Jn 16,12-15 - Szentháromság Vasárnapja (C év)

Evangélium (Jn 16,12-15)

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az igazság lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra.  Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.

Vasárnapi beszéd

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Éppenséggel múlt héten arról elmélkedtünk és a mai evangéliumi szakaszból is fölidéztünk egy sort, hogy Jézus azt mondja: „Elküldöm nektek a Szentlelket és ő eszetekbe juttat mindent.” És másfelől pedig, hogy elvezet bennünket az igazságra, a teljes igazságra. Egyfelől kétség kívül ez nagyon fontos üzenet számunkra. De mondhatjuk azt, hogy ez Isten felől van. És mit mondhatunk el magunk felől arról, hogy a Szentlélek Isten föltár mindent, eszünkbe juttat mindent, és a teljes igazságot hozza hozzánk.? Talán mondhatom ezt egész nyugodtan, hogy nemzedékről nemzedékre miközben a Szentlélek föltárja Istennek a titkát, aközben mi pedig nemzedékről nemzedékre gyöngének bizonyulunk.  Hogy éppenséggel Jézus ránk is mondhatná, vagy a Szentlélek éppenséggel azt is üzenhetné, hogy hát ez a nemzedék is erőtlen volt. Én akartam nekik mondani, de nem voltak hozzá elég erősek. Én mondtam nekik, de hát nem tudtak mindent befogadni. Én éppenséggel közvetítettem nekik, de hiába, valahogy ott sok minden eltűnt bennük. Talán ezt bátran mondhatjuk, ha van némi önismeretünk, akkor nem tűnik ez mondjuk méltóságon aluli kijelentésnek. És ezért érdemes volna most arról beszélni, hogy tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunknak hogyan része az, akár még ezt is mondhatnánk: az üdvösségünknek hogyan része az, hogy nem vagyunk elég erősek? Mert kétségkívül, hogy nem voltunk és nem vagyunk elég erősek, ez nem akadályozta meg a megváltást. A megváltás megtörtént úgyis, hogy nem voltunk elég erősek.

És így akkor az első gondolatunk az, hogy éppenséggel hívő emberként azt mondhatjuk nem egyszer, nem kétszer, hogy én ezt nem tudom. Hogy ez hogy van? Azt nem tudom. Hogy hogy volt? Nem tudom. Hogy hogyan lesz? Hát azt se tudom. Hogy milyen természetesen mondhatjuk azt éppen hívő emberként, és ez hozzá fog járulni a hitünkhöz, hogy megkérdik tőlünk: Hogy élt Jézus ott Palesztinában? És azt mondjuk, hát nem tudjuk. Mi volt vele gyerekkorában? Nem tudjuk. Hogy élt húszévesen? Azt se tudjuk. Na és harminc? Azt ugyanúgy nem tudjuk.  És akkor mi lett Józseffel? Nem tudjuk. Na és Máriával? Azt se tudjuk.  Na jó, akkor ez a múlt, hagyjuk a múltat, akkor nézzük a jövőt! Hogy lesz az üdvösség? Hát nem tudjuk. Valamit tudunk róla mondani, de úgy teljesen, meg a mindent, meg az egészet… Hát azt nem tudjuk. Eszembe jutott néhány kedves asszony, jöttek hozzám egy bokrétába’, és mondják, hogy „Feri atya, te olyan rendesnek tűnsz, akarunk neked egy jó dolgot hozni. Nekünk van néhány nagyon fontos könyvünk, na abban benne van. Úgyhogy esetleg elmondjuk Neked is. Hogy hogy volt, mikor Jézus kicsi volt, meg majd hogy lesz a mennyország. Tulajdonképpen nagy baj, hogy a papok ezt nem tudják. Szerencsére mi néhányan tudjuk. ” És esetleg ebből én is részesedhetek. Próbáltam egy picit sem bántó lenni, de azt mondtam nekik, hogy köszönöm, nem. Hogy éppenséggel a hitemhez nagyon is hozzá tud járulni az, hogy sok mindenre azt merhetem mondani, sőt, milyen fölszabadító számomra, hogy bizonyos kérdésekre azt merhetem mondani, hogy hát én ezt nem tudom.

Aztán a második. Éppenséggel azt is mondhatjuk nagyon sokszor, hogy nem értem. Hát itt van éppenséggel a Szentháromság titka. Ki érti? Nem arról van szó, hogy nem próbáljuk megközelíteni egy-egy gondolattal, nincsenek hasonlataink, képeink, Persze, hogy van! És jó is, hogy van, és mondjuk is őket. De érteni…? Tulajdonképpen éppenséggel a hitünkkel nem egyszer ellentétes mozgás az, hogy ha mi, kicsi emberek a nagy Istenről mindent tudunk. Hát ez hogy van akkor? Ő hatalmas és nagy, sokkal-sokkal gazdagabb és összetettebb, mint amit egyáltalán csak fölfogni is tudnánk egy pillanatra is. És akkor azt kellene tudnunk mondani, hogy mi, a picik, értjük a nagyot? Hogy mi, a kicsik pontosan tudjuk, mi hogy van a nagyban? Hát dehogy tudjuk, és nem is értjük.  És, amikor elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy azt mondjuk, nem, nem, sok mindent nem értünk, éppenséggel vannak gyönyörű hit-titkaink, nem nagyon értjük őket. De attól még a hitünk értelmes. És attól még az életünk is értelmes, hogy bizonyos dolgokat nem értünk. Mikor megszületik bennünk ez a szabadság, hogy mondhassuk azt, hogy nem értjük, ez nem a hitünkkel ellentétes, hanem éppenséggel kifejezi azt, hogy mi vagyunk a kicsik, és Isten a nagy. És mikor azt mondjuk, nem értjük, ezzel kifejezzük, hogy a kicsinek előbb jön el a határ. Ő onnan már nem lát tovább. Már nem ért tovább. Ezért éppenséggel a hitünkkel nem ellentétes azt mondani: nem, én ezt nem tudom, de nem is értem.

Aztán a harmadik. Még akár azt is mondhatjuk, hogy nem, én ezt nem hiszem. Nem, nem hiszem. Elsőáldozás volt reggel 9 órától itt a templomban. Itt ültek a gyerekek ott az első sorban, és akkor kérdeztem tőlük. Miért nagy dolog nektek az, hogy első áldozók lehettek? Egymás után mondták azt, hogy így erősödik a hitünk, így könnyebben üdvözülünk, azután azt is mondták, hogy így közelebb kerülünk Istenhez. Egyszer csak ott ült egy kislány és azt mondja: „Miért fontos az elsőáldozás? Hát nekem azért, mert én ezt nagyon akartam.” Milyen okosat mondott. Hát van nagyon sok minden, ami nem hiszünk vagy remélünk, hanem eldöntöttük. Nem hisszük és reméljük, hanem akarjuk.  Nem hisszük és reméljük, hanem csináljuk.   Elsősorban nem hisszük és reméljük meg óhajtjuk meg vágyakozunk, hanem elköteleződtünk mellette. De nagy dolog, hogy éppenséggel azt mondhatjuk, amit egy-egy misztikus is mondott: „Hinni Istenben? Én nem hiszek Istenben, én tudom. Én Istent tudom.” Hát de nagy dolog, ahogy például jön valaki és azt mondja: „Feri atya, én hiszek a megbocsájtásban.” Sokkal jobb néven venném, ha azt mondaná, hogy tudom, hogy a megbocsátás nagyon fontos dolog.  Ne higgyen benne, tudja! „Feri atya, hiszek abban, hogy ebben a nehéz világban is érdemes igaz embernek lenni.” Ne higgyen benne, hanem csinálja! A harmadik így szól: sok mindenre vonatkozóan azt mondhatjuk: nem, nem hiszem. Hanem inkább valami mást: a meggyőződésem.

Aztán a következő.  Azt is mondhatjuk, nagyon fölszabadító, hát én ezt bizony nem látom. Hát nem látunk a jövőbe, csak nézünk a jövőbe! A kettő nem ugyanaz! Nagyon is nézhetünk a jövő felé és élhetünk a jövőre nyitottan úgy, hogy közben a jövőt nem látjuk. És milyen sokan vannak, például fiatal férfiak, nők jönnek kézen fogva és azt mondják: „Hát azért az nagy vakmerőség lenne, megházasodni! Mire? A nagy ismeretlenre? A nagy ködre? Hát mit tudom én, hogy te milyen leszel húsz év múlva! Hát gőzöm sincs róla, hogy harminc év múlva mi fog velünk történni! Hát ne is haragudjon atya, fölháborító vakmerőség erre megházasodni! Hát a józan ésszel ellentétes!” Csakhogy amikor valaki azt mondja: „Kétség kívül nem látom a jövőt, hogy tudnám, hogy te meg én milyenek leszünk, meg hogy együtt milyenek leszünk, ezt se látom. Éppen ezért, döntök a bizalom mellett. Na éppen ezért: összeszedem a bátorságom. Most akkor éppen ezért: elköteleződöm melletted.” Éppenséggel mert nézünk a jövőbe és ki merhetjük mondani, hogy nem látjuk a jövőt, ez egyszer csak bizonyos döntéseket hoz bennünk. Készségeket kezdünk el kifejleszteni. Pont azért, mert nem látjuk a jövőt. 

Aztán a következő: nagyon is bátran mondhatjuk azt és szabadon, hogy én ezt nem győzöm.  Lehet, hogy ez egy nagyon jó dolog és meg kéne csinálni, de nem bírom. Nem bírom, nem győzöm, nincs hozzá erőm.  Kedves ismerősöm egyre elkeseredettebbé vált amiatt, hogy nem fogan meg, nem születik kisbabája. Pedig egy olyan természetes, emberi vágya indította őt arra, hogy édesanya akart lenni. Hát persze, hogy megértettük, hogy ez akar lenni. De ő egyre jobban szorongott emiatt, egyre súlyosabban aggódott. És akkor egyszer csak azt mondja: „Feri, történt velem valami! Amikor már elviselhetetlen volt a saját szorongásom, akkor egyszer csak eszembe jutott, lehet, hogy ez az egész nincs is az én kezemben.  S akkor azt mondtam, hogy Istenem, legyen a te kezedben! Mert látnivaló, ha az én kezemben van, én ezt nem bírom megoldani. Hogy te meg tudod-e oldani, nem tudom, de legyen a te kezedben! Neked lehet, hogy több esélyed van rá, mint nekem. Azt mondta: „Mikor azt ki tudtam mondani, hogy Istenem, ez legyen a te kezedben, ne az enyémben, egyszer csak fölszabadultam. Szombaton jött hozzám valaki, azt mondja: „Az édesanyám elmúlt hatvan, és nem tér meg. Mit csináljunk vele?” Nagyon tudok együttérző lenni, milyen nagy dolog , valaki aggódik az édesanyjáért. Nagy dolog. De valószínű, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy az édesanyjának a megtérése nincs az ő kezében. Van sok minden, ami a kezében van, de azért a végső lépés biztos nincsen. De nagy dolog az, amikor azt tudjuk mondani,  nem, joggal állítjuk, hogy ehhez nekünk nincs erőnk. Nincs erőnk, nem bírjuk. Sok nekünk. Mert akkor ez nemhogy a hitünkkel ellentétes, hanem éppen akkor azt mondhatjuk, hogy Uram, akkor ezt a te kezedbe ajánlom. Mert nálam már…

És aztán az utolsó gondolat. És azt is mondhatjuk nem egyszer, hogy hát én ezt nem tudom kimondani. Nem, nekem erre nincsenek szavaim. Minden évben egyszer elmondom a számomra alapélményt, amikor egy életre megtanultam ezt, hogy szabad azt mondani papként is, hogy én nem tudok mit mondani most neked. Amikor egyszer egy szentmise végén vettem le a miseruhát a sekrestyében, bejött egy asszony, rám nézett, zokogott és azt mondta: „Délelőtt meghalt a férjem.” És én nem tudtam mást tenni ott, mint megrendültem.  És azt mondtam neki, hogy „Margit, én erre neked nem tudok mit mondani.” És akkor rám nézett hálásan, és azt mondja: „Hát erre nem is lehet!” Hát erre semmit nem lehet mondani. És akkor egy életre megértettem, hogy a hitemmel nem ellentétes azt mondani, hogy én erre nem tudok semmit se mondani. Sőt akár azt is mondhatom, hogy nem is akarok. Esetleg meg tudom fogni a kezed, vagy itt ücsöröghetünk egy órát együtt, hallgathatunk együtt, vagy meg tudlak ölelni, de mondani rá valamit? Miért kéne, hogy mindenre legyen szavunk? Miért volna természetes, hogy ha hívők vagyunk, akkor mindenre tudnánk valamit mondani? Éppenséggel milyen nagy dolog azt mondani, nem, erre mi se tudunk mit mondani. De ettől még az élet nem áll meg. Nem, nem találunk ehhez szavakat, de azért valaki tart bennünket.

Mindenesetre Jézus azt mondja: „Hát még én mondtam volna nektek egy-két dolgot. Csak nem voltatok elég erősek.” És amikor fölismerjük, hogy igen, néha nem bírjuk, és nem vagyunk elég erősek, nem tudjuk és nem értjük, nem látjuk, hogy ez nem ellentétes a hitünkkel, hanem éppenséggel nem egyszer valami olyasmi születéséhez járul hozzá, ami a hitünket elmélyíti.