Kérdések az előző évad végéről
2013.09.17.
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Kérdések és ezekkel kapcsolatos gondolatok
Hajj! Akárhányadik év is ez, azért mikor újra kezdjük, akkor van benn valami megszokhatatlan. Valami, valami, hej-haj, kicsit izgulok is, izgulok, izgulok. Tudjátok, hogy most akkor keddről-keddre megyünk, és hogy a múltkori alkalommal úgy fejeztük be, hogy miután majdnem 50 kérdés érkezett, ezért kb. 20-ra tudtam válaszolni, maradt 30, és hogy arra jutottam, az első alkalom akkor legyen az, hogy a maradék kérdésekre akkor válaszolok. Rögtön mondom, tudjátok, a vesszőparipáimat, úgy egyébként van bennem zavarodottság, hogy én a kérdéseitekre tudok-e válaszolni. Ezért sokkal szívesebben mondom azt, hogy nem tudok, hogy ne vegyétek válasznak azt, amit mondok, hanem vegyétek úgy, hogy elérkezett hozzám egy kérdés, és amit ez bennem keltett, ahova én jutottam azzal kapcsolatban, ami nekem eszembe jutott, azt mondom el róla. Mindennek a hátterében pedig az van, hogy nyilvánvaló, ha kérdezel, akkor a legritkább esetben kérdezünk ebben az összefüggésben itt mi valami teoretikus kérdést. Tehát még ha úgy is tesszük föl, annak van valami személyes vonatkozása, egészen világos. Pontosan a személyes vonatkozást nem ismerem. Ahhoz kellene leülni, ahhoz kellene nagyon sok idő, ahhoz kellene a személyes kapcsolat, ami pedig pont nagyon nehézkesen van itt jelen. Vagyis éppenséggel sokszor ami miatt kérdezünk, és ami a legjobban érdekel, pont arra tulajdonképpen nem is lehet mit mondani, mert hogy ez a helyzet nem nagyon alkalmas rá. Ezt mindenképpen szeretném – talán még a csalódások elkerülése végett is, meg hogy ki tudjam mondani valahogy azt, ahogyan érzékelem ezt a helyzetet. Az is biztos, hogy meggyőződésem, hogy ha csak nem vagyunk nagyon-nagyon sebzettek, vagy nem vagyunk egy mély krízisnek a mélyén, hogy a legjobb válaszaink a saját kérdéseinkre nálunk vannak. Ezt már annyiszor megtapasztaltam. Na, ennyit talán, nem akarom ezt hosszan ragozni. Van 30 kérdés, és hú, nagyon fullasztó. (02:40)
Az első kérdés, ez is milyen… sokat mondó. Sorba mentem, az elejétől mentem kb. a 20-dikig, de ezt a kérdést kihagytam. Ez volt az egyetlen kérdés, amit kihagytam, és ez így szólt:
„Hogyan élted meg Miklós atya halálát? Hiszen így ismét temérdek feladat zúdult rád, ami miatt – ha jól érzékeltük – megváltál a Kövitől. Miben más a mostani helyzet, mint akkor?”
Erről szívesen beszélek néhány mondatot. Annyira kikészültem Miklós atya halála kapcsán, talán így mondanám. Nyilván az ő elvesztése megrendített, már csak azért is, mert ő hívott engem oda a Babér utcába. Egyszer csörgött, és azt mondta „Feri gyere, szívesen látunk téged.” És hogy jóban voltunk, jóban voltunk. Emlékszem egy beszélgetésünkre. Talán ezt el lehet mondani, hogy mondjuk milyen volt a kapcsolatunk, és hogy én szerettem ebben lenni. Hogy egyszerűen leültünk, s akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy „Tulajdonképpen nekünk mennyit kéne beszélgetni egymással?” Nagyon nyíltan lehetett Miklóssal beszélgetni, nagyon. Megállapodtunk abban, hogy tulajdonképpen mi nem tudunk egymással barátkozni. Miklós azt mondta „Feri, nekem van sok jó barátom, énnekem is vannak jó barátaim. Nekünk nem kell barátoknak lenni, nem kell elkezdeni ezt.” Akkor azt mondtuk, nem, egyszerűen bőven elég, hogyha nagyon normális, kollegiális viszonyban vagyunk egymással. Ez nagyon jó volt nekünk. Annyira tiszták voltak a keretek, hogy nagyon jó volt így. Senkivel nem éltem még azt meg, hogy minden zavar nélkül azt lehetett mondani „Nem szeretnék veled barátkozni.” és hogy a másik is azt mondta, hogy „Én se.” És hogy ebből nem az lett, hogy akkor tik-tik-tik, köd előttem, köd utánam, hanem hogy ettől lett a legjobb a kapcsolatunk. Nagyon jól eső, ez nagy élmény nekem. Hogy nem akartunk egymás barátai lenni, s nagyon jóban voltunk. (05:00)
Aztán az elvesztése kapcsán, ugye ahogy rám szakadt ott sok minden, abban egészen kikészültem. Teljesen kikészültem. Ezt azért is mondom, az év vége felé alig voltam már ép eszemnél, sajnos, sajnos. Elkezdtem… azért volt ez nyomasztó számomra, mert van bennem egy késztetés, hogyha csinálok valamit, szeretném jól csinálni. Sajnos május-júniusban bőven eljutottam oda, hogy már nem tudtam jól csinálni. Ettől még nehezebb lett. Ezt sajnálom is nagyon, egyszerűen túl sok volt, nem, nem bírtam annyit. Most meg úgy vagyok, és akkor „Hogy éltem meg Miklós atya…?” Ti kérdeztétek. Ugye ezt nem mondtam volna el.
Hazajöttem most a szabiból, kaptam szabadságot rendesen… Nem elég. Kéne még 3 hét. Csuda azt a nagy önismeretet! Elég pontosan tudom, mennyi időre volna szükségem, 3 hétre, annyi kéne még, és akkor „Na…!”, de nincs. Úgyhogy így vagyok, így vagyok. Szívesen vagyok, van azért bennem lendület, fölfrissültem, de… mhh, mhh. Úgyhogy, ezért eldöntöttem, ez is talán tartozik ránk, hogy idén nem írok egy sort se. Semmi könyv, váhh! Nem, nem, ezzel valahogy talán az a képzetem, hogy néhány hónap alatt valahogy normálisabbá válok. Tényleg, nem lesz könnyű, úgy eleve, tehát egy nehéz pozícióból indulok, így… De legalább amit meg lehet tenni. Jó. Ennyit erről. „Miklós, szia!” (07:00)
Arra jutottam még pluszban, hogy hátulról fogom kezdeni. Így aztán, a legutolsó kérdés.
„Rosszul működő családból jövök, alkoholista apa, mindent toleráló anya, aki soha nem ölelt meg. Molesztálás gyerekkorban, szóval küzdök rendesen. Már óvodás koromban is emlékszem, hogy nővérem kérdezte például „Mi a baj?” és én azt válaszoltam „Megszakad a szívem Petiért, az óvodás társamért.” Most 30 vagyok, párkapcsolatom nincs, vágyom rá, közben rettegek, egyedül élek. Sportos vagyok, állítólag szép. Járok csoportba, ezer és ezer dologra jöttem rá a működésemmel kapcsolatban, és teszek is sok-sok mindent magamért. Ám mindig az a fölállás, hogy aki nekem tetszik, annak én nem kellek, aki meg nem tetszik, az jön.” (Itt találkoznak a szálak veletek, na, a ti száljaitokkal. Gyanítom, itt sokaknak van közös élményvilága.) „Gondolom, valami olyasmi van ennek a hátterében, hogy újból és újból megélem a gyerekkori elutasítást, megszégyenítést. Mit tudok ezzel kezdeni, hogyan lehet ebből a mókuskerékből kijönni? Mindamellett az is természetes igény, hogy vágyom egy társra, szeretnék anya lenni. Nekem nem tud az az egyszerű dolog összejönni, hogy valaki szimpatikus, én is neki, várunk, alakul a dolog, vagy nem, ugyanis eddig el sem jutok. Aki tetszik nekem, nem lép felém, vagy egy-két randi, aztán eltűnik.”
Ez a nehézség reális, reális. Nagyon nagy dolog, hogyha valaki egy ilyen helyzetben van, nem bántja magát. Nem mondja azt, hogy hogyan lehetek ilyen béna, ilyen szerencsétlen, ez is csak velem történik meg. Már csak azért se mondja, hogy „ez is csak velem történik meg”, mert itt vagytok ti is. Jó, szóval! (09:30) Fontos, hogy kimondjuk, hogy ez a dilemma nagyon reális, s hogy tulajdonképpen szinte mindegyikünket valamilyen mértékben jellemez is az, hogy az élettapasztalataink nyomán, természetesen alapvetően nem tudatosan választunk olyan valakit, aki nagyon is összefüggésben van az élettapasztalatainkkal, és hogyha nagyon nehéz élettapasztalataink vannak, akkor a nem tudatos társválasztásunk is általában elég problémás személyekre fog irányulni. Ez a dolognak a logikája. Ezért újabb nehézségek lesznek, és adott esetben már az is nehézség, hogy egyáltalán elkezdjem. Vagyis hogy egyáltalán, például így is mondhatnám, hogy egyáltalán bízhatok-e valakiben, vagy nem. Úgy egyáltalán.
Ez sokat mondó, az, hogyha még a kapcsolat sem alakul ki. Az lett például egy képzetem, hogy „Nem csodálom, én is nehezen bíznék.” Nehezen. Lenne bennem félelem, hogy majd csalódok. A csalódástól való félelmemben pedig talán azt mondanám, sok nehézségtől óvom meg magam, hogyha ez a kapcsolat sem jön össze. De ezen túl nagyon érdekelne például az, hogy mondjuk ha van az a két alkalom, aminek a végén mármost vége, hogy mi történik az alatt a két alkalom alatt? Arra nagyon kíváncsi lennék. Mert a kérdező azt mondta „Önismereti csoportba járok, önismereti munkát végzek.” Na leülnék, és úgy jól megnézném, hogy tulajdonképpen mi is történik ott, mit is csinálok, hogyan csinálom, amit csinálok? Milyen érzések, gondolatok mennek bennem? Nagyon fontos az a két alkalom, azt gyanítom. Hogy mit, és hogyan teszek és élek meg? Valószínű, fölvenném ezt a fonalat. (11:35)
Ezt a helyzetet például egy csoportban megnézni külön nagy nyereség. A csoporttagoktól… na, itt egy csoport. Van egy csoportunk! Majd ezt mind… Jaj, de szépek vagytok! Ti láttátok egymást? Hát kérem… Tessék? Igen, júúú… Jaj, odajött hozzám tegnap a mise után egy fiatal anyuka, a 6. hónapban van, azt mondja „Feri, kérek egy babaáldást!” Ú, hát ez jó! Már viszketett is a kezem. Szóval, szóval… a csoport arra is jó lehet, hogy például ott eljátszom, hogy hogyan élem én azt meg, az első randit, meg az utolsót. Hát így van, nem? És akkor ahogy azt ott megélem, esetleg úgy kívülről kapok visszajelzéseket, hogy akár nem tudatosan, hogyan adtam a jelzéseket arról, hogy cs-ss-ss. Hogy hogyan tettem magamat nem kívánatossá. Hát nem tudom, nem tudom. De minden elismerések, és annál nagyobb elismerésem mindenkinek, aki nagy nehézségekből tápászkodik föl, és aki valamikor úgy döntött, hogy ő nem marad fekve. Azt hiszem Martin Luther King, vagy Malcolm X, nem, azt hiszem Martin Luther King mondta ezt, hogy „Sokszor azért, hogy földre estünk, nem mi vagyunk felelősek. De hogy fölállunk-e, azért már igen.” Nagy dolog, mikor valaki az életében úgy döntött, hogy föláll. Akkor is, ha nem stabil, akkor is, ha nehéz járni. Az, nagy, nagy… tisztesség. (13:45)
Talán még egy szálat… Ez pedig az, hogy emlékeztek, erről sokat beszéltünk, hogy tulajdonképpen ma egy olyan világban élünk, amiben többek között a külső keretek nagyon lazák. Ebből a szempontból a külső erőforrások is sokkal szűkösebbek, most egy társkapcsolatra vonatkozóan. Szerelem alapon házasodunk, vagy szeretnénk társkapcsolatban élni. Ennek az a következménye, hogy tulajdonképpen nagyon kiszolgáltatottak vagyunk a saját sebzettségeinknek, mert hogyan és akibe szerelmesek leszünk, az többé-kevésbé a sebzettségünknek megfelelő. Ezért is lehet például az – így mondom – erkölcsi intelligenciának gyógyító szerepe, vagy ereje. Mert a sebzettségeink miatt a társkapcsolatban, éppen mert hogy ott próbáljuk megnyitni magunkat és bízunk, mert bizalom nélkül meg nem megy előre semmi, tehát ott van egy természetes kiszolgáltatottság. De közben mi véd meg bennünket? Mi tart meg bennünket, hol vannak keretek, és a többi…? Ezért hogyha valaki nagyon-nagyon bizonytalan, őneki valószínű, hogy érdemes a morális intelligenciáját is számításba venni – a magáét is, meg a társáét is. Nem akárkivel kezdeni. Még akkor is, hogyha a vonzalma abba az irányba van. Azt mondom „Igen, kétség kívül van ebbe az irányba vonzalmam, csakhogy gazember. Hogy már a harmadik alkalommal megszégyenített, a negyedik alkalommal pofon vágott, nem tudom. Kiderült hamar, hogy már hazudozott, kiderült, hogy szenvedélybeteg. Nem vállal felelősséget egy csomó mindenért… és a többi.” Ha nagyon kiszolgáltatjuk magunkat a sebzettségünknek, akkor egy élet nagyon-nagyon rövid ahhoz, hogy pusztán csak mondjuk az ebből a szempontból, a lélektani munkával elérjünk oda, hogy… Akkor valami összetettebb valóságra van szükségünk, például azt mondani, hogy „Mindenképpen nagy zűrzavar van bennem, de rendes embert keresek.” Ez nagy segítség. „Nagy zűrzavar van bennem, de házas embert nem keresek.” Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy az összes sérülésünkből kigyógyulás útján jussunk túl. Mert annyi idő nincs. Nemhogy annyi… tenger idő… nem, annyi idő nincs. (16:50)
Ezért azt lehetne mondani, és milyen érdekes, hogy Carl Gustav Jung ezt úgy mondta, hogy – tudom, ismétlések ezek – „Aki nem túl okos, ne szontyolodjék el, mert az erkölcs nagy segítségére lehet.” Szóval a morális intelligencia nagy-nagy… Tehát magamtól is, meg a másiktól is az ad valami alapvetően egészséges keretet ahhoz, amiben úgy… mhh. (Hát, nem t’om, ilyeneket mondok ma. Hogy lesz ez?) (17:30)
„Kérdésem az, hogy plátói szerelemből hogyan lehet kigyógyulni?” (Itt volt még egy kérdés… Ide ugrottam a plátói szerelemhez… De gyanús!) „…kigyógyulni, vagy kigyógyítani valakit? Részletezve: (Ez jó, ez kedves. Ne, már ez is sok! De nem, nem, itt van.) Beleszerettem egy lányba, de ő nem nagyon tudja viszonozni az érzéseimet, valószínűleg ezen ok, és még néhány sebzettség miatt. A többit nem írom most le, mert hosszú lenne. (Hát, milyen… ebben is milyen szépség van, nem? Hogy emberszámba vesz. „Szegény, most ezt mind olvassa el? Lehet, hogy ugye, kiismert engem, azt mondja „Á, csak összezavarodik tőle, hagyjuk ezt… Egyszerű, mint az ék, úgyhogy csak úgy…” Azt mondja, hogy…) „A többit nem írom…, de erre nagyon kíváncsi volnék első lépésként.”
Első gondolatként az jutott eszembe, hogy „Mi a plátói szerelem haszna?” Rögtön fordítsuk meg, milyen rettenetes, hogy plátói módon vagyok szerelmes. De az se véletlen, hogy így vagyok. Eszembe jutottak a serdülők, akik nagyon nagy gusztussal szeretnek bele olyanokba, akik hát teljesen… Mert mondjuk a nem t’om én kicsoda, tanár úr, miniszterelnök, vagy valami ilyesmi. Ebből nagyon jól tudjuk, hogy a plátói szerelemnek megvan az a haszna, hogy a már meglévő, a kibontakozó, az egyre árnyaltabb személyiséget keresztül-kasul átjáró érzések, érzelmek, vágyak, ösztönkésztetések mégiscsak tudnak valaki felé irányulni. Valami világot ott kibontanak és bennem is egyre árnyalódik valami, de azért biztonságban is vagyok, mert az egészből nem lesz semmi. A plátói szerelemnek a személyiségfejlődésben nagyon sokat köszönhetünk, nagyon. Tehát amikor a serdülő rakosgatja a plakátokat, jaj, örüljünk neki. Tényleg, mindenféle zenészek meg sportolók, az jó, jó. Úgy tűnik, hogy hosszútávon sokkal egészségesebb, mint rögtön fejest ugrani valami reális valamibe. Egyszerűen nem vagyunk rá készek. Tehát tudjuk csinálni, csak nem vagyunk készek rá. Ez, ez. Tehát a plátói szerelemnek van haszna.
Mondjuk az első kérdésem ez lenne, hogy… Van-e esetleg valamilyen célja, vagy szerepe annak, hogy te így vagy szerelmes? Nekem biztos sokat segítene, megérteném jobban magam, hogy na, na, ez a haszna, vagy ez az értelme, ez így vagy úgy véd. (21:00) Első lépés. Arra jutottam, hogy nem… A lélekben, vagy a lélek útjain, a lélek útjaival kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy sokszor a legrövidebb út a görbe. Tehát a lélekben sokszor a legrövidebb út a kerülő út. Ugye a görbe az… van egy ilyen morális rossz íze. Tehát nem ilyen értelemben görbe. Tehát a lélek útjaiban sokszor a legrövidebb út egy kerülőút. Tehát például valaki azt mondja „Nem igaz, hogy nem bírok ebből kigyógyulni, mindig idealizálok valakit, persze teljesen reménytelen, de hogy mindig ez van.” Akkor nem biztos, hogy ebbe az irányba konkrét áttörést tudunk elérni. De az lehet, hogy valaki azt mondja „Úgy látszik, itt ez, valahogy ez nem megy, na de most akkor elkezdek azon dolgozni, hogyan tudnék értelmes életet élni. Hogy tudok tartalmas életet élni, hogy tudnak az emberi kapcsolataim egyre színesebbek, gazdagabbak, differenciáltabbak lenni?” És egyszer csak az a változás, amit máshol megteszek… „Jé, hát ez egy valós ember!” Hogy hirtelen történik bennem ott is valami. Moreno, a pszichodrámának az atyja mondott egy nagyon-nagyon fontosat. De szeretem őt érte! Azt mondja: „Sok kollégámat látom, már segítőket, hogy erőltetnek valamit, és olyan az, mint hogyha át akarnának törni a falon. Én inkább megkeresem az ajtót.” Nem egyszer a lélek útjaiban az van, hogy nem, ott, ott most még egy fal van. Ilyen van, hogy ott még most egy fal van. S akkor elmegyek, és… Visszatérek a plátói szerelemtől. (23:05)
„Bölcs dolog-e, szabad-e egy kapcsolatban, esetleg házasságban olyan barátságot ápolni, ami egy korábbi kapcsolatból maradt fönn, vagy ha fájdalmasnak ígérkezik is, de szükséges-e ezeket a barátságokat megszakítani a későbbi bonyodalmak elkerülése érdekében?”
A „szabad-e” kérdésre ingerenciám van elmondani azt a régi történetet, ahogy az egyszeri plébános fölküldi Rómába a levelét, hogy „Szabad-e pálinkával misézni?” Postafordultával ír a főhatóság: „Pálinkával nem lehet misézni!” Az egyszeri plébános pedig újabb levelet ír, amiben a következőt közli: „Főtisztelendő fő-fő-főhatóság! Pálinkával lehet misézni, mert azzal szoktam. Engem az érdekel, szabad-e?”
Ez a „szabad-e” – ezt kitől kérdezi? Ugye ez érdekes. Tehát nem tudom, hogy erre kinek kéne válaszolnia, hogy „szabad-e”. Tényleg, én nem éreztem magam kompetensnek, hogy „szabad-e…” Hát nem, nem találtam magamban olyan személyt, aki erre kapott fölhatalmazást. Tényleg nem, nem, ezt nem t’om. Bölcs dolog-e? – Hát nem. Nem annyira, nem annyira bölcs dolog. (24:50)
Itt ugye rögtön kérdéseim lesznek. A tapasztalatom az, néha így van, néha nem, hogy amikor úgy nagyon meg akarunk őrizni egy kapcsolatot, ami mármost nem szerelmi kapcsolat, társkapcsolat, hogy „Ja, akkor legyünk barátok!”, vagy ilyesmi, nem egyszer azért az figyelhető meg, hogy utáljuk azt a veszteséget, azt a gyászmunkát, azt a kínlódást, ami azzal jár, hogy őt valóban elengedjük, és ezt meg akarjuk úszni. Ezt a megúszást, a fájdalomnak a megúszását tulajdonképpen azzal – sokszor nem tudatosan, jó szándékkal, semmi hátsó gondolat nem szokott ilyenkor bennünk lenni – fedjük el, hogy „De hát olyan értékes valaki. Hát egyébként nagyon szerethető, meg hát tulajdonképpen eddig senki se volt még, aki ennyire megértett volna engem, mint ő. Meg hát most dobjuk ki azt a három évet, azt a fontos három évet? Annyi dolog történt köztünk – az most veszendőbe menjék? Hát ez veszélyes, nagyon is.” Szóval! (26:00)
Nem egyszer – most ha leegyszerűsítem – arról van szó, hogy nem akarjuk, hogy fájjon. S akkor erre mondunk tök szép dolgokat. Az a fájdalom, amit ilyenkor el akarunk kerülni, egyébként reális,hogy azt mondjuk, hogy azt nem akarjuk, hogy elvesszen. Tehát ép eszünknél vagyunk, jól látjuk a helyzetet, hogy azt bizonyos szempontból tényleg el fogjuk veszteni, így is van. De hosszútávon, hogyha ezeket a veszteségeket nem… Valami hordalék ott lesz a következő kapcsolatban. Milyen dinamikája lesz annak, hogy – most kisarkítom – éppen rosszban vagyok a párommal, összevesztünk, vagy valami konfliktus van, és fölhívom az exbarátomat, mert még ő ért meg a legjobban, meg olyan jó fej, meg megértő? Szóval úgy tűnik, hogyha nem zárjuk le, nem siratjuk el, töm-töm-töm, akkor az nincs jó hatással a következő kapcsolatra. Tehát mert csak hogyha ránézek, valahogy élhetőbbnek tűnik a következő kapcsolat szempontjából, vagy a majdani nagy kapcsolat szempontjából, hogy lezárjuk, elsiratjuk, évekig nem hallunk felőle, beledöglöttünk, összes könnyünket kisírtuk. Annyi víz nincs is bennünk, tehát sokat kellett inni… És hogy aztán 5 év meg 10 év, meg 15 év múlva… az még mindig valahogy… Szóval valahogy féltenélek benneteket. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de hmm, hmm. (28:10)
Ugye erre mondják az okosak „Láttam már karón varjút.” Ha értitek, mire célzok. Jó. Szóval. Úgy is mondhatnám, érdemes a szükséges szenvedéseinket megélni, hogy sokkal több szükségtelen szenvedést el tudjunk kerülni. De mikor fiatalok vagyunk, ezt nem szoktuk tudni, meg nem is látjuk, hogy mi a szükséges. Meg utálunk szenvedni. Na, hát ki akarja azt? A csuda se. De attól még valami ilyesmi ez. (28:50)
„Ábrahám és Sára hitetlenségének gyümölcse lett Hágár fia, Izmael. Mikor Ábrahám Rebeka kérését, hogy küldje el őket, hezitált megtenni, Isten azt ígérte neki, ne aggódjon, Ő gondjukat viseli majd. Mit lehet tudni erről a vonalról?”
Itt azért akadtam meg, mert több vonalat látok. Nekem itt nem egy vonal van. Itt több, nem t’om, most melyiket vegyem? Hát önkényesen… Elmondok egy történetet. Ezt is emlegettem.
Tudjátok, jött valaki, aki hosszú-hosszú éveken keresztül ápolta a beteg édesanyját, és nagyjából azt lehet mondani, hogy a traumatizálódás határán volt. Hogyha valaki krónikus beteget ápol, sok éven keresztül, de úgy, hogy szinte a saját élete eltűnik, az emberi kapcsolatai fölszámolódnak, szinte-szinte senki más nincs, csak az a valaki, ez egy nagyon hősies, fantasztikusan értékes dolog, de egészen bele lehet betegedni.
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás
És akkor sokan, akik ilyen nagyon önfeláldozó módon segítenek apukájuknak, anyukájuknak, vagy nagymamának, vagy bárkinek, házastársnak, akár a saját gyerekének…hogy sokszor egy egyre fokozódó bűntudat mardossa őket, hogy ’Hogy nem tudom már őket szeretni?! Hát a fiam, ezért maradtam itthon, vagy ezért..” De nem! Megint odaszóltam, megint ingerült voltam vele, megint csak úgy odacsaptam…” Nagyon érthető! Krónikus beteget ápolni, főleg minél magatehetetlenebb, minél inkább te minden kapcsolatodból kiverődsz…Hűűű…Abban konkrétan nagyon meg lehet sérülni. Ezt úgy mondja a szakirodalom, még traumatizálódni is lehet benne, mint egy tűzoltó vagy katona. Pedig csak egy beteget ápolsz….Tehát itt is egy nagy-nagy megértés önmagunkkal, hogy az az ingerültség valaminek a jele és tünete, hogy sok. Az tud sok lenni! Az a normális, hogy az egy ponton túl már sok, s adott esetben elviselhetetlenül sok. Ez reális lehet.
Miért mondtam ezt el? Mit akartam itt?....Áhhh, hogy van ez? Segítsetek! Miért mondtam ezt el? Ja, az Ábrahám! De lassan jött a válasz! ..De köszönöm, ez nagy segítség! Azt mondja, hogy …eljött hozzám ez a valaki, beszélgettünk, s egyszer csak a következő mondatot tudta megfogalmazni: „Hát hiszen most rájöttem valamire…hogy nem én vagyok a Gondviselő, nekem csak a gondját kell viselnem!” Ez nagyon megmaradt bennem. Hogy a nehézségeim abból is adódtak, hogy túl nagy felelősséget vállaltam. Hogy nem én vagyok a Gondviselő! Hogy alaphangon is azt mondhatom, hogy nem egyedül csinálom. Hogy valami Isten kezében van. De legalábbis mi mind a ketten Isten kezében vagyunk. Hogy nem minden az én felelősségem. Ez egy szemléletváltás volt a részéről, hogy ’Nem én vagyok a Gondviselő’. Vagyis szabad, hogy határaim legyenek abban, hogy mennyit bírok. Nem én vagyok Isten, nem én tartom fönn az életét, én legföljebb enni adok neki. Őbenne ez hozott egy olyan fordulatot, hogy el tudta kezdeni a saját kapcsolatait újból fölvenni, és így külső erőforrásokhoz jutott, vagyis egy élhetőbb egyensúlyba került. Nem arról van szó, hogy otthagyta a beteg édesanyját, hanem hogy tett valamit magáért, ami hosszabb távon az édesanyjának is javára vált. Mert ha ő kikészül, akkor… Ez ….például minden családban előbb-utóbb van ilyen, hogy egyszer csak valaki rákos lesz, egyszer csak valaki nagyon megbetegszik, s akkor minden figyelem a beteg emberre hárul, s a környezete pedig alig kap figyelmet, mert az a normális meg szép, hogy a beteg emberrel törődünk. Ilyenkor mindig fokozottan érdemes a saját lelki egészségünket is számításba venni, a testiről nem is beszélve. Már csak amiatt is, hogy valóban tudjunk segíteni annak, aki rászorul. Mert ha mi kipurcanunk…Hmmm. Ez jutott akkor itt eszembe….a vonalról. (34:36)
- Következő. Igen. Még decemberben beszéltél egy fényről, ami megjelenik az emberben a teljes sötétségben mély válság idején, és ami mellett sokkal tisztábban meg tudjuk ítélni, hogy mi igazán fontos és mi nem az, és rátalálhatunk a legmélyebb vágyunkra és reménységünkre. Létezik hasonló jelenség közösségek életében, azok válsága idején is?
Nagyon hálás vagyok ezért a kérdésért, nemcsak mert hogy egy közösségre vonatkozik s nemcsak az egyes emberre, hanem ahogy azt mondta, hogy én mit mondok, én tényleg azt mondtam. Ez nagyon jólesik. Nagyon. Olyan sokan mondják, „Feri azt mondta, hogy…” – de én azt nem mondtam. (nevetés) Ezzel rendszeresen találkozom, és akkor előbb egyeztetünk, hogy én azt nem mondtam, akkor kicsit toporgunk, hogy ezzel most akkor mit csináljunk… De itt tényleg ezt mondtam! S a válaszom: a közösségek életében is lehetséges az, hogy egy nagy krízisben… csakhogy nem tudom, hogy egy közösséget tud-e érni a fény, talán inkább egyeseket a közösségben, egyszer csak egyeseket. És akkor az a nagy kérdés, hogy ebben a krízisben ezt a fényt átveszik-e a többiek, vagy nem, elfogadják-e ezt a fényt, vagy nem, akarnak-e együtt lenni még, vagy nem. Van-e még közös céljuk, vagy nincs? Sokszor a megújuláshoz szükséges világosság ott van már egyesekben, de az a nagy kérdés, hogy a többiek ezt elfogadják-e tőle, vagy nem. Éltem már meg ilyet, hogy lett volna a közösségnek még továbblépési lehetősége, valaki hozott egy fényt, de a többiek ezt nem fogadták el. Akkor hiába! Emlékeztek arra a történetre, hogy … A hatalmas kolostorban már csak négy szerzetes él. Mindenki kifogyott, kipusztult, otthagyta, belefáradt, kiégett és a többi. Ez a négy szerzetes összeül, hogy ’Valamit kellene csinálni. Most már négyen vagyunk, ez, ez… már majdnem itt a vége!’ S akkor úgy hírlik, hogy nem messze, két heggyel odébb él egy bölcs remete. El kellene menni talán a remetéhez, adna nekik tanácsot. Ki ismeri ezt a történetet? Hát igen…hááá…akkor érdemes elmondanom! Na! Elmennek a bölcs remetéshez. A bölcs remete meghallgatja a négy szerzetes utolsó szalmaszálként megragadott reménységét, hogy hát mit tudnának ők tenni? „Hmm, hmm….” hümmögött, mert hogy bölcs volt, nem válaszolt gyorsan… „hmmm”, majd ennyit mondott: „Azt láttam, miközben hümmögtem, hogy egyvalaki közületek szent lesz.” Huss, ment vissza a barlangba. A négy szerzetes lement a kolostorba …’Egy valaki szent lesz közülünk, egy valaki szent lesz közülünk..’ Azért ez nagy hír! S akkor ugye mindenki 3 emberrel számolt úgy elsőre.. Tényleg! „Hát akkor azért nem bánok vele akárhogy, mert lehet, hogy ő lesz az! Ugye ő szent lesz, azért.. mert lehet, hogy ő lesz az”. Egyszer csak elkezdtek egyre normálisabbak lenni egymással. „Hát nem lehet tudni, lehet, hogy pont ő lesz a szent?!” Azután egyszer csak eszébe jut, hogy ….??? (hosszú hatásszünet) … fölsejlett egy 25 %-os gondolat…(nagy nevetés) Ez persze csak a statisztikai logika alapján! Egyszer csak…”Hát, ha lehet, hogy én, akkor egy kicsit úgy bevetem magam az imaéletbe! Lehet, hogy nem is állok én olyan rosszul, csak egy kicsit még rá kell húzni a Miatyánkra!” Mi lett ennek a következménye? Nem sok. (nevetés) Tényleg nem sok! Csak annyi, hogy a kolostorból valami… kezdett valami jó hangulat áradni. Úgy egyszer csak valahogy… hát be-bementek oda emberek, vitték a salátát, meg elvitték a krumplit, meg nem tudom, hát valami ott biztos történt, elkezdték mondogatni lent a faluban..”te képzeld el, hát egész jó fejek! Olyan pukkancs volt ez a Róbert testvér, most meg olyan kedvesen köszön, én nem tudom, mi történt velük!” Egyszer csak az emberek elkezdtek följárni a kolostorba. Elkezdtek piknikezni a kolostor kertjében, egyszer csak…
Na. Szóval az a kérdés, hogy van-e még közös álom. Hogy a világosságot át tudjuk-e egymástól venni, hogy azt a fényt akarjuk-e együtt vinni. Ez. Tehát van ilyen a közösségek életében, de a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy adott esetben a közösség nem talál újabb közös célt. Ilyen is lehet! Nem találnak. Hogy valami miatt úgy vannak azzal, hogy ezt már nem egymással akarják megvalósítani. Ilyen is lehetséges. Hmm. (40:45)
- Következő. Igen. Te jó ég! Hú, hát ezt nem!...Azt mondja: Mit jelentünk neked mi? (nevetés)
Ezt nem tudom, ezt sokféleképp lehet hangsúlyozni! Mit jelentünk neked, mi?! (41:20)
(nagy nevetés) S akkor erre így nem tudok válaszolni, olyan provokatívan hangzik, hát ne haragudjatok! Bántó is… hogy mit jelentünk neked mi… De azért válaszolok rá, vagy szóval mondok valamit, hogy … olyan természetes közegnek élem meg azt, hogy veletek vagyok. Természetes közegnek, hogy, ... hogy együtt valami történik… így élem meg. Szeretek itt lenni. Szoktam azon, azon… valahogy nyűglődni, hogy néha azt veszem észre magamon, hogy mintha nem becsülnélek meg titeket eléggé. Hogy csak úgy jövök, és kedd, és kedd, és kedd, tényleg így! …hát 13. éve, hogy '….tizenharmadik!' Még jó, hogy pap vagyok!...Újból és újból meg kell állnom, vagy meg szoktam állni, magamnak mondom, hogy „Állj meg, Feri!” Így szoktam, tényleg! Hogy tudatosítsam, hogy milyen nagy dolog, hogy így vagyunk. Hogy ez nagyon nagy dolog! Hogy nehogy megszokjam. Tényleg! Hogy nehogy ez nekem természetes legyen! Nem! Nem, nem, azt nem szeretném, ezért is van bennem elfogódottság, és hogy ezt el… igen, ez… hirtelen nyáron… igen, nyáron Egerszalókon áztattam magam az általatok kapott bónusz jegyekkel… Komolyan így volt! Sütött a nap, és madarak csiripeltek, és éppen megettem egy jó rántott sajtot, áztam, hámsejtek foszladoztak… egyszer csak úgy nagyon-nagyon belém hasított valami, hogy a lelki szegénység az nem egyenlő a lelki nyomorúsággal. Hogy van a fizikai nyomorúság, a testi nyomorúság, a testi nyomorúságunk a betegség, vagy fizikai nyomorúság, hogy valaki éhezik, vagy az emberi élethez méltatlan körülmények között kénytelen élni. Hogy ez fizikai nyomorúság, s hogy mennyire természetes, hogy a fizikai nyomorúsággal szemben kérdés, kérdezés nélkül próbálunk valamit tenni. Mert egyszerűen nincs mit kérdezni, egyszerűen csak cselekedni kell és kész. S akkor eszembe jutott ez, hogy te jó ég, hogy én sose különböztettem így meg, hogy akkor van lelki szegénység, az rendben van, de van lelki nyomorúság, az meg nagyon nincsen rendben. S akkor hallottam, mentálhigiénés konferencia volt pár hónapja, ott kiderült, hogy az Európai Unióban a tíz leggyakoribb betegség abból a szempontból, hogy halálozás, munkaerő csökkenés… a tíz leggyakoribb betegségből öt mentális ma már. Öt. Öt lelki betegség. Tehát akkor van lelki nyomorúság! És hogy, hogy, hogy…. van bennem egy nagy késztetés, hogy ebbe egyszerűen ne akarjak beletörődni, hogy fájjon, ha valakinek fáj, hogy ezt egyszerűen nem akarom úgy csinálni, hogy ne legyen. Ez, ez van bennem. Igen. (46:18)
- Miért vágyunk a monogámiára? Hogyan lehetne ezt a vágyat szavakkal, érvekkel alátámasztani, azt hogy az ember igazi jóllétét a monogámia jobban szolgálja, mint a partnerek váltogatása?
Erről sokat beszéltünk. Jóllét öt pontja…mindegyik társítható…mihez is? Ahhoz, amit most csak röviden akarok mondani, a jóllét-kutatásokból pontosan tudjuk, hogy akkor vagyunk jól, ha az életcéljainkkal összefüggésbe hozzunk a jóllétünket – szubjektív jóllét – hogyha vannak hosszú távú életcéljaink, ezek a hosszú távú életcélok belső életcélok, tehát nem siker, nem sok pénz, nem nagy ház, de olyan belső életcéljaink vannak hosszú távon, amik nem is énközpontúak, tehát például nemcsak egészség és boldogság, hanem hogyan tudnék olyan ember lenni, hogy neked könnyű legyen engem elviselni, tehát nem énközpontú belső életcél, és ráadásul legjobban azok vannak, akiknek hosszú távú, nem énközpontú belső életcéljaik vannak, plusz spirituális életcélok. Ők vannak a legjobban. Vagyis a kérdésre most ez a válaszom. Hogy tudjuk pontosan, hogy hosszú távú, nem énközpontú, belső életcélok, spirituális életcélokkal…Hahh! Ha valaki rá tudja tenni valami ilyesmire az életét, megtalálod, hogy neked mi az, hej, az már jó! A rövidtávúság miből fakad? Egyszerűen mondom, kicsit sarkos lesz, egyszerűsítő, de… Amikor kicsi vagyok, a szükségleteimre hosszabb távon, márpedig egy gyereknek az egy hónap is hosszú, meg még az egy nap is, tehát mikor magzat vagyok, csecsemő vagyok, kisgyerek vagyok, ha a szükségleteimre a szüleim nekem hosszú távon megbízhatóan válaszolnak, akkor megtanulom azt, hogy a világtól kapok jót. Mi a következő élményem? Hogy a szüleim néha nem válaszolnak jól. Miért is? Mert emberek. Ilyenkor elkezdek szenvedni, kiabálok, toporzékolok, valamit csinálok, mi lesz a következménye? Néha jó következménye lesz, néha akkor se történik semmi. De ha én általában megbízhatóan kapom azt, amire szükségem van, egyszer csak jön egy fordulat bennem. A fordulat pedig így mondható, hogy azt mondom, hogy: „Igen, valószínű, hogy ezt az időszakot egyszerűen csak ki kell bírni, át kell vészelni, megnézni, hogy mitől lesz ez elfogadható, élhető, elhordozható, mert majd úgyis jön anya, vagy apa, vagy nagyi, vagy a tesóm.” És egy elég jó családban előbb-utóbb tényleg jön valaki. Ettől lesz egy tapasztalatom, hogy mennyire normálisan az életnek a része ez, hogy néha nem kapom meg azt, amire valóban szükségem van, de ettől nem dől össze a világ, mert előbb–utóbb majd valami jó úgyis lesz. Akinek megvan ez a korai tapasztalata akár megfogalmazatlanul, ő képes lesz arra, hogy hosszú távú életcéljai legyenek, hogy számára az reális legyen. Na de ha valakibe beízesült az, hogy ’Semmi se biztos, vagy kapok, vagy nem, vagy jönnek, vagy nem’ – akkor ő átáll belül nem tudatosan egy nagyon rövidtávú létezésmódra, akkor minden, ami van, ő Hakapeszi, ha kap, eszi! De ez logikus is, nem? Ha nem biztos, hogy lesz holnap, akkor most annyit eszek, amennyi csak belém fér! És ne haragudj, akkor nem tudok rád tekintettel lenni, mert hiszen élet-halál harcot folytatok! És tudjuk azt, hogy ez a szubjektív átélése az életnek, hogy élet-halál harcot kell folytatni fizikailag-érzelmileg, sajnos nem kevés emberre jellemző! Ez fölmorzsolja a hosszú távú életcélokért való munkálkodásunkat, s akkor az történik, hogy a pillanatnyi fizikai és érzelmi szükségletek átveszik az irányítást. Akkor egy kicsit iszom, kicsit kiordítom magam, kicsit beléd rúgok, kicsit, nem tudom mi van… kicsit nagyon önző vagyok, akkor valahogy megnyugszom, mint amikor a szomjazó a sivatagban kap egy pohár vizet, s utána akkor megpróbálok megint normális lenni. (50:17)
Csakhogy történt valami. Akkor ezt próbálom rendbe hozni, akkor úgy érzem, hogy nincs erőm, s elindul egy… Nagyon sokan tehát nem rossz szándékból, vagy előre megfontolt szándékkal élnek rövid távú életcélokkal, hanem mert van egy alaptapasztalatuk arról, hogy…’Ez van, más nincs!’ Ezért milyen nagy dolog, ha valaki az önismereti munkája során ráébred arra, hogy őneki van egy fölfokozottan… ilyen ’veszélyeztetett az élet’ élménye. S akkor el tud kezdeni küzdeni úgy is hosszú távú életcélokért, hogy közben nincsen jól. Azt mondja: „Jó, jó, nem vagyok jól… Nem fogok belepusztulni. Már ötször nem pusztultam bele.” Gondoljunk csak vissza! Ha valaki nagyon rosszul van, nem tud visszagondolni, s eszébe se jut, hogy már öt ilyet kibírt – hanem lehúzzák a rolót. Ez így van. Ezért mondom… a nagy-nagy, fontos igazság, a lehető legolcsóbb, leggazdaságosabb – most direkt mondom így – az, ha magzati kortól kezdve mindenkinek megadjuk azt, amire szüksége van, ez a legolcsóbb, legegyszerűbb és leggazdaságosabb. Sokkal drágább, sokkal munkásabb, időt, energiát igénylő az, ha már megsérültünk és gyógyulnunk kell. Egyszerűen – sarkosan mondom így – nem gazdaságos. Nem éri meg! Tehát ezért, ezért… Na. Nem folytatom. Vagyis, ha sebzetten az életünket mégiscsak ebbe az irányba tudjuk vinni, akkor az nagyszerű. Hosszú távú, nem énközpontú, belső életcélok spirituális életcélokkal. És egy társkapcsolatra vonatkoztatva ez nyilván úgy fog megjelenni, hogy néha elviselhetetlen lesz ott az élet. Hát az normális. Ugye kialakul a neurotikus allergia… Kedves ismerősöm mondta: „Amikor a kulcsát hallom csörögni a zárban, már végem van”. De látjátok, ez a fölfokozott észlelés nem valószínű, hogy a másikról szól. Hmm. Tehát allergiás lettem. Pici por, és én már kész vagyok. Oké. Hát ezt nem, nem… nem akarom. (53:07)
- Meddig kell esélyt adni egy családban lévő, erősen nárcisztikus személynek jó keresztény alapon – zavarba ejtő! – hogy megváltozik és rájön arra, hogy ki ő, és az erősen bántó - bár lehet, hogy én vagyok túl érzékeny - de sokszor szinte megalázó viselkedésére. Meddig kell esélyt adni?
Hát..ugye csak ismételni tudom: szabad magunkat megvédeni, nem kell áldozattá válnunk, nem kéri tőlünk senki, szabad határokat tartani… A kérdések nyomán leszűrődött bennem egy élmény. A sok-sok kérdésből, ahogy most mentem, mentem, mentem, az lett a benyomásom, hogy a kérdések zömét jellemzi valami: ez pedig az, hogy valahogy olyan … nem tudatosan, óvatlanul is majd’ belepusztulunk, hogy másoknak segítsünk, vagy másokkal együtt éljünk, de majd belepusztulunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat,… és ennek ellensúlyozásaként, vagy kiegészítéseként ugyanilyen vehemenciával igyekszünk másokat megváltoztatni. És tulajdonképpen mind a két magatartásunk kudarcra ítélt vállalkozás. Hát valószínű, hogy nem arra kellene törekednünk, hogy, hogy… velünk mindent meg lehessen csinálni, de arra se, hogy másokkal meg akarjunk mindent csinálni. Ugye meg akarlak változtatni, azt jelenti, hogy csihi-puhi, majd én megmondom, milyen legyél! Hogy nézel ki?!
Gondolatom: dalai láma. Őt minden évben mondom. Azt mondja, hogy „A nyugati kultúrának a nagy gyöngéje, hogy amikor az együttérzésről beszél, magára nem gondol.” Vagyis, hogyha eléggé tisztelem-becsülöm magamat, sőt, még együtt érző is vagyok magammal, akkor ez azt jelenti, hogy akármit nem csinálhatsz meg velem, és ennek sajátos következményeként veled sem akarok akármit megcsinálni. Tehát mondhatjuk azt, hogy tanuljunk meg határokat húzni, de úgy is lehet, hogy egyszerűen megtanuljuk magunkat szeretni. És mert eléggé szeretjük magunkat megfelelő, jó keresztény módon ... szeretjük magunkat, jó keresztény módon tisztelem, becsülöm, értékelem magam, ennek következtében ez természetes módon határokat fog szabni annak, hogy te mit tehetsz velem, és mit nem. Hát meg se kell tanulni határokat húzni! Elég magamat megtanulni becsülni, a többi jön belőle! S amikor én egészséges módon határokat húzok, ennek következtében te kénytelen leszel ezekhez a határokhoz valahogyan viszonyulni. És akkor ebből vagy kijön egy élhető élet, vagy nem. Nem minden nárcisztikus személy gyógyul meg, és nem is minden nárcisztikus személy akar meggyógyulni. Tehát van egy pont, ahol a legtöbb, amit tehetünk, hogy azt mondjuk – egy másik kérdésre is ezt szívesen mondom majd – a legtöbb, amit tehetek, hogy azt mondom, végül is, ha arra törekszem, hogy becsüljem magam és normális legyek, ennél többet úgyse tudnék csinálni. Hát… Ennek most majd vagy lesz jó következménye a kapcsolatra, vagy nem. De annál jobbat akkor sem tudok csinálni, mint hogy én egy normális, valahogy ép eszű, rendes ember szeretnék lenni. S ha erre törekszem, mi többet tudnék ennél csinálni?! A kapcsolat már csak – mondjuk így – félig van az én kezemben. Hm.
- Igen. Házastársi kötelesség-e a szex? …jó keresztény módon… Hosszú kapcsolatban már jóformán csak az egyik akarja. (Jó-formán … juj, elindult a fantáziám. Jó, jó! Az egyiknek még jó formája van, az nem rossz! Ugye, hogy jó formán még akarja… Jó! A másik nem. Ilyenkor alá kell-e vetni a nem akaró félnek magát…vagy gondoljon a sarki fűszeresre, …(nevetgélés)..miközben a társával van? Sarki fűszeres … Vannak még fűszerboltok? Na és az, hogy másra gondol, nem megcsalás? Vagy az a kisebbik rossz?
Hát…(59:03)
Most akkor ehhez hozzászólok. Már csak a bőséges élettapasztalatom okán. Még szerencse, hogy az mindig kisegít…saját élmény…szóval, hát azért…most így kívülről…Volt egy ilyen kérdés, lehet, hogy ide kéne hozni, de akkor nem fogok erre válaszolni….A kérdés így szól, valahogy így: „Elvileg te egyedül élsz.” (nagy nevetés) Így, így kezdődik a kérdés! Tényleg! Látjátok, a többire nem is emlékszem, az besült nálam. Elvileg… Nem tudom, hogy ennél gyakorlatiasabban hogy tudnék egyedül élni? Kérdezzétek meg a sarki fűszerest, megmondja! Egyedül járok a boltba sajtért meg tejért. Na. Szóval. Csak néhány megközelítés a szakirodalomból. Az első. Nem egyszer a… Na most. Az teljesen természetes, hogy egy társkapcsolatban, ha azzal különösképpen nem csinálunk valamit, akkor a szenvedély alább fog hagyni. Már csak azért is, mert a jót is megszokjuk. Tehát ha másért nem, már csak azért is, mert még a jót is megszokjuk. Ez a férfiaknak külön nehézséget is okoz. Még pluszban! Tehát az első gondolat, hogy rendben van, ez egy jelenség. Tehát: mit tudunk tenni a szenvedély fönntartásáért? …. Ez kell az élethez! Nem szoktunk erről beszélni,- de hát én szoktam, bocsásson meg a világ! – hogy a szenvedély fönntartásába nem fektetünk elég sok tudatos energiát. Márpedig a rendszerszemléletből tudjuk azt, hogy minden rendszer igyekszik a maga egyensúlyát fönntartani, ameddig van benne elég energia. De mindig csak olyan egyensúlyt tud fönntartani, amennyi energia éppen ott van. Most, ha nem fektetünk bele elég energiát, akkor az olyan egyensúly lesz, hogy a sarki fűszeres előrébb lesz, mint a pasi. Tehát ha a szenvedély fönntartásába nem fektetünk be elég energiát, akkor természetes módon ez történik, és ennek semmi köze ahhoz, hogy ő az igazi, vagy nem. Ez egyszerűen a dolog természete. Tehát külön meg kellene tanulnunk a szenvedély fönntartásának a módjait, de erről sokat beszéltem! Szenvedély fönntartás egy kapcsolatban. Áááhh. Csak egy mondat. ”Jaj, most mért nem mondja?! Nekem ez most kell! Most van a baj!” …Nem most van, már régóta. Nyugodj meg, nyugodj meg! Tehát például az újdonságok. Nem véletlen, hogy neves zenekarunk elénekli, hogy ’megint ugyanaz a bugyi..’. Bugyiváltás!! Fazon igazítás! Ez egy ilyen világ! Ugye, hogy valaki mondta, dobsz egy Telly Savalast, és akkor…
Tehát… olyan csúnyán nézel rám! ...szenvedély fönntartása. De kerülő úton is lehet, tudjátok…höö, de ez ugyanaz, de ugyanaz… kerülő úton. Közös kalandok, csináljunk új dolgokat közösen, nem kell, nem biztos, hogy rögtön egyenesbe lehet, a lélek útjaiban sokszor a legrövidebb a kerülőút. Tehát akkor elmegyünk, kiugrunk ketten együtt a repülőből. … Öt éve nem öleltük így egymást! (nagy nevetés) Én annyira éreztem, hogy csak te vagy nekem! … Tényleg, ennek megvan a biokémiája, az élettani része, hát hadd áradjon a dopamin! Ugye? Hadd, egy kis valami.. Tehát a szenvedély fönntartása. Másfelől pedig, ez az egyszerű szál, egy kicsit árnyaltabb szál, hogyha …(valaki tüsszent) Na, na! Gyógyulj meg!... Nem egyszer a szexuális kapcsolatnak a hogyanja tükrözi a kapcsolatnak a hogyanját. Tehát érdemes ebből a szempontból a kapcsolat fejlesztésébe fogni, mert a szexuális kapcsolat annak a természetes része. Két házastárs között valójában nem szexuális kapcsolat van, amikor szerelmeskednek vagy szeretkeznek, hanem az emberi kapcsolatukat most ebben a formában fejezik ki. Tehát azért az nagy csoda lenne, hogy úgy egyébként már nem is nagyon beszélnek, de a szex az nagyon jól megy. Hát… vagy mi megy olyan nagyon jól, a technika? Az élvezet? Még az el is képzelhető, még az élvezet van. Hmm. … Na. Sarki fűszeres… Szóval, na, ezt így mondtam, hogy…. Gyerünk! (65:53)
- Jól látom-e, az együttműködés belső programját tanulták a kutyák az embertől az elmúlt pár ezer évben?
Lehet. Nem mondom el az egész kérdést, hogy kutya / ember, vagy a kutya is tanult-e együttműködést… Nagyon jó gondolat, Csányi Vilmost érdemes olvasni. Nagyon.
- Hogy kell kezelni, ha egy emberre, barátra, családtagra több séma is jellemző?
Az a természetes, ha valakire több séma jellemző. Csak az egyszerűség kedvéért beszélünk egyszerre egy sémáról. Tehát általában 2-3 séma simán.
A családtagomnál a sémát nem kezelném. (nevetgélés) Komolyan! Az orvos kezelje a beteget, de a családtag azért csak családtag… Tehát ott nem kezelem. Fia vagyok, lánya vagyok, apja, anyja… Azon a kereten belül lennék vele valahogy, nem kezelném, de az biztos, hogy néha nagy segítség az, amikor azt mondom,… Mondok itt egy dilemmát, egy dinamikát. Az egyik, hogy az apám egy rettenetes személy, most már látom, hogy úgy tudom ezt leírni, hogy van négy elviselhetetlen sémája. De közben én őt csak az apámnak látom, és mint apához viszonyulok, és várom, amit egy apának kéne megadni, szeressen úgy, mint egy apa, legyen velem úgy, mint egy apa, és majd’ beledöglök, hogy ez sosincs így. Ahogy Adler mondja: „Minden reggel fölkelek a pofonomért”. S addig megyek, míg apámtól megint meg nem kapom, és rettenetes ez, rettenetes, mert az apám ilyen. Ilyenkor nagy segítség lehet, hogy átmegyek a másik oldalra, és azt mondom: „Kétségkívül az apám egyfelől, innen nézve meg egy beteg ember. Nagyon sérült. Hú, de rettenetesen! Történetesen az apám, de nagyon sérült.” Ha tudom őt így is látni, hogy nagyon sérült, ez sokat segíthet abban, hogy mit várok tőle, hogy hogy kapcsolódom hozzá. Hogy mit gondolok, hogy mire képes, meg mire nem, hogy mit tudhat és mit nem, de attól még óvakodnék ettől, hogy őt kezeljem. Nem, egyszerűen csak elfogadom, hogy ő beteg. Valószínűnek tűnik, nagy nehézség csak akkor van, ha csak az apámnak látom, és nem látom betegnek, ugye, mert akkor őrjítő, hogy növök ebből ki, de az is szélsőséges, ha csak betegnek látom, és nem látom már az apámnak. Akkor kezdem őt kezelni. Valószínű ahhoz, hogy élhető legyen, néha inkább itt vagyok, néha inkább ott, és valahogy rugalmasan tudom innen is, meg onnan is látni.
Te jó… Elment az idő, hogy van ez?! Áhh! De most mit csináljak?! Most van 3 perc…
- Hogyan képzeli el a jövőben a papság és a pszichológia közti tér / űr fejlesztését?
Épp ma olvastam, hogy képzeljétek el, vannak éhező fekete lyukak! (nagy nevetés) Szegény fekete lyukak a galaxisokban éheznek! Alig-alig bírnak beszippantani egy döglődő csillagot. Ez a képzetem van… Tehát… Hogyan fogja a jövőben még innovatívabban összekapcsolni a kettőt, hiszen mind a kettőben a lélek embere?
Én nem érzem ezt az űrt! Én nem! Inkább úgy látom, hogy eléggé egyben van bennem. Nem, szerintem bennem úgy egyben van, legföljebb néha innen nézem, néha onnan nézem. De az biztos, hogy… Kétségkívül, hogyha a spirituális megközelítést, a lélektani megközelítést, szociológiai megközelítést, akármilyen megközelítéseket próbáljuk teljes harmóniába hozni egymással, az sose fog sikerülni. Tehát valószínű, hogy érdemes úgy eljárni, hogy elfogadjuk, hogy ezek a megközelítések valóban különböző megközelítések, a maguk módján nagyon szép, árnyalt rendszert képeznek, ott minden nagyon igaz úgy belül, és nem minden szempontból békíthető ki egy másik rendszerrel, ami szintén gyönyörű szép, és egy kimagasló katedrális. És hogy megtanulunk egymással párhuzamosan a maguk létjogosultságával rendelkező rendszerekben gondolkodni vagy élni. És amikor zavarba jövök, egyszerűen csak azt mondom, hogy na, hát eddig tartott az eszem. A világ van még tovább is, én nem vagyok tovább. És akkor csinálok valami jót. Ennyi. Szóval, egy ponton túl már nem szoktam agyalni. Lehet, hogy ezt már látjátok is. Fú, ez már… Öt éve még egész normális volt, most már… Tényleg odavagyok! Azt hittem, hogy ez sikerül… Rugalmatlannak érzem magam, azt hittem, sikerül, és akkor folytatjuk… Nem tudom. Itt az idő. Viszont az év eleje miatt vannak hirdetések, meg kezdődnek az önismereti csoportok és minden egyéb, úgyhogy média szakemberünknek, kommunikációs igazgatónknak átadom a szót. (72:06)
Lejegyezte: (az első félórát) Vinkó Zoltán Tamás és (a többit) H. E.
Kérdések és ezekkel kapcsolatos gondolatok
Hajj! Akárhányadik év is ez, azért mikor újra kezdjük, akkor van benn valami megszokhatatlan. Valami, valami, hej-haj, kicsit izgulok is, izgulok, izgulok. Tudjátok, hogy most akkor keddről-keddre megyünk, és hogy a múltkori alkalommal úgy fejeztük be, hogy miután majdnem 50 kérdés érkezett, ezért kb. 20-ra tudtam válaszolni, maradt 30, és hogy arra jutottam, az első alkalom akkor legyen az, hogy a maradék kérdésekre akkor válaszolok. Rögtön mondom, tudjátok, a vesszőparipáimat, úgy egyébként van bennem zavarodottság, hogy én a kérdéseitekre tudok-e válaszolni. Ezért sokkal szívesebben mondom azt, hogy nem tudok, hogy ne vegyétek válasznak azt, amit mondok, hanem vegyétek úgy, hogy elérkezett hozzám egy kérdés, és amit ez bennem keltett, ahova én jutottam azzal kapcsolatban, ami nekem eszembe jutott, azt mondom el róla. Mindennek a hátterében pedig az van, hogy nyilvánvaló, ha kérdezel, akkor a legritkább esetben kérdezünk ebben az összefüggésben itt mi valami teoretikus kérdést. Tehát még ha úgy is tesszük föl, annak van valami személyes vonatkozása, egészen világos. Pontosan a személyes vonatkozást nem ismerem. Ahhoz kellene leülni, ahhoz kellene nagyon sok idő, ahhoz kellene a személyes kapcsolat, ami pedig pont nagyon nehézkesen van itt jelen. Vagyis éppenséggel sokszor ami miatt kérdezünk, és ami a legjobban érdekel, pont arra tulajdonképpen nem is lehet mit mondani, mert hogy ez a helyzet nem nagyon alkalmas rá. Ezt mindenképpen szeretném – talán még a csalódások elkerülése végett is, meg hogy ki tudjam mondani valahogy azt, ahogyan érzékelem ezt a helyzetet. Az is biztos, hogy meggyőződésem, hogy ha csak nem vagyunk nagyon-nagyon sebzettek, vagy nem vagyunk egy mély krízisnek a mélyén, hogy a legjobb válaszaink a saját kérdéseinkre nálunk vannak. Ezt már annyiszor megtapasztaltam. Na, ennyit talán, nem akarom ezt hosszan ragozni. Van 30 kérdés, és hú, nagyon fullasztó. (02:40)
Az első kérdés, ez is milyen… sokat mondó. Sorba mentem, az elejétől mentem kb. a 20-dikig, de ezt a kérdést kihagytam. Ez volt az egyetlen kérdés, amit kihagytam, és ez így szólt:
„Hogyan élted meg Miklós atya halálát? Hiszen így ismét temérdek feladat zúdult rád, ami miatt – ha jól érzékeltük – megváltál a Kövitől. Miben más a mostani helyzet, mint akkor?”
Erről szívesen beszélek néhány mondatot. Annyira kikészültem Miklós atya halála kapcsán, talán így mondanám. Nyilván az ő elvesztése megrendített, már csak azért is, mert ő hívott engem oda a Babér utcába. Egyszer csörgött, és azt mondta „Feri gyere, szívesen látunk téged.” És hogy jóban voltunk, jóban voltunk. Emlékszem egy beszélgetésünkre. Talán ezt el lehet mondani, hogy mondjuk milyen volt a kapcsolatunk, és hogy én szerettem ebben lenni. Hogy egyszerűen leültünk, s akkor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy „Tulajdonképpen nekünk mennyit kéne beszélgetni egymással?” Nagyon nyíltan lehetett Miklóssal beszélgetni, nagyon. Megállapodtunk abban, hogy tulajdonképpen mi nem tudunk egymással barátkozni. Miklós azt mondta „Feri, nekem van sok jó barátom, énnekem is vannak jó barátaim. Nekünk nem kell barátoknak lenni, nem kell elkezdeni ezt.” Akkor azt mondtuk, nem, egyszerűen bőven elég, hogyha nagyon normális, kollegiális viszonyban vagyunk egymással. Ez nagyon jó volt nekünk. Annyira tiszták voltak a keretek, hogy nagyon jó volt így. Senkivel nem éltem még azt meg, hogy minden zavar nélkül azt lehetett mondani „Nem szeretnék veled barátkozni.” és hogy a másik is azt mondta, hogy „Én se.” És hogy ebből nem az lett, hogy akkor tik-tik-tik, köd előttem, köd utánam, hanem hogy ettől lett a legjobb a kapcsolatunk. Nagyon jól eső, ez nagy élmény nekem. Hogy nem akartunk egymás barátai lenni, s nagyon jóban voltunk. (05:00)
Aztán az elvesztése kapcsán, ugye ahogy rám szakadt ott sok minden, abban egészen kikészültem. Teljesen kikészültem. Ezt azért is mondom, az év vége felé alig voltam már ép eszemnél, sajnos, sajnos. Elkezdtem… azért volt ez nyomasztó számomra, mert van bennem egy késztetés, hogyha csinálok valamit, szeretném jól csinálni. Sajnos május-júniusban bőven eljutottam oda, hogy már nem tudtam jól csinálni. Ettől még nehezebb lett. Ezt sajnálom is nagyon, egyszerűen túl sok volt, nem, nem bírtam annyit. Most meg úgy vagyok, és akkor „Hogy éltem meg Miklós atya…?” Ti kérdeztétek. Ugye ezt nem mondtam volna el.
Hazajöttem most a szabiból, kaptam szabadságot rendesen… Nem elég. Kéne még 3 hét. Csuda azt a nagy önismeretet! Elég pontosan tudom, mennyi időre volna szükségem, 3 hétre, annyi kéne még, és akkor „Na…!”, de nincs. Úgyhogy így vagyok, így vagyok. Szívesen vagyok, van azért bennem lendület, fölfrissültem, de… mhh, mhh. Úgyhogy, ezért eldöntöttem, ez is talán tartozik ránk, hogy idén nem írok egy sort se. Semmi könyv, váhh! Nem, nem, ezzel valahogy talán az a képzetem, hogy néhány hónap alatt valahogy normálisabbá válok. Tényleg, nem lesz könnyű, úgy eleve, tehát egy nehéz pozícióból indulok, így… De legalább amit meg lehet tenni. Jó. Ennyit erről. „Miklós, szia!” (07:00)
Arra jutottam még pluszban, hogy hátulról fogom kezdeni. Így aztán, a legutolsó kérdés.
„Rosszul működő családból jövök, alkoholista apa, mindent toleráló anya, aki soha nem ölelt meg. Molesztálás gyerekkorban, szóval küzdök rendesen. Már óvodás koromban is emlékszem, hogy nővérem kérdezte például „Mi a baj?” és én azt válaszoltam „Megszakad a szívem Petiért, az óvodás társamért.” Most 30 vagyok, párkapcsolatom nincs, vágyom rá, közben rettegek, egyedül élek. Sportos vagyok, állítólag szép. Járok csoportba, ezer és ezer dologra jöttem rá a működésemmel kapcsolatban, és teszek is sok-sok mindent magamért. Ám mindig az a fölállás, hogy aki nekem tetszik, annak én nem kellek, aki meg nem tetszik, az jön.” (Itt találkoznak a szálak veletek, na, a ti száljaitokkal. Gyanítom, itt sokaknak van közös élményvilága.) „Gondolom, valami olyasmi van ennek a hátterében, hogy újból és újból megélem a gyerekkori elutasítást, megszégyenítést. Mit tudok ezzel kezdeni, hogyan lehet ebből a mókuskerékből kijönni? Mindamellett az is természetes igény, hogy vágyom egy társra, szeretnék anya lenni. Nekem nem tud az az egyszerű dolog összejönni, hogy valaki szimpatikus, én is neki, várunk, alakul a dolog, vagy nem, ugyanis eddig el sem jutok. Aki tetszik nekem, nem lép felém, vagy egy-két randi, aztán eltűnik.”
Ez a nehézség reális, reális. Nagyon nagy dolog, hogyha valaki egy ilyen helyzetben van, nem bántja magát. Nem mondja azt, hogy hogyan lehetek ilyen béna, ilyen szerencsétlen, ez is csak velem történik meg. Már csak azért se mondja, hogy „ez is csak velem történik meg”, mert itt vagytok ti is. Jó, szóval! (09:30) Fontos, hogy kimondjuk, hogy ez a dilemma nagyon reális, s hogy tulajdonképpen szinte mindegyikünket valamilyen mértékben jellemez is az, hogy az élettapasztalataink nyomán, természetesen alapvetően nem tudatosan választunk olyan valakit, aki nagyon is összefüggésben van az élettapasztalatainkkal, és hogyha nagyon nehéz élettapasztalataink vannak, akkor a nem tudatos társválasztásunk is általában elég problémás személyekre fog irányulni. Ez a dolognak a logikája. Ezért újabb nehézségek lesznek, és adott esetben már az is nehézség, hogy egyáltalán elkezdjem. Vagyis hogy egyáltalán, például így is mondhatnám, hogy egyáltalán bízhatok-e valakiben, vagy nem. Úgy egyáltalán.
Ez sokat mondó, az, hogyha még a kapcsolat sem alakul ki. Az lett például egy képzetem, hogy „Nem csodálom, én is nehezen bíznék.” Nehezen. Lenne bennem félelem, hogy majd csalódok. A csalódástól való félelmemben pedig talán azt mondanám, sok nehézségtől óvom meg magam, hogyha ez a kapcsolat sem jön össze. De ezen túl nagyon érdekelne például az, hogy mondjuk ha van az a két alkalom, aminek a végén mármost vége, hogy mi történik az alatt a két alkalom alatt? Arra nagyon kíváncsi lennék. Mert a kérdező azt mondta „Önismereti csoportba járok, önismereti munkát végzek.” Na leülnék, és úgy jól megnézném, hogy tulajdonképpen mi is történik ott, mit is csinálok, hogyan csinálom, amit csinálok? Milyen érzések, gondolatok mennek bennem? Nagyon fontos az a két alkalom, azt gyanítom. Hogy mit, és hogyan teszek és élek meg? Valószínű, fölvenném ezt a fonalat. (11:35)
Ezt a helyzetet például egy csoportban megnézni külön nagy nyereség. A csoporttagoktól… na, itt egy csoport. Van egy csoportunk! Majd ezt mind… Jaj, de szépek vagytok! Ti láttátok egymást? Hát kérem… Tessék? Igen, júúú… Jaj, odajött hozzám tegnap a mise után egy fiatal anyuka, a 6. hónapban van, azt mondja „Feri, kérek egy babaáldást!” Ú, hát ez jó! Már viszketett is a kezem. Szóval, szóval… a csoport arra is jó lehet, hogy például ott eljátszom, hogy hogyan élem én azt meg, az első randit, meg az utolsót. Hát így van, nem? És akkor ahogy azt ott megélem, esetleg úgy kívülről kapok visszajelzéseket, hogy akár nem tudatosan, hogyan adtam a jelzéseket arról, hogy cs-ss-ss. Hogy hogyan tettem magamat nem kívánatossá. Hát nem tudom, nem tudom. De minden elismerések, és annál nagyobb elismerésem mindenkinek, aki nagy nehézségekből tápászkodik föl, és aki valamikor úgy döntött, hogy ő nem marad fekve. Azt hiszem Martin Luther King, vagy Malcolm X, nem, azt hiszem Martin Luther King mondta ezt, hogy „Sokszor azért, hogy földre estünk, nem mi vagyunk felelősek. De hogy fölállunk-e, azért már igen.” Nagy dolog, mikor valaki az életében úgy döntött, hogy föláll. Akkor is, ha nem stabil, akkor is, ha nehéz járni. Az, nagy, nagy… tisztesség. (13:45)
Talán még egy szálat… Ez pedig az, hogy emlékeztek, erről sokat beszéltünk, hogy tulajdonképpen ma egy olyan világban élünk, amiben többek között a külső keretek nagyon lazák. Ebből a szempontból a külső erőforrások is sokkal szűkösebbek, most egy társkapcsolatra vonatkozóan. Szerelem alapon házasodunk, vagy szeretnénk társkapcsolatban élni. Ennek az a következménye, hogy tulajdonképpen nagyon kiszolgáltatottak vagyunk a saját sebzettségeinknek, mert hogyan és akibe szerelmesek leszünk, az többé-kevésbé a sebzettségünknek megfelelő. Ezért is lehet például az – így mondom – erkölcsi intelligenciának gyógyító szerepe, vagy ereje. Mert a sebzettségeink miatt a társkapcsolatban, éppen mert hogy ott próbáljuk megnyitni magunkat és bízunk, mert bizalom nélkül meg nem megy előre semmi, tehát ott van egy természetes kiszolgáltatottság. De közben mi véd meg bennünket? Mi tart meg bennünket, hol vannak keretek, és a többi…? Ezért hogyha valaki nagyon-nagyon bizonytalan, őneki valószínű, hogy érdemes a morális intelligenciáját is számításba venni – a magáét is, meg a társáét is. Nem akárkivel kezdeni. Még akkor is, hogyha a vonzalma abba az irányba van. Azt mondom „Igen, kétség kívül van ebbe az irányba vonzalmam, csakhogy gazember. Hogy már a harmadik alkalommal megszégyenített, a negyedik alkalommal pofon vágott, nem tudom. Kiderült hamar, hogy már hazudozott, kiderült, hogy szenvedélybeteg. Nem vállal felelősséget egy csomó mindenért… és a többi.” Ha nagyon kiszolgáltatjuk magunkat a sebzettségünknek, akkor egy élet nagyon-nagyon rövid ahhoz, hogy pusztán csak mondjuk az ebből a szempontból, a lélektani munkával elérjünk oda, hogy… Akkor valami összetettebb valóságra van szükségünk, például azt mondani, hogy „Mindenképpen nagy zűrzavar van bennem, de rendes embert keresek.” Ez nagy segítség. „Nagy zűrzavar van bennem, de házas embert nem keresek.” Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy az összes sérülésünkből kigyógyulás útján jussunk túl. Mert annyi idő nincs. Nemhogy annyi… tenger idő… nem, annyi idő nincs. (16:50)
Ezért azt lehetne mondani, és milyen érdekes, hogy Carl Gustav Jung ezt úgy mondta, hogy – tudom, ismétlések ezek – „Aki nem túl okos, ne szontyolodjék el, mert az erkölcs nagy segítségére lehet.” Szóval a morális intelligencia nagy-nagy… Tehát magamtól is, meg a másiktól is az ad valami alapvetően egészséges keretet ahhoz, amiben úgy… mhh. (Hát, nem t’om, ilyeneket mondok ma. Hogy lesz ez?) (17:30)
„Kérdésem az, hogy plátói szerelemből hogyan lehet kigyógyulni?” (Itt volt még egy kérdés… Ide ugrottam a plátói szerelemhez… De gyanús!) „…kigyógyulni, vagy kigyógyítani valakit? Részletezve: (Ez jó, ez kedves. Ne, már ez is sok! De nem, nem, itt van.) Beleszerettem egy lányba, de ő nem nagyon tudja viszonozni az érzéseimet, valószínűleg ezen ok, és még néhány sebzettség miatt. A többit nem írom most le, mert hosszú lenne. (Hát, milyen… ebben is milyen szépség van, nem? Hogy emberszámba vesz. „Szegény, most ezt mind olvassa el? Lehet, hogy ugye, kiismert engem, azt mondja „Á, csak összezavarodik tőle, hagyjuk ezt… Egyszerű, mint az ék, úgyhogy csak úgy…” Azt mondja, hogy…) „A többit nem írom…, de erre nagyon kíváncsi volnék első lépésként.”
Első gondolatként az jutott eszembe, hogy „Mi a plátói szerelem haszna?” Rögtön fordítsuk meg, milyen rettenetes, hogy plátói módon vagyok szerelmes. De az se véletlen, hogy így vagyok. Eszembe jutottak a serdülők, akik nagyon nagy gusztussal szeretnek bele olyanokba, akik hát teljesen… Mert mondjuk a nem t’om én kicsoda, tanár úr, miniszterelnök, vagy valami ilyesmi. Ebből nagyon jól tudjuk, hogy a plátói szerelemnek megvan az a haszna, hogy a már meglévő, a kibontakozó, az egyre árnyaltabb személyiséget keresztül-kasul átjáró érzések, érzelmek, vágyak, ösztönkésztetések mégiscsak tudnak valaki felé irányulni. Valami világot ott kibontanak és bennem is egyre árnyalódik valami, de azért biztonságban is vagyok, mert az egészből nem lesz semmi. A plátói szerelemnek a személyiségfejlődésben nagyon sokat köszönhetünk, nagyon. Tehát amikor a serdülő rakosgatja a plakátokat, jaj, örüljünk neki. Tényleg, mindenféle zenészek meg sportolók, az jó, jó. Úgy tűnik, hogy hosszútávon sokkal egészségesebb, mint rögtön fejest ugrani valami reális valamibe. Egyszerűen nem vagyunk rá készek. Tehát tudjuk csinálni, csak nem vagyunk készek rá. Ez, ez. Tehát a plátói szerelemnek van haszna.
Mondjuk az első kérdésem ez lenne, hogy… Van-e esetleg valamilyen célja, vagy szerepe annak, hogy te így vagy szerelmes? Nekem biztos sokat segítene, megérteném jobban magam, hogy na, na, ez a haszna, vagy ez az értelme, ez így vagy úgy véd. (21:00) Első lépés. Arra jutottam, hogy nem… A lélekben, vagy a lélek útjain, a lélek útjaival kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy sokszor a legrövidebb út a görbe. Tehát a lélekben sokszor a legrövidebb út a kerülő út. Ugye a görbe az… van egy ilyen morális rossz íze. Tehát nem ilyen értelemben görbe. Tehát a lélek útjaiban sokszor a legrövidebb út egy kerülőút. Tehát például valaki azt mondja „Nem igaz, hogy nem bírok ebből kigyógyulni, mindig idealizálok valakit, persze teljesen reménytelen, de hogy mindig ez van.” Akkor nem biztos, hogy ebbe az irányba konkrét áttörést tudunk elérni. De az lehet, hogy valaki azt mondja „Úgy látszik, itt ez, valahogy ez nem megy, na de most akkor elkezdek azon dolgozni, hogyan tudnék értelmes életet élni. Hogy tudok tartalmas életet élni, hogy tudnak az emberi kapcsolataim egyre színesebbek, gazdagabbak, differenciáltabbak lenni?” És egyszer csak az a változás, amit máshol megteszek… „Jé, hát ez egy valós ember!” Hogy hirtelen történik bennem ott is valami. Moreno, a pszichodrámának az atyja mondott egy nagyon-nagyon fontosat. De szeretem őt érte! Azt mondja: „Sok kollégámat látom, már segítőket, hogy erőltetnek valamit, és olyan az, mint hogyha át akarnának törni a falon. Én inkább megkeresem az ajtót.” Nem egyszer a lélek útjaiban az van, hogy nem, ott, ott most még egy fal van. Ilyen van, hogy ott még most egy fal van. S akkor elmegyek, és… Visszatérek a plátói szerelemtől. (23:05)
„Bölcs dolog-e, szabad-e egy kapcsolatban, esetleg házasságban olyan barátságot ápolni, ami egy korábbi kapcsolatból maradt fönn, vagy ha fájdalmasnak ígérkezik is, de szükséges-e ezeket a barátságokat megszakítani a későbbi bonyodalmak elkerülése érdekében?”
A „szabad-e” kérdésre ingerenciám van elmondani azt a régi történetet, ahogy az egyszeri plébános fölküldi Rómába a levelét, hogy „Szabad-e pálinkával misézni?” Postafordultával ír a főhatóság: „Pálinkával nem lehet misézni!” Az egyszeri plébános pedig újabb levelet ír, amiben a következőt közli: „Főtisztelendő fő-fő-főhatóság! Pálinkával lehet misézni, mert azzal szoktam. Engem az érdekel, szabad-e?”
Ez a „szabad-e” – ezt kitől kérdezi? Ugye ez érdekes. Tehát nem tudom, hogy erre kinek kéne válaszolnia, hogy „szabad-e”. Tényleg, én nem éreztem magam kompetensnek, hogy „szabad-e…” Hát nem, nem találtam magamban olyan személyt, aki erre kapott fölhatalmazást. Tényleg nem, nem, ezt nem t’om. Bölcs dolog-e? – Hát nem. Nem annyira, nem annyira bölcs dolog. (24:50)
Itt ugye rögtön kérdéseim lesznek. A tapasztalatom az, néha így van, néha nem, hogy amikor úgy nagyon meg akarunk őrizni egy kapcsolatot, ami mármost nem szerelmi kapcsolat, társkapcsolat, hogy „Ja, akkor legyünk barátok!”, vagy ilyesmi, nem egyszer azért az figyelhető meg, hogy utáljuk azt a veszteséget, azt a gyászmunkát, azt a kínlódást, ami azzal jár, hogy őt valóban elengedjük, és ezt meg akarjuk úszni. Ezt a megúszást, a fájdalomnak a megúszását tulajdonképpen azzal – sokszor nem tudatosan, jó szándékkal, semmi hátsó gondolat nem szokott ilyenkor bennünk lenni – fedjük el, hogy „De hát olyan értékes valaki. Hát egyébként nagyon szerethető, meg hát tulajdonképpen eddig senki se volt még, aki ennyire megértett volna engem, mint ő. Meg hát most dobjuk ki azt a három évet, azt a fontos három évet? Annyi dolog történt köztünk – az most veszendőbe menjék? Hát ez veszélyes, nagyon is.” Szóval! (26:00)
Nem egyszer – most ha leegyszerűsítem – arról van szó, hogy nem akarjuk, hogy fájjon. S akkor erre mondunk tök szép dolgokat. Az a fájdalom, amit ilyenkor el akarunk kerülni, egyébként reális,hogy azt mondjuk, hogy azt nem akarjuk, hogy elvesszen. Tehát ép eszünknél vagyunk, jól látjuk a helyzetet, hogy azt bizonyos szempontból tényleg el fogjuk veszteni, így is van. De hosszútávon, hogyha ezeket a veszteségeket nem… Valami hordalék ott lesz a következő kapcsolatban. Milyen dinamikája lesz annak, hogy – most kisarkítom – éppen rosszban vagyok a párommal, összevesztünk, vagy valami konfliktus van, és fölhívom az exbarátomat, mert még ő ért meg a legjobban, meg olyan jó fej, meg megértő? Szóval úgy tűnik, hogyha nem zárjuk le, nem siratjuk el, töm-töm-töm, akkor az nincs jó hatással a következő kapcsolatra. Tehát mert csak hogyha ránézek, valahogy élhetőbbnek tűnik a következő kapcsolat szempontjából, vagy a majdani nagy kapcsolat szempontjából, hogy lezárjuk, elsiratjuk, évekig nem hallunk felőle, beledöglöttünk, összes könnyünket kisírtuk. Annyi víz nincs is bennünk, tehát sokat kellett inni… És hogy aztán 5 év meg 10 év, meg 15 év múlva… az még mindig valahogy… Szóval valahogy féltenélek benneteket. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de hmm, hmm. (28:10)
Ugye erre mondják az okosak „Láttam már karón varjút.” Ha értitek, mire célzok. Jó. Szóval. Úgy is mondhatnám, érdemes a szükséges szenvedéseinket megélni, hogy sokkal több szükségtelen szenvedést el tudjunk kerülni. De mikor fiatalok vagyunk, ezt nem szoktuk tudni, meg nem is látjuk, hogy mi a szükséges. Meg utálunk szenvedni. Na, hát ki akarja azt? A csuda se. De attól még valami ilyesmi ez. (28:50)
„Ábrahám és Sára hitetlenségének gyümölcse lett Hágár fia, Izmael. Mikor Ábrahám Rebeka kérését, hogy küldje el őket, hezitált megtenni, Isten azt ígérte neki, ne aggódjon, Ő gondjukat viseli majd. Mit lehet tudni erről a vonalról?”
Itt azért akadtam meg, mert több vonalat látok. Nekem itt nem egy vonal van. Itt több, nem t’om, most melyiket vegyem? Hát önkényesen… Elmondok egy történetet. Ezt is emlegettem.
Tudjátok, jött valaki, aki hosszú-hosszú éveken keresztül ápolta a beteg édesanyját, és nagyjából azt lehet mondani, hogy a traumatizálódás határán volt. Hogyha valaki krónikus beteget ápol, sok éven keresztül, de úgy, hogy szinte a saját élete eltűnik, az emberi kapcsolatai fölszámolódnak, szinte-szinte senki más nincs, csak az a valaki, ez egy nagyon hősies, fantasztikusan értékes dolog, de egészen bele lehet betegedni.
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás
És akkor sokan, akik ilyen nagyon önfeláldozó módon segítenek apukájuknak, anyukájuknak, vagy nagymamának, vagy bárkinek, házastársnak, akár a saját gyerekének…hogy sokszor egy egyre fokozódó bűntudat mardossa őket, hogy ’Hogy nem tudom már őket szeretni?! Hát a fiam, ezért maradtam itthon, vagy ezért..” De nem! Megint odaszóltam, megint ingerült voltam vele, megint csak úgy odacsaptam…” Nagyon érthető! Krónikus beteget ápolni, főleg minél magatehetetlenebb, minél inkább te minden kapcsolatodból kiverődsz…Hűűű…Abban konkrétan nagyon meg lehet sérülni. Ezt úgy mondja a szakirodalom, még traumatizálódni is lehet benne, mint egy tűzoltó vagy katona. Pedig csak egy beteget ápolsz….Tehát itt is egy nagy-nagy megértés önmagunkkal, hogy az az ingerültség valaminek a jele és tünete, hogy sok. Az tud sok lenni! Az a normális, hogy az egy ponton túl már sok, s adott esetben elviselhetetlenül sok. Ez reális lehet.
Miért mondtam ezt el? Mit akartam itt?....Áhhh, hogy van ez? Segítsetek! Miért mondtam ezt el? Ja, az Ábrahám! De lassan jött a válasz! ..De köszönöm, ez nagy segítség! Azt mondja, hogy …eljött hozzám ez a valaki, beszélgettünk, s egyszer csak a következő mondatot tudta megfogalmazni: „Hát hiszen most rájöttem valamire…hogy nem én vagyok a Gondviselő, nekem csak a gondját kell viselnem!” Ez nagyon megmaradt bennem. Hogy a nehézségeim abból is adódtak, hogy túl nagy felelősséget vállaltam. Hogy nem én vagyok a Gondviselő! Hogy alaphangon is azt mondhatom, hogy nem egyedül csinálom. Hogy valami Isten kezében van. De legalábbis mi mind a ketten Isten kezében vagyunk. Hogy nem minden az én felelősségem. Ez egy szemléletváltás volt a részéről, hogy ’Nem én vagyok a Gondviselő’. Vagyis szabad, hogy határaim legyenek abban, hogy mennyit bírok. Nem én vagyok Isten, nem én tartom fönn az életét, én legföljebb enni adok neki. Őbenne ez hozott egy olyan fordulatot, hogy el tudta kezdeni a saját kapcsolatait újból fölvenni, és így külső erőforrásokhoz jutott, vagyis egy élhetőbb egyensúlyba került. Nem arról van szó, hogy otthagyta a beteg édesanyját, hanem hogy tett valamit magáért, ami hosszabb távon az édesanyjának is javára vált. Mert ha ő kikészül, akkor… Ez ….például minden családban előbb-utóbb van ilyen, hogy egyszer csak valaki rákos lesz, egyszer csak valaki nagyon megbetegszik, s akkor minden figyelem a beteg emberre hárul, s a környezete pedig alig kap figyelmet, mert az a normális meg szép, hogy a beteg emberrel törődünk. Ilyenkor mindig fokozottan érdemes a saját lelki egészségünket is számításba venni, a testiről nem is beszélve. Már csak amiatt is, hogy valóban tudjunk segíteni annak, aki rászorul. Mert ha mi kipurcanunk…Hmmm. Ez jutott akkor itt eszembe….a vonalról. (34:36)
- Következő. Igen. Még decemberben beszéltél egy fényről, ami megjelenik az emberben a teljes sötétségben mély válság idején, és ami mellett sokkal tisztábban meg tudjuk ítélni, hogy mi igazán fontos és mi nem az, és rátalálhatunk a legmélyebb vágyunkra és reménységünkre. Létezik hasonló jelenség közösségek életében, azok válsága idején is?
Nagyon hálás vagyok ezért a kérdésért, nemcsak mert hogy egy közösségre vonatkozik s nemcsak az egyes emberre, hanem ahogy azt mondta, hogy én mit mondok, én tényleg azt mondtam. Ez nagyon jólesik. Nagyon. Olyan sokan mondják, „Feri azt mondta, hogy…” – de én azt nem mondtam. (nevetés) Ezzel rendszeresen találkozom, és akkor előbb egyeztetünk, hogy én azt nem mondtam, akkor kicsit toporgunk, hogy ezzel most akkor mit csináljunk… De itt tényleg ezt mondtam! S a válaszom: a közösségek életében is lehetséges az, hogy egy nagy krízisben… csakhogy nem tudom, hogy egy közösséget tud-e érni a fény, talán inkább egyeseket a közösségben, egyszer csak egyeseket. És akkor az a nagy kérdés, hogy ebben a krízisben ezt a fényt átveszik-e a többiek, vagy nem, elfogadják-e ezt a fényt, vagy nem, akarnak-e együtt lenni még, vagy nem. Van-e még közös céljuk, vagy nincs? Sokszor a megújuláshoz szükséges világosság ott van már egyesekben, de az a nagy kérdés, hogy a többiek ezt elfogadják-e tőle, vagy nem. Éltem már meg ilyet, hogy lett volna a közösségnek még továbblépési lehetősége, valaki hozott egy fényt, de a többiek ezt nem fogadták el. Akkor hiába! Emlékeztek arra a történetre, hogy … A hatalmas kolostorban már csak négy szerzetes él. Mindenki kifogyott, kipusztult, otthagyta, belefáradt, kiégett és a többi. Ez a négy szerzetes összeül, hogy ’Valamit kellene csinálni. Most már négyen vagyunk, ez, ez… már majdnem itt a vége!’ S akkor úgy hírlik, hogy nem messze, két heggyel odébb él egy bölcs remete. El kellene menni talán a remetéhez, adna nekik tanácsot. Ki ismeri ezt a történetet? Hát igen…hááá…akkor érdemes elmondanom! Na! Elmennek a bölcs remetéshez. A bölcs remete meghallgatja a négy szerzetes utolsó szalmaszálként megragadott reménységét, hogy hát mit tudnának ők tenni? „Hmm, hmm….” hümmögött, mert hogy bölcs volt, nem válaszolt gyorsan… „hmmm”, majd ennyit mondott: „Azt láttam, miközben hümmögtem, hogy egyvalaki közületek szent lesz.” Huss, ment vissza a barlangba. A négy szerzetes lement a kolostorba …’Egy valaki szent lesz közülünk, egy valaki szent lesz közülünk..’ Azért ez nagy hír! S akkor ugye mindenki 3 emberrel számolt úgy elsőre.. Tényleg! „Hát akkor azért nem bánok vele akárhogy, mert lehet, hogy ő lesz az! Ugye ő szent lesz, azért.. mert lehet, hogy ő lesz az”. Egyszer csak elkezdtek egyre normálisabbak lenni egymással. „Hát nem lehet tudni, lehet, hogy pont ő lesz a szent?!” Azután egyszer csak eszébe jut, hogy ….??? (hosszú hatásszünet) … fölsejlett egy 25 %-os gondolat…(nagy nevetés) Ez persze csak a statisztikai logika alapján! Egyszer csak…”Hát, ha lehet, hogy én, akkor egy kicsit úgy bevetem magam az imaéletbe! Lehet, hogy nem is állok én olyan rosszul, csak egy kicsit még rá kell húzni a Miatyánkra!” Mi lett ennek a következménye? Nem sok. (nevetés) Tényleg nem sok! Csak annyi, hogy a kolostorból valami… kezdett valami jó hangulat áradni. Úgy egyszer csak valahogy… hát be-bementek oda emberek, vitték a salátát, meg elvitték a krumplit, meg nem tudom, hát valami ott biztos történt, elkezdték mondogatni lent a faluban..”te képzeld el, hát egész jó fejek! Olyan pukkancs volt ez a Róbert testvér, most meg olyan kedvesen köszön, én nem tudom, mi történt velük!” Egyszer csak az emberek elkezdtek följárni a kolostorba. Elkezdtek piknikezni a kolostor kertjében, egyszer csak…
Na. Szóval az a kérdés, hogy van-e még közös álom. Hogy a világosságot át tudjuk-e egymástól venni, hogy azt a fényt akarjuk-e együtt vinni. Ez. Tehát van ilyen a közösségek életében, de a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy adott esetben a közösség nem talál újabb közös célt. Ilyen is lehet! Nem találnak. Hogy valami miatt úgy vannak azzal, hogy ezt már nem egymással akarják megvalósítani. Ilyen is lehetséges. Hmm. (40:45)
- Következő. Igen. Te jó ég! Hú, hát ezt nem!...Azt mondja: Mit jelentünk neked mi? (nevetés)
Ezt nem tudom, ezt sokféleképp lehet hangsúlyozni! Mit jelentünk neked, mi?! (41:20)
(nagy nevetés) S akkor erre így nem tudok válaszolni, olyan provokatívan hangzik, hát ne haragudjatok! Bántó is… hogy mit jelentünk neked mi… De azért válaszolok rá, vagy szóval mondok valamit, hogy … olyan természetes közegnek élem meg azt, hogy veletek vagyok. Természetes közegnek, hogy, ... hogy együtt valami történik… így élem meg. Szeretek itt lenni. Szoktam azon, azon… valahogy nyűglődni, hogy néha azt veszem észre magamon, hogy mintha nem becsülnélek meg titeket eléggé. Hogy csak úgy jövök, és kedd, és kedd, és kedd, tényleg így! …hát 13. éve, hogy '….tizenharmadik!' Még jó, hogy pap vagyok!...Újból és újból meg kell állnom, vagy meg szoktam állni, magamnak mondom, hogy „Állj meg, Feri!” Így szoktam, tényleg! Hogy tudatosítsam, hogy milyen nagy dolog, hogy így vagyunk. Hogy ez nagyon nagy dolog! Hogy nehogy megszokjam. Tényleg! Hogy nehogy ez nekem természetes legyen! Nem! Nem, nem, azt nem szeretném, ezért is van bennem elfogódottság, és hogy ezt el… igen, ez… hirtelen nyáron… igen, nyáron Egerszalókon áztattam magam az általatok kapott bónusz jegyekkel… Komolyan így volt! Sütött a nap, és madarak csiripeltek, és éppen megettem egy jó rántott sajtot, áztam, hámsejtek foszladoztak… egyszer csak úgy nagyon-nagyon belém hasított valami, hogy a lelki szegénység az nem egyenlő a lelki nyomorúsággal. Hogy van a fizikai nyomorúság, a testi nyomorúság, a testi nyomorúságunk a betegség, vagy fizikai nyomorúság, hogy valaki éhezik, vagy az emberi élethez méltatlan körülmények között kénytelen élni. Hogy ez fizikai nyomorúság, s hogy mennyire természetes, hogy a fizikai nyomorúsággal szemben kérdés, kérdezés nélkül próbálunk valamit tenni. Mert egyszerűen nincs mit kérdezni, egyszerűen csak cselekedni kell és kész. S akkor eszembe jutott ez, hogy te jó ég, hogy én sose különböztettem így meg, hogy akkor van lelki szegénység, az rendben van, de van lelki nyomorúság, az meg nagyon nincsen rendben. S akkor hallottam, mentálhigiénés konferencia volt pár hónapja, ott kiderült, hogy az Európai Unióban a tíz leggyakoribb betegség abból a szempontból, hogy halálozás, munkaerő csökkenés… a tíz leggyakoribb betegségből öt mentális ma már. Öt. Öt lelki betegség. Tehát akkor van lelki nyomorúság! És hogy, hogy, hogy…. van bennem egy nagy késztetés, hogy ebbe egyszerűen ne akarjak beletörődni, hogy fájjon, ha valakinek fáj, hogy ezt egyszerűen nem akarom úgy csinálni, hogy ne legyen. Ez, ez van bennem. Igen. (46:18)
- Miért vágyunk a monogámiára? Hogyan lehetne ezt a vágyat szavakkal, érvekkel alátámasztani, azt hogy az ember igazi jóllétét a monogámia jobban szolgálja, mint a partnerek váltogatása?
Erről sokat beszéltünk. Jóllét öt pontja…mindegyik társítható…mihez is? Ahhoz, amit most csak röviden akarok mondani, a jóllét-kutatásokból pontosan tudjuk, hogy akkor vagyunk jól, ha az életcéljainkkal összefüggésbe hozzunk a jóllétünket – szubjektív jóllét – hogyha vannak hosszú távú életcéljaink, ezek a hosszú távú életcélok belső életcélok, tehát nem siker, nem sok pénz, nem nagy ház, de olyan belső életcéljaink vannak hosszú távon, amik nem is énközpontúak, tehát például nemcsak egészség és boldogság, hanem hogyan tudnék olyan ember lenni, hogy neked könnyű legyen engem elviselni, tehát nem énközpontú belső életcél, és ráadásul legjobban azok vannak, akiknek hosszú távú, nem énközpontú belső életcéljaik vannak, plusz spirituális életcélok. Ők vannak a legjobban. Vagyis a kérdésre most ez a válaszom. Hogy tudjuk pontosan, hogy hosszú távú, nem énközpontú, belső életcélok, spirituális életcélokkal…Hahh! Ha valaki rá tudja tenni valami ilyesmire az életét, megtalálod, hogy neked mi az, hej, az már jó! A rövidtávúság miből fakad? Egyszerűen mondom, kicsit sarkos lesz, egyszerűsítő, de… Amikor kicsi vagyok, a szükségleteimre hosszabb távon, márpedig egy gyereknek az egy hónap is hosszú, meg még az egy nap is, tehát mikor magzat vagyok, csecsemő vagyok, kisgyerek vagyok, ha a szükségleteimre a szüleim nekem hosszú távon megbízhatóan válaszolnak, akkor megtanulom azt, hogy a világtól kapok jót. Mi a következő élményem? Hogy a szüleim néha nem válaszolnak jól. Miért is? Mert emberek. Ilyenkor elkezdek szenvedni, kiabálok, toporzékolok, valamit csinálok, mi lesz a következménye? Néha jó következménye lesz, néha akkor se történik semmi. De ha én általában megbízhatóan kapom azt, amire szükségem van, egyszer csak jön egy fordulat bennem. A fordulat pedig így mondható, hogy azt mondom, hogy: „Igen, valószínű, hogy ezt az időszakot egyszerűen csak ki kell bírni, át kell vészelni, megnézni, hogy mitől lesz ez elfogadható, élhető, elhordozható, mert majd úgyis jön anya, vagy apa, vagy nagyi, vagy a tesóm.” És egy elég jó családban előbb-utóbb tényleg jön valaki. Ettől lesz egy tapasztalatom, hogy mennyire normálisan az életnek a része ez, hogy néha nem kapom meg azt, amire valóban szükségem van, de ettől nem dől össze a világ, mert előbb–utóbb majd valami jó úgyis lesz. Akinek megvan ez a korai tapasztalata akár megfogalmazatlanul, ő képes lesz arra, hogy hosszú távú életcéljai legyenek, hogy számára az reális legyen. Na de ha valakibe beízesült az, hogy ’Semmi se biztos, vagy kapok, vagy nem, vagy jönnek, vagy nem’ – akkor ő átáll belül nem tudatosan egy nagyon rövidtávú létezésmódra, akkor minden, ami van, ő Hakapeszi, ha kap, eszi! De ez logikus is, nem? Ha nem biztos, hogy lesz holnap, akkor most annyit eszek, amennyi csak belém fér! És ne haragudj, akkor nem tudok rád tekintettel lenni, mert hiszen élet-halál harcot folytatok! És tudjuk azt, hogy ez a szubjektív átélése az életnek, hogy élet-halál harcot kell folytatni fizikailag-érzelmileg, sajnos nem kevés emberre jellemző! Ez fölmorzsolja a hosszú távú életcélokért való munkálkodásunkat, s akkor az történik, hogy a pillanatnyi fizikai és érzelmi szükségletek átveszik az irányítást. Akkor egy kicsit iszom, kicsit kiordítom magam, kicsit beléd rúgok, kicsit, nem tudom mi van… kicsit nagyon önző vagyok, akkor valahogy megnyugszom, mint amikor a szomjazó a sivatagban kap egy pohár vizet, s utána akkor megpróbálok megint normális lenni. (50:17)
Csakhogy történt valami. Akkor ezt próbálom rendbe hozni, akkor úgy érzem, hogy nincs erőm, s elindul egy… Nagyon sokan tehát nem rossz szándékból, vagy előre megfontolt szándékkal élnek rövid távú életcélokkal, hanem mert van egy alaptapasztalatuk arról, hogy…’Ez van, más nincs!’ Ezért milyen nagy dolog, ha valaki az önismereti munkája során ráébred arra, hogy őneki van egy fölfokozottan… ilyen ’veszélyeztetett az élet’ élménye. S akkor el tud kezdeni küzdeni úgy is hosszú távú életcélokért, hogy közben nincsen jól. Azt mondja: „Jó, jó, nem vagyok jól… Nem fogok belepusztulni. Már ötször nem pusztultam bele.” Gondoljunk csak vissza! Ha valaki nagyon rosszul van, nem tud visszagondolni, s eszébe se jut, hogy már öt ilyet kibírt – hanem lehúzzák a rolót. Ez így van. Ezért mondom… a nagy-nagy, fontos igazság, a lehető legolcsóbb, leggazdaságosabb – most direkt mondom így – az, ha magzati kortól kezdve mindenkinek megadjuk azt, amire szüksége van, ez a legolcsóbb, legegyszerűbb és leggazdaságosabb. Sokkal drágább, sokkal munkásabb, időt, energiát igénylő az, ha már megsérültünk és gyógyulnunk kell. Egyszerűen – sarkosan mondom így – nem gazdaságos. Nem éri meg! Tehát ezért, ezért… Na. Nem folytatom. Vagyis, ha sebzetten az életünket mégiscsak ebbe az irányba tudjuk vinni, akkor az nagyszerű. Hosszú távú, nem énközpontú, belső életcélok spirituális életcélokkal. És egy társkapcsolatra vonatkoztatva ez nyilván úgy fog megjelenni, hogy néha elviselhetetlen lesz ott az élet. Hát az normális. Ugye kialakul a neurotikus allergia… Kedves ismerősöm mondta: „Amikor a kulcsát hallom csörögni a zárban, már végem van”. De látjátok, ez a fölfokozott észlelés nem valószínű, hogy a másikról szól. Hmm. Tehát allergiás lettem. Pici por, és én már kész vagyok. Oké. Hát ezt nem, nem… nem akarom. (53:07)
- Meddig kell esélyt adni egy családban lévő, erősen nárcisztikus személynek jó keresztény alapon – zavarba ejtő! – hogy megváltozik és rájön arra, hogy ki ő, és az erősen bántó - bár lehet, hogy én vagyok túl érzékeny - de sokszor szinte megalázó viselkedésére. Meddig kell esélyt adni?
Hát..ugye csak ismételni tudom: szabad magunkat megvédeni, nem kell áldozattá válnunk, nem kéri tőlünk senki, szabad határokat tartani… A kérdések nyomán leszűrődött bennem egy élmény. A sok-sok kérdésből, ahogy most mentem, mentem, mentem, az lett a benyomásom, hogy a kérdések zömét jellemzi valami: ez pedig az, hogy valahogy olyan … nem tudatosan, óvatlanul is majd’ belepusztulunk, hogy másoknak segítsünk, vagy másokkal együtt éljünk, de majd belepusztulunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat,… és ennek ellensúlyozásaként, vagy kiegészítéseként ugyanilyen vehemenciával igyekszünk másokat megváltoztatni. És tulajdonképpen mind a két magatartásunk kudarcra ítélt vállalkozás. Hát valószínű, hogy nem arra kellene törekednünk, hogy, hogy… velünk mindent meg lehessen csinálni, de arra se, hogy másokkal meg akarjunk mindent csinálni. Ugye meg akarlak változtatni, azt jelenti, hogy csihi-puhi, majd én megmondom, milyen legyél! Hogy nézel ki?!
Gondolatom: dalai láma. Őt minden évben mondom. Azt mondja, hogy „A nyugati kultúrának a nagy gyöngéje, hogy amikor az együttérzésről beszél, magára nem gondol.” Vagyis, hogyha eléggé tisztelem-becsülöm magamat, sőt, még együtt érző is vagyok magammal, akkor ez azt jelenti, hogy akármit nem csinálhatsz meg velem, és ennek sajátos következményeként veled sem akarok akármit megcsinálni. Tehát mondhatjuk azt, hogy tanuljunk meg határokat húzni, de úgy is lehet, hogy egyszerűen megtanuljuk magunkat szeretni. És mert eléggé szeretjük magunkat megfelelő, jó keresztény módon ... szeretjük magunkat, jó keresztény módon tisztelem, becsülöm, értékelem magam, ennek következtében ez természetes módon határokat fog szabni annak, hogy te mit tehetsz velem, és mit nem. Hát meg se kell tanulni határokat húzni! Elég magamat megtanulni becsülni, a többi jön belőle! S amikor én egészséges módon határokat húzok, ennek következtében te kénytelen leszel ezekhez a határokhoz valahogyan viszonyulni. És akkor ebből vagy kijön egy élhető élet, vagy nem. Nem minden nárcisztikus személy gyógyul meg, és nem is minden nárcisztikus személy akar meggyógyulni. Tehát van egy pont, ahol a legtöbb, amit tehetünk, hogy azt mondjuk – egy másik kérdésre is ezt szívesen mondom majd – a legtöbb, amit tehetek, hogy azt mondom, végül is, ha arra törekszem, hogy becsüljem magam és normális legyek, ennél többet úgyse tudnék csinálni. Hát… Ennek most majd vagy lesz jó következménye a kapcsolatra, vagy nem. De annál jobbat akkor sem tudok csinálni, mint hogy én egy normális, valahogy ép eszű, rendes ember szeretnék lenni. S ha erre törekszem, mi többet tudnék ennél csinálni?! A kapcsolat már csak – mondjuk így – félig van az én kezemben. Hm.
- Igen. Házastársi kötelesség-e a szex? …jó keresztény módon… Hosszú kapcsolatban már jóformán csak az egyik akarja. (Jó-formán … juj, elindult a fantáziám. Jó, jó! Az egyiknek még jó formája van, az nem rossz! Ugye, hogy jó formán még akarja… Jó! A másik nem. Ilyenkor alá kell-e vetni a nem akaró félnek magát…vagy gondoljon a sarki fűszeresre, …(nevetgélés)..miközben a társával van? Sarki fűszeres … Vannak még fűszerboltok? Na és az, hogy másra gondol, nem megcsalás? Vagy az a kisebbik rossz?
Hát…(59:03)
Most akkor ehhez hozzászólok. Már csak a bőséges élettapasztalatom okán. Még szerencse, hogy az mindig kisegít…saját élmény…szóval, hát azért…most így kívülről…Volt egy ilyen kérdés, lehet, hogy ide kéne hozni, de akkor nem fogok erre válaszolni….A kérdés így szól, valahogy így: „Elvileg te egyedül élsz.” (nagy nevetés) Így, így kezdődik a kérdés! Tényleg! Látjátok, a többire nem is emlékszem, az besült nálam. Elvileg… Nem tudom, hogy ennél gyakorlatiasabban hogy tudnék egyedül élni? Kérdezzétek meg a sarki fűszerest, megmondja! Egyedül járok a boltba sajtért meg tejért. Na. Szóval. Csak néhány megközelítés a szakirodalomból. Az első. Nem egyszer a… Na most. Az teljesen természetes, hogy egy társkapcsolatban, ha azzal különösképpen nem csinálunk valamit, akkor a szenvedély alább fog hagyni. Már csak azért is, mert a jót is megszokjuk. Tehát ha másért nem, már csak azért is, mert még a jót is megszokjuk. Ez a férfiaknak külön nehézséget is okoz. Még pluszban! Tehát az első gondolat, hogy rendben van, ez egy jelenség. Tehát: mit tudunk tenni a szenvedély fönntartásáért? …. Ez kell az élethez! Nem szoktunk erről beszélni,- de hát én szoktam, bocsásson meg a világ! – hogy a szenvedély fönntartásába nem fektetünk elég sok tudatos energiát. Márpedig a rendszerszemléletből tudjuk azt, hogy minden rendszer igyekszik a maga egyensúlyát fönntartani, ameddig van benne elég energia. De mindig csak olyan egyensúlyt tud fönntartani, amennyi energia éppen ott van. Most, ha nem fektetünk bele elég energiát, akkor az olyan egyensúly lesz, hogy a sarki fűszeres előrébb lesz, mint a pasi. Tehát ha a szenvedély fönntartásába nem fektetünk be elég energiát, akkor természetes módon ez történik, és ennek semmi köze ahhoz, hogy ő az igazi, vagy nem. Ez egyszerűen a dolog természete. Tehát külön meg kellene tanulnunk a szenvedély fönntartásának a módjait, de erről sokat beszéltem! Szenvedély fönntartás egy kapcsolatban. Áááhh. Csak egy mondat. ”Jaj, most mért nem mondja?! Nekem ez most kell! Most van a baj!” …Nem most van, már régóta. Nyugodj meg, nyugodj meg! Tehát például az újdonságok. Nem véletlen, hogy neves zenekarunk elénekli, hogy ’megint ugyanaz a bugyi..’. Bugyiváltás!! Fazon igazítás! Ez egy ilyen világ! Ugye, hogy valaki mondta, dobsz egy Telly Savalast, és akkor…
Tehát… olyan csúnyán nézel rám! ...szenvedély fönntartása. De kerülő úton is lehet, tudjátok…höö, de ez ugyanaz, de ugyanaz… kerülő úton. Közös kalandok, csináljunk új dolgokat közösen, nem kell, nem biztos, hogy rögtön egyenesbe lehet, a lélek útjaiban sokszor a legrövidebb a kerülőút. Tehát akkor elmegyünk, kiugrunk ketten együtt a repülőből. … Öt éve nem öleltük így egymást! (nagy nevetés) Én annyira éreztem, hogy csak te vagy nekem! … Tényleg, ennek megvan a biokémiája, az élettani része, hát hadd áradjon a dopamin! Ugye? Hadd, egy kis valami.. Tehát a szenvedély fönntartása. Másfelől pedig, ez az egyszerű szál, egy kicsit árnyaltabb szál, hogyha …(valaki tüsszent) Na, na! Gyógyulj meg!... Nem egyszer a szexuális kapcsolatnak a hogyanja tükrözi a kapcsolatnak a hogyanját. Tehát érdemes ebből a szempontból a kapcsolat fejlesztésébe fogni, mert a szexuális kapcsolat annak a természetes része. Két házastárs között valójában nem szexuális kapcsolat van, amikor szerelmeskednek vagy szeretkeznek, hanem az emberi kapcsolatukat most ebben a formában fejezik ki. Tehát azért az nagy csoda lenne, hogy úgy egyébként már nem is nagyon beszélnek, de a szex az nagyon jól megy. Hát… vagy mi megy olyan nagyon jól, a technika? Az élvezet? Még az el is képzelhető, még az élvezet van. Hmm. … Na. Sarki fűszeres… Szóval, na, ezt így mondtam, hogy…. Gyerünk! (65:53)
- Jól látom-e, az együttműködés belső programját tanulták a kutyák az embertől az elmúlt pár ezer évben?
Lehet. Nem mondom el az egész kérdést, hogy kutya / ember, vagy a kutya is tanult-e együttműködést… Nagyon jó gondolat, Csányi Vilmost érdemes olvasni. Nagyon.
- Hogy kell kezelni, ha egy emberre, barátra, családtagra több séma is jellemző?
Az a természetes, ha valakire több séma jellemző. Csak az egyszerűség kedvéért beszélünk egyszerre egy sémáról. Tehát általában 2-3 séma simán.
A családtagomnál a sémát nem kezelném. (nevetgélés) Komolyan! Az orvos kezelje a beteget, de a családtag azért csak családtag… Tehát ott nem kezelem. Fia vagyok, lánya vagyok, apja, anyja… Azon a kereten belül lennék vele valahogy, nem kezelném, de az biztos, hogy néha nagy segítség az, amikor azt mondom,… Mondok itt egy dilemmát, egy dinamikát. Az egyik, hogy az apám egy rettenetes személy, most már látom, hogy úgy tudom ezt leírni, hogy van négy elviselhetetlen sémája. De közben én őt csak az apámnak látom, és mint apához viszonyulok, és várom, amit egy apának kéne megadni, szeressen úgy, mint egy apa, legyen velem úgy, mint egy apa, és majd’ beledöglök, hogy ez sosincs így. Ahogy Adler mondja: „Minden reggel fölkelek a pofonomért”. S addig megyek, míg apámtól megint meg nem kapom, és rettenetes ez, rettenetes, mert az apám ilyen. Ilyenkor nagy segítség lehet, hogy átmegyek a másik oldalra, és azt mondom: „Kétségkívül az apám egyfelől, innen nézve meg egy beteg ember. Nagyon sérült. Hú, de rettenetesen! Történetesen az apám, de nagyon sérült.” Ha tudom őt így is látni, hogy nagyon sérült, ez sokat segíthet abban, hogy mit várok tőle, hogy hogy kapcsolódom hozzá. Hogy mit gondolok, hogy mire képes, meg mire nem, hogy mit tudhat és mit nem, de attól még óvakodnék ettől, hogy őt kezeljem. Nem, egyszerűen csak elfogadom, hogy ő beteg. Valószínűnek tűnik, nagy nehézség csak akkor van, ha csak az apámnak látom, és nem látom betegnek, ugye, mert akkor őrjítő, hogy növök ebből ki, de az is szélsőséges, ha csak betegnek látom, és nem látom már az apámnak. Akkor kezdem őt kezelni. Valószínű ahhoz, hogy élhető legyen, néha inkább itt vagyok, néha inkább ott, és valahogy rugalmasan tudom innen is, meg onnan is látni.
Te jó… Elment az idő, hogy van ez?! Áhh! De most mit csináljak?! Most van 3 perc…
- Hogyan képzeli el a jövőben a papság és a pszichológia közti tér / űr fejlesztését?
Épp ma olvastam, hogy képzeljétek el, vannak éhező fekete lyukak! (nagy nevetés) Szegény fekete lyukak a galaxisokban éheznek! Alig-alig bírnak beszippantani egy döglődő csillagot. Ez a képzetem van… Tehát… Hogyan fogja a jövőben még innovatívabban összekapcsolni a kettőt, hiszen mind a kettőben a lélek embere?
Én nem érzem ezt az űrt! Én nem! Inkább úgy látom, hogy eléggé egyben van bennem. Nem, szerintem bennem úgy egyben van, legföljebb néha innen nézem, néha onnan nézem. De az biztos, hogy… Kétségkívül, hogyha a spirituális megközelítést, a lélektani megközelítést, szociológiai megközelítést, akármilyen megközelítéseket próbáljuk teljes harmóniába hozni egymással, az sose fog sikerülni. Tehát valószínű, hogy érdemes úgy eljárni, hogy elfogadjuk, hogy ezek a megközelítések valóban különböző megközelítések, a maguk módján nagyon szép, árnyalt rendszert képeznek, ott minden nagyon igaz úgy belül, és nem minden szempontból békíthető ki egy másik rendszerrel, ami szintén gyönyörű szép, és egy kimagasló katedrális. És hogy megtanulunk egymással párhuzamosan a maguk létjogosultságával rendelkező rendszerekben gondolkodni vagy élni. És amikor zavarba jövök, egyszerűen csak azt mondom, hogy na, hát eddig tartott az eszem. A világ van még tovább is, én nem vagyok tovább. És akkor csinálok valami jót. Ennyi. Szóval, egy ponton túl már nem szoktam agyalni. Lehet, hogy ezt már látjátok is. Fú, ez már… Öt éve még egész normális volt, most már… Tényleg odavagyok! Azt hittem, hogy ez sikerül… Rugalmatlannak érzem magam, azt hittem, sikerül, és akkor folytatjuk… Nem tudom. Itt az idő. Viszont az év eleje miatt vannak hirdetések, meg kezdődnek az önismereti csoportok és minden egyéb, úgyhogy média szakemberünknek, kommunikációs igazgatónknak átadom a szót. (72:06)
Lejegyezte: (az első félórát) Vinkó Zoltán Tamás és (a többit) H. E.