Lk 15,1-3.11-32 - Nagyböjt 4. vasárnapja (C év)

2013.03.10.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Józs 5,9a.10-12)

Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: ,,Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.’’ Ezért hívják ezt a helyet Gilgálnak mind a mai napig. Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének azévi terméséből ettek.

Szentlecke (2Kor 5,17-21)

Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.

Evangélium (Lk 15,1-3.11-32)

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.’’ Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: ,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.”

Vasárnapi beszéd

Ez a történet egészen nyilvánvalóan Istenről, a mennyei Atyáról szól, arról, ahogyan a korabeli írástudók és farizeusok szemléletmódja, gondolkozás- és cselekvésmódjával ellentétben Jézus úgy mutatja meg az Istent, mint egy olyan Istent, mint ebben a történetben szereplő édesapát. Vagyis hogy ez az Isten az embert várja és hazavárja, hogy ennek az Istennek fontosak vagyunk és hogy elénk siet és-és-és… nem is akarom ezt ragozni. Pontosan tudjuk, hogy ez a történet alapvetően Istent tárja föl és mutatja be egy nagyon konkrét helyzetben. Abban a helyzetben, ahogyan bűnösök és vámosok ülnek le egy asztalhoz Jézussal, és Jézus vállalja velük az asztalközösséget.

Ezt a történetet tehát egyfelől nagyon világosan tudjuk értelmezni, másfelől pedig nem egyszer arról beszélünk, hogy tulajdonképpen a történet egyik fele nagyon szép, a másik fele meg, khmmmm, hát, kérdéseket vet föl. Az a fele nagyon szép, ahogyan – így szoktuk ezt mondani – a fiatalabbik fiú a szó szoros értelmében is megtér, ténylegesen hazatér, megtér az atyához az atyai házba, és azután ott bűnbánatot tart, és hogy ez csodálatos példája, hogy mintája annak éppen nagyböjtben is, hogy hogyan tudunk Isten felé fordulni, és aztán Őrá igent mondani. Ez a történet szebbik része, sajnos van azonban egy kevésbé szebb része, ahol az akadékoskodó báttyal végül is nem tudjuk, hogy mi történik; a történet vége nyitva marad.

Az lenne a költői kérdésem felétek, hogy vajon a történetnek az első fele is olyan szép-e, mint ahogyan azt szoktuk gondolni? Annyira lezárt-e, magától értetődő és egyértelmű-e, mint ahogyan azt általában látjuk? Azért teszem föl ezt a költői kérdést, mert hogyha itt egy – a mi fogalmaink szerinti – megtérésről lenne szó, akkor valóban ezzel a mondattal állítana be a fiatalabbik fiú az apához, amit végül is jól begyakorol még ott a messzi idegenben? Nem lehetséges-e az, hogy tulajdonképpen ezt a fiút a történetben a szent író így örökíti meg, hogy miért megy haza, tulajdonképpen úgy volna érdemes látnunk, mint aki éhezik? Egyszerűen nélkülözik és elege van az éhezésből. És azt mondja, hogy nekem itt elegem van ebből, meddig szűkölködjek itt még, miközben atyám házában nem kellene szűkölködnöm! Tehát van egy nagyon konkrét helyzet, az éhsége és a fizikai nyomorúsága és ebből a nyomorúságból és hiányból eszébe jut az apai ház, és ezért elindul. De hogy ez megtérés-e, számomra nagyon nagy kérdés. Ugyanis ha megtérés volna, talán ez a fiú a következőt mondaná: most, hogy rádöbbentem, hova is jutottam, most döbbenek rá, hogy az apa mennyire szeretett engem. Hogy mennyire fontos voltam neki. Hogy hát a szeretetét fejezte ki azzal, hogy a korabeli szokásokkal ellentétben egy szóra odaadta az örökséget, ami nem is járt volna nekem tulajdonképpen, és egyáltalán nem is lett volna hatalmamban azt kérni. És ezt odaadta és… nahát, most hogy visszagondolok, hogy engem apám mennyire szeretett! S a megtérésben egyszer csak ennek az átélése persze vezethetne bűnbánathoz, elindíthatná ezt a fiút, de amikor odaér az apához, valami olyasmit gondolnánk, hogy mond, hogy apám, rájöttem, hogy te szeretsz engem! Hogy én ott rájöttem a magányomban, a nyomorúságomban, hogy te mennyire fontosnak és szeretetreméltónak tartottál engem és hogy szabadságot adtál nekem. Na persze elszúrtam! Kétségkívül elszúrtam. De most rájöttem valamire. És apa, hogyha te most befogadsz, vagy ha nem fogadsz be, én akkor is szeretlek. Mert rájöttem, hogy te hogy vagy velem, hogy te hogy aggódhattál értem. Nem tudom, most hol tartasz, de hogy most rájöttem, apa! Nem is azért jöttem, már szinte nem is azért állok itt, mintha azt várnám, hogy befogadnál vagy ne. Mert valamit megértettem ott meg útközben. Köszönöm neked! Ez a megtérés. Ebből fakad aztán bűnbánattartás és a többi.

De kevésbé jön a megtérésből az, hogy nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be… Olyan, mint egy megtanult lecke. Tulajdonképpen a lényeglátás hiányzik belőle. Mert ez a mennyei atya a történetben éppen arról beszél, hogy nem tudsz olyan gazemberségeket elkövetni, hogy ne maradjál a fiam. Na de pont ezt a fiatalabbik fiú nem fogja föl! A szövegéből látjuk.

Most akkor az a további kérdésem, hogy rendben van, leült ez a fiatalabb fiú a nagy lakomára, zeneszó, tánc… és mi fog ezután történni? Hogy fejeződik be ez a történet, vagy egyáltalán: hogy fog folytatódni? Másnap reggel fölébred ez a fiú… szerintetek mi lesz? Nem látom, hogy egyértelmű. Már csak azért se látom az egyértelműségét, mert hiszen mi is az a helyzet, amiben Jézus elmondja a történetet? Vámosok és bűnösök érkeznek hozzá és ő leül velük egy asztalhoz. Azok a vámosok és bűnösök már megtértek? Hogyan tértek volna már meg?! Egyszerűen csak élnek Jézusnak a nyitottságával. Élnek abból a lehetőségből, hogy talán még velem is történhet valami. Hogy van egy rabbi, aki szóba áll velem. Hogy talán… hogy talán… még csak itt tartunk. Nem a végénél tartunk itt a fiatalabb fiúnál, hanem a legelejénél.

Ez sokkal inkább megfelel annak a helyzetnek, amiben a példabeszéd elhangzik. Hogy nem volna-e lehetséges számotokra, írástudók és farizeusok, a hozzám érkező vámosokat, a hozzám érkező bűnösöket és egyéb népeket úgy látni, hogy ők éhesek, fáznak, rettenetes hiányaik vannak, és a… elkeseredettségükben – hogy hogy is tudnék élni – most belekapaszkodnak egy szalmaszálba? Nem volna-e lehetséges számotokra, hogy ezeket az embereket így lássátok?

Jézus nem idealizálja a hozzá érkező bűnösöket, vámosokat azt mondván róluk, hogy ők már megtértek, minden rendben van velük, ők már helyükön vannak, csak sajnos ez az idősebbik fiú még nem érti a helyzetet. Nem, erről szó sincsen! Sokkal inkább talán arról, hogy ez a történet két nyitott részből áll. Nyitva van az idősebb fiú története is és nyitva van a fiatalabb fiú története is. Mind a kettő nyitott történet, csak az egyik bent ül az asztalnál, a másik meg kívül maradt. És tulajdonképpen ennek a történetnek éppen ez a sava-borsa. És lehetséges, hogy valamitől megfosztjuk magunkat akkor, ha szépen legömbölyítjük, lekerekítjük ennek a fiatalabb fiú történetét és azt mondjuk, jaj, ez szép, ez szép, révbe ért, eszik a borjút. Hát, ha szósz is van hozzá, minden rendben van! Nem volna talán érdemes ezt még így lekerekíteni, legömbölyíteni, mert ez a történet sokkal inkább óriási kérdéseket vet föl. Mi lesz ezután? Az idősebbik bemegy vagy nem? A fiatalabbik marad-e vagy nem? De főleg: hogyan megy be és hogyan marad, ha marad? Mi lesz velük holnap? Ez a történet talán sokkal inkább erről szól.

És akkor most ránk vonatkoztatva tulajdonképpen a kérdés így szól: fölfedezzük-e ennek az evangéliumi történetnek az alapüzenetét, vagyis hogy Istenhez elszakíthatatlan kapcsolat fűz bennünket? Az összes többi ebből vezetődik le, akkor, ha mi ezt fölfedezzük. De a fölfedezés a következő lépésekben történhetne. Képzeljük el, hogy hazamentek, vesztek egy lapot s fölírjátok: kaptam örökséget. S akkor odaírni, hogy te miben látod azt, hogy Isten milyen örökséget, kincseket, javakat adott neked. S fölfedezem, hogy azt Istentől kaptam, hogy azzal én most mit is kezdhetnék. Második, hogy Isten engem vár. Mikor várt, hogyan vár engem? A harmadik: elém siet. A negyedik: szívéből megrendül. Kapok tőle gyűrűt, kapok tőle ruhát, kapok tőle sarut. Azután: kijön elém, amikor én méltatlankodok. Mikor panaszkodok neki, akkor nagyon… szeretettel, megértéssel szól hozzám. Biztosít arról, hogy fiam, nem úgy van, ahogy gondolod.

Erre a lapra de sok mindent föl lehetne írni, és azután akkor kiderülhetne az, ami ebben a történetben tulajdonképpen nyitva maradt! Hogy ez a két fiú megértette-e a lényeget. Hogy milyen kapcsolat fűzi őt az Istenhez. Mert attól, hogy jó sors ér, még nem következik semmi. Attól, hogy balsors ér engem, abból sem következik semmi. Ami következik a jó- vagy a balsorsból, hogy lakomázok-e vagy éppen kint vagyok, éhezek vagy éppen jóllakok. Az múlik rajtam. Hogy abból mi következik, az az én részem. De hogy én a jó választ tudjam megadni, ahhoz valami olyasminek a fölismerésére van szükség, amit egyik testvér sem ismert föl. Az egyik most éppen eszik, a másik meg éhezik. Eddig fordítva volt, mert a másik éhezett és az egyik lakott jól. Ennyi történt. Ezért ez a történet sokkal többről szól, mint hogy nagyon gyorsan kerekítsünk neki egy véget és azt mondjuk, jaj, hát tudjuk, miről szól: révbe ért az egyik, a másik meg majd… gyerünk, gyerünk!

Befejezés felé haladok. Óriási lehetőségünk, hogy ezt a történetet nyitottnak őrizzük meg. És mert nyitottnak őrizzük meg, ezért ennek a történetnek lesz egy fölszólítás, egy kihívás jellege. Hogy mit kezdek a következő napommal? Mit kezdek a következő lépéssel, döntéssel, megszületett-e bennem az a fölismerés, ami még egyik testvérben sem született meg? Az egyik éhezik, a másik jóllakik, csak a lényeg nincsen meg. És ezért aztán nagyon nagy szabadságot kaptunk Istentől, hogy a következő napunkat, bármelyik eddigi történetünket szabadon fejezzük be. Úgy, ahogyan mi akarjuk. Hogy minden kapcsolatunkhoz, találkozásunkhoz, életeseményünkhöz szabadon, akár ma este vagy holnap hozzátehetünk még egy fejezetet. Mi magunk. Akár egyedül, akár telefonálva, akár személyesen találkozva, hozzátehetünk még egy fejezetet. És még egyet. És tehetünk más befejezést bárhova, ahova mi mást akarunk tenni. Ez az óriási szabadságunk. Ezért ez a történet nagy segítségünkre van, mert éppenséggel nyitva hagy bennünket is ott, ahol a szabadságunk adva van.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf