A kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilága 3.

2013.03.19.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat! Belevágunk, mert van egy vesszőparipám, hogy az idő nagyon értékes. Nagyon! Nagyon, nagyon. S minél hatékonyabban tudjuk kihasználni, annál előrébb juthatunk. Ezért aztán, emlékeztek: a kilencedik sémánál tartunk. A kudarcra ítéltség belső negatív hiedelemvilága. Annak összes jellegzetességével és ismérvével. Emlékeztek, a múltkor is mondtuk, hogy nemcsak gondolatokról van itt szó: érzések, és és és... Nem folytatjuk. A kudarcra ítéltség témájához kapcsolódott az a fölismerésünk, hogy az eredményesség nagyon világos pozitív összefüggésben van az érzelmi és a társas intelligenciával. Vagyis, ha képesek vagyunk növekedni, fejleszteni magunkat; gondozni (magunkat) és gondoskodni magunkról, érzelmi és társas intelligenciánkban nőni, akkor ez egészen nyilvánvaló hatást fog gyakorolni az eredményességre, a gyümölcsözésre. Emlékeztek? Fontos, hogy megkülönböztessük, hogy siker vagy eredmény? Siker vagy gyümölcs? Mert a siker nincs összefüggésben a jól-léttel! Az eredményesség igen. Az eredményesség, a gyümölcs az igen! Tehát például lehet, hogy felnevelni négy gyereket nem siker, de nagy eredmény! S hallatlan boldogok lehetnek édesapák, édesanyák, hogy látják a gyerekeiket. Ezt lehet, hogy senki nem tartja sikernek – mégis óriási eredmény, hatalmas teljesítmény, csodálatos gyümölcs. Tehát nem siker, hanem gyümölcs – ilyen értelemben vett eredmény. Tehát a társas és érzelmi intelligenciához jutottunk el. Az érzelmi intelligenciának vettük az öt pontját emlékeztek? Az érzelmi intelligencia 1. Képes vagyok az érzéseket megélni és kifejezni. 2. Képes vagyok az érzéseimet kézben tartani (tehát nem ők irányítanak engem, hanem van azért az érzéseimhez kapcsolódóan egy főnökük is – miközben az érzéseinknek sokat köszönhetünk). 3. Képes vagyok a másik érzéseit fölismerni, lelkiállapotait; olvasni a tekintetéből, arcából, mozdulataiból. 4. Képes vagyok magamat motiválni. 5. Képes vagyok mások érdekeit is figyelembe véve kitűzni a saját céljaimat, és a saját céljaimhoz társakat, együttműködő partnereket találni. Ez az érzelmi intelligencia 5 pontja. S ha ez megvan, akkor ezzel összefüggésben, hogy „érzelmi intelligencia, társas intelligencia”, jutottunk el oda, hogy nagyon sok döntésünkben nem is az értelmünk vezet; nem lépésről lépésre történő, racionális belátásból fakadó következtetés után döntünk és cselekszünk, hanem hogyan hozunk meg morálisan nagyszerű döntéseket? Amelyek a hosszú távú életcéljaink szempontjából fontosak? Zsigeri alapon. Zsigeri alapon, bevésődött alapon, egyáltalán nem végig gondolva valamit; egyszerűen, csak mert így jó! Egyszerűen, csak mert én „olyat” sose fogok csinálni. Egyszerűen, mert az elképzelhetetlen, hogy én azt megtegyem! Á, ilyen alapon. És akkor, emlékeztek, néztük azt, hogy hogyan alakul ki bennünk ez a világ. Hogy ezért is nagy jelentősége van az érzelmi és társas intelligenciának, mert belénk vésődhet nagyon sok olyan jó készség, amit aztán erénnyé formálhatunk, amelyek eleve jó döntések felé visznek, a helyes cselekvéshez – hogy elérjük az életcéljainkat! Próbálom összefoglalni, hogy világos legyen a struktúra. Kell a struktúra. Megbolondulok struktúra nélkül! Ha nincs rend, akkor Veeehhh!!! Rácsodálkoztunk arra, hogy amikor kicsi magzat vagyok, csecsemő vagyok, nem tudom magamat tisztába tenni. Nem tudom. Nem tudom magam megetetni, nem tudom magamat megfürdetni, nem tudok jobbról balra fordulni, rengeteg mindent nem tudok, ami pedig az én testemhez, az én konkrét életben maradásomhoz szükséges. Ezeket a funkciókat anya, apa, más valaki látja el. Pedig az én életben maradásomról van szó, de mégis, ő csinálja! Hogyha az én életben maradásomhoz fontos fizikai, érzelmi szükségletekre megfelelő válaszokat kaptam, ez alapozza meg a társas és érzelmi intelligenciának a fundamentumát. (05:33) Azután: Elkezdek mindenféle érzéseket élni, kifejezni! Tudok mit kezdeni az érzéseimmel? Nem. Az érzések egyszerűen csak helyzetekre adott reakciók. Bőgök, mikor elesek. Örülök, amikor jön anya. Elégedett vagyok, amikor megetetnek. És a többi. Anyukám ringat, akkor megnyugszom. Sok szépet lehet mondani. Ki az, aki az első időkben gondozza az én érzéseimet? Én kifejezem őket, de ki gondozza őket? Ki tartja őket kézben? Anya. Apa. Nagymama. Tesókám (na, reméljük, jól csinálja! Tesóknál sok minden lehet). Vagyis pontosan ugyanazt a logikát látjuk. Nézhetjük a párhuzamot, hogy a fizikai szükségletemmel nem tudok mit kezdeni, pedig az én szükségleteim – kellenek hozzá mások. Ha ezek megfelelő reakciót kapnak: érzelmek. Kifejezem – de én nem tudok mit kezdeni a haragommal, a félelmemmel. Nem tudom magam megnyugtatni és a többi. De van valaki, aki ezt csinálja! Ezért nagyon kétes értékű eredménnyel jár, ha én dühöngök, toporzékolok – és kapok egy pofont. (06:56) Mert ezzel vajon mit tanultam meg, hogy hogyan lehetséges érzéseimet kézben tartani? Ugye, ütni kell magam! Ütni, vágni. Vagy azt mondani, hogy ilyet nem lehet csinálni. Hát akkor tilalmak vannak. De nem tanulom meg, hogy hogy lehet egy érzést kézbe venni és azzal valamit kezdeni. Ez gyönyörű dolog, ahogy egy szülő vagy felnőtt a gyerekkel kapcsolatban magába veszi az érzéseit. Én tudok vele valamit kezdeni, én nem esek tőle kétségbe, nem kezdek el visszaordibálni, nem verem meg – énbennem átalakul az az érzés, és aztvisszaadom neki: nézd csak, ezt is lehet vele csinálni! Tükörneuronok! Együttérzek veled. Te látod, hogy mi most kapcsolatban vagyunk, és én kezdek valamit a te haragoddal, és te szép lassan lenyugszol. Milyen érdekes! Én dolgoztam a te haragoddal, é s te leszel tőle jól! Ez így működik. Nagyon szépnek találom! Hogy hogyan kapcsolódunk egymáshoz, hogy növekszik bennünk valami; egészen csodásnak látom ezt. És utána, ahogy látom, hogy a haragot meg lehet szelídíteni, a félelmet el lehet oszlatni – és a többi. Egyszer csak elkezdem én magam is a saját érzéseimmel ugyanezt tenni! És utána ugyanígy a motivációval: nem tudom magamat motiválni még! De egyszer csak jön Apa, jön Anya... S akkor elmondja, hogy „Nézd csak! Nézd, milyen érdekes!” Ja, hát ha Apa mondja, akkor tényleg, lehet benne valami! Nézd csak, mi születik ebből! Hű, a nemjóját!! (08:33) Ha ezt megcsinálod, hamarabb lesz ebéd. – Igen?!? Szüleim elkezdenek engem motiválni. Nemcsak szabályokat mondanak, tilalomfákat ültetnek – motiválnak! Elcsábítanak a jóra. Emlékeztek, így beszéltünk erről. Elcsábítanak a jóra! S amikor megtanultam, hogyan csábítanak el a jóra, hogyan motiválnak ŐK, mert én még nem tudom magam – egyszer csak elkezdem magamat tudni motiválni! Hogy milyen gyönyörűen a társas és az érzelmi intelligencia hogyan épül össze és fejlődik! És – emlékeztek – így megint visszatérünk a személyiségfejlődés és erkölcsiség kialakulásához, hogy akkor két nagyon fontos szálunk van. Az egyik: magzati korban beszélgettek hozzánk, velünk. Akkor, törődtek velünk, nem ragozom, tik-tik-tik-tik-tik, ennek következtében jól működő tükörneuronjaink vannak, képesek vagyunk együttérzőek lenni. És ez az együttérzés egyszer csak el tud mit kezdeni kiterjedni másokra: olyanokra, akiket nem ismerünk; akiket sosem láttunk; akiket sosem fogunk látni, de tudjuk, hogy vannak; ismeretlenekre. Ki képes mondjuk környezettudatosan élni? Aki olyan emberekkel is képes valamiképpen együttérzőnek lenni, akiket nem fog ismerni. Soha nem fogunk velük találkozni. De tudom, hogy ha én itt ezt csinálom, ővele az történik. Az egyik szál, hogy az együttérzésemet ki tudom terjeszteni másokra. A másik szál (ami 5-6-7-8 éves korban kezd megszilárdulni bennem – énideál, lelkiismeret), hogy egyszer csak meglátásaim, megfontolásaimlesznek, igazságérzetem lesz! És azt mondom, hogy ez így igazságos! S kialakul egy másik nagyon fontos világ; kialakulnak az erkölcsi elveim. A kettő nagyon fontos; az egyik a másikat nem helyettesíti! (10:41) Inkább a kettő egymást átjárja, és egymást fölerősíti, segíti! Nagyon gyakran egyáltalán nem „érzek” semmit valakivel szemben, de mert döntöttem egy erkölcsi elv melletti, egyszerűen kitartok benne. Mert beláttam, hogy így helyes! Megfelel annak a képnek, amit magamról őrzök, hogy én egy rendes ember akarok lenni! Nem akarok gazember lenni! Tehát ez a két világ nagy segítségünkre van! Empátia és az erkölcsi elveink. S így jutunk el egy nagyon izgalmas mondatig (tudom, kicsit nyögvenyelős, amit csinálok, csak hát... de legalább van értelme)! Ez pedig: arra csodálkozunk rá, hogy tulajdonképpen az erkölcsös embernek nagyobb esélye van a jól-létre! Ilyen egyszerű dologra találunk rá. A spiritualitást már összekötöttük régen a jól-léttel, de most azt is mondhatjuk, hogy ha valaki minél inkább erkölcsös életet tud élni, az annál inkább segíti az életcéljai megvalósításában és a szubjektív jól-létben! Mert segíti az együttmüködést, és és és és! Thííí, de izgalmas! Azért izgalmas, mert eddig (főleg az erkölcsnél) arra hivatkoztunk, hogy hát egyszerűen a kapcsolatok miatt, mások miatt! Nem tehetem meg veled. Vagy: az egy kapcsolatban így rendes! Vagy így van a javadra! De beláthatjuk azt, hogy a saját szubjektív jól-létünk összefüggésben van az erkölcsösségünkkel. Hejj!!! Jó ide eljutni. Ugye? Hogy a rendes emberek jobban vannak. Ez nem egy rossz összefüggés. Tehát azért ki van találva ez a világ. És hogy ezért nem mindegy, hogy hány és hány téveszménk van. És itt is, ugye, azért mert valaki nagyon sikeres... na és ha gazember?!Sok mindene van – na és, ha gazember! Letarolt másokat – na és, ha gazember? Mi naivul azt gondolhatjuk, hogy ő jobban van, mint mi, mert neki van, nekünk meg nincs – és nem így van! NEM ÍGY VAN! NINCS JÓL!!! Nincs jól. Ez a mi hiedelmünk, hogy áááááÁÁ! Záró: ott fejeztük be, hogy megkülönböztettük a problémaközpontúságot a siker- vagy eredmény- vagy feladatközpontúságtól. A pilótáról beszéltünk, aki nem szakadt bele, hogy …, hanem sokkal tágabban tudott látni. (13:28) Na most, akkor ebben a megkülönböztetésben még valamit szeretnék továbbvinni. Ez pedig az, hogy (beszéltünk erről, hogy) ha valaki feladat-, siker-, eredményközpontú és nem problémaközpontú, akkor előszeretettel nem bűnbakokat fog keresni. Nem fogja azt gondolni, hogy valakiket meg kell büntetni, és rögtön a világ jobb lesz. Vagy: hogy még több szabályt kell hozni, mert a még több szabály még nagyobb jól-létet fog eredményezni! Önmagában nem. Csak nagyobb lesz a rendezettség. Hát de ugyanaz! Érdemes három dimenziót megkülönböztetni. Az egyik, hogy fölismerhetem a saját egyéni felelősségemet. Ez az egyik dimenzió. Azután: fölismerhetek helyzeteket, amelyekben valahogy tudnom kellene jóltájékozódnom, jól fölismerni a helyzeteket, és jó „helyzetre vonatkozó megoldásokra” jutni. És a harmadik dimenzió nem a helyzetekre, hanem a rendszerre vonatkozik, amelyben a helyzetek megteremtődnek és előállnak. Tehát valamit a rendszerrel is tudnom kéne kezdeni. Akkor leszünk jól, ha mind a három dimenzióban cselekvőképesek vagyunk. Mind a háromban! Elnézést, ha ezt most mondom és hogy semmi politikai szálat nem szeretnék idehozni. Azt tudjátok, hogy nem foglalkozom ezzel, mert jobb dolgunk is van. Egészen nyilvánvalóan így gondolom. Tehát azt már ne, hogy ilyesmivel... Hát annál sokkal többet ér ez a több, mint egy óra. Szóval: M1-es autópálya. Vagy: Kelet-Magyarország: M7-es. Nagyon érdekes volt megfigyelni azt, hogy ki problémaorientált, ki eredményorientált és a többi, és a többi. Voltak olyanok, akik azt mondták: az egyes ember fegyelmezetlenségén múlik! Ugye, ez az egyik megközelítés. Hát van ebben igazság! Hát hogyne volna? Hogy van mindenkinek saját egyéni, személyes felelőssége! Hát hogyne volna! Nagyon fontos szál. Igen ám, de nagyon problémás, ha csak ezt látjuk. Voltak helyzetek! Előálltak helyzetek. És ha már előálltak helyzetek, nem mindegy, hogy hogy ismertem föl, hogy ezt a helyzetet hogy volna érdemes kézbe venni? Mit kell azzal a helyzettel kezdeni? Ez egy másik szintje az eredményesség- vagy sikerorientált megközelítésnek. Hogy vannak helyzetek, és érteni egy helyzetet, hogy az mi?!? És a harmadik: ugye volt, aki azt mondta, hogy nem vágták elég korán, így vágták, nem vágták... Tudjuk, miről beszélek, ugye? Tehát hogy történt-e megfelelő helyzetfölismerés? Mikor volt kamion stop, mikor nem volt? És a többi. De a harmadik: voltak olyanok, akik rögtön nekiálltak és azt mondták: a rendszer működésével van a baj! Ugye, mindenfelől lehetett mondani: hogy az intézmény működik rosszul, az akármi működik rosszul… Ezért, ameddig a rendszer rosszul működik, nem csoda, hogy ilyen helyzetek vannak. És ha ilyen helyzetek vannak, nem csoda, hogy az egyes ember szenved. Akár mennyire is egyszerűsítjük az életet, rosszul fogunk járni. Rosszul! Mert nem fogjuk látni a valóságot, legalább elemi szinten. És emlékeztek? Nem véletlenül mondtam ezt a hármat, mert Zimbardo azt mondja (a tavalyi férfi alkalmat idehozom), hogy a gonoszság út születik, hogy egy rendszer nem működik jól. Egy nem működő rendszerben létrejön nagyon nehéz élethelyzetek, majd ezekben a nagyon nehéz élethelyzetekben az egyes emberek rossz döntéseket hoznak. Tehát éppenséggel nagyon pontosan tudjuk, hogy legalább ez a három dimenzió szükséges az eredményességhez. Egyéni felelősség, helyzetek értése és fölismerése, és a rendszerszintű látásmód. Ezt fontosnak látom! Mielőtt mindenki toporzékolva, asztalt verve hajtogatja a maga dimenziójának az igazát. Ezzel megint sehova nem fogunk jutni! Legalább három dimenziónk van, és egyik sem vezethető vissza a másikra. Fontos mind a három. Jól van, elmondtam. Na, akkor. (18:36) A probléma-orientáltságra: Nick Vujicsics jön Magyarországra, éppen most néztem: magyarul is megjelent a könyve! Tudjátok, a fiatalembernek nincs keze, nincs lába. A lába helyén két ujjszerű képződmény van. Olyan, mint a kacsának valahogy a talpa. Biztos láttatok az interneten – nagyon érdemes nézni. Gyakorlatilag így születik: kéz, láb nélkül; mindenki bántja, csúfolja az iskolában. Tehetetlen, kiszolgáltatott rettenet. S akkor állandóan az öngyilkossággal foglalkozik, hogy ezt így nem lehet. Van olyan – ő maga meséli, nagyon izgalmas előadásokat tart – meséli azt, hogy volt, amikor a 12. ember szólt be neki délelőtt, azt mondta, hogy ha jön még valaki és beszól neki, akkor aznap délután öngyilkos lesz. S akkor jött egy szomszéd lány és azt mondta: milyen jól nézel ki ma Nick! És akkor: na jól van, akkor ma nem ölöm meg magam. Úúúúhhh. Ugye, erre lehetne mondani: na, egy ilyen helyzetet old meg nem problémaorientáltan! Mikor nincs kezed, nincs lábad. Hogy tudod ezt problémaorientáltság nélkül...? Hogy tudod azt? És Nick Vujicsics azt mondja: A legnagyobb mélyponton volt egy öngyilkossági kísérletem. S aztán ebből egyszer csak jött egy fordulat. Akkor egészen világosan megértettem, hogy ha továbbra is azzal foglalkozom, hogy mi az, amim nincs, akkor vagy megőrülök, vagy öngyilkos leszek még egyszer. Hogy lekötött az, hogy mim nincs! Hogy nincs kezem, nincs lábam – ebben csak megőrülni lehet, vagy meg kell ölnöm magam. Így nem lehet emberi életet élni. S azt mondta: Egyszer csak rájöttem, hogy abba kell hagynom ezt a gondolkozást, hogy mim nincs és mim hiányzik és mi történt velem? És kell találnom valami normális célt, amiért érdemes élni. Elkezdtem gondolkodni, hogy kell nekem egy jó életcél. Ha nincs jó életcél, akkor teljesen leköt az, hogy mim nincs! Se kezem, se lábam nincs. Ahogy megtaláltam, hogy mi lehetne az életcélom, egyszer csak értelme lett az életemnek! És máris, az a probléma, amit nem csodálunk, hogy bárkit maga alá tud temetni; hogy nincs kezed és lábad? Fölfoghatatlan! Nem. Egy percig nem szeretném átélni, hogy milyen. És mégis, ha egy ilyen ember ezt mondja, neki elhihetjük. Azért olyan nagyszerű. Mert ha most én mondom, mi számít? De egy olyan ember, akinek nincs keze, nincs lába, azt mondja, hogy rájöttem, hogy ha ezzel foglalkozom, akkor vagy megőrülök, vagy öngyilkos leszek – így egyszerűen nem lehet. Találtam életcélt – azóta jól vagyok. Most házasodott meg. Született gyereke! Tyhíí! Nincs keze, nincs lába. Nézzétek meg videón. Sajnos már nem lehet jegyet kapni rá (az előadásra). Hú, ez érdekes! (22:21) Mi a különbség az eredményesség szempontjából a kudarchoz való hozzáállásban? Óriási különbség van! Érdemes jó pár pontot nézni. 1. Mindegyikünket érnek kudarcok. Ki az, aki a kudarcokkal jól küzd meg, és ki az, aki nem? Az a valaki tud a kudarccal jól megküzdeni, aki sikerorientált. Minél inkább kudarckerülő vagyok, a kudarc annál inkább maga alá temet. Hiszen pont ettől féltem és mégis megtörtént! Tehát már ebből nem tudok jól kijönni. Hiszen az volt a célom, hogy ne legyen kudarc, és most megvan. Kész. Minek is tovább? Semmi. Vége van. Tehát az első pont így szól, hogy a legnagyobb segítség ahhoz, hogy a kudarcaimból jól tudjak kijönni, éppenséggel a sikerorientált szemléletmód. Az eredményorientáltság! 2. Az a készség, hogy valamiről be tudjam látni, hogy az kudarc. Nem kis dolog! Hogy leüljek, és azt mondjam: ez nem sikerült jól. Ezt elszúrtam. Hát van, aki 50 éven keresztül ezt a mondatot kerülgeti. Ugye? Ő ezt a mondatot nem... Azt, hogy „szeretlek, drágám”, ezt se mondja, meg hogy „elrontottam”, azt sem mondja. Ez a két mondta tőle nem jön ki. Úgy nehéz azért vele lenni... Egy valakinek rosszabb még a környezetén kívül: saját magának. Nagyon. Mennyi energiát fogyaszt el ez! Tehát a 2. így szól: hogy egyáltalán képes vagyok belátni, hogy valami nem sikerült jól. Ezzel merek szembesülni, annak az érzelmi terhével együtt. Hogy az nem volt jó. Itt jön a következő nagyon izgalmas dolog. Emlékeztek? Önbecsülés hiányában nem szeretünk a kudarcainkkal szembenézni, mert úgy gondoljuk, hogy eleve bénák vagyunk, s a kudarc megerősít bennünket a hiedelmünkben. Na most: a harmadik: 3. Képesek vagyunk megkülönböztetni két dolgot. Az egyik a kudarc, a másik a kudarcélmény. Ez nagyon izgalmas! Ugyanis lehetséges az, hogy valami nem kudarc, de nekem mégis kudarcélményem van. És valamiről lehet, hogy egyáltalán nem érzem kudarcnak, pedig az. S nem volna rossz látni: attól, hogy én nem érzem annak, még lehet, hogy az pocsék volt! Mi papok... sokat gondolkodom magunkról. „Mi papok” – ezt jólesik kimondani. Elfantáziálok ezen, hogy egy-egy vasárnapi beszéd után hány papnak van kudarcélménye? Ebből a szempontól mondhatnánk azt: nem ártana egy kicsivel több kudarcélmény! „Úúú, hát azért ahogy ezt odakentem! Hogy ebben gondolat nem volt, csak beszéd... Úúúhh. De hogy tudtam úgy beszélni 20 percig, hogy nem mondtam semmit?” Ez. Ez már nem, nem. Szóval, nagyon fontos annak a megkülönböztetése... Emlékszem, egyszer tartottam valami előadás és akkor jött valaki és azt mondta: Ú, de jó volt ez, Feri! Szerintem meg nem volt jó. És én tudtam, hogy miért nem volt jó. Kudarc nem egyenlő a kudarcélménnyel. Jó esetben a kudarckor van kudarcélményünk. Rossz esetben összevisszaság van. Ezért is fontos, hogy képes legyek reflektálni saját magamra, s akkor el tudom mondani, hogy ez jó volt vagy nem volt jó? Egy zenész mondta azt, hogy én tudom, hogy jól csináltam-e, vagy nem. És lehet, hogy vastaps van – hogyha nem csináltam jól, akkor fügyülök a vastapsra. Mert tudom, hogy nem csináltam jól. És az érdekel engem. És akkor ezzel akarok valamit kezdeni.A másik alkalommal azt mondja: lehet, hogy a közönség csak ül... ha én tudom, hogy jó voltam, akkor fügyülök a közönségre! A szó jó értelmében. Mert tudom, hogy jó volt! Na most. A harmadik... Negyedik! (Rettenetes) 4. Miközben kudarcot szenvedek, nem szűnök meg szeretni magam. Nem szűnök meg. Nem! Dehogy is! Feri! Jól van! Rosszul csináltad, de jól van. Jól van, hogy vagy – rendben vagy, Feri! Szóval, hogy a kettő együtt is mehet. Béna voltam – szeretem magam. Elszúrtam – értékes vagyok. Háá! Hóó. Ez jó, ugye? Aztán a következő. Na, ez is nagyon izgalmas! Jövök közelebb hozzátok... Hogy: 5. Nemcsak a kudarcélményemmel törődöm, hanem a kudarccal is! Ugyanis nagyon sokan minden energiájukat arra használják, hogy a kudarcélményből kiverekedjék magukat. Hogy valahogy jobban legyenek. Majd amikor jobban vannak, magával a kudarccal már nem is törődnek. Tyíha! (28:52) Mind a kettő fontos! Hogy képes vagyok a kudarc által bennem keltett érzésekkel is valamit kezdeni, de magával a kudarccal és annak az okával is kezdek valamit! Hát nem megy előre a világ akkor, ha mindig csak jobban leszek egy-egy vereség után! Hát nagy teljesítmény. Nem? Ordítok a férjemmel. Na, hát ezt nem kellett volna. Na, eszem egy kis csokit, jobban vagyok. Na, jól van akkor. Jó, jó. Jó eredményesen kezeltem ezt a frusztráltságomat, szorongásomat. Jól van, minden rendben van. Tehát nem csak a kudarcélményemet gyűrögetem, hogy jobban legyek, hanem a kudarc okával is képes vagyok törődni és foglalkozni. Majd pedig (utolsó pont – ez is szép): 6. Hogy a kudarcra eleve úgy tekintek, mint egy nagyon gazdag információforrásra. Hogy egy kudarcban rengeteg fontos üzenet van. Hú, csak egyet-kettőt értsek meg, máris... Ez egy fontos kis rész volt. Menjünk tovább. Csíkszentmihályi Mihály mit mond arról, hogy mi az, ami nagyon akadályozza a kreativitást? Ennek okán az eredményességet. Ennek okán a jól-létet. Mi akadályozza? Azt mondja: 3 alapvető dolog van, ami megakadályozza. (30:20) 1. Ha valaki semmi mással nem tud foglalkozni, mint hogy túl akar élni. Túlélni, túlélni, túlélni. Ha valaki már beszűkült annyira, hogy csak a túléléssel foglalkozik – semmi idő nem marad a kreativitásra. A túlélés lehet fizikai túlélés; de lehet olyan is, hogy valaki hihetetlenül fenyegetőnek él meg élethelyzeteket, amelyekben állandóan úgy éli meg, hogy ő veszélyeztetett és fenyegetett. Ezért ott is: semmi mást nem akar, csak valahogy túlélni. Ő a főnökével nem beszél, hanem „valahogy túl akarja élni, hogy a főnöke elmondja, hogy mit kéne másképp csinálni”. A feleségem kezdeményez egy beszélgetést, és semmi mást nem akarok, csak túlélni. Hú, valahogy legyen vége, valahogy fejezze be. Valahogy fáradjon ki vagy a könnye fogyjon el, vagy valami legyen. Úgy... Nem sok hely marad a kreativitásnak. Tehát: túlélés – ha ez teljesen leköt valakit. 2. Önmagunk védelmezése. Énünk, önmagunk védelmezése – leköthet annyira, hogy már ott semmi kreativitásnak nem maradt hely. Azt mondja valaki: te, ezt miért így csináltad? „Miért, hogy kellett volna csinálnom?! Miért, te jobban tudnád csinálni?!? Mér, te mit gondolsz magadról? Te rögtön tudod, hogy kéne csinálni?” Itt nem sok hely maradt valami... hogy mi is van, hogy hogy vagy, vagy mi történt, vagy mit kellene... Tehát, ha valaki állandóan megtámadva érzi magát, állandóan a sebezhetőségével van, gyöngeségével, stb. Tulajdonképpen a sémáink belesodornak ebbe a világba. Emlékezek? Nincs önbecsülés. Ha nincs önbecsülésem, mit fogok csinálni? Áhítozom az emberi kapcsolatokra, hogy szeressetek; hogy mondjátok, hogy „Jóvan, Feri; élj még egy napot!”. Tényleg így van! Hogy valaki mondja már, hogy szabad még egy napot. Na jó, még a vacsora belefér. Na de közben rettegek is a kapcsolatoktól, mert bármikor mondhatod azt, hogy: „Igen, még meg akarsz vacsorázni?! Ezt mire föl?? Milyen alapon?!? Miért, mit csináltál ezért?!?” (33:06) Szóval, na, vigyázzba! Tehát minél inkább nincsen önbecsülés (ugye ez volt az első séma, azért indítottam innen). Kell a kapcsolat, de közben rettegek is tőle. És állandóan úgy érzem, hogy tulajdonképpen valami, amire szükségem van, elemi igényem – onnan jön a legnagyobb fenyegetés. Ezért állandóan védem, védem, védem magam. Sokféleképpen. Támadok, védekezem, elbújok, menekülök, kritizálok, akármit csinálok. (33:36) Ugye, hogy így? Az összes sémánál nézhetnénk. A sémának a foglyaiként tulajdonképpen állandóan úgy éljük meg, hogy például valaki úgy érzi, hogy ő alkalmatlan az életre, ezért függőségekben kell lennie. Hát ha ez a két séma összekapcsolódik egymással, azt mondja: Hova kockáztassak?! Hülye vagy?!? Hát az élet úgy, ahogy van, egy akkora megterhelő... Ez nem „kihívás” – ez egy ilyen pszichológus szöveg, hogy „ kihívás”. Az élet nem kihívás – egy rettenetes tehertétel!! Hát mindennap küzdök az életért, a fönnmaradásért. Tudod, ki kockáztat még... Az egész életem egy átkozott kockázat! Bárhonnan rám ugorhatnak, benyelhetnek. Ismerős ez valakinek? Hát bárhol bárki – megszúrnak, megbántanak. Nem vagyunk biztonságban, drága! (34:40) Emlékeztek erre a sémára, ugye? Ezért bespájzolunk... Ugye, mint a kedves ismerősöm is. Hát drága ember! Fogta, mindig vett egy óriási nagy szalonnát, ahhoz vett egy nagyon nagy hűtőszekrényt, hogy a nagy szalonna beférjen. Majd pedig, mikor avas lett a szalonna, kidobta, és vett megint egy újat. Soha nem evett belőle, mert közben már megutálta. Legkomolyabban: utálta a szalonnát, de vette. És berakta a hűtőbe, mert „sose lehet tudni”! Most akkor egy ilyen embernek mondd azt, hogy hát ne kudarckerülő legyél! Sikerorientált! – Milyen sikerorientált?!? Hát még a hűtőben is megavasodik a szalonna! Hogy legyek sikerorientált! Eszednél vagy?! Hát kilépek, már ezer veszély van!!! Tehát a sémáink foglyaként ez történik velünk. Ugye: túlélünk... a fenyegetettségben sokféleképpen. És akkor a második: az énünket védjük. Védjük, védjük. Szalonnával zsírozzuk, hűtőszekrényben hibernáljuk magunkat. Mindegy, csak valahogy... És a harmadik legnagyobb akadálya a kreativitásnak: 3. Ha túlságosan a saját szükségleteinkkel, létfönntartásunkkal és érdekeinkkel foglalkozunk. Akit teljesen lekötnek a saját szükségletei, létfönntartása és érdekei, oda már kiskanálnyi életet se lehet betenni. Semmit! Őneki mindig van valami szükséglete, valami, őneki mindig, ő... Hú, de érdekes. Tehát, ha valaki teljesen belegágyul a saját szükségletei körül való életbe. Micsoda szép dolgok történtek azért ott az M1-es autópályán! Nagyon! Hát az összes szép dolog abból születik, hogy valaki nem a saját szükségletei körül kering. Az összes szép dolog ebből születik! Ami szép az életben, valami ilyen jellege van. Na, sarkos vagyok, mint szoktam, de OK. Akkor. Mennyi az idő? Jó, jó. Fontos dolog az összeszedettség. Ugye? (37:20) Egy kedvencemet most el szeretném nektek olvasni. Szentírás, ollé! (Nem tudom, ez jó hír-e vagy rossz-e. Mi van most? Március. Valószínű, hogy többet nem fogok idézni a Szentírásból ebben az iskolaévben! Osszátok be! Jusson minden napra...!) Judit története. Zseniális. Na nem a brutális rész, hanem a kevésbé brutális. Asszíria hadserege körbefogta a várost, elfoglalta a vízgyűjtő területeket, a forrásokat. Éhezteti, szomjaztatja az izraelitákat. Most nézzük meg, hogy milyen az, amikor valaki a tanult tehetetlenségben, a problémaközpontúságban, a kudarckerülésben és a többiben vergődik. Mert itt 2500 évvel ezelőtt is pontosan így volt. Azt mondja (Judit 7.): 19Izrael fiai az Úrhoz, Istenükhöz kiáltottak, elvesztették bátorságukat (nem fogok mindent elemezgetni, csak – erről beszélünk), mert ellenségeik körülzárták őket és nem tudtak közülük kiszabadulni. 20Az egész asszír sereg: a gyalogosok, a szekerek és lovasok harmincnégy napon át tartotta megszállva őket. Betúlia minden lakója éhezett és szomjazott, 21ciszternáik kiapadtak, s már egyetlen nap sem ihattak eleget, mert kimérték nekik a vizet. 22A kisgyermekek elepedtek, asszonyaik és ifjaik kimerültek a szomjúságtól és összeestek a város terein és a kapuk kijáratánál és már nem volt bennük semmi erő. (Most az a kérdés, hogy „csak az életben maradás?” – akkor nem nagyon lesz kreativitás. Vagy valami más is?) 23Összegyűlt az egész nép: az ifjak, az asszonyok és gyermekek Ozijánál és a város vezetőinél hangosan kiáltottak és ezt mondták a vének előtt: 24»Ítéljen köztetek és köztünk az Isten, mert nagy igazságtalanságot követtetek el ellenünk, amikor nem beszéltetek békésen Asszíria fiaival. 25Most már nincs senki, aki segítségünkre jöhetne. (Tehát megtalálták a bűnbakot: A NÉP VEZETŐI! Majd pedig, amikor valaki azt mondja, hogy semmi esély, senki sem tud segíteni – tudjuk, hogy a tanult tehetetlenségben van.) (40:29) Isten a kezükbe adott minket, mert a szomjúság miatt tehetetlenek vagyunk előttük nagy nyomorúságunkban. (Ugye, ez egy hipotézis. Tehát, hogy Isten ezt így rendelte. Ha Isten ezt így rendelte, akkor aztán...) 26Ezért most hívjátok őket ide, adjátok át az egész várost zsákmányul Holofernész embereinek és egész seregének. 27Jobb lesz nekünk, ha az ő zsákmánya leszünk. Szolgái és szolgálóleányai leszünk, de életben maradunk és nem látjuk a gyermekeink halálát saját szemünkkel, sem asszonyaink és gyermekeink pusztulását. 28Megesketünk titeket az égre és a földre és azok Istenére és atyáink Istenére, aki büntet minket bűneink és atyáink bűne miatt, hogy még ma így járjatok el.« 29Majd nagy sírásban törtek ki az összejövetelen mindnyájan és az Úrhoz kiáltottak nagy szóval. (De hát minek is, mert az Isten bünteti őket. Hát, ez már csak jajveszékelés. Nem szomorúság: önsajnálat. Nézzük, mit tesz Judit ugyanebben a helyzetben! Olyan szép... Azt mondja a Szentírás róla, hogy okos volt a szívében! Széép!) (Judit 8.) 11Amikor azok eljöttek hozzá, így szólt hozzájuk: »Hallgassatok meg engem Betúlia lakói(nak elöljárói), mert nem helyesen szóltatok a nép előtt ezen a napon és esküvel állítottátok azt Isten és magatok között és azt mondtátok, hogy át fogjátok adni a várost ellenségeinknek, ha ezekben a napokban az Úr, a mi Istenünk nem jön segítségünkre. 12Kik vagytok ti, hogy kísértitek Istent a mai napon és Isten helyére állítjátok magatokat az emberek fiai között? (Hoppácska! Egy kis reflexió! Ti eldöntöttétek, hogy Isten ki és milyen. Hoppácska!) 13A mindenható Urat kísértitek és nem értetek meg soha semmit. 14Az emberi szív mélységeit sem tudjátok kikutatni és eszének járását kibogozni, hogyan tudnátok az Istent, aki mindezeket alkotta, kifürkészni, gondolatát megismerni és tervét megérteni? A legkevésbé testvéreim! (Látjátok, hogy csinálja a teret Judit? Csinál egy teret. Azt mondja: eddig az volt, hogy csak így lehet. Na, nézzük csak meg! Hát egy csomó minden más is lehet. Emeljük csak föl a fejünket! Hogy is lehet ez még másképp?) Ne ingereljétek az Urat, a mi Istenünket, 15mert ha nem akar ez alatt az öt nap alatt megsegíteni, van hatalma arra, hogy oltalmazzon, amely napokon akar, vagy elpusztítson minket ellenségeink előtt. (Reálisan fölméri a helyzetet. Nem azt mondja, hogy mindenképp megmenekülünk! Így is lehet, meg úgy is. Ez nagy különbség ahhoz képest, hogy „csak úgy lehet, hogy...”) 16Ti ne próbáljátok zálogba venni Urunk Istenünk akaratát, mert Isten nem olyan, mint az ember, hogy meg lehet fenyegetni, vagy mint az ember fiát meg lehet ítélni. 17Ezért ha szabadulást várunk tőle, hívjuk őt segítségül és meghallgatja szavunkat, ha neki úgy tetszik. (Micsoda szabadság! Hmm!) 18Nemzetségeink között nincs a mai napon olyan törzs, sem nemzetség, nép vagy város, amely emberkézzel alkotott isteneket imádna, amint ezt megtették azokban a napokban, 19amiért atyáink kardélre s fosztogatásra jutottak és elestek ellenségeink színe előtt. 20Mi viszont nem ismerünk más Istent rajta kívül, akitől remélnénk, hogy nem vet meg minket és nem vonja meg üdvösségét fajtánktól. (Ez mit jelent? Ez zseniális. Azt mondja: Isten nem büntet bennünket, mert igazak vagyunk. A tanult tehetetlenséggel együtt jön a tanult hitetlenség, a tanult bizalmatlanság – majd pedig önmagunk tanult elítélése. S erre Judit azt mondja: Nem, van bennünk annyi igazság, hogy ne érdemeljünk büntetést! Hmmm! Ószövetség! Háhá!) 21Mert ha mi hatalmukba esünk, akkor egész Júda elesik, kifosztják szentélyünket, és az ő megszentségtelenítését Isten vérünkön kéri számon, 22testvéreink halála, országunk szolgasága, örökségünk elnéptelenedése fejünkre száll vissza a népeknél, ahol szolgálunk. (Kiterjeszti a gondolkodás körét. Nemcsak mirólunk van szó! Nézzük csak: a következő nemzedékek! Nemcsak mi vagyunk itt...) Botrány és gyalázat tárgya leszünk mindazok előtt, akik legyőznek minket, 23mert szolgaságunk nem hoz jóindulatot, hanem szégyenletessé teszi azt az Úr, a mi Istenünk. 24Most tehát testvérek, mutassuk meg testvéreinknek, hogy tőlünk függ életük, a szentély, a templom, az oltár ránk támaszkodik. (Ehhez mit szóltok?! Hogy egy asszony – Ószövetség! 2500 évvel ezelőtt kb. – a szentély, az oltár ránk támaszkodik. Mutassuk meg, mit tudunk! Tyhííjjha!!) 25Mindezek mellett adjunk hálát az Úrnak, a mi Istenünknek, aki próbára tesz minket, mint atyáinkat. 26Emlékezzetek arra, hogyan bánt Ábrahámmal és Izsákkal; mik történtek Jákobbal a szíriai Mezopotámiában, amikor anyja testvérének, Lábánnak nyáját őrizte. 27Amint őket nem égette el, amikor szívüket kipróbálta, minket sem büntet; hanem csak figyelmezteti az Úr ostorával azokat, akik hozzá közelednek.« Az emlékezés körét kiterjeszti. Azt mondja: ne csak a negatív dolgokra emlékezzetek, a pozitívakra is. Itt a történet vége. 2500 évvel ezelőtt! Szép, nem? Hogy milyen az, amikor valaki a tanult tehetetlenségben vergődik, hogy hat ki a döntéshozatalára, spiritualitására, imádságára, istenképére, egymáshoz való viszonyára, érzelmi... mindenre! És van valaki, aki teljesen másképp látja. Na, nem ragozom már. Szép ezt olvasni. Most csemegézzünk. Hogyan növelhetjük a saját kreativitásunkat. Mégis csak, egy-két dolog. Egyszerűen. Azt mondja: lepődjünk meg! Merjünk csodálkozni! Lepődjünk meg dolgokon! Tudatosítsuk magunkkal azt, hogy mi okozott nekünk meglepetést. Hogy tulajdonképpen ez milyen izgalmas. Hogyan hívta föl a figyelmet arra, hogy meg lehetett bennünket lepni! Hogy képesek vagyunk valamin elcsodálkozni vagy rácsodálkozni. Vagyis: a meglepetés azért történhetett meg, mert valami bennünk sokkal zártabb volt. Nem gondoltuk volna, hogy az úgy van, vagy úgy lehet, vagy az történik. (48:46) Mentem a Közértbe. A közértes bácsi tudja, hogy pap vagyok. De ez még jó régen volt – annyira régen, hogy összeült a konklávé aznap délelőtt. Tényleg, aznap délelőtt ült össze. Megyek este a Közértbe. Azt mondja: „Á, szervusz! Megvan a pápa!” Na ne. „De megvan!”. Ne, ennyi idő alatt nem lehet. „Mondom, hogy megvan! Most hallgattam a híreket!” De ki? „Hát tudom én azt?! Hát te vagy a hívő, te tudod ezeket!” Hát nem tudom, most jövök kenyérért, hát mondd már meg, hogy ki! Elkezdett röhögni. Hát hogy lenne már meg fél nap alatt?! Te idefigyelj, ezzel ne hülyéskedj! A mi pápánkkal! Szóval, jól átvágott a közértes bácsi. Tehát: lepődjünk meg! Csodálkozzunk rá dolgokra, hogy mi?!! Ez hogy van? Ez hogy van már?!? Hogy működik ez??? Mitől ilyen?! (50:05) 1.b) (Most büszke vagyok magamra. Most ezt eltaláltam! Oda ment, ahova kell.) Okozzunk meglepetéseket! Mi magunk. Tréfáljunk meg másokat! Okozunk jó meglepetéseket! Hijj! Ahogy elkezdünk ezen ötletelni, csináljunk – valami megpezsdül bennünk. Merjünk, tudjunk meglepődni, és okozunk meglepetéseket! Nahát, férjek! Van-e még feleségtek! Asszonyok! De most a meglepetések... „Hohh! Elköltözök!” – ne, ne. Aj, de könnyű engem félreérteni. Jaj, ne. Jó meglepetések! Valami... Na, szóval – meglepetés. 1.c) (Tényleg, oda jártam. 1.c-s voltam.) Ha már valamin meglepődtünk, valamire rácsodálkoztunk, fölkeltette az érdeklődésünket – járjunk utána! Hogy is van ez?! Tulajdonképpen ez... Szóval ne maradjunk meg csak a felszínen. Tehát, ha a feleségem bejelenti, hogy elmegy: miért? Utánajárok. De, hogy?!? Mert tényleg, most ezen derültök. De hányszor van az, hogy feleségek éveken keresztül informálják férjeiket a lelki állapotukról. A férfiak ezen egy kicsit se lepődnek meg. Őket nem... Boldogtalan vagy? Hát tegnap is így volt. Ő nem lepődik meg. Folyik az élet. Gyerekek nőnek, asszony boldogtalan. Ez... S amikor a feleség bejelenti, hogy drágám, ez az a délután, amikor én még utoljára itt... De mi bajod? Olyan, mintha bántani akarnék valakit. De nem érdekes ez? Nyolc évig ezt a kérdést nem tette fel, hogy „de mi bajod?”. Nem járt utána, hogy mi van a feleségével. De amikor szíven üti őt, hogy a felesége elmegy a kisbőrönddel, akkor: „hát mér, most mi bajod?!”. De még először támadva kérdezi: „MOST MI BAJOD VAN?!”. (53:19) Nyolc éve mondom: egyik-másikra emlékezz vissza. „Tényleg nem emlékszem semmire.” Hú, ez nagyon megrendítő ám. Most kívülről néztük. Ha meg belülről vagyunk, akkor meg persze, hogy – ú, de fájdalmas. Hogy tényleg látni férfiaknak, nőknek azt a rémületét, ahogy egyszer csak megértik, hogy ez tényleg nem jó. Semmire nem tudtak rányílni, rácsodálkozni, meglepődni, megrendülni – semmire! S hogy hova kellett eljutni, hogy végre ez megtörténjen. Jaj, na. Ha jól emlékszem, Karl Rahnernek, a XX. század egyik legnagyobb teológusának volt egy zseniális gondolata. Annak idején ezt emlegettem, amikor az Egyházról volt szó. Azt mondja: „Ha az Egyházban a többség azt mondja, hogy valamivel, még lehet várni, tudhatjuk, hogy már elkéstünk.” (54:30) Hát kevesebb zseniális stratégiai kijelentést ismerek az Egyházból! Ha a többség az Egyházban azt mondja, hogy még várni is lehet vele, tudhatjuk, hogy már elkéstünk. Hhh! Már régen, valamin meg kellett volna rendülünk. Emlékeztek? A kreatív emberek ott is képesek szenvedni, ahol mások nem. „Hát ez hogy lehet?!?” Hát azért, tudjátok, ez a Ferenc pápa azért... De semmi! Hát értitek! Argentin elnökasszony. Jön. A pápa mit csinál? Föláll, ad neki két puszit. Hát... Megválasztják pápának. Kijön a balkonra. Azt mondja: Jó estét! Az Úr angyala imádsága után azt mondja: Jó étvágyat az ebédhez! Jaj, hát meddig kellett erre várni? Nem, csak várjunk, várjunk... (55:47) Ne nevess! Először az etikett! És ami azon belül belefér, esetleg! Az etikett keretei között! (56:32) Nevetnek. Na jó. Ez volt az 1.c. Jól érzem magam! Ettől még nagy kudarc a mai este... Kedvesek vagytok. 2. pont a kreativitás fejlesztésére: minden nap legyen valami jó belevaló célunk! Ne csak az az általános, hogy „szeretném, ha a feleségem boldog lenne”. Jól van, hát már... hagyd már ezt. De valami mást: na most már meglepem! Hát hogy legyen boldog?! Na, na, csinálhatnék... Tulajdonképpen olyan szép ez, hogy megtanítottak a papnevelő intézetben valamire – nagyon sok hasznát láttam! Ez pedig az, hogy reggel, még mielőtt belevetném magam az aktivitásba, és a telefonokat fölvenném, azelőtt elmélkedjem legalább fél órát. Csönd, elmélkedés, szemlélődés. Majd pedig, azt a fél óra... (hát... és az etikett, drágám?!? Nehogy megbántódj! Látlak!) (58:09) Az elmélkedés végén jussunk el egy konkrét elhatározásra. Hogy na, most arra jöttem rá, hogy a tékozló fiú történetében tulajdonképpen ez a történet egy nyitott történet, és én fejezhetem be! (58:34) Hogy a jó dolgokkal kezdhetek valamit! Húúú! Akkor elhatározom, hogy ma valami jó lehetőségét veszem észre; abból akarok valamit csinálni. Erre fogok figyelni! Ez azt jelenti, hogy megtanítottak bennünket a papnevelő intézetben, hogy minden nap reggel egy elmékedés kapcsán egy nagyon konkrét, se az előző vagy a következő napra nem hasonlító célt tűzzünk ki magunk elé. Konkrét legyen, cselekvésbe ágyazott. Ezt fogom csinálni, azt fogom csinálni. Erre figyelek, arra figyelek. Nagyon sokat köszönhetek ennek! Nagyon, de nagyon, de nagyon sokat. Máris irányította a figyelmemet valamire, át volt szőve érzésekkel-érzelmekkel, spiritualis tartalmakkal. Hááá! Milyen egyszerű ez! (Ez volt a 2. Tehát: minden nap legyen valami konkrét, arra a napra való célod! A többi mellett!) 3. Csináljunk valamit élvezettel! Ha kezdenénk úgy befásulni, beszűkülni... De ne a csokievést! Az nem „csinálás”! Valamit alkossunk, csináljunk, teremtsünk, hozzunk létre! Tehát valamit – de ehhez tudjátok, mi kell? Leülni, s úgy meggondolni, hogy tulajdonképpen mit tudnék élvezettel csinálni? (60:06) Olyan érdekes dolgokra jutunk! Volt már veletek olyan, hogy egyszer csak rájöttetek, hogy tulajdonképen tök szívesen lapátolnátok havat. Volt veletek ilyen? Hogy nem is bántátok, hogy esik a hó! Ez nagy dolog! Nagy dolog. Nem hogy : „Má megin esik ez a hóóó! Má megin a hó! Mikor lesz mán vége... hó... Aki ezt kitalálta, tudjátok. Tehát: a hó a sípályán essék! Ne össze-vissza. Autópályára esik...” Hogy milyen nagy dolog, hogy ahelyett, hogy „már megint ez a hóesés; tessék – ennyivel is több meló lesz ma”. A nemjóját, szikrázó... de jó is az! Rájövök, hogy két hete nem mozogtam semmit. Legalább leesett a hó! (61:01) Mert magamtól nem mennék ki mozogni. A hó segített. Jó. Csináljunk valamit élvezettel. Ezt most gyorsan mondom, és akkor mehettek haza: 4. A környezetünk átalakítása úgy, hogy abban mi jól legyünk. Hogy egyszerűen nem mindegy, hogy milyen a környezetünk! Hogy hogy rendezzük el magunk körül a dolgokat, mert aztán az rendezetté tesz bennünket. De itt nem valami patika-rendről van szó, hogy úgy nézzen ki a lakás, mint egy Ikea katalógus! Hogy néz az ki? Azonnal csinálj valami rendetlenséget. Komolyan, egyszer elmentem lakást szentelni. Beléptem a lakásba. Azt hittem, hogy egy kiállítóterem. Tehát, hogy az Ikeának egy kihelyezett lakása. Egy kis tonett asztalkát, könyörgöm! Egy egész picike kis tonettet!! Szóval, hogy hogy tud olyan lenni a világ, hogy az kifejez téged. S ha kifejez téged, akkor az változik, meg alakul. Mondanék csak példákat. Hülyeség lesz – nekem nem; csak nektek, de... Pl. rájöttem, hogy a kóla hidegen jó. Na nem kellett sok ész hozzá. Igen ám, de akkor probléma, hogy a konyhában van a hűtőszekrény. Behozom a kólát, iszom – nem vedelem, látjátok, csak így pp-ppp-ppp. De már meleg. Melegen nem jó, most mit csináljak vele? Most menjek ki a hűtőhöz? De inni akarom! Évekig nem állt össze a rendszer. Tehát vagy hideg volt a kóla (de kint volt a konyhában), vagy meleg volt – akkor ott volt a szobában. Értitek, de nem a konyhában akarok kólát inni, hanem a szobában! És végül (ugye, ahogy Baltazár professzor, zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki agyamban), rájöttem: én fogok venni egy borhűtőta kóláimnak! ÉS! Megvásároltam a borhűtőt (energiatakarékos). Az ajtót – ennyit kell mozdulnom, így. Így, bal kézzel. Mert itt már itt az ajtó. Tehát nem kell „kinyújtani” a kezem, meg így... Na nem. Stty, t-t-t-t-t-t-t. Igen! Ferinek hideg kóla. Szobában, bal kéz felől. Cserébe a konyhai hűtőszekrényt ki is kapcsoltam. Minek? Ha van kóla, minden van! Rájöttem, hogy nincs szükségem rá! Főleg télen. Van erkély! Ott a jó kis hideg! Minek más... Aztán: ülök a fotelemben. Nagyon szép, hogy ülök a fotelemben, de az ablak itt kezdődik. Nem látok ki! Van ilyen élményetek? Van ilyen élményetek? Ott vagy egy nem tudom, milyen lakásban, s az ablak meg feljebb kezdődik, mint ahol te ülsz! Beléptem a lakásba, s azt mondtam: de szép! Itt kilátok, látom a fákat. De ha leülök, már nem látom! Nem, ha leülök, akkor a párkányt látom. Ennyit látok, meg akkor az erkélynek a vonalát, azt látom. De nem akarok így élni. Nem akarok úgy élni, hogy csak falakat látok. Építettem dobogót! Ihaj, csuhaj! Van egy dobogóm. Tehát: bemegyek a szobába, szép! Leülök – továbbra is szép! Én csináltam! A látvány ott van, csak lejjebb voltam, mint a látvány! Majd hülye leszek ott szenvedni. „Szép lenne, ha állnék – de nem állok, mert ülök!” Ezért nem fogok fölállni, hogy lássam – nem! Ülök ÉS látom. Kit érdekel, hogy nem szokott egy szobában dobogó lenni. Na és aztán? Az enyémben van! Dobogón ülök, bal kézre borhűtő! (66:18) Gondoljátok, hogy csak ennyi? Háhh! Hát élni tudni kell, drágáim! Akkor is, ha pap vagy! Ezért aztán. Most nem ez a része érdekes, hanem hogy elmondanám, hogy melyik hány év alatt született meg? Az az ijesztő! Hogy valami jó lenne, és nem csinálom meg! Ez az ijesztő. Hanem ilyen izé... őőő, nem látok ki az ablakon, meleg a kóla... értitek. Rossz az élet... Na nem. Hideg a kóla, kilátok az ablakon. Hehehehehejjj! (67:01) Aztán: ott ülök. Kiiszom a kólát a flakonból. Mit csináljak a flakonnal? Termelődik a szemét nálatok? Persze, hogy termelődik! Mit csinálsz vele? A legtöbben... a szemetesig kimész? A konyhában, vagy mit tudom én hol van a szemetes. De az nem ott termelődik – miért vigyem oda? Most itt ülök, itt van egy szemét a jobb kezemnél – nem akarok szemétben élni! Most akkor állandóan álljak föl? Eszem egy csokit. Kis nejlonzacskókban gyűjtögessem? És ha pizzát eszem (a szobában)? Rájöttem: nekem kell a szobába egy nagy szemetes. Egy NAGY. Akkora legyen, hogy be tudjam dobni a cuccokat. Ting, ting! Ezért aztán elmentem egy nevesincs boltba (nem az Ikeába). Nézegettem a szemeteseket. Mindegyik kicsi. Az én szükségleteimnek nem felelnek meg. Kicsik. Hát nem fogok egy ilyen műanyag gurulós izét oda betenni – hát hogy néz az ki?! Nem? Hát az elég nagy lenne, de nem – egy kukával nem akarok együtt élni. (68:35) Majd én ezt kitalálom! Nézegettem, de azt láttam, hogy a szemétosztályon nincs semmi jó. Úgyhogy megyek tovább. Egyszer csak rájöttem, hogy a legnagyobb szennyeskosár – hoppácska! A legnagyobb szennyeskosárnak fedele is van, bele lehet tenni a száz literes, nagy-nagy-nagy fekete zacskót (ami nekem kék). Azóta nagyon szép kivitelű, jól kinéző, hatalmas szennyesláda (mit tudom én miből – nem műanyag). Én ülök, kóla, stty! Bal kézzel is: fttty! Folytathatnám még a sort. Menjünk el a fürdőszobámba? Szoktatok a kádban olvasni? A WC-ről nem is beszélek, mert azt tudom, hogy ott sokan szoktak. Hát az evidens, hogy a WC-ben van egy-két könyv. Hát anélkül nincs is élet. WC-papír, könyv. Na de rájöttem, hogy én szeretek a kádban olvasni. De egy fürdőszobai világításnál?! Olvasólámpát vettem a fürdőszobába! Álló olvasólámpa. Fém, benyúlik a kád fölé, így. Mit is mondott Csíkszentmihályi Mihály? Ezzel azt akartam csak mondani, hogy éppenséggel a legközvetlenebb világunk, amiben élünk, az az! A szobánk, amiben vagyunk, a lakásunk! A férfiak kedvéért (egy kis ráadás): az autónk! Szóval: tág teret nyújt arra, hogy kipróbáljuk a kreativitásunkat. De az onnan kezdődik, hogy hogy élvezném a leginkább az életet saját lakásomban? Hogy élvezném itt? Minek hogy kéne lennie? És milyen nagyszerű dolog, ha fütyülsz arra, hogy szokott-e ilyen lenni valakinél vagy nem. Mit érdekel? Ha te úgy vagy jól (és nem bűn). 3.d) Jó átalakítást, férjeknek sok türelmet! Akkor tényleg köszönöm a figyelmeteket! (71:29) Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés