Kérdések

2013.05.28.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belekezdek. Látom, hogy jópáran érkeznek még, de nem szeretnék belemenni abba a lehetetlen körbe, hogy megpróbálom megvárni, míg mindenki megérkezik, mert akkor egyre később fogunk megérkezni. Végül lesz egy ötperces intermezzo az alkalmakból.

Mindenesetre most ez az utolsó alkalom. Nagyon sok kérdés érkezett, ötvennél is több. Egészen biztos, hogy nem fogunk tudni a végére jutni. Megpróbálok az elejétől menni, és valamit válaszolni, reagálni. Hogy ha azt tapasztaltátok, hogy tegnap este valamikortól már nem tudtatok kérdezni, akkor az nem a véletlen műve volt, hanem amikor már több, mint 50 kérdés volt, akkor szóltam Andrásnak, hogy most már „vegye le”, mert úgysem bírjuk. Mindenesetre talán lehetne azt tenni, mint a múltkor, egy évvel ezelőtt:akkor annyira fontosnak éreztem, hogy be tudjuk fejezni a témát, hogy akkor nem is volt kérdezz-felelek a végén, hanem a következő évnek a legelejére átvittük. Úgyhogy lehet, hogy azokra a kérdésekre, amelyekre nem jut most idő, szánhatnánk időt majd a kezdő alkalommal. (01:31)

Na most, rögtön be is csapnék, de előtte: lehet, hogy vagytok néhányan olyanok, akik ezt nem hallottátok még tőlem. Mindenesetre… Lehet, hogy nektek nem annyira fontos, de nekem igen. Úgyhogy ezt muszáj mondanom. Ez pedig az, hogy igazán nem szeretem ezt a műfajt. Már hogy, amikor jön egy kérdés, és akkor „na, válaszoljunk rá”. Több ok miatt sem. Az egyik, hogy van egy meggyőződésem, hogy mindenki a maga kérdéseire tudja a legjobb válaszokat adni. Tehát emiatt van bennem egy elfogódottság, vagy visszafogottság, hogy ugyan már! Miután nem ismerlek téged, honnan tudhatnék én jó választ adni a te kérdésedre? Hát te sokkal jobban ismered a saját életed! Ez az egyik.

A másik: a kérdések általában olyanok, hogy – ha már valaki kérdez – a leggyakrabban nem valami elméleti alapvetésből tesz föl egy elméleti kérdést, hanem azért kérdezel, mert valami foglalkoztat. Tehát nyilvánvalóan van egy személyes háttere. Na most, pont azt a személyes hátteret, ami miatt kérdezel, nem ismerem. Tehát ezt úgy próbálom most megfogalmazni, hogy… hogy a te személyes részedre én nem tudok válaszolni! Az előbb elmondottak miatt is, meg amiatt is, mert pont azt nem ismerem. Miközben te amiatt kérdezel! Na azért vagyunk nehéz helyzetben. Ezért próbálom akkor azt mondani, hogy még ha te személyesen kérdezel is, és én tudom, hogy ez így van, megpróbálok mégiscsak a témához kapcsolódni. hogy kérlek, nézd el nekem, hogy ha én arra a személyes részre nem fogok tudni neked mit mondani. Lehet, hogy egyrészt azért, mert nem is lehet; a másik ok pedig az, hogy lehet, hogy ez a te részed – te tudod a jó választ ott, azon a szinten. A harmadik pedig: mert hogy eléggé lehetetlen is. De annyit ígérhetek, hogy mindent gondolatnál (amit nem szoktam válasznak hívni, hanem hogy „mi jutott eszembe a kérdésedről” – hogy így vedd, légy szíves. Közben pedig igyekszem nem elfelejteni, hogy a kérdés egy személyes háttérből fakad. Tehát, hogy a témára szeretnék válaszolni, de nem elfelejtve, hogy mögötte te vagy – még hogyha nem is ismerlek.

Talán valahogy így. És akkor olyan emberi lesz, amit csinálunk – különben nem. Nem. Nem esik jól különben. Így meg…

Azt mondja az első:

16 éves nevelt fiam van, két hetesen került hozzánk. Szerinte, amikor nem kedve szerint döntök, ez azért van, mert nem az igazi fiam. Ezt mindig így fogja érezni? (Itt további kifejtés is van, de talán ezt most nem szükséges mondani.)

De jó, hogy két hetesen már hozzátok került! De nagy dolog ez! Ez az egyik válaszom; az első, ami eszembe jutott róla. Hogy jaj, de jó, hogy nem fél évesen, 1-2 évesen, hanem már két hetesen ott volt! Jaj, ez jó. A másik: hogy érdemes számításba venni, hogy ő serdülő. És hogy, ha épp nem ezzel, hát mással bombázna téged. Tehát az ő reakcióihoz nagyon-nagyon-nagyon érdemes hozzátenni, hogy ő serdülő. Nagyon! Nagyon. És hogy egy serdülő hivatalból igazságtalan. Ezt is érdemes nagyon tudni! Meg azt is, amit az a kedves segítő mondott, mikor ment hozzá az édesanya. Hogy ez elviselhetetlen, hogy a serdülő gyerekeim egymás után jöttek. Tehát neki sikerült úgy, hogy négy serdülő gyereke volt. Tényleg, azért az egy komoly menet. Tehát: hogy a serdülő gyerekeim hivatalból ellenségnek tartanak?! S akkor a segítőnek ez volt a válasza: kedves édesanya! Ugye tudja, hogy amikor a gyermeke odabent volt a pocakjában, akkor belülről rugdosta. Most kívülről – de ez az időszak elmúlik.

Aztán pedig, aztán pedig, hogy milyen, milyen nagy jelentősége van… akik személyiségfejlődéssel foglalkoznak, pszichoanalitikusok, terapeuták is újból és újból leírják, hogy a serdülőkornak nagyon nagy esélye, lehetősége van: mégpedig azért mert fölborul a meglévő egyensúly. Azok a nagyon gyakran megtanult (ugye emlékeztek, így szólt ez a kifejezés) az a fajta biológiai lábnyom, amit a személyiségfejlődésünk elejétől kezdve hordunk magunkon, az éppen serdülőkorban a nagy hormonális változásokkal együtt alakítható és formálható a leghatékonyabban! Hogyha a személyiségfejlődés természetes útját nézzük. Ezért nevelőszülőként egy serdülő korú gyereknek megadni azt, amire szüksége van – óriási nagy dolog! Mert nem csak arra a korra érvényes jót kap tőled, hanem az megint egyfajta biológiai lábnyomként továbbvihető számára a későbbi időkre! (07:10)

Ezért lehet olyan óriási jelentősége (egészségedre – ugye ezt is kérdezte valaki? Hogy miért kell ezt csinálom? Hogy valaki trüsszent, és akkor mér, miér? Most erre az a válaszom, hogy nem akarok senkit sem bántani vagy cikizni. Hanem pl. nem akarok úgy tenni, mintha nem hallottam volna. Ezt? Hát… (07:37)

