Kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilága 1.

9. séma - kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilága IsmétlésMinden esetre ott tartunk, hogy sémák kapcsán gondolkodunk. Nem elsősorban valami lélektani továbbképzésen vagyunk, valami sématerápiás kurzuson, hanem az foglalkoztat minket, hogy ahogyan a sématerápia beszél arról, hogy milyen emberi sebzettségeink lehetnek, és ezek hogyan határozzák meg az életünket, az nagyon világosan tud olyan jelenségekről beszélni, sőt azoknak a hátteréről is, amire nekünk éppen szükségünk van. Így jutottunk el a 9. sémáig. Ez a kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilága. Azt pedig már a séma irodalomból nagyon jól tudjuk, hogy amikor hiedelemvilágról vagy sémákról beszélünk, akkor az nem csak a gondolatainkat, vagy a gondolkodásunkat érinti. Hát ezt most már kívülről tudjuk, kirázzuk könyökből, nem tudom honnan, hanem tudjuk, hogy a hiedelemvilágunk egyszerre gondolkodásmódot is kifejez, egyszerre érzéseket, érzelmi állapotot, egyszerre az emlékezésünket is torzítja, negatív módon emlékezünk vissza, és minden, ami megerősíthetne, pozitív lenne, egyensúlyt hozhatna, reálisabb lehetne, azt már az emlékezésből is kizárjuk a sémánk miatt és a megrögzött hiedelmeink miatt. Mindehhez pedig testi állapotok is járulnak, amelyek végérvényesen elhitetik velünk azt, hogy „Mitől volna ez jó, ha rosszul érzem magam? Hát ha így vagyok most, akkor ugyan már, ugyan már… (02:20)Végül aztán a sémáink, ha nem tudatosítjuk őket magunkkal és nem válunk szabadon cselekvővé, akkor háromféleképpen meghatározza a cselekvésünket is, amely nem a sémából adódik, hanem a sémára adott válasz. De hogyha nem történik gyógyulás, fejlődés, tudatosítás, akkor ezek a válaszaink tulajdonképpen a sémáinkat megerősítő válaszok lesznek, nem pedig abból kivezető válaszok. Hogy ne valami negatív világba fulladjunk bele, hát eszemben sincs itt keddről-keddre a kudarc belső világát elemezgetni. Hát kit érdekel? Hát az izgat bennünket, hogy tudunk növekedni, hogy tudunk fejlődni, a szónak jó értelmében hogyan tudunk eredményesek lenni. Emlékeztek, hogy a jóllét, a szubjektív jóllét igenis összefüggésben van az eredményességgel. Nem a győzelemmel, nem a hírnévvel, nem a sikerrel, hanem az eredményességgel. A megkülönböztetést már ezerszer kikristályosítottuk. (03:35)A siker, hírnév, győzelem, az valamiféle külső összehasonlításból, elismerésből fakad, az nem tesz igazán tartósan jól-levővé bennünket. Azonban ha a gyümölcseit érezzük az életünknek, a tevékenységünknek, a munkánknak, a hivatásunknak, ha látjuk, tapasztaljuk a gyümölcsöket, attól a jóllétünk emelkedni fog. Ezért is izgalmas ez a 9. séma, a kudarcra ítéltség séma. Ennek kapcsán nem egyszerűen csak valamiféle, nem t’om, ilyen továbbképzést tartunk, hogy hogyan legyünk sikeres emberek. Hát mi tudom én? Hát ki…? Én nem foglalkozom ezzel, hanem sokkal inkább hogyan tudjunk eredményesek lenni az egész életünkben. Ez sokkal inkább foglalkoztat. Látjuk, hogy az ilyen értelemben gyümölcsöző élet összefüggésben van a jólléttel. A jóllét összefüggésben van azzal, hogy képesek legyünk a feladatainkra koncentrálni és eredményesnek lenni. Az eredmény az vagy siker, vagy nem. (04:35)Ha valaki fölnevel 3-4-5 gyereket, az a mai világban nem siker. Nagyon nagy eredmény azonban. Óriási eredmény, azt minden nap meg kell süvegelni, ezt az eredményt Ez egy hatalmas emberi teljesítmény. Milyen jó lenne az, hogyha valakit nem bénítana egy olyan séma, hogy miközben fölnevelt 2-3-4-5 gyereket, hogya közben ezt nem érezné kudarcnak. „Hogy én csak enni… nem is dolgoztam semmit. Hát a gyerekek… hanem ez a jóllétnek a forrásává válhatna. Na így, erről beszélünk.Elsősorban Csíkszentmihályi Mihályt hoztuk, mert ugye emlékeztek, eljutottunk oda, hogy a rutinfeladatainkat hogyha tudjuk gyorsan végezni, Akkor marad idő a nem rutinfeladatokra, többek között a kreativitásra. Az eredményesség, a jóllét ilyen értelemben összefüggésben van a kreativitással. Azzal, hogy a tehetségünket képesek vagyunk kibontakoztatni, az adottságainkból tud-e valami születni, ezért kezdtünk el beszélni arról, hogy mi jellemzi a kreatív személyiséget. Csíkszentmihályi Mihály mondott 10 pontot, de az tulajdonképpen 11, csak ő olyan bőségben ontja, hogy a… 10, de az 11. Akkor így hoztuk ezeket a sajátos ellentét párokat, amelyek azonban úgy kerülnek egységbe a személyiségben, hogy valamiféle növekedést hozó, erőt adó, inspiráló, motiváló, rugalmas, izgalmas asszociációkat lehetővé tevő egészséges feszültséget hoznak, valami teremtő dinamikát. (Na, jól van! Mondjam még ezt, vagy gyerünk, mondjuk a pontokat! Csakhogy aki ne volt itt, hát ő is tudja.”) 06:351. Fizikai-szellemi energia, cselekvőképesség, de képesség a szemlélődésre, a leállásra. „Aki tenni akar, tanuljon meg lenni.”2. Egyfajta okosság, és gyermeki naivitás jellemzi egyszerre. Olyan értelemben egyszerű, hogy a személyiségben mind a kettő számára elérhető módon adva van. Képes így is lenni, meg úgy is lenni, így is működni, meg úgy is. Tehát: okosság és gyermeki naivitás. Milyen izgalmas az, amikor egy gyereknek a gondolata kapcsán kezdünk el felnőtt dolgokról gondolkodni, mikor elkezdünk komolyan venni gyermekeket például. Nagyon érdemes gyerekeket komolyan venni.3. Fegyelem és játékosság. Itt nem mondtam el valamit, aztán emlékeztek, nagyon kerestem, hogy ez a fegyelem, fegyelmezettség, emlékeztek, kettő alkalommal ezelőtt beszéltünk az önuralomról, mint a teljesítmény egyik összetevőjéről. Hogy ez a fegyelem, és közben a játékosság úgy is kifejezhető, és ezt mondhatjuk egy következő pontnak…4. Felelősség és egy sajátos felelőtlenség egyszerre jellemzi a kreatív személyiséget. Nagy fokú felelősségtudat, nekilát és csinálja és csinálja, 5 évig, 10 évig is csinálja és már mindenki föladja, de ő csinálja. Nagy fokú elkötelezettség, felelősségtudat. Ezzel együtt pedig képes adott esetben olyan kockázatokat vállalni, ami kívülről nagyon nagy felelőtlenségnek tűnik. Tulajdonképpen hogyha most a vallásos irodalomhoz fordulunk, szentek, döbbenetesen tudtak a külső szemlélő számára felelőtlenek lenni és kockázatvállalók. Ezt mások érdekében tették, de kívülről nagyon úgy tűnik, hogy hát… föltételek nélkül? Minden nélkül?Ahogy Kozma Imre atya szokta mondani, hogy minél fontosabb és igazabb egy feladat, annál kevésbé gondolkodom, hogy elvállaljam-e vagy nem. Mert elkezdek rajta gondolkodni, akkor látom, hogy mennyi föltétel nincs adva és mennyire nehéz lesz, és nincsenek meg az eszközök és a források, s akkor azt fogom mondani, hogy ellentmond a józan észnek, meg a felelősségvállalásnak és a többinek. Mondjuk ez a fajta életszemlélet milyen sok jónak lett a forrása. Emlékeztek Edisonnak a történetére, aki amikor leég az egész életműve, akkor látszólagos könnyedséggel, felelőtlenséggel azt mondja „Mekkora szerencsénk van! Az összes tévedésünk odaveszett.” Kutatók, vagy akár szentek – izgalmas ezt összehasonlítani. A szentek között hihetetlen kreatív emberek vannak, hogy hogyan tudják kockáztatni a saját létbiztonságukat, hogyan tudnak látszólag egészen felelőtlenek lenni a saját életükre, sorsukra vonatkozóan, de az közben kreativitás. Olyan dolgokat tudnak megtenni, amit mások nem, mert lebeszélik magukat róla, vagy eszükbe se jut. (09:50)5. Fantázia, képzelőerő (ugye a kettő nem ugyanaz) plusz földhöz ragadottság. A földhöz ragadottság inkább mondjuk azt mondanám, hogy tenyeres-talpas realitásnak, a józan paraszti észnek a megbecsülése, és képes úgy is létezni és gondolkodni.6. Egyszerre tud befelé és egyszerre kifelé forduló módon élni és működni, és mind a kettőben otthonos tud lenni. Ezt egészíti ki a következő önálló pont, ami talán az egyik legizgalmasabb volt számomra.7. Amennyiben férfiről van szó, férfias jegyeket mutat, de megvannak benne a nőies személyiségvonások. Amennyiben nőről van szó, kifejezetten nőies, de határozottan férfias személyiségvonásokkal is rendelkezik.8. Céltudatosság, sőt a céltudatosság mellett egy hatékony – hát asszertívnak mondják ma – de például a sportban még tovább mennek és azt mondják, a szabályok adta kereteken belül, képes az agressziójával bánni. Tehát célirányosan tudja az agresszióját kezelni. Nagyon fontos. De képes a szabályoknak megfelelni. Ugye hiába jó egy játékos, most éppen hallgattam, 19 éves, nagyon tehetséges srác, de ha minden meccsen kiállíttatja magát, akkor hiába ügyes. Előbb-utóbb már be sem rakják a csapatba, mert egy ilyen ember kárt tesz a csapatnak, és aztán az eredményességnek. Ó, tehát egyszerre céltudatos és közben önzetlen. Önzetlen, nagystílű, nagyvonalú. (11:45)9. Egyszerre hagyománytisztelő és egyszerre lázadó. Ugye ezt nem kell hosszabban ragozni, hogy miért. Ahhoz, hogy valamiben igazán nagyot tudjon alkotni, azért annak a hagyományát, alapjait, világát meg kell valamennyire ismernie, sőt elsajátítania. Úgy tud valaki nagyot alkotni valamiben, hogy az alapszabályokkal, törvényekkel, működésekkel tisztában van és azokat elismeri. Jó, de közben… egy barátom azt mondta – nem t’om honnan vette ezt, de elég jól hangzik – „Kétféle ember létezik. Az, akire hivatkoznak a szakirodalomban, és az, aki hivatkozik a szakirodalomra.” Nyilván nem ilyen egyszerű. Egy másik ismerősöm mesélte ezt, PhD-zett valahol külhonban. Mondhatnám, hogy hol, de hát mindegy, hogy Angliában volt, és beadta a PhD dolgozatát. Az összes olyan résznél, ahol valami eredeti dolgot hozott, a témavezetője rákérdezett, hogy azt honnan vette. Azt mondta „Hát annak azért minden szakirodalma, mert ez jött ki. – Ezeket vegye ki belőle, mert ezeket nem hivatkozta le!” Nagyon-nagyon ijesztő. Azt mondta egy másik… ez egy fizikus volt. Azt mondta, kérdezték tőle, hogy „Miben látja a mai ifjúság nehézségét a tudományos fejlődés szempontjából?” Azt mondta „Hogyha a tehetséges emberek gyávák, ezt látom a legnagyobb veszélynek, a tehetséges emberek gyávaságát.” Amikor úgy írunk cikkeket – már én nem, az biztos, de aki úgy ír cikkeket, hogy 9-ből csinál egy 10-diket, és akkor ezt 30 évig. Ez a tehetséges ember gyávasága. (14:00)10. Szenvedélyesen szereti a munkáját, de képes kívülről, nagyon reálisan megítélni a teljesítményét. Szenvedélyesen szereti, él-hal érte, de azt tudja mondani, hogy „Hát ez nem sikerült jól. Ez, most ez a két év ez kudarc. Ez most ebből… ez és ez jött ki.” Igen. És így fejeztük be…11. Képes nagyon is szenvedni, olyasmiért is szenvedni, olyasmit is a szívén viselni, olyasmin is megdöbbenni, vagy olyasminél is megállni, amire átlag emberek nem figyelnek oda. Teréz anyát hoztuk példának. Ugye, aki egy döbbenetes… Emlékeztek, ezt szoktam emlegetni, ez egy jó… Mikor jelentkezett a püspökénél, hogy szeretne egy új szerzetesrendet alapítani. A püspöke erre meghökkent, gúnyosan azt mondja, hogy „Teréz? Hát egy gyertyát nem tud meggyújtani.” Ezt mondta a püspöke Teréz anyáról. Ugyan már! Tehát ahhoz, hogy ő észrevesz valamit, amit mások nem, utána engedi, hogy az megrendítse, míg másokat nem, majd pedig kitalál valamit, hogy mit kéne csinálni, mások nem találják ki, és aztán el is kezdi csinálni. Ő mondja ezt nagyon sokszor, és ez a csinálás szempontjából kulcsfontosságú, hogy „Sosem akartam az emberiségen segíteni, hanem mindig csak egy emberen.” Tehát az emberiségen nem lehet segíteni, az olyan nyomasztó, hogy nincs kedvünk elkezdeni. Hát ki? Ti neki szoktatok állni reggelente az emberiségen segíteni? Én biztos nem. Én teát főzök, meg nem t’om, fölöltözködöm, én ilyesmit szoktam reggel, az emberiséget megmenteni. Jó, jó, jó… Tehát!Egyszerre képes tehát… nagyon is a szívén visel dolgokat. Szenvedni ott is, ahol mások nem, de közben nagyon is képes örülni, önfeledtnek lenni és ünnepelni. A kreatív személyiség, 11 pont. Na most! Megyünk tovább! (16:00)

Az életben való beválásEmlékeztek-e, hogy egy magyarországi kutatásban azt nézték, hogy az általános iskolai és gimnáziumi eredményesség milyen összefüggésben van az életrevalósággal, és az életben való beválással. Most ilyen nagyon csúnya szóval élve. Emlékeztek, hogy tizenegy-két százalék jött ki. Ezt úgy is fogalmaztuk a kutatások alapján, hogy ahhoz, hogy valaki eredményes legyen, és ahhoz, hogy valaki jól legyen, nem kell túl okosnak lennie, nincs rá szükség. Olyan szép ez! Ez még a személyiségfejlődésben is így van. Az önismereti munka, ugye arra is…, az is egy projekt – hát ha valaki ezt így szeretné látni. Az önismereti munka, heti 60 óra, 10 éven át. „Elmentem egy csoportba 1,5 évig, és úgy, úgy…” Másfél év! Hát másfél év alatt egy nyelvet nem lehet rendesen megtanulni, nem hogy a belső világodat. Nem? Hát másfél év, na akkor már úgy pötyögök valamit. Akkor magaddal már úgy pötyörészel. Egy nyelv sokkal kisebb teljesítmény, mint a személyiségeden valamit alakítani, vagy formálni. Van bennünk egy naivitás. Elmentem… voltam… Voltál már, kértél valakitől segítséget? – kérdezem egy interjúban. „Igen, igen, voltam, 6 alkalommal voltam. 6 alkalommal is…” Hát 6 alkalommal még a bizalmad se alakul ki, nem hogy eljutnál a saját témádig, vagy valami. Na jó, kivéve a rettenetesen ügyeseknek, akik elmentek, és 6 alaklom után… (17:45)Az önismereti munkát is nyugodtan fölfoghatjuk így. Szenvedély és kitartás. Ugy ha valaki a személyiségfejlődésben akar valahova eljutni: szenvedély és kitartás. Másra nincs szükség, de ezt 10 évig. Na szóval! A kutatások szerint – és akkor itt megint egy kis önreflexióra vetemedem – sokszor ér az a kritika, hogy többször ejtem ki a számon ezt a szót, hogy „kutatás”, mint hogy Jézus. Ezt nehezményezik papi voltomra tekintettel. Ezt most nem akarom folytatni, csak megosztottam veletek ezt a tényt. Látjátok, egy információ mennyire haszontalan és értelmetlen is lehet. Tehát nem segít minket az életben. (18:35)Tehát nem kell túlságosan okosnak lenni, az IQ, az IQ egy sajátos mítosszal körülvett valami. Ez a mítosz már azért kezdett megcincálódni az utóbbi évtizedekben, joggal, joggal. Viszonylag okosak, értelmesek vagyunk, viszonylag, ez bővel elég, hogy jól legyünk, bőven elég. Ugye a jólléthez hozzáértjük a többiekhez való viszonyunkat is, tehát ez nem valami individuális vállalkozás. Ezt már úgy is tudjuk, ezt… Nem kell túl okosnak lenni, és ráadásul az iskolai eredményesség, ami nagyon célirányosan ebbe az irányba mutat, hogy bevasalni, mondani, dggg-ggg. Ó, én hogy utáltam iskolába járni! Ó, mennyit szenvedtem! Rengeteget. Én megbolondultam az iskolától, meg… ahh! Annyi mindent szerettem, de az iskola, az, az… és jaj… szóval! Mikor szoktunk beszélgetni, nem t’om, ti szoktatok-e ilyet, hogy hány éves lennél a legszívesebben, lennél-e serdülő, vagy ifjú, vagy lennél-e gyerek, hát én, ha énnekem gyereknek kéne lennem, megőrülnék tőle. Nincs az a pénz, hogy még egyszer. Ezt, amit én ott? Nincs az a pénz! Azt, ezt a biflázós, visszaköhögős… ezt nem. Na jó. (20:15)Tehát az életben való beválás minimális összefüggésben van az iskolai eredményességgel. Másvalamivel azonban hallatlan egyértelmű összefüggést mutat. Ezt is tudjuk, két dolog. Feleim! Nem! Igen, mert eszembe jutott, hogy múltkor már mi beszélgettünk egy kicsit, és akkor… Kiheverted a múltkorit? Mivel van egészen-egészen…? Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink jólléte és eredményessége megfelelő talajon álljon, mire van szükség? Na, hát, látod, ez szomorú, hogy pszichológusnak kell lenni, hogy valaki ezt tudja, ez szomorú. Túl sokat gondolkodtok. Így van. Tehát! Társas intelligencia, érzelmi intelligenciaA társas és az érzelmi intelligencia nagyon határozott, világos összefüggésben van az eredményességgel is, meg a jólléttel is. Tehát az érzelmi és a társas intelligencia fejlesztése, az abban való jártasság, otthonosság, ez az, ami igazán fontos, és közben elég, ha úgy egy kicsit van valami egészen minimális sütnivalónk. Olyan érdekes, hogy Jung mindenféle kutatás nélkül is ezt mondta. Jung azt mondta, a személyiségnek – kérdezték, hogy a személyiségfejlődéshez milyen képességekre van szükség. Azt mondja, hogy „Hát, azért bizonyos fokú értelmi képességek jó, ha vannak, de ha nincs, semmi sincs veszve, elég, hogyha erkölcsös lesz.” Ezt mondta. Az erkölcsösség nagy segítség a személyiségfejlődésben. És hogy miért? Háhá! Ezt most el akarom mondani a mai alkalommal. (22:30)Mit jelent, most nézzük, első sorban az érzelmi intelligenciáról szeretnék beszélni, de összefüggésben van a társas intelligenciával. Mert ez az eredményességgel és a jólléttel szoros összefüggést mutat. Első, érzelmi intelligencia.

1. Saját érzelmi állapotot képes vagyok fölismerni és megnevezniEzt már annyiszor beszéltük, hogy semmiképp nem akarok itt leragadni. Tehát hogyha megkérdezik tőled, hogy „Hogy érzed magad?” akkor ne azt mondd, hogy mit dolgoztál máma. Az nem egy érzés. „Hogy érzed magad? – Jaj, annyi munka volt a munkahelyen.” Értem, tehát akkor ezt fölvesszük az érzelmi listára, hogy sok munka a munkahelyen, ez egy érzés, úgy látszik. „Hogy érzed magad? – Jaj, ne is kérdezd!” Ez is egy érzelem, úgy látszik. Tehát a ne is kérdezd érzelem. Ez olyan izgalmas, ha bennünket kérdeznek, hogy hogyan érezzük magunkat, akkor úgy ötödikre, hatodikra úgy egy érzelem fölsejlik. Ez nagyon furcsa, ugye? Furcsa. Tehát hogy mi történt velünk, arról kezdünk beszélni, sztorizunk, gondolatainkat közöljük, tik-tik-tik-tik. De hogy mit érzünk, egyszerűen hát hogy! Nem is akarom ezt ragozni. Kérlek, gyakoroljatok! 10 év… (23:55)Van egy helyzet, amit meg kéne oldanotok, akkor annak nem egyszer az a kulcsa, nem az, hogy elkezdek gondolkodni, hogy nem t’om én, ki a hibás. Hát a legtöbb ember ezt teszi. Azon gondolkodik, ki rontotta el a dolgokat. S megbüntetjük őket, minden jóra fordul. Hát ehhez nem sok érzelmi intelligencia kell. Leülsz, iszol valami finomat, mégis csak úgy belül, „Tulajdonképpen hogy érzem magam? Mi van velem? Mit tesz ez velem?” S akkor utána ebből föl lehet tenni egy másik kérdést „És most akkor ha ez van velem, akkor ezzel mit akarok kezdeni?” Tehát ahhoz, hogy egyáltalán mi van velem, hogy vagyok én tulajdonképpen, mi történik velem itt érzés, érzelmi szinten? Ugye és ehhez még jobb, hogyha a fizikai állapotunkról is van valami visszajelzésünk, valahogy érzékeljük magunkat. Ezt mindig szoktam… állandóan tapogatom magam. (25:10)Ha azt… olyan érdekes ez, nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, hogyha valaki azt mondja, hogy „Jaj, annyi feladat volt, hogy az nem igaz, és a főnököm meg azt mondja, na most képzeld el, a főnököm. hát a főnököm képes volt ezt a munkát odaadni. Hát persze értem én ezt a mai gazdasági világban, hogy ez…” Kakukk! Egyszerűen az illető nincsen jelen, az a benyomásunk, hogy nincs jelen. Akkor mi se tudunk, nehéz úgy jelen lenni. Most a gazdasági világválságról beszél, van két percünk… „De hogy vagy?” És azt nem kell hosszan mondani. Ez a másik hibánk ugye, hát hibánk, vagy szóval nem t’om mi, hogy ha úgy rátaláltunk, hogy hogyan vagyunk, akkor meg fél óráig nem bírjuk abbahagyni. Hát azt lehet röviden is. „Hogy vagy? – Rettenetesen fáradt vagyok, és dühös két dolog miatt. Így, így vagyok.” És akkor tovább tudunk menni, vagy dolgozni, vagy valamit csinálni. (Jó, szóval, na, gyerünk, gyerünk) (26:20)Csak hol tartottam? Még jó, hogy a koncentráltság az eredményesség egyik nagyon fontos összetevője. Szóval érzések, érzelmek – tudom hol tartunk, figyelj, mindjárt. Mert ha az illető azt mondja „Hát, tudod, hihetetlenül lehangolt vagyok. Annyira elszomorított az, hogy rengeteget dolgoztam és nem lett semmi eredménye. Az meg kifejezetten dühössé tett, hogy egyáltalán nem méltányolták az erőfeszítésem.” Mit vált ki belőlünk, mikor valaki ilyen közlést hoz? Énbelőlem azt váltja ki, hogy ez a valaki itt van. Hogy itt van, valamiképpen saját magánál van. Ez egy nagyon szép titok, hogy minél inkább rátalálunk az érzéseinkre, azokat meg tudjuk fogalmazni, megnevezni, annál inkább mi magunk is valahogy magunkhoz tudunk közel kerülni, valahogy magunknál tudunk lenni. Ez egy csodaszép dolog. Ha valaki magánál akar lenni, akkor tudja, hogy mit érez, akkor magánál lesz. Akkor itt lesz, és akkor … (27:40)Csak ütköztetem ezt az imakultúránkkal. Úgy imádkozni, hogy leülsz, azt se… egy káosz van benned, és akkor „Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te…” Nem vagy ott. Hát úgy imádkozol, hogy nem vagy ott. Erre nem tudok mást mondani, hogy Isten ott van, te meg nem. De miután te nem vagy ott, ezt úgy észleled, hogy Isten nincs itt. Hát ez szokott történni, s akkor elmondtál egy tized rózsafűzért, közben átgondoltad, hogy mit fogsz vacsorázni, és hogy kit kell még fölhívni, de azt elmondtad, mert ez egy fogadalmad, és amikor ez megvolt, akkor „Na, Uram, Uram! – nem szólsz semmit, csak nem szólsz. Itt én már egy tizedet elmondtam, és itt mondom, mondom, te meg csak nem szólsz semmit.” Isten ott van, és azt várja, hogy te megérkezzél. De nem érkezel meg, mert az érzéseid… Na, rendben van? Nem érkezünk meg magunkhoz, akkor milyen kapcsolat az, hogy én nem vagyok ott? Úgy nehéz. Tehát hogy én ott legyek. (Jól van, gyerünk tovább!) (28:45)Hogyha az érzéseinknél tudunk lenni, azokat tudatosítani, nagyobb lesz a lehetőségünk a szabad cselekvésre, különben össze-vissza tevékenykedünk. Az nem ugyanaz, mint a szabad cselekvés. Jó, jó! Sodródás és megfelelés. A kettő között… vagy sodródni, vagy megfelelni, de nem magunknál lenni. Ha magamnál vagyok, abból lehet azt, hogy most így érzem magam, ezzel ezt akarom csinálni, most meg az a célom. Hát ez jó. (29:20) 2. Az érzelmeinket képesek vagyunk kezelniVagyis valahogy építő módon hozzáállni a saját érzéseinkhez és érzelmeinkhez. A saját hangulatainkhoz és lelkiállapotainkhoz, a saját érzeteinkhez, hogy kibővítsük ezt a kört. Valahogy kézbe tudjuk azt venni. Az nem uralkodik rajtunk, hanem valahogyan kézbe vehető. Na, itt akkor, hmm. Nem t’om, hogy most mondjam, vagy ne. Nem most mondom. (30:00) 3. Mások érzelmeit fölismerjükHűha! Mások érzelmeit fölismerni sokak számára egyáltalán nem könnyű. Például lehetséges olyan személyiségtorzulás, pszichés betegség, ami egészen ellehetetleníti a következményeiben azt, hogy egy másik ember érzéseit fölismerjem, vagy hogy azokkal az érzésekkel együttérző tudjak lenni. Hogy egyáltalán azok az érzések énhozzám el tudjanak jutni. Például pszichopata emberek nem éreznek érzéseket. Nem rézi azt, amiről te azt mondod, hogy az teljesen természetes, hogy ilyenkor szomorú vagyok, vagy dühös vagyok, vagy félek, nem érzi azt az érzést. Amióta az agykutatás nagyon a fellegekben jár a szónak jó értelmében, tehát rengeteg minden, minden derül ki, nézték pszichopata embereknek az agyműködését.Például az derült ki, hogy amikor egy pszichopata egy másik embernek a szenvedését látja, amire mi azt mondjuk, hogy „Hogy képes ezt egyáltalán elviselni? Hogy képes megfojtani valakit, majd a hűtőszekrényéből kivenni az ételt, és a megfojtott áldozata mellett vacsorázni?” Nekünk ez nem jön össze. Azért, mert hogyha nézzük ezeknek az embereknek az agyműködését, akkor az derül ki, hogy a másik embernek a fájdalma, szenvedése, az untatja. Egyszerűen unalmat vált ki belőle. Akkor azt mondjuk, tehát mikor olyan agresszív „Hát nem veszi már észre, hogy mi ennek a következménye, hogy mit csinál a másikkal?” Képzeljétek, ez egészen megdöbbentő, hogy természetes módon mi történik. Dühbe gurulunk, haragszunk, indulat, átcsap az agresszióba, növekszik a pulzusszám, fölmegy a vérnyomás, hormonháztartás dsss, durranás. Mi történik, ha valaki pszichopata? Lenyugszik az agresszió következtében, megnyugtatja őt az agressziója. Húha! (32:40)Ezért azt lehetne mondani, hogy létezik olyan sebzettség, amelyben az érzelmi intelligencia nulla, ez pedig lehetetlenné teszi azt, hogy valaki megfelelő módon tudjon kapcsolódni másokhoz, és hogy jól legyen. Hiszen egy pszichopata nem éli át az örömöt. Se a szenvedést nem érzékeli, nem hat rá, de örülni se tud az életnek. Tulajdonképpen egy pszichopata emberről azt lehetne elmondani, s mindjárt megyünk, csak ez jó példa arra, hogy megvilágítsuk az érzéseknek, az érzelmeknek a szerepét a cselekvésben, döntéshozatalban, meg az erkölcsiségben. Azt lehet rá mondani, hogy tulajdonképpen nem azt mondhatnánk, amit úgy közkeletűen gondolunk, hogy „Elvesztette a józan eszét.” hanem éppenséggel pont fordítva, semmi mása nem maradt meg, csak a józan esze, és az összes többit vesztette el, s ez jön ki belőle. (33:45)Autista emberek nem képesek a másik arcjátékát érzésekként fölismerni, nem képesek. És mert nem képesek érzésekként fölismerni, nem tud megtörténni a kapcsolódás a másik emberrel. Tehát sem az arcjátékot, sem a gesztusokat, sem az érzéseket nem ismeri föl, nem azonosítja. Nem tud együttérző lenni és kapcsolódni. Hogy az érzéseknek a kapcsolatainkban és az erkölcsiségben és jóllétünkben, eredményességben milyen óriási jelentősége van, most mondanék kutatásokat, történeteket, nagyon érdekesek. (34:35) Kutatás – 10 dollárEz egy klasszikus történet. Arra kíváncsiak a kutatók, hogyha valakinek adnak 10 dollárt, és azt mondják, hogy „Ezt a 10 dollárt olyan arányban adod oda a másik embernek, aki ott van veled szemben, amilyen arányban akarod. De ha a másik kevesli, ha nem fogadja el azt, amennyit te adtál, akkor egyikőtöknek sem maradhat pénze, akkor mind a ketten veszítetek.” Mit teszünk mi? A legtöbb ember mit tesz? Aha, hogy úgy körülbelül a felét. Méltányosságra kezdünk törekedni, mert azt mondjuk, de hogy miért mondjuk, ez az izgalmas. Valójában nem racionális döntés születik, mert ha kizárólag hideg logikával gondolkodnánk, akkor azt mondanánk, az érzéseket kivesszük. „A logikus az, hogy akármennyit is adok, a másik azt el fogja fogadni, hiszen tudja, hogyha nem fogadja el, akkor csak veszíthet. Tehát van 10 dollár, és én adok neki 10 centet, azt is el fogja fogadni, mert 10 centtel több lesz neki.” És ez történik? Nagy fityiszt történik ez. A legtöbb ember ha annyit kap csak, amennyit ő úgy érez, hogy az igazságtalan, méltánytalan, nem fogadja el, akkor is, hogyha veszít vele, vagy ha nem nyer vele. Azok, akik elkezdenek azon gondolkodni, hogy mennyit adjanak a másiknak, ezt pontosan tudják, hogy így van. Ez az érzelmi intelligencia egy társas intelligencia közegében. Ezért az történik, hogy pontosan tudjuk, hogy méltányost kell fölajánlani, ezért fölajánljuk a felét, vagy 40%-ot, vagy valamit, amire azt mondjuk „Na a másik ezt méltányosnak, igazságosnak el tudja fogadni, és valószínű ezért nem fogja visszaadni.” Tényleg így történik. (37:05)Megnézték ezt a kísérletet különböző kultúrákban. A különböző kultúrákban megnézték, az derült ki, hogy mindenhol így működünk. Tök mindegy, hogy hol, egyszerűen ilyenek vagyunk. Akkor, hogyha úgy többé-kevésbé normálisan működünk, akkor ilyenek vagyunk. Na most, képzeljük el ugyanezt a kísérletet, jönnek a cifrázások. Képzeljük el ugyanazt a kísérletet, de nem áll velem szemben a másik. Nem, te nem ülsz itt, nem veled tárgyalok, nem látlak téged – nincs meg a személyes kapcsolat, hanem ő egy másik szobában van. A kísérlet ugyanaz. „Ül a szobában valaki, és maga eldöntheti, hogy mennyit ad neki. Ha elfogadja, mind a ketten mennek a nyereséggel, ha nem, akkor mind a ketten a veszteséggel.” Mi történik? Sokkal kevesebbet adunk a személyes kapcsolat hiányában. (38:10)Van ellentétek kísérlet is. Valaki egy számítógéppel játszik ugyanebben az összefüggésben. De a kísérletvezető a számítógépről úgy beszél, mintha ember lenne. „A számítógépnek az a célja, és a számítógép azt szeretné… és az lenne neki a jó, hogy…” És képzeljétek el, hogy akármilyen abszurdum, és akármennyire is logikusan tudjuk, hogy ez egy számítógép, a közlések miatt valamiképpen személyes viszonyba kerülünk vele, és más ajánlatokat teszünk neki. Ebből az derül ki, hogyha kizárólag a hűvös logika és kizárólag a racionalitás, az érzésektől, érzelmektől, társas kapcsolatoktól mentesen határoznánk meg a cselekvésünket, akkor az lenne a logikus, hogy nagyon keveset adjunk másoknak, és a lehető legtöbbet tartsuk meg, az volna a logikus, hogy a másik ezt elfogadja. Valójában nem ez történik.Hogyha autista emberekkel végzik ugyanezt a kísérletet, autista, vagy autisztikus emberek – mert ugye van egészen súlyos, hogy nem is tudna egy ilyenben részt venni – mikor azt tapasztalja, egyáltalán, egy autisztikus személy, aki nem képes másik arcáról, érzések, érzelmek, együttérzés, erre nem képes, minimális ajánlata van a másiknak akkor is, hogyha így vannak egymással szemben. Amikor a 10 dollárból egy 10 centet ajánl föl a másiknak, és a másik nem fogadja el, akkor az autisztikus személy ezt nem érti, és összefoglalva, esszenciálisan, odafordul a kísérlet vezetőjéhez, hogy „Valószínű nem értette meg a feladatot a másik.” Mert az, hogy visszautasít pénzt, amit úgy ingyen elvihetne, ez teljesen illogikus. Ez azt jelenti, hogy az együttműködésben óriási szerepe van az érzéseknek, az érzelmeinknek, és ez nagyon is kapcsolódik az erkölcsiséghez. Ez pedig szoros összefüggést mutat az eredményességgel, az eredményesség a jólléttel. Hát emlékeztek, a jóllét 5 pontja, amit már annyiszor számon kértem rajtatok, szegények. Mindig ezt csinálom. Olyan kapcsolatokban élek, amelyekben kölcsönösen számíthatunk egymásra. (41:00)Azért… ugye emlékeztek, egy összefüggés. Ha túlságosan anyagias vagyok, akkor nem olyan kapcsolatokra törekszem, amiben kölcsönösen számíthatunk egymásra, hanem olyanokra, amelyekben kihasználhatlak. Igen ám, de ha olyan kapcsolatokra törekszem, amelyekben kihasználhatlak, lehet, hogy bizonyos szempontból sikeresebb leszek, de nem leszek tőle jól. Nagyon világos az összefüggés, kifejezetten nem lesz hatással a jóllétemre. Hiszen erről is sokat beszéltünk, a siker, hírnév nem. Tehát ahhoz, hogy az emberi kapcsolatainkban képesek legyünk úgy működni, hogy az egy összetettebb szempontú eredményességet jelentsen, együttműködést jelentsen, ilyen szempontból nagyobb eredményességet…Emlékeztek, az eredményesség egyik összetevője, hogy képesek vagyunk együttműködni másokkal. De még a sikernek is az egyik összetevője. S akkor a jóllét. Na ebben látnivaló, hogy az érzéseknek, az érzelmeknek milyen óriási jelentősége van, de nem csak annak, hogy én érzek, és akkor kifejezem az érzéseimet. Látjátok, milyen együgyű az a megközelítés, ami az érzelmi intelligenciát leszűkíti arra, hogy én tombolok, ha dühös vagyok. Hogy én fütyülök a kötelességemre, hogyha fáradt vagyok. Hát ez nem érzelmi intelligencia, hogy egy teljesen leszűkített világa valaminek. Tehát az érzelmi intelligenciában evidens módon benne van, hogy rá tudok hangolódni a te érzéseidre, fölismerem a gesztusaidat, az arcodat, a gesztusaidat, az érzésedet, a mimikádat, s ehhez tudok kapcsolódni. Egy belső érzékkel méltányos igazságosságra törekszem. (42:55) Kutatás - vonatMondanék egy másik érdekeset. Az érzelmi intelligencia, együttműködés, eredményesség, jóllét. Izgalmas dilemma-szituációkat dolgoztak ki a kutatók. Az egyik így szól, hogy te vagy egy vonatnak a vezetője, és ahogy vezeted a vonatot, egyszer csak fölismered azt, hogy nem vagy képes megállítani, elromlott a fék. A vonat magától meg tud állni. Igen ám, de amerre a vonat megy (mondjuk az legyen… baloldalra) baloldalra, amerre a vonat megy, ott van öt pályamunkás. Nem veszik észre, hogy te mész, nem gondolják azt, hogy el fogod őket ütni. Ha átállítasz egy váltót, te onnan, a másik irányban egy pályamunkás van. Mit teszel? (Most egy picit csak hagyom, hogy… sőt, iszom is erre egy kicsit. Neked már megvan, hát ez… ez, na, majd erről beszélek, igen.) (44:25) Nagyon tetszett a gesztusod. Abból a szempontból, hogy a legtöbb ember tulajdonképpen érdekes módon szinte bele se gondol ebbe a feladatba, mert azt mondja, hogy ez nem is kérdés. Tehát öt ember szemben az eggyel. Rajtam múlik, hogy öt ember hal-e meg, vagy hogy a veszteségeket minimalizáljuk. A legtöbb ember átállítja a váltót, és ezzel megmenti öt embernek az életét, és az 5 az 1-hez logika alapján történik egy döntéshozatal. A legtöbb ember így jár el.Igen ám, mi történik akkor, hogyha te nem a vonat vezetője vagy, hanem fönn állsz egy hídon, és alattad megy el a vonat, és ott áll öt pályamunkás, dolgoznak a síneken, a vonat nem tud megállni, és melletted egy hatalmas, nagy darab ember kihajolva nézi, hogy mi történik. Ha lelöknéd, éppen elég nagy darab ahhoz, hogy kisiklana a szerelvény. Most igen, szokott ingerenciánk lenni a nem fontos részleteknek a mélységes átgondolására. Hogy döntesz? Megmentheted öt ember életét. A legtöbben, nagyon-nagyon a legtöbben egészen nyilvánvalóan egy másfajta gondolkodásmódba kerülünk, és azt mondjuk „Eszembe se jut egy másik embert lelökni a vasút elé. Hát akkor is, bele se gondolok, hogy ott öt ember megmenekülhet. Még ha biztos is lenne a feladatban, vegyük úgy, hogy biztos lenne. Nem pont akkor lököm… világos, ezen lehet… De most képzeljük el, hogy tuti lenne. Te ott vagy, Bruce Willis tudod, hogy cskk… és akkor az tuti. (47:00)A legtöbb ember tulajdonképpen, ahogy láttam az arcot… nem gondolkodunk. Azt mondjuk „Hát szó sem lehet róla! Már ahogy elkezd… lelökni? Dehogy, nem lökök le senkit, hát dehogy is!” De közben az 5:1 arány nem változott meg. Akkor mi változott meg? Az egyik esetben a legtöbb ember azt mondja „Egyáltalán nem mindegy, hogy öt ember hal meg, vagy rajtam múlik az, hogy csak egy.” És úgy vesszük, és még esetleg hősnek is érezhetem magam. „Megmentettem öt ember életét.” A másikban is 5:1-hez, és teljesen mást élünk meg. Mi a különbség? A kutatók szerint a személyesség, a személyes viszony. Az, hogyha fizikai fájdalmat okozok valakinek, s annak következtében el kell képzelnem azt, hogy ő megsérül, neki baja lesz, meghal, kiloccsan a vére, vagy nem t’om… Én nem vagyok ilyen ájulós, de lehet, hogy valaki üööö. Azt mondjuk, hogy az szóba se jöhet. Pedig (most megint leülök ehhez) ha csak IQ-nk lenne, akkor a két helyzet nem különbözik egymástól, ha csak IQ-val kellene döntenünk. Ebből lehet látni azt nagyon jól, hogy a társas kapcsolatainkban az erkölcsi döntéshozatalunkat egyáltalán nem csak racionális alapon hozzuk meg, hanem érzelmi alapon. Éppenséggel ez a jó, hogy érzelmi alapon hozzuk meg. Az volna problémás, hogyha racionális alapon hoznánk döntéseket. (48:55) Kutatás – miért nem lőnek a katonák?Egy döbbenetes kísérlet egy azt hiszem talán dandártábornok volt, a II. világháborúban egy amerikai katonatiszt, akinek több mint 1000 katonája éles ütközetből visszaérkezett, nem volt megelégedve a harci sikerekkel. Nem látta annak okát, hogy azzal a felszereléssel, fölkészültséggel, amivel vannak, miért nem tudtak eredményesebbek lenni. Elkezdte interjúvolni a katonáit, hogy az éles helyzetben, amikor lőttek rájuk, lőttek-e az ellenségre. II. világháború. Tudjátok, mi derült ki? Hogy az amerikai katonák 20%-a lőtt az ellenségre, s 80% nem. Akkor ebből azt a következtetést vonták le, hogy tulajdonképpen jobban félünk attól, hogy megöljünk egy másik embert, mint hogy meghaljunk. Vége volt a II. világháborúnak, és ez a kutatás továbbment, és akkor rájöttek arra, hogy nem csak a fegyvereket kell javítani, hanem be kell gyakoroltatni a katonákkal azt, hogy érzések nélkül lőjenek. Automatizmussá kell tenni a lövést, mert hogyha tudatosan, vagy nem tudatosan elkezdenek érezni, akkor nem fogják a fegyverüket célra tartani. A koreai háborúban az amerikai katonák célra tartása, fegyveres konfliktus esetén 55% volt, a vietnámi háborúban 90%. (51:10)Ez azt jelenti, hogy meg lehet bennünket tanítani a belső erkölcsi érzékünkkel, aminek a hátterében érzések, érzelmi-, társas intelligencia áll, ezzel szemben begyakorolhatunk egy magatartásmódot, amiben elszemélytelenítjük a másikat. Ezért például az amerikai hadseregben elkezdték fejleszteni azokat a fegyvernemeket, amelyekben a harcos nem találkozik a harcossal. Mert minél személytelenebből kell döntéseket hozni, annál könnyebben tesszük meg. Mert amikor személyes viszonyban vagyunk, ott a méltányos igazságosság, az együttműködés, az erkölcsi érzékünk az érzések hátteréből megakadályozza azt, hogy ki akarjunk fosztani egy másik embert. Kivéve, hogyha érzelmileg nem vagyunk rettenetesen sérültek. Na most! (52:15) Milyen az érzelmi intelligenciánk?A kérdés akkor az, hogy az érzelmi intelligenciánk milyen. Mert úgy tűnik, hogyha van érzelmi intelligencia, akkor ez a legbiztosabb hátterét adja annak, hogy képesek legyünk olyan társas kapcsolatokban lenni, amelyekben éppenséggel az érzések fölismerése, az együttérzés révén olyan döntéseket hozzunk, amelyekben méltányosak vagyunk, igazságosak, ezért eredményesebbek leszünk, a kapcsolatok segítenek, jóllét. Mi az, ami ezt tönkreteszi bennünk? Itt két dolgot kellene említeni. Az egyik: ha valakit bántalmaznak gyerekkorban, bántalmaznak, elhanyagolnak, érzelmi szükségleteit nem elégítik ki. Emlékeztek, éppen a sématerápia beszél a legalapvetőbb érzelmi szükségleteinkről. Nem csak fizikai szükségletek, érzelmi szükségletek. Érzelmi szükséglet a szabad térre, az autonómiára. Érzelmi szükséglet a gondoskodásra, elfogadásra, biztonságra. Tehát ha az érzelmi szükségleteinket nem elégítik ki – négyféleképp lehet megsérülni, ezekről is már beszéltünk, most ezt nem kezdem el mondani, hogy túl sokat kapunk valamiből, túl keveset kapunk, bántalmaznak, vagy csak a felét kapjuk, emlékeztek. Milyen fontos, most kiderül, hogy tudjuk-e. Tehát az érzelmi szükségleteink nem elégülnek ki, akkor sajnos az történik velünk, valami nagyon hasonló, mint ahogyan egy katonát megtanítanak úgy lőni, hogy már ne érezzen semmit akkor, amikor egy másik embert lelő. (54:00)Ez történik velünk, nem leszünk együttérzők. Egyszerűen valami sebzetten, torzult módon fejlődik csak ki bennünk, vagy egyáltalán nem fejlődik ki bennünk. Ez pedig megnehezíti azt, hogy olyanok legyünk, és a kapcsolatainkban olyanok legyünk, eredményességünkben olyanok legyünk, hogy az jólléthez vezessen. Mert sikereink lehet, hogy lesznek, de ha azt a másik rovására tesszük, nem leszünk tőle jól. Ugye, megint ide vissza tudtunk térni. Tehát tulajdonképpen óriási jelentősége van annak, ha szabad így mondanom, nagyon kevésbé hatékony, felnőtt emberek fölött moralizálni. Moralizálni egyébként is szerintem teljesen fölösleges. Az erkölcsről beszélni nem, de moralizálni tök fölösleges. Erkölcsről, megmutatni annak a mélységét, a hátterét, az igen, az valami. De így… Ha erről beszélünk, hogy erkölcsi válság, és tik-tik-tik-tik, ezért is óriási jelentősége van az érzelmi szükségletek megfelelő kielégítésének a fizikaiak mellett, mert ugyanis akkor az történik, hogy valakiben az érzések alapján történő erkölcsi döntéseknek a világa ki tud formálódni. Ezért az történik, amit az arcodon láttam, hogy mikor úgy fölteszi valaki, hogy „Na, de hát ki is lökhetnéd, és akkor úgy is lehet…” akkor bele se gondolok. Tehát itt belül már régen hozott valaki egy döntést anélkül, hogy bármilyen érvet kellene mondanom. (55:55) Brünhilda és LajosMondok egy nagyon furcsa… ez is egy ilyen jópofa, hogy megvilágítja az érzelmi és a racionális gondolkodásunk természetét. Képzeljük el, hogy van egy testvérpár, Brünhilda és Lajos. Brünhilda és Lajos nagyon szeretik egymást, huszonévesek, a férfi egy pár évvel idősebb, mint a húga, és egyébként nagyon jóban vannak, elhatározzák, hogy nagyon szép tavaszi napon elmennek, együtt egy hétvégét eltöltenek, és nagyot kirándulnak és akkor jóízűen megvacsoráznak, majd pedig úgy döntenek, hogy lefekszenek egymással, hogy szexuális kapcsolatba lépnek egymással. Azért, hogy ebből ne történhessen semmilyen probléma, ezért aztán kétféleképpen is védekeznek az ellen, hogy a húg megfoganjon. Ezt meg is teszik, és másnap ahogy fölkelnek, nagyon jó érzéssel gondolnak vissza az együttlétükre és a kapcsolatuk elmélyül. (57:00)Háháháá! Most azt sajnálom, jaj, most már látom, hogy mit rontottam el. Jaj, ezt úgy kellett volna, legalább ötötöket ide kellett volna hívni. Jaj, hogy ti nem láttátok, amit én! Azt az arckifejezést, amit mutattatok! De remélem, most nem rólam gondolkodtatok, hanem… tudtatok a témánál maradni. Ez a kommunikációnak egy fontos erénye, hogy képesek vagyunk a témánál maradni. Na látjátok, a kutatók ezt a történetet azért találták ki, mert ha megkérdezik, hogy „Jó, hát ez… szóba se jöhet! Megbolondultál? – De most, de miért? Hát úgy tűnik, hogy szeretik egymást. Nem akarnak ők megházasodni egymással, meg együtt élni. Egy szép estét eltöltöttek együtt, szexuális kapcsolattal is, védekeztek, tehát semmilyen negatív következménye nem lesz, és látni valóan a kapcsolatuk elmélyült. Akkor ezzel most mi a baj?” Ez jó, hú! A Mária Rádió ezt a részt biztos nem fogja már leadni. Főleg képzeljétek el, eddig a kérdésig, hogy „…ezzel mi a baj? – Pál Feri atya előadását hallották…” Ugye, és akkor én… ez jó, mert a bíboros úrral való kapcsolatom el fog mélyülni, kétség kívül. Úgy egyre személyesebbé fog válni, egyre jobban egymásra tudunk hangolódni. Mmm! (58:55)Hát arról van szó, hogy van bennünk valami kialakult érzék, ami azt mondatja velünk, hogy „Na hát azért ezt már nem!” Igen ám, de a kutatás abból a szempontból is érdekes, nem csak hogy ezt föltárja, hanem ez… De hogy miért nem? Miért nem? Úgy tűnik, mintha én leragadtam volna, nem? „Ez nekem vajon tetszik-e?” Jaj, ez nagyon jó! De nem erről van szó, csak na, mert ez egy történet, nem történik semmi velünk. A kutatás szerint az derül ki, hogy az emberek elkezdenek érvelni. „Hát azért nem, hát hogyhogy mi, hát testvér a testvérrel szexuális kapcs… - mi lesz abból? – Hát védekeztek.” Az derül ki, agykutatás összefüggésében is, hogy még mielőtt racionális érveink lennének arra nézve, hogy miért nem, már az érzéseink megmutatják, hogy nem, és előtte már az agyi tevékenység megmutatja, hogy nem. (60:05)Tehát az indoklás később születik. A döntés előbb, az indoklás később. És most visszatérek a vasúti történethez. A vasúti történetben amikor valaki azt mérlegeli, hogy „Most átállítom a váltót, öt embert megmentek, igaz, hogy egy ember életébe fog kerülni ez.” Más agy területek működnek, mint amikor azon kezdek el gondolkodni, hogy lelökjem-e azt a nagydarab embert és ezzel megmentsem-e annak az öt pályamunkásnak az életét. Más agyterületek működnek. És mert más agyterületek működnek, sokkal aktívabban bekapcsolódnak az érzésekért, érzelmekért, társas kapcsolatért felelős agyterületek, és a döntésünket nagyon gyorsan meghozzuk racionális alapon. És jó, hogy így van? Hogy egy katonát külön le kell erről nevelni azzal, hogy begyakoroltatjuk az elszemélytelenítést. (61:10)Hadd kössem át, ez sokkal közvetlenebb a mi életünkhöz. Éppenséggel mikor házaspárokkal beszélgetek, nem egyszer azt fedezem föl, akármilyen furcsán is hangzik, hogy szinte hetek, hónapok, évek óta mintha nem igyekeznének beleélni magukat a társuk helyébe. Nem történik meg ez az átmenetel, nincs már együttérzés, egyszerűen nem történik meg ez a csere. Ezért dugul be rengeteg kommunikáció és ezért a cselekvésmód is önzővé válik. Mint hogyha autisztikusak lennénk. Amikor történik egy fordulat, valami miatt úgy megérint az, hogy „Te jó ég, te mit is éltél te át? Hogy lehetett az neked?” Egyszer csak akkor történik valami fordulat. De egy ilyen embernek elkezdjük mondani „De hát nézd meg, most hát a feleségednek ez nem jó.” Hat ránk? Nem hat. Hát azt is tudjuk a kutatásokból, hogyha megmutatjuk egy szenvedő kisgyereknek az arcát, a képét, és utána kérünk adományt, kétszer annyit adnak, mintha a legpontosabb, legdurvább statisztikát mondanánk el. Hiába mondjuk el, hogy Magyarországon így van, meg úgy van, stty! stty! stty!, de amikor találkozom veled, hogy te nem vagy jól, aha, együttérzés, érzelmi intelligencia, társas intelligencia, egyszer csak történik valami. Tehát a statisztikát ebből a szempontból hiába mondogatjuk. A találkozásra van szükség. De a találkozás akkor lesz hatékony, hogyha van érzelmi intelligencia. Minél erősebb az érzelmi intelligencia, az annál hatékonyabb lesz. (63:30)Tudjuk, és ezt is az agykutatás messzemenően alátámasztotta, hogy nem egyszer nagyobb aktivitás mutatkozik az érzelmi területen az öröm, a hála, ez eufória szempontjából akkor, hogyha én egy nagyvonalú gesztust teszek, és azt mondom 60%-ot odaadok, mint ha én kapok pénzt. Tehát a jóllét, ugye erről beszéltünk egy évvel ezelőtt, nagyon világosan, most próbáltuk körbejárni, hogy miért van elemi összefüggésben az érzelmi és társas intelligenciával. Emlékeztek, az összefügg… elvesztettem az időérzékemet, kicsit úgy bele… tényleg, belefelejtkeztem. De jó, te mondtad, te kísértél engem. Hogy… na, szóval… (64:30) Rhesus majom kísérletRhesus majmok, csodakutatás, 6 majom. Van azért egy fájdalmas része is, de… A hat majom úgy kap enni, hogy van két lánc. Ha az egyik láncot húzza meg, akkor bőséges, finom táplálékhoz jut. Ha a másik láncot húzza meg, kevesebb táplálékhoz jut, és nem is annyira finom. (Hogy ezt az emberek honnan tudják, ezt biztos nem kísérleti alapon, hanem… tehát nem saját alapon, hanem…) A majmok begyakorolják, hogy hogyan jutnak táplálékhoz, és természetesen mind a hat majmóca azt a láncot húzza, amitől bőséges, finom táplálékhoz jut. Vili. Igen ám – na itt jön a nem szép része – de egyszer csak a kutatók a következőt teszik. Hogyha valamelyik majom meghúzza azt a láncot, amivel bőséges, finom táplálékhoz jutottak eddig, egy majomtársuk áramütést kap. Majmok! Hát mit érdekli a rhesus majmot, hogy a másikkal mi van? – gondolhatnánk mi, ha csak racionálisan néznénk. Képzeljétek el, hogy a majmok, a 6 majomból 4 leállt annak a láncnak a húzogatásával, ami a bőséges, finom táplálékot adta, mert az összefüggésben volt egy másik majomnak a fájdalmával. A másik két majom pedig éhezni kezdett, nem húzta meg egyik láncot se. Az egyik 5 napig nem húzta meg egyik láncot sem, a másik 11-ig, mert egy másik majom az ő magatartása révén áramütéshez jutott. Ezek a majmok. Ugye, ilyen provokatívan: „Ezek a majmok!” Ó-ha! (67:00)Pontosan tudjuk, emlékeztek, ó, és akkor ezzel most lassan be is fejezem, hogy a majmokat is tönkre lehet tenni. Elég elszakítani az anyjától, se szőrmajom, se semmilyen majom, és rátámad a saját kölykére, megöli a saját kölykét. Azért, mert a társas viszonyok, társas- és érzelmi intelligencia kialakulásának fogékony korában szociális elszigeteltségben kell élnie, a fontos életszakaszokban nem tanulja meg a másik érzéseit fölismerni. De nem csak ezt nem tanulja meg, és arra reagálni, hanem sajnos az is történik, hogy… mert ez a dolgoknak csak az egyik fele, hogy nem vagyok képes érzékelni a te érzéseidet. A másik fele, hogy én magam annyira megsérülök, hogy nem tudok pozitív érzéseket átélni, nem tudok kötődni. Ó-ha! Tehát, tehát megint oda lyukadtunk ki, aminek óriási jelentősége van, és ezt nem győzöm… itt hagytam el egy fonalat. Hogy tehát nem felnőttek fölött moralizálni érdemes, hanem megteremteni az erkölcsi döntéshozatalnak az érzelmi-, társas alapjait. Azokat az alapokat, amelyeket az arcotokon lehetett látni, mikor elmondtam a két testvér történetét. Azokat az alapokat, amelyekben el se kezdünk gondolkodni valamin. Hát addig a fázisig el se jutunk, hogy „Most tényleg, most megöljem, vagy elvegyem, vagy…” És ezek az alapok pedig nem abból adódnak, hogy bántalmazom a gyerekem ha rosszat csinál, és közben pedig Moha bácsi meséit olvasom neki, hogy hogyan legyen tisztességes. Rendicsek? Tehát nem tantörténeteket kell mondani a gyerekeinknek, miközben az érzelmi szükségleteiket nem elégítjük ki. Na, ó! (69:25)Azt az örömömet szeretném kifejezni, amit néhány alkalommal ezelőtt… De miért, most… teljesen… olyan érdekes. Észrevettem, hogy nem vettem át a jobb kezembe a mikrofont, s ezért most elfáradt a vállam. Most átveszem. Jaj, de jó! Szóval látszott, volt benne… assz’em most úgy ezek… egy kicsit görcsös voltam ma, úgy annyira akartam mondani. Most fölszabadulok.Szóval úgy szeretném befejezni a mai alkalmat, hogy olyan jó, hogy ennyi mindent tudunk! Annyira jó! És hogy ennek okán nagyon sok mindent tudunk arról, hogy mit érdemes csinálni. Mit is, meg hogyan is. Ez nagyon jó, nagyon. Szó sincs, hogy… Jaj, most csak szenvedünk, és nem tudjuk, hogy mitől… De nagyon is tudjuk. Haj de nagyon tudjuk. Úgyhogy… ahh! Én legalábbis így, így… Na, következő alkalommal szeretném folytatni még a… Mikor lesz már az a kedd? Befejeztem. Sziasztok! (taps) (70:40)Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás