Följogosítottság, grandiozitás séma 2.

2013.04.09.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Pár percet inkább vártam, mert tudom, hogy ma valahogy nem volt olyan könnyű a jegyekkel elrendeződni. Sajnálom, hogyha ez okozott némi kalamajkát. Mindenesetre olyan érdekes, hogy én megszoktam nem egyszer, hogy ki hol ül, és most mindenki máshol van! S nézem… Olyan, tényleg, furcsa ez, hogy milyen megnyugtató tud lenni, hogy valahova nézek és tudom, hogy ki ül ott. Te majdnem ott ülsz, Zoli, mint a múltkor (itt ültél a múltkor). Na, szóval, tényleg megnyugtató tud lenni, hogy tudom, hogy valakire nézek és akkor ott van. Na, te is pattogsz. Jó. Réka is megvan. Jó. Örülök nektek. Gyerünk, csináljuk!

Szóval a

följogosítottság, grandiozitás

a téma. Tudjátok, mennyire nem szeretem, ha idegen szavakat használok. Most ezzel a rossz érzéssel vagyok, hogy most akkor meg minek mondom? Nehéz bizonyos szavakat lefordítani; de lehet, hogy ki kéne találni valami egyszerű szót, és akkor tudnánk, hogy itt erről van szó. Valami nagyzolás? Nehéz ez. Mindenesetre ez a 10. sémánk. Egy hiedelemvilágnak, ami érzésekből, gondolatokból, emlékekből, fizikai-testi állapotokból tevődik össze, és hozzájuk kapcsolódó, rájuk választ adó cselekvésmódokból. Ebben a hiedelem-rendszerben és világban éppenséggel magunkat olyan valakinek éljük meg, akinek előjogai vannak; aki különb, mint a többi; aki megtehet olyasmit is, mint amit más nem tehet meg. Akinek természetes az, hogy… És ennek a hátterében (láttuk, alapesetben), a feljogosítottság, grandiozitás hiedelemvilágának a hátterében azok a gyerekkori események, történések állnak, amelyekben valaki számára nem szabtak megfelelő határokat. Nem voltak korlátok. Tehát gátlástalanul, fegyelmezés nélkül engedték meg, hogy akárhogyan fejezze ki magát, a szükségleteit – bárhogyan legyen az osztálytársaival, a homokozóban, a gyerektársaival és a többi. És amikor valakit megszokta azt, hogy gyerekként is (sőt, ebbe nőtt bele)…

(Gyertek nyugodtan, még itt ide előre ülhettek; nem volt könnyű ma. Tényleg, gyertek, üljetek be valahova – mindegy már, hogy hova szól. Azt gondolom, üljetek be nyugodtan. Tényleg, bátran, még ha itt láttok könnyebben elérhető helyeket, üljetek be. Én meg e-l-v-i-s-e-l-e-m e-z-t, milyen rettenetes! Ez történik velem…)

Szóval, emögött a világ mögött egy elég egyszerűen látható előtörténet húzódik meg, s annak a reflektálatlan továbbvitele. És akkor háromféle klasszikus cselekvésben adott választ adhatunk erre a belső hiedelemvilágunkra.

1. Az egyik, hogy nagyzolunk, nagyképűsködünk, följogosítva érezzük magunkat, dicsekszünk és gátlástalanul kihasználunk másokat (mert nekünk jogunk van hozzá).

2. A másik, amikor megpróbáljuk elkerülni a séma ránk vonatkozó hatását, ezért aztán „olyan helyekre nem megyünk”, ahol késnek egyesek, nem ülnek be rendesen, mozgás van… Ilyen helyre nem! Tehát bárhol, ahol valaki úgy érezheti, hogy fölelevenedik az ő nárcisztikus sérülése. Hogy őt nem tartják rendkívülinek, nagyszerűnek, kiválónak, érdemlegesnek stb., na ő oda nem megy – ezt kikéri magának.3. És a harmadik pedig, hogy túlkompenzálja ezt a belső hiedelemvilágot. Akkor pedig az történik pl., hogy akármilyen furcsán, faramucian hangzik, segítő foglalkozást választ! És ezért igyekszik úgy elkerülni ennek a sémának a belső uralmát saját maga fölött, hogy megpróbál másoknak segíteni. Főleg választhat olyan segítő foglalkozás, ahol nem szükséges az empátia. Nem tudom, hogy van-e ilyen, de mindenesetre ő kísérletet tesz rá. Hát, tudjátok… Hát, tudjátok… Hát, tudjátok… voltatok már orvosnál? Voltatok már olyan orvosnál? Voltatok? Én voltam. Tehát ugye: Főorvos Úr.

Három főorvos is ül itt. Nyilván most nem a foglalkozásra vagy a beosztásra vonatkozik ez! Hát orvosok minden további nélkül lehetnek nárcisztikus személyiségzavarral akár (majd erről fogok is olvasni). Hát miért ne? Főleg, hogyha például sebész az illető! Úgy fölváglak, kisapám, széttrancsírozlak, ha kezembe kerülsz. Zorró hozzám képest ipari tanuló volt! Egyébként tényleg, tényleg, tényleg egy kedves ismerősöm súlyos autóbalesetet szenvedett. És azt gondolták, hogy már eszméletlen. Kívülről úgy is nézett ki. De tudjuk, hogy sokszor az eszméletlen, vagy a kómában fekvő betegek is azért a kommunikációnak nagyon finom formáival azért mégiscsak tudnak élni. Olyasmire tudnak emlékezni olyanok, akik kívülről, sőt: a szakember szerint kívülről (akiről az orvosszakember azt mondja, hogy nincs ott), amire meglepődünk: csak akkor tudhatja, hogy ha mégiscsak valahogyan a tudatánál volt, vagy valamilyen észlelésre képes volt. Valami kapcsolatra, kommunikációra. Ezeket tudjuk. Na, ő is így volt! (06:57)

S azt mondja, hogy tolták be a műtőbe. Irgalmatlan sok helyen összetörött, s akkor, ahogy fekszik ott, a sebész azt mondja: Na, most fölvágom a torkod, mint a csirkéét! Ugye, ahogy a műtéthez elő kellett készíteni, lélegeztetést, mindent megcsináltak, és ő ezt hallotta! Hogy is mondjam: annyira a bizalmát nem pezsdítette föl a rá következő folyamattal kapcsolatban.

Azt mondja, hogy az volt a legérdekesebb, hogy amikor aztán… műtötték irgalmatlan hosszan, intenzív osztály… szóval tényleg a halál torkából jött ki, s akkor találkozott ezzel a sebésszel, aki őt műtötte. S azt mondja: Hát azért, doktor úr, máskor azért a csirke-hasonlatot nem kéne. S a doktor nem értette. Azt hitte, hogy valaki elárulta őt. S akkor mondta, hogy: Nem, nem, nem, én hallottam. Ott feküdtem; úgy tűnt, mintha már sehol se lennék de hallottam.

Szóval, pl. mert az orvoslás, úgy tűnik nyilván… de olyan sok minden más van, olyan sok… olyan empatikus orvosok! Értitek, ugye? Tényleg, elkezdik majd, hogy „szidta itt az orvosokat, akkor”… Nem. De hogy azért az orvoslásban mégiscsak van egy hierarchikus … Látjuk, hogy van. Hát úgy megjelenik, megy mögötte a slepp, ilyen ekkkkkkkora talpú klumpában kopog. (08:32)

Ilyen élményetek van? Na. (Most meg lecsúszik a gatyám.) Szóval: miért ne választhatna segítő foglalkozást olyan valaki, aki egyébként nárcisztikus sérüléssel él? Akár meg is föltétlen szükséges, hogy ez egy nárcisztikus személyiségzavar legyen. Elég, hogy valami nárcisztikus sérülés. Nem olyan elképzelhetetlen. S akkor találkozunk, és akkor (azt mondja): hogy lehet, hogy ő, a segítő?! Most ez hogy lehet? Hát nem igaza, a szomszédomtól több megértést tapasztaltam, mint őtőle. Nem egyszer a nárcisztikus sérülésnek a túlkompenzálásáról van szó. Bizonyos szempontból ez egy kísérlet a gyógyulásra vagy az öngyógyításra. Probléma, hogyha nem történik semmiféle önreflexió erre a helyzetre és folyamatra.

Beszéltünk arról, hogy különböztessük meg azt, hogy valaki feljogosítottság, grandiozitás sémával él, mert az egy viszonylag egyszerű helyzet. Gyermekkorban nincsenek határok, nincsenek szabályok; engedik, hogy gátlástalan legyen, és a többi, és a többi. És ez megy tovább, és akkor ő feljogosítva érzi magát – felnőttként. A nárcisztikus személyiségzavar (most mondjuk így, de ez nem valami pszichológiai továbbképzés akar lenni) az egy picit cifrább eset, mert annak a hátterében valami más van.

Mégpedig a csökkent értékűség, szégyen séma ÉS az érzelmektől való megfosztottság sémának az egyvelege.

Ezért, aki olyan vaskosan nárcisztikus, arról látjuk, hogy nem tud empatizálni; együttérzésre szinte teljesen képtelen. De pl. ami még szintén nagyon jellemző rá, ez meg is jelenik a cselekvésében: hogybűntudatot se nagyon él át. (10:45)

Ezért is tud olyan gátlástalan lenni! Hát ha jönne neki a bűntudat, akkor… de nem jön neki!

És ti, mondjuk valaki egy nárcisztikus személlyel kezd el találkozni vagy randizni, vagy kóstolgatja őt, hogy jó lesz-e férjnek/feleségnek, s benned az van (magadból kiindulva, ha te máshogy vagy sérült), hogy hát már most biztos rosszul érzi magát. Vagy: biztos majd akkor este bocsánatot kér. Vagy: na jó, hát ha nem is este (látszik…), akkor majd reggel jön. Majd reggel, amikor kialussza magát. És nem. És többek között azért sem, mert nincsen bűntudata. Másmilyen érzései vannak – majd erre térjünk ki. Na.

A nárcisztikus zavarnál tehát nem olyan egyszerű a képlet, mert ott arról van szó, hogy ez a „senki vagyok, semmi vagyok, nulla vagyok, értéktelen vagyok, szerethetetlen vagyok, nem számítok, nem figyelnek rám” – ennek a sémának, belső hiedelemvilágnak a túlkompenzálása történik. Tehát az maga egy túlkompenzálás. S hogyha az illető elmegy segítő foglalkozásúnak, akkor a túlkompenzálást túlkompenzálja. És hogyha egy olyan házastársat választ magának, aki maga is nárcisztikus, hogy rajta keresztül mégiscsak kapcsolódjon valaki nagyon fontos emberhez, akkor a túlkompenzálás túlkompenzálásának a túlkompenzálásával él. Érthető volt ez? Nem? Még egyszer? Nem, semmiképp? Pedig erről van szó. Aki gyorsabb fölfogású, értette. A lassabb fölfogású hallgatóságnak üzenem: nem volt érdekes ezt érteni. Nem. Tehát most nagyon magunk között szólva, nagyon büszkék egyesek magukra, hogy „ők értik” – nem számít, mert nem ez a lényeg. Na, szóval; mindenesetre tényleg erről van szó.

Mondjuk ez a példa jól mutatja, hogy az emberi léleknél nem mindig olyan egyszerűek a dolgok. Mikor valaki: na, önismeret… és akkor a túlkompenzálás túlkompenzálásának a túlkompenzálásában vagyok a társkapcsolatomban… Hmm. Az nem úgy van, hogy elmegyek egy segítőhöz 20 percre, hogy mondjon már két jótanácsot. Hát mire az ott fölfejtődik; „ja, hogy ez van!”. (13:24)

Ehhez kapcsoltuk azt is (hogy visszatérjek a grandiozitás, följogosítottság klasszikus esetéhez, sémájához; annak van egy alesete). Tényleg nem akarlak fárasztani titeket, majd mindjárt kigyógyulok ebből. Csak tényleg van bennem egy szándék, hogy úgy vagyok, hogy ti ezt most értitek, és akkor jól vagyok. Nem tudom, miért. Lehet, hogy erről le kéne szoknom. Értitek, nem értitek – mindegy nekem.

Ez az aleset pedig arról szól, hogy megvan ez a csökkentértékűség, szégyen; de közben ahhoz nem annyira az érzelmektől való megfosztottság társul, hanem sokkal inkább az alkalmatlanság, függőség séma. Ezért aztán ő egy olyan valaki lesz ebben a sajátos följogosítottság, nagyzolás belső világában, hogy teljesen természetesnek tartja, hogy róla gondoskodnak! Tehát ő nem az a függőségben élő valaki, aki szenvedve, nyomorultan próbál valami picihez hozzájutni. Nem az a valaki, aki mindent megtesz azért, hogy valaki segítsen neki. Hanem halál magabiztossággal megy, és azt mondja, hogy neked az a dolgod, hogy az ő utazását finanszírozd. Ez lehet egy BKV jegy, meg lehet New York oda-vissza. Ez már most csak éppen helyzet kérdése. És hogy etesd őt, és ezt kifizesd, és a számlákat is – ez a legtermészetesebb!

Emlékeztek, hogy itt az alkalmatlanság, függőség sémánál arról volt szó, hogy valaki az alapvető életvitelére érzi magát alkalmatlannak (ezért fontos neki valakibe kapaszkodni, aki segít neki kiporszívózni, megkeresni a kanalat, a villát, a kést stb.). De hogy itt nem azt látjuk, mintha ő az alkalmatlanságtól szenvedne, hanem attól szenved, hogy téged alkalmasnak tart arra, hogy érte dolgozzál és éljél, és ez természetes számára.

Ez volt a nagy kép. És akkor belefejeseltünk abba, hogy nézzük meg, hogy tulajdonképpen miért is, miért is vonzó egy nárcisztikus személy? Merthogy azt gondolnánk, hogy egy ilyen személytől mindenki eleve óvakodik, és egész nyilvánvaló számára, hogy na, jobb lesz fele vigyázni! És hogy nem így történik, arra a legjobb példa: mint hogyha az egész kultúránk nárcisztikus lenne, éppenséggel. És ez volt az első pont: hogy egy magas társadalmi elfogadottság… azt lehetne mondani, azért van, mert a nárcisztikus személy elegáns gazember. Most, ha kisarkítom, és ezt a részét nézem; tehát az erkölcstelenségbe hajló magatartásformáját nézem. Ahogyan tud gátlástalan lenni, másokat kihasználni, másokon áttaposni és a sikerért, a győzelemért akármit megtenni. Ebből a szempontból mondom ezt – ugye elérhető? Túlzott általánosításnak tűnt, ahogy kimondtam. (17:00)

Tehát ebből a szempontból ők nagyon könnyen: stílusos gazemberek. Tehát azok a valakik, akik elegáns ruhában járnak; megtanultak zongorázni is, a legjobb helyeken forognak; mittudomén milyen körökben, és közben gátlástalanok. Hamvas Béla is zseniálisan írt erről. Azt mondta: a huszadik században beköszöntött a babaarcú gyilkosok kora. (17:30)

Hiszen ő elegáns, jó modorú, megnyerő. Egy nárcisztikus személy általában (hacsak nem nagyon súlyos eset már, és főleg nem már 50-60-70 éves, mert akkor a problémák már gyakran olyan erőssé válnak, hogy akkor világlik ki a nagy baj), tehát 60-70 évesen lesz mondjuk hajléktalan. Mert krónikusan nem tudja megtartani az állását, mert mindenkibe beleköt, mindenkivel kritikus, senkivel nem képes együtt dolgozni, mindenkit letapos. Ugye, ez egy ideig megy, meg megy, meg megnyerő, meg… De elveszti az állását, és annyi.

Tehát nárcisztikus emberek vannak a hajléktalanok között! Vagy, lehet komolyan depressziós. Még az élete eleje megy, megy, és akkor még csinálja – aztán 50-60 évesen belesüllyed a depresszióba. Sokszor nárcisztikus személyek a depressziós tüneteik miatt mennek orvoshoz. Olyan ember, aki fölismeri magáról, hogy én nárcisztikus vagyok és ezért elmegyek segítséget kérni – ha ő egy súlyos eset, akkor – ez majdnem biztos, hogy lehetetlen. Ő kérjen segítséget?!? Vicceltek?!!! Hát a segítőnek kéne hozzá jönni! Esetleg én fogadom őt egy órára, hogy egy picit lásson egy igazi nárcisztikus klienst. Tehát akkor ő fizessen nekem, mert azért ilyen nárcisztikus kliens nincs sok! És én esetleg őneki hajlandó leszek elmondani egy-két tünetet. De csak akkor, hogy ha jól viseli magát.

Nem. A nárcisztikus személy nem megy el segítőhöz. Sokszor éles szemmel figyeli, hogy a segítő mikor ront. És akkor fél óráig erről megy a téma. Hogy valamit elfelejtett, valamire rosszul emlékezett, valami… Hiszen elevenjébe vág az, hogy ő magát egy segítőhöz képest lássa?!? Ez pont ellentétes azzal, ami számára elviselhető.

Tehát az első pont így volt, hogy társadalmi, kulturális elfogadottság. Emlékeztek, emlegettem ezt a számot, a 94 százalékot. Hogy az Egyesült Államokban fiatalokat kérdeztek, hogy mi a legfontosabb az életben.94% 2006-ban azt mondta, hogy a siker. Egyrészt, mert rengeteget beszéltünk arról, hogy a sikernek nem sok köze van a boldogsághoz. (Egészségedre.) Tehát azért is rémisztő, mert egy elkeserítő téveszme. De hát hogyha a 94% ezt mondja, akkor ez egy olyan téveszme, amit (úgy tűnik) kultúrálisan nagyon megerősítettünk. Hogyha ez ekkora téveszme lehet. De akkor valószínű azt is jelenti, hogy a társadalom… (Ez a biológiai lénységünk…) Úgy tűnik, hogy egy egész kultúra lehet ilyen. És ma ilyen, és megerősítést nyer. Ha valaki minél lehetetlenebb, extrémebb dolgokkal áll elő (sokszor azért, mert nárcisztikus – akkor neki a legjobbnak kell lennie), arra mi vevők vagyunk. Rekordok könyve! Hát olyan rekordok vannak, ami egészen elképesztő. Még néhány évvel ezelőtt volt egy műsor, nem tudom, ti ezt akkor néztétek-e (olyan öregek vagytok-e), hogy milyen rekordok vannak a rekordok könyvében. Egyik kedvencem az volt, hogy valaki 24 óra alatt hányszor ment ki meg be egy ajtón. Fölállítanak egy dobogót. A dobogón áll egy ajtó. Nyilván van kerete. Kimegy, becsukja. Bemegy, kinyitja. Kimegy, becsukja. Bemegy… S ezt hányszor tudja 24 óra alatt. De akkor eltöltheti őt annak az érzése, hogy rendkívüli.

Tehát ez egészen a lehetetlenségekig fajulhat. Na de úgy tűnik, hogy erre vevők vagyunk – én vevő voltam, mert néztem. Néztem, és utána arra gondoltam, hogy már mi jön ezután? (Már nem emlékszem rá, de néztem.)

Tehát a stílusos gazemberek. (22:13)

2. A nárcisztikus ember különlegesnek mutatja magát, és mi hiszünk neki.

Hiszen pl. egyrészt az öltözködésével is fölhívhatja magára a figyelmet, mert az elegáns. Abba van mindig valami ilyen, mindig van valami olyan. Akkor leülünk beszélgetni; egyszer csak mond valami történetet. Abban legalább egy híres ember szerepel. („Mi? Nocsak! Tényleg?!?”) Lehet, hogy igaz – lehet, hogy nem. De jól is mesélheti el. S valahogy az élete úgy tűnik föl, hogy az valami nagggyon színes! Nagyon érdekes! Hát ezzel az emberrel rendkívüli dolgok történnek! S ezért egyszer csak elkezd számunkra vonzóvá válni. (23:06)

Ez a második tünet, hogy különlegesnek mutatja magát és mi hiszünk neki.

Vagyis, hogy van egy ki nem mondott gondolatunk, hogy rajta keresztül mi nagyon érdekes dolgokhoz juthatunk. Esetleg rajta keresztül még mi is érdekes emberek lehetünk! (23:27)

Hát ha ő ismeri Hillary Clintont, és én ismerem őt… (Hogy miért ő jutott eszembe, ezt nem tudom.)

3. A felkéréseiket (vagy kérésüket) a mi megbecsülésünkként szoktuk értelmezni.

Hát egy nárcisztikus személy nagyon szívesen mozgatja az egész világot saját maga érdekében. Pl. mikor ilyesmit hallok (kérlek, el ne gyertek – ezt csak mondtam, úgyse akartatok jönni; csak úgy mondom), hogy: valaki jön, elém áll. Azt mondja: Feri atya, arra gondoltunk, hogy lenne egy tojásgurigató húsvét( után)i hétvége. A program az lenne, hogy tojásokat gurigatnánk. Az lenne a cél, hogy jóízűen. És azt a tojást, amit valaki célba gurigatott, hazaviheti, elrakhatja. És hogy ebbe a tojásgurigató versenybe mindenképpen fontos embereket akartunk meghívni. És hát RÁD GONDOLTUNK.

Na, ez a fordulat, ez a „rád gondoltunk”; na, hogyha valaki nem elég…, akkor ettől, hogy „rád”. Hogy rám?! Hogy én szombaton gurigathatnék egy tojást?!? Egészen a célig??? És aztán hazavihetném azt a tojást, amit én gurigattam? Amiben benne van a fáradságom, a munkám?! Rám gondoltatok?!???

Rendicsek ez? Hogy amikor egy nárcisztikus személy az ő grandiózus világának a részévé tesz – egyrészt ez egy kicsit lenyűgöz téged. Hogy én is benne lehetek?! Komolyan? Nekem szerepet ad ebben a nagyszerű világban?!? És ezt ráadásul nem úgy mondja, hogy gyere el utolsó előtti senkinek, mert utolsót már találtam, de még… Te lehetsz az utolsó előtti senki. Hát teljesen mindegy. Hülyéket fogdosunk, akik gurigatják a füvön a tojást. Hát te, mi értelme van? Semmi értelme nincs. Azon röhögünk, hogy hogy törik össze, és akkor… De te becsapódsz, és azt mondod: Énnekem helyem, szerepem lehet ebben a csodálatos programban! És én ott majd gurigatom a tojást!!!

Állítólag ilyen tévéműsorok is vannak. Rád gondoltunk!!

Tehát a következő pont így szólt: felkéréseiket (vagy kérésüket) a mi megbecsülésünknek, értékelésünknek tartjuk.

4. Elsőre romantikusnak hatnak és tűnnek.

Mert van stílusuk! Egy combosabban nárcisztikus személy (igen: legjobb asztal; rögtön szól, hogy ne az a zene legyen, hanem valami finom; valami lágy hullámzású, romantikus, természetesen rögtön rendel oda egy rózsát). És te nőként azt mondod, hogy én ilyen férfit még nem ismertem. Mintha minden értene, aminek egy nő örülni tud – úgy elsőre. Nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen férfi! Egy olyan férfi, aki azt mondja… Szépen a villák, kanalak. Abroszt megigazítja. Kivillan a drága zoknija. Exklúzív illat lengi körül. Ért a zenéhez, a rózsákhoz és a nőkhöz. (27:53)

Ez ugye elsőre, másodikra, harmadikra… Hát én úgy érzem, nyíladozik a szívem!

Nem tudom: érthető, amiket mondok? Vagy csak plasztikus.

5. Tudnak szenvedélyesek, kreatívak, függetlenek lenni.

Hát igen, de ez sokszor tulajdonképpen a gátlástalanság egy sajátos formája. Pl. nárcisztikus személyeknél klasszikus, hogy ő nem áll sorba. Ha ismertek ilyet. Ő?!? Egy sorba?!?? Ahol más emberek vannak? Hogy ő ott álljon?

És gátlástalanul előre megy. Ha mondjuk valami stílusérzékkel próbálja ezt a helyzetet (nem tudom) megjeleníteni, akkor azt mondja: „sietek!”. Egyáltalán nem érdekli, hogy mások is sietnek, mások is sorba állnak, mások is emberek és mások is… Nem. Ő siet.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Volt már olyan, hogy minden további nélkül valaki bepattantott az üzletbe, a postára? S már láttad, hogy jön: azt messziről lehet látni! Ő nem úgy áll, mint te, hogy nézed, hanem… (29:34)

Tehát egyszerűen nyeli a távolságot! Nem is lép, hogy látnád, hogy azért onnan valahonnan el kell jutni. Már ott van az ablaknál: Kisasszony! És már kezdi is. Mire az átlag honpolgár valahogy szóhoz jut, hogy… izé… El is intézte.

S akkor te állsz ott dermedten: hogyhogy ez van?! Hogy lehet ez?!?

Nárcisztikus személyek előszeretettel használják a buszsávot. A buszsáv olyan, mintha ki lenne rá írva: BUSZ | NÁRCIZMUS. BUSZ | NÁRCIZMUS. Tehát nekik van fönntartva, egészen nyilvánvaló! Az egy kicsit derogál neki, hogy ott egy busz előtte pöfög. Az egy kicsit, de… ccc ccc ccc. Hát haladjunk!

Volt egy kedves ismerősöm. Sóhajtott. Hát ez rettenetes ám, hogy amióta ezek a kamerák vannak, én már az ötvenedik bírságomat fizettem be. Buszsáv… Tényleg, azért ez fölháborító. Az embernek dolgai vannak, itt él valahogy. Hát…

Föl volt háborodva, hogy őt állandóan megbüntetik.

A következő. A SOA. Nem esik majd ez annyira jól.

6. Saját nárcizmusunkat, nárcisztikus sérülésünket, hiúságunkat szólítja meg.

Hogy mellette azok, akik nem érzik magukat valakinek, na: mellette valakinek érezhetem magam! Amíg vele vagyok… Hhhhááá!

Igen, itt ülök én is ennél az asztalnál. Látják? (31:44)

Majd erről egy picit bővebben a kapcsolatainál. A következő (na, ez ebből talán következik is).

7. Mellette különlegesnek érezhetjük magunkat.

8. Ő megteszi azt, amire mi csak vágyunk.

Akkor egyszer csak valami olyan benyomásunk támad, hogy: „Lehet, hogy megvalósítható, elérhető az, amire én csak vágyakoztam?! Hogy lehet az, hogy én csak úgy fantáziálok ezen, ő meg már csinálja is?! Ú, de szeretnék ilyen lenni! Hogy hozzá képest én olyan tehetetlennek tűnök, olyan totojázónak. Állandóan érzéseim vannak meg bűntudatom – és ő meg, tényleg, olyan az élete (a karrierjét ahogy befutja), mintha zsinóron húznák! Hogy csinálja?!” – Nagyon vonzónak tűnik. Nem látjuk az árát, amit nem ő fizet meg – hanem a környezete.

9. Izgalmasnak, eredetinek tűnnek – elsőre.

Izgalmasnak és eredetinek.

Kapcsolataik

Ebből a ránk eső rész az érdekes nagyon. Azt mondja, hogy: 5 nagy csoportba oszthatjuk, hogy egy nárcisztikus személy hogyan kapcsolódik másokhoz. Elöljáróban annyit mondanék, hogy a nárcisztikus ember tulajdonképpen a kapcsolatait arra használja, hogy a magáról alkotott idealizált képet fönntartsa. Ezért a nárcisztikus személynek súlyos zavarai vannak az intimitással kapcsolatban. Egy nárcisztikus személy nem képes meghitt kapcsolatban élni. Nem képes rá.

S amikor valaki egy nárcisztikus személy partnere (vagy kezd a partnere lenni), akkor ott van ez a vágy, hogy „na majd”; de a nárcisztikus személy erre nem képes. És hogy miért nem, majd arról szót ejtünk, de most nézzük ezt az öt pontot. Hogyan használ egy nárcisztikus személy egy másik embert – akkor is, ha a felesége; akkor is, ha a gyereke. Akkor is, hogyha a barátja, akárkicsodája. Az első:

1. Olyan személyeket keres (és arra tartja őket), hogy csodálják őt.

Hogy őt elismerjék, hogy rajongjanak érte, hogy fölnézzenek rá, hogy dicsérjék, hogy dicsőítsék – erre használja ezeket az embereket, akikkel kapcsolatot tart. Annyira, hogy egy nárcisztikus személy hihetetlen gyorsan dobhat emberi kapcsolatokat. Például olyan is lehet, hogy valaki (fiatal emberként) keresi a társát (nárcisztikusként), de valójában nem társat keres, hanem rajongót. Olyan valakit, akit ő a szikrázásával, eredetiségével elkápráztat, rajong érte – és egészen hirtelen is véget vethet ezeknek a kapcsolatoknak. Vannak olyan nárcisztikus személyek, akik sosem tudnak megházasodni. 2-3-4-hetes, hónapos kapcsolatokból mennek a másik 2-3-4-hetes, hónapos kapcsolatba. És ahogyan rajongtak valakiért és őt idealizálták és őt elkápráztatták – ugyanezzel a lendülettel dobják őket. A nárcisztikus személyek minden további nélkül megteszik azt, hogy ezt nem is közlik a másikkal. (35:42)

Tehát egyszer csak úgy kapsz egy üzenetet, hogy fpjjjjjúúúúúúú.

Vagy nem is kapsz üzenetet – ő egyszerűen nem jön el a következő találkozóra.

Tehát a saját csodálatuk tárgyának tekintik a másik embert. És hogyha ezt a csodálatot, rajongást nem kapják meg, akkor egy pillanat alatt tudnak váltani. Ezért a nárcisztikus személy elsőre (főleg, ha nem nagyon-nagyon-nagyon… mert a nárcisztikus személy általában elég jól alkalmazkodik; tehát kívülről megnyerő; a felszínes kapcsolatokban) elég jó tud működni.

Minél tartósabb kapcsolatról van szó (már mondjuk egy munkakapcsolatról; társkapcsolatról nem is beszélve) ott jönnek elő a nehézségek. Ezért óriási különbség tud lenni a között, hogy egy nárcisztikus személy egy hétköznapi találkozásban kapcsolatban van, és ahogyan egyszer csak te elkezdesz vele járni, akkor olyan jegyeket mutat, amik teljesen rejtve voltak addig. Nem egyszer, akik nárcisztikus emberekkel élnek, azt mondják: olyan, mintha két ember lakna bennük. S a két ember közül az egyik (ez a „hha!”), amikor nem kapja meg ezt a csodálatot, hódolatot, akkor egészen magába tud zuhanni. Tud zokogni, tud kikészülni. S akkor odahív magához, hogy „engem senki se szeret, hogy egy senki vagyok, egy nulla vagyok”. És ez az, ami nem egyszer a partner részéről fönntartja a kapcsolatot. Hát mégiscsak kellek. Hát mégis csak szükség van rám! Hát tessék, mégiscsak szeret. Valójában: a túlkompenzáláshoz most nincsen ereje (hogy ő hatalmas és nagy és rendkívüli és kiváló), és egyszer csak föltárul a csökkentértékűség, szégyen világa. A segítő egy nárcisztikus klienssel dolgozott. Megpróbálkozott egy lehetőséggel. Azt mondta: Jó, hát most ez nem sikerült. Most látom, hogy mennyire össze van törve amiatt, hogy valami munkája nem sikerült; vagy nem úgy, ahogy gondolta. És mi lenne, hogyha visszagondolna az előző sikereire? Ettől a nárcisztikus kliens még rosszabbul lett, mert azt mondta: akkor még inkább látom azt a különbséget, ami az akkori meg a mostani önmagam között van. Hogy valaha tudtam értékes lenni, most pedig egy senki vagyok, egy nulla. Tehát nem akarok visszagondolni a régi sikereimre, mert csak még rosszabbul leszek tőlük.

Emlékeztek arra, hogy voltak, akikről úgy beszéltünk, hogy számukra az önbecsülésnek kizárólag a külső forrásai elérhetőek. Ha nagyon nárcisztikus sérült valaki, akkor (úgy beszéltünk róluk, hogy ők) olyanok, mintha egy olyan kádról beszélnénk, amiből eltűnt a dugó. És hiába öntjük bele a vizet (vagy egy kút) – kifolyik belőle. Tehát hiába dicsértük őt, ismertük el, szerettük – egyszer csak lenullázódik minden, és két perc múlva mintha nullán állna. (39:14)

Minél súlyosabb a helyzet, annál kevésbé építhetünk bármire, ami addig történt. Ő zuhan be a kútba, és úgy éli meg, hogy értéktelen, senki, nulla. Szerethetetlen. Tulajdonképpen egy kínzó üresség-érzést igyekszik kompenzálni a nárcizmusával. Tehát nárcisztikus személy belül, ahol sérült, nagyon rosszul van. Egyedül van. Szeretet híján, megértés, együttérzés híján; annak a híján, hogy ő fontos lenne, értékes lenne; jó lenne, hogy élne és a többi. De ez annyira nyilván elviselhetetlen belső állapot, hogy inkább azonosul az idealizált önmagával. S ameddig tud vele azonosulni és ezt megjeleníteni, addig viszonylag jól van – s amikor ez összetörik, akkor nem rosszul lesz, hanem halálra válik. Akkor úgy érzi, hogy vége mindennek. Az a megsemmisülés.

Tehát érthetjük, hogy miért tartja a fönn ezt a képet és miért is tud annyira gátlástalan lenni. Mert belül nem akarja megérni azt az üresség- és semmiség-érzést, ami ilyenkor őt eltölti. Tehát miközben egy nárcisztikus személlyel nem könnyű lenni (néha egészen elviselhetetlen vele lenni), aközben ő belül egyébként egy szenvedő lény. Kétségkívül.

Na, tehát ez volt az első: hogy ő azért tartja fönn a kapcsolatait, hogy őt csodálják, dicsérjék, dicsőítsék, méltányolják, elismerjék és a többi.

2. Azért tart fönn kapcsolatokat (akár a házastársával való kapcsolatát is), hogy valakiket lenézhessen.

Megvethessen. Gyűlölhessen. Lekicsinyelhessen. Becsméreljen, szidhasson.

Ez számunkra elképzelhetetlen, nem? Hogy valakinek ez egy nagyon sajátos érdeke (most így mondom), hogy „legyen biztosan mellette valaki, hogy amikor este hazamegy, valakibe bele lehessen kötni”.

Ő nem válik el. Miért válna?! Hazamegy és pocskondiázza a másikat.

Olvastam egy könyvet, valamelyik fejezete arról szól, hogy olyanok, akik nárcisztikus házastárssal éltek, számolnak be arról, hogy a házastársuk hogy hívta őket. Most nehogy megbántódjatok ezen. Idézőjelben a „kedvencem”, amit egy házastárs a házastársának mond, hogy „te undorító véglény!”. (42:35)

Elképzelhető ez? Hát hogy tudja a feleségének ezt… hogy fog vele utána élni? Tehát, egy ilyen mondat után mi következhet? Vagy hogyan? De egy nárcisztikus személy, amikor úgy érzi, hogy őt nem ismerik el, nem szeretik; fenyegetve érzi magát, nem akar besüllyedni a semmibe: simán ideszól neked egy ilyet.

Tehát a második ok, ami miatt nárcisztikus személyek kapcsolatot tarthatnak (beleértve a számukra legszorosabb kapcsolatot is, ami nem meghitt kapcsolat! Hanem ilyen), hogy másokat szidjanak, kritizáljanak, becsméreljenek… Emlékeztek erre, hogy az önbecsülés hiányában leszünk kritikusok másokkal, s hogy az önbecsülésnek egy pici valami talajához jussunk; hogy ne süllyedjünk el. Ezért összehasonlítjuk magunkat másokkal, és ebben az összehasonlításban arra törekszünk, hogy mások legyenek a vesztesek. És akkor: na, hozzá képest én…

A nárcisztikus személy ezt az egészet, hogy is mondjam, professzionális módon űzi. Tehát ő nem a kispályás, hogy „mehetne jobban”. Nem. „Undorító véglény”. (44:04)

3. Azért tartja fönn a kapcsolatait, hogy találhasson valakit, akiben a maga negatív tulajdonságait utálhatja.

Mert a sajátját nem ismerheti föl, mert akkor jönne a tölcsér; szívódna be. Ezért azt másokra kivetíti és abban becsmérli és utálja. Te senki, te nulla; te hogy tudtad ezt?

4. Olyan is lehetséges, hogy azért tart fönn kapcsolatot olyanokkal, akiket idealizál, hogy részt vehessen az idealizált személyekkel való kapcsolatán keresztül valami nagyszerűségben.

Ezért lehetséges az, hogy a nárcisztikus személyek nárcisztikus személyekkel házasodjanak meg. S az egyik lesz az, aki nagyon markánsan megjeleníti azt, hogy ő nem akárki; és a másik kapcsolódik valakihez, aki nem akárki! És akkor azon keresztül jutok a nárcisztikus kielégüléshez, hogy „na, azért az én férjem – nem akárki!”. Nem, nem! (Hogy hogy lett „nem akárki”, azt borítsa homály.) De én hozzá tartozom.

Tehát ez lehet a következő. Ezért lehetséges az például, hogy első találkozásokkor, amíg még a nárcisztikus személy számára biztonságos távolságban vagyunk, a társát idealizálja. Ez szerelemnek tűnik. Úgy tűnik, hogy végtelenül szerelmes belém, mert rám néz, és aszondja, hogy hhhhrrááááÁÁÁ. Valójában azért idealizál, mert őneki nem mindegy, hogy kivel jár! Ő kizárólag egy rendkívüli személlyel járhat! Hát ő akárkivel nem kezd kapcsolatot! Ezért végtelenségig idealizálja a másikat, hogy azt mondhassa: „NA?!!”.

Olyanok is vannak, akik soha nem tudnak megházasodni. Királykisasszony – ismeritek. Toronyszoba. „Hol egy kérő? Sárkánynál volt már? Megsebesült legalább?” (47:14)

És amikor úgy fölmerülne, hogy ő valakivel mégiscsak valami tartósabb kapcsolatban (nem meghitt – tartósabb kapcsolatban) lenne, akkor azt mondja: na nem. Még nem. Még van két keze, két lába – még nem. Majd mikor a sárkány bekapta a kezét és úgy jön. Akkor is: talán. De ha már úgy, akkor meg már…

Nem talál „magához valót”. Emlékeztek, sokat beszéltünk annak a dinamikájáról, hogy sok nő miért tud elfogadni szeretői kapcsolatokat? Hogy ennek a hátterében például az a kultúra is állhat, amelyben nagyon gyorsan tönkremennek a társkapcsolatok, ezért a kislánynak akár 2-3-4-5-6-7 éves korától kezdve (főleg, hogyha az ödipális korszak is beleesett; tehát a négy-öt-hat-hét-nyolc éves korában) már nem elérhető az apa, érzelmileg vagy fizikailag sem elérhető, akár válással, akár válás nélkül is (ugye, egyre több ilyen története van nőknek, hogy így nőnek föl). Ennek a következménye, hogy számukra a fontos férfi olyan valaki, aki néha elérhető, néha nem. Néha jelen van, néha nem. Valamikor az a fantáziám róla, hogy ő az enyém; de valójában pedig nem az enyém, mert hát a feleségéé, aki az anyukám, de… És hogy amikor egy szeretővel, egy házas férfivel kapcsolatot kezd, akkor tulajdonképpen megismétli a számára ismerős helyzetet és dinamikát. Egy férfi, aki érzelmileg-fizikailag nehezen elérhető, de azért mégiscsak valahogy az ígéret benne van. Mégiscsak talán ő a legfontosabb, de azért már le van kötve. Néha elérhető, néha nem; de azt mondja, hogy nagyon szeretlek. És akkor néha hiszünk neki, néha nem – mint az apánknak, aki azt mondta, hogy te vagy a legfontosabb, lányom. Csak sose volt otthon. De értem dolgozott, csak nem jött haza. Hogy ez ugyanaz a dinamika. Miért lehetséges, hogy sok nő (úgy tűnik kívülről, hogy) olyasmit fogad el, ami (kívülről) nem is elég neki. De akkor miért fogadja el? Miért van benne? Miért van benne öt évig, meg 25 évig? Meg ötször öt évig? Pl. emiatt az alapélmény miatt, ahogy megtanulta ezt az ősviszonyt a legfontosabb férfihez. Hogy ez pontosan megfelel a szeretői helyzetnek.

És hogy itt most visszatérhetünk ehhez a gondolathoz, hogy miért lehet elfogadható sok nő számára pl. az, hogy ő szeretői helyzetekben éljen sokáig (miközben vágynak az igazira)? Azért, mert pl. 20-25-30-35-x éves, de van egy nála 5-10-15 évvel idősebb férfi. Na, az már „valami”! Egy nárcisztikus nő körbenéz: „Mi, ezekkel a taknyosszájúakkal?! Aki most végzi el az egyetemet? Hát az mi?!? Énnekem egy olyan valaki, aki most fakdolgoszatot ír?? Hát körbenézek; vmi drrrr-t keresek. Nem, a drrr az nem lesz jó. Ha elöl-hátul dr, az már jó. De minimum PhD. Az a minimum. A főnököm; hát jó, az adjunktus. Az nem akkora szám még, hát. Adjunktusss. Hát jó, valami már úgy nyíladozik.”

Ezért ő olyasvalakit keres: státusz, presztízs, karrier, elöl van…

S akkor összejönnek nárcisztikus nők, és megbeszélik: „Hát ezek a mai pasik. Ugyan már. Nézd meg. Sörözik meg meccsre jár??! Nem. A Főorvos Úr! Az igen! Megy a késsel, nyiszatol. Az igen! Néha bementem a kórházba. A Főorvos Úr ott végigment a folyosón – na, ez nekem való lesz! Ahogy végigment a klumpájában…”

S a helyzet mitől lesz még vonzóbb? Egyrészt, hogy ő 20-25-30 évesen… teljesen mindegy. Hát ez, ez valami.

A másik: éppenséggel vonzó neki, hogy felesége van! Miért? Mert lehet rivalizálni! Na, most akkor egy kicsit megmutatjuk, hogy ki a jobb?! Öregasszony? Hát az öregasszony 34 éves vagy 44. Na jó, de hát hozzá képest?!

Tehát őneki még az is a nárcisztikus világának a logikájába illeszkedik, hogy elhódít. Minden további nélkül. És miután nincs együttérzése a feleséggel, gyerekekkel, senkivel; nincs együttérzés! Tehát az, hogy ennek milyen következményei lesznek, azt nem érzi. Ráadásul bűntudata sincsen. Akkor mi fogja megakadályozni? Hát semmi – ez a világ logikája! És aki nem nárcisztikus, az ül és azt mondja: ez hogy lehet? Vagy mi? Hogy ennyire így? Hát ez hogy van már? Ne, ne!

Most nem akartam bántó lenni, csak valamit, valamit leírni, hogy ez tulajdonképpen miért is van?

Emlékeztek, év elején erről beszéltünk, hogy megy a kedves ismerősöm, és: „hogy kerültünk ide?!”.

Az a fantáziám, hogy érdemes megérteni magunkat! Hogy ezt miért csináltam? Miért? Miért? Miért volt az életemben három szerető? Miért szerettem bele egymás után két házas férfibe? Hogy itt nem moralizáló órát tartunk, hanem arról beszélünk, hogy próbáljuk megérteni magunkat. És lehet, hogy valaki nem nárcisztikus személyiség, hanem nárcisztikusan sérült. És ez már elég lehet ahhoz, hogy őneki fontos volt egy presztízses pasi. És jólesett neki elhinni, hogy a férfi azt mondja: „Hát a feleségem? Hát a feleségemmel nem szeretjük egymást.” Na? Engem meg igen! Ez a nagy ember engem szeret! És még a családját is odadobja énértem! És teljesen mindegy, hogy a férfi ezt komolyan mondja, vagy nem, vagy hogy mi volt ott. Nekem jólesik elhinni! De ettől nem lesz nem lesz boldog, nem lesz jól. És esetleg eltelik 5 év, és azt mondja: hogy kerültem ide? Hogy van az, hogy most akkor… Szóval emögött fájdalmas sorsok vannak. Nyilvánvaló. Nincs bennem ítélkezés. Nem, nem ítélkezve mondom ezt. Hanem úgy, hogy na, egy picit léptünk egyet előre, ha megértjük magunkat. Tehát ezért egy nárcisztikus világban (nem is folytatom). Tehát ez volt a következő, hogy azért vagyok kapcsolatban nárcisztikusként, hogy mások idealizált személyével kapcsolatba kerülve valaki lehessek.

5. Céljai érdekében eszközként használ és kihasznál bárki mást.

Tehát azért van kapcsolatban másokkal, hogy kihasználja őket. Nem tartja kihasználásnak, hiszen őneki céljai vannak. S a másik ember egészen nyilvánvalóan jó eszköz lesz arra, hogy a céljait elérje. Nem is érti, hogy mi baja van másoknak ezzel. Mikor ő egy fontos dolgot csinál. Nincs idő pepecselni, hogy „hogy érzed magad?”.

Összefoglalva: milyen személyek szeretnek bele nárcisztikus emberekbe? Most már látjuk:

1. Egyrészt olyanok, akiknek gyönge az önértékelése. Gyönge az önértékelésem, nincs stabil önértékelés (emögött akár stabil önazonosság). Beleszeretek egy olyan valakibe, akin keresztül valakinek érezhetem magam. Tehát önbecsülés, önértékelés hiánya.

2. Olyan személyek, akik alkalmasak a függőségben levő kapcsolatokra. Mert hiszen nárcisztikus személy nem tud meghittségben lenni. Aki beleszeret a nárcisztikus személybe: szintén nem. Csak ő másféleképpen éli meg a nehézségét a meghitt kapcsolatnak. Ugye, aki függőségben él, nem tud meghittségben élni. A kettő kizárja egymást! Hiányzik belőle a szabadság (pl.). Tehát ezért egymásra tudnak találni. Mind a ketten félnek a meghittségtől! A nárcisztikus ember is, meg a függőségre hajlamos ember is. Köztük persze pusztító dinamika is lehet: nárcisztikus személy elutasító, távolságtartó a kapcsolatokban; belerúg a feleségükbe, gátlástalan; a legmeghittebbnek (vagy valódinak) tűnő pillanatokban szétzilál mindent. Hogy meglegyen a távolság. Aki meg a függőségben él: ő meg állandóan kapaszkodik, megy és nyúl utána, és „de majd én”.

Mondanék néhány téveszmét, hiedelmet. (57:39)

Aki nárcisztikus személlyel tart fönn kapcsolatot, hosszan-hosszan-hosszan, annak pl. egy ilyen fantáziája lehet, hogy: Na majd az én kedvemért meg fog változni! Egyszer csak rádöbben, hogy ki is vagyok én; hogy nem volt még a földön olyan valaki aki úgy szerette volna őt, mint én! nem volt még ilyen, én csak tudom. Hát mi mindent megtettem érte?! Mi mindent?!? Mondom is a barátnőknek. Azt is mondják: Hát te hülye vagy.

De nem baj, nem értenek minket! Nem értik, hogy ez mi? Nem érzik, amit én. Ennek egyszer megterem a gyümölcse! Egyszer majd elém térdel és azt mondja: bocsáss meg! Most tudom, ki vagy! (58:44)

Soha. S erre lehet várni, vágyni végtelenségig. Ha jó kislány vagy, csak függőségre hajlamos, akkor te őrlődsz. Ő nem őrlődik. Őrlődsz. Nem, nem. Valahogy nem szeretem eléggé. Hát biztos velem van a baj. Hát egész biztos. Hát jó, nem mondom senkinek, hogy azt mondta rám, hogy véglény, de hát… valami igazsága csak kell, hogy legyen. Valamit nem csinálok jól. Vissza tudok emlékezni az első randinkra. Arra, hogy hát nem egy rossz ember. Nem, nem, nem, nem és nem. Én tudom, hogy néha olyan kiszolgáltatott, olyan kis gyerek. Tényleg, úgy tudom sajnálni – az én karomban zokogott nem egyszer. Lehetetlen… Hát valamit nem csinálok jól. Hát mégiscsak én vagyok a nő. Tehát énbennem van együttérzés. Valamit, valamit tudnom kéne. Mit nem tudok? Mit nem csinálok jól? Mit? És hát tényleg. A templomba’ is mondják a papok és igazuk van, hogy „magadba’ keresd”! Magadba’! Ne kritizálj másokat, hanem te változz, alakulj! Formálódj! Te, te! Egy kapcsolatért te tehetsz mindent! És ha te változol, akkor a rendszer is változik! Igen, igen! Ez! Ez jó! Ez jó gondolat, tényleg. Tényleg, én, én, én. Jobban kéne szeretnem. Hát látom azt a gyöngeségét, esendőségét. (ÉS CSAK ÉN LÁTOM! ÉN! MÁS NEM LÁTJA! AZ ÉN ÖLEMBEN ZOKOGOTT, ÉN TUDOM, MILYEN IGAZÁBÓL, MIKOR OLYAN VÉDTELEN! ILYEN KIS MACKÓ!). Lehet, hogy rosszul hallottam, és nem is azt mondta, hogy véglény. Nem, nem, nem. Most, ahogy visszagondolok: nem ezt mondta! Nem mondhatta ezt. Hanem azt mondta: VÉGzetes szerelmem! Ezt mondhatta, csak valahogy úgy rosszul hallottam, mert fáradt voltam. Tényleg, el is megyek… én azt hiszem, hogy elmegyek gyónni. Elmegyek gyónni és lerakom azt, hogy mit nem… Hát minden embert lehet szeretni! Most még ez: tényleg, van föltétel nélküli szeretet. És ez hiányzik belőlem. Ez. Ez. Miért, miért kötöm én a szeretetemet föltételekhez? Ez, ez a baj! Most rájöttem. Lehet, hogy nem vagyok elég önátadó?!? Lehet. Hát hogy lennék már elég önátadó? (61:58)

Rendicsek. S akkor visszapörög, és tirím, tirím. Most úgy tűnhet… (Minden port kinyomtam belőle. Na? Egy kézfogás? Kóla? Kólába töröljem meg a kezem? Nem értlek titeket.)

Hogyne volna lehetséges az, hogy valaki egy nárcisztikus emberrel él? Hmm. Nem mindegy, hogy szabadon élek-e egy nárcisztikus emberrel, vagy rabságban. Ez nem mindegy. Lehet tudatosan dönteni amellett, hogy együtt fogok élni (vagy együtt maradok) egy nárcisztikus emberrel – ez lehetséges. Csak nem mindegy, hogy ezt én tudatosan vállalom-e? Kigyógyulok-e az ifjú női naivitásomból, a saját rejtett nárcizmusomból, a saját…, saját…, saját…, és akkor pl. egy csomó mindent, amit egy nárcisztikus személytől el lehet szenvedni, azt már nem szenvedem el tőle. Pl. azért, mert már nem veszem magamra. Hanem azt mondom: anárcizmus szólt belőle. Teljesen más, hogyha ezt szabadon tudom vállalni, vagy ha kiszolgáltatott nyomorúságban vergődöm. Az, hogy valaki egy nárcisztikus emberrel éljen és ott szenvedjen két kapura, és közben ne lássa, hogy mi történik vele, az naaagy nyomorúság. Nagyon nagy nyomorúság. Úúúhh, de nagy.

És a harmadik nagy csoport, akik előszeretettel szeretnek bele nárcisztikus személyekbe (erről már most sok szó esett): akik maguk is nárcisztikusan sérültek. Csak őnáluk talán ez a sérülés kevésbé látványos. Ők inkább a kapcsolódással élik meg ezt a sérülésüket. Csak ez a különbség. Ezért az kevésbé föltűnő. (64:42)

Írjuk most le… Megmondom, mi zavar: hogy olyan negatív ez, ahogy mondjuk és mondjuk és mondjuk. Nem szeretek állandóan ilyen negatívumokat sorolni. Vagy tudjátok mit? Nem is! Megvan! Megvan. Elolvasomegy nárcisztikus személy esettanulmányát.

Elhoztam nektek! DSM!

Itt nem csak a leírás van, hanem mindenhol egy esettanulmány is. Hallgassatok meg akkor egy szép esetet. (65:28)

Mr R. (Mintha James Bondnak lenne valami…) 50 éves kórbonctan professzor. Nagyon meglepődve jelentkezik, mert a felesége bejelentette, hogy el akar válni. Neki mindig is az volt a véleménye, hogy nagyon szerencsés asszony a felesége, hogy az ő felesége lehet. S el volt képedve, mikor nem régiben megtudta, hogy a felesége (tőle eltérően) nem tartja magát annyira szerencsésnek. (Tényleg, itt minden résznél meg lehetne állni. Ugye, egy nárcisztikus személy meglepődik, hogy a másik máshogy éli ezt meg. Na.) A felesége adott neki még egy esélyt; föltéve, hogy terápiára megy. Ő csak azért jön, hogy megnyugtassa a feleségét; mivel úgy gondolja, hogy vele semmi probléma nincs.

Az első ülés első 15 perce alatt bőséggel elárasztja a terapeutát saját teljesítményének példáival. Ő volt a legifjabb, aki azon az orvosi egyetemen végzett. Fölsorolja a díjakat, melyeket nyert. Publikációit. Mesél a hatalmas házról, ami a város legszebb részén fekszik. Arról, hogy egyszer találkozott John F. Kennedyvel, valamint csodálatos utazásairól isten háta mögötti helyekre, exkluzív nyaralásairól. Elmondása szerint olyan sokat nyújtott a feleségének és olyan keveset kért érte, hogy érthetetlen számára a házastársa elégedetlensége.

A terapeuta részletesebb kérdezésére ugyanakkor egyértelműen kiderül, hogy minden teljesítménye ellenére Mr R. felesége hajt végre mindennemű teendőt a kapcsolatukban. Minden háztartási munkát ő végez. Ő kezeli az anyagiakat, a levelezést; ő szervezte meg Mr R. által óhajtott utazások részleteit. Mr R. megköveteli, hogy a háza legyen pompásan bebútorozva; kifogástalanul rendben tartva. Tisztán. S bár elismeri, hogy felesége tiszteletreméltó munkát végez körülötte, azonban úgy beszél erről, mintha ez puszta kötelessége volna.

Mr R. elmondja, hogy munkája során nem tudja megtartani titkárnőit, s hogy a vele dolgozó ifjabb kollégák gyakran elhagyják a részlegét. Egy alkalommal meghallotta, hogy valaki elviselhetetlen seggfejnekminősítette. (Látjátok, ilyen a szakirodalom.) Ezeket a problémákat a féltékenységnek tulajdonítja, és annak, hogy ezek a kollégák nem elég tehetségesek, vagy dolgosak ahhoz, hogy megfeleljenek az ő elvárásainak, és hogy lépést tartsanak az ő eredményeivel. Mérgesen állítja, hogy már rég tanszékvezetőnek kellett volna kinevezni, mivel szakmai teljesítménye sokkal magasabb szintű, mit annak a személynek, akit végül is kineveztek. Mr R. szerint őt csak azért mellőzték, mert egyes kollégái az orvosi egyetem vezetőségében féltékenyek rá, és mert a jelenlegi tanszékvezető bizonyos kapcsolatokat vett igénybe annak érdekében, hogy megkapja az állást. A terapeuta kiválasztása során Mr R. eleve visszautasította az első két, általa fölkeresett szakembert, mivel nem voltak eléggé képzettek (illetve gyakorlottak). Végül a Pszichiátriai Tanszék vezetőjéhez leereszkedett, de csak azután, miután megbizonyosodott afelől, hogy a téma jól ismert szaktekintélye. A kliens felesége és családja a velük későbbi időpontban fölvett interjú során elmondják, hogy Mr R. még arra sem hajlandó, hogy sorba álljon, mert úgy gondolja, hogy ő túlságosan elfoglalt és fontos személy ahhoz, hogy ezzel pocsékolja idejét. Ez már sok kellemetlenséget okozott családjának. Amikor a városban étkeznek, Mr R. mindig ragaszkodik a legjobb asztalhoz; az itallap legdrágább borához. Követeli, hogy a családban mindenki a legjobb ruháját viselje a legjobb gyártótól. Mr R. felesége nagyon vonzó nő, aki fiatalabb korában szépségnek számított. Azt mondja, hogy a férje mostanában állandóan azt erőlteti, hogy varrassa föl az arcát, festesse be a haját, tegye széppé a mellét, és általában tegye magát még vonzóbbá.

Mrs R. ellenállása gyakori vitákhoz és veszekedésekhez vezetett. Végül válási szándékban kicsúcsosodva arra panaszkodik, hogy férje nem valós személynek tekinti, hanem egy szép tárgynak, amit ő birtokol és amivel kérkedhet. Mr R. két középiskolás korú gyermeke elmondja, hogy úgy érzik, sosem tudják őt boldoggá tenni, noha jól tanulnak, számost tevékenységet végeznek, osztálytársaik körében is népszerűek. Folyamatosan azt az érzést kelti bennük, hogy ez nem elég. A legeslegjobbnak kellene lenniük mindenben, nekik kellene lenniük a focicsapat kapitányának, és iskolai szépségkirálynőnek is. Mindketten úgy érzik, hogy még ha el is érnék ezeket az eredményeket, az még mindig nem lenne elég apjuknak. Amikor a terapeuta megbeszéli Mr R-rel, a családja érzéseit, ő ezt mondja: keveset kérek tőlük, és mégis panaszkodnak.

Mi a címe a könyvnek? Ez egy romantikus regény. DSM-IV-TR Esettanulmányok. Klinikai útmutató a differenciált diagnózishoz.

Bármelyik könyvesboltban kapható. (Nem, nem. Na…)

Akkor a következő alkalommal lezárnánk a nárcisztikus személynek a leírását, és mennénk tovább a következő hiedelemvilághoz. S egy picit majd nézegetnénk, hogy mit tehetünk. Hirdetések? (72:14)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés