Följogosítottság, grandiozitás séma 4.

2013.04.23.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!


Érkezzetek csak meg nyugodtan. Egy gyors ismétlésbe csapok.

A 10. sémánál járunk. Azzal foglalkozunk, hogy hogyan ismerhetnénk föl a belső hiedelemrendszereinket. Azt a rendszert, ami magába foglal érzéseket, gondolatokat – már szelektáltan összerendezett emlékeket (vagyis a hiedelmeinknek megfelelően szelektált és összerendezett emlékeket), és ráadásul fizikai állapotokat, amelyek aztán még inkább meggyőznek bennünket, hogy „ha ezt élem át, akkor nyilván ez a valóság”. Hát ha...

És éppenséggel ezért beszéltünk két dolgokról. Két nagyon fontos mondatunk volt, ami valamennyi pici fényt ad (nem mint valami nagy életbölcsesség). Kis lámpások.

Az egyik: bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak. Minél inkább valamelyik séma befolyása alatt vagyunk, bízunk magunkban és ne higgyünk magunknak. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta: én azt szoktam magamnak mondani, hogy Brünhilda, ne hallgass magadra! Nagyon jó!

Tehát ez az egyik kis kislámpásunk, hogy bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak. Mert egyébként hát mi az élettapasztalatunk? Ugye az élettapasztalatunk az, amit a legelső alkalommal egy történet formájában próbáltam átnyújtani nektek: na hogy a bánatba kerültünk ide?

Ugye? Ez jól mutatja, hogy valami nem stimmel itt a belső rendszerrel.

És a másik pici lámpást gyújtó gondolatunk pedig nem csak ez, hogy „bízz magadban és ne hallgass magadra”, hanem az, hogy az élet nem egyenlő az élettapasztalatainkkal. Nem egyenlő vele! Tehát miközben természetes módon építünk a saját élettapasztalatainkra, aközben ezek a tapasztalatok lehetnek annyira egyoldalúak! És minél kisebb korban értek bennünket ezek az egyoldalú élettapasztalatok, annál inkább hatottak a későbbi fejlődésre; annál inkább igaz ez, hogy az élet sokkal több, mint az élettapasztalataink.

S ha már csak egy pici látásunk van erre, máris megtehetjük az első, második jó lépést az élet felé. Jó? Jó! (02:37)

10. séma: följogosítottság, grandiozitás séma.

És ezen beszéltünk ennek a sémának az alapesetéről. Amikor arról van szó – hát, nem azt mondom, hogy leegyszerűsítve, inkább: egyszerűen megpróbálva a lényeget kiemelni – azt mondhatjuk, hogy valaki számára a személyiségfejlődésében a határok kijelölése nem történt meg, nincsenek megfelelő határok. Ezzel párhuzamosan annak a picinek, gyereknek megengednek olyasmit, is amit nem volna szabad megengedni, mert látványosan tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. És később ezt a mintát tovább a maga természetességével, mert ezt tanulta meg.

Mindig John McEnroe jut eszembe. Ráadásul egy héttel ezelőtt néztem az EuroSportot. És mit látok? John McEnroe, már nem tudom én, kivel – már ősz hajjal; ugyanolyan vékony, mint volt, játszik valamilyen szenior meccset. 60 évesen vagy hány évesen valakivel. És a bíró valami olyan döntést hozott ami neki nem tetszik. És képzeljétek el – ugyanazt csinálja 60 évesen! Tehát megőszülhet, kihullhat az összes haja meg foga. 80 évesen is ada fog állni a bíróhoz és.... És ő maga is pontosan elmondta ennek a történetét, mert egy riporter kérdezte, hogy miért van az, hogy ha kiüti a labdát, tombol. Ha valami negatív ítélet van: tombol. Ha valaki tévesen ítél: tombol. Tehát miért fogyasztja annyira az ütőket (nem a teniszezés céljára)? Azt mondta: azért, mert az én apám egészen kicsi koromtól mondta nekem, hogy te vagy a legjobb. John, te vagy a legjobb! Tehát, ha nem én vagyok a legjobb (és valaki ezt kétségbe vonja – akár egy játékos, aki megver – akkor az elviselhetetlen! Nincsenek határok, és ezt...

És aztán a följogosítottság, grandiozitás belső hiedelemvilágának tulajdonképpen egy alesetét is elkezdtük nagyon nézni, merthogy ez igazából sokkal inkább (többé-kevésbé) jellemző ránk. Ez pedig a nárcisztikus sérülés, kisebb-nagyobb nárcisztikus sérülések. Éppenséggel azzal nagyon összefüggésben és párhuzamban: nincs elég önbecsülésed? Nem tudod pozitívan értékelni magad? Nincs elég önbizalmad, és, és, és? Tudhatod, hogy nárcisztikus sérülésed is van. Ha van egyik, van másik is. (15:39)

És az egyik oldalon fölfedeztük ezt, hogy van nárcisztikus sérülés – ha valaki alkalmatlannak érzi magát, bénának, tehetetlenek, képtelenek és a többi. Szerethetetlennek, nem jónak, nem értékesnek: van nárcisztikus sérülés. És természetesen, amivel most kevesebbet foglalkozunk; de azért leírtuk a tiszta eseteket.

Ez pedig az, amikor nárcisztikus személyiségzavarról lehet beszélni. Na, ott aztán már sok minden nagyon összeállt. De ezen keresztül jól meg lehet érteni, látni, hogy mit is jelent ez a nárcisztikus sérülés. (06:17)

Ezért nyugodtan mondhatjuk: nagyon sokan élnek nárcisztikus sebekkel. Ezért jópár klasszikus ismérve a nárcisztikus személyiségzavarnak nem lesz valakire jellemző, és mégis van nárcisztikus sérülése. Attól még, hogy valaki tud együttérző lenni, vagy képes bűntudatot átélni, még simán lehet nárcisztikus sérülése. Ezért beszéltünk erről. Nem mindegy, hogy ezt hogy tudjuk kézbe venni, kézben tartalni. Különben megterheljük a környezetünket és olyan irányba megyünk, hogy nem leszünk tőle jól.

És akkor, és akkor néztünk még valamit, ami szerintem nagyon szép és érdekes is. S egy fontos kijelentésünk is volt (le is ülök hozzá), hogy tulajdonképpen a legújabb kutatások szerint az, ahogyan például a DSM leírja (ezt minden alkalommal elmondom; nem tudom, miért fontos, de mégis), hogy milyen is a nárcisztikus személyiségzavarral élő ember, hogy legújabb szakirodalom azt mondja, hogy ácsi, ácsi, ácsi! Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy a csökkent értékűség, szégyen és az érzelmektől való megfosztottság belső hiedelemvilágát kompenzáló személy, aki az én-ideáljával azonosul, hogy tulajdonképpen itt csak a kompenzálást írtuk le. Azt, hogy mi történik akkor, amikor ezt a lényegi sérülést kompenzálja!

Ugye, hogy ez milyen fontos volt? És hogy ezért tulajdonképpen a leírásból pont a lényeg hiányzik! Az, hogy egy ilyen ember magában hordozz egy elhanyagolt, nyomorult kis gyerkőcöt, aki retteg és fél, és akivel felnőttként nem akar találkozni. Mert akkor erőt vesz rajta az üresség, a fájdalom, az elviselhetetlenség, az értéktelenségnek az összes élménye. Ezt el akarja kerülni. Ezért mit csinál? Vagy belemegy a túlkompenzálásba, ez akkor a grandiózus önmagát előveszi és letarol mindenkit. Ugye? „Te gusztustalan véglény”, és más efféle kifejezéseket használ a házastársára. A másik pedig, hogy ha erre nincsen meg valamilyen kapcsolata, éppenséggel ez is furcsa lehet, de mégis így van: nem egyszer egy nárcisztikus személy költözik el otthonról. Nem csak úgy van, hogy végül a férje vagy felesége vagy a gyerekeknek ezt megelégelik, és azt mondják, hogy egyszerűen elviselhetetlen! Hanem sokszor a nárcisztikus személy azt mondja: most már annyiszor bebizonyosodott, hogy ti semmibe vesztek... (ugye, beszélhetek nektek akármit, akkor se figyeltek; minden mással vagytok elfoglalva) és akkor ő vagy agresszívan, vagy sértetten vagy valahogy ő akkor elmegy. S akik otthon maradtak, ülnek leesett állal: háá?! Ez meg hogy lehet? Hogy lehet az, hogy nem mi akadtunk ki rá, hanem ő miránk?!? (09:48)

Szóval a lényege annak, amikor valaki nagyon komolyan nárcisztikus, hogy három én-állapot van benne.

Ez a magányos, rettegő gyerek, aki tehetetlen, és hogyha újra ő maradna, akkor jönne egy rettenetes félelem, hogy senki vagyok, semmi vagyok. Ennek a túlkompenzálása: és amikor nincs egy ilyen kapcsolat (na innen indultunk); na akkor ez az ember elköltözik dérrel-dúrral; elmegy. És akkor az önmegnyugtató működésmódba kezd. Az önmegnyugtató működésmód pedig nagyon gyakran valamilyen függőség formáját ölti. TV, internet, munka, alkohol, drog, tökmindegy, bármit csak grrrrssshh! Ja. Erről nem is szeretnék többet. Fontos dolgokat szeretnék mondani. (11:03)

A gyerekkori gyökerekről beszéltünk. Nincs föltétel nélküli szeretet, nincsen határtartás – van azonban kizsákmányolás, szülősítés, „nem lehet gyerek”, csak akkor értékelik, hogyha valami rendkívülit teszt. Egyrészt elhanyagolás, másrészt sajátosan (néha) észreveszik. De csak akkor, amikor a szülő azt mondja, hogy: Na ez tökéletes! Vagy: Na, ez rendben van! Ezért megtanulja, hogy az átlagos az azt jelenti, hogy halálra szánt.

Az maga a pusztulat! Átlagosnak lenni az azt jelenti, hogy senki vagy. Tehát rendkívülinek kell lenni, hogy valaki legyél.

Jó. Na most, akkor nézzük meg a pozitív részét.

Ezzel akarom ma eltölteni az idő. Meg egy kis agresszióval. (Csak nem nyughatok, látjátok. Tehát készültem...)

Ahogyan a kudarcra ítéltség hiedelemvilágánál az érzelmi intelligenciáról beszéltünk (nagyon jogosan, mert kiderült, hogy az eredményesség a társas és érzelmi intelligenciával van a legszorosabb összefüggésben. Úgy most akkor a grandiozitás, följogosítottság hiedelemvilágával összefüggésben beszéljünk a társas kapcsolatokról, a társas intelligenciáról. Azon belül is az együttműködésről! Hááá! Szép téma! De akkor is. Nem akartok együttműködni?

Az derült ki, hogy éppenséggel nem is olyan régen (10-15 éve) kezdték el egyre jobban kutatni azt, hogy tulajdonképpen a belső motivációs rendszereink (beleértve a neurobiológiai adottságainkat, késztetéseinket) azok tulajdonképpen milyen irányba visznek bennünket? Egyszerűen megfogalmazva: tulajdonképpen belül milyen irányba érezzük az ösztönzést? Milyen irányba megy az élet bennünk? Mi az, ami vonz; mi az, ami nem? Mi az, miatt élünk, mi az ami miatt nem? Mi az, ami miatt reggel fölkelünk, mi az ami miatt nem?

És itt egy hihetetlen hiedelemre lehetett találni. Ez pedig az, hogy Darwin óda egy kollektív őrületben leledzkedtünk. Ez körülbelül a harc: mindenki mindenki ellen! És mintha az ember legmélyebb motívuma az lenne, hogy a túlélésért folytasson ádáz küzdelmet és ezért senki se drága neki. (13:58)

És legföljebb azért vagyunk hajlandók együttműködni, hogy sikeresebbek legyünk a túlélésért folytatott küzdelemben. Nemde, ilyesmiről hallottunk? Most már pontosan tudjuk, hogy pont fordítva van. Az ember neurobiológiai motivációs rendszere az együttműködés felé visz bennünket. Tehát nemcsak, hogy társas lények vagyunk, hanem a létezésünk alapjaitól kezdve (tényleg az alapjaitól, tehát a sejtjeinktől, a hormonjainktól, a génjeinktől kezdve) tulajdonképpen az együttműködés felé vagyunk irányítva. És mikor jelenik meg az agresszió? Amikor az együttműködés valamilyen nehézségbe ütközik, kudarcot szenved. Vagy éppenséggel annak érdekében válunk agresszívvá, hogy a kapcsolatainkat megőrizzük. Tehát pont fordítva van, mint ez a közkeletű hiedelem. Na erről szeretnék hosszan (hát, hosszan: a mai alkalommal) beszélni.

Azt mondja: mi az, ami felé a legmélyebbről érezzük a belső indíttatásainkat? Ha árnyaljuk a képet, azt lehetne mondani: aki egészséges, azt érzi. Minél jobban megsérültünk, annál inkább ez a belső rendszer deformálódik. De majd erre kitérek. Ha most valaki: dehogy is így van, egyáltalán nem! Fütyülök a többiekre!

Tartottam egy előadást valahol, hogy a siker nem boldogít – ez volt az egyik lényegi mondanivaló. Egy férfiember fölállt és azt mondta: És hogyha nekem az a legfontosabb? (15:45)

Akkor két dolgot gondolok: hogy nem lesz tőle boldog.

És hogy eléggé meg kellett sérülnie ahhoz, hogy a sikert tartsa s legfontosabbnak.

Tehát azt, hogy ezt ő most így éli meg, ezt én nagyon el tudom fogadni. Ennek a hátteréről még majd szeretnék beszélni.

Az első (mi az, ami felé a belső indíttatásunk, a legmélyebbről fakadó emberi indíttatásaink irányulnak):

1. Kölcsönös elismerés és értékelés.

Hogy merjenek el és értékeljenek bennünket.

Vagyis, hogy a feleség ismerje el azt, hogy a férfi hazatolta a pénzt.

Igaz, hogy most már nem annyit, mert 50%-ot kap, de akkor is. És hogyha egy feleség nem ismeri el a férfi hozzájárulását a család fönntartásához, még hogyha ez most ebben az összefüggésben azt jelenti, hogydolgozom, és ezt én úgy élem meg, hogy „értetek”, akkor a férfi nem lesz jól. Mert valami alapvetőt, amire az egész létezésünk irányul, azt a felesége tagadja. És ugyanilyen boldogtalanító, kapcsolatokat tönkretevő, amikor egy férfi (tudom, hogy erről már beszéltünk – nem lehet elégszer...) ül, és azt mondja: Áááá, te már a harmadik gyerekkel csak így „itthon vagy”. Hogy te tíz éve nem csinálsz semmit. Mikor gondolkoznál el azon, hogy most már neked is hozzá kellene járulnod a család fönntartásához?

Hát ez pusztító, egyszerűen. Pusztító. Majd erről szeretnék beszélni. Nem a kapcsolattól: az élettől elmegy a kedvünk. Hogy ez miért van így: majd erről szeretnék beszélni. Hogy miért kapcsolódik ez össze. Máris milyen izgalmas ez! Valaki nem ismer el bennünket, és nem a kapcsolattól megy el a kedvünk, hanem az élettől. Háhá! Ez azt jelenti, hogy milyen mélyen belénk van gyökeresedve az az indíttatás, hogy ismerjenek el bennünket. A hozzájárulásunkat bármihez. Amit valami jót tettünk. Az elismerés...

Volt egy papbarátom, aki eljött egyszer hozzám.

Feri, most ezt barátként is mondom, meg (nem tudom én) sérültként is meg „mindenként”. A püspök azt mondta nekem, hogy egy rövid időre hajlandó lennél-e elmenni Kukutyinba? Kukutyin nehéz hely. És akkor azt mondta (ugye, van egy kapcsolat): Püspök úr! Hát én elmegyek.

S akkor húzta az igát Kukutyinban, de olyan kevés pénzt kapott, hogy a barátai tartották el. Ezt ő továbbra is csinálta. Nem baj, hogy a barátaim tartanak el... Nem baj, a püspök így, Kukutyinba... S kezdett egyre rosszabbul lenni. S amikor már nagyon rosszul volt, eljött. Na, ezt én szeretem nagyon. „Mindig a nehezét kapom!”

És tudjátok, egy órás beszélgetés után eljutottunk egy nagyon egyszerű fölismeréséig (ő ismerte föl). Ha a püspök 8 év után behívná, és azt mondaná: Hát látom, amit te itt 8 éven keresztül dolgoztál. Nagyon köszönöm, a magam nevében is. Nekem is segítettél ezzel. A többiek nevében is. Nagyon hálásak vagyunk neked ezért. Azt mondta az ember, (aki már a kiégés, az életuntság, a depresszió, az alkohol – már minden baja volt), hogy ha a püspök elmondaná ezt a 3 mondatot (2 volt, csak mégis, hogy egy kicsit dagasszuk – ezen már ne kukacoskodjunk, nem? Hát 8 évet dolgozott, és két mondatot akarsz csak mondani?!). És milyen érdekes, hogy egy pap azt mondja: Te, ha a püspök atya elmondaná ezt a 3 mondatot, minden rendben lenne.

Három mondattal rendbe lehetne tenni!

S mondok egy pozitív példát. Éppen a múlt héten! Egy atya elmondta ennek a színét. Azt mondja:

Képzeljétek el, a püspök elhelyezett Kukutyinba. (Nem tudom, most miért ilyen püspökös történetekkel jövök. Na, majd utánanézek.)

Azt mondja: képzeld, mi történt! Behívott a püspök (hat éve vagyok Kukutyinban) és azt mondta: Figyelj, Józsi/Laci/Peti/Brünhild. Brünhild! (Ezt a múltkor találtam ki, ez nagyon tetszik nekem – jól elvagyok magammal, az a lényeg). Elismerésben részesítem magam, látjátok? Nem szorulok senkire. (Jó ez – mese habbal. Ugye, pont erről beszélek, hogy nem így van.)

Azt mondja: gyere, Brünhild. Akarok neked valamit mondani. Már régóta akartam... Tudod, én odahelyeztelek téged Kukutyinba. Annak is a szélére, Alsókukutyinba. És én azt tudtam, hogy nagyon nehéz. És én ilyen helyre nem akárkit küldök. Nem akárkit! És én benned bíztam. Hogy téged egy ilyen helyre el lehet küldeni. És nagyon köszönöm, amit eddig tettél. És maradj.

És mi következett ebből? Hát persze, hogy maradt! Hát így?!? Kétszer annyit még végigtolom, az tuti biztos!

Nem érdekes ez? Hogy évekig mindent bele tudunk tolni három mondatért. És nyilván nem a három mondatért. Hanem olyan mélyről van bennünk élettani, biológiai, hormonális, idegrendszeri, minden, amit akartok – indíttatásunk arra, hogy kapcsolatban legyünk. De hogy ezek a kapcsolatok minőségiek legyenek és ismerjenek el minket! És ez az elismerés élettel tesz telivé bennünket. Lesz kedvünk, élni, dolgozni, csinálni. Pedig semmilyen arányban nincs a befektetett munkával. Na, ez az első pont.

Jaj, de szép az, másokat megdicsérni!

A sérülésről ezt a példát – tudom, hogy mondtam. De hát nem szoktatok járni, csak úgy hébe-hóba igeugrotok. Hát így nem tudunk előrejutni. Ha csak akkor jöttök, amikor kedvetek van... Ez, ez... (23:20)

Emlékeztek, hogy kedves ismerősömnek a szülei egyszer csak fölhívnak, és azt mondják, hogy megkapta a kitüntetést a fiuk! Hát úgy örül neki! Komoly szakmai munkája volt. És képzeld el, kitüntették! Március 15, május 1, augusztus 20-ra. És hogy: gratulálj már neki!

Nekem ez furcsán hangzott. Nem tudom, nektek hogy... Nekem egy kicsit furcsán hangzott. Hogy mi? A szülei kérik? Kedves ismerősöm...

Fölhívtam. Szia Brünhild! Hát én szívből gratulálok neked! (Na, nem annyira magamtól, de... [na jó, ezt nem mondtam – magamtól, csak az ösztönzést nem magamtól kaptam]). Hát én tényleg szívből gratulálok neked! Hogy ez a te szakmai munkádnak mekkora elismerése, hát tényleg! Még nekem is jólesik, ahogy beszélek róla.

Csend. 5 másodperc. S akkor a verem mélyéről: 5 évvel ezelőtt kellett volna megkapnom. (24:48)

Ez az, amikor már van egy sérülés. Nárcisztikus sérülés. Ez egy nárcisztikus sérülés. Hogyha őbenne egy jó talaj lenne, akkor, ha megkapja az elismerést: jól van. De hogy egy elismerést képes volt a fonákjára fordítani magában: ez a nárcisztikus sérülés.

Nem is nagyon tudtam megszólalni. Nem mintha a nárcisztikus sérülés ismeretlen lenne számomra, de ez a változata egy kicsit meglepett. (25:27)

Az első pont volt ez. Látjátok, hogy milyen hihetetlen mélyről jön az elismerés utáni vágy? De ez a vágy valahogy az élettel együtt jövő vágy! Az élni akarásunk is ott van bennünk.

2. Vegyenek észre, figyeljenek föl ránk, figyeljenek oda ránk.

Innen kezdődik, hogy egyáltalán vegyenek minket észre! Figyeljenek föl ránk. És figyeljenek ránk. Nem érdekes ez, hogy önbecsülés hiányával élő társadalmunkban, kötődési zavarokkal élő felnőtt társadalmunkban (persze ezt aztán reprodukáljuk; amerikai kutatás: 94%-nak a legfontosabb a siker). Ez tulajdonképpen mi? Miért ásítunk a legtöbb ember ma arra, hogy siker! Rendkívüliség! Egyediség!

Most megy egy reklám. Valami bárányok mennek ott, és mindegyik valami lehetetlen színre van festve. S valamilyen ilyen szöveg megy alatta, hogy „mindenki rendkívüli akar lenni!”. És akkor, nem tudom, egyél Milka csokit és az leszel. Na, erre iszom is egyet. Tehát persze egy ilyen egészen lehetetlen. És most látjuk akkor, hogy amikor bármelyikünk ki akar tűnni a tömegből: rendkívüliség, siker, elismertség, lájk-özön, lájk-cunami... Hogy akkor emögött tulajdonképpen egy sokkal mélyebb motiváció, indíttatás rejlik: hogy figyeljenek ránk föl, vegyenek minket észre!

Törődjenek velünk! Figyeljenek ránk!

Ez van mögötte. Csakhogy: van a nárcisztikus sérülés, és akkor a társadalom által megerősített hiedelem, hogy ha a siker megvan, akkor megkapom azt, ami miatt elkezdtem a sikerre áhítozni. És amikor megvan a siker és kitüntetik (Oscar díjat kap) – már aznap este berúg. Ugye tudjátok, az Oscar díj átadás kapcsán milyen döbbenetes mennyiségű alkohol fogy. Komolyan, ezt is szokták aztán közölni. Nem tudjátok? 1 főre valami 1 liter bor meg 2 l sör meg ilyenek. Az égetettről nem is beszélve. Hát nem úgy van az? Hogy: Oscar!!! Akkor minek iszol?!? Hát nem: jössz mész a szoborral, és azt mondod: nézzétek! Lehet, hogy a többiek isznak, akik nem kapták meg. (28:45)

Mert most nem rájuk figyeltek. Nem ő került a középpontba. Nem ő a rivaldafénybe. Nem övé a lájk-cunami. Úúú.

Tehát most látjuk akkor, hogy tulajdonképpen nem is annyira eszetlen dolog (siker, hírnév stb.) – látjuk a mélységét. Hogy: FIGYELJETEK RÁNK!

Figyeljenek föl ránk. Vegyenek észre.

Ez nem a legjobb módja.

Mert éppen azzal a sérüléssel, ami van, a siker nem kezd semmit. Mert a sikerrel nekünk kéne kezdeni valamit!

Azt mondani: na, ez mégiscsak arra utal, hogy észre tudom vétetni magam!

Milyen fontos szokott lenni csoportokban. Szoktam ilyen gyakorlatot adni. Szerintem jó gyakorlat! „Vétesd észre magad!”

Milyen egyszerű, nem? És rögtön nagyon sokan ettől az egyszerű kéréstől, hogy „te, keltsd föl a figyelmet magad iránt”, sokan elkezdenek szorongani. Ok. Tehát a második: odafigyelés, vegyenek észre.

Jaj, hát vettem egy könyvet, csak nem olvastam el. Most ez jó – most erről fogok beszélni. Látjátok? Azért itt már van egy kis tehetség!! Az, hogy olvastam egy könyvet, oszt' elmondom nektek, az semmi! Nem olvastam el, és most beszélek róla. (30:32)

A könyvnek a címe: Énmárka.

S beleolvasgattam. Megvan? Nagyon érdekes dolgok vannak benne: hogy te egy márka vagy, és hogy egy márkát hogy kell tudni eladni, és hogy kell propagálni. Na, ez a csavarnak a csavarja. Ugye? Tehát: a cél az lenne, hogy társas kapcsolataink legyenek, amelyekben észrevesszük egymást. Ez, ugye? Észrevesszük egymást és elkezdünk egymásra figyelni. Ezt teszi az életet emberivé. Most ebben megsérültünk, ezért siker-cunami kell, nem tudom én mi – tárgyiasul mindez. Díjak, szobrok, mittudomén-micsodák. És utána ehhez kezdjük el igazítani magunkat. Énmárka. Értitek? Tárgyiasítjuk magunkat. Egész, egész fájdalmas. Na jól van. Kár, hogy nem olvastam el – akkor hosszabban tudnék... De azért kezdetnek nem rossz, ugye?

3. Ami indít bennünket, hogy élni akarjunk: a törődés.

Törődés. Hogy törődjenek velünk. S persze aztán a kölcsönösségben az van, hogy törődhessünk valakivel! Nem véletlen, hogy aki nagyon sérült, azt mondják neki: kezdje a növényekkel! Először is kaktusz. Igen. Így van. Kezdje olyan növénnyel, amire elég hetente egyszer: hogy jé, te itt vagy? Nééé! Nézd, de érdekes. Nem is mozdultál el. Azért nem vettelek észre; ha így állsz, akkor... Hát hívd föl magadra a figyelmet, kisatyám!

Szóval: hogy egyáltalán ott egy növény. S akkor észreveszem. Következő lépés: öntözöm. Dísznövénytáp (leveleseknek – nem leveleseknek)! Legalább ide tessenek eljutni! Aztán jöhetnek az állatok, és legvégül emberi kapcsolatokra adhatjuk a fejünket.

De most mondok egy szépet annak, akinek ez is sok.

Aki úgy érezné, hogy ő a növényekkel eddig pórul járt (van ilyen köztünk is; tudom, tudom, tudom). Neked egy más utat mutatok neked. Neked mutatok utat neked. Kezdd el egy tárggyal! Még a tárgyakról is lehet gondoskodni. Például: kaptam karácsonyra néhány évvel ezelőtt egy szakállnyírót. Nagyon jó hasznát veszem (tényleg). Kaptam hozzá egy picike kis fiolában olajat. Csakhogy nem találom. 3 éve nem találom. Tépi a hajam. Nincs meg az olaj. És ez így megy 3 éve! Most tehát: tárgyakról is lehet gondoskodni. Férfiak kezdhetik az autóval. (34:12)

Most már, remélem nyári gumival mész. Most már nyári gumi! És milyen érdekes a kereskedelemnek a pszichológiai érzéke: bemész az autó-nem-tudom-hova, szerelőhöz. Minden csillog-villog; olyan, mintha valami emberi helyen lennél. Azt mondja:

„Kérem, az autó kapott egy új ékszíjat. Új folyadékokat adtunk neki. Kapott négy új gyertyát. És megkapta azt a törődést, amit a 125 ezres szervízben meg kell kapnia.” Úgy beszélnek egy tárgyról, mint egy emberről. Így. Mit kapott. Az autó. Az, hogy kicseréltük az ékszíjat?! Hát mi az... Kapott!

Tehát: örömhír. Kezdd egy tárgyon. Nőknél a szakállnyírót nem ajánlom annyira; az autót sem. Nem. Segítsetek, mi legyen? Lakás? Mi? Ne hülyéskedj! De várjál, most egy Bermuda-háromszögre irányítottad a figyelmem! Ez soha eszembe nem jutott volna. Komolyan? Ne haragudjatok, fontos dolog történik velem. Azt hallottam, hogy: mosógép! Azzal lehet törődni? Komolyan? Ti ezt csináljátok? A nők ezt csi... Ti törődtök a mosógéppel? (36:19)

Hát ez engem most úgy lenyűgöz. Majd elmondod. De föltétlenül! S igényli? Na jó. Megyünk tovább. Nőtársaim.

Tehát: törődés.

4. Személyként való bánásmód (szeretet).

Azt nevezzük emberek között szeretnek, hogyha személyként bánnak velünk. Személyként való bánásmód. Ez is úgy beégett nekem.

Jött egyszer egy feleség (tizenvalahány év házasság után), s ahogy mondta a fájdalmát, a sérelmeit, egyszer csak azt mondta. Nagyon zokogott. Egyre mélyebbre jutott abban, hogy meg tudta fogalmazni, hogy mi fáj neki. S egyszer csak azt mondja: „Nekem jogom van ahhoz, hogy emberszámba vegyenek!” Ez egy igazi, mély motiváció. Hogy vegyenek emberszámba. Hogy tekintsenek embernek. Ugye, ezt szebb szóval úgy mondhatjuk, hogy tekintsenek személynek. (38:00)

Lássanak bennünk egy embert! Ugye, milyen furcsán hangzik, hogy erről beszélünk? Miket... És közben most a legalapvetőbb neurobiológiai kutatások alapján beszélünk. Ami igazán éltet bennünket, az életnek ad egy irányt: arrafelé megyünk, ahol emberszámba vesznek.

És azért keressük a kapcsolatainkat, hogy valaki figyeljen már föl ránk, vegyen minket észre. Ezért kelünk föl, ennek a reményében, ennek az indíttatásával.

Valaki legyen hozzánk figyelmes, gondoskodjon rólunk, s vegyen emberszámba. Vegye észre, hogy személy vagyok!

Ez a négy legalapvetőbb megragadása annak, hogy mi az, ami bennünket élettanilag indít az életre. (39:07)

A kapcsolatok hiánya – minél korábbi sérülések, annál inkább – ez az egész rendszer annyira sérül, hogy nincs kedvünk élni! Nem akarunk élni. Azt mondjuk: ennek semmi értelme nincs. Nem is érzem magam embernek.

Látjátok, most a fonákjáról nézzük, hogy milyen hihetelen mélyen meghatároz ez bennünket. Amikor valakinek meghal a szerette, akkor nem csak az történik vele hogy akkor nagyon fáj, és sír, és ez egy rettenetes veszteség. Hanem minél inkább szerettem valakit, annál inkább bejön egy érzés, hogy nincs kedvem élni. Hogy egy kapcsolat elvesztése az egész motivációs rendszeremre kihatással van. Hogy így nem is tudom, hogy kell élni; de nincs is kedve. Fölkel, és üres a világ. Nincs kedvem élni. Pedig (értsétek jól), egy ember halt csak meg. Egyetlenegy.

És ez úgy hat rád, hogy teneked nem lesz kedved élni. Éppen nem olyan régen hallottam egy történetet.

Meghalt egy idős bácsi felesége. Este már öngyilkos is volt. Azt mondta: őneki ennyi. Minden motivációs rendszer összeomlott egy kapcsolta elvesztése nyomán.

Erről már beszéltünk. Látjuk, hogy itt milyen érzékeny összefüggés van a kapcsolatok és az életre való motivációs késztetésünk között.

Azt, hogy valaki esetleg egy életen keresztül azzal küszködik, hogy tulajdonképpen van ennek értelme? Most minek élek én? Minek keljek föl? Nem egyszer, hogy nem érzi belülről azt a késztetést, hogy „élni”, annak mi van a hátterében? Korai kapcsolati kötődési zavar. Nem akartak, hogy megszülessen. Akár el is akarták vetetni. Nem gondoskodtak róla. Tam-tam-tam-tam-tam. És ez a teljes belső motivációs rendszerre (ha ez korai szakaszban történik és tartósan fönnáll), életre szóló hatást gyakorol. Ptttty.

Ezért szoktam mondani nektek ezt a mániámat, hogy több embernek kellene dolgoznia kevesebbet. Kevesebbel kellene tudnunk beérni. S a fönnmaradó időt és energiát egymásra kéne fordítani.

És ezt tartom „megtartó csökkenésnek”. Megtartó csökkenésre volna szükségünk. Az élet néha gazdagodik, néha csökken. El kellene kezdenünk elengedni, és a megtartó csökkenés azt jelenti, hogy a következő nemzedékek számára olyan kapcsolati világot, hálót teremtünk, amiben lesz kedvük élni. És lesz is miből meg mivel.

A növekedésmánia az egy olyan téveszme, amire már rájöttünk, hogy az – csak még nem mondjuk elég hangosan. Tehát körülbelül úgy megy ez, hogy már úgy négyszemközt mondjuk, hogy jó, hát kevesebből is tök jól lehet... Meg most kapcsoltuk ki a tévét; nem kell tévét nézni. Mert most, hogy ezt nem lehet, hogy nincs tévé, rájöttünk, hogy a gyerekekkel egész jól játszunk. Milyen érdekes, azóta jobban tanul, mióta egy órát játszunk este. Hát most egy zseniális könyv fog megjelenni arról, hogy egy terapeuta sok-sok-sok „disz”-es gyerek... magatartászavar, dddddzzm, antiszociális magatartás, minden, ami kell. Tudjátok mit csinál? Egyetlenegyet. Lelassítja őket. S azzal, hogy a gyerekek nem kapnak földolgozhatatlanul sok ingert, meg játszhatatlanul sok játékot, ahogy lelassulnak, elkezdenek jól lenni. A gyerekeket ma le kellene lassítani – beleértve az információáramlás mennyiségét. És egy csomó probléma megszűnne! Azon túl, hogy a fönnmaradó időben és energiával még foglalkozhatnánk is velük. (44:08)

Háá! Meglepő, hogy milyen kevés is elég tud lenni. Az a tapasztalatom, hogy mi magunk között van olyan életélményünk, hogy a kevesebbel egyáltalán nem leszünk rosszabbul. Ugye? Mondták a jól-lét kutatások hajnalán, hogy miért van az, hogy jobban élünk és rosszabbul vagyunk? Tehát négyszemközt most már nem ciki azt mondani, hogy te, képzeld, hát tulajdonképpen már csak így van meg úgy van, de gyakran rájövök, hogy nem is akkora baj ez.

Csak még társadalmi szinten, aki azt mondja, hogy nem valami növekedés, akkor azt lenyilazzák. Ugye így van? Az olyan, mintha azt mondaná, hogy fúj, fúj, demokrácia. Ugye vannak ilyen akármik, ami tabu – és nem szabad nekilátni. Nem vagyok demokráciaellenes, nehogy ezt valaki... Ne csináljátok ezt velem. Láttam ilyen kósza pillantást. „Na, most...?”. Jó.

Van bennem egy bizalom. Hogy ezt miért csinálom, ezt nem értem. Tényleg, mindig az van bennem, hogy ti ezt értitek. (45:30)

Tényleg. Nem tudom, mi ez. Erről is mindjárt szó lesz. Háhá!

A gyerekek, ha ott van egy felnőtt (még általános iskolában is bőségesen) motiváltabbak a feladataik elvégzésére, akkori is, ha felnőtt nem csinál velük semmit. A felnőtt puszta jelenléte motivál. Ugye, hogy így van? Hát egy kisgyereknél evidensen. Elmegyünk elsőáldozás után a gyerekekkel. Négy nap. Sok gyereknek élete első néhány napja anya nélkül.

Élete első hálózsákos alvása. Élete első csótánya, amit testközelből lát. (46:25)

Na gyertek, játsszunk. Háááá! – jönnek ki. Ha nem nagyon sérültek. De egyrészt nagyon sérültek, másrészt a sérültséget azzal szoktam ellensúlyozni, hogy elveszem az összes kütyüt. Ezt a szülőknek is kihirdetem; akik azonban szeretik a gyerekeiket, ezért nem engedik el őket iphone-ok, ipad-ek, mopedek, poipedek, mindenek nélkül. Azokat úgy külön össze kell gyűjteni. Az elvonási tünetek enyhítése céljából este van fél óra, amikor meg visszakapják, és akkor...

És akkor kimegyünk ezekkel a 9 éves gyerekekkel (akik máris sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi voltunk), mondjuk japán focizni. A japán foci nagyon jó – látom, van, aki ismeri. Most nem fogom elmondani. Körbeállunk, és gumilabdát gurigatunk. Vannak győztesek és sok vesztes. És meddig szeretjük játszani?

A gyerekek addig szeretik játszani, amíg a felnőttek is ott vannak.

Ha azt mondom: na, játszatok még akkor egy játékot! Megyek el – öt gyerek máris ül le... Hhhááhh.

Mondom: Peti, mi van? Olyan jóízűen játszottál az előbb. Ááá, nincs kedvem. Olyan sok volt. Gyere, Peti, verjük meg a Brünhildet! Jóóó!!!

Nincs kedvük játszani, ha nem vagyunk ott.

A társas kapcsolatnak ez a mélysége, a felnőtt puszta jelenléte motiválja őket az életre és a cselekvésre. A puszta jelenlét. Hej, ilyeneket fogok ma mondani.

Aztán. A személyként való észlelés, bánásmód, gondoskodás, fölfigyelés olyan mélységesen alapvető szükséglet, hogy tulajdonképpen a létfenntartási szükségletünket is megelőzi. Már majmoknál is, embereknél is: valakit elveszítünk, kiközösítenek bennünket, megvetésben részesülünk, kizárnak minket a körből. Mi történik? Sápadt lesz az arcunk, tehetetlenné válunk és kevesebbet eszünk! Nem lesz kedvünk enni. Ugye, hogy így van? Ha valaki komolyan gyászol: mint hogyha az egész motivációs rendszert, aminek alapeleme, hogy eszem – ki van kapcsolva. Nem számít az evés. Nem számít. És fogy és fogy és fogy. Egy kedves ismerősöm gyakorlatilag csontra-bőrre fogyott a férje halála után. Csont-bőr volt! Egyszerűen rossz volt ránézni. Nem evett. (50:15)

Az, hogy valaki ennyire egy személlyel való kapcsolatában éli meg a saját létezését és ezt az egész belső rendszert, ez nyilván egy sebzett dolog. Hogy kizárólag egy személyhez tudta ezt kötni, és másokhoz nem. De akkor is jól mutatja a jelenséget. Az állatok is kevesebbet esznek. Már az állatoknál is így van.

A társas kirekesztés nem pusztán azzal bénítja a belső motivációs rendszerünket, hogy kevésbé jutunk az erőforrásokhoz, vagy akkor nem kapunk ezt vagy azt, hanem …

Biztos hallottátok a következő internetes történetet. Azt az ápolónőt, akit az újságíró fölhívott, emlékeztek? Fölhívta az újságírónő, hogy ott fekszik (hogy hívják? Katalin? Ez honnan jött?) Katalin, az angol (vagy brit) uralkodói ház szeme fénye, és hogy ő a családból telefonál, és érdeklődik Katalin hogyléte felől. Ez nem volt igaz, mert újságíró volt. S az egyszerű nővér: hát most hívták föl... a királyi palotából... rögtön megmondott minden adatot. Megjelent a bulvársajtóban. Erre elindult egy nagy megosztás: Hogy lehet ilyen hülye, hogy lehet ilyen béna. Egyébként is megszegte a titoktartást, tik-tik-tik-tik-tik. Mit csinált a nő? Öngyilkos lett. Öngyilkos lett! Tehát a kirekesztés, még hogyha olyan emberektől történik is, akik nem is a személyes körébe tartoznak (ez a döbbenetes, ugye?)...

Mert még ha a férje/felesége vagy a gyerekei mondták volna, hogy „el innen!”. De idegenek! Ahogyan őt kirekesztették, megvetették: ez elég volt az öngyilkossághoz.

Most olvastam. Ebben nyilván valami sérült struktúra is van, de éppen ez mutatja jól, hogy ez nem a sérülésről szól önmagában. Hanem ennek a logikájáról.

S aztán két hete vagy tíz napja olvastam, hogy egy valóságshow, valami túlélőshow Ausztrália mellett egy szigeten. Egy orvos ott van a stáb tagjai között. És akkor kaland meg nemtudoménmi, túl kell élni valamit. És egy fiatal srác, huszonvalahány éves, életerős, izmos gyerek 1 nap alatt szívbetegségben meghalt. Ez egy brit orvos volt, 30 év körüli ürge, aki már többedik egy ilyen adásban volt a csoport orvosa. És elkezdték kikezdeni. Hogy az lehetetlen, hogy nem vette észre. Milyen orvos, aki nem veszi ezt észre. Nem kapott időben segítséget. Előtt kellett volna...

Az orvos mit csinált? Ő is öngyilkos lett. Pedig nem a közvetlen környezetéből jött az, hogy nulla vagy, senki vagy. Hanem csak úgy a világhálón.

A világhálón való egymás fölötti arctalan ítélkezés sokkal negatívabb következménnyel jár, mint ahogy azt gondolnánk. Sokkal! Mert olyan alapvetően a motivációs rendszerünk annyira..., hogy éljünk, élni akarjunk, ez annyira a társas létezésünkhöz kapcsolódik, hogy ha ebbe elkezdünk beleveszni, minden életkedvünk elmegy. Tönkremegy ez a motivációs rendszer. Hogy milyen nagy hatást tud ez gyakorolni, erről van saját élményem is.

Egyszer valaki hozott nekem öt oldalt. Te, tudod, hogy rólad ezt írják? Meglepő, hogy ez milyen, milyen erős élmény. Hogy egy ismeretlen átkoz téged. Nagyon erős élmény! Ez indirekt módon azt is mutatja, hogy milyen nagy jelentősége van a közvetlen emberi kapcsolatoknak. S ez megint nem érdekes? Hogy milyen sokan vannak, akik rá vannak cuppanva arra, hogy mások hogy látják őket. Miért vagyunk szinte függők attól, hogy akkor most lájkoltak, nem lájkoltak, mit írtak?

Ez a társas lényiségünk miatt van. Hhhá!

Tehát, ami miatt ez érdekel bennünket, az egy értékes dolog. Mert az a fontos, hogy észrevegyenek minket. Hogy törődjenek velünk, hogy figyeljenek ránk, hogy emberszámba vegyenek. S amikor úgy érezzük, hogy nem vesznek minket emberszámba, akkor hihetetlen... A belső motivációs rendszerünk kezd összeomlani. Akkor ez most érthető.

Szerintetek most csapongok? Úgy bennem is megy, meg úgy kifele is megy – nem tudom. Ezért szívesen bevezetném (nem hallottam, hogy valaki ezt mondta volna még) a „morális intelligencia” kifejezést. Morális intelligencia!

Amikor látjuk, hogy például annak, hogy ki hogy beszél a másikkal vagy a másikról, annak is de fontos volna, hogy legyen egy intelligenciája! Régebben sokkal inkább parancsokról beszéltünk. Ma már ezt gazdagabban látjuk. A parancsok ennek az intelligenciának csak egy szűk szeletét teszik ki. Főleg, hogy a parancsok tulajdonképpen tükröződései kellene, hogy legyenek a belső alapvető meggyőződéseinknek. Ugye? Akkor van valaki jól, ha belülről hall egy hangot, hogy: ne árts neki! Ne bántsd! Ez egy belső hang, mégpedig egy kategorikus belső hang. Egy parancsoló hang. Az a jó, ha valakiben van egy ilyen parancsoló hang. És ennek a külső megjelenése az, hogy törvény meg tízparancsolat meg ilyesmi.

Jó. Na gyerünk! Téma! Menjünk lépésről lépésre. Mégiscsak egy újabb történet.

Fiatal sportolókat néztek, hogy ki mennyire eredményes és mennyire nem. S aztán persze a sportpszichológusok arra voltak kíváncsiak, hogy aki nem eredményes (bár az eredmény „benne van” – nem is nagyon értik, hogy miért nem eredményes, mert a tehetség és az elvégzett munka az jóval több, mint ami eredmény végül megjelenik. Elkezdték kutatni, hogy miért van. Tudjátok, többek között mire jöttek rá? Azok a sportoló fiatalok vagy gyerekek, akiket az edzőjük bántalmaz. Direkt kudarcot szenvednek. Kérdés: Miért? A válasz: Az edző ne részesüljön egy olyan sikerből, ami a bántalmazásom révén történt meg!

A másik: Én nem fogom törvényesíteni azt, amit ő csinált velem. A sportolók (nem tudatosan) inkább vesztenek. Hogy kifejezzék azt, hogy itt a mélyben valami nem jó dolog történt. Milyen érdekes? 94%-nak a legfontosabb a siker. De ha bántanak, fütyülünk rá! Velünk ne legitimálják a bántalmazást. Ne. Akkor inkább vesztünk. (59:49)

Ha lehetőségünk van arra, hogy kapcsolatokba kerüljünk egymással – főleg, hogy olyan kapcsolatokba, amelyekben ez a négy elem remény szerint megjelenik – motiválttá válunk. Patkányok, aki megtehetik azt, hogy egy pedál lenyomásával egymáshoz be tudjanak menni, nagyon gyorsan ezt megtanulják és be is mennek egymáshoz. Két dolgot már a patkányok is akarnak: együtt lenni. És ami az egyik legizgalmasabb; a kudarcra ítéltség sémánál nem mondtam, pedig legalább ötször szerettem volna: hogy képzeljétek el, hogy már a patkányok is néha bizonyos dolgokat azért tesznek, hogy átéljék, hogy képesek megtenni. A saját hatékonyságuk átéléséért megtesznek valamit. Pedig nincsen semmi konkrét közvetlen funkciója. Hanem a funkciója hatékonyság átélése – patkányok. Hej, ez szép! (61:05)

Anyaállatok, majmok. Ha valaki kötődik, termelődik az oxitocin. Majd erről még úgyis, kiegészítésként. Jó érzéseink lesznek. Jól esik. Már egy anyamajomnak is jól esik gondoskodnia a kicsinyéről.

Kutatás. Eléggé hülye egy kutatás. Itt van. A majmokról kiderült, hogy szeretik a kokaint. Az anyamajmok, ha lehetett választani a saját saját kicsinyükkel való törődés és a kokain között, inkább a saját kicsinyükkel törődtek. S megvan ennek a fordítottja is. Olyan személyek, akik valamilyen kötődési zavarral rendeznek (nárcisztikus sérülés, valami korai tükörneuron-hiány, oxitocin-hiány és a többi), ők sokkal hevesebb reakciót adnak kábítószerekre, és ezért sokkal kiszolgáltatottabbak is. Tehát a függőségre való hajlam egészen nyilvánvalóan a korai kapcsolatokkal összefüggésben van. Ráadásul élettanilag más választ ad az a valaki, aki tud kötődni. Nem lesz kedve inni. Ilyen egyszerű. Hát sokkal jobb veled beszélgetni! Akinek ez nem érhető el, mert a motivációs rendszere sérült – hát akkor őneki nagyobb kedve lesz inni, és kevesebb kedve lesz a másik emberrel megpróbálni kapcsolatba kerülni. Hiszen rossz mintái vannak!

Nézem az időt. (63:12)

Mi az, ami létrehoz egy közös, közös rezonanciát, egy közös nyelvet? Nyilván nagyon sok minden. Ami eddig a kutatásokból világos: például már az is, ha közösen hallgatunk zenét. A közös zenehallgatás már ezt megteremti. Aztán a közös éneklés, közös zenélés, tánc (közös tánc – még milyen van? Lehet egyedül, közösen...) Aztán: a humor. Együtt nevetünk, és valami történik. Az összetartozásnak az érzése megnő. Akikkel együtt nevettünk! Hej. Mit hagytam ki? Közös félelem? De nem erről... Igen, ilyen is van, hogy akkor elkezdek nagyon kötődni, mert meg vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy csak közösen féltünk-e, vagy fontos-e nekem. Igen, igen. De ez is, hogy milyen érdekes, hogy ha valakivel együtt éltem át a félelmet, akkor kötődöm hozzá. De milyen érdekes ez! Hogy nem a félelem a fontosabb vagy az erőteljesebb, hanem, hogy veled féltem.

Igen, akkor ezt a történetet el is mondom. Nem a félelem, hanem a közös mozgás kapcsán. Közös mozgás! Mozogni együtt. Együtt bicajozni. Épp beszéltem valakivel, aki azt mondta: Figyelj, Feri, mentünk, bicajoztunk, ott voltunk tízezren, egy nagyobb városban. Olyan iszonyú jó volt együtt mozogni!

Na, együtt félni... Ez egy klasszikus történet. Volt egy szociálpszichológus fiú, aki pontosan tudta, hogy a közös félelem az kapcsolatot tud teremteni. S akkor vonzóbbnak találom azt, akivel együtt féltem, vagy ott volt, amikor én féltem. Tehát pl. itt a tavasz. Fölültök a hullámvasútra – komoly lehetőség az ismerkedésre! Tényleg, tényleg. Ilyen belső tartalmak ilyenkor föltárulnak.

Így volt ez a fiú. Elmentek. Ismeritek ezt, de annyira jópofa. Volt egy lány, nagyon szerelmes volt belé. De a lány nem mutatott irányába érdeklődést. De a fiú szociálpszichológus volt, és tudta ezt a tényt, hogy a közös félelem→ vonzódás. Na, na, na. S elmentek egy féléves indiai tartózkodásra. Ott voltak ilyen vendég egyetemisták. És őneki zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki az agyában. Megbeszélte egy riksás fiúval, hogy nagyon fontos lenne. Ő ekkor és ekkor majd kilép az egyetemről egy ilyen és ilyen ifjú hölggyel. Ő itt kell, hogy legyen. Itt álljon. És akkor úgy menjen majd, úgy cikázzon, hogy az a nő rettegjen! És hogy akkor ő mellette ül, és ő majd ott lesz az erős vállával, jó dezodorjával, és...

És minden úgy is lett, ahogy a fiú kitalálta. Tehát jött a riksás fiú, beszálltak, cikázott, minden, kapaszkodott, félt, sikongatott. Vége volt az útnak. A fiú azt gondolta: most, most a babérokat! Most szüretelünk!

Kérdően ránézett a nőre, aki még mindig, mint a nyárfalevél, remegett. S a nő azt mondta: láttad, milyen jóképű ez a riksás fiú? (67:37)

Jól van. Ezt most Péternek köszönhetitek. Jól van.

Befejezzük, vagy mi legyen? Hát, így kéne befejezni. Jól van.

Még egy utolsó elvet elmondanék. Azt mondják ezért a kutatók:

Használd, különben elvész.

Tehát gyermekkorban mindaz, ami összetartozás, kötődés, gondoskodás, figyelem, együtt cselekvés, együtt való játék – használd mindazt, ami genetikailag lehetőség. Használd, használd, használd! Mert akkor ez kibontakozik, és egy nagyon jó kölcsönhatás alakul ki. De csak a gének nem elegendők. Valakinek a világ legzseniálisabb génállománya is lehet – ennyit (0) se ér!

Ha a szüleivel, a fontos emberekkel való kapcsolatában mindez nem gyakorlódik, nem válik elevenné.

És tudjuk a másikat is. Megint majmos kísérletek az emberekről. Tudjátok, hogy a kötődésnek a zavarát hogyan vették észre a második világháború után? Társkapcsolati problémákkal érkeztek nagyon sokan, a hatvanas években már (az ötvenes évek végén, a hatvanas években).

És a kutatók elkezdtek észrevenni egy összefüggést. Hogy előtörténetükben ezek a felnőttek háborús gyerekek voltak, akik, mikor kicsik voltak, súlyos elhanyagoltságban részesültek. Valódi (elhanyagoltságban) vagy árva gyerekek voltak, vagy a többi. S akkor kezdték észrevenni, hogy van összefüggés a társkapcsolati nehézségek, zavarok, alkalmatlanság belső világa és a korai élettörténetek között. Tehát ezt már 50 éve tudjuk, hogy a kettő között összefüggés van! Hogy ha nem használjuk, ha nem tükröznek minket vissza, ha nem alakulnak ki... Hiába van meg a génállomány. Használd, különben elvész. (70:05)

Akkor az emberekre nézve az derült ki, hogy pici korban 1 hónap relatív elhanyagolás elég, hogy egy életre szóló kötődési nehézséged legyen. Életre szóló! Kezdhetsz vele valamit, kézben tudod tartani, nem tudom én mi. De életre szóló. Egy hónap elég.

A relatív elhanyagoltság azt jelenti, hogy adnak neki enni, tisztába teszik (tehát a fizikai szükségletei mind ki vannak elégítve). Majmoknál egy-két hét is elég. Egy-két hét! Tehát ezt az elvet érdemes nagyon szem előtt tartani: használd, különben elvész. Csináld és használd. ÉS kiknek szól ez elsősorban? Szülőknek! A gyermek ott van, ő adja magát. A gyerek születése után már nyúl, keresi a tekintetével a fontosat, megkülönbözteti az anyukája és az apukája hangját. Rajta nem múlik. Ezért a szülőknek fontos ez. Használd, különben elvész!

Köszönöm a figyelmet. (71:29)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés