Mt 28,8-15 - Húsvéthétfő (C év)

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-32)

Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: ,,Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: ,,Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem [Zsolt 16,8-11]. Férfiak, testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyáról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk. Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára [Zsolt 132,11; 2 Sám 7,12-13], a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem maradt, sem a teste nem látott rothadást [Zsolt 16,10]. Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk.

Evangélium (Mt 28,8-15)

Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: ,,Üdv nektek!' Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: ,,Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.' Amikor elmentek, íme, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt. Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: ,,Mondjátok azt: ,,A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk. Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.' Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.' Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.

Szentbeszéd

Ahogyan a földtámadt Jézus találkozik az asszonyokkal, Mária Magdolnával, emmauszi tanítványokkal és másokkal újból és újból megjelenik egy motívum. Ez pedig az, hogy szalad Mária Magdolna, elmondja a hírt, és a tanítványok nem hisznek neki. És mennek az asszonyok, és az asszonyoknak a tanítványok nem hisznek. És azután az emmauszi tanítványok maguk is, ahogyan találkoznak a föltámadt Jézussal, egy egész nap vannak együtt Jézussal és mégsem fedezik föl, hogy ki is az ő útitársuk.

Vagyis. Éppenséggel nagyon gyakran beszélünk arról, hogy akárkinek a tanítványok és mi magunk is nem hiszünk. Hogy mehetek nyugodtan Mária Magdolna, a tanítványok azt mondták:
- Most pont Mária Magdolnának higgyek? - vagy - Pont ezeknek az asszonyoknak higgyek? - vagy - Akármelyik tanítványnak higgyek? Hát Őnekik nem hiszünk!
És aztán tamásban valahogy összefoglalódik ennek a sajátos hitetlenségnek a háttere: - Majd ha én látom a saját szememmel! Majd ha az ujjaimat a sebek helyéhez érintem! Majd akkor elhiszem!

Tulajdonképpen amire mindig olyan nagyon negatívan szoktunk gondolni, hogy nem hisznek a tanítványok. Pedig Jézus előre megmondja nekik, hogy ez fog történni. Hogy ezt szívesen korholjuk. Hogy nem egyszer még akár olyan lenézően, ítélkezően is vagyunk a tanítványok hitetlenségére vonatkozóan. Pedig van annak értéke. Mégpedig az, hogy akárkinek nem hisznek. És éppenséggel az az emberi magatartásunk, hogy akárkinek azért ne higgyünk. Azt nem mondhatjuk, hogy érdektelennek kellene tekintenünk, vagy ki kellene dobnunk. Nagyon is jó, hogy akárkinek nem hiszünk. És éppenséggel a föltámadás történeteiben egymás után jelenik meg, ez a szál. Nem csak az, hogy valakik elkezdenek végül hinni, vagy döntenek a bizalmuk mellett, hanem az, hogy Jézusnak hisznek. Hogy akárkinek nem hisznek, de Jézusnak igen. És ebben az egyik rész a mi részünk, a másik rész Jézus része.

Az első gondolat így szól: nem is olyan nagy baj, hogy mi akárkinek nem hiszünk. Főleg a mai világban, ahol aztán bárki bármiféle információt bármiről adhat, és mi toporgunk tanácstalanul: -És kinek a szavára lehet hinnem? - És ki felé adhatjuk jogosan a bizalmunkat? Az első gondolat így szól:
Nem is olyan nagy baj, hogy akárkinek nem hiszünk. De mi Jézusnak hiszünk. Hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy megünnepelhetjük, húsvétkor, hogy van kinek hinnünk. Hogy találtunk olyan valakit, akivel kapcsolatosan sok-sok vándorlás után azt mondhatjuk: - Na sokaknak talán nem, de neki hiszünk. Ez az első gondolat.

A második ebből aztán szorosan következik:
Hogyha megtanultunk valakinek hinni - nem akárkinek! -, megtanulhattuk, és megélhettük azt, hogy joggal hiszünk Jézusnak. Ebből az származhat számunkra, hogy egyszer csak érzékenyek leszünk mindarra, amiről Jézus tanúságot tesz. Nagyon egyszerűen ezt így szoktuk mondani: az igazságról. De óvatos vagyok ezzel a mondattal, vagy ezzel a szóval, mert oly gyakran gondoljuk az igazságot a mi igazunknak. Tehát itt inkább talán használjuk ezeket a kifejezéseket: az élet teljessége, a valóság egésze. Ez mit is jelent? Azt, hogy ahogy megyünk, járjuk az élet útját. Mert megtanultunk Jézusnak hinni, nem akárkinek, hanem Jézusnak. Ez nyitottá tesz bennünket arra, hogy amit jézus képvisel, abban meglássuk, az életnek, a valóságnak a teljességét, és utána bárkivel találkozunk, merjünk bízni. Tudjuk hitelt adni, és képesek legyünk bárkiben felismerni az igazságot, bárki szavában az igazat. Bárkijében!

Hogy, hogy…
És hagy hozzák néhány pici példát: hogy például fölismerjük a pici magzatnak az igazságát. Hogy őbenne hogyan van elrejtve az életnek a teljessége. Ha mi tudtunk hinni Jézusnak, nem akárkinek, akkor egy magzatban is láthatjuk az életnek a teljességét, és mi ezt észrevehetjük ott. És aztán kicsi gyereknek, akinek talán szavai sincsenek, és aztán egy serdülőnek, akinek vannak szavai, csak nem mondja őket, és aztán tudunk hinni és bízni egymásban, és fölfedezhetjük az idős ember igazságát, és fölfedezhetjük egy hajléktalan embernek az igazságát, és fölfedezhetjük nagyon sokaknak az igazságát, ahogy bennük az az élet, aminek mi tudtunk hitelt szavazni, hogy az az élet bennük hogyan jelenik meg. És mi ebben tudjunk bízni, és ezt az életet, és ezt az igazságot fölfedezni és megbecsülni.

És a harmadik gondolat pedig ebből fakad:
És ezért aztán a húsvétnak lesz egy harmadik üzenete. Ebben az összefüggésben. Ez pedig az, hogy éppen mert nem akárkinek hiszünk, hanem Jézusnak, emiatt érzékennyé válunk az élet és a valóság teljességére, amit fölfedezünk bárkiben. Ez lehetővé teszi, hogy fölismerjük az emberi méltóságot. Mindenkinek, bárkinek, akárkinek az emberi méltóságát. Mert ameddig nem volt kinek hinnünk, addig könnyen hittük azt, hogy ő szép, ő csúnya. Ő még túl kicsi. Hát, ő nagyon sebzett, nagyon véres. Ő meg nagyon ráncos már. Amma meg nagyon öreg már. És nem volt meg a finom érzékünk az emberi méltóságra.

De! Hogy láttuk jézust tépetten, véresen, igazságtalanul szenvedve, megalázottan, haldoklóan, nyomorultan, már semmi teljesítményre nem képesen, és utána láttuk őt föltámadva. Ez mit jelent? Hogy látjuk az akármiféle gyöngeségben, esendőségben, gyarlóságban azt, hogy mindez meg fog dicsőülni. Hogy mindez be fog teljesedni. Hogy nem azért kiszolgáltatottságért, nyomorúságért, fájdalomért, esendőségért, az utolsó szó és ezért akárhogy is látunk egy embert ezen a földön, látjuk az ő méltóságát. Mert a föltámadásnak a fénye valamiképpen azon már átragyog. Az ő nyomorúságán, gyöngeségén, gyarlóságán, betegségén is. És így eljutunk oda, hogy most így mondanám egészen egyszerűen, hogy tudjunk mindenkiben bízni. A szónak sajátos és mindenféle értelmében, bárkiben. Azért, mert ott látjuk az ő méltóságát, amit éppen föltámadás fénye mutat meg számunkra.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Gyenge Ágnes