Jn 21,1-19 - Húsvét 3. vasárnapja (C év)

Olvasmány (ApCsel 5,27b-32.40b-41)

Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: ,,Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.' Erre Péter és az apostolok azt felelték: ,,Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.' Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.

Szentlecke (Jel 5,11-14)

Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt [Dán 7,10], akik hangosan azt kiáltották: ,,Méltó a Bárány, akit megöltek [Iz 53,7], hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!' Minden teremtményt, amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: ,,A trónon ülőnek [Iz 6,1] és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!' A négy élőlény azt felelte: ,,Ámen!' A huszonnégy vén arcra borult és imádta az örökkön-örökké élőt.

Evangélium (Jn 21,1-19)

Ezek után Jézus ismét megjelent a tanítványoknak a Tibériási tengernél. Így jelent meg: Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványai közül. Simon Péter azt mondta nekik: ,,Megyek halászni.' Azok azt felelték: ,,Megyünk veled mi is.' Elindultak tehát, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt, de a tanítványok nem tudták, hogy Jézus az. Jézus azt mondta nekik: ,,Fiaim, nincs valami ennivalótok?' Azt felelték: ,,Nincsen!' Ő ekkor azt mondta nekik: ,,Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok!' Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt. Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: ,,Az Úr az!' Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert mezítelen volt, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. Jézus azt mondta nekik: ,,Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok!' Erre Simon Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely meg volt tömve százötvenhárom nagy hallal. És bár ennyi volt, nem szakadozott a háló. Jézus azt mondta nekik: ,,Gyertek, egyetek!' A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: ,,Ki vagy te?' Tudták ugyanis, hogy az Úr az. Jézus odament, fogta a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanígy a halat is. Jézus ekkor már harmadszor jelent meg a tanítványainak azóta, hogy föltámadt halottaiból. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: ,,Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?' Ő azt felelte: ,,Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!' Erre azt mondta neki: ,,Legeltesd bárányaimat!' Majd másodszor is megkérdezte: ,,Simon, János fia, szeretsz-e engem?' Azt felelte: ,,Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!' Erre azt mondta neki: ,,Legeltesd juhaimat!' Aztán harmadszor is megkérdezte: ,,Simon, János fia, szeretsz-e engem?' Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: ,,Szeretsz-e engem?', és azt felelte: ,,Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!' Ekkor így szólt: ,,Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.' Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: ,,Kövess engem!'

Szentbeszéd

A földtámadt Jézussal való találkozás történeteknek van néhány közös eleme. S ezen az estén talán érdemes volna ezeket az egybehangzásokat, egybecsengéseket most fölidéznünk.

Először is kezdhetnénk azzal, hogy ahogyan látjuk a találkozásokat - legyen az bárki: Jézus találkozik az emmauszi tanítványokkal, az apostolokkal, vagy valamelyik apostollal, Mária Magdolnával, az asszonyok közül bárkivel -, tulajdonképpen ezekben a találkozásokban egyszerűen semmi rendkívüli nincs. Nincs benne semmi rendkívüli. Csoda meg aztán pláne hogy nincsen benne. Persze mondhatnánk erre bármelyikünk, szólhatna, és azt mondhatná, hát már az önmagában egy óriási csoda, hogy a föltámadt Jézussal találkozhat valaki, hogy megtapinthatja, hogy hallhatja őt, hogy együtt ehet vele. Kétség kívül így van. De most hogyha mindettől eltekintünk, akkor azért azt látjuk, hogy ezekben a történetekben egy hétköznapi egyszerűséggel találkozunk. Hogy beszélgetnek egymással, hogy Jézus azt mondja - Békesség nektek!, hogy azt mondja: - menjetek, ide! menjetek oda! tegyétek ezt! tegyétek azt!, hogy: - gyere fogd meg a kezem! nézd meg az oldalam! Hogy: - gyere törjük meg a kenyeret! vegyetek a halból! Egyszerűséggel találkozunk. És ez tulajdonképpen a föltámadott Jézusba vetett hitünknek az egyik nagyon fontos eleme. Az egyszerűség. Az evangéliumnak az egyszerűsége.

Mikor Jeromos a művelt ember nekiállt a szentírást fordítani, akkor elég rövid idő múlva letette az egészet, és azt mondta, hogy: - ez annyira egyszerű, hogy nincs kedvem olvasni. Hát lehetetlen, hogy a csodás Isten ilyen végtelenül egyszerű, már-már primitív nyelven, nyelvi szempontból közölje magát. Hát nem lehet ennyire egyszerű! És aztán, ahogy telt múlt az idő, éppenséggel ez az egyszerűség győzte Őt meg, s vált belőle a szentírás egyik legragyogóbb fordítójává.

Éppenséggel ez az egyszerűség az evangéliumban, ahogyan néha Jézus azt mondja a maga legnagyobb egyszerűségével - például a hegyi beszédben -, - hát, ha valaki megüti az orcádat, tartsd oda a másikat! Valaki kölcsönkér, ne kérd vissza! Valaki kényszerít valamire, menj el két annyira vele! És így és így. Hát ha valaki megbánt, bocsáss meg neki! Hányszor? Akárhányszor. És tulajdonképpen éppen ezek az egyszerű Jézusi gondolatok, vagy Jézusi tettek azok, amik leginkább elkezdenek bennünket foglalkoztatni, és nem egyszer nem a követésre indulunk, hanem az okoskodásra. S elkezdünk okoskodni: hogy na jó, hát azért, azért akárkinek nem.. hát azért tudnék olyan példát hozni, ahol ha így járnánk el, akkor az azért, azért az nem volna helyes. És mi elkezdünk okoskodni, és magyarázni, az történik, hogy elvész az evangélium ereje. Mert minél többet gondolkodunk, és töprengünk rajta, és minél inkább hozzuk a kivételeket, - mert mindig van kivétel - annál inkább kimegy az az erő belőle, ami erő éppen szükséges volna ahhoz, hogy mikor életre próbáljuk váltani, akkor az nem csak a fejünkben egy gondolat legyen, hanem valami mélyről jövő erővel átitatott indíttatást is tapasztaljunk. Ezért ebben az egyszerűségben van az erő.

És persze, persze, ha, ha valaki azt mondaná nekünk: - mért hát nem kell értelmezni, magyarázni? Persze, hogy kell. Persze hogy kell. Itt inkább csak arról van szó, hogyha nem tudjuk ilyen egyszerűen is látni, akkor veszítünk el valami lényegit.

A héten találkoztam egy asszonnyal, 53 évig élt házasságban a társával. - Hogy tudtatok 53 évig élni? - Hát úgy, hogy Ő a férjem. Erre aztán nehéz mit mondani. - És hogy éltetek így 53 évig? Az mi? Mi a titkotok? - Tiszteltük egymást! Azaz az egyszerűség az nem egyszer éppen a legtöbbet mondja, de sokszor a legnagyobb erő is benne van. És ha most bármelyikünk rákérdene erre, és azt mondaná: - hát ez ennyire egyszerű? Akkor persze azt mondjuk rá: nem, nem ennyire egyszerű. De ha nem tudjuk néha ennyire egyszerűen látni, jaj nekünk. Akkor egyszer csak vagy az erő megy ki belőlünk, vagy teljesen összezavarodunk. Vagy mind a kettő.

Az első gondolat tehát így szól: az evangéliumnak van egy természetéből adódó egyszerűsége. És hogyha meg tudjuk őrizni ezt az egyszerűséget, akkor az éppen ki tudja fejteni bennünk a hatását.

Aztán a második: nem csak a második egyszerűség jelenik meg ezekben a történetekben, hanem nagyon is megjelenik bennük egy természetesség. Egy egyszerű természetesség. És ez a természetesség, ahogyan a bécsi vallás pedagógia professzor egyszer beszélt erről, ő ezt így ragadta meg: - Tulajdonképpen Jézus óta történt egy nagy fordulat az ember és az Isten kapcsolatában. Mégpedig az, hogy ettől kezdve, hogy Isten emberré lett, majd hogy elküldte a Szentlelket, mi bárhova megyünk, és bárkivel találkozunk, tudhatjuk, hogy Isten már járt ott. Ezért tulajdonképpen meg vagyunk hívva arra, hogy a legtermészetesebb, a legegyszerűbb leghétköznapibb világban ismerjük föl a természetfölötti Istent. A legtermészetesebben a leghétköznapibban, a leg magától értetődőbben. Hogy már most ne szakítsuk el a világot természetesre, meg természetfölöttire, hanem ha már így gondolkodunk, akkor most már meglássuk, hogy a természetes az emberi természetet, a kapcsolatok természetét egy közösség természetét a természet természetét, hogy azt hogyan járja át a természet fölötti.

A második gondolat ez, hogy amióta Jézus feltámadt, és elküldte a Szentlelket, sokkal világosabban láthatjuk meg az egyszerűen természetesben a természetfölöttit, és ismerhetjük meg a spirituális világot ebben a hétköznapi egyszerű valóságban, amiben vagyunk, amiben élünk és mozgunk.

Aztán a következő mindezzel együtt, a földtámadás megmarad titoknak. De jó, hogy megmarad titoknak! Persze az emberi természetünknek van egy mozgása. Ha valaki azt mondja nekem: - Te hallottam egy titkot! Mi a legtermészetesebb reakciónk? - Mondd! Van egy titok, tudni akarjuk. De nem hogy titok ???? mondjad, mondjad tárd föl azonnal, a leplet rántsuk le róla, kérjük a titkot, érteni akarjuk, megragadni. De jó az, hogy a föltámadás titka, a föltámadott titka, az Isten titka mindig is megmarad titoknak. Miért jó ez? Egyrészt azért, mert ez egy picit zavar minket. Nem baj! Inspirál is minket. Nagyon helyes! Piszkál minket. Rendben van! De ráadásul éppen a titok volta miatt állandóan azt élhetjük meg, hogy több mint mi. És ez annyira megnyugtató. Annyira megnyugtató, hogy van valaki, aki több mint mi vagyunk. Hogy van valami, ami messze fölülmúl minket. Nagyon jó, hogy ez így van, mert különben már mindent a saját képünkre, hasonlatosságunkra formálnánk. Istent legelőször, majd pedig az az Isten, amit mi találtunk ki, mert hogy mégiscsak legyen olyan, hogy tessék is nekünk, nahát az az Isten aztán a nehéz élethelyzetekben persze hogy pont annyira erőtlen, mint mi. Ezért de jó, hogy van egy Istenünk, aki titok, aki megtestesült, feltámadt titok, és hogy és hogy ahogyan például ezt fölismerjük az életutunkon, fiatalemberek vagyunk azt mondjuk: - hát azért csak fontos vagyok én! S hogy telik múlik az idő, egyszer csak azt mondjuk: - hát azért annyira nem vagyok fontos! És ahogy telik múlik az idő, s egyszer csak megfogalmazódik ez bennünk, hogy: - egyáltalán nem vagyok annyira fontos! És ettől lesz valahogy az élet szebb, mint volt annak előtte. És kevésbé leszünk görcsösök, akarnokok, és kevésbé ütjük az asztalt, és hogy ha éppenséggel úgy van, akkor még a szeretet igazságára is vetemedünk, nem annyira csak az igazság igazságára. Az egyetértésnek és a közösségnek az igazságára.

Szóval ez a harmadik gondolat. Hogy ott van ezekben a történetekben a titok. És nem engedi magát teljességgel föltárni. És ez nagyon jó így nekünk.

És aztán a negyedik: mindezekben a történetekben ott van, ahogyan Jézussal találkozik valaki, és mindig nagy kérdés, hogy ez a valaki megnyílt szemmel fölismeri-e hogy a föltámadt Jézussal találkozott. Ez mindig egy kérdés.

És engedjétek meg ezt a történetet. Lehet, hogy ezt már hallottátok tőlem, de ennél jobban nem tudom elmondani. Hogy ismerősöméknél az volt a szokás, hogy karácsonykor húsvétkor nagy ünnepekkor elmentek egy vendéglőbe. Az egész nagy család elment, és már ott volt a nagyfiú. A nagyfiúnak éppen megszületett a pici babája. És akkor ment a nagy család, több nemzedék, s mindig az volt a szokás, hogy az apa intett a pincérnek, miután jól megették a lakomát, és akkor jött a pincér, fizetett, és mentek. Igen ám, csakhogy már öt perce befejezték, már tíz perce, már a kávét is megitták, az apa pedig nem intett a pincérnek. És ott a fiú, közel harminchoz, ott alszik a pici babája. És egyre türelmetlenebb, hogy mi van már az apámmal? Hát ennyire öreg már? Hát szóljon már a pincérnek! És ahogy ott dühöngött az apjára, és türelmetlenkedett, egyszer csak valami eszébe jutott: lehet, hogy már nekem kéne most fizetni? S akkor intett a pincérnek, hogy jöjjön, szeretnék fizetni, s bizonytalanul ránézett az apjára. Az apja meg kedvesen ….. s akkor ebben a fiúban, közel harminchoz egyszer csak valami világos lett: - most már rajtam a sor!

És a föltámadt Jézussal való találkozások állandóan hozzák ezt az üzenetet. Jézus már megtette a magáét, most már rajtunk a sor. Most már ne Jézustól várjuk, meg ne Istentől várjuk, rajtunk a sor. És milyen nagy dolog az, ahogyan fölismerjük, hogy éppenséggel meg is adatott mindaz számunkra, amiből és amitől méltán mondhatjuk azt: igen, tudom, most már rajtam van a sor.

A záró gondolatom: biztos voltatok úgy, közös élményünk ez, tanultunk valamit, s akkor ahogy átolvastuk, megtanultuk azt mondtuk: - na ezt már most tudom! Mindaddig így volt, amíg nem jött el a vizsga. És akkor ott ültünk a vizsgán, egyszer csak a vizsgáztató valahogy úgy kérdezett, hogy jajjj. … akkor kiderült ott a vizsgán, hogy mégsem tudjuk annyira. Na akkor mert még esetleg kellett az, akkor még jobban megtanultuk, rájöttünk, hogy mit nem tudtunk addig, na akkor kicsit kihúztuk magunkat: - most már tényleg tudom! Mindaddig, ameddig egyszer csak olyan helyzetbe nem kerültünk, hogy nekünk kellett tanítani. Na akkor jöttünk rá végképp, hogy még nem értjük. És akkor, amikor még harmadjára is megtanultuk, de már azáltal, hogy elkezdtük tanítani másoknak, akkor fogtuk föl igazán, hogy ez tulajdonképpen mi is.

Az evangéliummal ugyan így van. Ameddig ülünk a padban, ülhetünk 90 éves korunkig, azt várva, hogy na még most tanuljunk, na még most valamit megértek, na még most próbálok közelebb jutni hozzá. Van egy pont, már nem sokat segít nekünk. Hanem a következő lépést már csak azzal tudjuk tenni, hogy tanítjuk. És a keresztény ember számára ez nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy tanúságot teszünk. Nem tanítjuk a szónak tanítói értelmében, egyszerűen az életünkkel tanúságot teszünk róla. És hogy igazán megértsük mi is a feltámadás titka, ez már az alapján mélyül el bennünk, hogy tanúságot teszünk róla.

Ha csak ülünk távolságot tartva, és próbáljuk még jobban megérteni…. Hmmmm…

Örökbe fogadta és lejegyezte: Gyenge Ágnes