Lk 11,1-13 - Évközi 17. vasárnap (C év)

Olvasmány (Ter 18,20-32)

Ábrahámnak megjelent az Úr, és így szólt hozzá: „Szodoma és Gomorra bűne már égbe kiált, és igen súlyossá lett. Lemegyek hát, és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom.” Ekkor az Úr kíséretében levő két férfi Szodoma felé indult, de Ábrahám megállt az Úr előtt. Azután Ábrahám közelebb lépett, és megszólalt: „Valóban el akarod pusztítani az igazakat a gonoszokkal? Talán ötven igaz is akad a városban. Igazán a vesztüket akarod? Nem kegyelmezel meg inkább a helységnek az ötven igazért, aki ott lakik? Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, és az igazaknak meg a gonoszoknak így egyenlő legyen a sorsuk. Ez nem méltó hozzád! Te az egész föld bírája, ne tennél igazságot?!” Az Úr így válaszolt: „Ha ötven igazat találok Szodoma városában, értük megkegyelmezek az egész helységnek.” Ábrahám folytatta és így szólt: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, ámbár csak por és hamu vagyok. Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz. Az öt miatt elpusztítod az egész várost?” Az Úr így válaszolt: „Nem pusztítom el, ha legalább negyvenöt igazat találok benne.” Erre Ábrahám folytatta beszédét: „De lehet, hogy csak negyven van.” Az Úr ezt felelte: „Negyven miatt sem fogom megtenni.” Ő újra így szólt: „Ne haragudj, Uram, ha beszélek, de lehet, hogy csak harmincan lesznek.” Ezt válaszolta: „Ha harmincat találok, akkor sem teszem meg.” Ábrahám aztán újra szólt: „Nos, ha már egyszer bátorkodtam Urammal beszélni: Mi lesz, ha csak húszat találsz?” Az Úr így felelt: „Húszért is megkímélem.” Ő folytatta: „Ne haragudj rám, Uram, ha még egyszer szólok: Lehet, hogy csak tízen vannak.” Ezt válaszolta: „Tíz kedvéért is megkímélem a várost.”

Szentlecke (Kol 2,12-14)

Testvéreim!  A keresztségben Jézus Krisztusba temetkeztetek el, és benne fel is támadtatok annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki őt a halálból feltámasztotta. Titeket tehát, akik bűneitek és testi körülmetéletlenségetek következtében halottak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket. A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.

Evangélium (Lk 11,1-13)

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki?

Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Vasárnapi beszéd

„Kérjetek és kaptok! Keressetek és találtok! Zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” Hát hogyne vennénk komolyan Jézusnak a szavát, hogyne volna része a hitünknek, és közben hogyne teremthetne bennünk feszültséget a saját élettapasztalataink miatt! Hát lehetetlen, hogy akármennyit is éltünk, néha ne imádkoztunk volna valami valódi jó szándékra, valamire, ami egészen nyilvánvaló volt, hogy Isten tervébe illeszkedhet, valami, ami tisztességes volt és rendes volt… és közben Isten nem adta meg. Mit kezdjünk ezekkel a tapasztalatainkkal? Hogy valami úgy tűnt, hogy semmilyen módon nem áll ellentétben Isten kinyilatkoztatásával, és mégsem adta meg az Isten. Most higgyünk akkor ennek, vagy ne higgyünk? Vagy mit kezdjünk ezzel a belső feszültséggel? Már ha van nekünk olyan.

Tudom, hogy meleg van. Ezért aztán történetet történetre szeretnék fűzni, egy-egy történet már ismerős lesz nektek, de itt inkább talán azt, ahogyan összeáll valami… erre figyeljetek! Mégpedig az első történet… el se mondani akarom, hanem inkább csak fölidézem nektek. Emlékeztek arra a valakire, aki föladja a hirdetést egy ingatlanról, amihez hatalmas kert tartozik. Emlékeztek rá. És mi történik a végén? Hogy a vásárló, a leendő tulajdonos már csak a nagy kertet akarja látni. S azt kéri a hirdetés föladójától, mutassa meg azt a hatalmas kertet. És kimennek a kertbe, és olyan kicsi, hogy a ház fala és a kert között egy lépés távolság van. És akkor fölháborodik a leendő vevő, és azt mondja: „uram, ön becsapott engem! Hát mit képzel?! Lóvá tett!” S akkor erre azt mondja az eladó: „szó sincs róla, hogy magát becsaptam volna. Ez a kert valóban hatalmas – fölfelé.”

Amikor föltesszük a kérdéseinket, benne vagyunk a dilemmában, és a feszültségben, nem egyszer valamiképpen az történik velünk, hogy nagyon jól ismerjük a távolságokat előre és hátra, törődünk a múlttal és a jövővel, birkózunk a származásunkkal, és aggódunk a jövő miatt, aztán nézünk jobbra-balra, mindenfelé, de csak így. Így, ilyen laposan. Márpedig az életnek van mélysége és van magassága. És az igazi, valódi emberi kérdéseink az életnek nem ezt a világát szokták valójában érinteni. Vagy inkább azt csak érintik, de ahol az igazán megszólít bennünket, az az életnek a mélysége meg a magassága. És velünk nem egyszer az történik, hogy elfelejtkezünk a mélységről és magasságról, föltesszük a kérdéseinket, imádkozunk, bármit teszünk – mélység és magasság nélkül. S mi lesz a következménye? Csak zavarodottak vagyunk. Csalódottan téblábolunk.

Emlékeztek arra? Találós kérdés. Van öt ember. Van egy kosár, van benne öt alma. Minden embernek kell adnunk egy almát úgy, hogy a végén minden embernél legyen alma, de a kosárban is maradjon egy. Mi a megoldás? Jaj, bárcsak belelátnék a fejetekbe! Az arcotokat látom, csak nem tudom, hogy hogy megy ez bennetek. Tudjátok, elmondom az élményemet ezzel kapcsolatban. Mikor elolvastam, azt mondtam: „na, nézzük csak, álljunk csak neki!” Nekikezdtem gondolkodni, úgy, olyan jó laposan, azt mondja, öt ember, öt alma, hm! Nem jön ki! Akárhogy is rakosgattam az almákat, hát, vagy egy embernek nem jutott alma, vagy a kosárban nem maradt alma. És mi történt velem? Az, mint ahogy egyébként az életben nyilván sokkal-sokkal finomabb, árnyaltabb és sokkal fontosabb, jelentőségteljesebb esetekben is: hogy arra jutottam, meg kell találnom a megoldást. Ezért aztán gyorsan a könyv végére lapoztam… kell a megoldás! Nem tudtam türtőztetni magam, nekem kell a megoldás! Nem találtam ki, megolvastam. És talán ha valaki még nem jött volna rá, akkor elmondanám: négy embernek adunk négy almát, az ötödik embernek meg a kosárral együtt adjuk az almát. De valahogy úgy vagyunk az életben, hogy az élet földob ilyen helyzeteket. S azt mondjuk: „ez nem jön ki, Uram! Istenem, ez nem jön ki! Hát öt alma, öt ember és kosárban is alma, Uram, nem, nem!” De az élet nem mindig segít, hogy hátralapozunk, és elolvassuk a megoldást. Ilyen nincsen! Hanem akkor őrlődünk. Őrlődünk egy napig vagy tíz évig vagy élethosszig, s azt mondjuk: „Uram, föladtál nekem itt az életben egy nagy témát, ez nem jön ki. Hát nem tudom, hogy a Te egyenleteid hogy szoktak végződni, de nálam nem jött ki.”

Emlékeztek a történetre? Tengeri hajóút, vígan vannak, nyár van, fúj a tengeri szél, ami itt nem fúj egy kicsit se, és aztán az egyik utazó megeszik egy almát, és a csutkát bedobja a vízbe. Egyszer csak delfinek jelennek meg, és a delfinek az orrukkal pöckölgetik ki az almacsutkát. S hát akkor odagyűlnek az utazók, azt mondják: „nézzétek, milyen játékosak a delfinek! Hát, jó őket nézni! Nézzétek, hogy játszanak azzal a csutkával!” Erre van ott valaki, aki ért a delfinekhez, azt mondja: „Dehogy játszanak! Meg akarják menteni.” „Megmenteni?” „Megmenteni azért, mert a delfin tud két dolgot: az egyik, hogy a táplálékhoz a víz alatt lehet jutni. Levegőhöz meg a víz fölött. S valaki beesett a vízbe, most a delfinek jöttek, hogy segítsenek neki levegőt venni.” Az életnek vannak nagy témái, egész bent vagyunk a vízben, de úgy, hogy ellep minket az… úgy-úgy, ahogy el kell, még fölöttünk is van jócskán víz. S azt mondjuk: valami hiányzik. És megyünk, és úszunk, és ezt is megkóstoljuk, azt is, ezzel is megtömjük magunkat, azzal is. Valami nem jut eszünkbe: hogy levegőnk nincs. Itt most azt mondanám: „tudjátok mit? Egy nagy-nagyszerű vacsorára meghívlak rögtön benneteket. Most olyan, olyan kézzelfoghatósabbra.” Azt mondanátok biztos sokan: „hagyjál a vacsorával, levegőt csinálj! Hát levegő nincs! Étel van.” Valahogy az életünknek bizonyos kérdéseivel – pont a legfontosabbakkal – nem egyszer úgy vagyunk, hogy laposan élünk, s azt mondjuk, valami hiányzik. Csak a levegő nem jut eszünkbe. Hogy talán az, és nem táplálék.

Jézus nem egyszer olyan fölháborító dolgokat mond. Azt mondja: „áldalak téged, Atyám, mert így tetszett ez neked!” Hm. Föltámadása után azt mondja: „ennek így kellett történnie. Hát nem értitek?! Meg volt írva az írásban. Pontosan így kellett lenni, és így is lett.” Mikor az üldözésről szól, akkor azt mondja: „igen, miattam, az én nevemért sok rossz dolog is fog veletek történni.” Ha az életet így nézzük, hogy hat ez ránk? Rám úgy hat, hogy… a nemjóját! Hogy micsoda egy tekintélyelvű beszéd! Hogy micsoda egy hatalomittas szó. Hogy micsoda… valahogy az ember voltomról minthogyha teljesen meg is felejtkezne ez a néhány mondat. Csak úgy oda van csapva. Nem esik jól… Érthető, hogy nem esik jól, és mindaddig nem is esik jól, ameddig laposan élünk. De amikor egyszer csak az életnek lesz mélysége meg magassága, ezek a szavak elkezdenek teljesen mást jelenteni. Többé nem fölháborítóak, nem gőgösek, nem föntről szólnak, vagy nem tűnik úgy, mintha kioktató lenne vagy nem értené az embert, aki mondja, hanem nagyon fontos jelentésük lesz.

Két rövid kérdésem: Henri Boulad atya elment leprások közé. Ül ott egy leprás ember, már járni se tud. Boulad atya odamegy hozzá, és azt mondja: „hogy van?” A válasz így hangzik: „köszönöm, jól.” Ez most önámítás? Hazugság? Őszintétlenség? Önszuggesztió? Kedveskedés? Udvariasság? Vagy van-e benne valami mélység és magasság? A másik: megyek a Pista bácsihoz a kórházba, fekszik már hónapok óta, ott a maga végtelen egyszerűségében, s kérdezem: „Pista bácsi, hát most bejöttem ide, jövök legközelebb is, van-e szükséged valamire?” Pista bácsi azt mondja: „jaj, Ferikém, hát mindenem megvan.” Megbolondult? Értelmetlen? Megzavarodott? Vagy pedig a válaszban van valami magasság és mélység. Ha csak így nézzük, azt mondjuk: „jaj, miket mond?!” Ha az életnek van mélysége és magassága: „hej, Pista bácsi, de jó, hogy ezt hallottam! Jaj, talán pont erre volt szükségem!”

Éppenséggel… aki kér, kap. Aki keres, talál. A zörgetőnek ajtót nyitnak. Tudjátok, Nemes Ödön atya Japánban éppen szenvedett. Azt mondja: „Uram, hát én a Te kedvedért lettem szerzetes meg pap, énnekem annyi jó ötletem van, hogy mi jót lehetne itt tenni, Te meg semmit se csinálsz meg. Mindig imádkozom: legyen így, Uram! Hát, nem lesz úgy. Akkor, Istenem, legyen amúgy! Olyan jól kigondoltam… Úgy se lett.” Nemes Ödön atya összezuhant. Ő maga írja ezt. Azt mondja: „egészen meg voltam zavarodva. Hány jó ötletemet utasítod még el, Uram?! Most mi nem tetszik ezekben?” S akkor azt mondja: „azt hiszem, másképp kéne imádkoznom.” Attól kezdve a következőt gyakorolta: megnézte, hogy mi van. Azt mondja: „kétségkívül, ebben valami jónak kell lennie, mert az Úr is benne van.” Ettől kezdve azt kérte: „Uram, mondd meg nekem erről a helyzetről, hogy mi a jó benne! Ebben egy picit látom, ebben jócskán látom, ebben meg egyáltalán nem látom. Uram, légy szíves, mutasd meg nekem, hogy ebben most mi a jó!” Azt mondja: „amióta ezt kértem Istentől, hogy mutassa meg, hogy valamiben mi a jó, valami válasz mindig született.” Mégpedig azért is, mert valójában a kérdésünkre nem választ akarunk. Mikor laposan élünk, akkor kérdéseink vannak és válaszokra várunk. Mikor lesz az életnek mélysége, magassága, egyszer csak már nem lesz olyan fontos a válasz. Hanem egyszerűen csak már arra figyelünk, hogy mi az, ami növeli az életet körülöttünk meg bennünk. S ha nincs válasz, úgy is jó.

Egyszer valaki azt mondta: „itt van ez az evangélium: kérjetek és kaptok! Azt nem mondta, hogy azt kapjuk, amit kérünk. Keressetek és találtok! Így is lesz. Csak nem azt találunk, amit kerestünk. És végül azt mondja: zörgessetek, és ajtó nyílik! Igen, mi a földszinten zörgetünk, és az elsőn nyílik az ajtó.” Ha így élünk, azt mondja, csak nem nyílt ki egy ajtó se! De az elsőn már régen nyitva van. Ezt úgy nevezhetnénk: szükségünk van nekünk, megtért embereknek, spirituális fordulatokra. Mert úgy nagyjából az irány jó, csak néha egy picit elvesztjük a mélységet meg a magasságot. S akkor ilyenkor szükségünk van valami spirituális fordulatra, hogy megint az életünk ebben a teljességben legyen. és hogy bele ne szakadjunk abba a bizonyos: „kérdésekre nincs válasz”, hanem tudjunk érzékenyek lenni arra, ahogyan az élet árad.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf