Lk 24, 1-12 - Nagyszombat (C év)

Szentlecke (Róm 6,3-11)

Testvéreim! Mi, akik Krisztus Jézusra megkeresztelkedtünk, az ő halálára keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, akkor feltámadásában is egy leszünk vele. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűnös test elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Lk 24,1-12)

A hét első napján kora hajnalban az asszonyok kimentek Jézus sírjához, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A kő el volt hengerítve a sírtól. Bementek, de az Úrjézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, amikor két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegezték tekintetüket. De azok így szóltak hozzájuk: ,,Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnapra feltámad.” Erre eszükbe jutottak ezek a szavak. A sírtól visszatérve mindezt hírül adták a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária s néhány más, velük lévő asszony hozta a hírt az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Péter azonban menten a sírhoz futott. Benézett a sírba, de csak a lepleket látta ott. Igen elcsodálkozott a történteken, és hazament.

Vasárnapi beszéd

Az asszonyok viszik a hírt a tanítványoknak, a tizenegynek, s nagy ünnep ez a mai számunkra, mert nagyon sajátosan itt vannak tizenegyen. Tizenegy felnőtt, fiatal testvérünk, akik nem otthon maradtak, nem hazaszaladtak, nem valahova másfelé vitt az útjuk, hanem itt vannak most elől. Hatan fogtok megkeresztelkedni, öten elsőáldozók lesztek, s ezzel azt az ünnepet, amit a föltámadás jelent nekünk, oly nagyon személyessé teszitek. Köszönjük ezt nektek, Istennek legyen hála, hogy valamiképpen a húsvétnak a titka itt közöttünk is olyan nagyon személyesen, nagyon… éppen ebben az órában valóban föl tud ragyogni, s tapasztalhatóvá lesz.

Nagypénteken azon elmélkedtünk, hogy milyen nagyon azt gondoljuk: a betegség, a halál, a gyöngeség, a magány és mennyi minden van, ami elválaszt bennünket Istentől. És hogy bele mertünk menni nagypénteknek és ennek a napnak a sötétjébe, mégpedig azért, mert a föltámadás üzenetét megsejtette a szívünk. S ennek az üzenetnek nagyon egyszerűen az a foglalata sokak számára, hogy Isten a sötéthez hozzászólt és a sötétnek a válasza az, hogy legyen világosság. Hogy a sötétségre válasz a világosság, hogy a magányra válasz az, hogy itt vagyok melletted, hogy valamiképpen a halálra válasz az élet.

De mi továbblátunk ennél! Mégpedig azért látunk tovább, mert a húsvétnak a titka az az, ahogyan már az ószövetségi ember is ezt megélte: átmenni a Vörös-tengeren. Átmenni a betegségen, átmenni a halálon, átmenni az egyedülléten, átmenni a szenvedésen, átmenni az áldozathozatalon, és olyan sokan vannak, amikor… amikor lépni kellene, megpróbálják ezt kikerülni. Megpróbálják valahogy átugrani, vagy ott toporognak ezek előtt az emberi esendőségek előtt, és nem mernek átmenni rajta. Soha nem mernek átmenni a sötéten. Márpedig a sötétre nem a fény a válasz. A sötétre a válasz az a világosság, amit a teremtő Isten gyújtott. A sötétre nem a fény a válasz. A sötétre az a világosság a válasz, amit Jézus hozott el erre a világra. És a sötétre nem a fény a válasz, hanem az a világosság, ami bennetek gyulladt föl. Az a világosság a sötétre a válasz. A bennetek élő fény.

Ezért a halálra az élet nem válasz. A halálra az az élet a válasz, ami mellett ti elköteleződtetek. A halálra az az élet a válasz, amit hordozunk magunkban, és amit nap nap után akarunk, hogy ne szűnjék meg, hanem éljen és viruljon. A halálra nem az élet a válasz, hanem az az élet, amit Jézus hozott el közénk Istennek a terve alapján. Ezért a sötétre nem a világosság a válasz, hanem az a fényesség, ami éppen a keresztségben is, a Krisztussal való találkozásban is belülről is fölgyullad és megvilágítja ezt a világot.

Második gondolatunk. Ahogy hallottuk, mennek az asszonyok, hogy elvigyék az előkészített illatszereket, hiszen pontosan tudjuk, valakit eltemettünk, ott lesz a sírban, majd akkor a testét méltó módon bebalzsamozzuk, és a többi. A föltámadásnak van egy második üzenete. Ez pedig az, hogy túl tudunk jutni a saját megrögzöttségeinken. Túl tudunk jutni a saját olyan fajta szokásainkon és begyökeresedettségeinken, amelyek már nem szolgálják az életet. A szokások szolgálják az életet, de nem egyszer – merthogy csak emberi szokások – egyszer csak fontos, hogy legyen egy bátor lépésünk és át tudjunk jutni azokon a megrögzöttségeinken, amelyek már azt nem szolgálják. Hogy milyen nagy dolog az… éppen délután II. János Pál pápa… azt mondják neki: el ne menjen Dél-Amerikába! Ne menjen el oda! Mert hát diktatúra diktatúra hátán. Erre mit mond azoknak, akik őt figyelmeztetik? Nézzétek, hát ti nem azért vagytok itt, hogy fölhívjátok a figyelmemet a problémákra, hanem hogy megoldjátok őket. Úgyhogy megyünk Dél-Amerikába!

Ferenc pápa… minden nap tesz valami olyasmit, ami átlépés egy olyan megrögzöttségen, egy olyan szokáson, ami nem biztos, hogy már szolgálja az életet. Hogy milyen nagy dolog azt hallani, hogy jó étvágyat az ebédhez! Mert egy emberi szó. Az emberi szó átmegy sok olyan korláton, olyan merevségen, amely már nem biztos, hogy szolgálja az életet. S hogy milyen nagy dolog egy államelnöknőnek, aki egyébként nem táplált érte éppen túlságosan meleg érzéseket, fölállni és adni neki két puszit. Mert az a két puszi az átlépés valamin. Azon az idegenségen, azon a különbözőségen, az ellentéteknek a világán. És aztán az, ahogyan elment a fiatalkorúaknak a börtönébe, és akkor ott ezeknek a börtönviselt embereknek a lábát mosta meg és megcsókolta… két nőnek a lábát is. Ez átlépés valamin, ami lehet, hogy már nem szolgálja az életet.

Húsvét üzenete az: lehet bennünk bátorság ahhoz, hogy átmenjünk és átlépjünk valamin, ami addig lehet, hogy szolgálta az életet, de ma már talán az élet akkor ragyog föl a maga szépségében, ha át tudunk rajta menni. Élt az a nép egy ideig Egyiptomban, és eljött egy pillanat, mikor át kellett menni a Vörös-tengeren. Ti is éltétek az életet, s az az élet egy értékes emberi élet volt. Eddig is. De eljött egy pillanat, mikor azt mondtátok: most átmegyek az életnek ezen a szakaszán, mert az élet már most így tud továbbmenni bennem.

S aztán a harmadik. Azt mondja ott a hírvivő: hát emlékezzetek vissza, hát nemde ezt mondta Jézus, hogy szenvednie kell, meghalnia a kereszten és föl fog támadni a halálból?! Hát emlékezzetek rá vissza! A föltámadás az azt jelenti, hogy képesek vagyunk elevenen tartani és visszaemlékezni arra, amikor sikerült igaznak lenni. Mert néha sikerült. Néha nem sikerül és néha sikerül. S az emlékezés az azt jelenti, hogy tudatosítom magamban és visszaemlékszem arra: tudtam jó lenni! Hát én tudtam már jó lenni! Én már tudtam igaz lenni! Hiszen már voltak olyan gesztusaim, amik életet adtak! Hát visszaemlékezem ezekre! És visszaemlékszem arra is, hogy voltak emberek, akik értem ezt megtették. És hogy aztán ott van ebben a világban, ott ragyog Jézus, és visszaemlékezem rá, hogy Ő is megtette ezt értem. Nemde volt már veletek olyan, hogy egyszer csak úgy a homlokotokra csaptatok és azt mondtátok: jaj, hát ezt hogy felejthettem el?! Hogy felejtettem ezt én el?! Mikor egyszer csak visszaemlékszünk, szinte nem is történik semmi új, hanem a visszaemlékezéssel átjutnunk a saját feledékenységeinken, a saját sötétségünkön. Mert olyan sok mindent el tudunk felejteni, ami az életünkben már megtörtént, amit mi magunk vagy mások értünk meg tudtak tenni.

És aztán a negyedik. Azt mondja a hírvivő: hát miért keresitek az élőt a holtak között? Hát holtak között?! Miért keresitek őt? Hogy de nagy dolog az, a szó szoros értelmében, és aztán a szó átvitt értelmében: átmenni a sötéten. És átmenni a halálon. Ez mit jelent számunkra? Hogy van bennünk sokszor egy naivitás. Ott toporgunk a sötét előtt és azt mondjuk: legyen fény! S nem lesz. Ott toporgunk és azt mondjuk: legyen már világos! És nem lesz. Hanem az történik, hogy mi magunk dönthetünk úgy, hogy most ezen a sötéten át fogunk menni. És amikor a sötétnek a közepén járunk, egyszer csak belőlünk valami világosság, ami nem belőlünk született, de mégis belőlünk is tud ragyogni, egyszer csak megvilágítja azt a sötétet. Hogy szükség van olyan emberekre, akik a sötét előtt nem toporognak, hanem azt mondják: én most akkor ezen átmegyek.

Hogy sokszor egy házasságban is nagyobb bizonytalanság maradni, mint menni. Hogy milyen nagy dolog azoknak a bátorsága, akik azt mondják: ha együtt maradok a házastársammal, nem tudom, hogy lesz. Ez a sötétség. Milyen nagy dolog azt mondani: maradok ebben a sötétben és keresem a fényt. De nagy dolog átmenni a sötéten! Mert sokszor, mikor nem átmegyünk a sötéten, hanem azt mondjuk: keresünk itt valami világost magunknak, akkor eltelik egy év vagy tíz és azt mondjuk: valakihez hűtlen lettem. Mintha valakit elhagytam volna. Hogy még az ősi mesekincsekben is az van, hogy amikor a cet, a nagy hal lenyeli az embert, az embernél nincsen kés, hogy kivágja onnan magát. Hanem megvárjuk, míg a hal kiköp minket. És ezért néha hagyjuk, hogy az élet elnyeljen bennünket. Hogy valamiképpen bekebelezzen minket, úgy, mint ahogy Jézusnak a testét az a sír, és ha ezt megengedjük, akkor egyszer csak bennünk az élet és a világosság föl tud ragyogni.

És végül a zárógondolat. Mennek az asszonyok, de bizonyos szempontból hiába mennek. Nem hisznek neki. Még Péter is megy, csodálkozik és hazatér. De nagy dolog az, mikor képesek vagyunk átmenni a saját hitetlenségünkön! Ti tizenegyen átmentetek a saját hitetlenségeteken. Nem tudom, hogy mondhatom-e én ezt most a ti nevetekben: átjutottatok. Hát ha nem jutottatok volna át, nem lennétek itt! És ez azt jelenti, hogy megtaláltátok magatokban azt, aki tud hinni. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én biztos úgy vagyok vele: van bennem valaki, aki nem nagyon hisz. De van, aki hisz! S végül is azt tehetjük, hogy ellépünk attól a valakitől, akinek nem könnyű hinni, aki inkább a kételyeivel él és eljuthatunk ahhoz a valakihez, aki meg tud hinni. S ezért óriási dolog az: fölfedeztétek magatokban azt a valakit, aki tud hinni. S azt mondtátok: na, én elindulok most attól a valakitől, aki lehet, hogy egész életemben velem lesz, akinek nem könnyű hinni, aki inkább kételkedik és bizonytalankodik, aki azt mondja: majd, és az a valaki, aki bennetek tud hinni, azt mondta: most! Hát ez nagy dolog! Eljutni, átmenni, átverekedni magunkat a saját hitetlenségünkön. És ti ezt meg tudtátok tenni! És ezért a mai este valamiképpen egy hatalmas üzenet abból a szempontból is, hogy az istenkeresésre nem a keresztség a válasz, hanem azok, akik itt ülnek és azt mondjátok, hogy Jézus, keresztelj meg! Hogy az Isten utáni vágyra nem az Eucharisztia a válasz, hanem ti öten, akik azt mondtátok: szeretnék Belőled táplálkozni! Az válasz. Ezért mi magunk válhatunk válasszá, és bennünket járhat át a fény, és minket szentelhet meg az élet, az a fény, az az élet, amit Jézus hozott el Istennek a szolgálatában.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf