Jn 1,47-51 - Évközi 26. vasárnap (C év)

2013.09.29.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 1,45-51)

Egy alkalommal: Fülöp találkozott Nátánáellel, és közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak, a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp.

Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.”

Szentbeszéd

„Hiszel, mert azt mondtam neked, hogy láttalak téged. Ennél nagyobb dolgokat is fogsz majd látni. Látni fogjátok, ahogy Isten angyalai föl-alá szállnak”... ott lesz az Emberfia körül mind az az angyali sereg, akit jó ott látni az Emberfia mellett. A mai Evangéliumban nagyon hangsúlyossá lett ez, hogy meglátni valamit, és aztán pontosan tudjuk, éppenséggel bizonyos nyelvek a megértést is ezzel a szóval szívesen fejezik, ki, hogy: áhá! látom, hogy értem, hogy egyszer csak fölfogtam, egyszer csak megértettem, egyszer csak élményszerűen valamit sikerült megtapasztalnom, és akkor most már tudom, ez hogyan van.

Erről szeretnék beszélni. Hogy az Evangéliumnak, Isten üzenetének, főleg egy búcsú napján, ünnepnapján, a közösség ünnepén, Szentírás Vasárnapján; Szentírás, az öröm üzenete, az Evangélium, mindenképpen van egy olyan jellege, hogy egyszer csak felkiáltunk és az életünkben számtalanszor volt már ilyen: és azt mondjuk: látom, na most megértettem! Na, most megvan! Hogy de nagy dolog, ha az Istennel való kapcsolatunkban ott van ott vannak ezek a kivételes pillanatok, helyzetek, és főleg, ha aztán az életünket el kezdjük ezek alapján élni, ezekre a fölismerésekre, meglátásokra, megértésekre ráalapozni. Mondom is mindjárt egymás után, hogy mi minden lehetőségünk van itt.

Az első: éppenséggel de nagy dolog, hogy megrendülhetünk! Hogy megláttunk valamit, és ahogyan megláttuk, valahogyan fölfogtuk, talán meg sem értettük, mert először rendülünk meg és csak utána értjük meg, hogy mi is az... De nagy dolog, hogy az Istennel való kapcsolatunkban van bőven lehetőség arra, hogy megrendüljünk! És ahogyan láttam, mondjuk az elmúlt két évtizedben embereket megrendülni, hogy nem egyszer, mikor a megrendültség pillanatai, percei vagy helyzete adódik, akkor van, és volt bennem némi félelem: jaj, csak ne legyen valami baja! Hogy mikor valaki megrendül, és el kezd zokogni; valaki megrendül és azt látom, hogy összetörik; valaki megrendül, és egészen összehúzódik és szinte olyan lesz, mint egy kis magzat. Kifejezi a testével, mit jelent a megrendültség. Hogy akkor kívülről megjelenik bennem egy aggodalom, egy félelem, egy féltés, egy óvás: jaj-jaj, mi fog ebből kijönni?

S aztán, ahogyan valaki be tud számolni a megrendültségéről... Milyen érdekes, kívülről azt láttam, hogy éppen összetörik, vagy összezuhan, belül meg azt mondja: egyszer csak olyan szabad lettem! Valami olyan felszabadító történt velem! Kívülről én azt látom, hogy zokog. Ő pedig azt mondja: most szabadultam föl! Kívülről azt látom, hogy valami mintha bajban lenne. Belülről pedig, hogy éppen most történik vele végre-valahára valami! Milyen gyakran van az, hogy valaki éppen megrendül, megyünk oda hozzá, hogy sajnáljuk. Vagy, hogy ott egy kicsit abajgassuk őt. S ilyenkor mennyire természetes, hogy azt mondjuk: ne, hát éppen most történik velem valami fontos dolog! Hát nehogy megvigasztalj, vagy sajnálj! Vagy gyógyítgass engem! Végre-valahára zokogok! Végre sírok! Azt mondta egy ismerősöm: „már évek óta tartom itt benn a gyomromban.” De várom, hogy az onnan kijöjjön! Hogy egyszer csak valami megrendüléstől fölszabaduljon és fölszakadjon onnan valami!

Aztán a második. Amikor valaki végre észrevesz valamit vagy valakit. Tudom, Teréz anyára olyan gyakran hivatkozunk, ahogyan megy a calcuttai utcákon, és egyszer csak észre veszi azokat a szemétben élő embereket. Hogy milyen nagy dolog az Evangélium fényénél egyszer csak észrevenni valamit, s hogy észrevesz valamit, egész meg is változik az élete. És hogy de szoktunk vágyni arra, hogy észrevegyenek bennünket! Hogy legalább valaki vegyen észre! Hogy a gyerekek ahogy sírnak, vagy odavannak, és hogy mekkora vágy az, hogy „vegyél észre!” S hogy az Evangéliumnak van egy ilyen jellege ahogy – talán így is mondhatnánk – Isten vágyakozik. VEGYÉL MÁR ÉSZRE! FEDEZZ FÖL! CSODÁLKOZZ RÁM!

Hogyha egy egészen hétköznapi helyzetet tudnék idehozni, eszembe jutott az az amerikai kutató, aki élte az életet anélkül, hogy észrevett volna valamit, s bement a boltba, és azt mondja ott a boltban: „Kérek szépen egy farmert.” S a boltos azt mondja: ”Farmert? Milyen farmert? Milyen legyen a színe, a fazonja, egyáltalán, hogy nézzen az ki? Hát van itt farmer, rengeteg!” S akkor egyszer csak fölfogja ezt az a valaki, s a következőképp fejezi ki ezt a fölismerését: „Hát adja nekem azt a farmert, ami akkor volt, amikor csak egy fajta farmer volt! Nem tudom, hogy milyen, de az olyan jó volt éppen!” S aztán, ahogy megvan ez az élmény, hogy nem vágytam akármilyen – ilyen, meg olyanra, amolyanra – nem teljesen jó volt az, amit eddig hordtam, ebből lesz egyszer csak egy fölismerés. Valamit fölfedez valaki. És ténylegesen ebből aztán kialakult nagyon sok kutatás. És rácsodálkozhattunk arra, hogy egyáltalán nem leszünk attól önmagában boldogabbak, hogy mindig valami újabbat, vagy valami drágábbat szerzünk. Hogy sokszor azt mondjuk: legyen az, amikor még csak egy fajta volt, és azzal nagyon jól el lehet élni!

Aztán a következő: mikor valamit meg tudunk hallani. Hogy végre meghallunk valamit!

Egy pap barátom mondta, olyan érdekes ez, jött hozzám valaki, azt mondja: ”Tudod atya, hogy negyven évvel ezelőtt, mondtál nekem valamit. Hát milyen fontos volt az nekem, és ahogy ezt Te elmondtad, attól kezdve átalakult az életem, és én aszerint éltem!” S hát a pap? Gondoljátok, hogy emlékezett rá? Hát gőze sem volt, hogy mit mondott! És akkor persze, hogy visszakérdezett: „Ne haragudj, nem emlékszem, mit mondtam? – Hát, hogy belenéztél a szemembe, azt mondtad: „hát Jézus téged szeret!”

Nem csodálom, hogy egy pap erre nem emlékezett. Reméljük, egyszer-kétszer elmondta ezt, na de... na de, most magunk között szólva... hát ha van – és valamelyikőtök nehogy megbotránkozzon – közhelyesebb mondat pap szájából, mint, hogy „Jézus szeret”? Hát valószínű, hogy nincsen. És de nagy dolog, hogy negyven évvel ezelőtt, egyszer csak valaki ezt meghallotta! Mert nem csak a mondaton múlik, hanem: nemde úgy vagyunk itt is, vasárnapról vasárnapra, hogy hmm..hö..hö..hmmm... De egyszer csak meghallasz valamit, és visszagondolsz, ezt tulajdonképpen ezt már hallottam sokat. De nem hallottam meg! Most hirtelen meghallom, és elkezd valami alakulni, és változni, megszületik bennem valami. De nagy dolog, ha ezt a nyitottságunkat megőrizzük , hogy meghallhassunk valamit! Pedig lehet, hogy már nagyon sokat mondták!

Aztán a következő: valamit mélyen megérteni. Haj! Eszembe jutott egy házaspár. Nagyon sok ideig nem született babájuk. S akkor egyszer eljöttek és nagyon sírt a feleség, s azt mondja: hát itt vagyok, öt éve nem születik már gyerekünk. Hogy nem születik, és én ebbe belepusztulok! És a férfi elkezdte mondani, amit mindig is mondott, hogy igen: mert te mindig szorongsz, a jövő felé kell nézni, és bíznod kellene benne, és nem kéne ennyit aggódni, mert teljesen rágörcsöltél... Na. És akkor ez ment, hát látszott, hogy ezt csinálják, már ki tudja, mióta. És akkor próbáltunk ott egy közeget teremteni, hogy a férj meghallja azt, amit a feleség mond. És egyszer csak ahogy meghallotta a férfi, hogy mit mond a felesége, hogy a feleségének az hogy fáj. Egyszer csak ez eljutott hozzá, és hirtelen megértette, hogy tulajdonképpen a felesége miben él már évek óta. És a férj el kezdett sírni. Azt mondja: „Most megértettem, hogy te hogy is vagy ezzel! Hogy éveken keresztül tudtam én, hogy ezt mondod, de most megértettem! Hát ez nem lehet könnyű! Hogy én mennyivel könnyebben vettem ezt! S hogy Te... Most ezt megértettem!”

Milyen fölemelő, ahogy hallunk valamit Istenről vagy Jézusról, s egyszer csak azt mondjuk: „Na, ezt most megértettem! Hogy ez így van? Uram! Hogy ez így van! Na, most egy nagy lépést tettem feléd! Jaj de jó, hogy ezt most végre megértettem!”

Aztán a következő, mikor valamit át tudunk érezni. Volt egyszer egy fiatalember. Emlékszem egyszer tett egy hitvallást. Ő nem tudta, hogy az, de én úgy hallottam. Azt mondja: „Ah, tudod, Feri, én azért nem vagyok hívő, mert én azér’ a magam módján az vagyok, én magamban hiszek.” De látszott is rajta, hogy így van. Látszott rajta, és kimondta, hogy benne volt ebben a hitben nagyon. Látszott, ez át is járja, s mit lehet erre mondani? Nagyjából semmit. „Majd az élet!” Sok-sok év, beszélgetünk, azt mondja: „Tudod, huszonéves voltam, éppen megvolt a friss diplomám, és úgy nekiláttam. És emlékszel? Még itt is mondtam, hogy én nem hiszek senkiben, én magamban hiszek! Na, addig volt ez, míg úgy hirtelen olyan beteg nem lettem, hogy úgy toltak be a műtőbe. S én ott feküdtem teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan. S az a nagy hitem, hogy én magamban hiszek és másban nem, egyszer csak semmivé lett! És hirtelen kezdtem fölfedezni: hát ha most valaki nem tolna ide, ha valaki nem adná be az injekciót, ha valaki most nem műtene meg... aztán felébredtem, megint ott tehetetlenül az ágyban, ha valaki nem jönne és nem rakna tisztába...”

Hej, haj!!! De nagy dolog ez! Amikor valaki valamit mélyen átérez! Most már tudom, milyen ez! Hogy milyen nagyképűen dobtam oda embereknek, akárhány éven keresztül, hogy „bízzál magadban, higgy magadban , és majd akkor bármit elérhetsz!” Hát ne már! S milyen nagy dolog: egyszer csak valaki mélyen átérzi, ó, hogy mennyire lehetséges az, hogy egyszer csak kicsúszik az élet a kezünkből. S hogy akkor milyen nagy dolog, hogy valakinek mégiscsak a kezében vagyunk! És mikor ezt valaki átérzi, soha többé nem tud úgy fordulni egy rászoruló emberhez, mint annak előtte.

Aztán milyen nagy dolog az, amikor valamit úgy végre tudunk! Hogy Isten titkaiból valamit tudunk! Attól még titok, de mi ezt a titkot már most végre tudjuk. Emlékszem, volt egy tantárgy az egyetemen. Nehéz tantárgy volt. A professzor úr mindegyikünknél fényévekkel többet tudott. Ezért aztán mi nagyon be voltunk ijedve minden vizsgán. S ez a professzor úgy vizsgáztatott, hogy folyton folyvást lehetett tudni, hogy ő tudja, hogy milyen vizsgázni. Soha nem élt vissza a tudásával. Ahogyan vizsgáztatott, azt éltük meg, hogy a vizsgáztatás egy lehetőség arra egy érzékeny helyzetben, hogy valamit még elmondjon. Mert utána már nem lesz ez a tantárgy. De ő azt most még elmondja. S annyira bennünk volt, hogy félve mentünk oda, s annak a fölemelő érzése, hogy ő tudja, hogy én nekem milyen vizsgázni. S nem használja ki, s nem él vele vissza, valahogyan megemel bennünket.

Az utolsó: de nagy dolog az, amikor egyszer csak eljutunk oda, hogy „Én ezt meg tudom tenni! Hát én ezt megláttam! Én ezt megértettem, fölfogtam, átéreztem! Én ezt meg tudom tenni!” Egy serdülőkori élményemet hadd hozzam ide! Tizenhat éves kölyök voltam, s nagyon tetszett nekem egy ifjú nő. Osztálytársam volt. És kísérgettem őt. Mondja, gyere nyugodtan! Ment a cukrászdába, s vett két darab süteményt. S mondta, viszem haza. S kérdeztem: és kinek viszed? Azt mondja: hát a testvéremnek. Van egy ikertestvérem, és én tizenhat évet leéltem úgy, hogy én az ikertestvéremnek sosem vittem sütit. Soha. Nem tudom, hogy kellett volna, vagy sem, de én ott szerelmes voltam ebbe az ifjú nőbe, s láttam, hogy ő visz a testvérének sütit. Egyszer csak ráébredtem, ugye - megvolt az erős motiváció-, hát ezt én is meg tudnám tenni! Hát hogy lehet az, hogy leéltem az életemet úgy, hogy sose vittem süteményt a testvéremnek? És akkor, még azért hazakísértem, és utána elmentem a cukrászdába, és vettem süteményt a testvéremnek. Hát micsoda élmény volt az! Hogy én ezt most megcsináltam! Milyen nagy dolog volt annak a fölismerése, hogy hát, semmiből sem áll, hát én ezt meg tudom csinálni, viszek süteményt a testvéremnek. Látnotok kellett volna az arcát! 🙂 Zárójel: ő sem adott süteményt sohasem. Úgyhogy itt megtört a jég. Egyszer csak fölfedeztük azt, hogy: „Nahát, minden nehézség nélkül meg tudjuk egymásért tenni.”

Tulajdonképpen az Evangéliumot láthatjuk úgy, olvashatjuk úgy, hogy egyszerűen lehetővé válik az, hogy valamit hirtelen meglássunk, megértsük, fölfogjuk, megérezzük. Hogy tudjuk, és hogy ennek kapcsán akkor végre csináljunk valamit!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Béres Andrea

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Go to Top