Lk 9,18-24 - Évközi 12. vasárnap (C év)

2013.06.23.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Zak 12,10-11)

És kiöntöm Dávid házára és Jeruzsálem lakóira az irgalom és az imádság lelkét; és ők majd rámtekintenek. Akit átdöftek, azt megsiratják majd ők oly sírással, mint az egyszülöttet, és keseregnek felette, mint ahogy keseregni szoktak az elsőszülött halálakor. Azon a napon oly nagy lesz a sírás Jeruzsálemben, mint Adadremmon sírása Megiddón mezején.

Szentlecke (Gal 3,26-29)

Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök.

Evangélium (Lk 9,18-24)

Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: ,,Kinek tart engem a sokaság?' Ők ezt felelték: ,,Keresztelő Jánosnak, mások pedig Illésnek, mások pedig azt, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.' Azután megkérdezte tőlük: ,,Hát ti kinek tartotok engem?' Simon Péter válaszolt: ,,Az Isten Krisztusának.' Ő pedig rájuk parancsolt és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el: ,,Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.' Azután mindenkihez szólt: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt.

Szentbeszéd

Te vagy az Isten fölkentje! Ez Péternek a válasza, s ezt a választ nagyon jól ismerjük és tudjuk. És aztán azt is, ahogyan e válasz nyomán Jézus reagál Péternek a gondolatára, ezért számunkra talán már nem annyira furcsa, hogy miután megvallja Péter ezt, hogy Hát én Isten fölkentjének tartalak, és talán nem is vagyok ezzel egyedül, hogy Te vagy Isten szentje, Te vagy Isten fölkentje, Te vagy a Messiás, hát Te vagy a Megváltó. Te vagy az, akire vártunk. Hogy erre a válasz így hangozzék, hogy: - Erről ne beszéljetek senkinek.

De hogy hogy? Hát ezt várjuk, már ki tudja mióta! És már azt is tudjuk, hogy nem csak mi várjuk, hanem tulajdonképpen az egész világ vár! És akkor erről ne beszéljünk? És ami utána jön, tulajdonképpen még ellentmondásosabb, hogy „Te vagy az Isten fölkentje”, és akkor sokat kell szenvedned és tűrnöd, és aztán majd elítélnek, és szenvedsz, és meghalsz. Hát ez lehetetlen!

A korabeli ember - beleértve a tanítványokat is - tulajdonképpen ezt a kimondott, ki nem mondott választ adta Jézusnak a reakciójára: - Hát ments Uram, ez nem történhet Veled! Hát ez lehetetlen! Ez a kettő így nem tartozhat össze, hogy Te vagy Isten fölkentje, és akkor erről ne beszéljünk! És szenvedni fogsz, és meg fognak ölni.

Tulajdonképpen az az értetlenség, ami a tanítványokban ott volt 2000 évvel ezelőtt, az az értetlenség a mi értetlenségünk is, csak mi többé-kevésbé az élettapasztalatainkban ezt akkor fogalmazzuk meg, hogy - Az a kicsi gyerek beteg lett? Az lehetetlen! Hát az a kicsi gyerek? Hát mit ártott az? Hát hogy-hogy beteg lett? Olyan fiatalon meghalt? De hát ez lehetetlen! Hát hogy-hogy olyan fiatalon meghalt? Neki abban a családban kell fölnőnie? De hát ez nem! Hát miért pont ott? Ez a természeti csapás csak úgy? De hát ez lehetetlen!

Végül is, amikor mi olyan értetlenné tudunk válni – teljesen érthető módon egyébként – úgy nem is csak, hogy csodálkozunk, hanem egyszerűen valami nem fér meg az életről alkotott elképzelésünkkel, az Istenről alkotott elképzelésünkkel, akkor történik velünk valami nagyon hasonló, mint ami Péterrel és a többiekkel történt, hogy - Ne ne hát ezt ez nem értjük, nem, ez nem lehetséges!

És akkor Jézus azt mondja, hogy - Mindenki vegye vállára a maga keresztjét!

Mit jelent ez? Gyerekkorban játszottatok-e olyat, hogy - mindig volt valaki, aki még nem tudja -, kezünk ügyében van két gyufaskatulya, kivesszük belőle a gyufát. Hát annak nincsen semmi súlya. És akkor a következő valakit, akivel ezt játsszuk, azt mondjuk, na fogadjunk, hogy nem sokáig tudod a két gyufaskatulyát kinyújtott karral tartani. És akkor hát persze mindig, aki eddig még nem próbálta azt mondja: - Ne viccelj, hát még a gyufa sincs benne! A gyufás skatulyát nem tudom tartani hosszú ideig? Ne viccelj már! Hát az lehetetlen! S akkor mi történt? Odaadjuk a két gyufaskatulyát, és tartja így, s előbb utóbb elkezd remegni a keze, megy lefelé, és akkor mi persze: - Na, már nem is jó! Már lejjebb ment a kezed! Miért nem tartod? Miért? Ilyen gyönge vagy?

Miért nehéz tartani két üres gyufaskatulyát? Azért mert nehéz a karunk. Nem a gyufaskatulya nehéz, a karunk. És tulajdonképpen, amikor Jézus azt mondja: - Mindenki vegye vállára a keresztjét! Akkor ez azt jelenti, hogy végül is a legnagyobb terhet mi saját magunk számára jelentjük. De úgyis mondhatnánk, hogy amit igazán hordoznunk kellene egy életen keresztül, az mi saját magunk vagyunk, beleértve a teljes emberségünket. Az emberségünket kellene nem akarni lerakni, hanem azt hordozni.

Mit jelent az ember voltunkat hordozni? Azt jelenti, hogy valamiképpen elhordozzuk a gyöngeségünket, a gyarlóságunkat. A tökéletlenségünket, ami annyi fejfájást okoz nekünk. Hogy a bűnre hajló emberi természetünket. Azt hogy hibát hibára tudunk nem egyszer halmozni, mikor egy nehezebb életszakaszban vagyunk. Hogy magunkra venni a keresztet alapvetően azt jelenti, hogy elhordozom a saját ember voltomat. És ezt nem akarom lerakni.

Egyszer egy édesanya ment egy híres szakemberhez. Azt mondta: - Egy nagyon fontos kérdésem lenne! Hogy tudnék úgy fejlődni, hogy ne rontsam el a gyereknevelést, hogy ne hibázzak? Legyen szíves, mondja el, hogy kéne úgy nevelni a gyereket, hogy ne hibázzak! És akkor ez a híres szakember a következőt mondta: - Kedves Édesanya! Az élet nem azon múlik, hogy maga hibázik-e vagy nem, mert hát mindenképpen hibázik. Az elkerülhetetlen. A kérdés mindig az, mit teszünk az után, hogy hibáztunk. Hogy maga elég jó anya lesz-e, az nem azon fog múlni, hogy hibázik vagy nem. Mert hibázni fog. Hogy maga elég jó anya lesz, az azon fog múlni, hogy mit csinál azután, hogy hibázott.

Az első gondolat az, hogy Jézust is megkísértette a kísértő. Mondhatjuk, akár ebből a szempontból is, hogy a kísértésnek az volt az alap logikája: - Tudod mit Jézus? Hát ha Te tényleg az Isten szentje vagy, az Istennek a fölkentje, hát akkor egy kicsit rakd le az emberi természeted! Hát… miből áll az Neked? Nem kell annyit szenvedni! Egyszerűen csak ragyogtasd fel az istenit. Hagyd azt az emberi természetet. Hát nem látod, hogy mennyi nehézséget okoz? Hát Te sokkal több vagy, mint egy ember! Rakd le ezt az emberi természetet, nem kell azt Neked hordozni! Tárd föl az istenit, és dicsőségben vidd aztán a Tieidet! Nagy kísértés. Nagy kísértés azt hallani a fülünkkel, hogy rakjuk le az emberi természetünket, nem kell azt hordozni.

Mit jelent, hogy az emberi természetünk súlyát viseljük? Azt jelenti például, hogy fölismerjük, hogy nem vagyunk elegek saját magunknak. Hogy nem vagyok elég magamnak. Hogy akár mennyire is lehetek értékes, és ügyes, és mondhatnám ezt a sort hosszan, nem vagyok elég magamnak. És hogyha nem vagyok elég magamnak, ez két dolgot is jelent: hogy kikerülhetetlenül van közünk egymáshoz. És az, hogy van közünk egymáshoz kikerülhetetlenül, ez azt jelenti, hogy néha jót kapunk egymástól, és néha rosszat. És ahogy mi magunk néha jót teszünk, és néha rosszat, és próbáljuk elhordozni ezt az emberi természetet, aközben ahogyan kikerülhetetlenül összetartozunk egymással, ugyan ez történik. És akkor nagy kérdés az, hogy hogyan visszük tovább az életet akkor, amikor egymástól nem kapunk jót. Hogy akkor valamit le akarunk-e rakni, le akarunk-e pöckölni, vagy hordozzuk tovább a saját emberi természetünknek a súlyát, amiben benne van az, hogy egymáshoz közünk van, és kapunk egymástól jót és rosszat.

Egy ismerősöm mesélte néhány nappal ezelőtt: volt valaki az ismeretségi körében több évtizeden keresztül nem tudta lerakni a poharat. Alkohol beteg. És élte az alkoholbetegek bizonyos szempontból szokásos életét. Hibáztatott másokat, és a többi, és a többi, néha fogadkozott, néha azt mondta, hogy ő nem is beteg, és a többi. És közben pedig szép lassan mindenki eltávolodott Tőle. Egyre nagyobb megvetésben részesült, egyre kevésbé volt kedve az embereknek vele lenni, és aztán egy távolabbi rokonával találkozott, aki tudta ugyan, hogy ez így van, mégis öt perc, és tíz perc és tizenöt, és nagyon nagy emberséggel beszélgetett vele. Egyszerűen megadta az emberi tiszteletet, megbecsülte az ő ember voltát, ember számba vette. És elég régóta volt ebben élménye ennek az alkoholbeteg embernek, és hogy eltelt körülbelül negyed óra, el is váltak egymástól. És egyszer csak a következő fogalmazódott meg ebben a valakiben: hát ha van még a Földön valaki, aki engem ember számba vesz, akkor én is vehetném magamat. És ez az élménye, és ez a fölismerése hozott egy fordulatot, és azt mondta: hát akkor én többet nem iszom.

Ez a pozitív része annak, hogy senki sem elég önmagának. Hogy kikerülhetetlenül összetartozunk, és sokszor negyedórányi emberség elég ahhoz, hogy valami történjen velünk, valami nagyon igaz. És hogy valamit meg tudjunk tenni, valami nagyon igazat.

Mit jelent az, hogy Jézus azt mondja, hogy vegyétek vállatokra a kereszteteket! Mit jelent ez? Hogy az emberi természetünknek van egy része, ami állandóan azt mondatja velünk, mint egy sajátos kísértés, hogy rakd le az emberi természeted! Rakd le! Nem kell azt neked hordozni! És akkor mit szoktunk csinálni? Hogyan próbáljuk ezt lerakni és azt mondjuk: - Na nem! Ezt már nem! Hogy elővesszük az ujjunkat, és mutogatunk vele. Azt mondjuk, Ő a hibás! Ő a felelős mindezért! És akkor a felelősre való mutatásban, az ítélkezésben, egymás megvetésében, a másik kárhoztatásában, a másik hibáinak a fölsorolásában egy végtelen úton kezdünk el bolyongani. Tulajdonképpen mindennek a veleje az, hogy nem akarjuk elhordozni az emberi természetünk.

Nehogy félreértsétek, szó sincs róla, hogy ne volna az emberségünkhöz hozzá tartozó az, hogy néha kimondjuk azt, hogy mi az igazság. Hogy kimondjuk azt adott esetekben, hogy ki mit tett. És éppenséggel az az irgalom, amiben nincsen igazság, éppenséggel valami olyan irgalom, ami elfedi az igazságot. Valami, ami nem segít az embernek. De éppenséggel amikor az igazságot meg tudjuk, és meg merjük nevezni - akár egy másik emberre vonatkozóan is -, az nyitja meg a legjobban az utat az irgalom számára. Az irgalom nem az igazság eltussolására való, hanem éppenséggel, miután kimondtuk az igazságot, akkor nyílik meg leginkább a lehetősége. De amikor még egy gyóntató helyzetben is - most elmondom a keserűségem! De nem mintha keserű lennék, csak fontosnak tartom, hogy Ti is tudjátok! - ez pedig az, hogy amikor még egy gyónásban is valaki a bűnbánattartást úgy értelmezi, hogy azt mondja: -Jajjj, hát mennyi bűnt követtek el ellenem! És hogy ez mekkora bánatot okoz nekem Atya! Hát el is mondom! Hát ennek semmi köze a bűnbánattartáshoz! Az ő bánata, hogy mások mit csináltak vele! És ezt hallgassam bűnbánattartás címen?

Amikor le akarjuk rakni az emberségünket, annak a súlyát, hogy mit jelent az ember voltunk, akkor a természetünkből adódóan hajlandóak lehetünk arra, hogy mutogassunk és ítélkezzünk egymás fölött. És ez mit fog jelenteni? Engedjétek meg, hogy az ősegyháznak egy gyönyörű, bár nem könnyen látható képét hozzam ide.

Hogy mondja a szentírásnak a misztikája? Azt mondja, hogy mi megfürödtünk Krisztus vérében. Megmosakodtunk Krisztus vérében. Hogy megtisztultunk Krisztus vérében. Nyilvánvaló szimbolikus beszédről van szó. Mi az értelme? A vér az ószövetségi ember számára az életnek a jelképe. Megfürdeni Krisztus vérében azt jelenti, hogy átmos bennünket Istennek az élete. Mert a saját életünk elég gyönge. Elég gyarlók vagyunk, és tökéletlenek, az élet újból és újból kifogy belőlünk. És ezért megmerítkezünk, és átmos bennünket Istennek a múlhatatlan élete. Ez jelenti azt, hogy megfürdeni Krisztus vérében.

Mi történik akkor, amikor rászokunk arra, hogy mások fölött ítélkezzünk, és hibáztassunk, és felelőssé tegyünk? Ha ezt a képet tovább visszük, az történik, hogy mások szennyét fröcsköljük magunkra. Fröcsköljük, fröcsköljük, és mondjuk: - Ezt nézzétek mit történ, ezt mások így csinálták! Nézzétek mennyi szenny!

Hát attól, hogy mások fölött ítélkezünk, nem válunk tisztává. Nem leszünk igazzá, hogy azt mondjuk, hogy Ő! Sem tisztává, sem igazzá nem tudjuk így mosdatni magunkat. Hanem csak még piszkosabbá leszünk. Gyönyörű üzenete van annak, hogy megfürdeni Krisztus vérében, mert az mos bennünket tisztára.

És akkor záró gondolat: miért mondja Jézus azt, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. És nem kell hozzátenni azt, hogy aki minden áron meg akarja menteni az életét. Itt nem arról van szó, hogy aki meg akarja menteni az életét, hát az ejnye-bejnye, meg a jó kisfiúk, jó kislányok nem így járnak el, meg aki eléggé nem önző, akkor az nem akarja ezt csinálni. Nem erről van szó, hogy az önzetlen ember nem akarja, az önző meg akarja. Hanem arról, hogy azért nem érdemes meg akarni menteni a saját életünket, mert nem tudjuk megmenteni. Ilyen egyszerűen. Nem érdemes nekilátni megmenteni akarni az életünket azzal, hogy Ő volt, és Ő volt, és nem én voltam. Lerakva az emberi élet súlyát, az emberi természetünk súlyát, ami önmagában egy súly, azért, mert ezzel önmagunkat nem tudjuk megmenteni. Hogy az ember éppenséggel egy olyan lény, aki mindenképpen rászorul a másikra, és ez a másik, nem egyszer Isten. És ezért mondja Jézus, hogy - Gyertek, és akkor Ti kövessetek engem! Mert néha az életnek lesz egy pillanata, amikor a legtöbb, amit tehetünk, hogy fölkiáltunk, és azt mondjuk: - Uram irgalmazz nekem! Talán ez a legtöbb, és ezzel tudjuk akkor elhordozni az emberi életünk és természetünk súlyát. Az ember magát nem tudja megmenteni. Nem azért, mert gyönge, vagy rossz, hanem mert ember! És van egy pont, ahol már csak Isten menthet meg bennünket. És milyen nagy dolog, hogyha tudjuk, hogy Istennek van ereje ehhez.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Gyenge Ágnes