Följogosítottság, grandiozitás, kiváltságosság séma 6.
2013.05.07.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket!
Belecsapunk. Értékes az idő. A 10. sémánál járunk. Csak néhány perc, hogy hogyan jutottunk el oda, amiről a mai alkalommal szó esne. Mégpedig a följogosítottság, grandiozitás, kiváltságosság sémájáról kezdtünk el beszélgetni.
Így jutottunk el oda, hogy vannak, akik a családi hátterükből azzal az élettapasztalattal indulnak el, hogy a szüleik nem tartanak elégséges határokat, hogy túl sok mindent engednek meg nekik, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy mások felé kinyilvánítsák újból és újból az agressziójukat és a határokat ne tartsák meg. Adott esetben elkényeztetik őket, sőt: azt mondják nekik, hogy rendkívüliek és őnekik meg lehet tenni ezt vagy azt (míg másoknak nem). Tehát hogy mások kárára is minden további nélkül érvényesülhetnek. Ez gyerekkorban is megtörténhet. És így aztán ők ezt a belső tapasztalati világukat viszik tovább felnőtt emberként is. Ez volt az alapesetünk.
A cifrázása ennek a helyzetnek az, amikor a nárcisztikus személyiségzavarról (súlyos esetben) vagy pedig a nárcisztikus sérülésről beszéltünk. Itt pedig arról van szó, hogy azért cifrább eset ez, mert valaminek a túlkompenzálása. Tehát itt inkább arról van szó, hogy olyan személyeket látunk, akiknek az önbecsülése sebzett. Szégyen, szorongás, sebzett önbecsülés, kisebbrendűségi érzés (ahogyan ezt szokták mondani) és ezzel összefüggésben: érzésektől, érzelmektől való megfosztottság és az erre adott válasz. Cselekvésben, életformában, aztán szemléletmódban, életmódban, mindenben adott válasz. Tulajdonképpen a nárcisztikus sebzettségből kialakuló életforma. Följogosítottság, előjogok, agresszió a másik felé és a többi. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Fontos, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól. Azért, mert hiszen egy eléggé a nárcizmust pártoló társadalomban élünk. És miközben a nárcizmust pároljuk (úgy tűnik ez, mint valami óriási erény, vagy valami hihetetlen nemtudomén: fejlődés). Micsoda eredményes valaki! Ugye, csak mások fizetik meg az árát. Hogy aközben éppenséggel a nárcisztikus sérülésnek a belső logikáját nem látjuk. Nem látjuk, hogy emögött a világ mögött őbenne van egy üresség, értéktelenség érzésével, élményével küszködő gyerkőc, aki túlkompenzálja azt az ürességet, fenyegetettséget. Semmirekellőséget, amit ott belül átél. -NE, ha ezt megengedné magának – de nem engedi meg magának. Innen indultunk. És így jutottunk el oda, hogy na akkor beszéljünk az együttműködésről! Ne csak az érzelmi, hanem a társas intelligenciáról is. (03:45)
És így kezdtünk el beszélni arról, hogy van bennünk egy biológiai rendszer. S a biológiai rendszer minket valamilyen irányba visz. Az életet bennünk valamilyen irányba viszi ez a belső rendszer. A génjeink, a hormonjaink, a belső világunk.
És hogy tulajdonképpen most már jól tudjuk, hogy ez a rendszer mi felé visz bennünket: az együttműködés felé. És az együttműködés oly mértékben alapja ennek a belső biológiai rendszerünknek, hogy ennekalárendelt módon működik az agresszió. Nem pedig fordítva. És ez volt egy nagyon fontos kijelentésünk. Hogy tulajdonképpen eléggé begyakoroltuk (akarva akaratlanul) ezt a nézőpontot. Mintha az ember végső indíttatása mégiscsak az lenne, hogy életben kell maradni mindenáron. És ezért hajlandók vagyunk bármire. És tulajdonképpen csak azért nem vagyunk agresszívebbek, mer nem fenyegetnek minket. De ha csak egy kicsit nagyobb lenne a fenyegetés, máris megmutatkozna a legbelsőbb emberi természet. „Élni, túlélni, másokat legyőzni, másik fölött uralkodni, másikat elpusztítani”. És hogy nincs így! Nincs így. S hogy nem az agressziót szolgálja az együttműködés, hanem az együttműködést szolgálja az agresszió. Erről beszéltünk. És hogy, és hogy ez a nagyon izgalmas felismerésünk! Most nem az agressziónak a dicsérete vagy dicsőítése van terítéken, ugye értitek? Hanem, hogy mi fán terem akkor az emberi agresszó? Hogy nem az a legbensőbb motívumunk. Még akkor sem, hogyha azt gondolnánk (vagy gondoltuk eddig), hogy „Na jó, hát persze, miért is voltunk agresszívak? Mert élni akarunk!” Tehát mint hogyha az életnek egy ilyen mozgatórugója volna az agresszió. És nem így van. Az élet mozgatórugója az együttműködés! Annyira, hogy ha az együttműködés elakad, agresszióval válaszolunk (vagy válaszolhatunk). Illetve, az a belső biológiai motivációs rendszer teljesen össze is tud omlani. Teljesen összeomlik! Tehát motiválatlanná válunk az életre (ezt így mondom finomabban: válhatunk az életre). Hogy ha valakiben ez a belső biológiai motivációs rendszer összeomlik. Hej haj! Nincs olyan hét, hogy ne hallanánk bizonyos történeteket, amelyek nagyon jól mutatják ezt. (Milyen sok telefonnal jöttetek. Tényleg. Ha az arányát nézzük, akkor lehet, hogy kevés, de ha összeszámoljuk, akkor...)
A múlt héten olvastam: egy tizenkét éves lány, akit sokat cikiztek az osztálytársai, és azután interneten persze, a világhálón ment a kritizálás. S a 12 éves lány fölakasztotta magát. Azt mondanánk erre, hogy ez valami egészen... hát miért, azért, mert cikizik? Ebből is lehet látni, hogy valaki... Persze meg lehetne nézni a hátteret, hogy hogyhogy nincsenek emberi kapcsolatok, amikbe kapaszkodhat; miért nem tud segítséget kérni. Miért nincsenek azok a természetes viszonyok, amelyek ellensúlyozzák az osztályon vagy a neten keresztüli bántalmazást. Persze, föltehetünk rengeteg, rengeteg kérdést. A helyzet árnyalt. De a jelenség nagyon sokatmondó. Tehát, hogy egy tizenkét éves lány, egyszerűen azért, mert beszólnak neki, ezért képes fölakasztani magát. Ez jól mutatja, hogy ez a belső biológiai motivációs rendszer, ami az élet felé visz bennünket, és ami az együttműködésre serkent állandóan és állandóan... Hogyha ez az együttműködés megrendül, az együttműködésnek a lehetősége; ennek az élménye, hogy nem szeretnek, hogy utálnak, hogy kiközösítenek, hogy megvetnek – akkor ez milyen következményekkel jár erre a belső biológiai motivációs rendszerre. Amit ellensúlyozhatunk persze: családi szociális háló, törörömm, dörörömm. Hmm.
Utánanézegettem, párat klikkeltem. Megvannak ezek a következő témák. Minden héten, minden hónapban hozzák ezeket a híreket, amik döbbenetesen elgondolkodtatók. Hogy egy fiú azért lett öngyilkos, mert az osztálytársai azzal bántották, hogy túl rendes. Hogy kilóg a sorból. Hogy röhelyes, meg nevetséges, hogy nem tudom én: tanul vagy mit csinál. Vagy egy másik lány azért lett öngyilkos, mert azzal cikizték, hogy bénán öltözködik. (09:12)
tudom, hogy ezek kirívó esetek, de mégis jól mutatják azt, hogy milyen összefüggés van a belső biológiai rendszer, a társas kapcsolatokból jövő kirekesztettség, elutasítás és a többi – és az agresszió között. Mert itt azért azt látjuk, hogy tulajdonképpen agresszióval válaszol a kiközösítésre, csak az agresszió önmaga ellen irányul.
Tehát egyrészt tönkremegy ez a belső biológiai motivációs rendszer, ami az élet felé viszi. Másrészt pedig megjelenik az agresszió. És akkor (tehát még mindig nagyon hangsúlyozom, hogy nem az agresszió dicséretére folyik most, hanem annak az összefüggésnek az ábrázolása, hogy, hogy az együttműködés zavara hozza létre az agressziót, nem pedig fordítva; nem azért működünk együtt, hogy hatékonyabban legyünk agresszívek)... na most, egy történetet mondanék még ide.
Egy kiránduló a folyóparton sétál a gyönyörű természetben, és nagyon élvezi ezt a kirándulást. Egyszer csak azt hallja, hogy az elég gyors folyású folyóban valaki ott kapálódzik, küszködik és segítségért kiált. És ő nem tud olyan jól úszni. Elég gyors folyású ez a folyó, és ott hirtelen nagyon elbizonytalanodik, hogy merjen-e beugrani vagy ne merjen vagy hogy merjen. És ahogy ott tépelődik ezen, egyszer csak egy másik ember a folyón följebb ugyanúgy kapálózik és segítségért kiált. És ettől még jobban elbizonytalanodik, de közben eldönti, hogy mindenképpen segíteni kéne. És egyszer csak egy terepszínű ruhába öltözött férfi sietősen elmegy mellette meg a segítségért kiáltók mellett is. Látnivaló, hogy mintha egyáltalán nem is törődne ezzel a helyzettel. S a kiránduló fiatalember elkezd kiabálni, hogy „Jöjjön, jöjjön, segítsen, hát segítségért kiált itt két ember; mentsük őket ki!”. És a terepruhában lévő férfi azt mondja: Ne haragudjon, de nem érek rá! És hát fölháborodásában, tehetetlenségében, kiszolgáltatottságában elkezd vele üvölteni. „Mi az, hogy nem ér rá?!” (Jó, nem színház ez itt. Egy pap tart egy előadást, hát ez... Nem színház. Na jó.)
Hogy képzeli ezt? Nem látja? Azonnal jöjjön... (12:20)
(Most szívesen megkérdezném, mi van benned. Hogy mi ment itt végbe. Na jó.)
És akkor a terepruhás ember azt mondja: ne haragudjon, de tényleg nem érek rá.
Itt megállnék.
Ugyanis a fiatalember utána rohan, és elrántja a karját, iszonyú dühösen (agresszió). Nincs együttműködés...
Hogy tud maga ilyen lenni. S a férfi meglepő nyugalommal a következőt mondja: nézze, mihamarabb föl kell érnem a hídhoz, hogy megállítsam azt az embert, aki be dobálja a folyóba az embereket.
Hogy is van az együttműködés meg az agresszió? Na szóval. Mikor...?
Ha bizalommal vagyunk mások iránt, nyilván a magatartásunk, a szavaink, a gesztusaink ezt elárulják. Egészen természetes, hogy (ha nem vagyunk nagyon-nagyon sérültek) elkezdünk bizalommal válaszolni a bizalomra. Ez természetszerűleg indul el bennünk. Az élet ebbe az irányba visz minket, ha nem vagyunk nagyok sérültek. Ráadásul ezt a kialakuló bizalmat, a kötődésre való készséget nyilván a hormonok is támogatják. Ugye, ez a biológiai rendszer, ami az élet irányát viszi bennünk. Igen ám, de mi történik akkor, hogyha bizalmatlanok velünk? Egy másfajta biológiai, élettani állapotba kezdünk kerülni. Pusztán már a bizalmatlanság miatt is! Már a bizalmatlanság elindítja bennünk a haragot (vagy elindíthatja bennünk a haragot meg az agresszív késztetéseket). Pusztán már a bizalmatlanság is!
Mennyi dolgotok van máma! Látjátok, az emberi kapcsolatok! Nem tudjátok türtőztetni magatokat. Az emberi kapcsolatok milyen fontosak! Igen. A következő gondolat, hogy... hogy a társas támogatás fájdalomcsillapító.
Miért jön az agresszió? Azért mert az agyunk szinte semmi különbséget aközött a fájdalom között, ami fizikai hatásra történik, és aközött a fájdalom között, ami a társas kapcsolatokból származik. Tehát az az élettani helyzet, amibe kerülünk akkor, hogyha cikiznek minket vagy hogyha pofon vágnak minket, többé-kevésbé ugyanaz.
És az agresszió belső motívuma (hogy miért is?): el akarjuk kerülni azt a fájdalmat, ami a társas kapcsolatokból érkezik, és emiatt is rendezni akarjuk a kapcsolatainkat.
Tehát az agresszió hátterében a fájdalomnak az elkerülése döntő motívum.
De ez a fájdalom (most látjuk) olyan erős tud lenni, hogy egy tizenkét éves lánynak, 14 éves fiúnak, 16 éves lánynak egy kisujjal nem kell elszenvednie fizikai bántalmazást! Mégis, a reakciója a kiközösítésre, a megvetésre, a cikizésre, a bántásra (a verbális bántásra) egy nagyon mély fájdalom. Akkora fájdalom; a belső biológiai rendszerek összeomlik, és jön az önmaga felé való agresszió. Hogy a fájdalmat el lehessen kerülni. Hogy ne fájjon többet.
Ugye azt mondja: így nem tudok élni. Ne fájjon többet. Inkább ne is legyek, de ne fájjon ennyire.
Milyen megrázó ez, hogy a fizikai fájdalom és a társas kapcsolatokból érkező fájdalom élettanilag többé-kevésbé ugyanolyan. És a válaszunk is ugyanolyan! (17:21)
Most csak egy közbevetett valami, és aztán mondok... is valamit.
Nem véletlen, hogy az újszövetségi Szentírásban Jézus milyen gyakran, amikor valakit meggyógyít, akkor tudja, hogy ez a biológiai részre egy jó válasz. És utána: Menj és mutasd meg meg magadat a papnak. Mutasd be az áldozatot, amit mondjuk egy leprás betegek a tisztulásáért, a közösségbe való befogadása miatt be kell mutatni. És térj vissza a közösséghez! Újból és újból azt látjuk a gyógyítástörténeteknél, hogy visszaadja a beteget édesapjának. Visszaadja a beteget édesanyának. Azt mondja: menj vissza a közösségedbe, menj vissza a faludba, menj vissza a tieidhez! S a leprás betegeknél ugye van az a nagyon sokat mondó történet, amikor meggyógyít tíz beteget. És csak egyetlenegy megy vissza, hogy megköszönje. Ez a kapcsolati szél. És akkor a Szentírás nagyon finoman azt mondja (Jézusnak a szava ez), hogy – így mondanám: „tízet gyógyítottam meg, de csak egy lett egészséges”. Mert akiben ez a kapcsolati szál is gyógyul, ő lesz egészséges. A többiek csak a fizikai bajból gyógyultak meg (vagy gyógyultak ki). De még ott van a kapcsolati szál! Hej!
Most akkor vissza a fájdalomhoz. Egy kísérlet. A kísérlet alanyai viszonylag erős és tartós fájdalmat kell, hogy átéljenek. Az orvos azt mondja nekik, hogy „fogok jönni, és beadok magának egy szert, ami enyhíti a fájdalmat”. Vannak, akikhez nem jön senki, csak át kell élniük a tartós és elég erős fájdalmat. Másoknak az orvosi jön, és azt mondja: beadom ezt a szert. Valóban jön, injekcióval beadja a semmit. Azok, akikhez gondoskodó módon érkezik az orvos; azt mondja: „fogok magának segíteni”, ők arról számolnak be, hogy kevesebb, kisebb fájdalmat kellett átélniük, mint akikhez nem jött senki. De már akkor arról beszélünk, hogy kisebb fájdalmat élünk át, ha azt mondja nekünk valaki, azt ígéri nekünk valaki, hogy segíteni fog. És az oxitocin akkor elkezd termelődni, ha arra gondolok, hogy egy olyan valakivel fogok találkozni, akivel én szívesen vagyok együtt. Ha csak erre gondolok, már kezdek jól lenni. Ha arra gondolok, hogy de jó, elmegyek a barátaimhoz, és fölteszem a lábamat az asztalra! Tudjátok, ez, mikor tizenévesek voltunk akkor ez... (Most nem tudom. Remélem, nincsenek itteniek. Nem tudom, hogy vannak-e itteniek... Áááh!! Hháááááhh!)
Arról beszéltünk 18-19-20 évesen... Ja igen, a múltkor a kezemet nem adtam, most a lábam meg az asztalra... ne, ne egyetek onnan. Emlékeztek, hogy (egyszer erről beszéltem, hogy) 19-20 évesen erről beszélgettünk, hogy ki a barát? S akkor az egyik az volt, hogy meccs van, elmegyek hozzád, fölteszem a lábamat. S jön a feleséged, és megkérdezi, hogy mit kérsz? Ez a barátság. Ilyen egyszerű. Hogy pusztán attól a gondolattól, hogy este meccs van, már ez... És hogy elmegyek a barátomhoz és felteszem a lábam, s a felesége jön kedvesen és megkérdezi, hogy mit kérsz. És már ettől jól leszünk! S hogy ennek megvan az élettani háttere. Ténylegesen jól leszünk! És fordítva is: emlékszem, mikor műtötték
a térdem, az orvos azt mondta nekem: Feri, nem szívesen jövök be hozzád, mert állandóan van nálad valaki. Téged nem lehet gyógyítani. Mert állandóan ott ül valaki! Hát ez rettenetes. Á, nekem nem volt az. (Te tényleg, néha már sok is volt. Vártam az éjszakákat, amikor nem jön senki látogatni. Azóta nem merek beteg lenni.) S eszembe jutott Varjú Imre atya. Ugye névvel nyugodtan lehet mondani. 1956 volt, és ő a Központi Papnevelő Intézetnek volt ő a papnövendéke. És amikor október 23-24-én lőttek, akkor a papnövendékek zöme természetesen hát ott bent maradt az épületen belül. De ahogyan a nagy lövöldözés lement, akkor persze mentek ki. Imre atya (most is plébános itt Budapesten) ment a kórházakba a sebesültekhez. Papként meglátogatni beteg embereket. Azt mondta, hogy nekem mindegy, hogy ezen az oldalon volt vagy azon. Mert hogy kórházban van és fáj neki valami. És akkor... nem tett különbséget. Bárkinek az ágyához odaült, azon az alapon, hogy fáj. És mi történt? Akkor volt egy nagyon erős élménye. Ez pedig az volt, hogy az egyik sebesült szorította a kezét és azt mondja neki: és ti papok hol voltatok, amikor lőttek? (24:08)
Ez őt nagyon-nagyon szíven ütötte. Nyilván egy fiatal ember volt. És akkor eldöntötte, hogy persze ő fegyveres módon nem akar részt venni a forradalomban, szabadságharcban – de amikor november negyedikén, vasárnap volt, ott készülődtek a sekrestyében a vasárnapi misére, és jöttek be az oroszok, akkor ő – reverendában volt, meg karingben – akkor levette a karinget (talán a reverendát nem), s azt mondta: na, nekem eszemben van amit mondott, én most megyek ki. Nem azért, hogy harcoljak (mert pap vagyok – nem fogok harcolni), de tudok segíteni azoknak, akiknek fáj. S akkor nem tudott visszamenni a szemináriumba. Nem tudták, hogy él-e vagy hal-e? Hát ott akkor nem úgy volt. Jó, most a sztori részét nem mondom, csak a lényegi részét. S képzeljétek el, akkor több héten keresztül kórházba járt, reggeltől estig. Azt mondja egyszer az orvos: Te Imre, elfogyott a fájdalomcsillapító, de műteni kell. Hozzák be az embereket, műteni kell – fájdalomcsillapító nélkül. Azt mondja: Arra szeretnélek téged kérni, gyere öltözz be, jöjj be a műtőbe és mialatt én műtök, te fogd az emberek kezét. És így műtött. Micsoda tapasztalati bölcsessége volt ez az orvosnak! Hogy nincs fájdalomcsillapító, és beültetni oda egy embert, akinek semmi más dolga nincs, mint hogy fogja műtét közben a másik kezét. És hogy tényleg fájdalomcsillapító.
Tehát a fájdalmat szeretnénk elkerülni, ez egészen természetes. De a kapcsolatokból is érkezik fájdalom, ezt is szeretnénk elkerülni. Hát ha nincsen együttműködés (vagy úgy érezzük hogy valami veszélyezteti, fenyegeti az együttműködést, ami kölcsönösen a javunkra van) akkor jön a fájdalom. Ezért agresszióval válaszolunk (vagy válaszolhatunk), hogy helyreállítsuk az együttműködést. És így beszéltünk két pontról.
Volt az első, hogy a kapcsolataink védelme miatt történő agresszió. Például, amikor az ember terepszínű ruhában megy föl, hogy leállítsa azt a valakit, aki ott van és dobálja be a hídról azokat a szerencsétleneket, akkor ez a másik ember védelmére való agresszió, nyilvánvaló. Tehát ez a fajta „határokat tartani”, „másokat megvédeni” – és akkor ennek a köre tud tágulni. Nemcsak a családtagokat, hanem másokat, másokat, egy idegent. Hmm!
Tehát ez volt az első. Hogy a kapcsolataink védelme okán történő agresszió. A második a szeretet, törődés, gondoskodás, elismerés (emlékeztek erre a 4 pontra), emberszámba vevés – az ezért folytatott harc. Hogy ha a családban úgy vesszük észre (erről beszéltünk), hogy testvérféltékenység; később 30-40-50-60 éves emberek nem beszélnek a testvérükkel, mert még mindig abban a belső tapasztalati világban élnek, hogy az anyám jobban szerette a bátyám. És az anya már nem él 30 éve és még mindig ebben a belső világban él, és még mindig nem áll szóba a bátyjával. Majd a gyógyulás fortélyairól is szeretnék pár szót szólni. Hogy... na. Csak hogy új témák is jöhessenek. Tehát harmadik pont. Na, ez még nem volt.
3. A kapcsolaton belüli erőszak.
A kapcsolaton belüli erőszak például olyan értelemben vett agresszió, hogy... Milyen kapcsolatról beszélünk? Kölcsönös, együttműködésben megvalósuló, adott esetben érett személyiségek közti kapcsolat. Ugye, ez volna valami jó dolog!
Hát ahhoz hogy kölcsönös, együttműködésben élő kapcsolatokban tudjunk lenni, ehhez egészen biztos, hogy kölcsönösen fontos, hogy tudjunk határokat tartani. Néha a határtartás bizonyos agresszióval jár. Most mondhatjuk, hogy asszertív magatartással, de hát... Jaj. Igen. Tehát néha nagyon határozottan azt kell mondani, hogy... Nnna. Kering bennem egy történet, csak nem akarom elmondani. (29:41)
Tehát... Van olyan élményetek, hogy valakitől nem lehet elbúcsúzni? Van ilyen, ugye? És akkor azt mondod, hogy „szia, akkor szervusz!”. És fogja a kezed és nem engedi el. Hát van ilyen! Ha akarod, ha nem, van. Tehát hogy odáig szoktuk csak beszélni, hogy pl. azért húzom ki a kezem, mert azt mondom: ne haragudj, ez már sok; most már tényleg mennem kell, most már lerakom a telefont. Ennyi időm volt. 1 órát beszéltünk meg. Szoktuk beszélni, hogy kiállunk magunkért, a saját tiszteletünk, méltóságunk, határaink védelme... de miért védjük a határainkat? Nemcsak magunk miatt, hanem azért, mert hogy kapcsolatban megfelelő helyen vannak a határok, akkor tudunk együttműködni. Akkor tudunk hatékonyan, kölcsönösen, egymás javára rendszer szinten jól működni! Tehát a következő lépés az az, hogy ha nem csak azért tartok határokat (vagy vetemedem egy kapcsolaton belül valamiféle erősebb megnyilvánulásra), merthogy ezt kizárólag magamért teszem, hanem, mert ha ezt megteszem magamért és húzok egy jó helyen határt – hahá! Hát a terápiás kapcsolatban, segítő kapcsolatban tulajdonképpen folyton-folyvást megjelenik ez, hogy határokat tartunk. Folyton-folyvást. És lehet látni, hogy sokan mennyire nehezményezik a határtartást! Az már egy sérülés. Ha valakinek zavaró az, hogy vannak határok, az egy sérülés! És hogy sokszor a segítség az, hogy a segítő két dolgot tesz egyszerre. Következetesen (bár rugalmasan) határokat tart és közben szereti a kliensét. Tehát figyeli, fölfigyel rá, ember számba veszi és a többi, és a többi. De közben tartja határokat. Hát ehhez néha... emlékeztek a történetre, bár ugye mindig van három új. Meg kiderült, hogy nem emlékeztek a történetekre, tehát bátran mondom.
Hogy: volt olyan kliens... De ez most nem egy kliensnek a bántása, hanem csak leírom, hogy hogyan tartottam határt; de a határtartás nemcsak azért történt, hogy énnekem jó legyen, hanem hogy a kliens javára legyek! Tehát kapcsolat érdekében. Ugye, fölálltam, hogy lejárt az 1 óra. Igen-igen, de még ezt hadd mondjam el! Rugalmas a határ – hát, ha ez nagyon fontos, el tudja mondani. Két perc, három – de nincs vége annak, amit ő még el akar mondani. Ne haragudj, lejárt az idő. Fölállok. Semmi, ül tovább és beszél. És akkor volt többször, hogy ezt meg kellett tennem: hogy fogtam és kimentem a fürdőszobába. Ennyi volt. És ő bent maradt egyedül. S akkor visszajöttem. Te még itt vagy?
Ez nemcsak... na, most nem mondom el ötödször. Ez nem csak önmagunk védelme, hanem éppen most tanulhat meg valamit, aminek ez a súlyos hiánya tönkreteszi a kapcsolatait. Hát aki így működik a segítővel, milyenek az emberi kapcsolatai? Há? Rendicsek ez? Szerintem ez nagyon izgalmas.
(Picit szétszórtnak érzem magam. Eszembe jutott egy pszichológus. A tapasztalati bölcsesség. Ahogy 56-ban azt mondja az orvos: gyere Imre, fogd az emberek kezét ahogy műtöm őket. Aztán 50 év múlva van egy kutatás, és akkor igazolódik, hogy…) Ez a pszichológus azt mondja: Tudod, Feri, hogy ha előkerül a házastársak közti agresszió, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy a szexuális kapcsolatuk nem megfelelő. Sokszor a férfi a szexuális kapcsolatnak az elmaradására, vagy a szexuális kapcsolatban átélt férfiúi kiszolgáltatottságára agresszióval válaszol. Ezt megint nézhetjük addig, hogy „ezek a rohadt férfiak”. (34:57)
(Most ezeket szokták a Mária Rádióból kivágni. Igen. Hogy a kedves hallgatóik ilyen műfaji dolgokkal ne bajlódjon. Tehát csak csak olyat, ami minden szempontból. Jaj.)
Természetesen az agresszió nem vezet eredményre. Hát nem oda vezet, amiért az történik! De az oka (és nagyon sajátos a célja) éppenséggel az, hogy megváltozzon valami a rendszerben. Hogy végre vegyél észre, vegyél emberszámba, törődj velem, figyelj rám. Ez a férfiak szexuális kiszolgáltatottsága a kapcsolaton belül! Ugye a nők sokkal inkább a verbális agresszióval küzdenek, a férfiak a fizikai agresszióval. A verbális agresszióval úgy vagyunk, hogy hmm, hmm, míg a fizikai agresszióra: dádá! Dádá! Ezt a kettőt mindig mondom nektek. A férfiak szexuális kiszolgáltatottsága természetesen rettenetes. A családon belüli erőszak, aminek, aminek a leggyakoribb elszenvedői nyilvánvalóan nők és a gyerekek. Ez világos. De hogy amikor a történet így szól, hogy: és a férjem meglökött. Ugye, hallunk ilyeneket? „És akkor meglökött. Rám vágta az ajtót. Fogta, és azt mondta, hogy na akkor... felköltözött a nem tudom én padlásra, pincébe, garázsba, műhelybe, bárhova. S akkor, ha tovább kérdezünk, akkor látjuk a szexuális kapcsolat zavarát. Nyilván annak is van előtörténete, világos – mindig mehetünk tovább. Ez egy árnyalt rendszer, ugye értitek? Hát nem... Éppen a családdal kapcsolatban mennyit beszéltük, hogy nem lineáris okságokkal tudunk megérteni egy társkapcsolati működést. Hanem cirkuláris okságokkal, és rendszerszintű szemlélettel.
Száz szónak is egy a vége: sokszor a férfi agressziója a szexuális kapcsolat zavarának – akár így is mondhatnám – tünete. Akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen az ezen a szinten való együttműködés hiányára válaszol agresszióval. Mondhatjuk, hogy ez az agresszió semmi jóra nem vezet, de ha meg akarjuk érteni a jelenséget, akkor ez egy fontos szál.
Na igen. És akkor itt még, még egy dolgot. Hú, ez hosszú. De azért mondom.
Böszörményi Nagy Iván azt mondja (a családterápia magyar származású egyik atyja)... mikor itt volt a családterápiás világkongresszus, óriási nagy dolog volt! Itt volt tényleg... hogy vagyunk? Hogy ott volt a Kongresszusi Központban. Böszörményi Nagy Iván volt a tiszteletbeli elnök. Már akkor is idős volt. Ő írta ezt le hihetetlenül világosan is nagyon sokatmondóan, hogy: minden kapcsolatban létezik az igazságosságnak a rendje. Az igazságosság rendje azt diktálja, hogy fölismerjük és elismerjük azokat a jogosultságokat, amelyeket a kapcsolatokban szerzünk. Miféle jogosultságok vannak? Például: egy csecsemő, amikor megszületik, bizalmat ad a szüleinek. És a kiszolgáltatottsága révén jogosultságokat szerez arra, hogy gondoskodjanak róla. Tehát az az „igazságos”, ha egy csecsemőről gondoskodunk. Az „igazságos” is, miközben a csecsemő látszólag nem tesz be semmit. Hanem csak azt mondja: „ááÁÁÁ”. Ugye, hallani: micsoda piszokság, a szülő gürizik, a gyerek meg csak nymm, nymm, nymm, nymm. De még sincs így! Viszont a szülő azzal, hogy megfelelő módon gondoskodik a gyerekéről, szintén jogosultságokat nyer. Hogy a gyerek elismerje a szülői gondoskodásnak az értékét. Egy társkapcsolatban ugye mellérendelő viszonyok vannak. Folyamatosan egy nagyon finom kapcsolati egyensúlyban tulajdonképpen mindig törekszünk (a meghitt kapcsolatban is) az igazságosság rendjének a fönntartására! És éppenséggel nagyon meg tudunk ijedni akkor, ha úgy éljük meg, hogy mi többet teszünk be és a másik meg nem! Hogy mi gürizünk és nyomjuk, és a másik meg... Hhha! Akkor elkezdünk nagyon komolyan azon gondolkodni, hogy vajon ez a kapcsolat-e, aminek mi gondoljuk? Vagyis egy olyan „baráti” kapcsolat vagy társkapcsolat vagy... amiben kölcsönösségben, együttműködésben tudunk és vagyunk „lenni”. Váhh.
igen ám, csakhogy a jogosultságoknak az egyensúlya és világa rövid távon majdnem mindig egyensúlyvesztett állapotot mutat. Hát ha én beteg vagyok, és jön a feleségem (ugye ezeket a Feri atya szokta mondani, hogy beteg volt a férj és a felesége gondoskodott róla), akkor ha most nézzük ezt egy hétig, akkor azt mondhatjuk: fú, milyen egyoldalú kapcsolat! Itt ez csak heverészik, „abból a finom levesből még hozzál”, a másik meg gürizik és a fut a munkája után. Milyen egyoldalú! Nézünk egy napot, egy hetet, egy hónapot – sokszor éveket is. Egyoldalúságokat látunk. Egy hosszú távú kapcsolatban a jogosultságoknak a világa és az igazságosságnak az egyensúlya hosszú távon dolgozódik ki. Mert rövid távon nem tud kidolgozódni! Ugyanúgy, emlékeztek erre? Hogy a belső egyensúlyunkat sem tudtuk rövid távon minden szempontból kielégítően létrehozni. Tehát ezért pl. Öt napot dolgozunk és aztán valamennyit pihenünk. Akkor egy hónapot gürizünk, és akkor havonta vagy kéthavonta egyszer elmegyünk a hétvégére valahova. Hogy gürizünk 11 hónapot, és akkor elmegyünk 3 hétre, Balcsi! Tirírirí! Hogy vannak egyensúlyok, amiket hosszú távon tudunk kidolgozni a saját személyünkre vonatkozóan is. Ugye, a nők: „most anya vagyok”. Ha ebben a pillanatban nézzük, hát... az anyaság micsoda nagy hivatás, gyönyörű dolog! De mit csinál a két diplomájával? Szegény, benn van a vitrinben a két diploma, ott porosodik, aszalódik, penészedik – milyen nyomorú sors ez! De ha még hozzáteszünk 5 évet, akkor látjuk, hogy az egyensúly helyreáll. Hogy most itt volt a súlypont, most ott van a súlypont. A saját egyensúlyunkat is akkor tudjuk létrehozni, ha hosszú távon gondolkodunk. Emlékeztek, erről beszéltünk – hosszú táv. De egy kapcsolati egyensúly is csak hosszú távon tud realizálódni. Különben tulajdonképpen állandóan egyensúlyveszett állapotokat látunk. Igen ám, de amikor jogosultságokat szerzünk (majd mindjárt mondom még, hogy hogy szerzünk), akkor ez fölbátoríthat minket arra, hogy bizalmat szavazzunk a másiknak, és egyensúlyvesztett helyzetekben tudjuk jól működni! Tehát, hogy bízzam abban, hogy te majd a szó jó értelmében visszaadod. De nem is a visszaadás az érdekes, hanem hogy méltányolod azt, amit én adtam neked. Elismered, fölfigyelsz erre, megbecsülsz engem emiatt. És ezért tudunk hosszú távon együttműködni. Ezért minden további nélkül egy picit se akadok el, hogyha énnekem kell most sokkal többet tenni valakiért vagy valamiért. S azt mondod: majd egy év múlva (főleg, hogyha a másik elismeri)... látjátok, hogy az a négy összetevő milyen hihetetlenül fontos? Hogy ember számba vegyenek, fölfigyeljenek ránk, gondoskodjanak rólunk (vagy törődjenek velünk, inkább ez, mert a gondoskodás kicsit olyan...). Törődjenek velünk! Ez a mellérendelő viszonyban is teljesen jó. Törődjenek velük, személynek nézzenek! Ha ez meg tud történni, akkor képesek vagyunk bízni, a bizalomra megbízhatóan válaszolni, és ráadásul folyton-folyvást képesek vagyunk – hogy mondják ezt? – késleltetni a szükségleteink kielégítését! Az egyes ember esetében beszéltünk erről, hogy az az ember tud szeretni, aki képes a saját szükségleteit késleltetni. (45:12)
Kapcsolati szinten pedig azt tudjuk mondani, hogy akkor tudunk hosszú távon jó egyensúlyban lenni, hogyha különösen elismerjük egymásnak a jogosultságait, amelyeket szereztünk azzal, ahogyan együttműködtünk, kölcsönösen beletettünk sok mindent, és ezért minden további nélkül engedem, hogy most én adjak bele többet!
De van egy másik része is – ez nagyon izgalmas: és megengedem néha, hogy te adj bele többet!
Képzeljétek el, az derült ki, hogy az a kapcsolat is romboló, ahol az egyik fél nem engedi meg a másiknak, hogy ő adjon. Mert ez olyan, hogy azt mondja: én nem engedem meg neked, hogy te jogosultságokat szerezz! Tulajdonképpen tönkreteszi a kölcsönösség világát. Ezért van nagy szerepe annak, hogy egy gyerek hadd vegyen részt a család életében tevékeny módon is! Tehát valamit tegyen hozzá. Minél nagyobb, annál többet tegyen hozzá! Ugye, épp ennél a sémánál beszéltünk arról, hogy minden határt átléphet, mások ellenében megvalósíthatja a céljait, még el is kényeztetjük. Nem tanul meg hozzájárulni mások jóllétéhez! Márpedig azzal nyerünk jogosultságokat. És akkor vagyunk jól, hogyha azt tudjuk, hogy nagyon sok olyan kapcsolatunk van, amiben mi tudhattunk adni! Emlékeztek, a jóllét kutatásokból is ez derült ki: akkor vagyunk boldogok, ha úgy tudunk este a tükörbe nézni, hogy „énrám lehetett számítani”. Ezt aprópénzre váltva úgy mondhatjuk, hogy „nap nap után folytonosan jogosultságokat szereztünk”. Jaj, ez … Hahh!
Vannak pozitív jogosultságok. Pozitív jogosultságot azzal lehet szerezni például, hogy meghallgatlak. Hogy törődöm veled. Hogy figyelek rád. Hogy, hogy úgy lesz, ahogy te akarod. Tik-tik-tik. Mert majd öt nap múlva úgy lesz, ahogy én akarom. Tudjátok, olyan szép volt ez. Valós történet! Egyszer egy férfinek nagyon fontos volt a karrier (amerikai történet). Városról városra mentek. Ott a férfi „vitte a karrierjét”, és akkor a feleség mindig: na, akkor megyünk. A gyerekek is. És amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, a nő is elkezdett dolgozni, és őneki is úgy ment előre
az élete. S egy nagyon furcsa... (Nagyon köszönöm! Képzeljétek el, hideg! Tehát ez a törődésnek olyan nyoma, ez a gyöngyöző víz itt a flakon oldalán a törődés szimbóluma számomra. Látjátok, hogy csöpög? Gyönyörű. Valaki jogosultságokat nyert. Egész biztos vagyok benne. El kell ezt ismernem. Méltányolnom kell! És nagyon köszönöm.)
Furcsa élethelyzet támadt, mert a férfi valami egészen-egészen magas poszt betöltésére kapott fölkérést. Miniszter, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy az magas-e, vagy számít-e, vagy mi az. A feleség pedig, most csak az arányokat mondom, egy lehetőség birtokába jutott, hogy főosztályvezető legyen. S a férfi a következőt mondta. Visszanézek az elmúlt 20 évünkre. Ez alatt az elmúlt 20 év alatt mindig a feleségem döntött úgy, hogy legyen úgy, ahogy nekem ez a legjobb. Most ő jön. És nem vállalt el egy ilyen posztot, mert azt mondta, hogy most a felesége következik! Ez gyönyörű szép, mert azt jelenti, hogy a férfi nagyon is érzékenyen látta, hogy a felesége mennyi jogosultságot szerzett, és ezt fölfedezte, fölismerte, méltányolta, elismerte – tyíjj, de szép ez!
Tehát jogosultságokat nyerni azáltal, hogy adunk, hogy tevőlegesen csinálunk valamit. Igen ám, de vannak negatív jogosultságok! Hej-haj. Például egy gyerek, akiről nem gondoskodnak megfelelően, elhanyagolják: ő negatív jogosultságokat szerez. Például, hogy odaállhasson fiatal felnőttként az anyja elé, és azt mondhassa: anyám, ezt nem tetted jól. Lehet, hogy ennyit tudtál; lehet, hogy minden bevetettél – nekem akkor is kevés jutott. Ez kifejezése egy negatív jogosultságnak. És az anyja mikor jár el helyesen? Ha elismeri ezt a negatív jogosultságot. S azt mondja: igazad van, lányom, fiam, hogy most ezt mondod. Erre voltam képes. Megtanulok ezzel együtt élni, hogy erre voltam képes. Hogy te megtanulsz-e együtt élni azzal, hogy te mit kaptál tőlem, az a te dolgod. De én elismerem ezt a jogosultságodat. Elnézést kérek tőled, hogy én csak ennyit tudtam adni.
Az a szép ebben a helyzetben, hogy ezzel egyébként jogosultságot nyer (nemcsak ezzel a mondattal), hogy a fia/lánya méltányolja mindazt a szülői gondoskodást, amit viszont kapott. És ráadásul, amikor a szülő kiszolgáltatottan, betegként fekszik, akkor ugyanúgy jogosultságai vannak a gondoskodásra, mint amikor a csecsemőt feküdt, kiszolgáltatottan is kicsin. Há! Há! És ezt a jogosultságot itt nemcsak azért kapja, amiért a csecsemő bizalmat ad a kapcsolatba – de azért is jogosult a gondoskodásra, mert kiszolgáltatott. A szülő az élete végén nemcsak azért jogosult a gondoskodásra, mert adott a gyerekeinek. Hanem, mert kiszolgáltatott.
Tehát vannak negatív jogosultságok, például, ha valakit kifejezetten bántalmaznak. Emlékeztek, sématerápia, 5 nagy csoport. Hogy tudunk sérülni, timmdimmdimm, érzelmi szükségletek. Most ezt nem ragozom. Negatív jogosultságaink támadnak.
Állami nevelőintézetben felnövekvő fiatalok, gyerekek – rengeteg negatív jogosultsággal bírnak. Rengeteggel! De most jön egy fontos következő lépés. Mi történik akkor, hogyha a pozitív vagy a negatív jogosultságainkat nem ismerik el? Háhá!! (53:15)
Ugye, egy jó vizsgázó rögtön válaszol: agresszió! Hát ez a téma – agresszió!
Böszörményi Nagy Iván sok-sok évtizeddel ezelőtt... akkor még nem láttuk ezt az élettani, biológiai-genetikai-hormonális irányát az életnek, tudományos kutatásokból levezetve. Elnevezte ezt destruktív jogosultságnak.
Vagyis, az el nem ismert pozitív vagy negatív jogosultság rombolóvá válik. Agresszívvá, rombolóvá. Ezért lehetséges az, hogy valaki, aki vagy a hozzájárulását a kapcsolathoz, vagy az elmaradt gondoskodást egy kapcsolatból nem ismerik el, hajlamos lesz a kapcsolaton belül is agresszívnek lenni. Ami, most látjuk, kapcsolati-társas szinten azt jelenti, hogy arra törekszik, hogy egy kapcsolati egyensúlyban élhessen. Mert ha elismernék az ő jogosultságait, akkor megteremtődne annak a tere, hogy lehet valamiféle egyensúlyban, kölcsönösségben, kapcsolatiságban létezni. De ameddig ezt nem ismerik el...?
Romboló jogosultságainkat azonban, sajna-bajna, nemcsak azokban a kapcsolatokban váltjuk be, ahol azokat nyertük. Ezt úgy mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy van a zsebünkbe egy csomó kártya. Ezek romboló jogosultságok, mert két pozitívat nem ismertek el, meg két negatívum... Megyek, és találkozom valakivel az utcán. Vezetem az autót. Otthonról hozok egy csomó sérelmet. Apukám bántalmazott engem. 27 évesen összeszedtem a bátorságom, odaálltam elé és azt mondta: Apa, kérj bocsánatot! „Miért? Rossz voltál.”
Iszonyatosan durva dolog. Bár már csak egy mondat. Iszonyú durva dolog. Megvannak a romboló jogosultságaim: nem ismerték el. Be akarom váltani a házastársamnál. Be is váltom. Azért, mert amikor beváltom a jogosultságaim... Azt mondja: üvöltött velem az apám? Most én üvöltöttem a férjemmel. Így. Most egyet letudtam.
Énbennem valamiféle egyensúly létrejön. Ugye? Kaptam, adtam. Emlékeztek erre a történetetre? Hát ez úgy fájt, hogy majd meg...
Egy nyolcvanvalahány éves néni beszélt az életéről. Mentem... alig tudott már beszélni. Azt mondja:
Hát, Feri atya. „Én is kaptam, én is adtam.” így foglalta össze az életét! De bántalmazást; aztán kiderült, hogy ez ez volt.
Tehát őt is bántották, és... Azért volt egyedül, mert a gyerekei nem voltak hajlandók látogatni. Annyit bántotta őket, hogy a gyerekek besokalltak és azt mondták, hogy khhhss! Tulajdonképpen a kiközösítés nagyon erős agresszió. Kiközösítették a saját anyjukat. Romboló jogosultság!
S akkor, hogy valaki ezt lássa be nyolcvanvalahány évesen, hogy „én is kaptam, én is adtam”. Ú, ez durva.
Tehát létrejön énbennem egy valamiféle egyensúly (persze ez egy nagyon kkkhmm, khmm). Így, a beváltás révén létrejövő egyensúly, de ezzel a következő kapcsolatomat, amelyben éppen vagyok, most teszem tönkre. (57:13)
De mi ennek az egésznek a háttere? Mert erről akarunk beszélni, ez most az izgalmas. Az, hogy tulajdonképpen kapcsolati egyensúlyokra törekszünk! Nemcsak a saját igazságérzetemet akarom megnyugtatni, hanem olyan kapcsolat egyensúlyra törekszem, ahol az együttműködés lehetővé tud válni. Ahol kölcsönösen elismerik a jogosultságainkat! Tehát itt az agresszió nagyon sajátos: egyrészt a semmibe visz bennünket, másrészt pedig a hátterében nem a rombolhatnékot látjuk, hanem a kapcsolati világban való ellehetetlenülésünket. Vagyis, ahogy Böszörményi Nagy Iván ezt mondja: hogy a jogosultságainkat nem ismerik el. A jogosultságaink elismerése nyilván rövid távúból közép, hosszú; van, hogy egész hosszú távú kapcsolatokban tud realizálódni, egyensúlyba kerülni. (58:15) Emlékszem, hogy édesanyám rákos. 9-10 hónapig volt nagyon beteg. És akkor egyre többet kellett róla gondoskodni. Menni: kórház, orvos... És hát tulajdonképpen röhejes, mert 9 hónap gondoskodás az mennyi a tizenvalahány évhez képest? És emlékszem, hogy mikor megbeszéltük édesanyámmal, hogy amikor már olyan beteg lesz, hogy már nincsen gyógyítás, csak fájdalomcsillapítás, akkor hazavisszük. S akkor ha törik, ha szakad, valahogy, valahogy megoldjuk. Akkor 24 óra, de azt valahogy kitaláljuk. S akkor tényleg, az orvost kértük, hogy ha már csak morfint kap az anyukánk, akkor szóljon. S akkor szólt, és egy hét múlva már otthon volt. És akkor még sajátos fél-éber, fél-nem-éber helyzetben; de egy csomó tiszta pillanata volt. És akkor... Sőt, tudott reflektálni magára. Néha mondta, hogy hú, te most olyan, mint hogyha szétesne a világ. Most mozaikokban látlak. Nagyon érdekes, úgy beszámolt arról, hogy milyen hatást kelt rá a morfium. Emlékszem, sóhajtott egyet, és azt mondta: Hát hogy ti milyen jó gyerekeim vagytok! Hogy én milyen boldog anya vagyok most! Hogy nekem ilyen gyerekeim vannak. Pedig hát, az mi: 9 hónap, meg akkor ott 6 hét, amíg végül ott otthon volt és akkor 24 óráztunk.
És amikor valamit így meg tudunk adni valakiknek, mint a szüleinknek vagy nagyszüleinknek, akik mennek el, tulajdonképpen (ez aztán itt már, úgy nevezte Böszörményi Nagy Iván, hogy az „ontológiai dimenzió”)... Amikor a családterápiás kongresszus volt, ha jól emlékszem, 2000-ben, akkor jelentette be az ontológiai dimenziót; hogy a családterápiából nem hagyható ki. Azt mondta: például amikor így gondoskodunk egy idős szülőről, akkor jogosultságokat nyerünk – nemcsak a kapcsolatainkban, hanem az életre. Akkor úgy tudunk fölkelni, hogy azt mondjuk: (most sarkosan mondom): nekem jogom van itt lenni. Nekem jogom van élni. Én maradhatok. És milyen érdekes, hogy amit így mondott a családterápia összefüggésében Böszörményi Nagy Iván, hogy jogosultságokat nyerünk az életre, azt több évtizeddel később igazolták. Hogy amit ilyenkor teszünk, az pontosan egybevág a belső biológiai, biokémiai, genetikai, hormonális irányával az életnek. Csak most máshonnan néztünk rá. Hej!
Ezt szépnek látom, ahogy valami összeáll. Igen, ezt mondtam, hogy ez hosszabb lesz – ez volt a 3. pont.
4. Közösséget alkotni a közös harc révén.
Ezt szokták kihasználni. Ugye, hogy milyen közösségteremtő ereje van, amikor együtt küzdünk valakik ellen. (61:58)
Ezt nagyon ki lehet használni. Ugye, mindig elő kell húzni, és akkor: ők az ellenség! És akkor összefogás és... De nem érdekes, hogy amikor van egy természeti katasztrófa, milyen más jellegű az összefogás, mint amikor valami ellenség ellen... hogy valójában az összefogásra van szükségünk, nem arra, hogy khhrr! Hogy úgy valaki(ke)t gyűlöljünk. De amikor így össze tudunk tudom fogni valami okán, akkor....
Van egy kedves ismerősöm; lehet, hogy itt is. Biztos nem bánja, hogy mondom. Fogom őket esketni.
Hol ismerkedtetek meg?
Hát a gáton.
Árvíz volt. Egyikőjük ment Kukutyinból, a másik ment Piripócsról. Együtt zsákoztak. S most meg fognak házasodni! S milyen! Ezt bírom.
Hogy találtatok egymásra? Együtt lőttük az ellenséget. Ott mentek... Ne már. Most muszáj?
Tudjátok, a második világháborúban is (az első világháborúban még inkább), hogy karácsony: december 24-e, fehér lászló a fronton mind a két lövészárokban. Az emberek, „az ellenségek” átmentek egymásnak karácsonyt kívánni.
Huszonegyedikén. Átmentek. Ez milyen...
Beszéltem egy püspök barátommal. Képzeljétek, van ilyen! Mit szóltok? Azért vagyok ilyen nyugis.
Nem tudom, nagyon sok püspök szereti-e a focit. Most csak mondok valamit. Ezt hogy kell mondani most? Csapatokat, meg... jó, akkor úgy mondom, hogy...
Te, képzeld el, hogy elhelyeztek engem Barcelonába. És most ott vagyok Barcelonában, s hát persze ott az együttműködés: megyünk ki a meccsre. Igen ám, de én Madridban születtem! Feri, nagyon nehéz. Ez nagyon-nagyon nehéz. Tehát ott vagyok, mindenki üvölt tele torokból, s én meg Madrid-drukker vagyok! (64:52)
A szakirodalom ezt lojalitás-konfliktusnak hívja. De hát jó dolog a csapatnak együtt üvölteni, nem? Mikor nem is veszed észre, hogy elment a hangod. Mikor a hetvenedik-hetvenötödik percbe érsz, akkor már érzed; de azt gondolod, hogy még kitart. De a 94. Percben, a hosszabbítás után... Khhrr. Káó. Három napig a beszéd... (suttogva: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Az Úr legyen veletek!) (65:35)
Volt egy beteg atya. Tényleg beteg volt, pszichésen.
Most miért néztek rám? Ne csináljátok ezt! Olyan fenyegető. Hát erre agresszióval kell válaszolni, hogy ne fájjon.
Tényleg beteg volt, de úgy volt beteg, hogy – beteg volt. Most amikor nagyon beteg volt, akkor annyira zűrzavarossá vált az élet, hogy jöttek; az orvos is meg minden. Beláttatták vele (és be is látta), hogy beteg. Elkezdte szedni a gyógyszert. Szedte a gyógyszert, egyre jobban lett. S amikor már olyan jó lett, hogy már semmi tünete nem volt, akkor a betegségtudata is eltűnt. Akkor: Mi ez a hülyeség, amit én itt szedek?! Hát meg akarnak mérgezni! Akkor lerakta. Attól kezdve rosszabbul lett. Mígnem akkor nagyon rosszul lett, és így ment az élete. Tehát mindig, amikor jól lett, már nem szedte – s akkor rosszabbul lett. De pap volt. És nem lehetett mindig tudni, hogy éppen hol tart. A környezete ismerte. Elfogadták: tudták, hogy beteg, meg amikor jól volt, tudott bocsánatot kérni, szóval megvolt. Áldoztatásnál néha a következőt tette: Krisztus teste. Krisztus teste. Hajrá Fradi! (67:17)
Ilyenkor szóltak a plébános atyának, hogy most már baj van. S akkor ment, a lelkére beszélt. Jött az orvos: be kell szedni a gyógyszert, hát megint fradiztál a misén, ezt...
Ez a budapesti valóság! Tényleg így volt. Kár, hogy a Mária Rádió hallgatói ezt nem hallják. Sose tudják meg, hogy volt ez.
De várjunk, itt van. Egy utolsó történet. Ez nagyon komoly lesz.
Sok száz muszlim terrorcselekményt elkövetőnek az élettörténetét tárták föl. Arra voltak kíváncsiak, hogy látható-e valami közös szál, hogy miért is lesz valakiből akár öngyilkos merénylő? Hogy ez az egész döbbenetes agresszió honnan keletkezik? És az (alapvető) közös szál az volt, hogy megérkeztek valamilyen (nem a hazájukba, hanem valamilyen nyugati) országba, és ott vagy nem akartak, vagy nem is tudtak integrálódni. Igen ám, de az fájdalommal jár. Tehát, ha kirekesztve érzem magam, nem tudok kihez szólni, nincs egy ember... ezért, hogy elfogadják őket, sokkal hajlamosabbak és kiszolgáltatottak voltak, hogy egy radikális csoporthoz kapcsolódjanak, akik viszont szőröstül-bőröstül elfogadták őket. De volt ára! Sokszor a szektákba való bemenetelnek a logikájában is látunk egy hasonló szálat. Valaki izolálódik. Nincs kapcsolata – fájdalom. Ezért bemegy, és hajlamos agresszív magatartásformákat is elfogadni. Például, például: ugye, dühös arra a világra, ahol nem voltak kapaszkodói, így megszünteti a kapcsolatát a családjával, a szüleivel. Ugyanaz a logika, csak az egyik egy szektatag lesz, a másik pedig valamilyen terrorcselekményt... más szálakat is láthatunk, de most a mi szempontunkból ez volt az érdekes.
Eszembe jutott egy cigány ember. A fájdalma... Egy faluban a cigánysoron nőtt föl. Kötődött a saját világához. Igen ám, de olyan értelemben kinőtt onnan, hogy főiskolai végzettsége lett. Nagyon tehetséges volt, ügyes volt, becsületes volt. Minden szépet el lehetett róla mondani. De nem akart elszakadni a rokonságától, a többiektől. De közben meg, ahogy ment az élete, már nem volt odavaló abba a nagyon, nagyon, nagyon nehéz körülmények között élő világba. Ezért ott maradt a faluban, de épített egy házat. S azt mondta, hogy most már sehol se vagyok otthon. Mert ahonnan eljött, ott azt mondták: hát beköltözött az izék közé. Ahova meg beköltözött, ott meg azt mondták: mit keres itt ez a cigány? (71:13)
Azt mondta: most vagyok úgy, hogy sehol se vagyok. Látjátok, hogy ha csak az egyéni élettörténetét néznénk, azt mondanánk: milyen nagyszerű sikertörténet! Ugye? Gimnázium, főiskola, becsületesen dolgozik, törörörömm. És kérdezzük meg, hogy hogy van? Na, jó. Tikk, tikk. Megvagyok, élek. Köszönöm a figyelmeteket. S látom, hogy van hirdetés. (71:52)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Belecsapunk. Értékes az idő. A 10. sémánál járunk. Csak néhány perc, hogy hogyan jutottunk el oda, amiről a mai alkalommal szó esne. Mégpedig a följogosítottság, grandiozitás, kiváltságosság sémájáról kezdtünk el beszélgetni.
Így jutottunk el oda, hogy vannak, akik a családi hátterükből azzal az élettapasztalattal indulnak el, hogy a szüleik nem tartanak elégséges határokat, hogy túl sok mindent engednek meg nekik, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy mások felé kinyilvánítsák újból és újból az agressziójukat és a határokat ne tartsák meg. Adott esetben elkényeztetik őket, sőt: azt mondják nekik, hogy rendkívüliek és őnekik meg lehet tenni ezt vagy azt (míg másoknak nem). Tehát hogy mások kárára is minden további nélkül érvényesülhetnek. Ez gyerekkorban is megtörténhet. És így aztán ők ezt a belső tapasztalati világukat viszik tovább felnőtt emberként is. Ez volt az alapesetünk.
A cifrázása ennek a helyzetnek az, amikor a nárcisztikus személyiségzavarról (súlyos esetben) vagy pedig a nárcisztikus sérülésről beszéltünk. Itt pedig arról van szó, hogy azért cifrább eset ez, mert valaminek a túlkompenzálása. Tehát itt inkább arról van szó, hogy olyan személyeket látunk, akiknek az önbecsülése sebzett. Szégyen, szorongás, sebzett önbecsülés, kisebbrendűségi érzés (ahogyan ezt szokták mondani) és ezzel összefüggésben: érzésektől, érzelmektől való megfosztottság és az erre adott válasz. Cselekvésben, életformában, aztán szemléletmódban, életmódban, mindenben adott válasz. Tulajdonképpen a nárcisztikus sebzettségből kialakuló életforma. Följogosítottság, előjogok, agresszió a másik felé és a többi. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Fontos, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól. Azért, mert hiszen egy eléggé a nárcizmust pártoló társadalomban élünk. És miközben a nárcizmust pároljuk (úgy tűnik ez, mint valami óriási erény, vagy valami hihetetlen nemtudomén: fejlődés). Micsoda eredményes valaki! Ugye, csak mások fizetik meg az árát. Hogy aközben éppenséggel a nárcisztikus sérülésnek a belső logikáját nem látjuk. Nem látjuk, hogy emögött a világ mögött őbenne van egy üresség, értéktelenség érzésével, élményével küszködő gyerkőc, aki túlkompenzálja azt az ürességet, fenyegetettséget. Semmirekellőséget, amit ott belül átél. -NE, ha ezt megengedné magának – de nem engedi meg magának. Innen indultunk. És így jutottunk el oda, hogy na akkor beszéljünk az együttműködésről! Ne csak az érzelmi, hanem a társas intelligenciáról is. (03:45)
És így kezdtünk el beszélni arról, hogy van bennünk egy biológiai rendszer. S a biológiai rendszer minket valamilyen irányba visz. Az életet bennünk valamilyen irányba viszi ez a belső rendszer. A génjeink, a hormonjaink, a belső világunk.
És hogy tulajdonképpen most már jól tudjuk, hogy ez a rendszer mi felé visz bennünket: az együttműködés felé. És az együttműködés oly mértékben alapja ennek a belső biológiai rendszerünknek, hogy ennekalárendelt módon működik az agresszió. Nem pedig fordítva. És ez volt egy nagyon fontos kijelentésünk. Hogy tulajdonképpen eléggé begyakoroltuk (akarva akaratlanul) ezt a nézőpontot. Mintha az ember végső indíttatása mégiscsak az lenne, hogy életben kell maradni mindenáron. És ezért hajlandók vagyunk bármire. És tulajdonképpen csak azért nem vagyunk agresszívebbek, mer nem fenyegetnek minket. De ha csak egy kicsit nagyobb lenne a fenyegetés, máris megmutatkozna a legbelsőbb emberi természet. „Élni, túlélni, másokat legyőzni, másik fölött uralkodni, másikat elpusztítani”. És hogy nincs így! Nincs így. S hogy nem az agressziót szolgálja az együttműködés, hanem az együttműködést szolgálja az agresszió. Erről beszéltünk. És hogy, és hogy ez a nagyon izgalmas felismerésünk! Most nem az agressziónak a dicsérete vagy dicsőítése van terítéken, ugye értitek? Hanem, hogy mi fán terem akkor az emberi agresszó? Hogy nem az a legbensőbb motívumunk. Még akkor sem, hogyha azt gondolnánk (vagy gondoltuk eddig), hogy „Na jó, hát persze, miért is voltunk agresszívak? Mert élni akarunk!” Tehát mint hogyha az életnek egy ilyen mozgatórugója volna az agresszió. És nem így van. Az élet mozgatórugója az együttműködés! Annyira, hogy ha az együttműködés elakad, agresszióval válaszolunk (vagy válaszolhatunk). Illetve, az a belső biológiai motivációs rendszer teljesen össze is tud omlani. Teljesen összeomlik! Tehát motiválatlanná válunk az életre (ezt így mondom finomabban: válhatunk az életre). Hogy ha valakiben ez a belső biológiai motivációs rendszer összeomlik. Hej haj! Nincs olyan hét, hogy ne hallanánk bizonyos történeteket, amelyek nagyon jól mutatják ezt. (Milyen sok telefonnal jöttetek. Tényleg. Ha az arányát nézzük, akkor lehet, hogy kevés, de ha összeszámoljuk, akkor...)
A múlt héten olvastam: egy tizenkét éves lány, akit sokat cikiztek az osztálytársai, és azután interneten persze, a világhálón ment a kritizálás. S a 12 éves lány fölakasztotta magát. Azt mondanánk erre, hogy ez valami egészen... hát miért, azért, mert cikizik? Ebből is lehet látni, hogy valaki... Persze meg lehetne nézni a hátteret, hogy hogyhogy nincsenek emberi kapcsolatok, amikbe kapaszkodhat; miért nem tud segítséget kérni. Miért nincsenek azok a természetes viszonyok, amelyek ellensúlyozzák az osztályon vagy a neten keresztüli bántalmazást. Persze, föltehetünk rengeteg, rengeteg kérdést. A helyzet árnyalt. De a jelenség nagyon sokatmondó. Tehát, hogy egy tizenkét éves lány, egyszerűen azért, mert beszólnak neki, ezért képes fölakasztani magát. Ez jól mutatja, hogy ez a belső biológiai motivációs rendszer, ami az élet felé visz bennünket, és ami az együttműködésre serkent állandóan és állandóan... Hogyha ez az együttműködés megrendül, az együttműködésnek a lehetősége; ennek az élménye, hogy nem szeretnek, hogy utálnak, hogy kiközösítenek, hogy megvetnek – akkor ez milyen következményekkel jár erre a belső biológiai motivációs rendszerre. Amit ellensúlyozhatunk persze: családi szociális háló, törörömm, dörörömm. Hmm.
Utánanézegettem, párat klikkeltem. Megvannak ezek a következő témák. Minden héten, minden hónapban hozzák ezeket a híreket, amik döbbenetesen elgondolkodtatók. Hogy egy fiú azért lett öngyilkos, mert az osztálytársai azzal bántották, hogy túl rendes. Hogy kilóg a sorból. Hogy röhelyes, meg nevetséges, hogy nem tudom én: tanul vagy mit csinál. Vagy egy másik lány azért lett öngyilkos, mert azzal cikizték, hogy bénán öltözködik. (09:12)
tudom, hogy ezek kirívó esetek, de mégis jól mutatják azt, hogy milyen összefüggés van a belső biológiai rendszer, a társas kapcsolatokból jövő kirekesztettség, elutasítás és a többi – és az agresszió között. Mert itt azért azt látjuk, hogy tulajdonképpen agresszióval válaszol a kiközösítésre, csak az agresszió önmaga ellen irányul.
Tehát egyrészt tönkremegy ez a belső biológiai motivációs rendszer, ami az élet felé viszi. Másrészt pedig megjelenik az agresszió. És akkor (tehát még mindig nagyon hangsúlyozom, hogy nem az agresszió dicséretére folyik most, hanem annak az összefüggésnek az ábrázolása, hogy, hogy az együttműködés zavara hozza létre az agressziót, nem pedig fordítva; nem azért működünk együtt, hogy hatékonyabban legyünk agresszívek)... na most, egy történetet mondanék még ide.
Egy kiránduló a folyóparton sétál a gyönyörű természetben, és nagyon élvezi ezt a kirándulást. Egyszer csak azt hallja, hogy az elég gyors folyású folyóban valaki ott kapálódzik, küszködik és segítségért kiált. És ő nem tud olyan jól úszni. Elég gyors folyású ez a folyó, és ott hirtelen nagyon elbizonytalanodik, hogy merjen-e beugrani vagy ne merjen vagy hogy merjen. És ahogy ott tépelődik ezen, egyszer csak egy másik ember a folyón följebb ugyanúgy kapálózik és segítségért kiált. És ettől még jobban elbizonytalanodik, de közben eldönti, hogy mindenképpen segíteni kéne. És egyszer csak egy terepszínű ruhába öltözött férfi sietősen elmegy mellette meg a segítségért kiáltók mellett is. Látnivaló, hogy mintha egyáltalán nem is törődne ezzel a helyzettel. S a kiránduló fiatalember elkezd kiabálni, hogy „Jöjjön, jöjjön, segítsen, hát segítségért kiált itt két ember; mentsük őket ki!”. És a terepruhában lévő férfi azt mondja: Ne haragudjon, de nem érek rá! És hát fölháborodásában, tehetetlenségében, kiszolgáltatottságában elkezd vele üvölteni. „Mi az, hogy nem ér rá?!” (Jó, nem színház ez itt. Egy pap tart egy előadást, hát ez... Nem színház. Na jó.)
Hogy képzeli ezt? Nem látja? Azonnal jöjjön... (12:20)
(Most szívesen megkérdezném, mi van benned. Hogy mi ment itt végbe. Na jó.)
És akkor a terepruhás ember azt mondja: ne haragudjon, de tényleg nem érek rá.
Itt megállnék.
Ugyanis a fiatalember utána rohan, és elrántja a karját, iszonyú dühösen (agresszió). Nincs együttműködés...
Hogy tud maga ilyen lenni. S a férfi meglepő nyugalommal a következőt mondja: nézze, mihamarabb föl kell érnem a hídhoz, hogy megállítsam azt az embert, aki be dobálja a folyóba az embereket.
Hogy is van az együttműködés meg az agresszió? Na szóval. Mikor...?
Ha bizalommal vagyunk mások iránt, nyilván a magatartásunk, a szavaink, a gesztusaink ezt elárulják. Egészen természetes, hogy (ha nem vagyunk nagyon-nagyon sérültek) elkezdünk bizalommal válaszolni a bizalomra. Ez természetszerűleg indul el bennünk. Az élet ebbe az irányba visz minket, ha nem vagyunk nagyok sérültek. Ráadásul ezt a kialakuló bizalmat, a kötődésre való készséget nyilván a hormonok is támogatják. Ugye, ez a biológiai rendszer, ami az élet irányát viszi bennünk. Igen ám, de mi történik akkor, hogyha bizalmatlanok velünk? Egy másfajta biológiai, élettani állapotba kezdünk kerülni. Pusztán már a bizalmatlanság miatt is! Már a bizalmatlanság elindítja bennünk a haragot (vagy elindíthatja bennünk a haragot meg az agresszív késztetéseket). Pusztán már a bizalmatlanság is!
Mennyi dolgotok van máma! Látjátok, az emberi kapcsolatok! Nem tudjátok türtőztetni magatokat. Az emberi kapcsolatok milyen fontosak! Igen. A következő gondolat, hogy... hogy a társas támogatás fájdalomcsillapító.
Miért jön az agresszió? Azért mert az agyunk szinte semmi különbséget aközött a fájdalom között, ami fizikai hatásra történik, és aközött a fájdalom között, ami a társas kapcsolatokból származik. Tehát az az élettani helyzet, amibe kerülünk akkor, hogyha cikiznek minket vagy hogyha pofon vágnak minket, többé-kevésbé ugyanaz.
És az agresszió belső motívuma (hogy miért is?): el akarjuk kerülni azt a fájdalmat, ami a társas kapcsolatokból érkezik, és emiatt is rendezni akarjuk a kapcsolatainkat.
Tehát az agresszió hátterében a fájdalomnak az elkerülése döntő motívum.
De ez a fájdalom (most látjuk) olyan erős tud lenni, hogy egy tizenkét éves lánynak, 14 éves fiúnak, 16 éves lánynak egy kisujjal nem kell elszenvednie fizikai bántalmazást! Mégis, a reakciója a kiközösítésre, a megvetésre, a cikizésre, a bántásra (a verbális bántásra) egy nagyon mély fájdalom. Akkora fájdalom; a belső biológiai rendszerek összeomlik, és jön az önmaga felé való agresszió. Hogy a fájdalmat el lehessen kerülni. Hogy ne fájjon többet.
Ugye azt mondja: így nem tudok élni. Ne fájjon többet. Inkább ne is legyek, de ne fájjon ennyire.
Milyen megrázó ez, hogy a fizikai fájdalom és a társas kapcsolatokból érkező fájdalom élettanilag többé-kevésbé ugyanolyan. És a válaszunk is ugyanolyan! (17:21)
Most csak egy közbevetett valami, és aztán mondok... is valamit.
Nem véletlen, hogy az újszövetségi Szentírásban Jézus milyen gyakran, amikor valakit meggyógyít, akkor tudja, hogy ez a biológiai részre egy jó válasz. És utána: Menj és mutasd meg meg magadat a papnak. Mutasd be az áldozatot, amit mondjuk egy leprás betegek a tisztulásáért, a közösségbe való befogadása miatt be kell mutatni. És térj vissza a közösséghez! Újból és újból azt látjuk a gyógyítástörténeteknél, hogy visszaadja a beteget édesapjának. Visszaadja a beteget édesanyának. Azt mondja: menj vissza a közösségedbe, menj vissza a faludba, menj vissza a tieidhez! S a leprás betegeknél ugye van az a nagyon sokat mondó történet, amikor meggyógyít tíz beteget. És csak egyetlenegy megy vissza, hogy megköszönje. Ez a kapcsolati szél. És akkor a Szentírás nagyon finoman azt mondja (Jézusnak a szava ez), hogy – így mondanám: „tízet gyógyítottam meg, de csak egy lett egészséges”. Mert akiben ez a kapcsolati szál is gyógyul, ő lesz egészséges. A többiek csak a fizikai bajból gyógyultak meg (vagy gyógyultak ki). De még ott van a kapcsolati szál! Hej!
Most akkor vissza a fájdalomhoz. Egy kísérlet. A kísérlet alanyai viszonylag erős és tartós fájdalmat kell, hogy átéljenek. Az orvos azt mondja nekik, hogy „fogok jönni, és beadok magának egy szert, ami enyhíti a fájdalmat”. Vannak, akikhez nem jön senki, csak át kell élniük a tartós és elég erős fájdalmat. Másoknak az orvosi jön, és azt mondja: beadom ezt a szert. Valóban jön, injekcióval beadja a semmit. Azok, akikhez gondoskodó módon érkezik az orvos; azt mondja: „fogok magának segíteni”, ők arról számolnak be, hogy kevesebb, kisebb fájdalmat kellett átélniük, mint akikhez nem jött senki. De már akkor arról beszélünk, hogy kisebb fájdalmat élünk át, ha azt mondja nekünk valaki, azt ígéri nekünk valaki, hogy segíteni fog. És az oxitocin akkor elkezd termelődni, ha arra gondolok, hogy egy olyan valakivel fogok találkozni, akivel én szívesen vagyok együtt. Ha csak erre gondolok, már kezdek jól lenni. Ha arra gondolok, hogy de jó, elmegyek a barátaimhoz, és fölteszem a lábamat az asztalra! Tudjátok, ez, mikor tizenévesek voltunk akkor ez... (Most nem tudom. Remélem, nincsenek itteniek. Nem tudom, hogy vannak-e itteniek... Áááh!! Hháááááhh!)
Arról beszéltünk 18-19-20 évesen... Ja igen, a múltkor a kezemet nem adtam, most a lábam meg az asztalra... ne, ne egyetek onnan. Emlékeztek, hogy (egyszer erről beszéltem, hogy) 19-20 évesen erről beszélgettünk, hogy ki a barát? S akkor az egyik az volt, hogy meccs van, elmegyek hozzád, fölteszem a lábamat. S jön a feleséged, és megkérdezi, hogy mit kérsz? Ez a barátság. Ilyen egyszerű. Hogy pusztán attól a gondolattól, hogy este meccs van, már ez... És hogy elmegyek a barátomhoz és felteszem a lábam, s a felesége jön kedvesen és megkérdezi, hogy mit kérsz. És már ettől jól leszünk! S hogy ennek megvan az élettani háttere. Ténylegesen jól leszünk! És fordítva is: emlékszem, mikor műtötték
a térdem, az orvos azt mondta nekem: Feri, nem szívesen jövök be hozzád, mert állandóan van nálad valaki. Téged nem lehet gyógyítani. Mert állandóan ott ül valaki! Hát ez rettenetes. Á, nekem nem volt az. (Te tényleg, néha már sok is volt. Vártam az éjszakákat, amikor nem jön senki látogatni. Azóta nem merek beteg lenni.) S eszembe jutott Varjú Imre atya. Ugye névvel nyugodtan lehet mondani. 1956 volt, és ő a Központi Papnevelő Intézetnek volt ő a papnövendéke. És amikor október 23-24-én lőttek, akkor a papnövendékek zöme természetesen hát ott bent maradt az épületen belül. De ahogyan a nagy lövöldözés lement, akkor persze mentek ki. Imre atya (most is plébános itt Budapesten) ment a kórházakba a sebesültekhez. Papként meglátogatni beteg embereket. Azt mondta, hogy nekem mindegy, hogy ezen az oldalon volt vagy azon. Mert hogy kórházban van és fáj neki valami. És akkor... nem tett különbséget. Bárkinek az ágyához odaült, azon az alapon, hogy fáj. És mi történt? Akkor volt egy nagyon erős élménye. Ez pedig az volt, hogy az egyik sebesült szorította a kezét és azt mondja neki: és ti papok hol voltatok, amikor lőttek? (24:08)
Ez őt nagyon-nagyon szíven ütötte. Nyilván egy fiatal ember volt. És akkor eldöntötte, hogy persze ő fegyveres módon nem akar részt venni a forradalomban, szabadságharcban – de amikor november negyedikén, vasárnap volt, ott készülődtek a sekrestyében a vasárnapi misére, és jöttek be az oroszok, akkor ő – reverendában volt, meg karingben – akkor levette a karinget (talán a reverendát nem), s azt mondta: na, nekem eszemben van amit mondott, én most megyek ki. Nem azért, hogy harcoljak (mert pap vagyok – nem fogok harcolni), de tudok segíteni azoknak, akiknek fáj. S akkor nem tudott visszamenni a szemináriumba. Nem tudták, hogy él-e vagy hal-e? Hát ott akkor nem úgy volt. Jó, most a sztori részét nem mondom, csak a lényegi részét. S képzeljétek el, akkor több héten keresztül kórházba járt, reggeltől estig. Azt mondja egyszer az orvos: Te Imre, elfogyott a fájdalomcsillapító, de műteni kell. Hozzák be az embereket, műteni kell – fájdalomcsillapító nélkül. Azt mondja: Arra szeretnélek téged kérni, gyere öltözz be, jöjj be a műtőbe és mialatt én műtök, te fogd az emberek kezét. És így műtött. Micsoda tapasztalati bölcsessége volt ez az orvosnak! Hogy nincs fájdalomcsillapító, és beültetni oda egy embert, akinek semmi más dolga nincs, mint hogy fogja műtét közben a másik kezét. És hogy tényleg fájdalomcsillapító.
Tehát a fájdalmat szeretnénk elkerülni, ez egészen természetes. De a kapcsolatokból is érkezik fájdalom, ezt is szeretnénk elkerülni. Hát ha nincsen együttműködés (vagy úgy érezzük hogy valami veszélyezteti, fenyegeti az együttműködést, ami kölcsönösen a javunkra van) akkor jön a fájdalom. Ezért agresszióval válaszolunk (vagy válaszolhatunk), hogy helyreállítsuk az együttműködést. És így beszéltünk két pontról.
Volt az első, hogy a kapcsolataink védelme miatt történő agresszió. Például, amikor az ember terepszínű ruhában megy föl, hogy leállítsa azt a valakit, aki ott van és dobálja be a hídról azokat a szerencsétleneket, akkor ez a másik ember védelmére való agresszió, nyilvánvaló. Tehát ez a fajta „határokat tartani”, „másokat megvédeni” – és akkor ennek a köre tud tágulni. Nemcsak a családtagokat, hanem másokat, másokat, egy idegent. Hmm!
Tehát ez volt az első. Hogy a kapcsolataink védelme okán történő agresszió. A második a szeretet, törődés, gondoskodás, elismerés (emlékeztek erre a 4 pontra), emberszámba vevés – az ezért folytatott harc. Hogy ha a családban úgy vesszük észre (erről beszéltünk), hogy testvérféltékenység; később 30-40-50-60 éves emberek nem beszélnek a testvérükkel, mert még mindig abban a belső tapasztalati világban élnek, hogy az anyám jobban szerette a bátyám. És az anya már nem él 30 éve és még mindig ebben a belső világban él, és még mindig nem áll szóba a bátyjával. Majd a gyógyulás fortélyairól is szeretnék pár szót szólni. Hogy... na. Csak hogy új témák is jöhessenek. Tehát harmadik pont. Na, ez még nem volt.
3. A kapcsolaton belüli erőszak.
A kapcsolaton belüli erőszak például olyan értelemben vett agresszió, hogy... Milyen kapcsolatról beszélünk? Kölcsönös, együttműködésben megvalósuló, adott esetben érett személyiségek közti kapcsolat. Ugye, ez volna valami jó dolog!
Hát ahhoz hogy kölcsönös, együttműködésben élő kapcsolatokban tudjunk lenni, ehhez egészen biztos, hogy kölcsönösen fontos, hogy tudjunk határokat tartani. Néha a határtartás bizonyos agresszióval jár. Most mondhatjuk, hogy asszertív magatartással, de hát... Jaj. Igen. Tehát néha nagyon határozottan azt kell mondani, hogy... Nnna. Kering bennem egy történet, csak nem akarom elmondani. (29:41)
Tehát... Van olyan élményetek, hogy valakitől nem lehet elbúcsúzni? Van ilyen, ugye? És akkor azt mondod, hogy „szia, akkor szervusz!”. És fogja a kezed és nem engedi el. Hát van ilyen! Ha akarod, ha nem, van. Tehát hogy odáig szoktuk csak beszélni, hogy pl. azért húzom ki a kezem, mert azt mondom: ne haragudj, ez már sok; most már tényleg mennem kell, most már lerakom a telefont. Ennyi időm volt. 1 órát beszéltünk meg. Szoktuk beszélni, hogy kiállunk magunkért, a saját tiszteletünk, méltóságunk, határaink védelme... de miért védjük a határainkat? Nemcsak magunk miatt, hanem azért, mert hogy kapcsolatban megfelelő helyen vannak a határok, akkor tudunk együttműködni. Akkor tudunk hatékonyan, kölcsönösen, egymás javára rendszer szinten jól működni! Tehát a következő lépés az az, hogy ha nem csak azért tartok határokat (vagy vetemedem egy kapcsolaton belül valamiféle erősebb megnyilvánulásra), merthogy ezt kizárólag magamért teszem, hanem, mert ha ezt megteszem magamért és húzok egy jó helyen határt – hahá! Hát a terápiás kapcsolatban, segítő kapcsolatban tulajdonképpen folyton-folyvást megjelenik ez, hogy határokat tartunk. Folyton-folyvást. És lehet látni, hogy sokan mennyire nehezményezik a határtartást! Az már egy sérülés. Ha valakinek zavaró az, hogy vannak határok, az egy sérülés! És hogy sokszor a segítség az, hogy a segítő két dolgot tesz egyszerre. Következetesen (bár rugalmasan) határokat tart és közben szereti a kliensét. Tehát figyeli, fölfigyel rá, ember számba veszi és a többi, és a többi. De közben tartja határokat. Hát ehhez néha... emlékeztek a történetre, bár ugye mindig van három új. Meg kiderült, hogy nem emlékeztek a történetekre, tehát bátran mondom.
Hogy: volt olyan kliens... De ez most nem egy kliensnek a bántása, hanem csak leírom, hogy hogyan tartottam határt; de a határtartás nemcsak azért történt, hogy énnekem jó legyen, hanem hogy a kliens javára legyek! Tehát kapcsolat érdekében. Ugye, fölálltam, hogy lejárt az 1 óra. Igen-igen, de még ezt hadd mondjam el! Rugalmas a határ – hát, ha ez nagyon fontos, el tudja mondani. Két perc, három – de nincs vége annak, amit ő még el akar mondani. Ne haragudj, lejárt az idő. Fölállok. Semmi, ül tovább és beszél. És akkor volt többször, hogy ezt meg kellett tennem: hogy fogtam és kimentem a fürdőszobába. Ennyi volt. És ő bent maradt egyedül. S akkor visszajöttem. Te még itt vagy?
Ez nemcsak... na, most nem mondom el ötödször. Ez nem csak önmagunk védelme, hanem éppen most tanulhat meg valamit, aminek ez a súlyos hiánya tönkreteszi a kapcsolatait. Hát aki így működik a segítővel, milyenek az emberi kapcsolatai? Há? Rendicsek ez? Szerintem ez nagyon izgalmas.
(Picit szétszórtnak érzem magam. Eszembe jutott egy pszichológus. A tapasztalati bölcsesség. Ahogy 56-ban azt mondja az orvos: gyere Imre, fogd az emberek kezét ahogy műtöm őket. Aztán 50 év múlva van egy kutatás, és akkor igazolódik, hogy…) Ez a pszichológus azt mondja: Tudod, Feri, hogy ha előkerül a házastársak közti agresszió, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy a szexuális kapcsolatuk nem megfelelő. Sokszor a férfi a szexuális kapcsolatnak az elmaradására, vagy a szexuális kapcsolatban átélt férfiúi kiszolgáltatottságára agresszióval válaszol. Ezt megint nézhetjük addig, hogy „ezek a rohadt férfiak”. (34:57)
(Most ezeket szokták a Mária Rádióból kivágni. Igen. Hogy a kedves hallgatóik ilyen műfaji dolgokkal ne bajlódjon. Tehát csak csak olyat, ami minden szempontból. Jaj.)
Természetesen az agresszió nem vezet eredményre. Hát nem oda vezet, amiért az történik! De az oka (és nagyon sajátos a célja) éppenséggel az, hogy megváltozzon valami a rendszerben. Hogy végre vegyél észre, vegyél emberszámba, törődj velem, figyelj rám. Ez a férfiak szexuális kiszolgáltatottsága a kapcsolaton belül! Ugye a nők sokkal inkább a verbális agresszióval küzdenek, a férfiak a fizikai agresszióval. A verbális agresszióval úgy vagyunk, hogy hmm, hmm, míg a fizikai agresszióra: dádá! Dádá! Ezt a kettőt mindig mondom nektek. A férfiak szexuális kiszolgáltatottsága természetesen rettenetes. A családon belüli erőszak, aminek, aminek a leggyakoribb elszenvedői nyilvánvalóan nők és a gyerekek. Ez világos. De hogy amikor a történet így szól, hogy: és a férjem meglökött. Ugye, hallunk ilyeneket? „És akkor meglökött. Rám vágta az ajtót. Fogta, és azt mondta, hogy na akkor... felköltözött a nem tudom én padlásra, pincébe, garázsba, műhelybe, bárhova. S akkor, ha tovább kérdezünk, akkor látjuk a szexuális kapcsolat zavarát. Nyilván annak is van előtörténete, világos – mindig mehetünk tovább. Ez egy árnyalt rendszer, ugye értitek? Hát nem... Éppen a családdal kapcsolatban mennyit beszéltük, hogy nem lineáris okságokkal tudunk megérteni egy társkapcsolati működést. Hanem cirkuláris okságokkal, és rendszerszintű szemlélettel.
Száz szónak is egy a vége: sokszor a férfi agressziója a szexuális kapcsolat zavarának – akár így is mondhatnám – tünete. Akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen az ezen a szinten való együttműködés hiányára válaszol agresszióval. Mondhatjuk, hogy ez az agresszió semmi jóra nem vezet, de ha meg akarjuk érteni a jelenséget, akkor ez egy fontos szál.
Na igen. És akkor itt még, még egy dolgot. Hú, ez hosszú. De azért mondom.
Böszörményi Nagy Iván azt mondja (a családterápia magyar származású egyik atyja)... mikor itt volt a családterápiás világkongresszus, óriási nagy dolog volt! Itt volt tényleg... hogy vagyunk? Hogy ott volt a Kongresszusi Központban. Böszörményi Nagy Iván volt a tiszteletbeli elnök. Már akkor is idős volt. Ő írta ezt le hihetetlenül világosan is nagyon sokatmondóan, hogy: minden kapcsolatban létezik az igazságosságnak a rendje. Az igazságosság rendje azt diktálja, hogy fölismerjük és elismerjük azokat a jogosultságokat, amelyeket a kapcsolatokban szerzünk. Miféle jogosultságok vannak? Például: egy csecsemő, amikor megszületik, bizalmat ad a szüleinek. És a kiszolgáltatottsága révén jogosultságokat szerez arra, hogy gondoskodjanak róla. Tehát az az „igazságos”, ha egy csecsemőről gondoskodunk. Az „igazságos” is, miközben a csecsemő látszólag nem tesz be semmit. Hanem csak azt mondja: „ááÁÁÁ”. Ugye, hallani: micsoda piszokság, a szülő gürizik, a gyerek meg csak nymm, nymm, nymm, nymm. De még sincs így! Viszont a szülő azzal, hogy megfelelő módon gondoskodik a gyerekéről, szintén jogosultságokat nyer. Hogy a gyerek elismerje a szülői gondoskodásnak az értékét. Egy társkapcsolatban ugye mellérendelő viszonyok vannak. Folyamatosan egy nagyon finom kapcsolati egyensúlyban tulajdonképpen mindig törekszünk (a meghitt kapcsolatban is) az igazságosság rendjének a fönntartására! És éppenséggel nagyon meg tudunk ijedni akkor, ha úgy éljük meg, hogy mi többet teszünk be és a másik meg nem! Hogy mi gürizünk és nyomjuk, és a másik meg... Hhha! Akkor elkezdünk nagyon komolyan azon gondolkodni, hogy vajon ez a kapcsolat-e, aminek mi gondoljuk? Vagyis egy olyan „baráti” kapcsolat vagy társkapcsolat vagy... amiben kölcsönösségben, együttműködésben tudunk és vagyunk „lenni”. Váhh.
igen ám, csakhogy a jogosultságoknak az egyensúlya és világa rövid távon majdnem mindig egyensúlyvesztett állapotot mutat. Hát ha én beteg vagyok, és jön a feleségem (ugye ezeket a Feri atya szokta mondani, hogy beteg volt a férj és a felesége gondoskodott róla), akkor ha most nézzük ezt egy hétig, akkor azt mondhatjuk: fú, milyen egyoldalú kapcsolat! Itt ez csak heverészik, „abból a finom levesből még hozzál”, a másik meg gürizik és a fut a munkája után. Milyen egyoldalú! Nézünk egy napot, egy hetet, egy hónapot – sokszor éveket is. Egyoldalúságokat látunk. Egy hosszú távú kapcsolatban a jogosultságoknak a világa és az igazságosságnak az egyensúlya hosszú távon dolgozódik ki. Mert rövid távon nem tud kidolgozódni! Ugyanúgy, emlékeztek erre? Hogy a belső egyensúlyunkat sem tudtuk rövid távon minden szempontból kielégítően létrehozni. Tehát ezért pl. Öt napot dolgozunk és aztán valamennyit pihenünk. Akkor egy hónapot gürizünk, és akkor havonta vagy kéthavonta egyszer elmegyünk a hétvégére valahova. Hogy gürizünk 11 hónapot, és akkor elmegyünk 3 hétre, Balcsi! Tirírirí! Hogy vannak egyensúlyok, amiket hosszú távon tudunk kidolgozni a saját személyünkre vonatkozóan is. Ugye, a nők: „most anya vagyok”. Ha ebben a pillanatban nézzük, hát... az anyaság micsoda nagy hivatás, gyönyörű dolog! De mit csinál a két diplomájával? Szegény, benn van a vitrinben a két diploma, ott porosodik, aszalódik, penészedik – milyen nyomorú sors ez! De ha még hozzáteszünk 5 évet, akkor látjuk, hogy az egyensúly helyreáll. Hogy most itt volt a súlypont, most ott van a súlypont. A saját egyensúlyunkat is akkor tudjuk létrehozni, ha hosszú távon gondolkodunk. Emlékeztek, erről beszéltünk – hosszú táv. De egy kapcsolati egyensúly is csak hosszú távon tud realizálódni. Különben tulajdonképpen állandóan egyensúlyveszett állapotokat látunk. Igen ám, de amikor jogosultságokat szerzünk (majd mindjárt mondom még, hogy hogy szerzünk), akkor ez fölbátoríthat minket arra, hogy bizalmat szavazzunk a másiknak, és egyensúlyvesztett helyzetekben tudjuk jól működni! Tehát, hogy bízzam abban, hogy te majd a szó jó értelmében visszaadod. De nem is a visszaadás az érdekes, hanem hogy méltányolod azt, amit én adtam neked. Elismered, fölfigyelsz erre, megbecsülsz engem emiatt. És ezért tudunk hosszú távon együttműködni. Ezért minden további nélkül egy picit se akadok el, hogyha énnekem kell most sokkal többet tenni valakiért vagy valamiért. S azt mondod: majd egy év múlva (főleg, hogyha a másik elismeri)... látjátok, hogy az a négy összetevő milyen hihetetlenül fontos? Hogy ember számba vegyenek, fölfigyeljenek ránk, gondoskodjanak rólunk (vagy törődjenek velünk, inkább ez, mert a gondoskodás kicsit olyan...). Törődjenek velünk! Ez a mellérendelő viszonyban is teljesen jó. Törődjenek velük, személynek nézzenek! Ha ez meg tud történni, akkor képesek vagyunk bízni, a bizalomra megbízhatóan válaszolni, és ráadásul folyton-folyvást képesek vagyunk – hogy mondják ezt? – késleltetni a szükségleteink kielégítését! Az egyes ember esetében beszéltünk erről, hogy az az ember tud szeretni, aki képes a saját szükségleteit késleltetni. (45:12)
Kapcsolati szinten pedig azt tudjuk mondani, hogy akkor tudunk hosszú távon jó egyensúlyban lenni, hogyha különösen elismerjük egymásnak a jogosultságait, amelyeket szereztünk azzal, ahogyan együttműködtünk, kölcsönösen beletettünk sok mindent, és ezért minden további nélkül engedem, hogy most én adjak bele többet!
De van egy másik része is – ez nagyon izgalmas: és megengedem néha, hogy te adj bele többet!
Képzeljétek el, az derült ki, hogy az a kapcsolat is romboló, ahol az egyik fél nem engedi meg a másiknak, hogy ő adjon. Mert ez olyan, hogy azt mondja: én nem engedem meg neked, hogy te jogosultságokat szerezz! Tulajdonképpen tönkreteszi a kölcsönösség világát. Ezért van nagy szerepe annak, hogy egy gyerek hadd vegyen részt a család életében tevékeny módon is! Tehát valamit tegyen hozzá. Minél nagyobb, annál többet tegyen hozzá! Ugye, épp ennél a sémánál beszéltünk arról, hogy minden határt átléphet, mások ellenében megvalósíthatja a céljait, még el is kényeztetjük. Nem tanul meg hozzájárulni mások jóllétéhez! Márpedig azzal nyerünk jogosultságokat. És akkor vagyunk jól, hogyha azt tudjuk, hogy nagyon sok olyan kapcsolatunk van, amiben mi tudhattunk adni! Emlékeztek, a jóllét kutatásokból is ez derült ki: akkor vagyunk boldogok, ha úgy tudunk este a tükörbe nézni, hogy „énrám lehetett számítani”. Ezt aprópénzre váltva úgy mondhatjuk, hogy „nap nap után folytonosan jogosultságokat szereztünk”. Jaj, ez … Hahh!
Vannak pozitív jogosultságok. Pozitív jogosultságot azzal lehet szerezni például, hogy meghallgatlak. Hogy törődöm veled. Hogy figyelek rád. Hogy, hogy úgy lesz, ahogy te akarod. Tik-tik-tik. Mert majd öt nap múlva úgy lesz, ahogy én akarom. Tudjátok, olyan szép volt ez. Valós történet! Egyszer egy férfinek nagyon fontos volt a karrier (amerikai történet). Városról városra mentek. Ott a férfi „vitte a karrierjét”, és akkor a feleség mindig: na, akkor megyünk. A gyerekek is. És amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, a nő is elkezdett dolgozni, és őneki is úgy ment előre
az élete. S egy nagyon furcsa... (Nagyon köszönöm! Képzeljétek el, hideg! Tehát ez a törődésnek olyan nyoma, ez a gyöngyöző víz itt a flakon oldalán a törődés szimbóluma számomra. Látjátok, hogy csöpög? Gyönyörű. Valaki jogosultságokat nyert. Egész biztos vagyok benne. El kell ezt ismernem. Méltányolnom kell! És nagyon köszönöm.)
Furcsa élethelyzet támadt, mert a férfi valami egészen-egészen magas poszt betöltésére kapott fölkérést. Miniszter, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy az magas-e, vagy számít-e, vagy mi az. A feleség pedig, most csak az arányokat mondom, egy lehetőség birtokába jutott, hogy főosztályvezető legyen. S a férfi a következőt mondta. Visszanézek az elmúlt 20 évünkre. Ez alatt az elmúlt 20 év alatt mindig a feleségem döntött úgy, hogy legyen úgy, ahogy nekem ez a legjobb. Most ő jön. És nem vállalt el egy ilyen posztot, mert azt mondta, hogy most a felesége következik! Ez gyönyörű szép, mert azt jelenti, hogy a férfi nagyon is érzékenyen látta, hogy a felesége mennyi jogosultságot szerzett, és ezt fölfedezte, fölismerte, méltányolta, elismerte – tyíjj, de szép ez!
Tehát jogosultságokat nyerni azáltal, hogy adunk, hogy tevőlegesen csinálunk valamit. Igen ám, de vannak negatív jogosultságok! Hej-haj. Például egy gyerek, akiről nem gondoskodnak megfelelően, elhanyagolják: ő negatív jogosultságokat szerez. Például, hogy odaállhasson fiatal felnőttként az anyja elé, és azt mondhassa: anyám, ezt nem tetted jól. Lehet, hogy ennyit tudtál; lehet, hogy minden bevetettél – nekem akkor is kevés jutott. Ez kifejezése egy negatív jogosultságnak. És az anyja mikor jár el helyesen? Ha elismeri ezt a negatív jogosultságot. S azt mondja: igazad van, lányom, fiam, hogy most ezt mondod. Erre voltam képes. Megtanulok ezzel együtt élni, hogy erre voltam képes. Hogy te megtanulsz-e együtt élni azzal, hogy te mit kaptál tőlem, az a te dolgod. De én elismerem ezt a jogosultságodat. Elnézést kérek tőled, hogy én csak ennyit tudtam adni.
Az a szép ebben a helyzetben, hogy ezzel egyébként jogosultságot nyer (nemcsak ezzel a mondattal), hogy a fia/lánya méltányolja mindazt a szülői gondoskodást, amit viszont kapott. És ráadásul, amikor a szülő kiszolgáltatottan, betegként fekszik, akkor ugyanúgy jogosultságai vannak a gondoskodásra, mint amikor a csecsemőt feküdt, kiszolgáltatottan is kicsin. Há! Há! És ezt a jogosultságot itt nemcsak azért kapja, amiért a csecsemő bizalmat ad a kapcsolatba – de azért is jogosult a gondoskodásra, mert kiszolgáltatott. A szülő az élete végén nemcsak azért jogosult a gondoskodásra, mert adott a gyerekeinek. Hanem, mert kiszolgáltatott.
Tehát vannak negatív jogosultságok, például, ha valakit kifejezetten bántalmaznak. Emlékeztek, sématerápia, 5 nagy csoport. Hogy tudunk sérülni, timmdimmdimm, érzelmi szükségletek. Most ezt nem ragozom. Negatív jogosultságaink támadnak.
Állami nevelőintézetben felnövekvő fiatalok, gyerekek – rengeteg negatív jogosultsággal bírnak. Rengeteggel! De most jön egy fontos következő lépés. Mi történik akkor, hogyha a pozitív vagy a negatív jogosultságainkat nem ismerik el? Háhá!! (53:15)
Ugye, egy jó vizsgázó rögtön válaszol: agresszió! Hát ez a téma – agresszió!
Böszörményi Nagy Iván sok-sok évtizeddel ezelőtt... akkor még nem láttuk ezt az élettani, biológiai-genetikai-hormonális irányát az életnek, tudományos kutatásokból levezetve. Elnevezte ezt destruktív jogosultságnak.
Vagyis, az el nem ismert pozitív vagy negatív jogosultság rombolóvá válik. Agresszívvá, rombolóvá. Ezért lehetséges az, hogy valaki, aki vagy a hozzájárulását a kapcsolathoz, vagy az elmaradt gondoskodást egy kapcsolatból nem ismerik el, hajlamos lesz a kapcsolaton belül is agresszívnek lenni. Ami, most látjuk, kapcsolati-társas szinten azt jelenti, hogy arra törekszik, hogy egy kapcsolati egyensúlyban élhessen. Mert ha elismernék az ő jogosultságait, akkor megteremtődne annak a tere, hogy lehet valamiféle egyensúlyban, kölcsönösségben, kapcsolatiságban létezni. De ameddig ezt nem ismerik el...?
Romboló jogosultságainkat azonban, sajna-bajna, nemcsak azokban a kapcsolatokban váltjuk be, ahol azokat nyertük. Ezt úgy mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy van a zsebünkbe egy csomó kártya. Ezek romboló jogosultságok, mert két pozitívat nem ismertek el, meg két negatívum... Megyek, és találkozom valakivel az utcán. Vezetem az autót. Otthonról hozok egy csomó sérelmet. Apukám bántalmazott engem. 27 évesen összeszedtem a bátorságom, odaálltam elé és azt mondta: Apa, kérj bocsánatot! „Miért? Rossz voltál.”
Iszonyatosan durva dolog. Bár már csak egy mondat. Iszonyú durva dolog. Megvannak a romboló jogosultságaim: nem ismerték el. Be akarom váltani a házastársamnál. Be is váltom. Azért, mert amikor beváltom a jogosultságaim... Azt mondja: üvöltött velem az apám? Most én üvöltöttem a férjemmel. Így. Most egyet letudtam.
Énbennem valamiféle egyensúly létrejön. Ugye? Kaptam, adtam. Emlékeztek erre a történetetre? Hát ez úgy fájt, hogy majd meg...
Egy nyolcvanvalahány éves néni beszélt az életéről. Mentem... alig tudott már beszélni. Azt mondja:
Hát, Feri atya. „Én is kaptam, én is adtam.” így foglalta össze az életét! De bántalmazást; aztán kiderült, hogy ez ez volt.
Tehát őt is bántották, és... Azért volt egyedül, mert a gyerekei nem voltak hajlandók látogatni. Annyit bántotta őket, hogy a gyerekek besokalltak és azt mondták, hogy khhhss! Tulajdonképpen a kiközösítés nagyon erős agresszió. Kiközösítették a saját anyjukat. Romboló jogosultság!
S akkor, hogy valaki ezt lássa be nyolcvanvalahány évesen, hogy „én is kaptam, én is adtam”. Ú, ez durva.
Tehát létrejön énbennem egy valamiféle egyensúly (persze ez egy nagyon kkkhmm, khmm). Így, a beváltás révén létrejövő egyensúly, de ezzel a következő kapcsolatomat, amelyben éppen vagyok, most teszem tönkre. (57:13)
De mi ennek az egésznek a háttere? Mert erről akarunk beszélni, ez most az izgalmas. Az, hogy tulajdonképpen kapcsolati egyensúlyokra törekszünk! Nemcsak a saját igazságérzetemet akarom megnyugtatni, hanem olyan kapcsolat egyensúlyra törekszem, ahol az együttműködés lehetővé tud válni. Ahol kölcsönösen elismerik a jogosultságainkat! Tehát itt az agresszió nagyon sajátos: egyrészt a semmibe visz bennünket, másrészt pedig a hátterében nem a rombolhatnékot látjuk, hanem a kapcsolati világban való ellehetetlenülésünket. Vagyis, ahogy Böszörményi Nagy Iván ezt mondja: hogy a jogosultságainkat nem ismerik el. A jogosultságaink elismerése nyilván rövid távúból közép, hosszú; van, hogy egész hosszú távú kapcsolatokban tud realizálódni, egyensúlyba kerülni. (58:15) Emlékszem, hogy édesanyám rákos. 9-10 hónapig volt nagyon beteg. És akkor egyre többet kellett róla gondoskodni. Menni: kórház, orvos... És hát tulajdonképpen röhejes, mert 9 hónap gondoskodás az mennyi a tizenvalahány évhez képest? És emlékszem, hogy mikor megbeszéltük édesanyámmal, hogy amikor már olyan beteg lesz, hogy már nincsen gyógyítás, csak fájdalomcsillapítás, akkor hazavisszük. S akkor ha törik, ha szakad, valahogy, valahogy megoldjuk. Akkor 24 óra, de azt valahogy kitaláljuk. S akkor tényleg, az orvost kértük, hogy ha már csak morfint kap az anyukánk, akkor szóljon. S akkor szólt, és egy hét múlva már otthon volt. És akkor még sajátos fél-éber, fél-nem-éber helyzetben; de egy csomó tiszta pillanata volt. És akkor... Sőt, tudott reflektálni magára. Néha mondta, hogy hú, te most olyan, mint hogyha szétesne a világ. Most mozaikokban látlak. Nagyon érdekes, úgy beszámolt arról, hogy milyen hatást kelt rá a morfium. Emlékszem, sóhajtott egyet, és azt mondta: Hát hogy ti milyen jó gyerekeim vagytok! Hogy én milyen boldog anya vagyok most! Hogy nekem ilyen gyerekeim vannak. Pedig hát, az mi: 9 hónap, meg akkor ott 6 hét, amíg végül ott otthon volt és akkor 24 óráztunk.
És amikor valamit így meg tudunk adni valakiknek, mint a szüleinknek vagy nagyszüleinknek, akik mennek el, tulajdonképpen (ez aztán itt már, úgy nevezte Böszörményi Nagy Iván, hogy az „ontológiai dimenzió”)... Amikor a családterápiás kongresszus volt, ha jól emlékszem, 2000-ben, akkor jelentette be az ontológiai dimenziót; hogy a családterápiából nem hagyható ki. Azt mondta: például amikor így gondoskodunk egy idős szülőről, akkor jogosultságokat nyerünk – nemcsak a kapcsolatainkban, hanem az életre. Akkor úgy tudunk fölkelni, hogy azt mondjuk: (most sarkosan mondom): nekem jogom van itt lenni. Nekem jogom van élni. Én maradhatok. És milyen érdekes, hogy amit így mondott a családterápia összefüggésében Böszörményi Nagy Iván, hogy jogosultságokat nyerünk az életre, azt több évtizeddel később igazolták. Hogy amit ilyenkor teszünk, az pontosan egybevág a belső biológiai, biokémiai, genetikai, hormonális irányával az életnek. Csak most máshonnan néztünk rá. Hej!
Ezt szépnek látom, ahogy valami összeáll. Igen, ezt mondtam, hogy ez hosszabb lesz – ez volt a 3. pont.
4. Közösséget alkotni a közös harc révén.
Ezt szokták kihasználni. Ugye, hogy milyen közösségteremtő ereje van, amikor együtt küzdünk valakik ellen. (61:58)
Ezt nagyon ki lehet használni. Ugye, mindig elő kell húzni, és akkor: ők az ellenség! És akkor összefogás és... De nem érdekes, hogy amikor van egy természeti katasztrófa, milyen más jellegű az összefogás, mint amikor valami ellenség ellen... hogy valójában az összefogásra van szükségünk, nem arra, hogy khhrr! Hogy úgy valaki(ke)t gyűlöljünk. De amikor így össze tudunk tudom fogni valami okán, akkor....
Van egy kedves ismerősöm; lehet, hogy itt is. Biztos nem bánja, hogy mondom. Fogom őket esketni.
Hol ismerkedtetek meg?
Hát a gáton.
Árvíz volt. Egyikőjük ment Kukutyinból, a másik ment Piripócsról. Együtt zsákoztak. S most meg fognak házasodni! S milyen! Ezt bírom.
Hogy találtatok egymásra? Együtt lőttük az ellenséget. Ott mentek... Ne már. Most muszáj?
Tudjátok, a második világháborúban is (az első világháborúban még inkább), hogy karácsony: december 24-e, fehér lászló a fronton mind a két lövészárokban. Az emberek, „az ellenségek” átmentek egymásnak karácsonyt kívánni.
Huszonegyedikén. Átmentek. Ez milyen...
Beszéltem egy püspök barátommal. Képzeljétek, van ilyen! Mit szóltok? Azért vagyok ilyen nyugis.
Nem tudom, nagyon sok püspök szereti-e a focit. Most csak mondok valamit. Ezt hogy kell mondani most? Csapatokat, meg... jó, akkor úgy mondom, hogy...
Te, képzeld el, hogy elhelyeztek engem Barcelonába. És most ott vagyok Barcelonában, s hát persze ott az együttműködés: megyünk ki a meccsre. Igen ám, de én Madridban születtem! Feri, nagyon nehéz. Ez nagyon-nagyon nehéz. Tehát ott vagyok, mindenki üvölt tele torokból, s én meg Madrid-drukker vagyok! (64:52)
A szakirodalom ezt lojalitás-konfliktusnak hívja. De hát jó dolog a csapatnak együtt üvölteni, nem? Mikor nem is veszed észre, hogy elment a hangod. Mikor a hetvenedik-hetvenötödik percbe érsz, akkor már érzed; de azt gondolod, hogy még kitart. De a 94. Percben, a hosszabbítás után... Khhrr. Káó. Három napig a beszéd... (suttogva: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Az Úr legyen veletek!) (65:35)
Volt egy beteg atya. Tényleg beteg volt, pszichésen.
Most miért néztek rám? Ne csináljátok ezt! Olyan fenyegető. Hát erre agresszióval kell válaszolni, hogy ne fájjon.
Tényleg beteg volt, de úgy volt beteg, hogy – beteg volt. Most amikor nagyon beteg volt, akkor annyira zűrzavarossá vált az élet, hogy jöttek; az orvos is meg minden. Beláttatták vele (és be is látta), hogy beteg. Elkezdte szedni a gyógyszert. Szedte a gyógyszert, egyre jobban lett. S amikor már olyan jó lett, hogy már semmi tünete nem volt, akkor a betegségtudata is eltűnt. Akkor: Mi ez a hülyeség, amit én itt szedek?! Hát meg akarnak mérgezni! Akkor lerakta. Attól kezdve rosszabbul lett. Mígnem akkor nagyon rosszul lett, és így ment az élete. Tehát mindig, amikor jól lett, már nem szedte – s akkor rosszabbul lett. De pap volt. És nem lehetett mindig tudni, hogy éppen hol tart. A környezete ismerte. Elfogadták: tudták, hogy beteg, meg amikor jól volt, tudott bocsánatot kérni, szóval megvolt. Áldoztatásnál néha a következőt tette: Krisztus teste. Krisztus teste. Hajrá Fradi! (67:17)
Ilyenkor szóltak a plébános atyának, hogy most már baj van. S akkor ment, a lelkére beszélt. Jött az orvos: be kell szedni a gyógyszert, hát megint fradiztál a misén, ezt...
Ez a budapesti valóság! Tényleg így volt. Kár, hogy a Mária Rádió hallgatói ezt nem hallják. Sose tudják meg, hogy volt ez.
De várjunk, itt van. Egy utolsó történet. Ez nagyon komoly lesz.
Sok száz muszlim terrorcselekményt elkövetőnek az élettörténetét tárták föl. Arra voltak kíváncsiak, hogy látható-e valami közös szál, hogy miért is lesz valakiből akár öngyilkos merénylő? Hogy ez az egész döbbenetes agresszió honnan keletkezik? És az (alapvető) közös szál az volt, hogy megérkeztek valamilyen (nem a hazájukba, hanem valamilyen nyugati) országba, és ott vagy nem akartak, vagy nem is tudtak integrálódni. Igen ám, de az fájdalommal jár. Tehát, ha kirekesztve érzem magam, nem tudok kihez szólni, nincs egy ember... ezért, hogy elfogadják őket, sokkal hajlamosabbak és kiszolgáltatottak voltak, hogy egy radikális csoporthoz kapcsolódjanak, akik viszont szőröstül-bőröstül elfogadták őket. De volt ára! Sokszor a szektákba való bemenetelnek a logikájában is látunk egy hasonló szálat. Valaki izolálódik. Nincs kapcsolata – fájdalom. Ezért bemegy, és hajlamos agresszív magatartásformákat is elfogadni. Például, például: ugye, dühös arra a világra, ahol nem voltak kapaszkodói, így megszünteti a kapcsolatát a családjával, a szüleivel. Ugyanaz a logika, csak az egyik egy szektatag lesz, a másik pedig valamilyen terrorcselekményt... más szálakat is láthatunk, de most a mi szempontunkból ez volt az érdekes.
Eszembe jutott egy cigány ember. A fájdalma... Egy faluban a cigánysoron nőtt föl. Kötődött a saját világához. Igen ám, de olyan értelemben kinőtt onnan, hogy főiskolai végzettsége lett. Nagyon tehetséges volt, ügyes volt, becsületes volt. Minden szépet el lehetett róla mondani. De nem akart elszakadni a rokonságától, a többiektől. De közben meg, ahogy ment az élete, már nem volt odavaló abba a nagyon, nagyon, nagyon nehéz körülmények között élő világba. Ezért ott maradt a faluban, de épített egy házat. S azt mondta, hogy most már sehol se vagyok otthon. Mert ahonnan eljött, ott azt mondták: hát beköltözött az izék közé. Ahova meg beköltözött, ott meg azt mondták: mit keres itt ez a cigány? (71:13)
Azt mondta: most vagyok úgy, hogy sehol se vagyok. Látjátok, hogy ha csak az egyéni élettörténetét néznénk, azt mondanánk: milyen nagyszerű sikertörténet! Ugye? Gimnázium, főiskola, becsületesen dolgozik, törörörömm. És kérdezzük meg, hogy hogy van? Na, jó. Tikk, tikk. Megvagyok, élek. Köszönöm a figyelmeteket. S látom, hogy van hirdetés. (71:52)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés