Jn 10,27-30 - Húsvét 4. vasárnapja (C év)

Szentlecke (Jel 7,9.14b-17)

Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!' Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11]. Ezért vannak Isten trónja előtt, és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában; és aki a trónon ül [Iz 6,1], fölöttük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság [Iz 49,10], mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket [Zsolt 23,1-2; Jer 2,13], és Isten letöröl szemükről minden könnyet' [Iz 25,8].

Evangélium (Jn 10,27-30)

Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.'

Szentbeszéd

Papi, szerzetesi hivatások napján hadd hozzak nektek az Egyház kincséből valamit, még pedig elég régről, éppenséggel 1400 évvel ez előttről, mert 591-ben Nagy Szent Gergely pápa megírt egy könyvet, ami a korának egyfajta sikerkönyve lett. Mert éppenséggel olvasták szerzetesek, és olvasták papok, püspökök és elöljárók, világi elöljárók, sőt fejedelmek, nagyon népszerűvé lett ez a könyv, és ennek a könyvnek az a címe, hogy A lelkipásztor kézikönyve. 1400 évvel ezelőtt… Talán most lehet bennetek egy gondolat: „Jaj, most ebből mi fog kisülni? Hát, mi közünk nekünk ehhez?” De, de. A II. Vatikáni Zsinat óta annyira világosan, egyértelműen látjuk, hogy mi mindannyian, akik részesültünk a keresztség szentségében, mi az egyetemes papságnak a szolgálatában részesedtünk. Hogy az egyetemes, vagy általános papságnak a küldetése az mindannyiunké. Ebből a szempontból a keresztség révén Ti pappá lettetek. Az egyetemes papság ott van bennetek. És ezért most ezt sokkal egyértelműbben látjuk már és merhetjük mondani, hogy ami egy jó lelkipásztorhoz szól, az szól bárkinek, aki meg van keresztelve. És ezen a csapáson menve szeretnék nektek mondani, nem magunkról akarok beszélni, hanem mirólunk.

És ezért az első gondolat az így szól, hogy azt mondja Szent Gergely, hogy olyannak volna csak szabad lelkipásztornak lenni, aki nemcsak megtanulta az igazságot, hanem a szerint él. Sőt, nagyon keményen fogalmaz, valahogy így: hogy aki nem a szerint él, az ne is legyen lelkipásztor. Egyrészt elég kemény mérték - merthogy elég gyarlóak vagyunk mindannyian - másrészt pedig nagyon jól mutat meg valamit, ami talán nem is annyira világos manapság számunkra. Ez pedig az, hogy ha halljuk azt, hogy IGAZSÁG, akkor elsősorban talán arra gondolunk: „Szeretném fölfogni, szeretném megérteni, szeretnék elmélyedni benne, szeretném a titkát kikutatni, na szeretném én tudni az igazságot!” És közben pedig a keresztény hagyományunkban nem itt van a súlypont: tudni az igazságot, ismerni vagy érteni az igazságot – nem mellékes, de nem itt van a súlypont. Régi görögök azt mondták: „Nem az a bölcs ember, aki sokat tud, hanem aki tudja, hogy mit kell csinálni.” És mi keresztény emberként éppenséggel tettünk még egy lépést, és azt mondjuk: „Nem az az igaz ember, aki tudja vagy érti az igazságot, az még nem sok: igaz ember az, aki az igazság alapján él. És hogy ezért az első gondolat valahogy így szólna, hogy: de nagy dolog lenne, hogy ha az igazsághoz fűződő viszonyunk nem annyira a megértés, az értelem, a logika, a titkoknak az ismerete… - ez a világ volna, hanem sokkal inkább a gyakorlatias cselekvés és életmód! Éppenséggel ide hozhatnánk - ahogy múlt héten beszéltünk erről - csak egyetlen szálat, egy mondatot: hogy éppenséggel az Isten igazságainak aztán mindenképpen van már egy olyan világa, amit kizárólag akkor tudunk fölfogni és megérteni, hogyha tesszük. És egyébként ha csak ülünk és próbáljuk fölfogni: sohasem.

Második gondolat: azt mondja, „a kudarcot vegyék semmibe!”. Vegyék semminek a kudarcot! De nemcsak ezt mondja, hanem azt is: „és óvakodjanak a szerencsétől!”. Nagyon szép, ahogy Nagy Szent Gergely igazi bölcsességgel beszél a léleknek meg a Szentléleknek az ismeretével; s akkor milyen érdekes, ahogy ez összecseng a mai tudományos kutatásoknak az eredményeivel, hogy a legtöbb ember, ha valami kudarc éri, akkor szinte minden energiáját arra fordítja, hogy a kudarcélménnyel kezdjen valamit, hogy egy kicsit jobban legyen. Hogy a saját belső komfortérzetét, egyensúlyát helyreállítsa. És közben pedig, nem egyszer éppen arra nem is marad idő és energia, hogy valamit megértsünk vagy megtanuljunk a kudarcainkból. Szent Gergely azt mondja: „Ha valamit tudni akarunk az életből, akkor a kudarcok megértésén keresztül vezet a fő csapás.” És aztán pedig óvva int bennünket a nagy szerencsétől, mert azt mondja: „Minél szerencsésebb valaki, annál inkább leselkedik rá a gőgösségnek a kísértése”. S eszembe jutott egy zsidó történet: a rabbihoz megy egy férfiember, azt mondja: „Rabbi, rabbi, képzeld el, megütöttem a főnyereményt!”. A rabbi ránéz, és ezt mondja: „Nem az én bűnöm.” Ez volt akkor a második.

A harmadik: „A jó lelkipásztor bölcs a hallgatásban”. A hallgatásban bölcs, és hasznos a beszédben. Ha hallgat, akkor azt bölcsen teszi, és tudja, hogy mikor bölcsesség hallgatni. Nem szól bölcsen, hallgat bölcsen. Viszont ha szükség van rá, akkor szól. Mert néha meg szólni kell, és nagy embertelenség néha nem szólni, amikor muszáj szólni. Sokszor idézgetjük Gyökössy Bandi bácsit, talán nem véletlenül, - éppen 100 évvel ezelőtt született – és ahogyan ő hozzáállt ehhez a kérdéshez, a szólásnak meg a bölcs hallgatásnak a viszonyához, nagyon egyszerűen mindig csak azt mondta: „a Teremtő Isten ezt jól elrendezte az ember arcán, ezért van két fülünk és egy szánk.” És ha valaki az arányokat szeretné tudni, hogy mennyit hallgasson és mennyit beszéljen: nézzen tükörbe. Az úgy nagyjából megmutatja a helyes arányokat. Ez a harmadik, aztán a negyedik:

Azt mondja: „a jó lelkipásztor legyen együttérző mindenkivel”. S aztán ahogy a kifejtésben olvasom újból és újból ezt megerősíti. Nekünk ez talán nem olyan érdekes, vagy nem olyan – talán azt nem mondanám, hogy nem olyan érdekes – talán nem olyan új! Na de 591-ben vagyunk! 591-ben! Amikor emberi méltóság, emberi jogok, szólásszabadság, lelkiismereti szabadság, demokrácia – hol volt még? S akkor azt mondja, a jó lelkipásztor MINDENKIVEL legyen együtt érző. Ilyennel és olyannal – mindenkivel. De! Hozzátesz aztán egy nagyon fontos dolgot, azt mondja: „legyen együttérző és járjon élen a szemlélődésben!”. Mert az az ember, aki belevész az együttérzésből fakadó cselekvésbe, előbb-utóbb maga is kapaszkodók nélkül marad. És úgy képzeli el a jó lelkipásztort: aki együttérzésből cselekszik, és belemeríti magát ennek a világnak mindenféle nehézségébe, de közben az egyik kezével fölfelé kapaszkodik. És néha tud háttérbe húzódni és egyszerűen csak szemlélni mindazt, amiben aztán a nap nagy részében tevékenyen részt vesz. És ugye Teréz anyát is szoktuk idézgetni ebből a szempontból, ahogy a riporter azt mondja neki: „És az hogy van, Teréz anya, hogy maguk meg a maga nővérei csak hat napot segítenek a szegényeknek, a hetediken meg semmit nem csinálnak, csak szentségimádás van, meg csak úgy pihennek, meg sétálnak. Miért, akkor nincsenek szegények?” S hogy Teréz anya gondolkodás nélkül azt válaszolta: „Azok a szegények nem a mi szegényeink”. Az egész biztos, ha valaki hat napot egy mély együttérzésből cselekszik, legjobban teszi, ha hetedik nap szemlélődik.

Aztán a következő, egyik kedvencem: „a gyöngébb felfogásúaknak nem szükséges elvont dolgokról beszélni”. És akkor itt van a Szentírásunk, Újszövetségi Szentírás, az evangéliumok. Jézusnak a beszéde egy picit több, mint 60%-ban példabeszéd és történet. Semmi elmélet, főleg semmi okoskodás, semmi elvont beszéd, egyszerű történetek. És hogy ezért milyen fontos lenne, hogy mi elsősorban magunk számára az evangéliumot a lehető legegyszerűbb nyelven, a lehető legegyszerűbb formában, de éppen ezért nagyon lényegre törően meg tudnánk fogalmazni. Hogy szükségünk van az evangéliumnak erre a lényegre törő, de nagyon egyszerű olvasatára. Akár úgy is mondhatnám: él bennünk egy gyerek, aki nagyon nyitott az Istenre, és néha kérdez. És ha mi felnőttként csak nagyon bonyolult, okos válaszokat tudunk adni, az a gyereknek nem lesz jó. Az evangéliumnak van üzenete a bennünk élő egyszerű gyerek számára is. De nagy dolog, hogy ha ezt a lényeget egyszerű szavakkal meg tudjuk ragadni! Egyébként is milyen sok nehézséget okoz az, hogy a teológia valami szaknyelvvé vált, az Isten üzenete egészen valami olyan nyelvbe ágyazódott, amit úgy külön meg kell tanulni, miközben Jézus eljött a maga egyszerűségében és éppen nem úgy beszélt, hogy bátorítást akart volna adni valami szakzsargon kialakítására. Miközben tudjuk, hogy nyilván annak is megvan a sok oka, egyre finomabban, tisztábban látunk, egyre több megkülönböztetés: nyilvánvaló kialakult egy szaknyelv. Legyen is! Meg legyen egyszerű beszéd is.

Aztán a következő: könyvének egyharmadában arról ír: „a jó lelkipásztor pontosan tudja, hogy másképp kell szólni a férfihoz és másképp a nőhöz”. És másképp az időshöz, és máshogyan a fiatalhoz, és másképp a lustához és másképp a tevékenyhez, és másképp a rosszindulatúhoz, meg másképp a jóindulatúhoz. De fontos ez! Ti is biztos halljátok, tapasztaljátok ezt: akárki is áll ide, biztos, hogy egyszerre igazán nem tud mindenkihez szólni. Mert ha az idős nyelvén szól, az idős ember megörül, azt mondja „na, ez a mi hitünk!” – a fiatal meg szundikál. Ha a fiatal nyelvén szólunk, azt mondja „na, végre valaki mond valamit, ami nekem is szól!” – az idős botránkozik… Aztán a többit ne is mondjuk… Nem véletlen, hogy éppenséggel igyekszünk például olyan szentmisékre hívni, ahol épp mondjuk inkább a fiatal felnőttek, tizenegykor inkább az idősebbek, vagy fél tizenegykor; reggel meg a gyerekek… Nem is akarom ezt hosszabban mondani. De ahhoz, hogy közel engedjük magunkhoz ezt a fölszólítást, hogy tanuljunk meg másképp szólni, például azt mondja: „Szóljunk másképpen ahhoz, aki szomorú, és másképpen ahhoz, aki örül!”. És eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy hogy is szoktuk ezt nemegyszer csinálni? Néha nagyon jól csináljuk, néha meg talán nem. És hogyha valaki szomorú, nem a szomorúhoz szólunk, rögtön azt mondjuk: „Jaj már lépjél túl rajta!” meg: „Mostmár dolgozd föl!”. Nincs örömhírünk a szomorú embernek? Hogy megengedhesse magának, hogy ő szomorú legyen? Hogy tudjunk szólni a szomorúhoz. Valaki örül, akkor „Na, min örülsz annyira?”, „Na, nincs valami elgondolkodnivalód? Mikor voltál gyónni utoljára?”. Hogy legyen szavunk ahhoz, aki örül! Szóval, hogy meg tudjuk hirdetni az evangéliumot így is, úgy is, ennek is, annak is! Mert az evangéliumnak van szava!

És aztán az utolsó, a záró gondolat, azt mondja: „Ismerje fel azokat a bűneit, amelyek az erények látszatát öltik!”. Hej… És azt mondja: például „egy olyan valaki, aki pazarol és herdál, ne gondolja magáról, hogy bőkezű! A zsugori ne gondolja magáról, hogy takarékos!” És így tovább egymás után hozza ezeket a példákat. Hogy „aki lassú, az ne gondolja magáról, hogy megfontolt. Aki hebrencs, az ne gondolja magáról, hogy gyors észjárású, hanem fedezzük föl azokat a - mondjuk így, hogy - bűnöket, amelyek az erények ruháját öltötték bennünk.

És akkor záró történet - még ha sokan ismeritek is: elmegy az igazság és a hamisság fürdeni. S hát nekivetkőznek, vígan úsznak a tóban, és akkor a hamisságnak lesz egy gondolata, meg is teszi: gyorsan kiúszik, fölveszi magára az igazság ruháját, s nagy boldogan távozik. Kitempózik az igazság a vízből, s csak a hamisságnak a gúnyája marad ott a parton. És akkor elgondolkodik ezen: „Most mitévő legyek?” Végül úgy dönt, hogy a hamisság ruháját nem ölti magára. Ezóta az igazság meztelenül jár. Nagy dolog az, hogy ha az igazsággal, leplezetlen önmagunkkal merünk találkozni!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Halász Csilla