Meg ebben azért valami benne van a kapcsolatunkból, a kapcsolódásból. Hogy nem egy monológot szeretnék mondani mégiscsak. Na jó. Egyébként meg nem t’om miért. Csak úgy. Szóval…

Például milyen óriási jelentősége tudnak lenni, hogy ha van egy serdülő fiatal, férfi, nő, fiú, lány; éppenséggel nehezen kötődik (kötődési nehézség, zavar, egy csomó minden; már ott vannak a jó kis sémák), és akkor egy jó kortárs csoportba tud kerülni. Hogy annak mekkora jelentősége van! És serdülő korában (14-15-16-17) újra éli azt, hogy mit jelent: fölvenni egy kapcsolatot, egymáshoz tartozni, és ez már nem a család színterén zajlik, hanem egy másik világban. Óriási jelentősége van. És nem egyszer figyelhettem meg azt, hogy olyanok akik egyébként nehéz családi örökséggel érkeztek, hogy ha serdülőkorban egy jó kortárs csoportba kerültek – micsoda minőségi változás tudott történni! Sokkal hatékonyabban tudtak aztán mit kezdeni a gyerekkori történeteikkel. Ez is a válaszom akar lenni.

Aztán a másik, amit kifejezetten olyan valakiknek érdemes mondani, akik nevelőszülőként is élik ezt az emberi életet. Egyrészt, hogy minden tisztelet-becsület a tiétek! Másrészt érdemes tudni, hogy amit ti tudtok adni, annak is van határa. Van határa! Van, amit ti meg tudtok adni, és van, amit nem tudtok megadni. És hogy minél nyíltabbá tudja tenni a kapcsolatban is meg magatok felé is: hogy igen, tényleg nem vagyok a szülőanyád. Nem, nem vagyok, és nem is leszek soha. És hogy ez nekem is tud fájni. Hogy milyen jó lett volna – már lett volna egy éves ismeretségünk előtte. De hogy ez nem így van. És hogyha mindenki annyit felelősséget vesz magára, amennyit joggal el tud hordozni, akkor elhordozhatóbb az is, hogyha igazságtalanságok érnek minket. Vagy, hogyha olyan igazi emberi módon aggódunk valakiért. És vágyakozunk arra, hogy az ő élete ki tudjon bontakozni.

Az is biztos hogy egy pont után (akármilyen családi háttérből jövünk, és ez akármilyen sebzett a legelején) előbb-utóbb elérkezik a saját döntéseink és felelősségünk ideje. Ez egész biztos. Serdülőkorban épp a kettő között vagyunk. Talán, talán ezt tudom. És talán még annyit, hogy milyen érdekes… Elgondolkodtatott ez a kiragadott mondat, hogy: na, mert nem is én vagyok a te fiad! Mert te nem is vagy úgy az én anyám! Hogy, hát serdülőkorban nemde egy nagy identitás-keresésben vagyunk, éppen az önazonosságunkat keressük. Tehát amikor egy fiatal ezt így vágja oda az apukájának-anyukájának, azért emögött éppen az identitás keresése mutatkozik meg, ami nagyon is egybevág az életkorával. Hogy ez fájó vagy bántó, nehezen hordozható vagy igazságtalan – ezt most mondhatjuk, hogy ez egy másik kérdés. De hogy ő most éppen ezzel foglalkozik és ezt így fejezi ki – örülhetünk neki! Hogy ezzel ő most törődik és foglalkozik. Ez volt az első. Második: (11.39)

Mit tegyek? Elviselhetetlenül hangos a felettem lakó.

Most akkor (ugye, itt megint)… Ezt is az elején lehetett volna mondani, de akkor nem volt bennem. Hogy olyan érdekes ez, hogy ugye, amikor személyesen érintettek vagyunk egy témában, eszünkbe se jut nevetni. Ugye? Legyen valakinek ilyen szomszédja. Na, mit mond rá?! Hát, de így van. Hátha mond valamit; elviselhetetlen ebben élni. De ha valakitől távol van a téma – ránéz, és azt mondja: micsoda, mecsoda kérdés?! Hát hogy jut valakinek ilyen az eszébe?!? Szóval azt mondanám most, hogy: hordozzuk ezt a kettősséget. Hordozzuk. Tehát: viseljük azért, hogy ha nevetünk, akkor tudjuk, hogy az bántó is lehet annak, aki kérdez. A kérdező tudja, hogy akik nevetnek, nem akarják őt megbántani. Hanem azon múlik, hogy milyen közel vagy hozzá. Ha közel vagy, eszembe sincs nevetni és bánt(hat) téged a nevetés. Ha távol vagy – mi sem természetesebb. Na, ez egy milyen jó alkalom! Ilyeneket kérdeznek…

Ezt a kettősséget realitásnak tartom, és biztos, hogy az esne jól, ha azok akik kérdeznek, nem élnék azt meg, hogy bárki kineveti őket. De hogy közben meg az is egy realitás, hogy távol vagyok valamitől, és humorossá válik. Ez is egy realitás. Na mennyi, mennyi…! De macerás ez! De nehéz veletek! Ugye, ez az emberi valóság. Na, most erre a kérdésre nem is tudtam túl értelmesen válaszolni. Ez a harmadik realitás. Hogy: na, most ezzel mit csináljak? Eszembe jutott, hogy egy társasházban van olyan, hogy „napirend”. Nem napirend, az máshol van (a szemináriumban). „Házirend”.

(Látszik, nagyon beakadt a papnevelő intézet. Napirend…)

Úgy emlékszem, hogy van olyan, hogy este 10 után nem lehet hangoskodni. Ugye, van ilyen? Ugye? Hát akkor… (Hát ez egy komoly dolog.) Szólni kell. Na.

Nem, ez tényleg. Őrjítő tud ám ez lenni.

Most a másik oldal: volt egy ismerősöm. Jóban voltunk. Azt mondja:

Te Feri! Nincs is annál szebb. Van egy kis házunk Kukutyin-alsóban. S az milyen jó, tudod, hogy egész héten megy a robot, és akkor fölülök a vonatra (vagy akármi), és kimegyek Kukutyin-alsóba, és a pampán ott… Olyan gyűrött volt valamelyik hétfőn. Te, mi van veled? Jaj, ne is mondd. Hát a szomszéd is így gondolja! Hogy milyen-milyen-iszonyatosan-jó Kukutyin-alsóban, hogy van egy kis őő… Még a régi időben volt, rendszerváltás előtt. Azt mondja: Az úgy néz ki, hogy én ott vagyok, úgy mennék ki a nagy semmibe, a természet lágy ölére, a madárfüttyös csöndbe. De a szomszédom ezt nem így éli meg. Ő is robotol egész héten, és akkor kimegy, kinyitja az összes ablakot, az ablakba kirakja a Szokol rádiót, fölnyomja maxra, amit bír, és az megy reggeltől estig. Azt mondja: vettem egy telket egy kis házzal Kukutyin-alsóban, a madárfüttyös csöndért. És bármikor, amikor kimegyek: Kossuth Rádió reggeltől estig. Ez rosszabb, mint otthon! És mi lett a megoldás? Eladta. Eladta! Nem a Szokol rádiót, nem. Nem tilthatom meg neki, hogy hallgassa a rádiót. Szóval nem, egyáltalán nem olyan könnyű, hijj, a szomszédokkal. Egyáltalán nem könnyű. Közhelyeket nem akarok mondani, nem nézek senkit hülyének. Na most.

Itt ez egy hosszú kérdés. Nem akarom, nem akarom itt az egész kérdést elolvasni, hogy… olyanok, akik egyházi bírósághoz fordulnak azért, hogy a házasságuk érvénytelenségét kimondják. A kérdés arra vonatkozott, hogy mit lehet azzal kezdeni, hogyha az ügymenet néha nem elég emberséges vagy empatikus? Vagy túlságosan is ügymenet-szerű, nem pedig mintha egy ember találkozna az emberrel?

Sajnálom hogy így van. Sajnálom, ha így van. (17:10)

Éppenséggel mentálhigiénés képzésen olyan nagyszerű, hogy néha beesik egy-egy jogász. Hogy mekkora jelentősége lenne annak, ha lenne minél több mentálhigiénés szemléletű jogász. Nagyon kellene! Hiszen ők olyan élethelyzetekben… Vagy: mentálhigiénés szemléletű bíró! Így, így, így! Attól még ő vágja a rendet – de nem mindegy, hogy hogy! Hát attól még hoz egy ítéletet – az rendben van. De éppenséggel valóban ez volna a szép, hogy mentálhigiénés szemléletű bíró, jogászok, mentálhigiénés szemléletű papok. Nem volna rossz!

Tehát, hogy …igen. Ezt tudom mondani: A magam részéről, amit tudok, megteszek. Igen. A másik, amit ehhez hozzá tudnék tenni, hogy érdemes abból a szempontból magunkat védeni, hogy akárhogy is, az mégiscsak egy bíróság, és hogy ott jogszolgáltatás zajlik. Tehát se az igazságot ne ott keressük, és főleg ne az én lelkiismeretem, élettörténetem összes belső titkának, rezdülésének, árnyalt összefüggésének valami választ ott akarjak találni! Ezt nagyon ijesztőnek tartom. Nagyon, nagyon. Egész biztos vagyok benne, hogy így csak megsérülni lehet. Tehát érdemes azt várni ott, amit az adni tud. Ha mentálhigiénésen, ha nem mentálhigiénésen. Miközben azt is érdemes elismerni, hogy az emberi lélek azért nem olyan könnyen darabolható föl, mint a párizsi. És éppenséggel, igen, az emberi léleknek van egy része, ami nagyon kifelé néz, és azt mondjuk, hogy igen, nekem nem mindegy, hogy mi lesz azon a papíron. Nem mindegy! És nemcsak a jogérzékenységem területe szempontjából nem mindegy, hanem emberileg nem mindegy! Tehát ezzel azt is mondom: nem is olyan könnyű elválasztani ezeket a dimenziókat. Hogy könnyű azt mondani, hogy „ott jogszolgáltatás zajlik”. De mégis, azért érdemes talán azt mondani, hogy azért nem egy teljesen nyitott lélekkel megyek oda. Hát nyitott lélekkel elmegyek a terapeutához. Vagy: nyitott lélekkel ott vagyok a férjemmel vagy a feleségemmel vagy a gyerekemmel vagy a barátommal. De a jogásznál, úgy?! Nem tudom, hogy azt úgy kell-e. Ezt nem tudom. És akkor legfeljebb, ami ott történik, arra aztán megnyitom magam; megélem, hogy ez hova visz engem, vagy mit tesz velem. De óvnék mindenkit attól, hogy ott túl nyitott szívvel… mert valószínűleg nem is arra szerződtek a másik oldalon. Nagyon könnyű akkor megsérülni. Nem, nem várnék ott a legmélyebb emberi kérdéseimre választ. De ez nem szempont azzal szemben, hogy „mentálhigiénés jogászok és papok”. (20:45)

A következő kérdés:

Azt szeretném megkérdezni, hogy idén jössz-e táborba?

Igen. Igen, megyek! Olyan jó volt a tavalyi, én olyan jól voltam! Jaj, hajnalig táncoltunk! Belegondolni is jó. Nagyon jó volt! Ott leszek. Na most, a következő:

A feleségem már 40 éves, én 45. Továbbra is mindent, ami velünk történik, elmond, megbeszél a szüleivel. Azokat is, amelyek velem történnek és neki elmondom, de nem szeretném, ha mások is tudnák. A saját szüleimet sem avatom be a napi munkahelyi dolgaimba. Ha kérem, hogy ne mondja el, akkor átfogalmazza, de elmondja. És így szerinte nem mondta el azt, amit én mondtam. Egyébként pedig, mivel neki mindent elmondanak a szülei magukról, ezért nekik is joguk van tudni mindazt, amit ő tud. Hogyan változhat meg ez a helyzet?

Ez a helyzet nehezen. Ezt a legkomolyabban. Ez – nehezen. Akik okosan beszélnek arról, hogy hogy írhatjuk le egy társkapcsolat kialakulásának a folyamatát, azt mondják hogy éppenséggel az első néhány életéve a kapcsolatnak elsősorban azzal telik, hogy (a későbbiek szempontjából, ha annak a jelentőségét nézzük, hogy kialakul egy közös külső-belső világ, és mind a kettő nagyon fontos! Közös külső-belső világ) ide szoktuk kötni az elköteleződést, amiről annyit beszélek már; nem untatlak vele titeket. Talán a múltkor is ezt idehoztam, nem? Vagy nem tudom mikor. Úgy érzem, állandóan erről beszélek. Személyre vonatkozó elköteleződés az azt jelenti, hogy úgy tekintek egyre inkább rád, mint a legfontosabb nőre az életemben. Úgy tekintek rád egyre inkább, mint a legfontosabb férfire az életemben. Ez egy folyamat, tehát nem úgy van, hogy szerelembe estem és máris: anyu már csak a második; apa már csak a futottak között van. Folyamat. Folyamat, folyamat! Van, aki a jegyességre elér oda, hogy a te vagy a legfontosabb. És ennek megvannak a külső-belső jellegzetességei. Már anyámnak nem mondom, el neked elmondom. Anyámnak eszembe sem jut elmondani! Neked meg alig várom, hogy elmondhassam! De van, ahol a házasságkötés után történik meg egy nagyobb fordulat. Nehéz ezt így: tik-tik; csinálni. Nehéz elvárássá tenni, hogy ott, amikor az oltár előtt állunk, már ennek így kell lenni. Valakinek ez egy hosszabb utat igényel. (24:30)

Amikor egy jegyescsoportban vagyunk, akkor mindig érdekes elkezdeni arról beszélgetni, hogy a szülők hogyan szólnak bele az esküvő és a lakodalom szervezésébe. Látlelet! Nagyon, nagyon! Azon túl, hogy a szülőknek reális veszteségeik vannak, van egy olyan „utolsó dobás” élményük. Igen, tehát úgy: nem szívesen dolgoznak ők a veszteségükkel, és akkor utoljára, még, még, még, még úgy érzik, hogy ők vannak a fedélzeten. Tehát ott megy egy jó kis dinamika – pontosan annak a dinamikája, hogy valami át fog rendeződni és meg fog változni. És tudjátok: a családban a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Hát hol máshol? És ugye, itt a régi család határai fölbomlanak, egy új család struktúrája kezd kialakulni – hát persze, hogy egy csomó konfliktus van! S a lakodalom… 10 párból biztos, hogy a többségben fölmerül az (ezt én hallom, de most mondom nektek, mint szülők (tényleg, ez milyen jó lehetőség; üzenek!)). Azt hallottam a gyerekeitektől, hogy: „Szeretnék 43 embert meghívni. De mikor anyám hallja, hogy a másod-unokanővér-húg-ángyomot nem vettük föl a listára: hát azt nem lehet! Hát Julikám, azt nem lehet. Az én ángyomat?!? Az ángyom nélkül nem lehet, ingyom-bingyom! Micsoda? A nászom nélkül? Hát az én nászom nélkül nem lesz nász!” (Pali szokott ilyeneket mondani. ) Szóval, például: hogy hol van a határ? Ki mondja meg, hogy hol a határ? Szimbolikus történetek is ezek; jól mutatják az átrendeződés folyamatát. Amit gyakran emlegetek nektek: hogy lesz az első karácsony? „Há megyünk haza!”. Akkor nehéz, ha ez kerül elő: „Hát megyünk haza, ez arra van! – De várjál, te címet tévesztettél!”

Olyan sokszor látom azt is, hogy itt lehet egy rugalmasság.

„Az első karácsony közös karácsony, nekünk otthon lesz a Bimbó út 25-be’!” – mondja az asszony. S a férfi meg: „De hát az anyám; nem, az anyám!”.

És akkor jött hozzám az asszony. Feri, jól tettem? Én megmondtam neki, hogy hol lakik! Bimbó 25! Szenteste is!

Akkor elkezdtünk akkor erről beszélgetni, hogy hát hogy látja a férjét? Hogy hogy érzékeli? Hogy muszáj ezt neki nagyon mondani, vagy van lakcímkártyája, hogy… elő tudja venni? Vagy van azért realitásérzéke? Persze, van, meg tudja, meg… hát akkor, például te lehet, hogy lehetsz rugalmas. Tehát, ha jó irányba mennek a dolgok, kezd kialakulni ez az új család az új határokkal, új struktúrákkal, új centrummal…

Néhány év múlva jöttek egy teljesen más ügyből kifolyólag, és egyszer csak mondják: képzeld, hogy oldódott az meg! Azt mondtam: na, rugalmas leszek. Hogy lesz ez az első karácsony?!? S akkor a férjével kötöttek egy kompromisszumot. Azt mondta a férj: kérlek, hogy amíg még nincs gyerekünk… És akkor a felesége azt mondta: na jó. Akkor legyen az. S majd ha megszületik a gyerek… Ugye, a feleség akkor érkezett meg ebbe az új struktúrába, hogy „te vagy a legfontosabb”, amikor a házasság megtörtént. A férje meg akkor, amikor a gyerek, az első gyerek megszületett. „Azóta már eszembe se jut ez a kérdés, mert a férjem… teljesen világos. Akkor arra volt szükségem. Megszületett, tudta, és föl se merült a szüleihez menni.” Szóval: rugalmasság, ez is egy folyamat. De itt nem erről van szó.

Emlékeztek: elkötelezettség.

1.: a személyé. A személyre vonatkozik.

2.: a morális elköteleződés. Hoppácska! Tehát a titkaidat nem mondom ki. Nem, nem, nem mondom ki! Tehát ez a hűségnek a része!

3.: a strukturális elköteleződés. Ez az elköteleződés három dimenziója.

Itt azt lehet látni, hogy valamilyen oknál fogva ez az elköteleződés nem tudott teljesen végbemenni. Az első életévei egy kapcsolatnak akkor telnek nagyon eredményesen (a későbbiekre vonatkozóan), ha ez a közös külső és belső világ meg tud születni. De itt úgy tűnik, hogy a közös külső világ megszületett: ők együtt élnek. De a közös belső világ kevésbé tudott. Ott még a származási családdal van meg az erősebb közös belső világ. (30:30)

És ha ez már 40-45 év, akkor erre azt lehet mondani: akkor ez nehéz. Az egyik rész megszületett, a másik nem (elégségesen). Erre azt tudom mondani, hogy ez akkor nagyon nehéz! Nem állítom, hogy minden nehézségre, problémára van megoldás. (31:01)

A feleségemmel a beszélgetéseink rendre játszmákká alakulnak. Ha akkor én abbahagyom a beszélgetést, akkor a párom a hallgatásomból is játszmát épít. (Tehát valahogy nem tudunk kijönni a játszmából.)

Az első gondolatom, hogy ha valami nagyon játszmás lesz, akkor annyira be tud dugulni a kommunikációs, hogy általában egy külső segítségre van szükség, aki rálát a játszmára. Akkor, hogyha mind a ketten el tudják fogadni, hogy egy külső segítségre szükségük lenne. Ha nem fogadják el a külső segítséget (márpedig egy jól beizmosodott játszmánál általában ez szükséges, szükséges), akkor legalább valamilyen méltányossági alapú megegyezésre juthatnak. Hogyha mind a ketten el tudják fogadni, hogy az játszma. Ugye, azt lehet mondani, hogy amikor valami ilyesmi van, akkor állapodjunk meg, hogy akkor abbahagyjuk. Vagy állapodjunk meg, hogy akkor kíméletesek leszünk egymással. Vagy: állapodjunk meg valamiben, ami most mind a kettőnk számára elfogadható. (32:30)

Vagy állapodjunk meg abban, hogy kizárólag a jelen problémával foglalkozunk, és nem kezdünk el tik-tik-tik. Tehát akkor lehet valami méltányos egyensúlyt, igazságosságot keresni. Nehéz. Jó. Olyan kérdéseket tesztek föl… emlékeztek (mondta: John Gottman), előbb-utóbb minden társkapcsolatban előbb-utóbb megoldhatatlan problémák merülnek föl. Ez a reális! Azok maradnak együtt, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. De az biztos (a kérdésben is ez benne volt), hogy nagy segítség tud lenni – már csak te neked, aki ezt a kérdést föltetted, és ez téged nagyon zavar –, hogy te nem viszed tovább a játszmát. Akkor legalább azt tudod mondani: legalább én kiszálltam. Én most nem vagyok benne. Ez már nagyon nagy dolog! Mert akkor te egy nagyobb szabadsághoz jutsz. A rendszer is megváltozhat e nyomán, de az biztos, hogy te egy nagyobb szabadsághoz fogsz eljutni. Tehát a helyzet már jobb lesz, mint volt (amikor te is teljesen benne voltál). A játszmanyereség olyan vonzó lehet, mint nem is tudom… Nagyon vonzó lehet a játszmanyereség. Egészen a megszállottjaivá tudunk lenni egyébként. Egészen-egészen, egészen! A klasszikus történetemet szeretném fölidézni nektek, amikor az történt (ez a klasszikus történet), hogy jött a pár, és elkezdtek… Akár mondhatjuk úgy is, hogy ez egy játszma: ütötték-vágták egymást a szavaikkal. És én meg hagytam. Hát: hozták a témát! És amikor ez már olyan 45 percig ment, akkor megkérdeztem, hogy mikor volt az a pont, amikor tudatosult bennetek az, hogy ennek semmi értelme? Akkor mind a ketten nagyon meglepődtek. A feleség szólalt meg először; azt mondta: körülbelül az ötödik percben már pontosan tudtam, hogy ennek semmi értelme. Egész pontosan tudtam, hogy pont azt fogjuk most csinálni, amit szoktunk csinálni! A következő kérdés: akkor miért csináltad még 40 percen keresztül? Azt mondta: amikor láttam, hogy te nem szólsz bele, akkor az jutott eszembe, hogy na akkor legalább nyomatom. Ez a játszmanyereség. Tehát sehova sem vezet, semmire sem jó – de legalább nyomatom! (35:48)

S hogy ennek milyen ereje van, látjátok: hogy 40 perc is bőven el tud vele menni. És hogy én se zavartam őket ebben.

Feri, mit gondolsz Erőss Zsolt eltűnésével kapcsolatban?

Három kérdés is érkezett. Az első az az, hogy: érzek. Tehát elsősorban nem gondolok ezzel kapcsolatban, hanem érzéseim vannak. És hogy ez sokkal fontosabb számomra, mit hogy gondolok róla valamit. Sokkal. Már csak azért is, mert jópár nagyon kedves, közeli ismerősöm van, akik 8000 méter fölé jutottak. Nem idegen és ismeretlen számomra ez a világ. És ha másképpen nem, az ő gyászukon keresztül talán közelebb van hozzám ez a veszteség, mint sokaknak, akik csak hír(halló)ként érintődtök (vagy érintődnek) meg. Először is, először is érzek ezzel kapcsolatban, és a veszteség, a fájdalom… ezt érzem ezzel kapcsolatban. És azt gondolom, hogy sokkal inkább fontos ez számomra, mint hogy mit gondolok. Sokkal! Ez az egyik. A másik: és ezért azt gondolom, hogy nincs itt az ideje annak, hogy teoretikus módon beszéljek vagy nyilatkoznak. Nincs itt az ideje, mert ez egy hete volt. Nem kívánok teoretikus, morális dilemmáról beszélni akkor, amikor egy hete halt meg valaki. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna benne egy morális dilemma. De van! És hogy ez most elkezd bennünket gondolkodtatni, ez teljesen rendben van. De ezt én mégse szeretném itt nyílttá tenni. Nem szeretném. Mert egyszerűen semmim nem kívánja. Nem. Mert úgy érzem… hogy ellépünk, így föl, és akkor így ránézünk – nem akarok erre most még ránézni. Majd annak is eljön az ideje, és megvan a létjogosultsága, hogy ránézzünk. Tehát nem ennek a realitását szeretném megkérdőjelezni, hogy itt van egy valódi dilemma, ami méltán foglalkoztat minket (engem is egyébként). És lett egy olyan gondolatom… ugyanis ez olyan fontossá vált sokaknak. Tulajdonképpen II. János Pál pápa halálánál éreztem utoljára ilyet, hogy valahogy valakinek a halála elkezdett rengeteg embert foglalkoztatni. És milyen érdekes, hogy ott is volt egy morális dilemma! Hogy betegen, csökkent teljesítőképességgel szabad-e pápának maradni? Ott is volt ilyen dilemma, és akkor ott ezt feszegettük. De hogy ott is sokkal jobban esett először gyászolni.

És hogy most például pénteken összejöttünk a fiatalokkal. Minden pénteken összejövünk. És ott is föltették ezt kérdésként, hogy nem beszélgethetnénk erről? És akkor az ottani beszélgetés során lett egy benyomásom. Ez pedig valami ilyesmi, hogy ezzel, hogy elkezdünk teoretikusan beszélni (miközben megvan a létjogosultsága), nem biztos hogy az ideje megvan most. A létjogosultsága megvan. Hogy ezzel távolítjuk azt, hogy megrendüljünk. Vagyis, mit csinálunk? A veszteség részével nem szeretnék szembenézni, hanem rögtön… És ez sokkal jobban foglalkoztat, mint hogy ebben a morális dilemmában állást foglaljak. Hogy hivatás, család… Ú, ezt NEM akarom. És ebben az egészben, ami leginkább foglalkoztat személyesen, hogy mit kezdek a veszteséggel? Akármikor jön. Mit kezdek azzal a veszteséggel, ami az életben ér, éskikerülhetetlenül egyszer csak megtörténik. És mit kezdjek azzal a veszteséggel, ami az én döntésemem múlik? Tehát azt mondom, hogy most befejezek egy korszakot. Mostantól kezdve ezt már nem csinálom. Mostantól kezdve nem az édesanyámmal lakom meg apukámmal – mostantól kezdve Brünhildával élek. Ugye, ez egy vállalat veszteség? Döntök, és ennek van egy veszteség része. Ez foglalkoztat nagyon tulajdonképpen, hogy hogy vagyok én a veszteséggel? Merem-e érezni, tud-e fájni? Rögtön okoskodom-e? Ezt tudom erre. Ezt. Érzek!

Na most. Igen, ez volt. (Miért köhögtök? Ez, ez.)

Előadásaidat hallgatva és összegezve így év végére az a mondat állt össze bennem magunkról, hogy sérült személyiségünk az oka tetteinknek. Személyes felelősségünk döntéseink meghozatalánál (tetteinknél) meg nekem valahogy kimaradt előadásaid üzenetéből. Mintha nem is tehetnék elkövetett bűneinkről; mintha nem is lennének. Vannak?

Na, ehhez felállok. Egyrészt azt gondolom, hogy éppenséggel újból és újból hangsúlyoztuk azt, hogy morális intelligencia. Hangsúlyoztuk, hogy döntés, hogy szabadság, hogy felelősség, hogy elköteleződés, hogy… Szerintem hangsúlyoztuk. A másik válaszom: most ezt gyakorlatba ültetve, hogy ez a kérdés, hogy „most akkor megértem magam és látom az élettörténetemet” a gyónásra való fölkészüléskor szokott nagyon eleven nehézséggé válni, s most ebben a közegben szeretnék válaszolni. Ez pedig az, hogy éppenséggel érdemes lehet úgy fölkészülni a bűnbánattartásra, hogy először beülök a pszicho-székbe. A pszicho-székben történik az, ami itt az alkalmainknak a gerincét adja jelenleg, hogy megértjük, hogy mi miért történik velünk és bennünk. Hogy minek mi a következménye, előzménye, folyamata és a többi. Vagyis, ebben a székben megértem magam, sőt együttérző vagyok magammal. Ebben a székben megértetem és föltárhatom, hogy mi ért engem, hogy milyen igazságtalanságokat követtek el velem szemben. Nagyon fontos ez a szék, nagyon! És utána van egy másik szék! Mikor ezt megtettem és tudtam együtt érző lenni és megértő magammal, elfogadni magam és föltárni a velem szemben elkövetett igazságtalanságokat, akkor fogom magam, és átülök egy másik székbe – ez az erkölcsi szék. S azt mondom, hogy miközben – ezt akkor jelzem, hogy így van; hogy az ott van – tehát miközben az ott van és létjogosultsága van, aközben most azt egy picit hagyom (de tudom, hogy van), és megnézem magamat abból a szempontból, hogy én mikor miben nem jártam el helyesen. Igen. Ilyen nagyon egyszerűen. Miközben az mind igaz, azért hazudni én hazudtam, én nem csináltam meg, én szóltam be, én… Az meg én voltam!

Mi történik a folyamat során? Néha itt belül szól a hang: Há persze, hogy azt csináltad! Mer a másik meg mit csinált?!?

Jó, akkor ülj át. Ha ez olyan fontos, akkor át kell ülni. A legkomolyabban! Ülj át! Akkor dühöngd ki magad. Igen, ezért csináltam! Persze, hát jól elvesztettem a türelmemet, düdüdümm. Ha vége van, akkor… (át a másikba).

A két székes megoldást nem tudom, látjátok-e. Snoopy, a kutyaól tetején. A két székes megoldást azért tartom hatékonynak, mert különben a legtöbb emberben ez a két dimenzióból származó hang ütközik. Tktktktkkk! És emiatt nem jut sehova. Tehát amikor így tenne egy lépést, hogy végre megértse magát, akkor szól a morális hang: Házze ne mentsd föl magad!

Akkor átjön: tényleg, tényleg, hát nem menthetem föl magam, azt tényleg én csináltam. Jön a másik hang:

Hát azért… és a többiek? – és emiatt az illető nagyon sokszor elakad. Ugye? Befeszülünk, és nem jutunk semerre. Olyan, mint amikor valakit kétfelől húznak. Szeretne előre menni, de kétfelé húzzák őt, és majd szétszakadunk! Ezért, ezért nagyon hasznos lehet a szó szoros értelmében a gyakorlatban (és látjátok, ez nemcsak a gyónásra való felkészülésben lehet jó út, hanem úgy egyébként is ), hogy van ez a pszicho-székünk; de akkor is tudjuk, hogy van morális szék. Hát arról nem felejtkezünk el! Csak most itt ülünk. És hagyjuk, hogy itt egy folyamat végigmenjen, hogy végül azt mondja, hogy igen, igen értem ezt! Vagy hogy zokogjak afölött, hogy mit csináltak velem? Vagy hogy végre dühös legyek! Anélkül, hogy rögtön magamra szólnék, hogy nem szabad dühösnek lenni! Meg nem szabad sírni! Nézd csak! Csönd!!!

Tehát, hogy végig tudjak valamit élni. Utána üljek át, és ott is végig tudjak valamit élni.

Gyerünk. Munkás dolog ez. És akkor jutunk valahova, hogyha mind a kettőt végig tudjuk élni úgy, úgy, hogy közben tudunk a másikról. Tehát, hogy kölcsönösen elismerjük, elfogadjuk a másik dimenzió realitását. Tehát nem azáltal élem itt ezt megm, hogy azt tagadom. Tehát ez a két dimenzió egymással is tud beszélgetni. De már nem kioltják egymást, meg nem feleselnek, meg nem széthúznak… Hanem kölcsönösen elismerik egymást. Így tűnik úgy, hogy képesek vagyunk előre jutni. Ez nagyon gyakorlatias dolog. Na, jól van. Snoopy, ne haragudj, leraktalak a földre. Azt mondja. (48:05)

Nagyon megnyugtató vagy. Engem ez nyugtalanít. Ha rosszul raktam össze az üzeneteid, akkor az én készülékemben van a hiba. Ez is lehet.

Hát azért ennél a kérdésnél megakadtam. Merthogy nincs benne kérdés. Az jutott eszembe, valaki azt mondta: Feri, amióta ismerlek, sokkal bonyolultabb az életem! Amíg nem ismertelek, olyan egyszerű volt minden. Hát, van, aki meg így érzékel.

Na most. Van, aki az önkielégítésről kérdezett. Ezt nem akarom hosszabban mondani. Igen, ez is egy kérdés volt. Azt hiszem, minden évben válaszolok erre a kérdésekre. Tényleg így van, ez minden évben… biztos, hogy ezt nem ússzuk meg.

Az egyik, hogy akik nagyon-nagyon foglalkoznak ezzel a kérdéssel, általában van egy fokozott érzékenységük a témára vonatkozóan. Tehát énnekem is lenne egy kérdésem, hogy érdemes-e ezzel a fokozott érzékenységgel fordulni ehhez a témához? Ugye, ennek nem a realitását tagadjuk, hogy hogy hat ránk, mint hat ránk, honnan jön, mire jó, mire nem jó – hanem maga ez a fokozott érzékenység teszi nem egyszer kezelhetetlenné ezt a témát! A fokozott érzékenység. Ugye, ennek a vége az az, amikor jön valaki (papként – ez is inkább úgy hangzott, mintha a papot kérdeznék), hogy: Jaj, Feri, ez egészen ijesztő. Bejövök a templomba, és képzeld el, hogy egyszer csak ilyen piszkos gondolataim lesznek a templomban! Hogy pont, mikor a templomban vagyok! Hogy pont, mikor te, nem tudom, mondod, hogy Mi Atyánk, na, nekem akkor olyanok jutnak eszembe, hogy… De az a rettenetes, hogy egyébként meg nem jut eszembe! Csak mikor te ott mondod, hogy Mi Atyánk. És akkor kkkkKKK!

Ugye, itt van egy fölfokozott észlelése valaminek, egy aggodalom, egy túlfokozott neurotikus bűntudat. Jaj, jaj, jaj, ezt ne!

És mi szokott a folyamatban az elviselhetetlen lenni? Hogy: Jaj, ne, ne, nem gondolhatok arra a csúnyára! Most, amíg így járunk el, addig mindig a csúnya körül keringünk, de egyre jobban! Ezért van az, hogy egyre rosszabbul lesz. Mert azt mondja: nem gondolhatok a kicsi zöld elefántra! Nem, nem, a kis zöld elefánt nem juthat eszembe a misén! A kis zöld elefánt nem! Nem lehet. Már megin’ itt van?!

Ez ettől lesz elviselhetetlen. Tehát most hadd válaszoljam ezt, és most hadd ne menjek bele… A tavalyi kérdéssorban is benne volt. Tehát, hogy érdemes – egyszerüen ahhoz, hogy kezelhető legyen a téma, hogy egyáltalán eljussunk ahhoz az állapothoz, ahol ezzel valamit lehet kezdeni – nem akkora feneket keríteni neki. Mert különben kezelhetetlen. Ez csak a neurotikus bűntudat, az aggodalom, a szorongás és… Ugye, ezt úgy lehet mondani: ha jön a gondolat, majd elmegy. Egyetlen gondolat sem időzik az örökkévalóságig nálunk. Gondoljatok csak vissza az eddigi élettörténetekre! Egyetlen érzés sem marad végig. Mert előbb-utóbb már mást érzek. Tehát, éppenséggel az a segítség, hogy ha nem összpontosítunk annyira rá. Ez nem megoldást jelent, hanem bennünket alkalmasabbá tesz a megoldás (vagy valami egyensúly) megtalálására. Nem tudom, mi van ma veletek; nem köhögtök, nem prüszköltök, semmi. Olyan nyugodtak vagytok ma. Hát így is lehet, nekem mindegy. Jó. Na, itt jött egy becsapós kérdés. De rájöttem, hogy becsapós! Így szól: (53:06)

Leszel a férjem?

Csalafinta! Na most:

Hol lehet a Sématerápia című könyvet kapni?

Az Animula könyvesboltban. Tényleg így mondják: A-NI-MU-LA. Egybeírják. Bimbó út 184/b.

Tényleg, nézzétek meg a neten. Animula. Ott lehet kapni, jó vastag! Nagyon. Aki szeret vastagot, jól lehet… Komolyan! Ha úgy őszbe fordul az idő, és hullanak a levelek… vagy most is, ahogy virágzanak a virágok, lehet benne préselni. Nagyon cuki. Azt mondja:

A házasság ápolása igényli a kettesben töltött minőségi időt, a családban azonban lehetnek szeparációs szorongásokra nagyon érzékeny, sokáig szopó, gyerekvigyázóval síró, egyedül aludni nem akaró kisgyerekek. Akár hosszú évekig nem tudnak elszabadulni a szülők. Minek kell prioritást adni ilyenkor, hogy a házasság is ép maradjon, és a gyerek kötődése se szenvedjen kárt.

Hát, ez is olyan megoldhatatlan fajta. Ugye? Ez az első válaszom. Hogy egy megoldhatatlan problémát nem kell megoldani. Tehát: nem tudunk tökéletes válaszokat adni.

De aztán eszembe jutott, hogy tanultam egy körben öngyilkosságra készülőknek a segítését. És akkor modelleztük a helyzeteket, beszélgettünk – egy 4 napos tréning volt. És azt mondja segítő (aki éppen a segítő szerepben volt, és gyakorolta, hogy mit lehet tenni, hogy lehet segíteni valakinek, akinek öngyilkossági szándékai vannak), hogy állandóan azt mondja nekem a kliens, hogy ő egyszerűen nem tud így élni. Ő nem tud Magyarországon élni! És hogy… hát… ő meg segítőként azt gondolja, hogy hát nem nagyon lesz hova mennie. Ilyen-olyan okokból. Ő azt mondja segítőként, hogy én nem fogom neki mondani, hogy, hogy… Akkor föltette a kérdést a tanárunknak. Ha valaki meg akarja ölni magát, és azt mondja, hogy „az az én bajom, hogy…”, de közben nem bír elmenni. És akkor mit lehet csinálni? Én azt nem mondom neki. Én hazudni nem fogok neki. A tanár ránézett, és azt mondta: Most vagy az van, hogy van egy élő kliens egy illúzióval, vagy van egy halott kliens illúziók nélkül. El lehet dönteni, hogy melyik a jobb.

Ezt azért szántam ide, hogy nyilván most lehet azt, hogy igen, a gyerekem így sérült, úgy sérült… de ha tönkremegy a kapcsolatunk? Hát a család alapja a társkapcsolatnak a stabilitása. Ha az tönkremegy, akkor teoretikussá válik az összes kérdés, hogy mi segít a gyereknek meg mi nem. De a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy miközben pedig lehet hogy azt mondjuk (és ez szubjektív), hogy nekünk mire van szükségünk ahhoz, hogy a stabilitásunkat megőrizzük, az kevés a gyereknek. Ez egy megoldhatatlan probléma. Ilyenek vannak. És erre megint azt lehet csak mondani, hogy az élet árát mindenki megfizeti. nem kell nekünk megfizettetni az élet árát senkivel. Az a dolgunk, hogy neked ne kerüljön sokba. De az életnek mégiscsak az a logikája, hogy mindenki megfizeti az árát. És van, hogy egy pont után mi már valaki más helyett nem fizethetünk. Azt ő fizeti meg, az az ő életének az ára. (58:22)

Arról pedig sokat beszéltünk, hogy éppenséggel az is egy szülői üzenet, hogy miközben én nem vagyok jól, aközben a szüleim nem azt fejezi ki számomra, hogy aggódnak és rosszul vannak és bizonytalanok és jaj – hanem, hogy így is elérhető az élet. Hogy az is a kapcsolat része, hogy elismerik, hogy valamiből keveset adtak; elismerik, hogy valamivel kapcsolatban tehetetlenek voltak vagy ügyetlenek – de közben mintát adnak arra, hogy a tehetetlenséggel, ügyetlenséggel és mindennel együtt lehet élni. Úgy, hogy még jó is! Az is szülői minta.

Tehát egy tágabb összefüggésbe is helyezhetünk egy megoldhatatlan problémák.

Ú, egész elvesztettem az időérzékem. Igen, mert nem reagáltok semmit, csak a csönd van. Egészen. Bénító ez a csönd.

Honnan tudhatom meg, hogy a párom a megfelelő? Tökéletesen mindenben egyetértő két személy nincs. De hol a határ?

A kérdésből az jön nekem, hogy nagyon magadhoz akarod igazítani azt a valakit. Hogy nagyon… passzoljon. Emlékszel az indiai pasira? Ne felejtsük el az indiai pasit. Ül a repülőn, és megkérdezik tőle: Hova mész? (Valódi történetet).

Hát, megyek megházasodni. Ne beszélj! És mi van a feleségednek valóval? Na, na? Nem ismerem – szüleim választották.

Mi?!? De hogy fogod tudni így szeretni? Válasz: Hát lesz rá 60 évem. Hát azalatt csak valamit begyakorlok!

Ez az egyik válaszom. Enélkül a mentalitás nélkül nehéz lesz. Ráadásul… De azért lesz nehéz, mert képzeld el most, ebben a pillanatban, hogy te vagy az egyik kis legó. Dudorodik a kis pöttyöd. Hátul meg van egy lyuk. S nézed színben, méretben – és úgy pont rácuppansz valakire. Van két kicsi legó, és így… Kívülről ez egy biztos kötés.Ez szép lenne, ha legók lennénk. De szerves anyagból vagyunk, s egyszer csak máshol lesz a lyuk! Meg máshol a púp. Na, akkor te hiába? Érted, egyszer csak puff, lepattan rólad a másik. S te meg: „Hát gyere vissza! Nem így voltunk ott a’ oltár előtt! Te itt voltál, itt volt a lyuk, ott meg a púp. Azonnal gyere vissza!” Hát de mit csináljon szegény, hát él!! Tehát ezt a részét nem lehet megspórolni.

A másik viszont szintén egy nagyon komoly realitás: ami hordozhatóvá tesz egy kapcsolat hosszú távon úgy, hogy ne is dilizzünk bele, az az elég sok hasonlóság. Az elég sok hasonlóság azért, mert akármennyire is rugalmasnak meg nyitottnak meg akármilyennek éljük meg magunkat, az ismeretlennel kapcsolatban kidolgozatlanok vagyunk; fölvértezetlenek. Vagyis, főleg az az élet nagy témáiban, nagy kérdéseiben, fontos területeken valamennyi hasonlóság az élhetőséghez szükséges. Ha alapvető dolgokban vannak nagy különbségek… Tehát: iskolai végzettségben nagy különbség, kulturáltságban nagy különbség, vallásOSSÁGban nagy különbség… Ha van alapvető területeken morális alapállásban nagy különbség… Ha 3-4 döntő területen nagy különbség van, hát…

Nem az a kérdés, ahogy a fiatalok föl szokták tenni, hogy „én egy katolikus ifjú lány vagyok, én egy ateistával megházasodhatok-e?”. Hát persze, hogy megházasodhatsz! Csak nem lesz olyan könnyű. Nem. Az egy külön megdolgozásra váró téma lesz köztetek. Ha túl sok ilyen különbség van lényegi dolgokban, az hihetetlen nagy erőfeszítést igényel. Tehát nem az a kérdés, hogy lehet-e vagy nem lehet, meg szabad-e, meg isten mit szól hozzá – hát hajrá, hajrá! Csak nem szoktuk bírni. Hát ez praktikus kérdés: nem szoktuk bírni! Ha túl nagy a különbség, akkor az elviselhetetlen. Tehát az az élhető, ha alapvető dolgokban nincs nagy különbség, de egy-két téren van. Van valamennyi különbség – az kell a dinamikához, mert különben meg úgy unjuk egymást két év múlva, mintha tükörbe néznénk. (64:32)

Nincs semmi tűz. Ugye, a nőnek érdekes, hogy az egy férfi. A férfinak, hogy egy nő. Hú, azért csak más egy kicsit! Az kell a dinamikához. Ha pont olyan… De úgy is lehet, hogy pont olyan. Főleg azok szokták a „pont olyant” szeretni, akit nagyon nagy biztonságra vágynak. És akkor… Erről ezt tudom. Hol tartunk? Igen.

Eddig spirituális oldalról közelítettem meg az életem eseményeit, és próbáltam a problémáimat ilyen eszközökkel: ima, fölajánlás valamiért – kezelni. Most, mivel elmélyedtem az önismereti témakörében, állandóan analizálom magam. Mikor fog egy egyensúlyi állapot bekövetkezni, és mit tehetek azért, hogy ez létrejöjjön?

Nagyon jó kérdés! Ez így szokott menni! Átmegyünk a másik oldalra, és akkor analizáljuk és húúú. És akkor utána elegünk lesz belőle. Ha valaki viszonylag egészséges, akkor azt mondja egy idő után: na, ebből elegem van. Há’ mostmán egy kicsit élni akarok. Hagyjuk má’.

„Szeretlek!” Ezt most miért mondtad? Na-na-na-na-na-na-na-na. Várjunk. Látom már! Állj! Látom, már csücsöríted az ajkadat. „Mi, mi?. Ez honnan jön?”

Tehát van egy egészséges pont, amin túl… Örülök, hogy valaki erre azt mondja, hogy hagyjuk. Most már éljünk!

Így van. Tehát éljünk. Hagyjuk már – főleg a másik analizálását! De ha valaki meg benne él ebben pszichós természetes közegben – ma egy ilyen pszichós kultúra van, tehát mindenki ebből hoz valamit – mondjuk mindenféle hitéleti vagy istenkapcsolati vagy spirituális valami nélkül, és úgy hirtelen megtér, akkor ő meg a másikban szokott lenni. Akkor meg minden, minden… Akkor meg ez megy. Olyan kedveset mondott nekem egy felnőtt férfi. Elsőáldozó lett. Jött a harmadik gyónása. És egy ilyen nagyon pici visszajelzést adtam neki.És annyira egészséges volt! Azt mondta: Jól van, jól van, Feri, tudod, én egy ilyen friss megtérővagyok! Én meg most ezt így tudom csinálni! – Ez normális.

Ahogyan a végletekig tudunk menni ebben az önanalízisben (és felesleges és értelmetlen – de belül az egészséges természetünk abba szokta velünk hagyatni), ugyanígy történhet a másik megközelítéssel is. Hogy jól van, jól van, most már nyugodj meg. Hát nyugodj már le! Fölültél a repülőre, vasárnap 0 óra egy perckor, leszálltál vasárnap 23:59-kor – időeltolódás – nem tudtál vasárnapi misére menni. De hát nem voltam! NEM voltam!

A nagy segítség az az, amikor – ha viszonylag egészségesek vagyunk – hogy megérezzük, hogy már elég. Hogy egyszerűen kezdjük kinőni azt, hogy ez olyan nagyon egyeduralkodó és sarkos legyen a másik szempont figyelembe vétele nélkül. Örülök ennek a kérdésnek. Következő lépés, hogy elkezdjük integrálni ezt a kettőt. Még most külön van (vagy ez van, vagy az van), és úgy tekintünk a két megközelítésre, mint kiegészítő igazságokra. Az igazságot kiegészítő igazságokra.

Még talán egy utolsó lesz. (69:11)

Nem. Lejárt az idő. (69:31)

Csináljuk akkor azt, hogy a következő alkalommal, ami ugye szeptember harmadik keddje, s akkor emberi számítás szerint itt tudunk találkozni. De hogy akkor folytatnám a kérdésekkel. Próbálok mindegyikre valamit mondani a magam módján. De hogy azért most akkor leszek hirdetések, meg, meg, meg hogy igaz, hogy így ez az utolsó, de hát jövő kedden is… (70:10)

(Taps) (70:18)

Egyetlen dolgot még, ezt talán most kéne inkább: hogy az együttműködéssel kapcsolatban milyen könyvet lehet vagy érdemes olvasni: Michael Tomasello: Mi haszna az együttműködésnek?. Ebben van az a nagyon sok majmos meg csecsemős kísérlet. A neurobiológiai belső motivációs rendszer: Joachim Bauer: Az együttműködő ember. Ez a neurobiológia motivációs rendszeres könyv. Akkor nagyon szép nyarat! De még látjuk egymást. (70:59)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés.