincs mivel találkozzon! Az önbecsüléshez kell, hogy legyen „ön”. (13:33)

Na, de hogyha ott nincsenek határok, nincs mihez kapcsolódjon az önbecsülés.


Na. Hej haj!

Folytassuk. Ebből az is következik, hogy nem szeretnék a nőkre újabb terhet tenni. (Lehet, hogy nem is tudsz, mit nagyképűsködsz itt... Énrám nem teszel újabb terhet...) Mert nem egyszer az a tapasztalatom, hogy minél érzékenyebbek, akár sebzetten érzékenyebbek vagyunk, az elhangzottak annál inkább kelthetnek némi szorongást vagy félelmet. Ó. Hogy „jobb volt, amíg ezt nem tudtam!”. (14:12)

Igen. Egy kedves ismerősöm ezt emlegeti is. „Feri, vedd tudomásul, az élet sokkal egyszerűbb volt, mielőtt meg nem ismertelek. Vedd tudomásul! Ezt nem lehet szépíteni. Amióta ismerlek, rájöttem, hogy az élet nem egy matyóhímzés.”

De hát ez nem miattam van! Nyilván.

Szóval nem törvényszerű, hogy bárki, aki ezeket az információkat hallja, ezt a szorongás irányába vigye tovább. Nem, nem törvényszerű, és lehet ezzel valamit kezdeni. Nem az a cél, hogy eddig tulajdonképpen olyan boldogan tudtál volna várni egy pici babát, most meg tele van a gatya. Tehát nem elvenni szeretnék ezzel tőletek. (15:01)

Hanem inkább valamit adni.

Nézzük meg. Választottam két részletet. Egy pici fölolvasás. Hogy milyen az, amikor egy fiúgyerek (már felnőttként) megéli az összeolvadtságot az anyjával, és utána egy teljesen másik könyvből nézzük meg azt, hogy hogyan éli meg az anya az összeolvadtságot a saját lányával? Nézzük meg ennek a szubjektív belső világát!


Yalom: A terápia ajándéka. Most jelent meg. Egy fiatalembernek egy álma, aki kivételes matematikai képességekkel megáldott, nagyon tehetséges gyerek egyszer csak a következőt álmodja. (Úgy gyerek, hogy most már természetesen fölnőtt.) (15:59)

Egy nagy szobában vagyunk anyámmal. A régi házunk egyik szobájára hasonlít, de hiányzik az egyik fal; helyette a végtelen tenger látszik.

Kisétálunk a partra, és anya sürget, hogy menjek be a vízbe. Nem akarok bemenni, de ő hoz magának egy kis széket, én meg belegázolok a tengerbe. A víz nagyon sötét és hamarosan, ahogy egyre beljebb megyek, már a vállamig ér, és egyszer csak tömör gránittá változik. Amikor felébredek, levegő után kapkodok és verejtékben úszom.


Ez az elképzett (elképzett?...) elképzelt elszakadástól való félelem és rettegés. Halálfélelemig menő félelem és rettegés, hogy elváljak, elszakadjam a saját édesanyámtól. Miközben ez a férfi egyáltalán nem tudatosan éli meg ezt a félelmét. A terápia során a terapeuta kérdezte tőle, hogy van-e félelme, halálfélelme, és az volt a válasza, hogy „nincs”. És közben a halálfélelme az édesanyjától való elszakadására vonatkozik. És egy álomban nagyon világosan megjelenik. Ezért, hogy ha álmodtok (csak úgy mondom) nem csak az az érdekes, hogy mit álmodsz, hanem az is, hogy amikor felébredsz akkor milyen érzésekkel ébredsz! (17:49)

Azért mondom, mert éppen nem olyan régen egy nagyon kedves idős hölgy látogatott meg. Azt mondta, hogy ő már 10-15-20 éve hordoz néhány álmot és nem tudja a jelentésüket. És az álmokban ő mindig vagy Jézussal, vagy Máriával találkozott. És mindig, amikor fölébredt, akkor ez egy nagyon békés, megnyugtató, valahogy egy áldást hozó, védettséget képviselő érzést keltett benne.

Tulajdonképpen nem is kellett volna eljönnie hozzám. Azért, mert ha valaki tudja, hogy történik egy találkozás (például egy elhunyt személlyel), és az elhunyt személlyel való találkozás egy békességet hoz, akkor ennek a békességnek nyugodtan hihetünk. Ez egy nagyon fontos üzenet a lelkünk mélyéről. Itt pedig látszólag magában az álomban alig történik valami. Ugye? Csak úgy a tenger, és aztán valami gránitfallá lesz... De ahogy fölébred! Az nagyon beszédes. Minél messzebb megyek az anyámtól, látok egy áthatolhatatlan falat, és közben rettegés, halálfélelem. Verejtékben úszom.

Az anyától való eltávolodástól...

És most nézzük akkor a fordítottját! Egy édesanya beszámolója. Az édesanya kb. 60 éves, a lánya 27. Elvált az édesanya a férjétől. Ketten növekedtek együtt. Igen ám, de egy nagyon sajátos, szoros kapcsolat és kötődés alakult ki. Túlságosan is szoros kötődés és kapcsolat; inkább valamiféle összeolvadtság, amiből az anyag semmit nem érzékel! Ezért érdemes fölolvasni. Semmit nem érzékel, és tulajdonképpen a lánya se nagyon. Igen ám, de az történik, hogy 27 éves korában a lány már fiatal házasként elfogad egy külföldi munkalehetőséget, és az édesanya számára döbbenetesen váratlan módon az utazás előtti éjszaka beolvas neki. (20:20)

Elmondja a fájdalmait, a kritikáját, a sérelmeit, az elégedetlenségét, a haragját, mindent. És az édesanyja döbbenetes módon elcsodálkozik ezen. Mert őbenne a kettejük kapcsolata nem így élt. Úgy élt, hogy ők egy harmonikus, sőt meghitt, nagyszerű kapcsolatban vannak, kölcsönösen számíthatnak egymásra és a többi. És nem érti, hogy a lánya hogy volt képes így időzíteni ezt a rettenetesen őt bántó és sértő beszámoló-lavinát. Merthogy a lány a férjével fiatal házasként felül a gépére és elmegy. Az anya pedig tulajdonképpen egy jó irányba viszi el a dolgait: elmegy, és segítséget kér egy terapeutától.

Most hallgassátok meg, hogy az anya hogyan ír arról az állapotról, amitől ő megfelelőnek, ideálisnak, kívánatosnak tart a saját lányával. Ugye a lánya most külföldön van, ő pedig rettenetes sérelmével segítségért fordul, hogy mi történt közte és a lánya között, mert nem érti. Nagyon sok szeretetet és őszinteséget szeretnék. Azt, hogy Vivien (ő a lány) belső igényből megossza vele életének örömteli és nehéz pillanatait.

Érzékeny füllel kell ám ezt hallgatni! A finomságokra figyeljetek, ne a durva közlésekre. Arra, hogy a beszámoló hogyan mutatja egy valóban, valóban nagyszerű anya-lány kapcsolatnak a képét, és hogy a sorok között egy-egy szóhasználattal, egy-egy árnyalattal hogyan árulkodik benne a döbbenetes túlzás!

Remélem, van érzékeny fületek!

Tehát: ...azt, hogy Vivien „belső igényből” (halljátok?!?) megossza velem életének örömteli és nehéz pillanatait. Térjen vissza az az utolsó időkig tartó érzése (látjátok, segítek az értelmezésben), hogy rám mindíííííg mindenben számíthat, és a problémákat többnyire meg is tudom oldani. Kinek a problémáit? – teszem föl finoman. (23:09)

Az én érzéseim iránta nem föltételhez kötöttek. Nem elvárásokhoz, hanem egyszerűen a létezéséhez. Ez persze nem jelenti, hogy minden cselekedetét kritikátlanul elfogadom, de a szeretetem iránta ettől teljesen független. Természetesen nagyon örülök a sikereinek. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az átlagnál sokkal intelligensebb és érzékenyebb lény. Éppen ezért megdöbbent az a „másik Vivien”, aki kíméletlen és goromba tud lenni. Erre nem tallok magyarázatot.

Amit várnék tőle, hogy életem nehéz pillanataiban felnőttként és teljesen mellém álljon. Ugyanúgy fenntartások, követelményrendszer nélkül, mint én őmellé. A jövőbeli életformánkat nagyon konvenciómentesnek és szorosnak szeretném érezni, hogy ne kötelességből, formális családi események kapcsán, hanem örömből találkozunk. Bízom abban, hogy amikor visszajön, a rendes életvitel mellett visszaáll az a kapcsolat is, ami mostanában elveszett, és ami régebben elég szoros volt. Jó együtt színházba, moziba menni, jólesik egy együtt elfogyasztott ebéd, a nagy beszélgetések, részvétel valami társadalmi megmozduláson stb.

Változatlanul nem tudok és nem akarok egy beteg, öreg szülő szerepébe kerülni. Sem fizikailag, főleg nem szellemileg. Ugyanakkor a bennem élő rejtett, de nagyon erős félelem a teljes lebetegedéstől nagy érzelmi biztonságot kíván. Annak biztos tudatát, hogy a naaaagy bajban mellettem lesz.

A különköltözés gyakorlati ténye nem zavar, inkább megkönnyebbüléssel tölt el, hogy mindketten így is tudjuk: ha kell, mindig lesz egy üres szoba a számára.


Az édesanya nem érzékel semmit abból, amiből mi nagyon is sokat érzékelünk. Tehát ez a következő gondolatig is elvihet bennünket: nem biztos, hogy érdemes addig várni a függetlenedéssel, felnőtté válással, elszakadással, önmagunk kibontakoztásával, amíg anyánk ezt megérti. (26:05)

Helyesli. Ha nem is helyesli, elfogadja. Bátorítja. Engedélyt ad rá. NEM érdemes eddig várni.

Tehát egy óriási kihívás lehet annak, aki összeolvadottság, éretlenség sémában van, hogy lemondjon arról a saját biztonságérzetéről, békességéről, nyugalmáról, hogy úgy lehetek egyre függetlenebb, szabadabb, felnőttebb, hogy az anyám erre engedélyt adott nekem.

Tehát az a nagy teljesítmény, amikor képesek vagyunk ezeket az első önálló lépéseket megtenni annak a félelmével, szorongásával, veszélyeztetettség-érzetével, hogy az anyánk erre nekünk nem adott engedélyt.

S akkor kifejezetten nagy emberi teljesítmény, ha tudjuk, hogy nem csak, hogy nem adott engedély rá, hanem szomorú miatta, dühös miatta, csalódott miatta, értetlen miatta, elhagyatottnak érzi magát, fenyegetve érzi magát és a többi. Nagyon gyakran megjelenik ez a motívum (ahogyan ebben a történetben is) az anyának a félelme, hogy egyedül marad. Az egyedül maradástól való félelem. Miközben egyébként pontosan ezek a fiúk és lányok egyáltalán nem engedik meg maguknak, hogy egyedül maradjon az anyjuk. Tehát nyilvánvalóan az anyjuk számíthat rájuk. De itt a félelem mégis fölfokozott! Olyan természetes a félelem, hogy egyedül, egyedül maradunk, és valahogy védtelenek, oltalom nélkül – olyan természetes ez! És annyira nem is könnyű a határt érzékelni. Hogy ez valami természetes félelem, amin túl tudunk jutni, vagy ki tudjuk nőni – vagy pedig valami túlburjánzó dolog.

Emlékszem, mikor édesanyám haldoklott, akkor hogyan támadtak föl benne (egyébként a nagyon sokakra természetes, de bizonyos szempontból egészen irreális, fölfokozott) félelmek. Például, hogy (emlékszem, akkor rákos volt már anyukám) és beszélgettünk arról, hogy hogy lesz majd a temetése. És akkor emlékszem, hogy többször elmondta nekem, hogy: „De Ferikém, légy szíves, hogy ha itt leszel, amikor meghalok, vagy el tudsz ide jönni, és még nem visznek el, akkor mindenképpen egy tükröt tegyél a számhoz, hogy nehogy élve temessenek el! Hogy te, légy szíves, győződj meg arról, hogy engem nem... nem … nem leszek majd egyedül egy koporsóban egyszer csak. Nem úgy ébredek.”

Ugye, egészen fölfokozott, irreális félelem a haláltól, az egyedülléttől, az egyedül maradástól. (29:23)

De emlékszem, hogy anyukám... – és nagyon örülök, hogy ezt kimondta, nagyon jó! Mert valószínű azzal, hogy kimondta, úgy el is tudta engedni.

Aztán emlékszem, egyszer csak megjelent benne egy másik kósza félelem, hogy: „Ferikém, hát … jaj, hát... olyan jó lenne, hogyha te végigkísérnél engem az utamon. Hogy akkor a holttestemet fognád, és akkor látnád, hogy engem hova visznek. Akkor... Jaj, az olyan jó lenne.”

Milyen mély vágya tud lenni egy édesanyának, hogy a fia legyen mellette! Ne kelljen egyedül lennie. (30:05)

És hogy mennyire nem is könnyű látni, érzékelni a határt, vagy kinőni az irreálisnak a határát, és egy reális félelemmel lenni. Egyáltalán nem könnyű. Tehát, amiről beszélünk, egyáltalán nem az édesanyáknak a bántása. Szó sincs róla. Mert az a tapasztalat – érdekes, egy családterapeuta ezt nagyon egyszerűen fogalmazta meg.

Azt mondja: Nagyon sok nő körbenéz a világban, és akar magának egy férfit. Sokaknak ez nem sikerül. És gyakran azoknak nem sikerül, akik nem tudják maguk mellett az anyjukat. (30:49)

Hogy egy nőnek akkor van nagy reménye, esélye, ha amikor férfi után néz, az anyját maga mellett tudhatja.

Mindenkiben más érzéseket kelt ez.

Az, hogy egy nő az anyját maga mellett tudhatja, ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy harmonikus kellett, hogy legyen a kapcsolatunk, hogy gondtalan... kellett, hogy várja, hanem hogy valamiképpen elrendezett a kapcsolat. Valamiképp elrendezett. Akkor is magam mellett tudhatom az anyámat, ha a sok mindent nem kaptam meg tőle.

De ha elrendeztem, akkor tudhatom, hogy ő hol van. És hogy nekünk közünk van, kapcsolatunk van egymással. Tehát nem az ideális kapcsolatra van szükségünk, hanem ennek a sajátos elrendezettségnek a tudatára.

Még egy gondolat, amit ismételnék, és aztán megyünk megint tovább.

Hogy ezért nagyon sok kapcsolatban konfliktust szül az, hogyha valaki nem elég érett, nem elég autonóm, nincsen meg a saját énhatára, nem világosak a testhatárai, nincsen megfelelő önazonosság és önbecsülés – hogyan próbálhatja meg egy természetes módon mindezt magában megszilárdítani?

Azzal, hogy nemet mond a férjére és a feleségére. Hogy nemet mond, hogy tiltakozik. Hogy azt mondja, hogy nem, hogy neki semmi sem jó. Mert a NEMmel jól lehet határokat húzni! (32:40)

S közben a kapcsolatnak nagyon a kárára lehet.

Na, nézzük akkor tovább. Ezt elmondtam, ügyes vagyok. Na most.

Nézzük csak. (33:26)
Új tudomány
Anya-apa-magzat kapcsolat

Nézzünk most egy példát anya-apa-magzat kapcsolatra. Már most egy árnyalt rendszer.

Fanni egyike azoknak a röntgenszemű kismamáknak, akik minden alkalommal élesen látják a gyermeküket (a magzatukról van szó). Itt megállnék egy picit. Hogy olyan nagy dolog... Emlékeztek, beszéltünk arról, hogy az anya-magzat kapcsolatban de fontos az, hogy az anya ne csak a magzatáról beszéljen, hanem a magzatával beszéljen. És ahogyan neveli a gyereket, akkor ne a gyerekéhez beszéljen, hanem a gyerekévelbeszéljen. Nagyon sokan „nevelés” címszóval a gyerekükhöz beszélnek.

Szózatot intéznek másodszülött gyermekükhöz.

Valójában nem beszélnek vele. Hanem hozzá beszélnek. Érzékelhető a különbség?

De nagy dolog egy magzatról nem beszélni és nem „hozzá szólni”, hanem kapcsolatban lenni vele. Na, nézzük akkor.

Tehát: Fannika röntgenszemű kismama. Azonban az előző alkalommal nem látta a gyermeket, és nem is érezte őt. A következő alkalommal sem volt ez másképpen. Elkeseredetten ment haza, de semmi okunk nem volt föltételezni, hogy időközben elveszítette a magzatával való kapcsolatát. A következő alkalommal viszont megpillantotta őt. Azt látta, hogy a baba elkezd összezsugorodni. És végül csak egy kis sötét pont maradt.

Fanni megijedt. Azt hitte, hogy a gyermeke most fog elmenni. Elkezdett sírni.

Amiből olvasok: Bagdi Emőke – Transzperszonális pszichológia és pszichoterápia.

Megkérdeztem...

Itt hagyom abba. Ha ti lennétek az ő segítői, mit kérdeznétek? Vagy mire gyanakodnátok?

Hogy annak a belső képnek, hogy úgy látja, hogy a magzata egyre kisebb és kisebb és kisebb lesz és végül egy kis fekete ponttá zsugorodik, mi lehet a hátterében? (36:25)

Azért szoktam néha így megállni, mert van egy tapasztalatom, hogy ha én ott ülnék, akkor mindenre úgy tekintenék (ahogy hallanám, hogy beszélek) hogy... (hát igen, valamennyi érzékenység kell a segítő foglalkozáshoz)...hogy hát jaj, hát ez evidens. Jaj, hát persze. Jaj, jól van, persze. Nem értem, ma se mondott semmi igazán érdekeset.

De ha néha megállunk, hogy szerintetek ez hogy van, akkor rögtön kiderül, hogy nem is olyan egyértelmű.

Hát ezért. Tudjátok is meg!

Az se baj, ha nem mondjátok. Csak hogy úgy mi... mi a fantáziátok mögé?

Önmagát okolja valamiért. Hogy bűntudata van? S a bűntudat miatt? Hmm.

Próbálom úgy, hogy ne látszódjon rajtam semmi. (37:45)

De jó, hogy ezt olyanok is látják, akik nem ülnek itt! Ez örömmel tölt el.

Igen. Ez is lehet. (38:12)

Igen, ettől fél, persze; ettől sírt. Igen, ettől félt, félt, félt. De hogy mi történt?

Fél, hogy elmegy a baba. Igen, és tényleg ettől félt, emiatt sírt.

Na, köszönöm, hogyha gondolkodtatok ezen. Legkomolyabban, nem hülyéskedem.

Tényleg, ez olyan. Köszönöm! Mert akkor valamit együtt csináltunk.

Azt mondja: (38:52)

Megkérdeztem, hogy az utóbbi időben is ugyanannyit foglalkozott-e a babájával, mint korábban. Nemmel válaszolt.

Vizsgaidőszaka volt, a vizsgáira készült, és sokat izgult. (Akkor nem bűntudat – izgalom.)

Ekkor arra kérdem, hogy a következőket mondja a babájának. Most azt mutattad be nekem, hogy én téged az utóbbi időben szem elől tévesztettelek. Úgy élhetted meg, hogy már nem veszek rólad tudomást. Hogy te már nem számítasz nekem, csak egy jelentéktelen kis pont vagy. Annak ellenére, hogy kevesebbet gondoltam rád az utóbbi időben, nagyon szeretlek és fontos vagy nekem. A baba erre elkezdett mozogni, és ismét teljes terjedelmében érzékeltette és láttatta magát az édesanyjával.

Hmm! Milyen finom szövésűek vagyunk! (40:14)

Na most.
Testvéri kapcsolatok, a világ felosztása

Egy külön óriási történet, amikor valaki úgy készülődik a születésre, hogy van ikertesója.

Sajnos magzati élményeimről nem tudok beszámolni, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jó volt. Legkomolyabban! Biztos vagyok benne! Az, hogy érzékelhettem, hogy ott van velem a tesóm, ez nagyszerű! (40:48)

Nagyszerű! Tehát, ha rá gondolok, jó érzéseim lesznek. Hogy ez jó!

Igen ám, de mi történik akkor, hogyha az iker meghal? Akár még születés előtt, akárhanyadik hétben, akármelyik hónapban, vagy akár a születéskor! Ha a hipotéziseket nézzük, akkor körülbelül ilyen számokat lehet... Nem is, nem mondok számokat.

Inkább csak így mondom ki: ha minden tizedik foganáskor történik egy iker testvérpároknak a foganása, és közben látjuk, hogy ehhez képest mennyivel kevesebb iker születik, akkor csak Magyarországon van egymillió felnőtt ember, akinek valamilyen saját élménye van arról, hogy ketten indultunk, de csak én születtem meg. Ha csak minden tizedikkel így van. Ha minden huszadikkal... nem vagyok jó matekból, akkor az ötszázezer ember! Azt mondják a kutatások, tapasztalatok, hogy ha valakinek a testvére meghal... Nyilván van ennek a látványos része, amikor 2 évesen, 4 évesen, 8 évesen... a kevésbé látványos, de tudott része, amikor születéskor – és a gyakran nem tudott része, amikor a magzati élet során. Hogy az hatással van a későbbi felnőttre, mert úgy indult el az élete, hogy ketten vagyunk és egyszer csak testközelből kellett átélnie, hogy valaki, akivel együtt indult el az életnek, ő nincsen. (42:40)

Ez nagyon nagy hatást tud ránk gyakorolni, és nem egyszer az derül ki, hogy ha valakinek a testvére meghal, amikor még mind a ketten gyerekek, serdülők, akkor ez olyan irányba viszi el a személyiségfejlődést, hogy ameddig ezt a két dolgot nem kötjük össze, érthetetlenül figyeljük azt, hogy miért van ebben a gyerekben valami halálvágy? Valamiféle önsorsrontás? Boldogtalanság? Miért nem képes arra, hogy valahogy élő legyen, eleven legyen? Hogy miért nem élvezi az életet? Hogy miért nem növekszik eléggé? Hogy miért betegeskedik? Tudtok-e egy olyan nagyon híres embert, akinek születéskor meghalt az ikertestvére?

Tessék? Radnóti?

Igen. Őnála... Nehéz, mert az ő halála erőszakos volt, tehát nem látjuk a teljes élettörténetét, csak azt, hogy...

De milyen sokan mondtátok ezt! Ez micsoda... Jó társaságban vagyunk! Radnóti!

Elvis Presley!

A szülői házban mindvégig; a gyerekszobában, amit megőriztek, két ágy volt. Miközben a születéskor Elvis Presleynek meghalt az ikertestvére. 42 évesen hal meg. Azt írják róla, hogy drog, hírnév és magány túladagolásban. Hogy valaki, aki ennyire tehetség és sikeres, látszólag mindent megkap az élettől és meg is csinál az életben, amire úgy általában mi hétköznapi, egyszerű emberek vágyni szoktunk... És végül, most ha jól emlékszem, 115 kiló, amikor meghal. Miért teszi tönkre az életét?!

Esetleg azért (ugye, óvatosan mondjuk), mert nincs feldolgozott állapotban benne az ikertestvérének a halál. Ha meghal az ikertestvérem, meghal a testvérem (akár magzati korban), természetes, hogy kialakul bennem valami olyasmi, hogy hogy érdemlem meg én az életet, mikor a testvérem meghalt?! Hogy élhetnék én boldogan, szabadon, önfeledten; hogy engedhetném meg ezt magamnak?! Miért nem én haltam meg? Miért kaphattam én többet? Ez nem igazságos! A kapcsolat nagyon fontos! (45:44)

És van bennünk egy nagyon mély, ősi összetartozás, nyilvánvaló, a testvéreinkhez.

Hadd olvassak most föl egy nagyon érdekes beszámolót, mert ez egy tapasztalati dolog lesz. Bert Hellinger: A forrás nem kérdi, merre visz az útja.

De ha lehet, most ne álljatok ott le, hogy „Hellinger”, merthogy nagyon pontos.

Egy orvosnő, akinek a férje szintén orvos:

Kiegészítésként még szeretném elmondani, hogy a legfiatalabb gyermekem egypetéjű iker, akinek a testvére a terhesség hatodik hónapjában halt meg. A férjemmel láthattuk az ultrahang felvételen (ezért mondom el – valamit láttak) hogy haldokló gyermek szívhangja egyre gyöngébb lett. Az életben maradt gyermek a karjába vette az ikertestvérét, és nem is hagyta el egészen addig, amíg meg nem halt. Tehát egy 6 hónapos magzat átöleli a haldokló testvérét. Azután visszahúzódott a saját oldalára. Ott aztán nagyon sokáig teljesen mozdulatlan maradt, nem éreztem a szokásos magzatmozgásokat. Lehetett ugyan látni, hogy él és egészséges, de hónapokon át meg sem mozdult és nem is növekedett. Már azt hittük, hogy ez a gyerek biztosan nem fog egészségesen a világra jönni, mert annyira kicsi a súlya. A terhesség azonban nagyon sokáig tartott... mint a szülés tervezett időpontja. A gyerek az utolsó hetekben meghízott, és elérte a normális születési súlyát. A túlélő gyermek sohasem foglalta el azt a teret, amely előzőleg a testvéréé volt az anyaméhben.

Ezt egyértelműen lehetett látni, amikor a terhesség már előrehaladott volt. A hasam az egyik oldalon lelógott, mert a gyermek sosem foglalta el ezt a teret. Addigra már kigondoltuk mindkettőjük nevét, és az élő gyermek megkapta valamennyit, tehát a halott testvérének szánt neveket is. (48:30)

Tehát akkor lezárandó ezt a részt a testvéreinkhez fűződő viszony magzati korban is nagyon nagy lejentőségű.

Milyen érdekes lehet ez nektek, hogy magzatként a fizikai teret felosztják egymás között, és nem megy át a halott testvérének a részére. És milyen gyakran történik az... Pl mi az ikertesómmal is pontosan ugyanígy csináltuk – hogy mi is fölosztottuk az életnek a terhét. Enyém lett ez a rész, tesómé meg a másik. Külön 35-40 éves koromban kezdtem magamnak nagyon finom engedélyeket adni arra, hogy a világnak azt a részét is kezdjem egy kicsit belakni, ami énbennem úgy élt, hogy az a testvéremnek a része.

Erre hoztam néhány héttel ezelőtt élt példának (de tudom, hogy arra nem emlékszik senki, tehát ezért merem mondani). A múltkor ez már kiderült, hogy nyugodtan mondhatok bármit, mert a jótékony feledés homálya...

Hogy például a testvérem női illatszerekkel, kozmetikumokkal kereskedik. Én nem léptem be ebbe a világba... Nem mondanám, hogy egy kicsit is beléptem volna ebbe a világba! De emlékszem, amikor 21-22 évesek voltunk praktikus okokból együtt laktunk. Mielőtt én elmentem volna a szemináriumba. Milyen érdekes! Sokáig nem, de akkor volt egy év, amikor együtt együtt laktunk. (50:43)

És nyáron, mikor a hűtőszekrényből szerettem volna kivenni egy pocakkímélő joghurtot, akkor rámdőltek a rúzsok! (50:59)

Amelyeket az áldott hidegre tett, hogy nehogy elolvadjanak!

Tényleg, nem egyszer a hűtőben egyáltalán nem volt étel, csak rúzs!

Ez egy leendő papnövendék számára elég érdekes látványt nyújtott. De...

Például (merthogy tesóm kereskedett) teljesen idegen volt tőlem az, hogy bemenni egy boltba különösebben vásárolni. Még ételt igen, de ruhát?!? Egyszerűen nem vettem magamnak ruhát 35-40 éves koromban mentem el úgy (szintem életemben először) egy boltba, hogy vegyek magamnak egy inget. 35-45 évesen! Kérdezhetnétek, hogy de miben jártál? Hülye vagy? Hát miben jártál?

És ezen most nagyon terülhettek: természetesen az ikertestvérem által kapott ingekben. Mert a tesóm (ugye ebben is felosztottuk a világot)... én cingár maradtam, ő pedig izmosodott! (52:13)

Ez egy blaszfémia most.

Ezért aztán (ikertestvérének nagyon is nagy segítséget nyújtva) állandóan kinőtte a jobbnál jobb cuccait! Ezeket én karácsonyról karácsonyra megörököltem. És ténylegesen nem egyszer történt az, hogy belenéztem a tükörbe, és azt kellett mondanom, hogy nem hogy egyetlen egy ruhadarabot sem vettem saját magamnak, hanem hogy mindegyiket a testvéremtől örököltem. (52:44)

Ezzel csak azt akartam nektek mondani, hogy semmiféle tudatosság nem volt sem bennem, sem a testvéremnek, ahogy fölosztottuk világot. De amikor elkezdtem a szakirodalommal ismerkedni, akkor már rá tudtam csodálkozni: na, mennyire természetes mozgás ez! Hiszen már a magzat is azt mondja: ez az én részem, az pedig a tiéd. És én oda nem megyek, mert az a te részed ,az a te világod. (53:14)

Mondanék még egy fájdalmas mondatot (hű, nézem az időt).

Keresték a kutatók, hogy mi a közös pont azok között a kismamák között, akiknek a terhessége során (most terhesség, áldott állapot, várandósság – most nem figyelek annyira ezekre a szavakra), tehát az áldott állapota során komplikációk merülnek föl. Nehézségek, vérzések – vagy újból vetélések. Mi a közös pont ezek között az anyák között? És kiderült, hogy van egy közös pont, vagy közös szál. Vajon mi? (54:05)

Igen! Van, aki teljes értelmével itt volt eddig! (54:17)

Igen, igen – a többivel is, de erről most jött egy hír.

Valamennyim valamiféle éretlenség.

Valami éretlenség még, és az éretlenséggel együtt egy nem elég szabad, autonóm, felnőtt/felnőtt viszony a saját szüleivel.

Tehát még túlságosan és nagyon is lelkileg, érzelmileg a saját szüleikkel éltek. Akkor is, ha el tudtak költözni. Akkor is, ha meg tudtak házasodni. Akkor is hogyha meg tudtak foganni – belül: még éretlenség. Belül: még egy túlzott érzelmi odatartozás.

Ezt így lehetne nagyon egyszerűen mondani, hogy még sokkal inkább voltak az anyjuk lányai, mint a leendő lányuk anyja. Büszke vagyok arra, hogy ezt sikerült egyben... (55:19)

Tehát sokkal inkább élték még magukat meg a saját anyjuk lányaként, mintsem hogy már szabadok legyenek, hogy a saját gyerekük anyjává váljanak. Tehát a közös szál az éretlenség és a túlzott érzelmi kötődés vagy függőség a saját szüleikhez, édesanyjukhoz.


Megyek egy picit tovább.

Jó. Még egy picit arról, hogy mit jelent az, amikor meghal a testvérem. Ez lehet magzati kor, születéskor...

Hogy ilyenkor majdnem mindig nem csak egy tulajdonképpen érthető és természetes indíttatásom lesz a halál felé, hanem mindennek a hátterében általában ott van valamiféle bűntudat. Hogy miért én éltem túl?! És tulajdonképpen erre a kérdésre nincsen válasz. Hogy miért én éltem túl, és miért ő halt meg?!? És hogy ugyanezt a jelenséget sokkal világosabban láthatjuk például balesetek túlélőinél.

Kirk Douglas színész (pl. Spartacus) 75 évesen (ezt lehet, hogy el is olvasom, ha megtalálom – jájj, hol van!).

Ügyes, Feri, ügyes!

Azt mondja.
Én élek, ő nem

1991 február 13-án, 75 évesen (ezt írja; Gyökerek nélkül nem lehet repülni) így írja: „vallásos lett”. Egy interjúban így számol be erről.

Los Angelesbe akartam repülni. Röviddel fölszállás után összeütközött a helikopterünk egy leszállásban levő sportrepülővel. Dugóhúzóban zuhantunk a kifutóra 15 méter magasból. Ketten életüket veszítették az égő kerozinban. Egyikük csak 18 éves volt. Azóta bűnösnek érzem magam, amiért még életben vagyok. Voltam két pszichiáternél, nem tudtak segíteni. Nem tudtak új értelmet adni az életemnek. Egyszeriben többet akartam, mint hogy a filmjeimmel szórakoztassam az embereket. Azóta tudom, hogy Istennek szándéka van velem, amit teljesítenem kell. (58:35)

Erre mondhatjuk azt, hogy ez egy lélektani problémára adott spirituális válasz.

Lélektani probléma – spirituális válasz. De a jelenség nagyon, nagyon magáért beszél. Hogy lehetünk felnőtt emberek, 75 évesen. És még akkor is milyen természetesen átélhetjük ezt, ami, ha csak racionálisan, logikusan gondolkodunk, akkor irreálisan hat. Hogy miért tartsam magam bűnösöknek, mert túléltem?! Hát attól én nem vagyok bűnös, hogy túléltem! Hát ez nem „bűnöm”!!!

Ezt mondja az eszem. De a belső, nagyon ősi igazságérzet azt mondja: ő meghalt, te nem – milyen alapon?!

S itt nem egyszer, hogy tudjunk igent mondani az életre, akkor is, ha magzati korban meghalt a testvérünk, akkor is, ha születés közben meghalt a testvérünk, akkor is, ha valamikor később. Azt lehetnem mondani, hogy mondjuk ha 25 éves korunkig meghalt a testvérünk (az érzékeny, első 20-25 évben), hogy azt mondjuk, hogy meg akarom mutatni, hogy nem hiába haltál meg.

Hogy az életem értelmével szeretném megmutatni azt, hogy valamit én az élettel, amit én ajándékba kaptam tehozzád képest, tudok valami jót kezdeni.

Ez akkor is igaz, ha valaki, akár közületek is, amikor megszületett, az édesanyja meghalt.

Régen ez sokkal gyakoribb volt, manapság jóval ritkább, de amikor valaki úgy él, úgy növekszik föl, hogy az anyám élete volt az én életem ára, akkor nem véletlen, hogy most a példánk nyomán azt mondhatjuk, hogy ha erre valami mélységes spirituális választ tud adni, vagyis: Anya! Meg akarom mutatni neked, hogy nem volt hiába!

Hogy ott meghalt két ember a repülőn – meg akarom mutatni az életnek! (Ezt nevezheti valaki Istennek – Istenem, meg akarom neked mutatni!) Vagy: az elhunytaknak. Meg akarom nektek mutatni, hogy nem volt hiába! Megmutatom nektek! És akkor ezt kifejezhetjük úgy, hogy „na, nézzétek; akkor én most valamit kihozok az életemből”! Valamit kihozok belőle! Nem hogy engedélyt adot az életre, hanem kezdek vele valamit! De (óvatos mellékmondat): nem kell helyettük élnem!

A saját életemmel tudok valamit kezdeni. Mert az is egy csapda lehet, hogy valaki nem engedélyezi magának az életet egy haláleset miatt, a másik pedig megpróbál a meghalt testvére édesanyja helyett is élni – az nem megy. Azt nem lehet. Abba belepusztulni lehet csak. Ha megpróbálok élni valaki helyett, aki meghalt és elment. (62:12)

Azt nem! Nem, nem megy. Nem megy. És nem is kell. Nem is kell.

Ha valakinek a gyermeke hal meg magzatként, de nagy dolog az! Az mindig egy nagyon komoly esemény. Hogy azt tudom... megint csak két kulcsmomentumot szeretnék idehozni. Az egyik, hogy azt mondjam a magzatomnak, hogy a szívemben mindig helyed lesz. A szívemben mindig helyed lesz. Mindig, mindig az én szívemben mindig lesz egy hely, ahol te otthon leszel. Mindig.

De ez csak az egyik rész. A másik rész: hogy elengedlek téged, hogy teljesen lehess ott, ahol most vagy. Teljesen. (63:17)

Mert ennek a helyzetnek a dinamikája (hogy az anya él és a gyermeke meghalt) olyan, hogy ha nem engedem el őt, hogy ő ott legyen, akkor se én nem vagyok itt; se ő nincs ott! Senki sincs a helyén. Senki nincs sehol sem otthon.

Tehát: Mindig lesz hely a szívemben neked. Mindig. De engedem, hogy te teljesen ott legyél, ahol most vagy.

Egyébként, hogyha megnézzük a másik oldalról, egy magzat vagy egy gyerek, aki elment ebből a világból, egyáltalán nem akarja, hogy az anyja utána menjen. Ez nem esik neki jól! Hanem ő szeretne ott lenni, és az a jó neki, ha az anyja meg itt van!

Hogy mindenki ott van, ahol lennie kell.

Persze könnyű erről „beszélni”. Nem úgy mondom, hogy „jaj, ez ennyi”. Nem így mondom! Sokszor évek, hosszú folyamatok. De érdemes azért látni az irányokat, fényeket.

Lehess teljesen ott, hogy én lehessek teljesen itt. S érzitek ennek a másik részét?

Ha én megengedem magamnak anyaként, apaként, hogy teljesen itt legyek, akkor te teljesen lehetsz ott! Ha én megengedem, hogy itt legyek, te megengedheted magadnak, hogy ott legyél!

(Hű, azért sűrű ez a nap – de még akkor egyet...)
Az abortusz klasszikus kimenetei

Hogy ez az árnyalt, finom világ, ahogy kapcsolódunk, összetartozunk. Hogyha történik egy abortusz, akkor ez mindenképpen egy, a lelket nagyon mélyről érintő esemény. Hogyha azzal egy nő nem kezd valamit, akkor … most mondok három klasszikus kimenetet. (65:35)

Hogy mi történik az emberi lélekben a maga útján-módján, ha a művi terhességmegszakítással nem kezd semmit.

Például, hogyha azt bagatellizálja.

Vagy ... mindegy, nem akarom ezt. De talán... És nincs bennem semmi moralizálás most. Talán ezt tudjátok rólam, hogy nincs bennem moralizálás. Csak ezt a jelenséget szeretném a javunkra...

Vagyis 3 klasszikus út történik, ha egy anya ezt bagatellizálja, akármire hivatkozva. Hogy az az én testem volt, vagy akármit mondhat. Nem ez az érdekes. Az érdekes az az, hogy nem törődik vele. Ez az érdekes! Az mindegy, hogy miért nem.

1) Az első kimenetel: hogy megromlik a férfival való kapcsolata.

Mert valami árat ezért a tettért tudattalanul is akarunk fizetni. Hát akkor megromlik a férfival a kapcsolatom.

2) Nem romlik meg igazán a kapcsolatom, de boldogtalanná, elégedetlenné válok.

3) Vagy pedig: megszűnik a megfelelő szexuális kapcsolat.

Ez 3 nagyon klasszikus kimenetele annak, hogy ha valaki nem törődik és nem foglalkozik azzal, hogy volt egy magzatom. Nyilván sok minden más is lehet, de ez is.


Nem egyszer megjelenik egy szintén nem tudatossá tett harag és indulat a férfival szemben. Akár olyan formában, hogy mindannak, ami történt, a férfi ösztöne az oka.

S akkor ebből a férfi megvetése következik és a kapcsolat megromlása. Akkor nem csoda, hogy megtörik a szexuális együttlétük vagy harmóniájuk. Ha (nem tudatosan, de) a férfit okolom. Tehát azzal, hogy okolok valaki mást, nem rendeztem el.


Én nem is tudom. Lehet, hogy egy „valamivel” kéne befejezni. De már nincs semmi.

Hát ennyi könyvet hoztam, nézzétek – és már mindent elolvastam itt?!

Hát akkor – volna itt valami szép? Nem tudom. Nem tudom... (68:37)
Miklós atya

Fogunk, szokás szerint, imádkozni. Tegnap este meghalt Miklós atya, aki ott a templomban, a Babér utcában a főnököm. Váratlanul, tegnap este. Most onnan jövök, hogy miséztünk érte. Mindenki, aki egy nap alatt tudomást szerzett róla, ott volt – így is tele volt a templom. Ha lehet, imádkozzunk érte. Mert őneki sokat köszönhetek, hogy szabadon jöhettem hozzátok. Mert ő engedte. Nagyon értékelte, amit mi csinálunk. S adott nekem ehhez szabadságot. Úgyhogy, ha ma egy kicsit komolyabb voltam vagy komorabb, akkor talán emiatt is van.

Akkor találkozhatunk jövő héten. Várlak benneteket. Van-e valaki, aki szeretne hirdetni? (69:50)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés