Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja (C év)

Olvasmány (ApCsel 5,12-16)

Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép nagyra becsülte őket. Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága egyre növekedett. A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől. Sőt, Jeruzsálem szomszédos városainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tisztátalan lelkektől megszállottakat, s ezek mind meggyógyultak.

Szentlecke (Jel 1,9-13.17-19)

Én, János, a ti testvéretek és társatok a szorongatásban, a királyságban és a Jézusban való béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. Elragadtatásba estem az Úr napján, és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé, amely így szólt: ,,Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak, amely Ázsiában van, Efezusban, Szmirnában, Pergamonban, Tiatírában, Szárdeszben, Filadelfiában és Laodíceában!’’ Megfordultam, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt; és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a hét arany gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót, bokáig érő ruhába öltözve, és a mellén arany övvel körülövezve [Dán 7,13; Ez 9,2.11G; Dán 10,5]. Amikor megláttam őt, a lába elé hullottam, mint egy halott. A jobbját rámtette, és azt mondta: ,,Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó [Iz 44,2.6], az élő, bár halott voltam; de íme élek örökkön-örökké; nálam vannak a halál és az alvilág kulcsai. Írd föl tehát, amiket láttál, és amik vannak, és amiknek ezek után kell megtörténniük [Dán 2,29]!

Evangélium (Jn 20,19-31)

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!’’ Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.’’ Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.’’ Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: ,,Láttuk az Urat!’’ Ő azonban így szólt: ,,Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!’’ Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: ,,Békesség nektek!’’ Azután azt mondta Tamásnak: ,,Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!’’ Tamás azt felelte: ,,Én Uram és én Istenem!’’ Jézus erre azt mondta neki: ,,Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.’’ Jézus még sok egyéb jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen.

Vasárnapi beszéd

Jézus sok mindent tett a szemük láttára. Arról nem is beszélve, hogy éppenséggel Tamás azt mondja: „hacsak nem érintem kezemmel a sebek helyét, ha nem látom, akkor én nem hiszem.” És amikor megvan az egész konkrét tapasztalata, akkor pedig sajátosan így kiált föl: „én Uram, én Istenem!” Vagyis, ahogy ezt Jézus összefoglalja: „na, most már hiszel!” Akkor érdemes volna föltenni ezt a kérdést, hogy ha látom, ha fogom, ha tapintom, ha a szemünk láttára történik valami, akkor abban mi a hit? Ha meg van hitünk, akkor az hogy viszonyul a tapasztaláshoz? Erről szeretnék beszélni. Néhány gondolat, hogyan írhatjuk le a tapasztalatnak és a hitnek az összefüggését, a viszonyát a mi keresztény hitünkre vonatkozóan.

Először is nagyon bátran mondhatjuk azt, hogy a hitünk tapasztalati hit. Tapasztalatra épülő hit. És a tapasztalatra épülő hit – tudjuk ezt már, unos-untalan mondom, biztos már elegetek van belőle – de először is azt jelenti, hogy a természetfölöttire vonatkozó, irányuló hitünk természetes alapokon nyugszik. Tehát a foganásunktól kezdve, a magzati korszaknak az időszakát beleértve, aztán a korai korszak, a csecsemő-anya kapcsolat, és-és-és… mondhatnám most az összes korszakot egymás után… megjellegzi, meghatározza nagyon sok szempontból azt, ahogyan képesek vagyunk hinni. Nem elsősorban azt, amit hiszünk, hanem ahogyan hiszünk. Ezért aztán a hitünk, miközben lényegileg a természetfölöttire irányul, valami transzcendensre, aközben természetes alapokon nyugszik. És ismerjük nagyon jól a kutatásokat, hogy akik számára a természetes bizalmi viszony meg tudott valósulni és ki tudott épülni, és egy folyamatos tapasztalattá tudott válni, őneki természetesebb és könnyebb hinni az Istenben. Hogy az imádságában, az Istenhez fordulásában sokkal inkább adódik számára az, hogy ő megéli azt a kölcsönös kapcsolatot. Míg ahol a tapasztalásban valami törés következett be, ott az Istenre vonatkozó hit is nemegyszer ugyanúgy megtörik és nehézzé válik.

B pont. De! Nem kell elkeserednünk! Mert miközben tudhatjuk azt, hogy a hitünk természetes alapokra nyugszik, azért éppenséggel vannak olyan tapasztalataink, amelyek élményszerű tapasztalatok. Amelyek olyan élményszerű tapasztalást jelentenek, képesek átírni és áthatolni egyébként akár a negatív élettapasztalatainkon is. Ilyen értelemben erőteljesebbek tudnak lenni, számunkra meggyőzőbbek, és ezért lehetséges az, hogy egy-egy élményszerű hit, mondjuk ahogyan Pál apostol egyszer csak valamit nagyon világosan meglát, és ez keresztülvág az addigi berögzött meggyőződésén. Mindenen, ami addig olyasmi volt, amire ököllel verte az asztalt, hogy ez csak így lehet. Egyszer csak átmegy rajta, és lehetőséget biztosít akár számunkra, például arra, hogyha valakinek nagyon negatív élettapasztalatai vannak, egy-egy erőteljes hitélmény, spirituális alaptapasztalat mindezt fölülírja.

De idekapcsolódik a harmadik gondolat is. Azonban ehhez is, úgy tűnik, hogy nagyon kellünk mi magunk is, vagyis hogy van egy döntési lehetőségünk: hogy mely tapasztalatra építjük a hitünket. Mert a hitünk tapasztalati alapú. Ezért, bár tapasztalati alapú, szabadok is vagyunk abban, hogy kiválasszuk a számunkra alapvető és legfontosabb tapasztalatainkat. Ez az első gondolat tehát: a hitünk tapasztalati hit.

Igen ám, de a hitünknek van egy második jellegzetessége. Ezt így lehetne megfogalmazni: a hitünkben van megelőlegezett tapasztalat. Például amikor Jézus ránéz Kéfásra, és azt mondja: „Márpedig te Péter vagy, te kőszikla vagy, s én erre a sziklára építem egyházam!” Akkor ez Jézus részéről tulajdonképpen micsoda? Megelőlegezett tapasztalat. A hitünkben tehát a jövőre is tudunk irányulni. De ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen csak vágyakozunk, és a vágyainkból próbálunk valamiképpen vizionálni valami szép világot, és aztán pozitív gondolkodással, optimistán állunk neki az életnek! Ez nagyon kevés lenne. Itt megelőlegezett tapasztalatról van szó. Ami a hitre épül, és amiből a reménység nagyon szilárdan meg tud jelenni. Ez a második része a hitünknek: a megelőlegezett tapasztalat.

A harmadik, azt leginkább így mondhatnánk, hogy a hit mint tapasztalás. Mikor azt mondjuk: tapasztalat, egy kissé mintha úgy bánnánk a hittel, mint valami tárggyal vagy dologgal. És egyébként beszélünk is így a hitről: elvesztettem a hitem. Minthogyha a kulcscsomómat valahol otthagytam volna, vagy a templomban maradna a sapkám vagy a sálam. Jaj, itt hagytam a templomban a hitem! Vagy fölveszem a hitem, s úgy egyébként úgy a hitetlen vagy közönyös vagy akár kritikus világomból jövök, s akkor zsebre tettem a hitem, ide ülök, és akkor most hívő vagyok. A hit sokkal kevésbé tárgyias, dologi természetű, inkább valami élő, eleven, lüktető folyamat bennünk. Egy történés, egy tapasztalás, és ebben a tapasztalásban nagyon sok elem épül egymásra. Például, hogy ebben a tapasztalási folyamatban egyrészt mindig van valami kegyelemszerű, valami megérint bennünket, szíven talál, de közben mi válaszolunk erre, átadjuk magunkat, de közben döntéseket hozunk és cselekszünk, sőt, ebben a tapasztalási folyamatban az is benne van, hogy lehetőséget teremtünk a tapasztalásra. Például eljövök vasárnap, vagy elmegyek valahova, vagy nekiülök imádkozni, és lehetőséget adok arra, hogy valami kegyelemszerű megérintsen, amire tudok válaszolni, amiből cselekvés fakad, azután döntök… nem is akarom ezt hosszabban mondani.

Tehát a hitünknek van egy olyan jellegzetessége, amit így nevezhetnénk, hogy a hit mint tapasztalás, mint egy élő, eleven folyamat. Ezért a hitünkben el tudjuk fogadni a hullámzást, el tudjuk fogadni azt, hogy néha egészen lelkesek tudunk lenni, néha nagyon lehangoltak tudunk lenni, és nagyon realitásvesztett lenne azt mondani, hogy én ilyen vagyok vagy olyan vagyok. Inkább azt kellene mondani: ebben a hullámzásban vagyok. És természetesen élem meg a hitemnek ezt a hullámzását, miközben a hullámzás egy irányba tart. A hullámzásnak van egy iránya és célja. És ez is a hitemhez tartozik hozzá. S ezért például a hitemben van valami szilárdság is a hullámzással együtt. Ezért nem esek kétségbe a mélypontokon.

Negyedik pont. A hitünkről beszélhetünk úgy is: a hit mint hitből fakadó tapasztalás. Nem egyszerűen csak valami tapasztalás. Mondjuk ott áll a százados, és látja, hogy hogyan hal meg Jézus, és azt mondja: „Hát ez tényleg egy igaz ember volt. Hát tényleg Isten Fia volt.” Itt egy tapasztalásról van szó, amiben kifejeződik valamiféle hit. Igen ám, de olyan tapasztalás is van, ami a hitből fakad. Tehát hit, amely a hitből fakadó tapasztalásból ered. Vagyis, például, Jézus, akit ártatlanul ítélnek el, szenved, rettenetesen kínlódik, véres és meggyötört és megvert és megalázott, és a történetben egyszer csak ott a halál, s a halálból ott a föltámadás és a dicsőséges fény. Ez mit jelent számunkra? Például, hogy a húsvét fényénél, a föltámadt Jézus fényénél egyszer csak elkezdjük másképpen látni egymást. Ebben a fényben ránézek a másik emberre, hát bármelyikünk bármelyikünkre ránéz, és azt mondja: látom az ő elvehetetlen méltóságát. Látom azt, hogy ő Istenhez tartozik elszakíthatatlanul. Látom, hogy a Szentlélek ott lakik benne. A „látom” alatt nyilván nem konkrétan, szó szerinti látást értek, de valamiféle tapasztalást, mert így látom őt. Akkor ez azt jelenti, hogy éppenséggel igaz az, hogy a tapasztalásunk kibővül, kitágul, mégpedig a valóság, egy tágabb realitás irányába, hogyha az a hit fényénél történik. Itt tehát nem arról van szó, hogy önszuggesztióval magunkat befolyásoljuk, mondogatjuk magunknak, hogy így van, meg úgy van, hanem éppenséggel ahogyan ránézünk valakire, egy többletlátással tudunk szemlélni egy másik embert vagy az életet. Ez nem meghamisítása valaminek! Hát, ha most valaki azt mondaná: hát, ezt te csak képzeled, hogy az embernek van méltósága. Hát, ezt te csak úgy szeretnéd! Hát valami elkezd bennünk tiltakozni. Hát inkább azt mondjuk, hogy te nem látod. Hát amikor két ember szerelmes lesz egymásba, hát akkor nemcsak arról van szó, hogy a szerelem megvakítja őt, hanem hogy a szerelem által valami olyasmit is meglát benne, amit a szerelem nélkül nem lehet látni. Az nem hazugság ott vagy tévedés, hanem valaminek a fölismerése. És sokszor éppenséggel erre a látásra volna szükségünk. Nem pedig azt mondani, hogy na, hát akkor mekkorákat tévedtem, azt gondoltam, szerethető vagy. De most tíz év után rájöttem, hogy nem is! Hát, ha ez volna a realitás, nagyon szomorú lenne. A negyedik gondolat tehát: a hit mint hitből fakadó tapasztalás.

Zárógondolat. És a hitünknek van egy olyan jellegzetessége, amit így nevezhetnénk meg, hogy az „átvett hit”. Vagyis, hogy elolvassuk, hogy kétezer évvel ezelőtt hogyan kételkedett és hogyan hitt Tamás apostol. És mert közünk van valamiképpen Tamás apostolhoz, ezért átveszünk az ő hitéből, aminek tapasztalati alapja van. Tulajdonképpen Jézusnak és a tanítványoknak, az apostoloknak a tapasztalására építünk. És az ebből a tapasztalásból fakadó hitüket is átvesszük. És erre szükségünk is van. Ezért a hit lényegileg közösségi természetű. Azért, mert mindannyian nagyon korlátoltak vagyunk. Van valamennyi élettapasztalatunk, és ezt a valamennyi élettapasztalatot szívesen gondoljuk és vesszük úgy, hogy ez maga az élet. Dehogy is! Ezért szükségünk van arra, hogy lássuk, hogy hogyan hitt Ábrahám, hogyan hitt Mózes, hogyan hitt Izajás, hogyan hitt Jézus, hogyan a tanítványok, mert az mind a mi ember voltunkhoz hozzátartozik. Az mind gazdagítja azt, ahogyan mi, emberek, képesek vagyunk tapasztalni Istent, és hinni Benne. Ezért tehát a hitünknek van egy átvett része. Ami nem egyszerűen csak valakinek a szavára való hit, hanem egy tapasztalatnak az átvétele. De ez egy nagyon szép folyamat is. Mert közben mi is hitelesítjük az elődeink hitét. Át is vesszük, de a megélt tapasztalatainkkal hitelesítjük is, és azt mondjuk: igen, az ott egy valóságos dolog. Az bizony úgy nagyon is érthető, mert kapcsolódik az én tapasztalásomhoz, a mi hitélményünkhöz. Ezért tehát a hitünk természetéből adódóan közösségi természetű is. Ráadásul… utolsó néhány mondat… ráadásul nemcsak a múltból átvett tapasztalatokra épül, hanem tulajdonképpen átadjuk a következő nemzedéknek is. Valamiképpen hitvallásszerű is. Akarva-akaratlanul is átadjuk azt, ahogyan bennünk az élet lenyomatot kelt, és ahogyan erre a lenyomatra mi válaszolunk. Ez akarva-akaratlanul megjelenik azoknál, akikkel mi találkozunk.

Ezért tehát a keresztény ember hite hallatlanul gazdag, színes, de egészen biztosan mondhatjuk: tapasztalati. És ezért e kettő, tapasztalni és hinni, édestestvérek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf