Lk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap (C év)

2013.10.06.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Lk 17,5-10)

Abban az időben az apostolok kérték az urat: Növeld bennünk a hitet. Az úr így válaszolt: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának, szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben! - engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: gyere ide tüstént és ülj asztalhoz. Nem ezt mondja–e inkább: készíts nekem vacsorát, övezd föl magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, aztán majd ehetsz és ihatsz te is! S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsát? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.

Szentbeszéd

Mondjátok ezt, hogy haszontalan szolgák vagytok – szolgák vagyunk, egyszerűen csak a kötelességünket teljesítettük. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy ez Isten felől – Jézus felől – nem valamiféle leértékelő beszéd. Picit sem akarja kikezdeni az emberi méltóságunkat vagy azt, hogy éppenséggel örülni tudjunk, ha valamit jól teszünk, vagy hogy azt tudjuk mondani, hogy igen, ezt én most jól tettem és e fölött egy természetes örömöt élhessünk át. Nyilvánvaló, hogy Jézus itt valami másról beszél.

És akkor, hogyha a mai összefüggésbe helyezzük – a mi világunknak az összefüggésébe – Jézusnak a szavát, akkor milyen gyakran tapasztalhatjuk azt, hogy létezik olyan, hogy jó rutin, hogy jó szokások, és hogy ezek a jó szokások, a jó rutinok mennyit tudnak segíteni az emberi életben. Pár hónappal ezelőtt beszéltünk már erről, de nem tudom nem fölemlegetni nektek azt, hogy amikor tél volt most, akkor rövid időn belül háromszor is belém jöttek autóval. Én mind a háromszor álltam, és mind a háromszor valaki belém jött. És elmondanám, hogy mi volt az a három mondat, amit úgy elsőre kaptam, miután találkoztunk ott, a két autó között. Jött, aki belém jött az első alkalommal azt mondja: Én csináltam? Második helyzet: belém jön, hátra jön, megnézi, azt mondja: Látszik? A harmadik – már nem csodálkoztam, hogy ilyesmit fogok kapni – hátrajön, azt mondja: A másik sor már ment. És nem hagy nyugtot nekem ez a három élményem, hogy hol van az a jó rutin, az a természetes, áldott szokás, hogy nekimegyek valakinek, és azt mondja, hogy bocsásson meg; hogy hát ne haragudjon; hogy jaj; vagy mit … Hol van ez a jó szokásunk, ez a jó rutinunk? Merthogy éppenséggel ezekkel a jó szokásainkkal - amelyekhez most tudatosan mondom - igazítjuk magunkat és igazodunk, az életet nagyon is emberivé tudjuk tenni. Éppenséggel milyen furcsa ellentmondás ez, hogy igazítjuk magunkat jó szokásokhoz és ez segít bennünket emberivé válni, emberinek maradni, helyzeteket emberi módon megoldani. Pedig azt történt, hogy mi jó rutinokhoz, szokásokhoz igazítottuk magunkat.

Tulajdonképpen két dolgot egyszerre teszünk. Mi magunkat meg tudjuk határozni, de közben más emberek, az élet, bizonyos helyzetek, sőt az Isten is meghatároz minket. Tulajdonképpen mindig egyensúlyozunk, egyszerre igyekszünk megtalálni azt a szabad teret, amiben saját magunkat határozzuk meg, és közben pedig fölismerni azt, ahogyan mások határoznak meg minket, beleértve Istent is. Tehát amikor magunkat határozzuk meg, akkor azt kérjük a környezetünktől, hogy igazodjatok akkor hozzánk, mert mi most ezt így mondjuk, vagy így csináljuk, vagy ilyenek vagyunk, vagy így akarjuk. Másfelől pedig kétségkívül belátjuk azt, hogy mások is meghatároznak bennünket, hogy meghatározott lények vagyunk és elfogadjuk, hogy ez így van akár Isten részéről is, hogy ő is meghatároz bennünket, és akkor mi igazodunk hozzá. Ez azt jelenti, hogy mindig igyekszünk egyszerre együttműködni, mindig igyekszünk alkalmazkodni, de közben pedig igyekszünk magunkat kifejezni, magunkat megmutatni. Akár még a saját érdekeinket képviselni. És a kettő között egy egyensúlyra törekszünk. Ma úgy tűnik, hogy ebben az egyensúlyozásban inkább azt a végletet célozzuk meg, hogy majd én meghatározom magam. Majd én az élet minden helyzetén, majd ami nekem jön, majd amit én kigondolok, majd... És akkor születnek ilyen első mondatok, hogy: Látszik?; meg hogy: A másik sáv már ment. Akkor születnek ilyen mondatok. Minden pillanatban magamat határozom meg úgy, ahogy az éppen tőlem jön és fütyülök rá, hogy valahogyan meghatározottá váljak egy ilyen helyzetben, például igazodva valamihez, amitől egyébként… a helyzet nagyon emberi tud lenni.

Ez az első gondolat, és mert egy kicsit inkább abba az irányba vagyunk, hogy majd mi meghatározzuk magunkat, és minket ne határozzon meg senki - beleértve Istent is -, hogy ezért aztán nemegyszer éppenséggel a nehézségeink is ehhez az alapálláshoz kapcsolódnak. Ha azt mondjuk, engem ne határozzon meg senki, nekem még Isten se mondja meg. És közben pedig mitől szenvedünk? Jaj, nem találom a jó utat; nem tudom, hogy kéne csinálni; olyan talajvesztett vagyok; olyan bizonytalan vagyok. Szorongok, elvesztek az emberi kapcsolataim, alig van már valaki, akivel kölcsönösen bízhatnánk egymásban. Nyilvánvaló, hogy a nehézségeink éppenséggel nagyon is tükrözik az egyensúly vesztettségünket –az akár itt van, vagy akár ott van.

Az első gondolat tehát ez, hogy tulajdonképpen amire úgy nagyon szoktunk vágyni, hogy na, akkor legyen valami világos, legyen egyértelmű, legyen kiszámítható, ebből a szempontból biztonságos, hogy lássuk az utunkat, a célokat, a cél felé vezető lépéseinket, ahhoz nagyon sok esetben éppen arra van szükség, amit nem szívesen veszünk magunkra. Vagyis az, hogy engedjük, hogy mások meghatározzanak bennünket, beleértve Istent is és hogy ne azt akarjuk csak, hogy hozzánk igazodjanak, hanem hogy mi is tudjunk igazodni.

Most akkor itt vagyunk ennél a szónál, mondjuk azt, hogy hát egyszerűen csak a kötelességünk volt. De mert, hogy egy egyensúlyt akarunk keresni, éppenséggel az egyik véglet az, hogy valaki azt mondja: Igen, hát vannak a kötelességszerű dolgok, már kimondani is fárasztó őket. Már ez a szó, hogy kötelesség, már ettől elfáradok. Hogy ez az én dolgom, már ettől rossz kedvem lesz. A másik oldalon meg mintha azt mondanám: Na, akkor most azt csinálom, ami jól esik, akkor vagyok jól - de ennek nem sok köze van a kötelességeinkhez. Márpedig a kettő között szeretnénk járni, és ezért engedjétek meg, hogy most néhány percet még erről beszéljek.

Tulajdonképpen keresztény emberként azt keressük - és ez rögtön már az első gondolatunk -, hogyan tudnánk szabadon a kötelességeinket teljesíteni. Hogy lehetséges az, hogy a kötelességemet, a dolgomat, a feladatomat, a küldetésemet, állapotbeli kötelességeimet szabadon tudjam tenni. Sosem felejtem el azt, ahogyan Nemes Ödön atya tanított lelki vezetésre és akkor egyszer csak ott ültünk páran, azt mondja, hogy: Na, melyikőtök tudja már a kötelességét szabadon csinálni? Hirtelen ez a kérdés fölnyitotta a szemem. Hogy hajlamos voltam én is ebben a végletességben gondolkodni: vagy kötelesség, de akkor ott nincsen szabadság, hát kötelesség, tehát nem szabadon csinálom; vagy pedig szabadon csinálom, de hát akkor annak nem sok köze van a kötelességhez. És akkor egyszer csak kiderült, hogy a kettő járhat kéz a kézben. Hogy lehet szabadon is a kötelességeinket tenni.

És eszembe jut például egy nő meg egy férfi. De sokat hallottam nőktől olyat, akik magatokra veszitek az élet minden terhét – még olyat is, amit nem kéne –, de mindenesetre viszitek, aztán elfáradtok. De nagyon érthető ez. Minden együttérzésem a tiétek. És akkor, ahogyan egy-egy nő például a családi világban úgy kifakad és azt mondja, hogy: De jól esne már, milyen fölszabadító, megnyugtató lenne, hogyha most a férjem olyan volna ma este, hogy úgy mindent elrendezne, nekem meg csak igazodnom kéne. Hogy ne kelljen nekem kitalálni mindent, hogy hogy legyen a gyerekkel, a nagymamával, az iskolatáskával, az uzsonnával, a holnapi nappal; hogy olyan jó lenne ezt egy kicsit lerakni. Nemde éppenséggel elemi élményünk van arról, hogy milyen fölszabadító tud lenni az, hogy ne kelljen már nekem mindent meghatározni.

És ismerek egy férfit, oly gyakran mondja ezt el nekem, hogy most megosztom veletek. Azt mondja: Tudod Feri, úgy van, én egy középvezető vagyok, szeretek is vezetni, hozom a döntéseket, élvezem. De mikor hazamegyek?! Hát örülök, hogy otthon nem kell ezt folytatnom. Otthon a feleségem mondja meg, hogy mi hogy legyen. Hogy ez milyen pihentető nekem! A feleségem elmondja, hogy ez így legyen, úgy legyen, én csak csinálom, és akkor másnap bemegyek: Na, most ez úgy lesz, hogy… Hát hogyne ismernénk azt, hogy éppenséggel fölszabadító is tud lenni az, szabadságot adó, hogy azt mondjuk: jaj de jó, hogy nem nekem kell kitalálni. És ez nem azt jelenti, hogy a szürkeállományunkat el kell küldeni nyaralni, hanem hogy egyszerűen csak - a szó legnemesebb értelmében - gondolkodás nélkül is lehet jót tenni. És milyen jó, hogyha tudunk jót tenni gondolkodás nélkül is. Hogy nem minden egyes helyzetben külön megpróbáljuk átgondolni, hogy most tegyem ezt a jót vagy ne tegyem. Hogyha gondolkodás nélkül is tudjuk a jót tenni. Az első gondolat tehát így szól: létezik az, hogy szabadon teszem a kötelességem, szabadon teszem a dolgaim, nem egyszer persze ez egy belső munkát igényel, mert attól még kötelesség. És nem azért munkálkodom, hogy a kötelességemet megtegyem, hanem, hogy hogyan tudnék szabad lenni, miközben a kötelességemet megteszem. És amikor megérezzük ennek a fölemelő voltát, akkor azt mondjuk, hogy nahát, ez a kettő milyen természetszerűleg együtt tud járni.

Aztán a következő gondolat következik is ebből, hogy azt igyekszünk megtanulni, hogy hogy tudnánk a dolgunkat, a kötelességünket, a feladatainkat, a küldetésünket jóízűen is csinálni. Valahogy olyan jókedvvel elvégezni a dolgunkat, nemcsak szabadon, hanem jókedvvel. Talán ismeritek azt a történetet - valódi történet -, valamelyik külföldi autópályán, ahol fizető kapuk vannak, egymás után ott vannak ezek a kis bódék, mindegyik bódéban áll egy ember, s ki tudja hány órán keresztül – ennyi euró, annyi, vissza… -, ezt csinálja. És egyszer csak megy az autós és látja, hogy bent áll egy ember és a többiekhez képest teljesen más képet mutat: a fején van egy fejhallgató és táncol. És nézi az időt…, visszaad…, táncol. És ez annyira meglepi őt…, hát ő ilyet még nem látott, hogy egy fizető kapuba, egy kicsi bódéba zárva…, ott nyolc órán keresztül és, hogy valaki ezt csinálja…; hogy elvégzi a dolgát és visszamegy, mert beszélni akar ezzel az emberrel. És ez a fiatalember még továbbra is ott áll…, adja-veszi a pénzt…, és akkor: Mikor fejezi be a munkát, én úgy szeretnék magával egy kicsit beszélni. És akkor mondja, hogy mikor fejezem be… Tényleg leülnek, és azt mondja, hogy: Hát egyszerűen lenyűgöző, hogy maga így tudja végezni ezt a rettenetesen monoton munkát, hogy mit csinál maga itt tulajdonképpen? A fiatalember a következőt mondja: Hja kérem, hát én éppen táncolok. Tulajdonképpen mikor befejezem ezt a munkát, van egy másik feladatom, táncos vagyok. És a vállalat fizeti a gyakorlási időmet. Ennél jobb munkahelyet el sem tudok képzelni. Míg a többiek rabszolgamód dolgoznak ott, nekem még a kedvtelésemet is kifizetik. Hogy hogyan lehet szabadon és jóízűen, jó kedvvel tenni a dolgainkat.

És aztán az utolsó gondolat: éppenséggel ahhoz, hogy mi megtanulunk szabadon, jókedvvel igazodni Isten tervéhez akaratához, a kötelességeinkhez, dolgainkhoz, feladathoz, küldetéshez, egyáltalán nem zárja ki, hogy ez személyessé tegyen bennünket. Nem leszünk szürkék attól, hogy a kötelességünket végezzük. Nem leszünk egy kaptafára gyúrtak, faragottak attól, hanem éppenséggel a harmadik gondolat így szól: nagyon is lehetünk szenvedélyesek, egyéniek és sajátosak attól, hogy a kötelességünket tesszük. Hogy a kötelességünket lehet nagyon színesen is tenni, és nagyon egyedien, nagyon úgy, hogy az…

Mikor… lehetett már nagyon sok iskolába jelentkezni - természetesen a diákokért, mint ahogy most is -, elindult a küzdelem, melyik iskolába jelentkezik a több diák, mert akkor ugye oda több pénz is megy; és akkor mentek a szülők egyik iskolából a másikba: na, hova írassuk a gyerekünket? Elmentek az egyik bemutatónapra és akkor kérdezték, hogy: Miért ebbe az iskolába írassam a gyerekem, mitől jobb ez az iskola, mint a másik? És akkor azt mondja ott a pedagógus, aki beszélgetett a szülőkkel: Azért volna érdemes ideíratni a gyerekeket, mert nekünk van egy ars poeticánk, ez pedig így szól: Szeretnénk úgy lenni itt a gyerekekkel, hogy a Pistike Pistikébb Pistike lehessen. A Pistike lehessen Pistikébb Pistike, a Jancsika Jancsikább, Jancsika és, és, és, és. Attól, hogy valami a dolgom vagy a feladatom, kötelességem, a küldetésem, azt még nagyon lehet valahogyan arccal; olyan arccal, olyan szemmel, úgy tenni, amilyen én magam vagyok. És attól az még a kötelességem, és a dolgom és a feladatom.

Amikor Jézus azt mondja: hogyha éppenséggel megtettük a dolgunkat, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyszerűen csak a dolgunk volt. Valóban így van, de közben, hogyha ezt tudtuk szabadon, és önfeledten, és színesen és nagyon egyedien - amilyenek éppen vagyunk – tenni, már régen megkaptuk érte a jutalmunkat.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Evangélium (Lk 17,5-10)

Abban az időben az apostolok kérték az urat: Növeld bennünk a hitet. Az úr így válaszolt: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának, szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben! - engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: gyere ide tüstént és ülj asztalhoz. Nem ezt mondja–e inkább: készíts nekem vacsorát, övezd föl magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, aztán majd ehetsz és ihatsz te is! S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsát? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.

Szentbeszéd

Mondjátok ezt, hogy haszontalan szolgák vagytok – szolgák vagyunk, egyszerűen csak a kötelességünket teljesítettük. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy ez Isten felől – Jézus felől – nem valamiféle leértékelő beszéd. Picit sem akarja kikezdeni az emberi méltóságunkat vagy azt, hogy éppenséggel örülni tudjunk, ha valamit jól teszünk, vagy hogy azt tudjuk mondani, hogy igen, ezt én most jól tettem és e fölött egy természetes örömöt élhessünk át. Nyilvánvaló, hogy Jézus itt valami másról beszél.

És akkor, hogyha a mai összefüggésbe helyezzük – a mi világunknak az összefüggésébe – Jézusnak a szavát, akkor milyen gyakran tapasztalhatjuk azt, hogy létezik olyan, hogy jó rutin, hogy jó szokások, és hogy ezek a jó szokások, a jó rutinok mennyit tudnak segíteni az emberi életben. Pár hónappal ezelőtt beszéltünk már erről, de nem tudom nem fölemlegetni nektek azt, hogy amikor tél volt most, akkor rövid időn belül háromszor is belém jöttek autóval. Én mind a háromszor álltam, és mind a háromszor valaki belém jött. És elmondanám, hogy mi volt az a három mondat, amit úgy elsőre kaptam, miután találkoztunk ott, a két autó között. Jött, aki belém jött az első alkalommal azt mondja: Én csináltam? Második helyzet: belém jön, hátra jön, megnézi, azt mondja: Látszik? A harmadik – már nem csodálkoztam, hogy ilyesmit fogok kapni – hátrajön, azt mondja: A másik sor már ment. És nem hagy nyugtot nekem ez a három élményem, hogy hol van az a jó rutin, az a természetes, áldott szokás, hogy nekimegyek valakinek, és azt mondja, hogy bocsásson meg; hogy hát ne haragudjon; hogy jaj; vagy mit … Hol van ez a jó szokásunk, ez a jó rutinunk? Merthogy éppenséggel ezekkel a jó szokásainkkal - amelyekhez most tudatosan mondom - igazítjuk magunkat és igazodunk, az életet nagyon is emberivé tudjuk tenni. Éppenséggel milyen furcsa ellentmondás ez, hogy igazítjuk magunkat jó szokásokhoz és ez segít bennünket emberivé válni, emberinek maradni, helyzeteket emberi módon megoldani. Pedig azt történt, hogy mi jó rutinokhoz, szokásokhoz igazítottuk magunkat.

Tulajdonképpen két dolgot egyszerre teszünk. Mi magunkat meg tudjuk határozni, de közben más emberek, az élet, bizonyos helyzetek, sőt az Isten is meghatároz minket. Tulajdonképpen mindig egyensúlyozunk, egyszerre igyekszünk megtalálni azt a szabad teret, amiben saját magunkat határozzuk meg, és közben pedig fölismerni azt, ahogyan mások határoznak meg minket, beleértve Istent is. Tehát amikor magunkat határozzuk meg, akkor azt kérjük a környezetünktől, hogy igazodjatok akkor hozzánk, mert mi most ezt így mondjuk, vagy így csináljuk, vagy ilyenek vagyunk, vagy így akarjuk. Másfelől pedig kétségkívül belátjuk azt, hogy mások is meghatároznak bennünket, hogy meghatározott lények vagyunk és elfogadjuk, hogy ez így van akár Isten részéről is, hogy ő is meghatároz bennünket, és akkor mi igazodunk hozzá. Ez azt jelenti, hogy mindig igyekszünk egyszerre együttműködni, mindig igyekszünk alkalmazkodni, de közben pedig igyekszünk magunkat kifejezni, magunkat megmutatni. Akár még a saját érdekeinket képviselni. És a kettő között egy egyensúlyra törekszünk. Ma úgy tűnik, hogy ebben az egyensúlyozásban inkább azt a végletet célozzuk meg, hogy majd én meghatározom magam. Majd én az élet minden helyzetén, majd ami nekem jön, majd amit én kigondolok, majd... És akkor születnek ilyen első mondatok, hogy: Látszik?; meg hogy: A másik sáv már ment. Akkor születnek ilyen mondatok. Minden pillanatban magamat határozom meg úgy, ahogy az éppen tőlem jön és fütyülök rá, hogy valahogyan meghatározottá váljak egy ilyen helyzetben, például igazodva valamihez, amitől egyébként… a helyzet nagyon emberi tud lenni.

Ez az első gondolat, és mert egy kicsit inkább abba az irányba vagyunk, hogy majd mi meghatározzuk magunkat, és minket ne határozzon meg senki - beleértve Istent is -, hogy ezért aztán nemegyszer éppenséggel a nehézségeink is ehhez az alapálláshoz kapcsolódnak. Ha azt mondjuk, engem ne határozzon meg senki, nekem még Isten se mondja meg. És közben pedig mitől szenvedünk? Jaj, nem találom a jó utat; nem tudom, hogy kéne csinálni; olyan talajvesztett vagyok; olyan bizonytalan vagyok. Szorongok, elvesztek az emberi kapcsolataim, alig van már valaki, akivel kölcsönösen bízhatnánk egymásban. Nyilvánvaló, hogy a nehézségeink éppenséggel nagyon is tükrözik az egyensúly vesztettségünket –az akár itt van, vagy akár ott van.

Az első gondolat tehát ez, hogy tulajdonképpen amire úgy nagyon szoktunk vágyni, hogy na, akkor legyen valami világos, legyen egyértelmű, legyen kiszámítható, ebből a szempontból biztonságos, hogy lássuk az utunkat, a célokat, a cél felé vezető lépéseinket, ahhoz nagyon sok esetben éppen arra van szükség, amit nem szívesen veszünk magunkra. Vagyis az, hogy engedjük, hogy mások meghatározzanak bennünket, beleértve Istent is és hogy ne azt akarjuk csak, hogy hozzánk igazodjanak, hanem hogy mi is tudjunk igazodni.

Most akkor itt vagyunk ennél a szónál, mondjuk azt, hogy hát egyszerűen csak a kötelességünk volt. De mert, hogy egy egyensúlyt akarunk keresni, éppenséggel az egyik véglet az, hogy valaki azt mondja: Igen, hát vannak a kötelességszerű dolgok, már kimondani is fárasztó őket. Már ez a szó, hogy kötelesség, már ettől elfáradok. Hogy ez az én dolgom, már ettől rossz kedvem lesz. A másik oldalon meg mintha azt mondanám: Na, akkor most azt csinálom, ami jól esik, akkor vagyok jól - de ennek nem sok köze van a kötelességeinkhez. Márpedig a kettő között szeretnénk járni, és ezért engedjétek meg, hogy most néhány percet még erről beszéljek.

Tulajdonképpen keresztény emberként azt keressük - és ez rögtön már az első gondolatunk -, hogyan tudnánk szabadon a kötelességeinket teljesíteni. Hogy lehetséges az, hogy a kötelességemet, a dolgomat, a feladatomat, a küldetésemet, állapotbeli kötelességeimet szabadon tudjam tenni. Sosem felejtem el azt, ahogyan Nemes Ödön atya tanított lelki vezetésre és akkor egyszer csak ott ültünk páran, azt mondja, hogy: Na, melyikőtök tudja már a kötelességét szabadon csinálni? Hirtelen ez a kérdés fölnyitotta a szemem. Hogy hajlamos voltam én is ebben a végletességben gondolkodni: vagy kötelesség, de akkor ott nincsen szabadság, hát kötelesség, tehát nem szabadon csinálom; vagy pedig szabadon csinálom, de hát akkor annak nem sok köze van a kötelességhez. És akkor egyszer csak kiderült, hogy a kettő járhat kéz a kézben. Hogy lehet szabadon is a kötelességeinket tenni.

És eszembe jut például egy nő meg egy férfi. De sokat hallottam nőktől olyat, akik magatokra veszitek az élet minden terhét – még olyat is, amit nem kéne –, de mindenesetre viszitek, aztán elfáradtok. De nagyon érthető ez. Minden együttérzésem a tiétek. És akkor, ahogyan egy-egy nő például a családi világban úgy kifakad és azt mondja, hogy: De jól esne már, milyen fölszabadító, megnyugtató lenne, hogyha most a férjem olyan volna ma este, hogy úgy mindent elrendezne, nekem meg csak igazodnom kéne. Hogy ne kelljen nekem kitalálni mindent, hogy hogy legyen a gyerekkel, a nagymamával, az iskolatáskával, az uzsonnával, a holnapi nappal; hogy olyan jó lenne ezt egy kicsit lerakni. Nemde éppenséggel elemi élményünk van arról, hogy milyen fölszabadító tud lenni az, hogy ne kelljen már nekem mindent meghatározni.

És ismerek egy férfit, oly gyakran mondja ezt el nekem, hogy most megosztom veletek. Azt mondja: Tudod Feri, úgy van, én egy középvezető vagyok, szeretek is vezetni, hozom a döntéseket, élvezem. De mikor hazamegyek?! Hát örülök, hogy otthon nem kell ezt folytatnom. Otthon a feleségem mondja meg, hogy mi hogy legyen. Hogy ez milyen pihentető nekem! A feleségem elmondja, hogy ez így legyen, úgy legyen, én csak csinálom, és akkor másnap bemegyek: Na, most ez úgy lesz, hogy… Hát hogyne ismernénk azt, hogy éppenséggel fölszabadító is tud lenni az, szabadságot adó, hogy azt mondjuk: jaj de jó, hogy nem nekem kell kitalálni. És ez nem azt jelenti, hogy a szürkeállományunkat el kell küldeni nyaralni, hanem hogy egyszerűen csak - a szó legnemesebb értelmében - gondolkodás nélkül is lehet jót tenni. És milyen jó, hogyha tudunk jót tenni gondolkodás nélkül is. Hogy nem minden egyes helyzetben külön megpróbáljuk átgondolni, hogy most tegyem ezt a jót vagy ne tegyem. Hogyha gondolkodás nélkül is tudjuk a jót tenni. Az első gondolat tehát így szól: létezik az, hogy szabadon teszem a kötelességem, szabadon teszem a dolgaim, nem egyszer persze ez egy belső munkát igényel, mert attól még kötelesség. És nem azért munkálkodom, hogy a kötelességemet megtegyem, hanem, hogy hogyan tudnék szabad lenni, miközben a kötelességemet megteszem. És amikor megérezzük ennek a fölemelő voltát, akkor azt mondjuk, hogy nahát, ez a kettő milyen természetszerűleg együtt tud járni.

Aztán a következő gondolat következik is ebből, hogy azt igyekszünk megtanulni, hogy hogy tudnánk a dolgunkat, a kötelességünket, a feladatainkat, a küldetésünket jóízűen is csinálni. Valahogy olyan jókedvvel elvégezni a dolgunkat, nemcsak szabadon, hanem jókedvvel. Talán ismeritek azt a történetet - valódi történet -, valamelyik külföldi autópályán, ahol fizető kapuk vannak, egymás után ott vannak ezek a kis bódék, mindegyik bódéban áll egy ember, s ki tudja hány órán keresztül – ennyi euró, annyi, vissza… -, ezt csinálja. És egyszer csak megy az autós és látja, hogy bent áll egy ember és a többiekhez képest teljesen más képet mutat: a fején van egy fejhallgató és táncol. És nézi az időt…, visszaad…, táncol. És ez annyira meglepi őt…, hát ő ilyet még nem látott, hogy egy fizető kapuba, egy kicsi bódéba zárva…, ott nyolc órán keresztül és, hogy valaki ezt csinálja…; hogy elvégzi a dolgát és visszamegy, mert beszélni akar ezzel az emberrel. És ez a fiatalember még továbbra is ott áll…, adja-veszi a pénzt…, és akkor: Mikor fejezi be a munkát, én úgy szeretnék magával egy kicsit beszélni. És akkor mondja, hogy mikor fejezem be… Tényleg leülnek, és azt mondja, hogy: Hát egyszerűen lenyűgöző, hogy maga így tudja végezni ezt a rettenetesen monoton munkát, hogy mit csinál maga itt tulajdonképpen? A fiatalember a következőt mondja: Hja kérem, hát én éppen táncolok. Tulajdonképpen mikor befejezem ezt a munkát, van egy másik feladatom, táncos vagyok. És a vállalat fizeti a gyakorlási időmet. Ennél jobb munkahelyet el sem tudok képzelni. Míg a többiek rabszolgamód dolgoznak ott, nekem még a kedvtelésemet is kifizetik. Hogy hogyan lehet szabadon és jóízűen, jó kedvvel tenni a dolgainkat.

És aztán az utolsó gondolat: éppenséggel ahhoz, hogy mi megtanulunk szabadon, jókedvvel igazodni Isten tervéhez akaratához, a kötelességeinkhez, dolgainkhoz, feladathoz, küldetéshez, egyáltalán nem zárja ki, hogy ez személyessé tegyen bennünket. Nem leszünk szürkék attól, hogy a kötelességünket végezzük. Nem leszünk egy kaptafára gyúrtak, faragottak attól, hanem éppenséggel a harmadik gondolat így szól: nagyon is lehetünk szenvedélyesek, egyéniek és sajátosak attól, hogy a kötelességünket tesszük. Hogy a kötelességünket lehet nagyon színesen is tenni, és nagyon egyedien, nagyon úgy, hogy az…

Mikor… lehetett már nagyon sok iskolába jelentkezni - természetesen a diákokért, mint ahogy most is -, elindult a küzdelem, melyik iskolába jelentkezik a több diák, mert akkor ugye oda több pénz is megy; és akkor mentek a szülők egyik iskolából a másikba: na, hova írassuk a gyerekünket? Elmentek az egyik bemutatónapra és akkor kérdezték, hogy: Miért ebbe az iskolába írassam a gyerekem, mitől jobb ez az iskola, mint a másik? És akkor azt mondja ott a pedagógus, aki beszélgetett a szülőkkel: Azért volna érdemes ideíratni a gyerekeket, mert nekünk van egy ars poeticánk, ez pedig így szól: Szeretnénk úgy lenni itt a gyerekekkel, hogy a Pistike Pistikébb Pistike lehessen. A Pistike lehessen Pistikébb Pistike, a Jancsika Jancsikább, Jancsika és, és, és, és. Attól, hogy valami a dolgom vagy a feladatom, kötelességem, a küldetésem, azt még nagyon lehet valahogyan arccal; olyan arccal, olyan szemmel, úgy tenni, amilyen én magam vagyok. És attól az még a kötelességem, és a dolgom és a feladatom.

Amikor Jézus azt mondja: hogyha éppenséggel megtettük a dolgunkat, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyszerűen csak a dolgunk volt. Valóban így van, de közben, hogyha ezt tudtuk szabadon, és önfeledten, és színesen és nagyon egyedien - amilyenek éppen vagyunk – tenni, már régen megkaptuk érte a jutalmunkat.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János