Befejező gondolatok a kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilágárólA följogosítottság, grandiozitás hiedelemvilága 1.

2013.04.02.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!Remélem, 1-2 perc alatt sikerül leülnötök. Addig ismétlek! És akkor két dolgot teszünk egyszerre – sikerül valahogy elrendeződnünk, de azért fölvesszük a hullámainkat is.Tehát emlékeztek: a kilencedik sémáról beszélgettünk: a kudarcra ítéltségnek a negatív hiedelemvilágáról. Arról, hogy sokakban mennyire meggyőződéssé tud válni, és keményedni az a belső hiedelemvilág – téveszmékkel, érzésekkel, negatív emlékfölidézésekkel, szelektív emlékezéssel, fizikai-testi állapotokkal, amely újból és újból őt megerősíti abban, hogy ő egy kudarcra ítélt személy. Hogy neki nem fog sikerülni, hogy ő béna, hogy ő ügyetlen. Úgyse veszik föl, úgyse tudja megcsinálni. Úgyis képtelen rá. Akkor sem sikerülne neki, ha mások is segítenének neki. Stb., stb. És így a kudarcra ítéltségnek a belső hiedelemvilágával összefüggésében beszéltünk arról, amiről sokkal inkább érdemes beszélnünk – annak a pozitív részéről!Vagyis, hogy mi az, ami segít bennünket abban, hogy az életünk gyümölcsöző legyen! És emlékeztek, itt mennyire fontos volt azt megkülönböztetnünk, hogy nem „sikeres”, értékes! Nem „siker”, nem „győzelem”, mert az nincs pozitív összefüggésben a jól-léttel. Hanem gyümölcsöző és értékes!És így jutottunk el oda, hogy hosszabban tudtunk beszélni az életcéljainkról! És gyönyörű szép összefüggéseket láttunk azzal kapcsolatosan föltárulni, hogy ha vannak életre szóló (sőt, a halálon túlmutató) életcéljaink, akkor ezek az életcélok össze tudnak kapcsolódni a legmélyebb vágyainkkal és szükségleteinkkel. Fordítva is igaz: ha rátalálunk a legmélyebb vágyainkra, szükségleteinkre, azokból tudjuk leginkább az életre szóló, halálon túlmutató életcéljainkat nagyon személyesen, magunkénak vallottnak tartani.Ebből kialakul egy világ, hogy egyszer csak az életcéljaink és a legmélyebb vágyaink, szükségleteinknek a világában nagyon világosan meg tudjuk mondani, hogy mi az, ami értékes számunkra! Egyszer csak kikristályosodnak az értékek. De, mert ebben az összefüggésben kristályosodnak ki, ezek valódi értékek lesznek! És a valódi értékek eléréséhez pedig kapcsolódik az erkölcsi magatartásunk!De hogy akkor itt egy mély erkölcsiség kezd el kibontakozni, hiszen hosszú távú életcélokról van szó; a jól-létről, az együttműködésről van szó. És akkor beszéltünk az erkölcsi magatartásunknak a két forrásáról. Emlékeztek? Tükörneuronok és az együttérzés. Aztán pedig a felettes én és az énideál, az „igazságnak és az igazságosságnak” a fölismerése, és annak valamiképpen a szolgálata. Erről volt szó.És így jutottunk el még valahova: hogy mindezt meg tudjuk tenni; nem mindegy, hogy hogy tűzzük ki az életcélokat. Emlékeztek, hogy mi az ami fontos? Nem énközpontú belső életcél, spirituális életcélokkal együtt vezet a legnagyobb jól-léthez. Tehát belső, de nem énközpontú életcél, spirituális életcélokkal együtt. Így jutottunk el a „kudarcra ítéltség” összefüggésében a kreativitáshoz.Csíkszentmihályi Mihálytól vettük, hogy mi az, ami nagyon segít a kreativitásban (és mi az, ami nem). Most egy gyors ismétlés. (Ezt nem tudom fejből mondani). (04:01)Mi az, amit megtehetünk... ha valakinek van kedve egy kicsit fejleszteni a kreativitását. Nem föltétlenül valami hosszú lélektani folyamatnak nekilátni, hanem egyszerűen csak... na, szeretnék valamit csinálni! Kipróbálok legalább valamit! Emlékeztek: a kreativitás egyik kulcsa, hogy úgy „beleszagolok egy kicsit”. Úgy egy kicsit csinálom. Hát, úgy megnézem, hogy milyen lenne, hogyha ezt csinálnám.És akkor így szóltak a pontok: Meglepetés! Meglepetéseket szerezni másoknak. Merni meglepődni, csodálkozni, rácsodálkozni sok mindenre. Legyen minden nap egy konkrét célunk. Főleg, hogyha ez egy nem énközpontú, esetleg spirituális cél, de konkrét és arra a napra vonatkozó! Ez akár egy reggeli elmélkedésből vagy imádságból is származhat. Csináljunk valamit élvezettel! – Emlékeztek, hogy hol van a hangsúly? Jó, meg vagyok nyugodva. Egy hétig tart azért az anyag bennünk. Tehát nem ott van a hangsúly, hogy „élvezettel”, hanem, hogy „csináljunk valamit!”. Csináljunk valamit (élvezettel). Tehát tegyünk valami jót (élvezettel). Tehát ez a negyedik, hogy a kreativitásunk be tudjon mozdulni: Cselekvéssel, mozgással töltött időtöltések, feladatok. Aztán: Alakítsuk át a közvetlen környezetünket! Na, erről sokat beszéltem. Ugye? Tehát a széktől Snoopy-ig. Azután: Tudatosítsuk magunkban, hogy mi is az, amit igazán szeretek, és mi is az, amit nagyon utálok. És lehetőség szerint tegyük többet azt, amit igazán szeretünk. Nyilvánvaló, mindezt annak a nagy összefüggésnek a keretében, amiről az előbb szót ejtettünk. Kezdjük el kóstolgatni, kidolgozni a kidolgozatlan részeinket. Minél idősebbek vagyunk, annál inkábbAz élet közepén (ha akarjuk, ha nem), beköszön az árnyékunk. Vagyis mindazok a kidolgozatlan részeink kínzóan kérik a magukét, amelyek kidolgozása nélkül még egész jól ellavíroztunk, de egyébként a társkapcsolat összefüggésében is, a társkapcsolataink ellehetetlenülése is nem egyszer...(Nem nekem integetsz, jó. Jaj de jó, ti itt buliztok! Hát kedves vagy, köszönöm!Nagyon kreatív volt. Ti láttátok, hogy mi zajlik mögöttem? Nem. Ügyesek is voltak. Erre iszom egyet.)Tehát, ha másért nem, a társkapcsolati elakadásaink miatt érdemes a kidolgozatlan részeinkkel egy picit elkezdeni foglalkozni. Hiszen a neurotikus allergiánk a férjünkre és feleségünkre vonatkozóan miért is támad föl bennünk? Hogy amikor már a kulcsával zörög, már rosszul vagyok? (Ezt mondta nekem valaki. Nem „innen” vettem.) „Feri eljöttem, mert a helyzet komoly. Le tudnád-e ezt festeni egy képben?” És ez volt a kép. Ha otthon vagyok, minden egész jó, és ahogy hallom... ez az ő kulcsa. Értitek? A neurotikus allergia ráadásul nem is a másik magatartására, hanem konkrétan mint hogyha őrá, a személyére vonatkozna. Hogy egyszerűen elviselhetetlennek tartalak!És itt, amikor kialakul a neurotikus allergia (majd erről ma szeretnék hosszabban beszélni- nem a neurotikus allergiáról, hanem arról, amiről ezzel kapcsolatban érdemes beszélni), hogy ilyenkor szinte mindig letesszük a cselekvőképességünket és a kreativitásunkat, és éppen, mert prüszkölünk (mint amikor valakit elönt az allergia), azt mondjuk, hogy egész biztos, hogy nem nekem kell valamit csinálom, amikor te ennyire elviselhetetlen vagy! Hát nem? Hát énnekem taknyom-nyálam összefolyik, boldogtalan vagyok melletted. Egész biztos, hogy neked kell megváltoznod. Hát ez egész nyilvánvaló, nem?S akkor megpróbáljuk erre a társunkat rávenni. Erőnek erejével. Elvárásokkal, követelőzésekkel, zsarolással, boldogtalansággal, bármivel. Fenyegetőzéssel: „elválok” és a többi. Igen ám, de a kreativitásnak itt mekkora jelentősége van! A társkapcsolati elakadásban. Ugyanis az allergia szó nagyon kifejező. Hogy kicsi pollenektől, porszemektől, macskaszőrtől, kutyaszőrtől, gombaspórától rosszul leszek: ez az én túlzott reakcióm. Tehát az esetek naaagy többségében (nem akarok mindent egy kalap alá venni – főleg, ahogy ma majd a nárcisztikus személyiségről beszélünk). Az esetek nagy többségében ott, ahol énnekem egy ilyen túlzott neurotikus allergiám alakul ki a házastársamra, gyerekemre (vagy fönntartom ezt mondjuk) a szüleimre vonatkozóan, ott nagyon valószínű, hogy egy kidolgozatlan személyiségrészemmel találkoztam. És annyira fölkészületlen vagyok egy másik ember számára minden különösebb nehézséget (hogy mondják ezt?). Belezavarodtam. Tehát a legtöbb ember számára az nem okoz nehézséget, amitől én megbolondulok. Tehát látnivaló, hogy éppen találkozott a másiknak a személyisége, magatartása egy bennem kidolgozatlan résszel. Tehát sokszorosan is mondhatjuk azt, hogy minél idősebbek vagyunk, annál inkább rá fogunk szorulni, hogy az életünk értelmesen, értékesen tovább tudjon menni a kidolgozatlan lélekrészek kidolgozásával. (-nak. Neki, át. Keresztül. Belőle. Nem tudom.) (10:59)A ki- és a befelé fordulás szabad változtatása.Hogy tudok kifelé élni és befelé is. Kifelé lenni, befelé. De nehéz ez, hogy kapok megtisztelő fölkéréseket, és azt mondani nem egyre, hogy ha ezt még elvállalnám, akkor olyan kórosan kifelé forduló életet kezdenék élni, ami tönkretesz engem belülről. Nagyon megtisztelő, nagyon fontos, nagyon értékes, nagyon jó, nagyon hasznos, nagyon igaz – de én nem leszek ott.Nézzük meg a világot a másik oldalról is.Elkezdhetjük ezt esetleg a gyerekünk oldaláról. Vagy a férjünk/feleségünk oldaláról. Azután: nézzünk meg sok nézőpontból valamit. Aztán fedezzünk föl olyan élettartományokat, amelyeket egyáltalán nem fedeztünk még föl, hogy jé, ilyen is van! Hát ez milyen érdekes! Hogy például divatbemutatók léteznek! Erre rácsodálkoztam néhány éve. Hogy ez mi?! És hogy van ilyen! Tudtad? Ott nők jönnek-mennek, és... Az kételyt ébresztett bennem, hogy azokat a ruhákat, amelyeket ott láttam, sosem láttam még utcán. Ti igen? Vagy ez nem azért van.Látszik, ez még egy kidolgozatlan terület az életemben. Még ennek egy kicsit utána fogok nézni. Most magamra nézek – hát igen. Jó. És:Ötleteljünk, oldjunk meg valamit másféleképpen is, mint ahogy azt meg szoktuk oldani.Hogy: úgy is lehet.Ez volt az ismétlés. Na most. Nézzünk meg valakit, aki aztán tud hatékony lenni (eredményes). Mondom a jegyeit! Leülök hozzá, mert – hahh! Kilenc pont! (13:15)1. Saját fontossága, egyedisége, rendkívülisége mély meggyőződésévé vált.2. El tudja képzelni a sikert, a győzelmet; egy nagyszerű szerelmes társat. (Hmm!)3. Tudja, hogy nem mindenki képes őt megérteni4. Elvárja, hogy tiszteljék az emberi méltóságát5. El tudja fogadni, ha megbecsülik, szeretik és elismerik6. Céljait hatékonyan képes elérni7. Döntéseiben célratörő, asszertív, magabiztos és eltökélt8. Ösztönzik a kihívások, miközben mások irigykednek rá9. Pozitív, rendíthetetlen önértékeléssel rendelkezikRájöttetek? 12 év megtette a hatását, hogy kiről beszéltem? Ti kire gondoltatok? Megint megtörtént, mint a múltkor, hogy mintha úgy elcsúsznánk egymás mellett... most leírtuk a nárcisztikus személyiségzavar 9 pontját. Egy kicsit csaltam, mert csak a pozitív tartalmakat hoztam, és a hozzá kapcsolódó árnyékot és negatívumokat nem. De nagyon jól lehet látni (és azért is akartam ezt így hozni nektek), hogy ma ténylegesen (ahogy ezt a kifejezést már használjuk több évtizede), az „önimádat társadalma” – a nárcizmus, úgy tűnik, hogy nagyon kelendő! És ha valaki olyan nagyon ügyes, a DSM2013-ben (valaki megnézhetné nekem) a „nárcisztikus személyiségzavar” van-e vagy nincs?Mert egy könyvben a szerkesztői jegyzetekben azt találtam, hogy lehet, hogy a 2013-as DSM-ből (ahol leírják, hogy milyen személyiségzavarok milyen ismérvekkel rendelkeznek) állítólag ki fogják belőle hagyni. Na, ez aztán egy nagy tünet! Ha azt mondjuk: „Mától kezdve normális”. (15:48)(Tényleg, ha ezt valaki megnézi nekem, akkor cupp-cupp, nagy köszönet – ha megjelent már.)Hadd tegyük hozzá most az árnyékát. Tudjátok, ahogy Eric Berne mondja, hogy trikókat hordunk, és elöl van a szép rész: „Képes vagyok hatékonyan, célratörően, tűzön-vízen keresztül megvalósítani az álmaim!”. Ez elég jól mutat, nem? Tehát, ha én nő lennék, azt mondanám, hogy „na, ki volt az? Ki?”. De mi van hátul? Az, hogy gátlástalanul. Az van hátul.Most meg szeretném nézni veletek ezt a 9 pontot, de nézzük meg mindegyiknek az árnyékát. Mert ha egy olyan kultúrában élünk, ahol (most így fogalmazom) nárcisztikusnak lenni, hát az... valami!Akkor valószínű, hogy annak az árnyékát kevésbé látjuk, vagy pedig nem tudatosul eléggé. Akkor most nézzük meg még egyszer. Tehát: (16:55)1. Saját fontossága, egyedisége, rendkívülisége mély meggyőződésévé vált. Ez van elöl. Én egy rendkívüli személy vagyok! Mi van hátul? Hogy (ó, hát az már egy lélektani válasz...): De te nem! Én egy rendkívüli személy vagyok, fütyülök rád! Ugye? Ha én egy rendkívüli személy vagyok, akkor mit törődöm én veled? (Ez van hátul.) Ne is számíts rá, hogy én törődjek veled.2. El tudja képzelni a sikert, a győzelmet; egy nagyszerű szerelmes társat és párt. (Ez van elöl. Mi van hátul? – Látszik, hogy a kreativitás időbe telik. A spontaneitás rövid, a kreativitás hosszú. El tudja képzelni a sikert, a győzelmet, egy nagyszerű társat... Tessék? A kudarcot nem tűri... Eltaposlak... Óvatosan velem! Nem vagyok túl jó súlyban, várjál. Több jó megoldás is van. Én valami olyasmit írtam, hogy) el tudja képzelni a sikert, a győzelmet, egy nagyszerű társat – (ám hátul az van:) az a te kötelességed! Az a te dolgod, hogy engem éljenezz, éltess és a többi.3. Tudja, hogy nem mindenki képes őt megérteni. Ez van elöl. Hátul? (Hogy én se értek meg senkit? Ez jó egyelőre. Én fütyülök rád. Nem, hát úgy tűnik, hogy engem nem értenek meg. Hát olyan rendkívüli személy vagyok, hogy … hogy is érthetnének meg?!) Ez a reálisabb egyébként, ha már nárcizmusról van szó. Mi lehet hátul? Nehéz? Nehéz volt a mai napotok? Ja, hogy „ezért előjogaim vannak” – ez kétségkívül így van. Igen, a nárcisztikus személynek. Ő azt mondja, őneki előjogai vannak. Tehát van két sáv, és az egyik sávban valaki hosszan beszélget egy másik emberrel (DSM – lehet, hogy öt illik rá. Mert őneki joga van ott tartózkodni). Na, hogy volt? Tudja, hogy nem mindenki tudja őt megérteni. Hátul pedig az van: Hát nem csoda! Ő annyira rendkívüli és más, mint a többiek! Hát hogy is érthetnék meg?!4. Elvárja, hogy tiszteljék az emberi méltóságát. Nekem van emberi méltóságom, és ti ezt tiszteljétek – ez idáig pozitív, csak mi van hátul? Igen, igen ez. A tiédet azonban én nem tisztelem.6. Céljait hatékonyan képes elérni. Hátul:...gátlástalanul, másokon keresztül.5. El tudja fogadni, ha megbecsülik, szeretik és elismerik. El is várja! (Én is így írtam. Oké?)7. Döntéseiben célratörő, asszertív, magabiztos és eltökélt. Na?! Ha ma ezt mondjuk, akkor: végre valaki! Célratörő, asszertív, eltökélt, magabiztos, kiáll magáért! (Bemondások) Gátlástalanul... Felelősséget nem vállalva... Na, itt egy kicsit még gondolkodhatná...nk. Mi lehet ennek az igazi árnyéka? Hogy célratörő, asszertív, magabiztos? Aha, hogy egyáltalán nem kompromisszumkész. Ez egy jó irány! Na! Ez! Ellentmondást nem tűr... Gyöngeséget se tűr, zsarnoki... (A milyen készség? Kérhetsz a kólámból! Mim van még? Rágó? Úgy van!) Célratörő, asszertív, magabiztos – együttérzés nélkül. Úgy könnyű! Hogy egyáltalán nem figyelek másokra. Nem is érdekelnek mások, nem is érzem bele magam mások helyzetébe. Úgy könnyű.8. Ösztönzik a kihívások, miközben mások irigykednek rá. Ez van elöl. Ösztönöznek a kihívások; újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé. S mások irigylik is. És mi van hátul? Valami olyasmi: irigy mindenki másra, aki nem őt isteníti, nem őt ajnározza, nem őt dicséri-dicsőíti. Mindenki másra ő is irigy.9. Pozitív, rendíthetetlen önértékeléssel rendelkezik. (Nem önbecsüléssel: önértékeléssel; ezt majd bőven kifejtjük. Nem önbecsüléssel; mert ha lenne önbecsülése, nem volna nárcisztikus.) Tehát az önbecsülése nagyon alacsony szinten van. S ezért volt olyan fontos, emlékeztek, hogy megkülönböztettük az önbecsülést. Egy nárcisztikus személynek lehet hihetetlenül fölfokozottan pozitív énképe, amiből minden gyengeséget száműzött... Lehet teljesen irreálisan pozitív önértékelése, gigantikus önbizalma – és nulla önbecsülése. Ezért nem mindegy, hogy önértékelés vagy önbecsülés.S akinek van önbecsülése, nem szorul rá az irreálisan fölfokozott önértékelésre, énképre (amiből minden gyengeséget száműzünk) stb. Mondom még egyszer, mert én is elfelejtettem:Pozitív, rendíthetetlen önértékeléssel rendelkezik.Hogy? A kudarcait nem szívesen látja – ez nagyon igaz! Igen. Rögtön mások – kkk! Lenézi, kétségkívül – nagy kritikus, lenéz másokat. Kétségkívül. Őneki mindig igaza kell, hogy legyen. Mint a kedves ismerősöm, jaj, a vonaton. Ugye, megvan? A vonaton... (25:09)Nagy vita volt... Emlékeztek erre?Nem?! Hát nem jártok, vagy mi van? Hárman voltunk, utaztunk a vonaton – hatalmas vita. Annyira vitatkoztak már (fiatalok voltak), hogy én már el is tűntem. Ők jól elvoltak egymással. És végül a feleség panaszosan azt mondja: Miért van az, hogy mindig tied kell, hogy legyen az utolsó szó? Válasz: Nem kell, hogy az enyém legyen.Na, ez egy kicsit olyan... Érinti.Töretlen pozitív önértékeléssel rendelkezik. Hátul: hogy? Öntelt? Igen, másokat nem értékel? Látjátok a lényeget nagyon is. Talán azt is lehetne mondani, hogy hátul a következő a felírás: … a felszínen.A felszínen ilyen – belül pedig egy önbecsülésében sebzett kis gyerkőc lakik. Ez az, amit te is mondtál – a lélektani hátterébe nem is akartam belemenni. Ahá!Akkor egy pici elmélet. A séma világában megkülönböztetjük azt, hogy valakinek FELJOGOSÍTOTTSÁG, GRANDIOZITÁS tév- belső világa van-e, vagy pedig NÁRCISZTIKUS. Megkülönböztetjük. Mégpedig azért, mert akinek ez a feljogosítottság, grandiozitás, nagyzolás belső világa van, ott annak a hátterében más nincsen.Tehát őt föltehetően az jellemzi, hogy a gyerekkori öröksége valami olyasmi, hogy nem szabtak határokat a szülei. Bármit bárkivel megtehetett, a szülők kedvesen mosolyogtak.A vasárnapi diákmiséken nem könnyű azokkal a szülőkkel, akik úgy veszik, hogy a gyerekeiknek mindent szabad. Nem könnyű velük. Ennek sok minden lehet a hátterében; sokszor a szülő szenved a maga alkalmatlanságától egyébként. Most a szülő magatartásába nem akarnék belemenni, csak a jelenségbe. Hogy van egy gyerek, akinek megengedik, hogy gátlástalan legyen. (28:04)Emlékeztek az öt alapvető érzelmi szükségletre? A fizikaiak mellett; ami a gyerekkorunkat jellemzi. Az egyik alapvető érzelmi szükségletünk az, hogy kapjunk határokat! Kapjunk szabályokat. Kapjunk az élethez kereteket, amely kereteken belül szabadon tudunk kibontakozni. Sokszor ezeken a gyerekeken egyébként a vasárnapi misén is látszik, hogy nekiindul hátulról, és rohan, mint az őrült (mert neki szabad), és rohan, és rohan! Megáll ott az oltárnál, és ha látnátok az arcán azt a tanácstalanságot... Nincs tőle jól. Nem úgy van, hogy most jól kifutkorássza magát a szegény gyerek... Nem, ott áll. Mindenki ül... Nyilván, hogy nem kell patikacsöndnek (meg nem tudom minek) lenni. Az a jó, hogy gyerekek vannak, megy a nyüzsgés – ez teljesen rendben van. De az más, amikor egy gyerek (khhhrrrrrr!) kifutópályának használja a szőnyeget. És ugye, amikor odaér, akkor közel van; látom az arcát. Áll tanácstalanul, hogy most mi van? Nincs határ, nincs semmi, amibe belekapaszkodhatna, hogy ezt lehet, azt nem; ez így van, az úgy.Ugye, a határokról sokat beszéltünk. Rugalmas határok! De legyen valami (ami lehet rugalmas)! Itt nincs... ez nem rugalmasság, mert nincs semmi, ami rugalmas volna. Látjátok, sok minden belefér. Hát nem? Hát tényleg, hát most... De azért vannak határok nálam.Öt érzelmi szükséglet. Ha valaki egy olyan klasszikus esete a feljogosítottság, grandiozitás belső hiedelemvilágával élő személynek, akkor ő tulajdonképen a gyerekkori élményvilágából kiindulva él. Vagyis, hogy őneki tényleg joga van, hogy azt megtegye. És ő tényleg azt látta, hogy az összes többi gyerekre rászóltak, és őrá meg nem. Ezért őneki miért ne volnának előjogai? Hiszen ezt tanulta meg! Hiszen már 4-5-6-7-8 éves korában is azt látta, hogy igen, voltak más gyerekek, akikre ráütöttek, meg nem tudom mit csináltak – de azt már nem! Énrám nem üt senki!Most nehogy félreértsétek, amit mondok. Ugye nem? Jó. Szóval ez a belső világ alakul ki benne, hogy ő más. Ő tényleg rendkívüli. Őneki tényleg szabad. Őneki előjogai vannak, ő azt megteheti. És másoknak kötelessége mindenhez hozzájárulni. Hiszen őneki joga van hozzá, ezért őneki joga van másokat manipulálni, zsarnokoskodni, hatalmat gyakorolni fölötte, stb.Hiszen őneki jogai vannak, ezért ő csak a jogait érvényesíti!Tehát tulajdonképen annak a belső élmény- és tapasztalatvilágnak a továbbéléséről van szó a klasszikus esetben. És emlékeztek? Háromféle cselekvésmód lehetséges. Az egyik, amikor valaki ténylegesen gátlástalanul másokat a saját céljaira kihasznál. Ez az, amikor valaki belemegy a séma logikájába, és ezt töretlenül teszi. Dicsekszik, nagyképűsködik stb.A másik, ha próbálja elkerülni a sémának a logikáját, akkor azt fogja tenni... hogy miután ő rendkívüli, ezért hol érzi jól magát? Ott, ahol az ő rendkívüliségét mások fölismerik! Ahol, ha odamegy, akkor hhhááÁÁáááááááááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!S akkor: na, helyére került a világ. Jó.Tehát nem megy olyan helyekre, ahol a rendkívüliségét nem ismerik föl! Ő nem megy. Nekem kelljen bebizonyítani?!Elkerüli ezeket a helyeket.A harmadik, amikor valaki túlkompenzálja ezt a sémát, akkor állandóan igyekszik (amennyire képes) másoknak a kedvébe járni. De ez valójában ennek a sémának a túlkompenzálása.Ez a grandiozitás, följogosítottság belső hiedelemvilágának a klasszikus esete. (32:55)Ha valaki nárcisztikus, az nem ez. Ide tartozik, de mégsem a klasszikus eset, mert amikor valaki nagyon nárcisztikus, ott van valami mögötte. Ez az, amit nagyon jól mondtál. Mögötte az van, hogy tulajdonképpeni egy csökkent értékűség, szégyen belső hiedelemvilágával küzd – érzelmektől való megfosztottsággal karöltve. Ezért nem tud empatikus lenni, együtt érző. (33:28)De ezt a sebzett valakit saját magában, egy elhanyagolt, nem szeretett valakit nem ismeri föl és nem ismeri el. Vagyis, ha valaki nagyon nárcisztikus, tulajdonképpen ezt a csökkent értékűség, szégyen, kicsi vagyok, béna vagyok, szerencsétlen vagyok, szerethetetlen vagyok, és nem éreznek velem együtt; a szükségleteimre nem hangolódnak rá – ezt kompenzálja túl. Érhető ez?És akkor van még egy pici alesetünk, amikor ez a csökkent értékűség, szégyen belső hiedelemvilága a függőség sémával kapcsolódik össze. Na, az olyan... papként nem ritkán találkozom ezzel. Jön valaki és azt mondja vasárnap: Most pénteken voltam az önkormányzatnál. Ott már megígérték, hogy kapok rendkívüli segélyt. El fogok menni a … szolgálathoz. Ott már tervbe van véve, hogy ez és ez a segítségnyújtás elérhető lesz számunkra. Úgyhogy most atyától azt kérem, hogy adjon 6000 Ft-ot. Ez hétvégére elég lesz, és hétfőn már a többit mások fogják tudni intézni. Egyébként pedig hát természetesen nem fogok mindig jönni, csak ha szükség van rá! (35:03)Ez az, amikor valaki úgy éli meg, hogy az ő alapvető szükségleteinek a kielégítésére másokat használhat, mert másoknak az kötelessége.Ez is a följogosítottság, grandiozitás belső hiedelemvilágának egy alesete.Sajnos olyanok, akik nagyon nehéz életkörülmények között vannak, nem egyszer azért is nem tudnak a saját nehéz helyzetük fölé kerekedni, mert az a meggyőződésük, hogy neked az a dolgod, hogy segíts neki. Ez a mély meggyőződése. Hogy azt neked KELL tenni. És hogyha azt mondod, hogy „ne haragudjon, de...”.Szoktak tőlem kérni ételt. Hát nézzetek rám. Mit gondoltok, mi van a hűtőmben? Hát egy éve beraktam oda egy tábla csokit, azóta ott van. Én nem tudom, hogy hidegben összemegy-e a csoki, vagy megszűnik-e. Kedvesen mondom neki, hogy „ne haragudjon, most adok magának 1000 Ft-ot, de ételt nem tudok adni, mert nincs”, Nem állnak el. Szoktam venni öt kilós háztartási kekszet – az nagyon bejött. De van, hogy elfogy. Nem tudok! Hogyhogy? De hogyhogy? Hát csak van valami a hűtőjében?! Tényleg, így. H-o-g-y-h-o-g-y? Ez nagyon nehéz – őneki. Mi csak meglepődünk rajta.Hogy ezt nem is értem. Tényleg, úgy elgondolkodtam nem egyszer ezen, hogy tényleg, ez most az én dolgom lenne? Van felelősségünk, egy csomó minden a mi dolgunk – de itt nem erről van szó! Hanem ennek valami őt rettenetesen sújtó túlburjánzásáról. Na most.2006-os könyvből olvastam ezt, tehát a 2000-es évek eleje lehet. Amerikai fiatalokat kérdeztek arról, hogy mit gondolnak, hogy mi az életükben a legfontosabb. Mit gondoltok? Kétezres évek eleje, fiatalok.Karrier? Nem jársz messze! Az, az. A siker. 94%-uk a sikert mondta. 94.Erről már sokat beszéltünk, hogy a siker negatív összefüggésben van a jól-léttel. Erről már hosszan... ezt most nem is akarom mondani. De ez miért érdekes? Mert egy nárcisztikus személy tud nagyon sikeres lenni. Éppen, mert nem törődik másokkal, mert tud gátlástalan lenni... És a többi, és a többi. Majd egy kicsit kifejteném azt, hogy mitől vonzó mások számára egy nárcisztikus személy. Pl. hogy miért szeret bele egy férfi vagy egy nő egy nárcisztikus valakibe? Mert amiről eddig beszéltünk, az alapján azt gondolhatnánk, hogy a legtávolabb tartjuk magunkat az ilyen személyektől. Nemde? Hát egy ilyen valaki? És nem így van. De hogy miért van ez így?! Erről majd még szeretnék beszélni. De nem hiszem hogy ma jutna rá sor. (38:57)Edvard de Bono egy nagyon érdekes gondolatot mond ezzel kapcsolatban. Hogy miért van az, hogy „94% siker”, hogy emögött egy egész kultúrának a nárcizmus felé való, önimádat felé való eltolódása figyelhető meg – háttérben az önbecsülés hiánya! Hiszen annak a kompenzálásáról van szó. Tehát ez egy tünet! És hogy azt mondja, hogy ha a fiatalokat megkérdezzük, hogy: Rendben van, a siker a legfontosabb valami, amit el szeretnének érni, de hogy ők maguk milyenek akarnak lenni? De nehéz ez az eladói lét... Hogy ők maguk milyenek? Mit mondanátok? (Olyan interaktív vagyok ma.) (40:03)Tesség? Hogy bizonytalanok... Na, te itt már túl okos vagy. Túl. Rágó?Milyen akar? (Ennyire öregek vagyunk? „Boldog? Hát a felnőtt akar boldog lenni.”) Ú, hát sérült!Én a legegyszerűbbre gondolok. Szerelmes? Ezért jó, hogy vannak nők! Ezt úgy szeretem! Nekem ez nem jutna eszembe soha. (41:00)Lehet, hogy kinőttük ezt? De akkor nem értjük a saját gyerekeinket!Jaj, tartottam egy előadást néhány nappal ezelőtt. A saját gyerekeinkről beszéltem. Méregettek engem elöl nagyon. Mi ez, egy bűnbevallás? Na, hát ha a ma fiatalembereit kérdezzük, akkor ők menők akarnak lenni. Amit nem mondanának így, hogy menő, hanem hogy cool. Rajta akarnak lenni a csíkon. A cool-ság, a menőség. És ez, ahogyan megjelenik, hogy ki az, aki kúl, az tulajdonképpeni nagyjában, egészében a nárcisztikus személy. Ő a kúl. (42:17)Azt mondja ez a Bono (a gondolkodás egyik zseniális meg-nem-is-tudom-micsodálója; elnézést, ez nem, nem volt idevaló), azt mondja, hogy állítólag a cool kifejezés a rabszolgatartó társadalomra, tehát az amerikai rabszolgatartó korszakra megy vissza, amikor a rabszolga tulajdonképpen a belső önbecsüléséért, tartásáért, hogy ne menjen tönkre abban, hogy teljesen kiszolgáltatott egy embertelen világban (egészségedre), hogy ezért őneki ez a hűvösség ( = cool) jelentette az önmaga fönnmaradát, fönntartását belső érzelmi szempontból. Hogy tudott távolságot tartani, nem összeesni... Szóval „hűvös” tudott maradni, „akkor is kibírom”, hogy „mit érdekel engem”. Hogy állítólag ide vezethető vissza az, hogy „kúlnak lenni”.És hogy az, hogy valaki kúl, ha ezt megnézzük, olyan jegyeket tapasztalunk benne, ami nem egyszer éppenséggel az együttérzés hiánya (hideg!!), menő... eljutunk a nárcisztikus világig. Az, hogy valaki kúl, a fiatal emberek világában egyenlő azzal, hogy oké! Hogy jó! Attól teljesen függetlenül, hogy ahhoz milyen magatartásforma vagy erkölcsiség kapcsolódik. Sokkal fontosabb kúlnak lenni, mint rendesnek vagy erkölcsösnek. Vagy bármi másnak.Izgalmas tünet! A Harvard egyetemen egy nagy kutatást végeztek arról, hogy a tévedéseink, a gondolkodásra vonatkozóan milyen általános jegyeket mutatnak. Hármat mutatnak. Aki téved, téved és téved – emiatt életcéljai nem valósulnak meg, stb., stb, most nem ragozom az összefüggést.Három klasszikus ismérve van a gondolkodásunk problematikusságának. Három. Énközpontúság Szűklátókörűség Rövid távú gondolkodásmódTehát akkor tudunk eredményesen gondolkodni, hogyha nem énközpontúan, nem szűk látókörűen és nem rövid távú módon gondolkodunk. Ez összefüggésben van az eredményességünkkel. Nem érdekes az, hogy a kreativitás három ősellensége és az eredményes gondolkodás három ősellensége milyen sok összefüggést és párhuzamot mutat? Emlékeztek? A kreativitás ősellenségei:1. Mikor azt gondolom, hogy állandóan fenyegetve vagyok és meg kell védenem magam.Állandóan! Emlékeztek? Mikor nem tudom megkülönböztetni a levest önmagamtól. Tehát mindig úgy érzem, hogy engem fenyegetnek, bántani akarnak, kikezdenek... Tehát a kreativitás három ősellensége: állandó fenyegetettségben érzem magam, és ezért állandóan magamat meg akarom védeni. Na de ha fenyegetettségben érzem magam, akkor akárhogy megvédem magam! Szinte semmi másra nem marad időm és energiám, mint a túlélésre összpontosítani. Ebből fakadó cselekvés... Hát a túlélés? Néztem egy műsort. Kényszerleszállás, lezuhant a gép, és belezuhant a tengerbe. Merült el. Valaki próbált kiúszni. Mit tett egy másik ember? Fogta a lábát. Hát ez a túlélési logika. Beszéltem nektek arról, hogy kétszer (mondjuk így) működtem közre fuldoklónak a megmentésében. S mind a kétszer ugyanezt tapasztaltam. Az egyik esetben egész döbbenetes volt, ahogyan egy uszodában úsztunk. Akkor még atléta voltam. Úsztunk egymás mellett egy olyan nagy darab sráccal. Emlékszem, 400 m-es gátfutó volt. Ott valahogy rosszul lett. Láttam, hogy kezd elmerülni. Odamentem, de hát nem kaptam én semmi képzést, nem tudtam, hogy hogy kell. És nagy ügyetlenül ott fogtam. De ő rosszul volt, és átkarolta a nyakam a tehetetlen 90 kilójával. Én meg, ugye, csak a ropi, ott... S akkor annyit tudtam tenni, mint a kapus: lábtempó. Az életemért lábtempóztam, és így mentem lefelé. Így, tik, tik, tik. Centiről centire. Hihetetlen, most megvan bennem az élmény; tudom, hogy a második sávban volt ott, így. S ahogy mentem le, már elért ide a víz. És akkor azt csináltam, hogy néztem fölfelé, ugye, mert ha fölfelé nézek, akkor a szám följebb kerül. Megvan ez az élmény, hogy nézek: az uszoda, a fülem már a vízben volt, tehát már nem hallottam a rendes hangokat, csak a víznek ezt a furcsa csobogását. És így: hhhhHHH, vettem a levegőt, égtek a lámpák az uszodában, és próbáltam minden erőmmel taposni. Hú, ez... Na ez nem kúl. És amikor kezdte már a víz verdesni a szám, akkor egy kicsit jobban lett. S akkor ő is egy picit elkezdett. Ez pont elég volt ahhoz... Én már annyira kimerültem akkorra, hogy tulajdonképen amennyire ő kezdett magáért tenni, én pont annyira voltam fáradt, hogy éppen minden erőmmel valahogy kiúsztam azt a két méter. S az is egy elemi élmény volt, hogy egy uszodában minden további nélkül ketten is meghalhattunk volna (így éltem meg). (49:06)Tehát a kreativitás három ősellensége közül az egyik, hogy mindig fenyegetve érzem magam, és mindig meg kell magam védeni. A másik, hogy:2. Állandóan úgy érzem, hogy csak a túlélésre, túlélés, túlélés.3. Ha valaki kizárólag csak a saját érdekeivel és szükségleteivel tud foglalkozni.És most milyen érdekes ezt összefüggésbe hozni a leggyakoribb gondolkodási tévedéseinkkel, amiről most beszéltünk. Énközpontúság Szűklátókörűség Rövid távú gondolkodásmódKilencven százalékban jellemzi azt a gondolkodásmódot, ami eredménytelen. Hej, haj! Nem tudom, ez olyan nagyon negatív most, amiket mondtam? Csak egy kecseet.Na jó. Akkor mondok egy történetet. Két fiú (nagyon kreatívan) kitalálja azt, hogy bemennek egy barlangba és fölfedezik, hogy mi van ott. Na és hát, ami kell, zseblámpa, ez-az, ott mennek. Bemennek a barlangba, hátra (nagyon érdekes!) Híííjj! Ha tudnátok, itt mi van! (Már a sötéten kívül.) Az történik, hogy rohannak ki, mert bent szuszog egy medve. S akkor az egyik srác, amikor kirohan, fogja, letépi magáról a bakancsot, s veszi föl a sportcipőt. A másik megkövülten áll: Hát te hülye vagy?! Hát a medve sokkal gyorsabb, hát... Most ezt a sportcipőt veszed föl a medvével szemben?!? Negyvennel rohan! Mire a másik: Nem, nem. Félreértesz. Elég, ha nálad vagyok gyorsabb. (51:20)Ez az, amikor a... na, nem állok neki, ilyet nem szabad. Nem, ilyen történetet az ember nem magyaráz meg.Az nem volna kúúúl.Edvard de Bono a következőt mondja: Na, most a kreativitásotokra fogok építeni. (Úgy látom, hogy van egy kudarcra ítéltség sémával rendelkező hallgatótársunk.) Azt mondja Edvard de Bono: kétségkívül megtaláltam az igazán cool személynek az ősképét. Ki az? (Még van 1-2 percetek.) (52:48)Tudjátok, hogy nem szenyózok veletek, hanem ez izgalmas idő. Na, hogy? Neee! Ez egy kicsit rosszul esett. Hallottátok odafönt? Nem. Azért vagytok olyan csöndben. Az hangzott el úgy első megközelítésre, hogyGarfield.Neee. Snoopy és Garfield az én tudatomban jó barátok.Tehát az igazán kúl személy ősképe. Rendíthetetlen nyugalom. Kikezdhetetlen hűvösség.Hogy? Columbo hadnagy? Hát... de tudod, milyen autója van Columbonak? Nem, nem. Hát... Nem.Annyit segítek, hogy becsapós. Egy kicsit. Azt mondja, hogy kétségkívül, ha meg kell találnom, hogy kit nevezhetnék és kit látok igazán coolnak, akkor az a hulla. (54:46)Rendíthetetlen nyugalom, kikezdhetetlen hűvösség, senkivel nem törődik. Cool!Na most. Akkor nézzünk egy kicsit tovább:Miért vonzó a nárcisztikus személy? S ez azért érdekes, mert ahogy most azon gondolkodunk, hogy a nárcisztikus személy miért lehet vonzó, ebben egy picit benne van az is, hogy miért olyan ez a mostani sajátos világunk, amilyen? Mert ha nem volna belőle semmi vonzó, ha csak az árnyékokat látnánk, hogy nem érzek veled együtt, gátlástalanul áttaposok rajtad; hát kinek kéne ez? De látjuk, hogy a pozitívumokat óriási nagyra fújtuk, és az árát nem akarjuk megfizetni. Azt mondjuk, hogy „na ne... hát...” (55:56)A nárcisztikus személy azért tud annyira vonzó lenni számunkra (azon túl, hogy nagyon kúl), mert a nárcisztikus személy elsőre nagyon romantikusnak tűnik. Nagyon!Nem vonunk le ebből most következtetéseket. Ugyanis... Rengetek filmet képzelhetünk most el, ahogy egy nagyon kúl, nárcisztikus fiatalember mondjuk randizik. Hogy abban a randizásban, ahogy mondjuk leülnek egy asztal mellé, mennyi gátlástalanság tud lenni: hogy nem törődik senki mással. S ott ül mellette az ifjú hölgy (pl., tehát nők is tudnak nárcisztikusak lenni), s le van nyűgözve. Milyen szabad! Mennyire szabad! Mennyire magát adja! Hát milyen önfeledtnek tűnik! S mivel egy nárcisztikus személy önmagát hallatlan módon, rendkívülinek látja, ezt a rendkívüli idealizálást képes a társára is kiterjeszteni. Ahá!Egy nárcisztikus személy az első randin. Képzeljünk el egy ilyen pasit. Első randi. (Húú, fúú. Gyere, ezt beszéljük meg.)Belenéz az első randin a másiknak a szemébe és azt mondja: hát amióta a te szemedet látom, van értelme az életemnek! Hát ami árad belőled... én még ilyet nem éreztem soha. Igen! Amióta együtt vagyunk, én nem tudom mi ez, de úgy érzem, hogy élek! Hát eddig, mintha nem is éltem volna.Így kezdődhet ez a nárcisztikus világ. Mert ő magát így látja. És most ebből kapsz te is.Hát egy ilyen... az első randin megy, és: Gyere, átmegyünk! Van egy nagyon jó ötletem! Másszunk föl a Lánchídnak a pillérein. (Hát miért? Őneki joga van hozzá! Főleg, ha szerelmes is!) És te?Hát ha én ezt a barátnőimnek elmesélem! Hogy az első randin azt mondta, hogy mióta a szemembe nézett, azóta... És már két óra után a Lánchíd pillérein mászkálunk! Hát én még ilyet soha...(És éppen most néztem valami... Na jó. Nem néztem semmit. Tehát.)A nárcisztikusság azért tud elsőre nagyon vonzó lenni, mert úgy hat, mintha romantikus lenne! Úgy hat, mintha nagyon szabad lenne, nagyon önfeledt lenne. Így hat ránk. Ez az első hatása. Tulajdonképen úgy hat ránk, hogy hihetetlenül vonzó és menő! S hogy benne van minden ígéret, amire azt gondolnánk, hogy ó, hát egész életemben valami ilyesmire vágytam!És tudjátok, mi a trükkje? (Ez most egy kicsit fájni fog.) Hogy a nárcisztikus személy azért vonzó számunkra (te már tudod), mert előhívja a mi nárcizmusunkat. S ha a kettő találkozik... hát fölfedezte, hogy az én szememben a világ tündököl! Hogy az én lehelletemre lett a világ és húzódik vissza. Még jó, hogy rágózom, mert azért egy kicsit...S ebben a látásmódban megfürdünk.Itt bekapcsolódik a szerelemnek ez az óriási értékelése, amiről tudjuk (mennyit beszéltünk róla!), hogy valamennyi regresszióval jár. Tehát akkor tudunk szerelmesek lenni, ha képesek vagyunk a társunkat idealizálni. S megéljük azt, hogy bennünket is idealizálnak. S ez nagyon jól esik, és ez teljesen rendben van. De egy nárcisztikus személlyel való kapcsolatunkban emögött hihetetlen vermek fognak megnyílni.És ezért a nárcisztikus személy a legkevésbé olyan valaki, aki hajlandó lenne változni.Ez segítőként nagyon érdekes. Hogy nem egyszer nárcisztikus személyek hoznak el másokat, hogy csináljuk velük valamit, mert az tűrhetetlen, hogy nem olyanok, mint amilyennek ők elvárják. Kellett némi idő, míg rájöttem, hogy ilyen van.S a másik áll és toporog és normális. Mert nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Ennek egy picit még most a hátterét hadd...Miért van bennünk az, hogy... Emlékeztek, egy órával ezelőtt mondtam a neurotikus allergiát, s mondtam, hogy majd még beszélek arról, amiről beszélek. Na, most értem ide vissza, hogy miért van az, hogy olyan görcsösen azt gondoljuk, hogy a másik embernek kell megváltoznia egy társkapcsolatban, hogyha mi nem vagyunk jól? Miért gondoljuk azt, hogy ez a természetes, ez a magától értetődő? Egy nárcisztikus mindenképp ezt gondolja. Bealázza a másikat, amiért az nem olyan.Ez megint visszavisz bennünket a személyiségfejlődés logikájához. Mikor kicsi csecsemő vagyok, aztán pici gyerek vagyok, mi az egyetlen eszközöm arra, hogy a szükségleteimre fölfigyeljenek és azokat kielégítsék? Sírok. Tehát fölhívom magamra a figyelmet, és természetszerűen nem tehetek mást, mint hogy várom, hogy a másik változzon meg. Vagyis, hogy végre vegye észre, hogy én, énvelem mi van, és ezért alakuljon aszerint, ami énvelem van! Ez normális egy évesen. De a szerelem miatt ez a logika... De nem a szerelem... Nem tudom, ki mondta a szerelmet. A szerelem tök jó! Cupp-cupp szerelem! Csak megvan a maga következménye. Ugye, visszamegyünk a személyiségfejlődés kezdeti lépéseiig; átéljük azt, hogy valaki ránk hangolódik, szavak nélkül is kitalálja, hogy mire van szükségem. Így hullámzunk együtt. Utána ez megszűnik, énhatárok bezáródnak, és akkor elvárásokká keményedik az, hogy „vedd már észre, hogy mire van szükségem”. S a kidolgozatlan személyiség-részeink mentén elkezdük egyre rosszabbul viselni a másikat. És erre azt a választ adjuk, hogy „változz meg!”. Hát nem látod, hogy prüszkölök? Ha a kulcsod elfordításától rosszul vagyok, hát akkor lehetetlen, hogy neked ne kelljen egy kicsit változnod! Hát nem látod, hogy milyen rosszul vagyok?És erre a helyzetre tulajdonképen egy kiszolgáltatott, nulla kreativitás, nulla spontaneitás, nulla szabadság, autonómia... egy gyerekkori választ adunk. És ezt évtizedeken keresztül megtesszük! És mögötte az a gondolatunk, hogy: ha most még én elkezdenék változni, akkor az a benyomásom, hogy még messzebb kerülök attól az állapottól, hogy te szeretsz engem. Nem? Hát így is elviselhetetlen vagy. És most én még elkezdek változni, hát hova fog ez vezetni?! Hova?!? Ezért aztán azt mondom: na, most már van egy határ. Na, most már akkor (asztalcsapás). És ezzel ellehetetlenítjük magunkat. (És itt kapcsolódik össze.) (65:08)A kisgyerek számára az édesanya valóban minden szükségletet ki tudott elégíteni. A szerelemben ez újraéled. Ezért aztán az elvárásaink tulajdonképen arra vonatkoznak, hogy te egy szál magadban mindent tudjál nekem megadni. (Emlékeztek?) Magasra tesszük az elvárásainkat, de hát egy csecsemőnek reális elvárás az anyukájától, hogy elégítse ki a szükségleteit! Az reális. Ezt onnan hozzuk!Nagyon magasak lesznek az elvárások. Tudjátok, hogy a magas elvárás a legjobb út a boldogtalansághoz. Hát, ha van valami, amitől boldogtalanok leszünk, az a kritikátlanul fönntartott magas elvárás. A környezetünk felé!És akkor fönntartjuk ezt a magas elvárást, és ezzel mit teszünk? Nem tudatos és direkt módon: tulajdonképpen kiszolgáltatjuk magunkat, de teljesen. Neked és neked ilyennek, olyannak, amolyannak – nektek mind ilyennek kellene lenni, hogy én jól legyek. Tehát nemcsak elvárásokat támasztok, hanem az autonómiáról, kreativitásról, szabadságról, mindenről le is mondok! Tehát duplán lehetetlenítem el a saját helyzetemet. Hát ebből nyilván a tanult tehetetlenségnek, tanult hitetlenségnek, a tanult reményvesztettségnek egy nagyon súlyos állapota tud következni. (66:53)Emlékeztek? Ezt a magyar kutatást szoktam emlegetni nektek három alkalmanként, mert egyszerűen nem bírom megemészteni. Hogy a magyar emberek majdnem 70 százaléka passzívan szenvedő. Kb. 20% lázadó, és alig picit több, mint 10% a kreatív cselekvő. Ez egyszerűen nem megy le nekem. A nárcisztikus személy az a valaki, aki ezt a világot csúcsra járatja. Vagyis: hogy te változz meg. Teneked ilyennek-olyannak-amolyannak kell lenned. Egészen apróságokba menően is.S ahogy mondtátok: nagyon kritikus, ellenséges és a többi tud lenni. De ami a fordulat: hogy mégis vonzó! És itt van az a pont, ahol érdemes magunkon valamit dolgozni. Na ez az a pont! Hogy hogy lehet az, hogy engem egy nárcisztikus személy rabul tud ejteni? Ez rólam szól; ez az izgalmas rész! (68:14)Utolsó mondat. Ezért a nárcisztikus ember úgy is tűnik föl számomra, mint aki annyira szabad, hogy megteszi azt, amire mi csak vágyunk. Amiről mi csak álmodunk, azt ő megteszi. S hát egy ilyen emberhez tartozni...Próbáltam ma összefüggéseket is hozni, meg a témát is.Szeretnék a következő alkalommal arról beszélni, hogy – amit te elkezdtél – mi áll akkor az önimádó ember élettörténetének a hátterében, mivel küzd és küszködik; hogyan tud gyógyulni? Ez az érdekes! És hogy mi mit tehetünk, ha nem is vagyunk nárcisztikusak? De mit tehetünk azért, hogy (főleg egy olyan kultúrában, ami a kúlságnak a kultúrája) ez ne kebelezzen be minket?Mert ma egyre inkább úgy tűnik, hogy az a nagyon nagy kérdés, hogy...Emlékeztek? Az első kérdésünk úgy szólt, hogy miért van az, hogy jobban élünk mint 20-30-50-60-70 évvel ezelőtt, de rosszabbul vagyunk? S a második kérdés: miért van az, hogy nem tudunk úgy élni, ahogy szeretnénk? Hogy pont nem úgy élünk, ahogy szeretnénk?! Hogy még az értékeket mondjuk, de már nem úgy élünk. Áááá! Lehet, hogy nem kéne annyira kúlnak lenni.Na jól van. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Köszönöm! (70:41)