Lk 4,1-13 - Nagyböjt 1. vasárnapja (C év)

2013.02.17.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (MTörv 26,4-10)

Mózes így tanította a népet: Amikor termésed legjavából ajándékot hozol, a pap vegye ki kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened oltára elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened előtt: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként kevesed magával, mégis nagy, erős és hatalmas néppé lett. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Íme, most hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.” Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt.

Szentlecke (Róm 10,8-13)

Testvéreim! Hogyan mondja az Írás? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amelyet hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki őbenne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura. Ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Evangélium (Lk 4,1-13)

Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.

Vasárnapi beszéd

Mi az, ami segítségünkre van abban, hogy képesek legyünk a kísértésben talpon maradni? Mi az, ami meg tud erősíteni bennünket abban, hogy ki tudjuk mondani azt a kísértésre, hogy nem? Érdemes volna erről beszélni éppenséggel ezeknek a kísértéseknek az összefüggésében és a jellegzetességeivel kapcsolatosan. Ezért tehát az első gondolatunk rögtön így szólhat, hogy fölismerhetnénk az életünkben azt, hogy oly sok minden, amire egészen természetesen így gondolunk, és úgy beszélünk, hogy ez van, ez nekem van, hogy azt tulajdonképpen sokkal pontosabban fejezhetnénk ki, mégpedig úgy, hogy nem egyszerűen csak van, hanem hogy adatott nekem, hogy azt valamikor kaptam. Hogy az a szó legteljesebb értelmében adatott számomra. Rögtön azzal kezdve, hogy a saját életem is, amire ugye… így szoktuk ezt mondani, hogy az én életem, a saját életem. Még csak nem is azt mondjuk, hogy ez van, hanem azt mondjuk, hogy az enyém, minthogyha valami sajátos birtokviszonyban lennénk vele, miközben sokkal pontosabb kifejezés lenne minden, amivel kapcsolatosan így fejezzük ki magunkat, hogy ez van nekem, hogy azt mondjuk, hogy valamikor valakitől adatott – minden. Ez lenne az első gondolat.

És eszembe jutott egy idős házaspár, nyolcvan körül jártak és beszélgettünk egymással. Nyolcvanéves embereket – főleg húsz-harminc évvel ezelőtt – meghallgattuk az élettörténetüket, abban benn volt az egész XX. század. De akkor abban benn volt két világháború, gazdasági világválság, benn volt 56’ és benn volt megtorlás, és abban minden benne volt. És akkor azt mondják: te, tudod, Feri, mi négyszer kezdtük újra az életet! De nem úgy, hogy… Nulláról! Négyszer, nulláról! S akkor azt mondja az egyikük, hogy tudod, amikor úgy negyedszer álltunk neki nulláról újrakezdeni az életet, akkor beszélgettünk egymással arról – férj és feleség –, hogy tulajdonképpen mi egész megszoktuk azt, hogy mi nem egyszerűen csak többet akarunk ebben az életben vagy ettől az élettől, hanem hogy természetes lett számunkra, hogy az életben valamit megpróbálunk alkotni. Valamit megpróbálunk teremteni. Egyszerűen valahogy ebben az újbóli-újbóli újrakezdésben, ami megkérdőjeleztette velünk azt, amiről olyan könnyen úgy beszélünk, hogy ez nekem van, és sokkal inkább elmélyítette bennünk annak a tudatát, hogy akármim is van, az adatott, az adatott valamikor valakitől. Hogy ebben a folytonos újrakezdésben tulajdonképpen mi magunk átalakultunk. És hogy mikor másodjára-harmadjára kezdtük újból az életet fölépíteni mindenestül, akkor tele voltunk rengeteg szemrehányással, csalódással, indulattal. Azt mondja: mikor negyedszer álltunk neki, már egész természetes volt. Mert valahogy eközben egy életszemlélet lett az övék. Sok minden elvétetett tőlük, de egy életszemlélet az egészen a vérükké vált.

És ebből adódik a második gondolat. Ezért tehát, ha tudjuk, hogy minden, amire eddig azt mondtuk, hogy ez nekem van, tulajdonképpen adatott, akkor azt is mondhatjuk, hogy ha adatott, akkor az ajándék. Hogy mindenünk, amink van, tulajdonképpen valamikor adatott és számunkra ajándék. És mennyire más ez a szemléletmód: azt gondolni mindenről, amink van, hogy adatott és ajándék, mint mindenre úgy gondolni, hogy az nekem van, elsősorban azzal foglalkozni, hogy mihez van jogom és kinek mi a kötelessége a jogaimmal összefüggésben, és utána pedig Isten felé fordulva kérni Tőle mindenféle jótéteményt, ajándékot, adományt. Sokkal inkább gondolhatnánk és nézhetnénk úgy az életre és mindenre, ami adatik vagy nem adatik, hogy igyekszem mindent, ami adatik az életemben úgy tekinteni, mint ajándék. Hogy nem ajándékokat kérek az élettől, hanem elég nyitott vagyok ahhoz, hogy minden, ami adatik számomra, abban megfejtsem, meglássam, fölismerjem, megtapasztaljam azt, hogy ez miként ajándék számomra.

És aztán ebből adódik a harmadik is. Hát nem egyszerűen csak van, hanem adatott, ajándék, és igyekszek mindent, amit kaptam, ajándék voltában fölismerni, hogy adódik ebből az is, hogy nagyon sok minden tehát, ami adatott, arra másoknak szüksége van. Hogy nemcsak az enyém, hanem nálam van. Nagyon sok minden nem az enyém, hanem csak nálam van. Nem tudom, ti hogy látjátok, de az az élettapasztalatom, hogy az élete terhét senki nem tudja hordozni. Hogy nincs egyetlen ember se köztünk, aki elég erős lenne ahhoz, hogy a saját életének a terhét vigye. Nincsen. De akkor… akkor mégiscsak… hogyan éljünk ebben a világban? Éppenséggel sokkal inkább lehet azt látni, hogy vannak emberek, akik hordozzák a saját életük terhét, és aztán ott vannak azok az egészen természetes helyzetek, pillanatok, nehézségek, amikor kiderül, hogy szükségem van arra, hogy valami, ami tenálad van, hogy azzal odaállj mellém és segíts nekem az életem terheinek a hordozásában. És ha együtt csináljuk, akkor megy. És ott van rögtön a következő helyzet vagy pillanat, s akkor én állok oda melléd. És akkor én segítek be neked valamennyire a te életed terhét hordozni.

És így tulajdonképpen mindannyian képessé leszünk az életünk terheit hordozni. Miközben külön-külön senki sem képes az életének a terhét hordozni. És mindez azért lehetséges, mert amink van, az adatott számunkra, fölismerjük az ajándék voltát, és akkor egyszer csak ebben a gazdagságban megsejtjük azt is, hogy nagyon sok minden van nálunk, ami nem a miénk. Azt valamikor valakinek oda kellene adnunk. Hogy azt egyszerűen csak megőrzésre kaptuk. Vagy hogy Isten úgy osztotta szét a javakat, hogy nekem adott bizonyos dolgokból, de a másik embernek abból nem adott. Akkor tehát, ami nálam van, egészen biztos, hogy az övé. Hogy tulajdonképpen nem is egyszerűen csak valami jó szándék, ha én abból adok, hanem kötelességem. Mert nálam van, és éppenséggel hogy ő képes legyen az élete terheit hordozni, abból, ami nekem adatott és nálam van, abból egész természetesen őneki megfelelő helyzetekben nyújtanom kellene valamit.

És aztán ehhez a szemléletmódhoz negyedik gondolatként az is hozzájárul, hogy és azt is fölismerhetjük, hogy olyan sok minden, amire eddig azt mondtuk természetesen, hogy ez van, főleg, hogy jár nekem és a többi, és a többi… nem is annyira természetes és magától értetődő, mint ahogyan azt gondoljuk. Hogy de sok fiatal férfi és nő, fiatal hölgy és úr házasodik meg, és milyen természetesnek veszik: egy év és már jönnek a keresztelőre. Hát és vagy jönnek vagy nem. S van, akinek két év, van, akinek öt év, van, aki meg hiába várja. Ezért aztán oly sok mindenre mondjuk az életben és gondoljuk így: ó, ez egész természetes! De a szónak ebben az értelmében azt is mondhatjuk: és ha nem jön, az is természetes. Természetes, ha jön és az is természetes, ha nem. És természetes, ha valami könnyen megy és nekilódul, és az is természetes, hogyha nem moccan. Ez is és az is természetes. De hogy ebből akkor az adódik, hogy minden, amire eddig olyan magától értetődőséggel azt mondtuk: hát az természetes! Természetes, hogy az van nekem, természetes, hogy azt más megteszi értem! Hogy mennyi minden van, ami ebben az összefüggésben kimondhatóan nem természetes! Vagy legalábbis azt kéne mondanunk: bármi, amit egy másik embertől kapunk, legrosszabb esetben is az ő szabadságából adatik. Mert mindannyian valamennyire szabadok vagyunk és mindannyian mondhatnánk azt valamikor, hogy nem! Tehát, amikor valaki azt mondja, hogy igen, akkor azt ő a szabadságából adta. És ilyen értelemben az is természetes volna vagy lehetne, hogy azt mondja, hogy nem.

És tegnap, ahogyan búcsúztunk Miklós atyától, s itt voltunk… nem is fértünk be a templomba, sok százan még álltak kint, és aztán ezen a gyászszertartáson és utána az agapén meg előtte hányszor és hányszor tapasztaltuk meg sokan a közösség tagjaiként, hogy milyen sok jó szándék az, amivel valami megszületett most! Hogy milyen sokszor mondhatott volna nagyon sok ember itt, ebben a közösségben olyat, hogy ne haragudj, de ezt nem. Hogy csinálja valaki más! Hogy de nagy dolog az, hogy szabadon és még szebb esetben szabadon és egy igazi jó szándékkal képesek vagyunk azt mondani, hogy igen. És hogy amikor valaki nekünk azt mondja, hogy igen, az legalább annyira nem természetes, mint amennyire mondhatjuk azt, hogy igen, ő egy értékes ember, megfelelő erkölcsiséggel, és neki abból az adódik és ilyen értelemben, persze, mondhatjuk, hogy természetes.

Ezért tehát van itt, ami a kezünk közébe kerülhet, megragadhatjuk, megfoghatjuk, és rácsodálkozhatunk arra, hogy tulajdonképpen sokkal, de sokkal több minden adatott az életben számunkra, sokkal több mindent kaptunk, sokkal több minden az ajándék, mint ahogyan az élet hétköznapiságában és szürkeségében azt éljük vagy gondoljuk. De nagy dolog az, hogyha egy efféle szemléletmód egészen természetessé válik bennünk. Mert ennek aztán lehet az a következménye és lehet az a gyümölcse, hogy amikor az élet sajátos helyzeteiben elénk áll és azt mondja: lehetne több is, lehetne egy kicsit ilyen meg olyan, hogy akkor azt tudjuk mondani: több? Hát annyi minden adatott már számomra! És ha több lenne, úgyis csak oda kéne adni. Nem, köszönöm! Köszönöm szépen! De nagy dolog tehát az, ha fölismerjük, mi minden adatott az életben, és azután ez megszilárdít bennünket.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf