Összeolvadtság, éretlenség séma 4.Kudarcra ítéltség séma 1.
2013.01.29.
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntlek mindannyiótokat!
Ismétlés
Remélem most már befutottak a villamosok! Mindenki itt van, aki szeretett volna jönni. Folytassuk!
Az a benyomáson – legalábbis az én szubjektív benyomások – ahogy úgy visszapörgetem, visszamondom saját elmondott dolgaimat... Nem szoktam még egyszer meghallgatni, hanem az emlékezetemben, ahogy él a múltkori alkalom meg az azelőtti alkalom; énbennem úgy él, hogy van súlya. Stimmel ez? Ti is így éltétek meg? Hogy súlya van annak, amit mondtunk. Valahogy mintha... átlépnénk azt a határt, hogy „na, önismeret”, meg „jaj de érdekes”, meg egy fontos információ. Nem. Én se így mondom. Valahogy, ahogy készülök, ahogy mondom, hogy... Hej, haj, azért ennek van súlya! És ez egyfajta tiszteletet, tisztességet hoz a téma felé – egy megbecsülést felétek. Szóval sok minden megy bennem. Ide kapcsolnám az első gondolatot, amit a múltkor már mondtam, de még egyszer szeretném megerősíteni: hogy minél inkább sebzettebb, szorongóbb, neurotikusabb valaki, annál inkább hathat rá az, amit mondok, még inkább szorongást keltően! (01:40)
Hát akkor nagyon ez … csöbörből vödörbe kerülünk. Eljössz ide, hogy kicsit jobban legyél, s aztán még rosszabbul leszel. Nagyon parádés!
Azt akarom ezzel mondani, hogy ha bármelyikőtök azt fedezte fel magán, hogy húúú... Ahogy mondtam, hogy mielőtt meghallgattam volna ezt a két alkalmat, könnyebb volt az élet. Hát ha valakinek ilyen benyomása lett, akkor két picike gondolat.
Az egyik.
Na, van még munkád! Ez egy jó hír! Van értelme az életemnek, van mivel még mit kezdeni!
De hogy nem konkrétan és közvetlenül az, hogy jaj, akkor az én picim; jaj, akkor a magzatom, majd akkor a gyerekem... Hanem: még akkor dolgozhatsz magadon!
De közben pedig az elmondottak azt is igyekeznek kifejezni, hogy …
Bagdi Emőke, akit nagyon-nagyon tisztelek, őróla mondtam már ezt, hogy kiállt egyszer a nagy közönség elé:
Kérem szépen, 20 évvel ezelőtt ezt így mondtam. Most már az ellenkezőjét mondom.
Azért, mert azóta rájöttünk (nemcsak az ő saját tapasztalata vagy bölcsessége, hanem a tudomány túljutott azon), hogy... és most akkor erőnek erejével mondom, hogy akkor tévedtem! Hogy nem úgy van, hanem így!
S akkor például, hogy mivel kapcsolatban mondta ezt:
Egészen nyilvánvaló, egyértelmű, sok-sok kutatás Magyarországon, külföldön, hogy a kenguruzás jó dolog! Amikor megszületik, heteken-hónapokon keresztül hadd legyen közel anyához, apához! Elöl-hátul! Anya, apa!
És hogy egészen világos összefüggés van az idegrendszer, a stresszre adott válasz minősége, milyensége és a között, hogy egy pici csecsemő mennyit tutott közel lenni anyához, anyához, a szívveréséhez, a testéhez, apához, akit ismer... biztonság.
Tehát! Nézzük inkább onnan:
De óriási dolog ez! Tudom, hogy beszélgethetek a magzatommal!
Hát tudom! Hogy micsoda előny ez ahhoz képest, amit öt éve, 10, 15, 25 akárki mondott. Legföljebb még kicsit bolondnak is tartották, aki ilyesmit mondott! És mi olyat tudunk most, amit előttünk nem tudtak, legföljebb valaki ösztönösen, valami anyai-női indíttatásból megtett. De most tudhatjuk! Ez nekem nagyon lelkesítő! (04:33)
Hogy akármilyen... Hát miből áll beszélni vele?!
Azzon nem kell egészségesnek lenni! De tényleg! Nem kell egyből jól lenni.
Hóóó, teee!!!
Szeretlek!
Na, miből áll ez?
Hogy közben pedig ezeket a picike dolgokat tudjuk, amiknek óriási jelentősége van!
Olyan szép ez. Ezek kis dolgok, amiknek óriási jelentősége van. Most már akkor fölvehetem a kapcsolatot a magzatommal. Kitalálhatom róla szépeket; elképzelhetem őt így. Ha megszületik, tudom, hogy legyen itt, legyen közel. Tudom, hogy mit jelent az hogy a nevelésben a „felnőtt szükségletek” kerülnek előtérbe, és tudom, hogy mit jelentenek a „gyerek szükségletei”. Akkor kenguruzok. Aááá! Hát ez olyan csoda örökség! Nagyszerű minden, amit megtehetünk! (05:27)
És aztán pedig – még ha valaki arra jutott is volna, hogy na, valamit nem tettem jól, vagy: Elrontottam! Ennél már elrontottam. Az elsőnek má' annyi. Így járt.
A második már mást kaphat! És az is nagy dolog, hogy ha majd 5-10 év múlva felnőtt lesz, kifejezhetjük adott esetben, hogy azt nem tettük jól! Itt is ez olyan gyönyörű, hogy egy szülő egy-két mondatával mennyit tud gyógyítani és építeni a gyerekeinél! Rengeteget!!!
Egy szülő, aki mindenféle okoskodás, kertelés, önigazolás, magyarázkodás nélkül azt mondja: Fiam, ha tudtam volna, nem így csinálom.
Hogy ez mennyit, mennyit tud adni egy felnőtt gyereknek! Rengeteget!
Tehát, ha úgy is tűnik, hogy pici lehetőségek vannak csak a kezünkben – szó sincs róla!
Kis dolgok – nagy lehetőségek. Ez nagyon mozog bennem, nagyon-nagyon megy bennem.
Na, akkor egy pici ismétlés, és ma már egy következő sémát is szeretnék elővenni. Ez a kicsi ismétlés... (lesz benne azért „új”-ság is), emlékeztek, ugye, hogy (...na, van, aki máshol ül, mint múltkor! Kavartok? Mit csináltok?! Szóval...) (06:54)
Beszéltünk arról, hogy nem csak a szavaknak van nagy jelentősége, amit ki tudunk mondani a magzatunk felé, hanem a képeknek! A fantáziáinknak, amit vele kapcsolatosak.
És persze láttuk, hogy még a tágabb összefüggésben is, ahogyan az apukájára gondolunk, ahogyan az anyukájára gondolunk... Vagy ezek is.
De alapvetően döntő jelentősége van a képeknek!
És miért is? Pl. a legtöbbet a magzat álmodja. A legtöbbet egy magzat álmodik. Magzat! A magzatok álmodnak. Álom, álom hátán; képek, álmok és képek és álmok. Tele van képekkel egy magzat. Álmodik. És milyen képeket használ? Anya, adj nekem jó képeket! Anya, légyszi! Jó képeket kérek! Hadd álmodjam őket! Egy magzat nagyon sokat álmodik! Képek.
Nem véletlen, hogy a képek olyan elemi hatással tudnak ránk lenni! Na.
Jó. Ezt akartam. Aztán, a következő. Számomra az is fölszabadító, hogyha... Beszéltünk a testvér témáról. Hogy száz, ezerszámra vagyunk érintettek abban, föltételezhetően nem fogy a magzati életünk során volt testvérünk, de elment ebből a világból. Százezer számra vagyunk érintettek! És ez hat ránk.
És ebből a szempontból van nagy jelentősége annak, hogy abbahagyhatjuk önmagunk szidalmazását. És érdemes fölismernünk... az élettörténetünkből nem jön ki az, hogy miért, miért vonzódom én nem az élet felé, ha nem valahogy más felé? Miért gondolom azt, hogy valahogy nincs is jogom élni? Vagy miért gondolom azt, hogy talán jobb lenne, ha nem is lennék itt? Vagy mi vonz el engem az élet felől? Afelől, hogy itt legyek és jól legyek? Akkor nem biztos, hogy emiatt van – de láthatunk valamit, hogy akár emiatt is lehet. Akár emiatt is. Akkor abbahagyhatjuk önmagunk bántalmazásán. Én miért vagyok ilyen szerencsétlen? Bezzeg mások ennek tudnak örülni, bezzeg mások jól, vannak, bezzeg... Látjátok, hogy micsoda elemi hatása van annak, hogy egy magzat is élő kapcsolatrendszerben él. Hogy az első élményem az, hogy valaki meghal mellettem. Hát hogy ne volna ez hatással ránk? Emlékeztek a beszámolóra, hogy éppen nézték, hogy meghal a testvér, és átöleli az ikertestvére néhány hónaposan! És utána hagyja az anyaméhnek azt a részét a halott testvérének, és oda nem megy. És a saját fejlődése hónapokra elakadt! (10:15)
Hát ezek élmények, hogy... hogy megláthatjuk azt, hogy akár még ez is történhetett velünk! Akkor nem kell, hogy bántsuk magunkat! Akkor biztos van valami mély oka annak...
Ezt szerettem volna még.
Aztán, például, például: ma nagy keletje van az extrém sportoknak. (pl. a Forma 1-nek; hiába közkeletű, de az valami őrületes dolog.) Jacques Villeneuve apukája is Forma 1-es pilóta volt. Ha jól emlékszem 32 éves volt akkor, amikor bent égett egy Ferrariban. A fia is autóversenyző lett, mégpedig nem is akármilyen. És amikor kérdezték őt, hogy mit él át egészen kényes szituációkban? Most eszembe is jutott: tavaly Schumacher majdnem nekitolta a falnak Massát. De majdnem! Láttatok? Akkor biztos tudjátok, miről beszélek. De hát olyan, hogy … Miért van az, hogy... vagy micsoda előzések voltak! Miért képes valaki akár ott is előzni, ahol előtte a pályamérnökök azt mondják, hogy nem lehet. Tehát azt mondják, hogy ott nem lehet előzni, de ő megcsinálja. Az biztos, hogy ez kb. olyan halálveszély. Miért van az, hogy valaki ilyen értelemben is dacolni tud a halállal? Jacques Villeneuve azt mondta, hogy ezekben a helyzetekben nem él át halálfélelmet. Nagyon izgalmasnak, érdekesnek találja ezeket a helyzeteket. Igazi kihívásnak! És amikor egy ilyen veszélyes szituáción túljut, akkor átél valami jó érzést. (12:20)
Hol van Jacques Villeneuve-nek a halálfélelme? Tehát pl. meghal a testvérem, meghal az apukám (még fiatal vagyok). Ugye? Hát fiatal volt! Az apa volt 32. S egyszer csak megjelenik egy nagyon sajátos belső világ, egy vonzás: el az életből! Nincs halálfélelem.
S aztán ez esetleg megint olyan életvitelre viheti a fiút, a lányt, ami szintén egy újabb szerencsétlenség. És aztán ez mehet tovább – és a szónak sajátos értelmében ez is öröklődik, ameddig valaki rá nem csodálkozik arra, hogy azért, mert apám 32 évesen meghalt, szabad maradnom. Szabad maradnom!
Hogy olyan értelemben vagyok veszélyeztetett, hogy fölismerem, hogy nekem tudatosan kellene halálfélelem helyett reflektálnom az élethelyzeteimre. Mert bennem ez a félelem nincs; mert a halálnak van valami vonzása.
De azt is mondhatjuk, hogy éppenséggel ez egy építő megoldás, hogy valaki a halálfélelem hiányában valami értelmeset, értékes életet hoz létre: élsportoló lesz.
Éppenséggel más életutakat is ki tudunk találni, pl. elmegy tűzoltónak. Elmegy mentőzni. A többiek azt mondják: te hogy vagy erre képes? Ő meg: Nem tudom, valahogy úgy még inspirál is.
Ez az, amiről úgy beszéltünk 3 héttel ezelőtt (meg hát ezt nagyon szeretem hangsúlyozni), hogy a sebzettségből adunk az életre választ, vagy a sebzettségre adunk választ. Ha most valaki ezt fölismeri magán, az óriási dolog! Azt mondja: akkor én mentőorvos leszek! Elmegyek tűzoltónak!
De, látjátok, nem mindegy. Ha azt mondja: elmegy katonának, s veszélyezteti a katonatársát! Nem a családját veszélyezteti – a katonatársát!
Mert őneki bizonyos szempontból mindegy, mert őneki odaát is jó, mert ott van az apja. Érez egy vonzást. Nem adott engedélyt arra, hogy itt lehessen.
Láthatjuk, érezhetjük, hogy azért ennek van egy mélysége, egy felelőssége – de a felelősséggel együtt minél inkább, ahogy a felelősségét kezdené fölismerni, annak arányában szabadság is van. Ez a jó hírem! Olyan nincs, hogy nagyon sok felelősség és kevés szabadság! Olyan nincs! Ezek kart karba öltve mennek!
Tehát fölismersz valami felelősséget – tuti, hogy van valami szabadság is hozzá! (15:21)
Fordítva is: felismered, hogy mennyire szabad vagy ebben – van felelősség is. Legföljebb nem látod.
Jó. Ezt még nagyon fontosnak tartottam mondani. Van-e még valami fontos? Segítsetek.
Folytatás
Még egy részt szeretnék olvasni. Elolvasom, aztán lassan lezárogatjuk ezt a sémát.
Azt mondja: (16:00)
Továbbra is Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit: Lelki köldökzsinór
A baba váratlanul jött. A szülők több éve kidolgozott tervét keresztezte.
Azonban meg sem fordult a fejükben, hogy elvetessék. Az anya rendkívül nehezen barátkozott meg az új jövevénnyel. Több hónap telt el, mire elfogadta és megszerette.
Közbevetés. Ha ilyen témával érkezik hozzám valaki, vagy ez a téma előkerül, sok édesanya, akik néhány hetes-hónapos magzata van, azt a belső fölismerést, hogy valahogy nem olyan könnyű nekem szeretni, mint valami idealizált elképzelésben, hogy hogyan kéne egy anyának várni és szeretni a picit – ez nagyon sok szégyent tud okozni. Nagyon sok szégyent. S ezt mondjuk is ki, hogy ez normális, ha valaki nem tudja rögtön teljes elfogadottságban, befogadottságban, ciróka-marókában – normális! Mert hiszen olyan árnyalt, összetett lények vagyunk... A mi édesanyánk, a mi nagymamánk, az egész családtörténetünk... Vagy, milyen, milyen gyakran hallom ezt is, hogy van már 2-3-4-5-6-7 gyerek (Van azért ilyen – csókoltatlak benneteket; ugye, rám ne számítsatok! Tehát itt tiétek a pálya!) Szóval, hogy mennyire természetesnek tartom, hogy amikor jön hozzám egy fiatal, áldott állapotban lévő anya – van már öt gyerek. És sír, és azt mondja: SOK!
Szerintem ebben semmi szégyellnivaló nincs. De látjátok, itt is a lehetőség: ő fölismeri, hogy neki időbe telik, míg teljesen befogadja a magzatát. Ott van már, de még a befogadás időbe telik! Akkor ezt el lehet mondani a picinek! Hogy ezt is el lehet mondani! (18:27)
Hogy azt lehet mondani: „Figyelj, prüntyikém! Pöttyöm, drágám, édesem, kincsem! Anyának van nehézsége – de nem veled! Magával. Most tanullak szeretni. Érted ezt? Hogy nagyon szeretetre méltó vagy, csak hogy anya még majd most megérkezik hozzád. Rendicsek?”
Ha köztetek valaki körösztény ember... Szoktatok imádkozni. Hát tudom, ritka, de – jó, most egy ilyen elenyésző kisebbséghez szólok. (Azért fontos ez a pozitív diszkrimináció, mégiscsak...) Ott is! Hát nemde, szoktatok remélem úgy imádkozni, hogy „Uram!” (Na, ez már... Jó, látom, valakinek van ilyen élménye.)
„Istenem! Most háromnegyed kettő van hajnalban. Hát ha valamihez nincs kedvem, akkor ahhoz, hogy veled még társalogjak. Hullafáradt vagyok, te drága! Mit szólnál, ha én most döglenék egyet?”
Hát az Isten felé való beszédben is kifejezhetjük, ami van velünk. Hát épp ez benne a szép, ugye? Hogy meghitt kapcsolat Istennel – tehát nincsenek tabuk. Tehát elmondhatom, hogy hogy vagyok. Hogy:
„Uram, Uram, az utóbbi időben mintha nem pártoltál volna olyan annyira! Nem tudom. Nem tudom, az élet mennyire van a te kezedben, de azért ez egy kicsit már sok lesz!”
„Jó, hát tudod, hogy kell egy kicsit, hogy dühöngjek. Tudod, hogy szeretlek, de egy kis dühöngés azért... Hajjh, de jól esik, hogy te ezt meghallgatod.”
Hmm?
Tehát, ha egy imádságban begyakoroltuk azt, hogy Isten felé kimondhatóak vagyunk... S egyszer csak megérzékenyedik a fülünk, hogy „te Uram, ezt most hogy hallottad?”.
S akkor olyan szép. Mondtam, bele is éltem magam. Már hallom is, hogy Isten hogy nevez engem ilyenkor. Nem azt, hogy:
Ferenc atya! Semmi „kincsem, gyöngyöm”! Hát miket mondasz te itt ¾ 2-kor?!”
Szóval – miért ne volna kimondható az, hogy „most így vagyok, úgy vagyok”?
„De tudod, hogy nagyon várunk. De nem könnyű! De majd együtt ezt jól kitaláljuk! Hát neked most csak az a dolgod, hogy növekedjél! Nincs is semmi más dolgod. Többit majd anya elintézi!”
Szóval, hogy oda is bevihetem azt, ami realitás.
Megyek tovább. (21:29)
Most azért eljutok a végére, ígérem. Nem fogok 5 mondatonként...
A 36. hetet elérve megkezdődtek a szívhang vizsgálatok.
Az első lelet 180-200 közötti pulzusfrekvenciát mutatott, ami a baba mozgásakor túllépte a 200-as határt. Felvetődött az azonnali császármetszés lehetősége. Végül is naponkénti CTG-re rendelték be a kismamát. Első lépésben azt javasoltam neki, hogy gyermekét kezdje el gyengéden masszírozni a „belső kezével”.
(Tehát nem így – hanem csukja be a szemét, képzelje el: „Na, te pici, hol vagy; gyere mán egy picit”.)
Szóval, naponta több alkalommal, tetőtől talpig. Az érintés! De jó dolog az. „Na gyere, hmmm!”.
Két nap múlva a pulzusfrekvencia alsó értéke 160 volt. Felső értéke csak a mozgás esetén érte el a 200-at. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a vizsgálatot ritkítsák.
Miután az értékek még mindig elég magasak voltak, és várható volt, hogy a későbbiekben behatárolják a születendő gyermek és ronthatják az életminőségét, arra kértem az anyát (ugye a segítő mondja ezt neki), hogy [nem találom, hol vesztettem el a fonalat – igen, igen!] a belső hangján a következőket mondja gyermekének:
Tudod, váratlanul jöttél. Nem voltunk felkészülni rád. Időbe tellett, mire el tudtunk fogadni és megszerettünk. Ezt úgy élhetted meg, hogy nem kellesz nekünk. Hogy talán nincs szükségünk rád vagy fölösleges vagy. Hát ez szívszorító érzés lehetett. De tudhatod, hogy elfogadunk és megszerettünk! Hogy fontos vagy nekünk!
A közlés mindkét oldalon drámai reakciót váltott ki. Az anya közel 10 percen keresztül zokogott. A baba pedig mozgásviharral reagált, ami tovább tartott az anya érzelmi sokkjánál. Félő volt, hogy ott helyben megszületik!
Mindketten megszabadultak egy súlyos érzelmi tehertől, ami fogva tartotta őket.
A következő CTG-n a pulzusfrekvencia egyenletesen 140-160 közötti tartományban mozgott.
A kapcsolatuk – és benne ők maguk is – meggyógyultak.
Arról nem is beszélve, hogy egy későbbi infarktus veszélyét is sikerült ezzel megelőznünk. (24:50)
Ugye? Nem is kellett sokat mondani – csak azt, ami van! Egyszerűen.
Tudjátok-e, hogy ma a 1970-ben született babáknak hány százaléka jön a világra?
Tehát 1970-ben hány baba jött világra, és 2013-ban előreláthatóan mennyi fog világra jönni?(Magyarországon... jó a kérdés, igen.)
Áhá, igen: 50 százalék. Tehát most feleannyi baba születik, mint amennyi született 40 évvel ezelőtt. Fele. Hej-haj!
Közben pedig azt is mondhatjuk (ez mind-mind kutatás; tehát nem az, hogy gyerünk szépeket mondani), hogy éppenséggel kétszer annyi gyereket terveznek, és csak feleannyi születik meg. Tehát, ha megkérdezzük nőket-férfiakat: mennyit szeretnétek; ha annyi születne meg, amennyit szeretnénk, akkor több, mint kétszer annyi születne meg, mint amennyi megszületik.
Tehát: de nagy dolog az, ha meg tudnak születni azok a babák, akiket szeretnénk, hogy megszülessenek!
S hogy közben ezt az utat pedig – a szó legjobb értelmében – végigvinnénk velük. Az első 9 hónapot is.
Azért akartam ezt így idehozni, mert – nem tudom, olyanom lett, hogy ezt most elmondom:
Nyilatkozat a kívánt gyermekeknek megszületéséért.
Talán hallottátok is ezt, a hírműsorokban ma benne volt. Ez olyan nagy dolog!
Mind az öt parlamenti párt képviselője, frakcióvezetője aláírta, hogy politikai tevékenységükben, személyes és pártpolitikai tevékenységükben olyan jogszabályokat, olyan működésmódot ígérnek, ami segíti a családokat a megszületendő gyerekek világrajövetelét.
Családbarát adózási rendszer, és a többi – nem fogom elolvasni.
De... Ej! Na! Ez nagy dolog! Még ha csak elvi állásfoglalás is – annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle. De, látjátok – mondjátok bárkinek, hogy én lobogtattam.
Tehát hogy ez van. Ez VAN!
Igen. Ezzel én ezt most szeretném lezárni, és jön a következő séma.
Ez pedig – na, fog nektek tetszeni. Biztos lesz, akinek tetszik!
Kudarcra ítéltség séma
Nem kérem, hogy kezet emelje föl, aki valami kis pici (per tangentem) érintettségét érzi ehhez a sémához.
Kudarcra ítéltség séma.
Nézzük meg, hogy mit jelent az, hogy kudarcra ítéltség. Néhány mondat a „velejéről”.
Azt jelenti... Szintén egy hiedelem. A hiedelem lényege, hogy: alapvető olyan adottságokkal, tulajdonságokkal, készségekkel, erényekkel nem rendelkezem (vagy sem rendelkezem) ami ahhoz kéne, hogy eredményes, sikeres legyek. Alapvető dolgok, döntő dolgok hiányoznak belőlem. Ezért nem csoda, hogy sikertelen vagyok, eredménytelen vagyok, semmire sem megyek.
Ez egy hiedelem.
Annyira bennem van... Tudjátok egyszer jött Ausztriából egy magyar pap. Képzeljétek el, azért nagy szám! Tüdümm, tüdümm! ...hogy Ausztriában egy magyar pap volt az összes osztrák pap lelkigondozója. Őt nevezték ki. Őneki csak az volt a dolga, hogy papok jöhettek hozzá. Azért ez nagy dolog! Hát micsoda nyitottság, nem? Jó lesz nekünk ez a... (ha nem mondja, hogy labanc, akkor jó lesz nekünk). Annyira bennem van ez – még papnövendékek voltunk. Ültünk, próbáltunk valamit ellesni az életből, és hát persze roppantul érdekelt bennünket, hogy milyen papnak lenni. Há' nagyon!!!
És akkor valamelyikünk kérdezte... Este mindig szabad beszélgetés volt, hiszen nagyon jó fej pap... (de 60 körül volt már akkor – volt tapasztalata) (30:25)
Kérdezte valaki, hogy (gondolom, hogy őt is érintette a séma), hogy mit gondol arról, ahogy látja az osztrák atyákat; hogy mi van azzal, aki béna?!
Akinek megszólal a telefonja, amikor nem kéne... S akkor ilyen kínos helyzetbe hozza magát mindenki előtt. (Szerintem ez egyáltalán nem ciki. Hát bajnak baj, csak nem ciki! Azt akarom ezzel mondani, hogy én biztos nem venném a személyemre – hát az a telefonról szól. Hát ő szólalt meg – én csak ültem rendesen, és...)
Szóval azt kérdezi az egyik paptársam (gondolom, nagyon világos fantáziái voltak egy eredményes papi életről), hogy „atya, ez nagyon szép, meg így, meg úgy; de mi van azzal, aki szerencsétlen?” Így kérdezte! Az nagyon jó, hogy valakinek volt annyi önbecsülése, hogy ezt így meg merte kérdezni. „Atya, mit csináljanak a szerencsétlen papok? Mert néhány év múlva eggyel több lesz, az biztos. Magát meg idehítták, hogy minden pap lelkigondozója legyen – hát akkor itt is csináljon valamit; kicsit akkor...”
S akkor derült egyet ezen, s azt mondja; mondok nektek egy történetet.
Volt egy egyházmegye, s az egyházmegyében volt egy teljesen kétbalkezes, kétballábas pap. De olyan, hogy amihez hozzányúlt... ismeritek azt. Eltört, leesett, kigyulladt – tehát minden.
Elmondanám neked, ifjú papnövendék, hogy az egyházmegye nagyjából legvirágzóbb egyházközsége volt ott. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a pap megtanult együtt élni a bénaságával. Tehát hordozta, kifejezte, tudott bocsánatot kérni, nem titkolta, nem nagyképűsködött, nem kompenzálta. Egyszerűen csak kifejezte:
Látjátok, ma se vettem gatyát... Hát ezt hogy...
(Azért ez jut eszembe, mert nekem van egy ilyen félelmem. A legkomolyabban! Hogy egyszer kimegyek, és … mert volt már olyan, hogy gatya volt rajtam, de fölül mackóban voltam! Tehát fölül felejtettem el felöltözni. Volt ilyen! Mentem, gondolkodtam. Nem tudom, nálatok hogy néz ki a reggel, de nálam... És azt szoktam, hogy le szoktam nézni magamra, mikor úgy megyek kifelé; hogy megvan-e minden. Tényleg így van. Simán! Megyek, megyek...)
Szóval azt mondja ez a bácsi; nem volt bácsi – jó fej. Nem mintha a bácsi nem lenne... értitek, na. (33:47)
A legvű élet ott volt – két oka volt. Az egyik, hogy a pap olyan természetesen, emberien viselte az összes ügyetlenségét. A másik pedig, hogy ez megszólította az egyházközség tagjait, és mindenki azon tolakodott, hogy hogyan segíthetne neki. És ezért csatarendbe álltak a civilek, és mindenki csinálta, tolta. Majd mi atya; ne, ne, te ne! Te ne, majd...! Bízd ránk. Légyszi, bízd ránk!! Kérjük, kérjük!
Ugye? (Máshol, meg ott nagyképűsködött a pap – mindenki ment szanaszét. Majd a pap megcsinálja. Olyan okos, csinálja meg. Mi meg majd kritizáljuk. Nem? Ez egy jó felosztás.)
De nem, itt virágzó élet. Tehát attól, hogy valaki ezzel így van... Háhá!!!
A sebzettségre is lehet választ adni! Nemcsak a sebzettségből. (35:57)
Egy pici sportpéldát szeretnék hozni. Azzal nagyon jól meg lehet mutatni, ugye, hogy kudarcra ítéltség; sikertelenségre, eredménytelenségre ítéltség.
(Egészségedre. Tényleg, alig köhögtök meg prüsszögtök. Ilyen jól vagytok?! Az nagy dolog! Itt dúl az influenza, mi meg itt dőzsölünk az egészségben.)
A sportolóknál is nem egyszer kiderül az, hogy mintha (és ez sajátos dolog; egy sportoló – kudarcra ítéltség sémával)... Ugye, nem egy jó fölállás. Tolja bele és az utolsó pillanatban hasra esik. De tudjuk, hogy van ilyen.
Nem tudom, egy kicsit szétesőnek tűnik a mai alkalom? Egy picit. Nem. Nem. Jó, majd teszek lépéseket a koncentráltság felé. Nem, az van! Az van! Mit képzeltek ti?!? Így akarom!
Most év végén az Eurosporton zseniális összeállítások voltak mindenféle bakikból, meg ilyen furcsa, lehetetlen helyzetekből. (36:12)
Hát nem lehetett nem nézni! Ott csapkodtam a térdem, fuldokoltam. A szomszéd kopogott fel seprűnyéllel, hogy hagyjam már abba... Ott volt olyan, hogy a maratoni futó, 42 km 195 m; fut. Célszalag. És ahogy égnek dobta a kezét, hogy győzött, elcsúszott. Át a célszalag alatt!
S képzeljétek, így fekszik; az óra meg megy... Világcsúcsnak annyi, egyéni csúcsnak annyi. S ő meg ott fekszik...
Ezért volt döbbenetes az ellenpélda: Risztov Éva.
Hát én most is, ahogy kimondom a nevét, már libabőrös leszek. Ne értse félre senki. Hogy ahogy ő benyúlt a célba. Ugye, amerikai volt, aki ott nagyon jött rá. Az amerikai sporttársa látszik, hogy nyújtózkodik, és bennem rögtön – te jó ég, üsse már meg azt a célvalamit! Üssön már rá! És hogy valaki ennyire érzékeli, hogy hol tart: túlhaladt a célon, és így még nagyobb erővel lehetett. Mert azzal a mozdulattal, ahogy húzott volna, azzal ütötte meg; állította le az órát. Dzzzsííí!
Ugye, a másik meg csak így előre... kaparászta a célt. Míg a mi lányunk? Úgy odasózott!!!
Szóval... például Risztov Éva... hogy azt mondja (ugye, sport, mindjárt visszatérek)
Biztos hallottátok nem egyszer, hogy mi adott neki erőt a sikerhez? A győzelemhez? Hogy megmutassa, hogy tudom?!
Anyukája!
Anyukám ott volt!
Anyukám, aki Hódmezővásárhelyről fölköltözött azért, hogy ott legyen velem. Azért, hogy, hogy, hogy. Anyukámat meglepetésből kihozták! És mutathattam anyának, hogy nem volt hiába. Ugye? És előtte néhány hónappal piszok módon kizárták egy világkupa futamról!
Aztán mit mondott még? Ezt minden alkalommal elmondta.
Anyukám városa! A Debreceniek ott voltak. És annyi mindent tettek azért, hogy én...
Vagy hogy most Gyurta Danitól hangos a világ. Ugye? Hogy amikor megnyer, már akkor mutat föl – norvég sporttársának. Hogy a siker is, az eredményesség – hogy mennyire beágyazódik az emberi kapcsolatainkba; a jelenvaló kapcsolatainkba, meg a kapcsolati örökségünkbe. Hogy mennyire lehet... Az elmondottakkal ezt szerettem volna érzékeltetni veletek. (39:21)
Hogy mennyire nem csak arról szól, hogy GYŐZNI! Hanem egy finom szövésű emberi világban mi az örökségünk, hogy vagyunk azzal, hogy eredményesnek lenni, vagy...
Sport
Vissza a sporthoz. A sportpszichológia arról beszél, hogy nem egyszer kiderül, hogy valaki rendre a tehetsége alatt teljesít.
Minden edző rémálma, mikor olyan tanítványa van, aki az edzésen odaáll, egyéni csúcs – a versenyen meg tíz centivel kisebb. Húsz másodperccel gyöngébb. Hogy egyszerűen nem képesek a versenyen kihozni magából. És akkor vannak az a versenyző alkatok. Ugye? Nem is tudja! Tehát ő olyan gyorsan nem is tud futni, csak az óra mutatja, hogy mégis megcsinálta. És nem lehet tudni, hogy hogy csinálta meg!
Ilyen a versenyző alkat.
Igen ám, de ez ott kezdődik, hogy a sportoló nem egyszer azt mondja, hogy „hát én nagyon rá vagyok állva a sikerre, az eredményességre. Hát nem is értem; énvelem biztos nincs ilyen gond.
Első gondolat. Tudjátok, hogy mindannyian folytatunk egy belső párbeszédet.
Ezt nem egyszer „kihangosítom”:
Hülye vagyok. Béna vagyok. Szerencsétlen vagyok. Nem fog sikerülni.
Ugye, ez a belső párbeszéd.
Valós történet, amit mondok. A sportolótól kérdezte a sportpszichológus, hogy szerinte milyen belső párbeszédet folytat magával? Meccs közben?
Hát, ő, szerinte nem is tudja; ő ilyet nem szokott. Szerinte semmi ilyesmi negatív nincs.
Az első ennek a tudatosítása!
Akkor azt kérték tőle – 100 kupakot (vagy pingponglabdát vagy dobókockát) adtak neki, azt kérve, hogy a sporttevékenységes során (amire tegye oda magát) reflektáljon a belső párbeszédre. És mindig, amikor azt gondolja, hogy „ú, ez nem fog sikerülni – biztos kihagyom”, „most nem jött jól a lábamra” - hogy akkor tegyen be egy kupakot a kosárba.
Kiderült, hogy a sportmérkőzés, a tevékenység, verseny során (83-szor volt nála a labda)... Mit gondoltok, hány kupak jött össze? 83? 72? 83?
Látszik, hogy egy derűs, optimista társaság vagytok. Még így kedden este is, fáradtan is.
87. Egy olyan valakinél, aki azt mondta, hogy neki ezzel nincs is baja. (42:40)
Tehát az első, hogy fölismerjük, hogy hogyan bénítjuk magunkat a belső párbeszéddel.
A második, hogy ha már fölismertük, hogy „hú, ez nem fog sikerülni”, „ú, ezt biztos kihagyom”, akkor állítsuk le ezt a negatív gondolatfolyamot, amit magunkkal folytatunk. De találjunk ki hozzá egy jelzést! Stop! ÁLLJ! Vége! (Csett.)
Egy jelzést, amivel leállítod ezt a folyamatot. És utána lehetőségünk van arra, hogy más mondatot mondjunk: sikerülni fog! Eddig is meg tudtam csinálni! Mindent bele fogok adni! Meg tudom csinálni!
Vagyis lehetőségünk van átírni ezeket a – kezdetek kezdetén nem is tudatos – mondatainkat. Ez nagy lehetőség! Valahol neki lehet állni. El lehet kezdeni!
Szokták ezt mondani: „Dolgozom magamon – ez egy olyan hülye kifejezés. Dolgozom magamon. Mit 'dolgozol' magadon?”
Például ilyesmire gondolnak, hogy:
tudatosítom a mondatfolyamot
beazonosítom a mondatot
leállítom a mondatfolyamot
mondok helyette egy jó mondatot
Mi szokott ilyenkor történni? A legtöbb ember ilyenkor azt mondja, hogy á, ezt már nem. Ez bonyolult. Simán végigélünk még 40 évet úgy, hogy egy végtelenül egyszerű dolgot kéne csinálni. „Nee, ne; megállítom a mondatot, csettintsek? Á, Feri, itt hülyéskedik ezzel. Mit csettintsek... Dehogy csettintek. Majd lesz valahogy.”
Hát persze. Nem lesz sehogy, de hát mindegy. (44:53)
Szóval itt megint szívesen fölhívnám a figyelmünket arra, hogy mennyire a tehetetlenségi kör része tud lenni az, hogy amit tehetünk magunkért, azt se tesszük meg. Mert hát miért sikerülne nekem ez? Hát miért? Ha csettintek, akkor biztos ettől nem lesz jobb...
Ugye, tehát máris visszataláltál akkor a körbe. Ezt érdemes tudatosítani, hogy amibe belebeszéled magadat, ez a sémának a világa.
Na jó. A sportolókat, a sikeres élsportolókat néhány közös jegy összeköti. Például a stresszre adott pozitív válasz, illetve az olyan helyzeteket, amelyeket sokan naaagy stessznek élnek meg, ők kezelhető stressznek élnek meg, kisebbnek.
Azt, amennyire ők stressznek élik meg, azt képesek kézbe venni kézben, kézben tartani. És emlékeztek, erről beszéltünk sok-sok alkalommal ezelőtt: az izgalmi állapotukat képesek a cselekvőképesség érdekében kontrollálni és alakítani. (Na, erről beszéltünk.)
Aztán: önbizalom, ami nemcsak a személyére vonatkozik, hanem nagyon világosan meg tudja mondani, hogy ő miben ügyes. Hogy „én ezt jól csinálom!”. Tehát a képességében is bízik! Nem csak abban, hogy „tudok nyerni”, hanem abban, hogy ügyesen adom a lasztit. Hogy ha kapus vagyok, tudok úgy védeni, hogy elérem a kapufát is. Képes vagyok innen...
Tehát a képességeinek tudatában van, és bízik bennük, hogy ő azt meg tudja csinálni.
Aztán, a harmadik: képes a hibáiból tanulni. Tehát, ha valamit nem csinál jól a meccsen, nem busong rajta, hanem ötletel. Hogy akkor mit? Legközelebb hogy...
És van egy másik tulajdonság is (ez is legalább ilyen fontos), hogy a kudarcait képes elengedni. Azt mondja: jó. Vége. Most még itt van...
Néztétek a teniszt? Legalább... Nem. Na, nem is mondok semmit.
Lenyűgöz, ahogy nézem a teniszt (Lenyűgöz – látjátok, ezért fekszem le ¾ 2-kor, és akkor még dühöngök fölfelé). Néztem a teniszt. Ez döbbenetes, hogy valaki mélypontra kerül, és úgy tűnik kívülről, hogy elúszott a játszma. És egyszer csak, mintha semmi nem történt volna – egy fordulat, és már behúz három game-et egymás után. Zseniális!
A legnagyobbaknak pont ez a zsenialitása. Azt tudja mondani: ez idáig volt, most meg ez van. Ez eddig volt! Most ez van!
Híjj, ez gyönyörű. Gyönyörű!
Amikor snookert nézek... (48:10)
Néhányan rémülten néznek rám, hogy „na, ez már most sok”. Én most lehet, hogy még egy bűnömet is föltárom nektek. Most melyik legyen?
Pl. hogyha a rajzfilm csatornán a Mézga család van, azt én nagyon bírom! A Mézgát? Nagyon! De még sokszor a Futrinka utcában is leragadok. Olyan édesek! Na jó.
Szóval. Hol járok? Teljesen. Most a téglagyári megállónál leálltam.
Tádé. A kis Tádé. Olyan édes... De hol jártunk? (49:26)
Köszönöm. Köszönöm! Snooker. Egy világbajnok snookerista. És nem megy be a golyó. Megőrülnék ettől. Nem tudom, ti hogy vagytok. Én meg tudok bolondulni. Ha tudom, hogy hogy kéne; minden megvan, és egyszerűen a kezem nem tudja. Őrjítő.
Kihagy három ziccert, elmegy két frame, és utána nyer négyet zsinórban. Egyszerűen lenyűgöző. Hát hogy hogy tudja a kudarcot múlttá tenni? (50:07)
S az azután már niiincs! Most ez van.
Nézzetek tehát teniszt, snookert; Oriza-Triznyákkal ismerkedjetek meg. (50:21)
Közös vonások – egy picit belepillantok. Na igen, látjátok, nem véletlen – ezért jutott ez eszembe: koncentráció képessége. Képes koncentrálni!
Koncentrálok. Eszembe jutott valami, amit akartam mondani. Megint tisztelgek Bagdi Emőke előtt, aki egyszer csak összehozott két szót. Hű, de gyönyörű ez!
Azt mondja: nemzet és nemzett.
Mi, nemzettek vagyunk a nemzet. Én erre sose csodálkoztam rá. Nemzet, nemzett.
Hí, ez nekem nagyon. Ez szép!
Tehát:
Koncentráció
Például: koncentráció az imádságban. Egészen ijesztő, hogy itt vagyunk, már 2000 év – kereszténység. Mi papok körülbelül annyi imakultúrát adunk nektek, hogy „na, mondjad a rózsafüzért”. És hogy szerintem a ferenciek terén kapsz olcsót. Ha foszforeszkálót akarsz, akkor az Róma. De itt... Majd az is meglesz.
De hogy mi az, hogy imakultúra?
Hát hogy, pl. azzal kezdődik egy imádság (Most nem tudom, ez érdekel valakit? Megint a kisebbségnek... Nem? Mindenki számít! Az az egy katolikus is, aki itt van. Becsüljük meg. Sose lehet tudni. Nemzet, nemzett...) Hát hogy egy imádság nem úgy kezdődik, hogy Á, Uram, na, ….
Hanem valamiképpen egy ellazult állapotba kerülök, ahol egyáltalán egy párbeszéd fölvehető. Ez valakinek egy perc, van akinek tíz perc, van akinek fél óra – attól függ, hogy mikor kezd el gyakorolni. Lehet, hogy ez fél óra az elején! Hogy neked fél órára van szükséged ahhoz, hogy ne, csak olyasmit tudj mondani, hogy "de dühös vagyok, … hát te mit csináltál, az apám, az anyám, ez nem igaz... Uram, mér nem segítesz!"
Hát először ez fél óra; van, akinek negyedóra, van akinek egy perc. Rutin.
S akkor: Na, Uram, eddig te itt voltál – most már én is itt vagyok. Az biztos, hogy ő itt volt – mi nem vagyunk itt!
Hát a koncentráltság azt jelenti, hogy itt vagyok. Tehát Isten itt volt, most én is itt vagyok. Ebből a koncentráltságból kezdem el egyáltalán – akár a rózsafüzért!
Ezért az nagyon fárasztó nekem papként – most el is mondtam, aztán „én megmondtam”...
Nekem ne jöjjetek azzal, légyszi, hogy „úgy szoktam rózsafüzérezni, hogy Üdvözlégy Mária, mit is főzzek holnap, malaszttal teljes, de drága lett a cukor. Hogy az a baj, hogy amikor már egy kicsit belelendülök, ezerfelé megy minden gondolatom – a vásárlás, a vasárnapi ebéd, a fiam, a menyem, a...” Énszerintem nem érdemes 70 éven keresztül meggyónni, hogy figyelmetlen vagyok az imádságban. Nem, ezt nem érdemes. Ez egy kudarcra ítélt pálya. Hanem megtanulhatok koncentrálni! Ellazulok, koncentrálok; női csoport. Hmm? S akkor az ott egy imádság. Ha valakinek erre szüksége van, pl. az imádságot akkor azzal is kezdem, hogy megvan a koncentráltság, ellazult állapot. HHHááá. S akkor emlékezetembe idézem (a képek!), hogy kivel is beszélgetek! A spirituális alaptapasztalatban föltáruló Istenhez beszélek. Nem a képzeteimhez, a tévedéseimhez, a torz istenreprezentációhoz. Elképzelem, hogy kihez beszélek – s utána tud valami kezdődni. Az összes többi csak ilyen pingpong meccs, összevisszaság. Gondolatoknak a szakadatlan össze-vissza verődése. Ugye, sokan ezt imádságnak hívják! Ez egy kedves próbálkozás. Ma érdekes vagyok. Mit nem eresztek meg itt! (55:16)
Nézem az időt: most már lassan takarodjak.
Azt akarom csak ezzel... a kín felől indultam. A nehézség felől. Ebben egy picit benn van a saját nehézségem is. Hogy óraszámra hallani azt, hogy „elkalandoztam az imádságban”; nekem rettenetesen fárasztó. Ezért tanuljunk meg ellazulni, koncentráltnak lenni. S utána. Miért, nem izgalmas dolog ez? Valaki, aki a sportban megtanul koncentráltnak lenni, s utána ez kihat az imaéletére. Zseniálisan jó dolog!
Vagy: megtanulsz az imaéletedben vagy akár a terápia vagy önismereti csoport során ellazultnak lenni – s egyszer csak snookerben megvered a haverod. Ez jó buli!
Még, még...
A sikernek a záloga (hogyha nézzük, hogy milyen közös jegyei vannak az élsportolóknak), az elkötelezettség. Elkötelezett vagyok! A sportban, a sportágam felé, a klubom felé! Ez benne van! És ehhez társul egy másik; és milyen érdekes, hogy az anya-magzat kapcsolat hogyan érintkezik például azzal, hogy valaki eredményes vagy sikeres tud lenni! Az élsportolók közös vonása, hogy gyakran jelennek meg a szeretett sportágnak a képei őbenne – akár ébren van, akár alszik. Tehát álmodik is vele, és képzeleg is róla!
Tehát akarva-akaratlanul elképzeli, hogy húú! De majd a meccs! Na majd ha ott lesz! A pálya! A pálya szaga! A pályának szaga van. A parketta szaga, a fű szaga, a mittudom én, gumipálya szaga. (57:20)
Nevettek rajtam, amikor még sportoló voltam, a sporttársaim, mert ott van a magasugró szivacs. Hát nekem a magasugró szivacs az az ágyam! Hát az nem egy „sporteszköz”. A magasugró szivacs?
Fiatal voltam, 18-19-20 éves, buliztunk rogyásig. És akkor nem egyszer úgy volt, hogy vagy elvesztettem a kulcsom (pl. ilyen is volt), de gyakrabban: reggel kilenckor edzés. Hétre értem volna haza. Nem mentem már haza. Nekem az teljesen természetes volt: mentem a pályára, befeküdtem a szivacsra, s ott szundikáltam!
Hát az nekem olyan volt, mintha az ágyam lett volna. Bevackoltam magam. Ugye, a magasugró dombnak volt egy teteje, hogy az eső ne érje. Az az enyém volt!
Úgy mentem oda, mint hogyha...
Szóval az élsportolót jellemzi az, hogy a képzelet! Hogy a sportról képzeleg, álmodik. Most hoznék egy párhuzamot.
Milyen gyönyörű dolog az... Te egy férfi vagy. Hát az hogyne volna!
Van egy társad, szerelmed, feleséged. És akkor te elképzeled őt. Hogy napközben, nincs ott, és akkor... Naaa! Az én Brünhildám!!! Hááááá.
Fölidézed a képét. Pusztán ez... Kutatások is vannak, hogy férjnek-felesége a képe. Hát csak úgy előveszem. Hát Ő az! Hát ő az én Brünhildám. Nézed, nézed – jobb lesz tőle a kapcsolat! Eredményesebb! Most csak gondoljuk el. Te négyszer, ötször, nyolcszor a naps során elképzelted őt, de egy pozitív összefüggésben. Aztán hazamégy...
Hát ő az én szerelmem, ő az én feleségem!
Ha elképzelted, akkor is, ha összevesztetek reggel. Ha hatszor őt elképzelted egy szép összefüggésben, hát lehetetlen, hogy úgy rontsál be, mint Mardel a gatyának... Szép!
Jó. Utolsó közös pont:
Egy hatékony szorongáskezelés jellemzi azokat, akik eredményes sportolók.
Hatékony szorongáskezelés. Ellazultság. Ellazultság, koncentráció: édestesók. Kart karba öltve.
Ezt azért is mondom: omst akkor van hat irányunk – mind a hatban lehet gyakorlatozni!
Jaj, akkor most hogy csináljam? (61:38)
El tudsz lazulni – képes vagy koncentráltnak lenni – tudatosítod a jó tulajdonságaidat, tik-tik-tik-tik-tik, mindegyik egy jó út!
És mindegyikre képesek vagyunk. Na. Hííí!
Mit csináljunk? Tényleg, még tíz perc. Mi legyen? Beszéljek még? (Igen) – ezt vártam. Van értelme az életemnek!
Na, akkor. Fontos dolgot szeretnék mondani: egy nagyon izgalmas kutatás, jó veretes!
Életcélok és jól-lét
Az egyéni életcélok és az egyéni életcélok elérése (ilyen értelemben sikeresség, eredményesség: hogy célba jutok), és a jól-lét összefüggése, de: élethosszig tartó tanulás, élethosszig tartó életpálya vonatkozásában!
Tehát nem arról van szó, hogy nagyon sok dopping. Nyerek egyet, és utána szívinfarktust kapok 37 évesen.
Mert akkor volt célom – elértem. Ez a rövid távú.
Tehát itt: hosszú táv, életcélok, és jól-lét összefüggése. Ez egy izgalmas téma – nagyon is ide jön! (62:14)
1. Azok vannak jól, élethosszig (tehát hosszú távon) az életcélok tekintetében, akik össze tudják kötni az életcéljaikat a szükségleteikkel. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de mindjárt mondanék valamit. Mit jelent annak a nagysága, hogy én a szükségleteimet tudom összekötni az életcéljaimmal?
Hogy a reklámok nem ehetnek meg! Amelyek olyan szükségleteket keltenek benned, amelyek nem valódi szükségletek. Ezek miatt kitűzünk rengeteg célt – rövid távú célokat, rengeteget, közép, hosszú távút..., amelyeknek a hátterében nincsen valódi szükséglet. Olyan szükséglet meg pláne nincsen, amely a jól-léttel összefüggésben álló szükséglet.
Nagyon érdemes volna megkérdezni, amikor azt mondod, hogy „ezt szeretném, azt szeretném, ez kéne, az kéne”; hogy rákérdezni a másik oldalára: ez milyen szükséglettel áll összefüggésben? Milyen valódi, mély emberi szükséglethez tartozik? Vagy pedig csak: khkhhkhkhkhkhh (rágcsáláshang). „A szomszédnak is van!!!”
Az, hogy a szomszédnak van, ez nem egy mély emberi szükséglet!
Ugye, egészen döbbenetes pl. a moncsicsi őrület. Most a moncsicsi Jézusról ne is beszéljünk. Láttátok őt, ugye? Hát egy mém lett! Hát ne, nekem kell erről beszélnem nektek? Á, ne!! Moncsicsi Jézus. Egy kedves asszony azt mondta: majd én restaurálom a freskót. A többit most tegyétek hozzá.
Tehát van egy idős néni, akinek van naaagy, nagy nagy nagy önbizalma, és nagyon kevés önismerete. Ezért ő restaurálja a freskót, ami úgy néz ki, mint egy moncsicsi. Üssétek be, guglizzátok ki. Moncsicsi Jézus, és máris... Hát már trikókat árulnak így! Trikók vannak! (64:47)
Szóval a szükségleg és a cél egymásnak megfeleltethetősége. A jól-lét szempontjából döntő fontosságú. Ez nyilván valamiféle önfegyelmet is igényel. Hogy képes vagyok olyan vonzásoknak, vágyaknak, késztetéseknek elejét venni (vagy azoknak nemet mondani), amelyekre fölismerem, hogy nem valódi mély szükségletből fakadó célkitűzés összefüggése. Hát akkor ez se kell, az se kell; nyugi, Feri.
És akkor ide tartozik az is (ezek a gyönyörű kutatások), hogy az derült ki, hogy ha valakinek az életcéljai énközpontúak, sokkal nagyobb valószínűséggel boldogtalan, nincs annyira jól, nagyobb a szorongásra és hajlamosabb a depresszióra – főleg hosszú távon.
Tehát az énközpontú életcélok nem segítik a jól-létet!
Ez azt jelenti, hogy olyan életcélok segítenek bennünket, amelyekben mi magunk is teljesen benne vagyunk, de mégsem mi vagyunk a céljai! (66:26)
Tehát pl. azt mondom: én annyira szeretném, hogy itt mellettem a feleségem sok mindent megkapjon, ami emberileg megkapható egy másik embertől. Én nagyon szeretnék neki sokmindent megadni! Nekem ez nagyon fontos lenne, hogy a feleségem általam sok jót kapjon!
Ez egy nem énközpontú, de személyes életcél.
Minél több olyan életcélunk van – főleg hosszú távon – amelyek nem énközpontúak ⇒ kisebb szorongás, kevesebb depresszió, nagyobb jól-lét.
És ide tartozik az is, hogy: de azok a nem énközpontú életcéljok akkor segítik a jól-létet, ha belsőre vonatkoznak és nem külsőre! Tehát hogy: „Olyan ember szeretnék lenni, aki képes megadni a feleségének sok mindent...”. Ezt belső célnak nevezhetjük.
Külső cél az, hogy „legyen nagy siker”. Az egy külső cél. Az is külső cél, hogy „minél több ember lájkoljon”.
Az külső cél. Az is külső cél, hogy „minél több pasi lásson vonzónak”. De hogy „képes legyek egyre árnyaltabban látni a kapcsolatunk dolgait”, az belső.
Tehát a jól-léthez azok az életcélok járulnak hozzá hosszútávú nagyon hatékonyan, amelyek nem énközpontúak, de belsőre vonatkozóak. (68:27)
S látjátok, itt akkor nem is olyan könnyű, hogy: belsőre vonatkozzon, de ne legyen énközpontú.
Ez a trükk! Hogy belsőre vonatkozó, de nem énközpontú.
Híjj, ez nagyon fontos!
Záró rész: az derült ki, hogy sokan, akik egyensúlyt vesztenek vagy bizonytalanná válnak, természetszerűen elkezdenek énközpontú életcélok után törekedni, aminek a következtében sokkal többen lesznek és hajlamosakká válnak arra, hogy szenvedélybetegek legyenek. Rövid távúvá válnak a célok, magamra vonatkoznak, és hosszútávon éppen ellentétes irányba visznek, mint amerre a jól-lét van.
Azt hiszem, hogy talán most akkor ez. Lesz még vagy 7-8 pont.
S akkor látjuk, hogy mi az, amire érdemes törekedni. Mi hoz eredményt és mi nem?
Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (69:49)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés