Lk 5,1-11 - Évközi 5. Vasárnap (C év)

2013.02.10.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 6,1-8)

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: ,,Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!' Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: ,,Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!' Erre odarepült hozzám az egyik szeráf; kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz, és így szólt: ,,Íme, ez megérintette ajkadat, és eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert.' Majd hallottam az Úr hangját, amint mondotta: ,,Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?' Ekkor azt mondtam: ,,Íme, itt vagyok, engem küldj!'

Szentlecke (1Kor 15,1-11)

Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt. Tehát akár én, akár ők, így hirdetjük, és ti így lettetek hívőkké.

Evangélium (Lk 5,1-11)

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak és hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt és megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Azután leült és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte tanítását, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre és vessétek ki hálótokat halfogásra.” „Mester” – válaszolta Simon – „egész éjszaka fáradoztunk és nem fogtunk semmit. De a te szavadra kivetem a hálót.” Meg is tette és annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában lévő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Ők odamentek és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedtek. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult és e szavakra fakadt. „Uram menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba. „Ne félj, ezentúl ember halász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.

Szentbeszéd

Múlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy Jézus hazatér a szűkebb világába, oda, ahol oly sokan gondolnak rá úgy, hogy mi tudjuk, hogy ő kicsoda, mi jól ismerjük őt. Nemde ő az, az ácsnak a fia, nemde körülöttünk élnek a rokonai, ismerjük őt. Éppenséggel ez teszi lehetetlenné vagy nagyon nehézzé azt, hogy felismerjék Jézusban a hozzájuk nagyon közel lévő Istent. Erről elmélkedtünk a múlt héten, hogy bizonyos szempontból ránk vár és minden nemzedékre vár az az óriási lehetőség, hogy felismerjük nem a távoli Istent, hanem fölfedezzük, megismerjük és kapcsolatba legyünk a nagyon közeli Istennel. Azzal az Istennel, aki annyira közel van, hogy szinte ezért válik szinte-szinte észrevétlenné vagy felismerhetetlenné. És akkor, most ha tovább megyünk ezen az úton, akkor éppen a mai evangélium jó lehetőséget ad arra, hogy kibontsuk egy kissé azt, mi történik akkor, amikor valaki találkozik ezzel a közel lévő Istennel. Mi következik ebből? Hiszen Péter nyilván valahogy úgy látja Jézust, amikor meghívja őt, egy Mester. Úgy látja őt, egy Próféta. Úgy látja, egy rendkívüli valaki. Esetleg használhat vele kapcsolatban bizonyos kifejezéseket, hogy Te vagy a Messiás. De hát hogy ez mit is jelent? Ez egy nagyon nagy kérdés még. De minden esetre itt a csodás halfogás kapcsán egyszer csak történik valami. Ez pedig, hogy nagyon mélyen, élmény és tapasztalati szinten fölismeri, hogy itt tényleg nálánál valaki sokkal több van. És ez hoz benne egy reakciót.

Az első gondolat az, mert hogy mi is az, ahogyan reagál Péter erre a helyzetre. Megijed. Félelem tölti őt el. De nem csak őt, hanem Jakabot és Jánost, és éppenséggel jól láttuk azt, hogy Ezaiás próféta is, ahogyan az Ószövetségi szentírást hallhattuk, hogy ott is megjelenik az, mikor a szent Istennel találkozik valaki, akkor egy természetes rettenet is erőt vehet rajta. Valamiféle szent ijedelem. Persze érdemes volna rögtön hozzátenni azt, hogy mi könnyen jutunk arra a következtetésre, Isten az, aki félelmetes Isten. Erről tulajdonképpen nincsen szó, mert mi félünk. Nem Isten ijeszt meg bennünket, mi rettenünk meg. Isten nem félelmetes és nem kelt ijedelmet, mi azonban, merthogy, ha a hatalmas Isten olyan közel jön, megrettenhetünk és megijedhetünk tőle. De mindenesetre érdemes azt kimondanunk, Isten nem félelmetes, de attól mi még félhetünk tőle. Az Ószövetségből az Újszövetségbe való átlépésnek ebből a szempontból éppen ez a kulcsa, hogy közel jön Jézus és feltárja számunkra azt, hogy Istentől nem kell félnünk.

Eszembe jutott egy asszony, sok-sok évvel ezelőtt, egy lelki gyakorlaton voltunk és egészen váratlanul, a helyzetből nem adódóan, ez az asszony elkezdett sírni. Nem értettük, hogy mi történik vele, és persze megálltunk ott a beszélgetésben és kérdeztem az asszonytól: „Mi történt veled?” Azt mondja: „Most döbbentem rá, hogy évtizedeken keresztül hallgattam a papokat, meg én is mondtam ezt, hogy találkozni Istennel, hogy az milyen szép dolog, és most egyszer csak belül megéltem azt, hogy én nem is akarok vele találkozni. Mégpedig azért nem akarok vele találkozni, mert van bennem egy ősi félelem, hogy ha én találkozom Istennel, meg fogok halni.” Ez egy ősi félelem. Az emberi szívnek a mélyén ott rejtőzködhet ez a félelem. És miközben a gondolatainkban azt mondjuk, hogy találkozni szeretnénk Istennel; de jó lenne, ha Isten közel jönne; de jó lenne, ha ezt vagy azt megtapasztalnánk; a léleknek a mélységéből éppenséggel feltörhet egy tiltakozás, hogy: „No, csak azt ne! Mindent, csak azt ne! Mindent, csak Isten ne legyen közel!” Tartsuk őt magunk számára biztonságos távolságban! Hiszen Isten félelmetes. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy elkezdjük az Ószövetségből való átlépésünket az Újszövetségbe, és azt mondjuk: „Nem, Isten nem félelmetes, nem ijeszt meg bennünket, hanem csak mi félünk.” Az első gondolat tehát ez.

És aztán ebből átléphetünk a másodikba, mégpedig, hogy Isten Jézusban nemcsak, hogy nagyon közel jön hozzánk, és nemcsak azt mondja: „Nem kell tőlem félnetek. Hogy azért mert színről színre láttok, nem kell elvesznetek.” Hiszen az egész Ószövetségben tapasztaljuk ezt, hogy Mózes is leveszi a saruját, és ott van az a kép, hogy nem szabad az Istenre nézni. mert ha valaki mepillantja őt, akkor tovább nem is élhet ebben a világban. És Jézust meg lehet pillantani, és hozzá közel lehet kerüli, és nem kell félni, a vele való közelségtől. Sőt, sőt azt is mondhatjuk, hogy Isten vonzó. Egyszer csak felismerhetjük ezt a szívünk mélyéből ezt a másik indíttatásunkat. Azért merem ezt mondani, mert például az indiai mitológiában Istennek van sok neve. Az egyik neve így szól egyetlen szóba összeürítve: ”Isten a mindenkit vonzó.” Tehát az emberi természetnek a mélyén ez is ott található, hogy a közel kerülő Istenhez azért is merhetünk közel lépni, mert vonz bennünket. Sőt tulajdonképpen azt is mondhatnánk, a kérdést magunk felé irányítva, hogy: „Mennyire vonz engem Isten?” Mennyire vágyakozom én azután, hogy közel legyek hozzá, mennyire vonzó az én Istenem? És akkor óvatosan mondanám ezt, hogy ha valaki legalább a múltbéli tapasztalataiból nem tudja előhozni azt, hogy engem Isten már vonzott. Tudom milyen az, én már tudom milyen az vágy, hogy közel lenni hozzá. Ha ez csak töredékesen van meg, akkor óvatosan mondom ezt, még akkor az Istennel való találkozásnak a teljessége nem történt meg. Abban a formában sem, ahogyan ez megtörténhet. Isten, vonzó Isten.

És akkor eljuthatunk oda, hogy itt van egy kétmilliós világváros, és mi keresztény emberek szívesen beszélünk arról, hogy a templomok ajtaja mindenki előtt nyitva van. Délben mindenki hallja a harangszót, szinte minden félórában kezdődik egy szent mise. Tehát hogy meghirdettük Istent, és az emberek pedig nem válaszolnak rá. Istennek nem meghirdetése a harangszó, Istennek nem meg hirdetése az, hogy vannak templomok. Mert attól, hogy van harangszó, és vannak templomok, a kérdés sokkal inkább így szól: „ A vonzó Istent ismerik-e vagy nem? A nem félelmet keltő, hanem vonzó gyönyörkeltő, vágyakat szülő Istent, ismerik-e?” Mert ha még ővele nem találkoztak mondhatjuk azt, hogy az evangélium teljességét még nem hirdették meg nekik. Inkább így kellene mondani: az evangélium teljességét nem hirdettük meg nekik. És aztán ebből aztán nagyon sok minden következik. Tulajdonképpen, ha Isten szeretne közel lenni, és Isten vonzó, akkor hogyan lehet meghirdetni egy vonzó Istent? A mindenkit vonzó Istent. Akkor nyilván ennek a hitnek, ami bennünk él, meg vannak a következményei a nem hívő emberekkel való kapcsolatunkra is.

És így aztán átléphetnénk a harmadik gondolatra. Mégpedig egyszer egy idős pap bácsi, még annak idején a templomban zajlottak a hittanórák és kérdezte a gyerekeket: „Mondjátok meg nekem, kik a szentek?” Volt egy okos kisfiú, a következőt válaszolta: „Szentek azok, akiken át süt a nap.” A pap bácsi nem nagyon értette, hogy van ez, de a gyerek rögtön mutogatta az ablakokat és az ott van. „Ott van Szent István király, Szent Imre, Szent Margit, Szent Erzsébet, szentek azok akiken át süt a fény.” Akkor a pap arra gondolt, hogy ez okos beszéd. Attól kezdve mindig elmondta a következő nemzedékeknek: „A szentek azok, akiken átragyog a fény.”

Gyerekekkel beszélgettem erről a kilenc órai misén. Idáig eljutottunk és akkor azt kérdeztem tőlük: „Na jól van! Akkor a szentek azok, akikben a szentség fénye átragyog. Mondjátok meg nekem légy szíves kik a hívők?” Az egyik kisleány gyorsan jelentkezett azt mondja: „Hát a hívők azok, akiket egy kicsit még meg kell pucolni.” Mert hát átengednek valamennyi fényt, de hát rájuk fér egy kis pucolás. Éppenséggel nagyböjthöz közeledve, gondoltam ezt megosztom veletek. Most már így fogom mondani a következő nemzedékeknek. De hogy akkor egy picit tovább víve ezt a témát, hogy akkor kik a hívők? A hívő az a valaki, aki felismeri Isten fényének az átragyogását. A szent az, akin nagyon világosan átragyog az Isten fénye, a hívő ember pedig az, aki érzékeny erre a világosságra.

Ez azt is jelenti, hogy megint történik egy fordulat az Ószövetségből az Újszövetségbe. Az Ószövetségi ember gondolata általában az, hogy az ember sötét. Az ember sötét, és végül a sorsa, a sötétségbe vész. Kedves ismerősöm mondta, náluk otthon, az anyukája mindig ezt mondta estefelé, mikor oltották volna le a lámpát: „Lányom ne oltsd le, lehetsz még sötétben eleget!” Ez egy ősi képzet, hogy az élet kihuny, és akkor sötétben leszünk. De hogy az ember minthogyha tulajdonképpen sötét lenne, csakhogy éppenséggel az Isten fénye azért rá tud vetülni, és akkor valami visszatükröződik ebből a fényből. De ha az Isten fény elhagyja őt, akkor ismét sötétség borul rá. Ez az Ószövetségi gondolkodás, ha nagyon egyszerűen mondjuk ki. Mi az Új szövetségé? Az Új szövetségé, hogy az ember nem sötét, hanem áttetsző. Át tud rajta ragyogni rajta az Isten. Ez az Új szövetségi képünk arról, hogy ki az ember, és mivé lehetünk.

Akkor ebből az is adódik, hogy a hívő ember az, akin át is ragyog Isten szentségének a fénye, de érzékeny is erre a világosságra. Például. Például, hogy a legmodernebb kori kutatások alapján azok a házastársak, akik a kapcsolatukat valamiképpen szentek is tartják. Nem szükséges hogy feltétlenül a katolikus egyház tanítása szerinti szentségről beszéljenek, csak valahogy azt érzékeljék, hogy valami többről van itt szó, mint emberi erőfeszítésről, vállalkozásról. Hogy ebben van valami több, van valami szent. Ezek a házastársak kimutathatóan elégedettebbek a társkapcsolatukban, nagyobb erőfeszítésekre képesek éppen nehéz helyzetekben is. Hogy a konfliktuskezelő magatartásuk hosszútávon is eredményes formákat választ. Vagy például, hogy mélyebben elkötelezettek, vagy hogy krízisek idején kevésbé esnek kétségbe. Attól függetlenül, hogy ők vallás gyakorlóak vagy nem. Tehát az az érzékenység, hogy egy kapcsolaton át tud ragyogni valamiféle szent fény, annak van valami szent volta, valami szent jellege, éppenséggel nagyon konkrét következménnyel jár a kapcsolatra, és az egyes ember életére nézve is. De ugyanígy van, pusztán, hogy ha valakivel találkozunk. Az emberen keresztül látjuk, hogy ott valamiképpen a teremtő Isten fénye átragyog, ez az emberi méltóságnak az alapja. Egészen másképpen viszonyulunk egy másik emberhez, ha őt egyszerűen csak egy halálra szánt lénynek látjuk, úgyis meghal előbb utóbb, vagy pedig látjuk, hogy rajta a szent fény át sugárzik. Vagy például megint csak a kutatások egészvilágosan mondják, valaki a természetben a mi szóhasználatunkat élve, teremtett világot lát, tehát azt mondja természeten keresztül át látom, hogy ott át sugárzik a valami, az nemcsak fű, nem csak fa, nem csak Hold, nem csak felhő, valahogy több. Ez meg fogja határozni a természethez való viszonyát. Sokkal környezet-tudatosabbá lesz, sokkal természetesebb lesz számára a teremtett világ védelme. Ezt tehát a harmadik gondolat.

Aztán befejezés, negyedik gondolat mindebből tulajdonképpen természetszerűen következik valamilyen cselekvésforma. Hiszen már meghatározottá vált az a hozzá állás az az érzület, az az érzékenység, amiben vagyunk, egy kapcsolatban egy másik emberrel, a természettel, akár a házassággal kapcsolatosan. És ebből adódik szinte természetszerűleg valamilyen cselekvési forma.

Záró kép: olyan szép ez. Pál apostolról hallottunk, az ő gondolatai, ő tulajdonképpen megszállottan kezdte, és szentként fejezte be. Nagyon nagy út ez. Amikor valakit úgy megérint valami szent, valami nálánál több, de nincsen erre felkészülve, nem elég érett hozzá és nem elég finom érzékenységű, könnyen megszállott lesz. Fundamentalista lesz. Nagyon könnyen, de amikor kialakul a közeli Istennel való kapcsolatból valami más, akkor már eltűnik az a fajta félelem, hogy ő is fél Istentől és ő maga is félelmet visz. Akkor, egyszer csak történik valami fordulat, és megszállottból talán emlékeztek, hogy szólt ez a szentleckében, meg tudjuk őt, „Mindenkinek mindene lettem. Szabadok között szabad, rabszolgák között rabszolga, zsidók között zsidó, pogányok között pogány. Csak hogy mindenkit megnyerhessek. Én vagyok az apostolok között a legutolsó.” Ez egy nagy fordulat. A megszállottságtól a szentségig. A mai evangéliumban tehát valamit fölragyogtatott Isten abból, mi következhet abból, hogy találkozunk vele, és közel van hozzánk.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János