Lk 10,1-12.17-20 - Évközi 14. vasárnap (C év)

2013.07.07.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 66,10-14c)

A próféta jövendölésében Jeruzsálem a Messiás országát jelképezi. Magát Jeruzsálemet megszemélyesíti, és édasanyaként ábrázolja. A megjövendölt messiási országban béke uralkodik. Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Táplálkozzatok tejével, lakjatok jól vigaszt nyújtó keblén, és teljetek el gyönyörűséggel csodálatos gazdagságából. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsőségét. Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak és térdükön becéznek titeket. Amint az anya vigasztalja gyermekét, úgy vigasztallak én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást. Ennek láttán örülni fog szívetek; Csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak: Szolgáinak az Úr megmutatja segítő kezét.

Szentlecke (Gal 6,14-18)

Nem akarok mással dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten (igaz) Izraelének! Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.

Evangélium (Lk 10,1-12.17-20)

Jézus munkásokat hív aratásába, és hatalmat ad nekik az evangélium hirdetésére. Aki befogadja őket, Isten békéjét kapja jutalmul. Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek:  Elérkezett hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.” A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”

Vasárnapi beszéd

Bőséges volt ez a mai evangélium, elég hosszú ahhoz, elég sok mindent hozó, hogy éppenséggel szabadon válogathassunk abból, hogy mi az, ami nekünk fontos, sőt, hogy egyáltalán mi is az, amit meghallunk abból, ami elhangzott. Sok pontra helyezhetjük a súlypontot, s érdemes volna talán a mai estén arról beszélni, hogy hol lehetnek a mai evangéliumnak lehetséges, fontos súlypontjai, és talán honnan hova kéne ezt a súlypontot helyezni.

Először is itt van ez a mondat, amit tudunk kívülről is, annyira belénk vésődhetett, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Költői kérdés: hol van ennek a mondatnak a súlypontja? Éppenséggel hogyha visszhangzik bennem a mi papi beszédünk, akkor általában azt hallom, hogy „a munkás kevés. Jaj, de kevés!” És akkor itt aztán hatalmas cirádák veszik el kezdetüket, s akkor jönnek-mennek mindenfelé, s hogy így kevés és úgy kevés, és így nehéz és úgy sok, és a többi. Minthogyha ennek a mondatnak éppen az első része egészen semmitmondó lenne. „Az aratnivaló sok!” Hát kétezer évvel ezelőtt éppenséggel egy nagyon nagy erejű szimbolikus kép volt az aratás képe, tehát a korabeli hallgatóság, mikor erről hallott, hogy „az aratás”, akkor éppenséggel Isten országának az eljövetele, a Messiásnak a megérkezése, valaminek a beteljesedése is, üdvtörténeti révbe érése is számukra nagyon világosan megjelenhetett. Tehát ennek a mondatnak a súlypontja sokkal inkább ott van: „az aratnivaló sok”. Most képzeljük el azt a gazdát, aki azt mondja búsan-komoran: jahhhh, megérett az eper. Ennél csak egy rosszabb van: érik a cseresznye. A meggy már megérett, barack is érik, hát ennél rosszabb már nem is lehetne… Hát rendben van, hogy érik az eper, hogy megérett a cseresznye, hogy már a barack is érik, na de ez nem valami rettenet! Hanem ez egy örömhír! Az egy másik kérdés, hogy éppen azt mondjuk: annyi a cseresznye, azt se tudjuk, ki fogja leszedni. Hogy olyan bőséges lesz a termés, már most elkezdünk azon gondolkodni, hogy kiket hívjunk, hogy segítsenek a munkában. Tehát ennek a kijelentésnek a súlypontja ott van: megérett! Hogy bőséges! Hogy van mit aratni! Hogy ezért lesz mit enni! Hogy lesz miből élni! Hát itt van a súlypontja. Ez az első.

Aztán a második. Azt mondja Jézus: „úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”. És itt megint olyan sokszor hallom, mikor ez veszi kezdetét: na, ez az a „farkasok”! Na, erről tudnánk beszélni! A farkasok, aztán a sakálok! A medvék! S akkor mondjuk az egész állatsereget, pedig de nagy dolog rácsodálkozni a báránylétnek az értékére. Értékére? Annak a szépségére, annak a méltóságára! Például képzeljünk el egy férjet és egy feleséget, akik úgy döntenek, hogy farkasok lesznek. Grrrrr! És akkor mi mást is tennének, erősítik a harapásukat, fenik a körmeiket, az a lényeg, minél erősebb legyen a szorításuk, vicsorognak egymásra… Ki akar így élni?! Hát, kinek jó az, mikor a férj és a feleség úgy dönt, hogy farkassá válik? S a hatalmukat fitogtatják, meg egymást karmolják. Mi abban a jó?! Milyen nagy dolog az, mikor két ember, aki együtt él egymással, még ha húsz év után is, de úgy döntenek, hogy abbahagyják a farkasozást, s azt mondják: hát, lehetnénk bárányok is! Hogy lehetnél te is bárány és én is bárány. És tisztelhetnénk egymás gyöngeségét is. És megtehetnénk azt, hogy ezt nem használjuk ki, hogy nem fordítanánk a saját javunkra és a másik kárára, mikor látjuk a másik embernek az esendőségét. Hogy élhetnénk éppenséggel bárány módjára is, és hogy elfogadhatnánk azt a gyöngeséget, sőt, még értéknek is tekinthetnénk. Hát nemde mi döntünk arról, hogy farkasként élünk vagy bárányként? És persze, hogy a bárány voltunknak van éppenséggel kockázata. De csak annyi, amennyi az emberi életnek. Éppen csak annyi. Egy kicsivel se több.

Mondom tovább. Aztán azt mondja, hogy „lesznek helyek, ahol majd befogadnak benneteket, s lesznek helyek, ahol nem fogadnak be titeket”. És itt is mennyire értelmetlen azt ragozni, hogy ki nem fogadja el az evangéliumot, és milyenek a mai emberek. Hogy nem hallják meg és-és-és. Miközben ott vannak az élményeink, ahogy bennünket befogadtak. Az első és alapvető gondolat: az embernek nem arra van szüksége, hogy őt elfogadják. Az édeskevés. Az evangélium sem arra vágyik, hogy azt bárki is elfogadja. Itt van a Hitvallás, nagyon szép, körbemegyek, azt mondom: elfogadod? Hát, én el! Hát éppenséggel semmi következménye nincs. Hát elfogadom! Itt az evangélium, odaadom neked: elfogadod? Hát persze, elfér a polcon! Hát én elfogadom! Elfogadni az evangéliumot édeskevés! Elfogadni egy másik embert? Nagyon kevés. Amire szükségünk van, az az, ami a mai evangéliumban hangzott el: hogy befogadjuk egymást. Mert a befogadásban az történik, hogy éppenséggel megengedem azt, hogy olyan közel legyél hozzám, hogy én magam is alakuljak és változzak ebben a közelségben. És hogy a befogadásban az is benne van, hogy el fogom hordozni és viselni, hogy valaki, akit befogadtam, éppen messze vagy távol van tőlem. De attól én még őt tudom hordozni. Az ember arra vágyik – csakúgy, mint az evangélium –, hogy befogadják, nem pedig arra, hogy egyszerűen csak elfogadják. Elfogadni az evangéliumot vagy egy másik embert egyszerűen nem elég nekünk.

És aztán, ha megtalálom a cédulámat… a negyedik pont az valahogy úgy szól, hogy „ne annak örüljetek, hogy a hatalmatokra ez vagy az történt, hogy erősnek bizonyultatok… ne ennek örüljetek. Ne annak örüljetek, hogy szót fogadtak nektek vagy engedelmeskedtek nektek, örüljetek annak, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” Mit jelent ez? Mit jelent annak örülni, hogy a nevem föl van írva a mennyben? És nem annak, hogy úgy csináltad, ahogy mondtam neked, hogy engedelmeskedtél. Milyen rövid ideig tart az! Ha a nevünk föl van írva a mennyben, és ez tudatosul bennünk, ez azt jelenti, bármikor az égre nézhetünk, és azt mondjuk: „én tudom, a nevem ott föl van írva. Engem ott várnak.” Ráadásul, ha valaki tudja, hogy a neve föl van írva a mennyben, ez azt jelenti, hogy túllátunk három dolgon. Három dolgon biztosan túllátunk. Az egyik, hogy túllátunk saját magunkon. Az az ember, aki az orráig lát, vagyis, aki semmi többet nem lát, mint saját magát, ahogy szoktuk mondani: „még az orromat se láttam”, tulajdonképpen az ilyen ember döbbenetes sötétségben él. Az az ember, aki nem lát túl magán, sötétségben él. És minél inkább látunk túl-túl-túl magunkon a húsvéti fénynél, annál inkább gazdagodik az életünk. Aztán a második. Éppenséggel a húsvéti világosság segít nekünk, hogy túllássunk egy pillanaton. A pillanaton. A pillanatnyi helyzeteinken, a pillanatnyi késztetéseinken, a pillanatnyi sérelmeinken, és akármi máson. Hogy túllássunk a pillanaton. És aztán éppenséggel, hogy föl van írva a nevünk a mennyben, ez azt is jelenti, hogy túllátunk a halálon. De nagy dolog ez a fény, amit Jézus hozott el, ahogy azt mondta: „közel van Isten országa!” És Isten országának a fénye túlláttat bennünket a halálon is. Hát egészen más, nagyvonalú életet tudunk élni akkor, hogyha nem sötétségben élünk csak magunkat látva, hanem azon túl is látunk.

És aztán végül azt mondja Jézus: „na, ha elmentek ti hetvenketten, és aztán befogadnak titeket, mondjátok azt: közel van hozzátok Isten országa! És ha nem fogadnak be titeket, akkor meg mondjátok azt, hogy… közel van hozzátok Isten országa!” Ugyanazt kell mondani. Milyen érdekes ez, tulajdonképpen nem is az üzeneten önmagán múlik csak. Hanem azon, hogy ki fogadja be. Tulajdonképpen a keresztény ember az a valaki, aki addig formálja magát, míg az üzenet benne örömhírré nem lesz. Istennek van egy üzenete: nemcsak szavak, egy élő személy. S addig-addig gyúrom magamat, mígnem minden, amit Jézus ebbe a világba hozott, bennem jó hírré nem lesz. Adott esetben még örülni is tudok neki. És éppenséggel ugyanez az üzenet lehet, hogy másoknak valamiféle botrány, megint másoknak egyszerűen csak unalmas, megint másoknak esetleg félelmet kelt, nem azért, mert az üzenetnek ez volna a természete, hanem mert mire megérkezik hozzájuk, ott deformálódik. Hát de nagy dolog, ha az üzenet bennünk ép tud maradni! Hogy ha mi is elég épek vagyunk ahhoz, hogy bennünk a jó hír az jó hír és örömhír lehessen. Ezért tulajdonképpen keresztény emberként ezért alakítjuk és formáljuk magunkat.

Eszembe jutott egy 25 évvel ezelőtti találkozásom. Felvidéken csavarogtam, s bementem ott egy kis helyen egy pici múzeumba. S a kicsi múzeum talán két vagy három szoba volt, egyetlen idős férfiember volt ott, öltöny volt rajta, nyakkendő, zakó. Köszöntem neki magyarul, hogy jó napot kívánok, visszaköszönt, és akkor ott magyarul körbevezetett, mindent nagyon megmutogatott, megmagyarázott, s végül kezet fogtunk, elköszöntem tőle, mondtam neki: „hát viszont látásra, az Isten áldja meg!” Akkor kihúzta magát ez az idős magyar ember ott, és azt mondja: „ajánlom magamat!” S én életemben még sosem hallottam ezt a köszönést élőben. Hát irodalmi dolgokban olvastam ezt, hogy van ilyen, de hogy egy élő ember így köszönjön nekem, hogy „ajánlom magamat”… És tudjátok, már nem emlékszem a múzeumra, fogalmam sincs, mit láttam ott. A bácsira emlékszem. Hogy megállt az öltönyben, zakóban, és azt mondta: ajánlom magam! És először furcsa volt, hát micsoda nagyképűség ez, ajánlani magam, de hát aztán végiggondoltam, hogy milyen kedvesen, szívélyesen vezetett ott engem körbe… ez az ember mondhatja, hogy ajánlom magam! S akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény ember az, aki addig formálta magát, míg Istennek a híre őbenne örömhírré, jó hírré nem lett, s ezért odaállhatunk egy másik ember elé, és azt mondhatjuk: ajánlom magamat! És nyilvánvaló, ebben nem arról van szó, hogy ne látnánk túl magunkon, mert valójában csak annyiról van szó, hogy befogadtunk valamit és valakit, amit képesek vagyunk közvetíteni. Az örömhírnek nagyon töredékes meghirdetése, ha azt mondom: „Jézus azt mondta, hogy…” Ez nem az örömhír meghirdetése, hanem elmondtam, hogy Jézus mit mondott kétezer évvel ezelőtt. Ennyi történt. Az örömhír meghirdetése az sokkal több ennél: nem szavaknak az elismétlése, hanem valakinek a befogadása. és aztán annak a lehetősége, hogy azt mondhassuk: ajánlom magamat!

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf