Elégtelen önkontroll, önfegyelem 1.

2013.10.08.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, örülök, hogy itt vagytok!

Örülök, örülök, tényleg; az utóbbi napokban annyiszor eszembe jutottatok, hogy milyen nagy dolog, hogy vagyunk; hogy vagyunk, hogy valamit tudunk együtt tenni.

És tudjátok, ez azért is jutott az eszembe, mert a múltkori alkalommal akárhogy is igyekeztem, az volt az élményem közben is meg utána is, hogy nem, nem bírom rendesen összeszedni magam. De, té, ezt, ezt éltem meg. Nem? Tinektek nem így ment át? (Nem! Áh dehogy!). Áh, dehogy, ez (Feri nevet)… ez rosszul esett! Mindenesetre, ahogy végighallgattam úgy magamban, azt szoktam úgy magamban, hogy hogy mondtam és mit mondtam, és azzal tudtam kiegyezni, hogy azért mondtam fontos dolgokat. Úgy ennyi, de az egész, úgy nem, nem, énbennem úgy nem állt össze egy jó egésszé, és talán emiatt úgy termelődött ki belőlem az, hogy milyen jó, hogy pl. elviselitek azt, hogy néha nem olyan jó. És ez jó.

Na, szóval… na most akkor, gyerünk. Most már nem beszélek a kérdésekről. Nekimegyünk a témának, tizenegyedik séma, ihaj-csuhaj: elégtelen önkontroll, önfegyelem. Így!

Egy pici bevezető azért: nem biztos, hogy itt ültétek végig az előző két évet, de csak egy (nevetés a teremben)…elmentetek? Kicsit rosszul esik! Csak egy egész pici, egész pici hangolódás, hogy miért beszélünk a sémákról? Azért, mert úgy tűnik, hogy nekünk mindannyiunknak, ahogyan magzati kortól kezdve alakult az életünk, éppenséggel az a realitás, hogy néha valamiből túl sokat kaptunk, vagy valamiből túl keveset kaptunk, vagy valamiből nagyon egyedoldalúan kaptunk, és végül az is lehet, hogy éppenséggel elhanyagoltak bennünket, sőt, bántottak, bántalmaztak, visszaéltek velünk, tehát konkrétan valami rossz történt velünk. Ez a négy dolog: túl sok, túl kevés, egyoldalú, és bántalmazás – fizikai, testi, bármilyen szexuális -, ez azt jelenti, hogy akkor át kellett élnünk elég védtelen, képlékeny időszakaszunkban valami olyasmit, amire nem voltunk ott és akkor felkészülve. De ez tapasztalatként elkezdte megváltoztatni, meghatározni a személyiségünket, és annyira belénk ivódott, hogy attól kezdve ez elkezdte és elkezdi a realitáshoz fűződő viszonyunkat kikezdeni. Még pedig olyanformán, hogy befolyásolja, meghatározza gondolatainkat, érzéseinket, azt, ahogyan visszaemlékszünk a gyerekkorunkra, és mindehhez kapcsolódóan a fizikai állapotainkat is. Tehát, mi mindannyian, akik itt vagyunk, még aki itt a legszélén ül, nagy nagy biztonságban, még mi is elmondhatjuk magunkról azt, hogy több-kevesebb realitásvesztéssel élünk.

De, hogy miért élünk több-kevesebb realitásvesztéssel, miért van az, hogy nem mindig pontosan egy helyzethez, egy kapcsolathoz, a másik személyéhez, egy szituációhoz illeszkedően érzünk, gondolkodunk, emlékezünk és éljük át a fizikai állapotunkat, azért, mert amikor valami fontosat átéltünk gyerekkorban, olyan értelemben fontosat, ami sérülést adott nekünk, akkor az egy a személyiségünk struktúráját is érintő változást idézett bennünk elő. Tehát, a szerkezetet is megváltoztatta, nemcsak bizonyos funkciókat, bizonyos készségeket és képességeket. A szerkezet, az alap változott meg. Ezért a realitásvesztésünkre, ha rá tudunk nézni, és azt mondjuk, hogy milyen érdekes, hogy úgy érzem, hogy engem állandóan elhagynak az emberek. Állandóan úgy érzem, hogy nekem a dolgaim nem sikerülnek. Állandóan úgy érzem magamat, hogy szorongok, béna, vagyok, kicsi vagyok és bántani akarnak. Állandóan úgy érzem, hogy a világ nagyon fenyegető. Állandóan az a benyomásom, hogy úgysem fogom megcsinálni. Állandóan az a benyomásom, hogy egyedül életképtelen vagyok, hogy muszáj valakihez tartózni, különben nem tudok élni. Mondjam még….? Hm. Ezek a realitásvesztéseink, amelyek gondolkodásban, érzésben, emlékezésben, testi tünetekben is megnyilatkoznak, ezek éppenséggel ott és akkor, amikor megsérültünk, annak megfeleltek. De ott és akkor feleltek meg, annak az élethelyzetnek, szituációnak, vagy pedig sok, sok, sok kis bajnak, nem pedig az itt és most realitásnak. Tehát nem vagyunk bénák, hülyék, gyagyák, rosszak, hanem valamilyen élmény és emlék olyan nagyon belénk ivódott, és annyira meghatározza a struktúrát is, nemcsak funkcióinkat, hogy ezt hordozzuk magunkkal. És ezért sokkal inkább a sérüléseinket látjuk itt-ott, mindenhol fölfedezni, mint a valóságot. Egyszerűen csak így van, nincs ezzel semmi baj, csak így van. Hm.

És ha már így van, akkor tulajdonképpen a sérülésünkre a cselekvésünkben megnyilatkozó háromféle választ tanulhattunk meg megadni: van, hogy mind a hármat is csináljuk, nemcsak egyiket, másikat, harmadikat.

Az egyik az, hogy belemegyünk a séma által diktált logikába. Ki sem látunk belőle és azt gondoljuk, hogy tényleg úgy van. Tényleg értéktelen vagyok, hogy tényleg nem tudok egyedül élni, hogy tényleg nem fognak fölvenni soha, sehova, hogy sose lesz párom, hát mer’, hogy ki is szeretne meg engem? Stb., stb.

A másik cselekvési mód, (valaki tüsszentett) – egészségedre, még egyszer, hogy megpróbálunk minden olyan helyzetet elkerülni, amiben aktívvá válna a sémánk. Tehát, ha én azt gondolom, hogy kicsi vagyok, béna vagyok, ügyetlen vagyok, nem vagyok szerethető, akkor – bár nagyon vágyok emberi kapcsolatokra, ahol talán mégis, de az emberi kapcsolatok nagyon fenyegetőek, mert előbb -utóbb valaki valamit beszól. Hát így szokott lenni, nem? Előbb-utóbb beszólnak. És akkor azt mondjuk: én inkább távol tartom magam tőletek. Miért, kell az nekem? Még egy csalódás? Dehogy kell! Nem, én akkor inkább majd szépen eltévézgetek majd otthon. „Veled is megtörténhet”, majd azt fogom nézni. S közben azt mondom: velem nem, he! Ezért én visszahúzódok. Ugye egyszerre vágyunk és szorongunk attól, ami gyógyíthatna, emberi lenne. Ez a második reakció. Én már több csalódást nem!

Ugye az anyukám azt mondta, amikor elvált apukámtól, azt mondta – ugye ilyen első indulatból, olyan sokat lehet, kifejezett belőle – azt mondta: “Na, ide férfi többet nem teszi be a lábát!” (nevetés). Ez nekem ugye nehéz volt, mert úgy ott laktam. (nevetés). De látni való volt, hogy ez a megjegyzés nem rám vonatkozik, de egy kicsi nemi identitászavart okozott, ami azóta is tart. (nevetés) Nem! (nem). Jó! Szóval!

Szóval, tehát visszahúzódunk, hogy többé velünk ezt ne lehessen, és ne kelljen átélni, és a többi. De ez a életünk beszűkültségét hozza, tehát, nem.

És a harmadik, hogy amit ez a sémavilágunk diktál, azt túlkompenzáljuk. Ugye, hát klasszikusan, hogyha én azt gondolom, hogy értéktelen vagyok, akkor végig nagyképűsködöm az életet. Na, és ti, mit gondoltok, hö? Hö? Hö? És akkor állandóan összehasonlítgatom magamat másokkal, és mindenkit szurkálok, piszkálok, lenézek, bemószerolok, háta mögött pletykálok. S azt mondom, nahát ezekhez képest, hö? Hm. Ez valaminek a túlkompenzálása. Akármelyik cselekvés módot is alkalmazom, segít a túlélésben, de tönkreteszi az életet, úgy egyébként. Hrrrr. Na, ez a sémák világa. És egyáltalán nem sématerápiával akarunk foglalkozni. Hát kit, kit érdekel a sématerápia? Azzal akarunk törődni, hogy mi van velünk? Mi van a kapcsolatainkkal, tágabb összefüggésben? A közösségeinkkel, a hazánkkal, vagy hö, hm, úgy az emberrel? És a szakirodalom nagy segítségünkre van, hogy jó támpontokat adjon. Ennyi!

Elégtelen önkontroll, önfegyelem séma – 11-es. Ki rúgja? Óh… (nevetés).

Mi az, hogy elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem? Ez azt jelenti, nagyon egyszerűen, hogy valaki úgy éli az életet, hogy nem fegyelmezi magát, nem kontrollálja magát, nem is tudatosítja magával azt, hogy amit tesz, az milyen hatást gyakorol a környezetére. Ebből a szempontból ez a séma egy nagyon érdekes séma. Az ilyen sémával élő emberek tulajdonképpen nem tanulnak az élettapasztalataikból. Hanem sokszor idealizálhatják magukat, pl azt mondják: én egy őszinte ember vagyok! Ami a szívemen, az a számon. Nem őszinteség, hanem az önfegyelem hiánya. Az önkontroll hiánya. Vagyis a szükségleteit, az impulzusait, a késztetéseit, bármit, ami benne érzés, érzelem, azt ő kontrollálatlanul fröccsenti rá a környezetére. Ebből egy csomó nehézsége származik egész biztosan, de odáig se lát, hogy ezt perspektívában átgondolja, átnézze, majd változtasson. Ha kisebb a sérülés, akkor persze látja, hogy itt valami nem stimmel, esetleg próbál rajta változtatni, és azt mondja, hányszor megfogadtam, hogy mielőtt kinyitom a szám, számolok 10-ig. De ez mindig csak utólag jut eszembe. Ez a baj. Hogy tudom én ezt, de amikor eláraszt valami belső késztetés, akkor már végem van. Emlékeztek, hogy beszéltünk erről, 5-6-7 éves korban történik velünk valami ödipális helyzet, és azzal összefüggésben egyszer csak megjelenik, most így egyszerűen mondom, felettes én, lelkiösmeret, énideál, elkezd valami belsővé lenni, és ez azt is jelenti, hogy egy nagyon fontos folyamatban valami beiktatódik, a folyamat pedig így szól, valami impulzus, valami késztetés, egy vágy, egy szükséglet, valami, másik oldalon – már csinálom is, ugye ez a gyerek világa, kisgyerek, kisgyerek világa. Jön a késztetés, csinálom. Jön a késztetés, és csinálom. Mikor mondunk egy gyereket iskolaérettnek? Miért lehet, hogy egyáltalán iskolába, hogy iskolába, iskolába? Azért, mert a késztetés meg a cselekvés között elkezd gondolkodni. Elkezd mérlegelni, gondolkodni, reflektálni, belső hang, jó, nem jó, csinálom, nem csinálom, mert mi lesz a következmény, drrrd, drrrd, dm. Néha jobban, néha nem, de egyáltalán egy egészséges struktúránál, szerkezetnél szép lassan már így megy a folyamat: késztetés, gondolkodás, cselekvés. Itt a sérülés az az, hogy olyan, mintha 5 éves kor előtt lenne, annak a világnak a természetes cselekvésével él, felnőttként. Késztetés, cselekvés. Késztetés, cselekvés. Ennyi. Ezt sokan idealizálják. És akkor azt mondják, ugye, ez: hogy ami a szívemen, az Vagy azt mondják: spontaneitás. (halk nevetés) Aha. Ez nem a spontaneitás, hanem a korlátlanság, a korlátozatlanság, az önkontrollnak, az önfegyelemnek a hiánya. Tehát, sokan ezt szabadságnak nézik, spontaneitásnak, vagy, mert még szebbet is lehet rá mondani, és azt mondja: tudod, én olyan intuitív alkat vagyok. És akkor úgy (fütty), ez az intuitív válaszom valamire. Aha. Hogyha pl. egy segítő intuitív választ ad egy helyzetre, amögött egy egész szakirodalom van. Meg a másiknak az ismerete, meg az átgondolása, meg a reflexió, meg a szupervízió, meg minden, és amikor ez mind, mind, mind ott van, na, akkor megengedheti magának, ha van egy jó belső érzéke, hogy adott esetben, már valamit lépésről-lépésre ott ne gondoljon át, hanem csak úgy mondjon valamit. Mert tudja, hogy az illeszkedik egy teljes rendszerbe, ami megalapozott, átgondol, reflektált, stb. stb. Úgy lehet intuitívnak lenni. Rendben van ez? Nem spontaneitás, nem intuíció, nem szabadság, és nem tudom mi, hanem az önkontrollnak és az önfegyelemnek a hiánya.

Most hogyha a cselekvésmódokat nézzük, akkor az első lépés ugye az, hogyha valakit elborít a séma diktálta világ, akkor ő egyszerűen, egyszerűen szólva azt mondhatnánk, hogy ő azt csinálja, ami éppen jólesik. Épp mindig, ami jólesik. Ezt esetleg ő érezheti hitelességnek: én milyen hiteles vagyok, mindig kifejezem azt, ami bennem van. Hát ez pusztító. Nem pusztító, ha valaki mindig kifejezi, ami benne van? Pl. van benne bosszú fantázia. (nevetés). Hát, bocsi-nacsi. Hát, ha valakit komolyan megbántanak, azt nehéz bosszú fantázia nélkül megúszni. Az lesz, ha akarom, ha nem. Haj-haj.

Annyira emlékszem, fiatal koromban, C.G.Jung-ot már akkor sokat olvastam, azt nem mondom, hogy értettem, de olvastam. És (nevetés a teremben) hagytam időt a fejlődésre, és akkor emlékszem, azt mondja, hogy a „tudat fénye”. Ő valóban elment – ez akkor nagyon dívott, elment archaikus törzsekhez, archaikus népcsoportokat kutatott és vizsgált. Nagyon izgatta őt a lélek. Már neki első kézből voltak élményei, nemcsak kutatótársainak a beszámolóira hagyatkozott. És azt mondja, hogy ő maga látta, egy archaikus törzsnél volt, és látta, hogy egy bennszülött, most mondjuk így egyszerűség kedvéért, halászott és mellette volt a gyereke. És ott halászott és nem fogott semmi halat, és olyan indulatba jött, hogy agyonütötte a saját gyerekét. (egy jaj a teremben. Feri kihúzza magát, nevetés a teremben). Na, ez egy impulzus.

És azt mondja, hogy „Láttam ezt a megrendítő jelenetet, de a megrendítőbb volt számomra az az volt, ahogyan – és ez ő így írta le -, hogy ahogyan egyszer csak, mintha a tudatnak a fénye megjelent volna ebben az emberben, és egyszer csak ráébredt, hogy mit csinált”. Tehát, miközben csinálta, olyan volt, mintha a tudat fénye hiányzott volna. Semmi más nincs, csak impulzus és cselekvés. És amikor hirtelen rádöbben, amikor megérti – de ő nem is ezt használta, hogy „megérti” – hanem egyáltalán a tudatosságnak a fénye megjelenik. Az a fájdalmat az apának az arcán, hogy „Ezt én csináltam! Hogy ez, hogy lett ez?” Ez az, amikor valaki egyszerűen csak belemegy a séma által diktált világba, logikába, és így cselekszik.

Második, logikus, ugye, ahogy elmondtuk átfogóan is, hogy megpróbál minden felelősséget, minden konfliktust, adott esetben akár minden olyan munkát és tevékenységet is elhárítani magától, ami azt kívánná tőle, hogy kitartást, hogy késztetések kontroll alatt tartása, ösztön-impulzusoknak a regulázása. Inkább minden ilyet próbál eltávolítani. És akkor, sokszor azt mondja, hogy „Jaj, én nem házasodok! Én nem állhatok, nem állok jót magamért.” Hallottam ilyet: én nem állok jót magamért. Hát. Akkor én egy becsületes férfi vagyok, tisztességesen ( Feri felfelé nézeget, a teremben nevetés), őszintén, hm. Hát, akkor inkább bele sem megy abba, ahol felelősség, konfliktus, vagy hosszú távú dolgoknak megfelelő erőfeszítésre lenne szükség.

A harmadik pedig, amikor valaki túlkompenzálja ennek a sémának a belső világát. Akkor nyilvánvalóan tudhatjuk, túlzott kontroll, önkontroll, túlzott önfegyelem, túlzott önreflexió, állandóan, állandóan, és közben egy félelem és aggodalom, hogy elvesztem a kontrollt. Ha elvesztem a fejem, minden tönkremegy. És ha neki sok élménye van arról, hogy tényleg elvesztheti a fejét, és akkor tényleg agyament dolgokat tesz, akkor őrá jellemző ez a séma. Mert vannak, akik úgy félnek az önkontroll elvesztésétől, hogy tulajdonképpen az nem reális. A kettőt érdemes megkülönböztetni. Ha ő föl tudja sorolni, hogy tényleg, amikor ő egy picit elengedi a gyeplőt, állandóan őrültségeket tett, akkor ez a sémának a világa. Ehhez a sémához csak járulékosan tartozik hozzá az összes szenvedélybetegség. Vagy tartozhatnak hozzá a függőségek. Mert hiszen ott is azt látjuk. És ez a közös pont, hogyha valaki, mindig a pillanat, akkor ennek az a következménye, hogy nincsenek hosszú távú célok, vagy ha vannak is, amit a hosszú távú cél érdekében meg kellene tennem, azokat nem vagyok képes megtenni. Tulajdonképpen az illető pillanatnyi késztetései alapján él. És a szenvedélybetegségnek is van egy ilyen logikája, a függőségnek, hogy a hosszú távú – ahogy mondani szoktuk – hogy az önmegvalósításhoz szükséges energiabefektetés, szükségletek, élvezetek késleltetése nem történik meg. Csak mindig rövid távú dolgok vannak. Inkább akarom jól érezni magam, mint jó helyzetbe hozni magam. Mindig inkább az érzés, mint a helyzet. Mindig csak hiánymotiváltság, sohasem növekedés motiváltság. Ezért, mindig csak mohóság, sohasem egyszerűen éhség. De erről már sokat beszéltünk. Meg arról is, ezért ezt most ne akarom mondani, mert sok minden mondanivalóm van, és arról is sokat beszéltünk, hogyha egy gyerek nem lehet biztos abban, hogy a szülei a szükségleteit kielégítik, akkor elkezd a jelenre koncentrálni. Megszűnik számára annak a realitása, hogy érdemes a szükségleteimet késleltetni, hiszen a jövő bizonytalan.

És emlékeztek, a séma terápia szakirodalma beszél arról, hogy van 5 érzelmi szükségletünk is, és az egyik éppen a reális keretek szabása a szülök, a család részéről. Hogy kapjunk szabályokat, kereteket a növekedéshez. Ha egy családban nincsenek szabályok és keretek, amik között növekedhetünk, akkor sokszor ez történik meg.

Na most!

Ezért megint csak egy fontos utalás, nem érdemes egyikünknek sem a pozitív pszichológiát úgy elgondolni, hogy az másról sem szól, minthogy „Hogy érezzük magunkat mindig jól?” A pozitív pszichológia nem arról szól, hogy én mindig boldognak érzem magam, mindig jól érzem magam, hogy mindig…. nem erről szól.

Az egyik legnagyobb szaktekintélyt kérdezték arról, hogy tulajdonképpen ez, hogy pozitív pszichológia, miről szól? És akkor az illető azt mondta: „Ha egy mondatban válaszolhatok – a pozitív pszichológia másokról szól”. Tehát mindenfajta, úgynevezett pozitív pszichológia ami arról szól, hogy te sohasem érezd rosszul magad, és ha rosszul érzed magad, akkor valami baj van veled – hát az nem tudom, mit ér. Mert éppenséggel az az élettapasztalatunk, hogy a nyűglődésből, sokszor a szenvedésből, fájdalomból, miegymásból tud valami jó megszületni. Tehát egy gyereket ha agyonkényeztetünk elvesszük tőle a növekedés esélyét. Mert teletömjük valamivel. Nem tud kitermelődni belőle valami. Itt írogattam egy listát. Hát itt hosszan lehetne, hogy pl. gyerekkoromban rengeteget unatkoztam. Nagyon sokat. Ez a relatív elhanyagolásból fakad, amit átéltem, na, ma olyan sokat beszélek magamról, hogy mindjárt be is fejezem. Igen, mert múltkor itt, őőő…. és őőő, de hogy az unatkozásnak, egyáltalán élményszerűen valaki megtapasztalja azt, hogy unatkozik, mert nem öntyöm-pöntyömözik állandóan, nincs mindig ott valaki, hogy „És most hogy vagy? És most mit szeretnél csinálni? És, és, és ?” Hanem úgy, néha úgy ránk szakad az, hogy óőhhhhhh, őhhhh (Feri leül a székbe, teremben nevetés), ez mi? És akkor így, négy fal…

Hogyha ebből nincsen azért túl sok, de van, éppen az, ahogyan unatkozunk, kezdhet belőlünk kitermelni egy választ: hogy akkor hogy tudnék most valahogyan, ebben a rettenetesen unalmas helyzetben, ahol senki nincs itt – halljátok? – senki (Feri önmagára mutat közben), csak a nagy büdös magány….

Tényleg, úgy magunkról, papokról szoktam ezt mondani, most nagyon egyszerűen, persze az önbecssüléssel kapcsolatban most kétféle pap. Az egyik, mondjuk a keddi alkalom után hazamegy, – nem tudom, én vagyok itt egyedül, de mindegy -, hazamegy és akkor azt mondja: pfhúúúúúúúúúú (Feri fúj egy hosszat) – ezt szoktam mondani, pfhúúúúúúúúúúúúúú. ( ezen nevettek, ezen nevettek? a teremben nevetés) . Na jó, és akkor utána, és akkor azt mondja: „Hát, tudjátok, azért végül, csak a rohadt nagy magány van. Az van. Ferenc pápa későn jöttél!”. Na most. Még mielőtt úgy ragadok. Jó, kiszedtem magam ebből.

A másik hazamegy, és azt mondja: „ahhhhhhhhhhhhhh! Megérkeztem! Óhhhhhh, de jó itthon lenni! Na most mennyi az idő? Azt mondja, na, há még csak fél tizenegy van, hát még másfél órát eltöltök magammal. Hát ez, de jó! Még van másfél órám, míg lefekszem, hát holnap is sok minden van, hát de jó társaságban vagyok!”

Az egyik magányos, a másik magával van. Ha valamennyi unalom van az életünkben, amikor kezdjük érezni, hogy milyen is az, hogy magány, meg unalom, meg trrrrtt, nincs senki, aki fölvidítson, egy ember, aki szólna hozzám, akkor egyszer csak valami elkezd kitermelődni belőlünk. Tényleg, rohadt dolog ez az unalom, de most ennyire unalmas vagyok magamnak? Ilyen döbbenetesen untatom magamat? Hát ennyire semmit nem tudok kitalálni ahhoz, hogy egy picit szórakoztassam magamat? Hm! Azt mondja, dehogynem! Haha, csinálok egy jó melegszendvicset. (nevetés a teremben) Csak úgy elsőre, hát etesd a bestiát, akkor is, ha te vagy az. Szóval. Nem, akkor… szóval értitek, egy kicsi unalom, nem sok.

Na, most nem tudom betűrni ezt (az ingét a nadrágjába), rossz mi? Érzem, hogy rossz. Ne torolj, ne mondjátok, olyan megalázó lenne. Erre nem számítottam, hogy így hátulról is néztek. Ez most váratlan fölismerés. Azt gondoltam, hogy itt, itt lesztek közel, de hogy ez így, így?! Ijesztő! (közben Feri az ingét próbálja a nadrágjába betűrni). Most erre mondhatom, hogy olyan frusztráltnak érzem most magam.

Most a másik, hogy amikor valaki ebben a sémában van, a frusztráció tűrése nagyon gyönge. Tehát, amikor kellemetlenül, kényelmetlenül, nyomás terhe alatt érzi magát, az egyetlen reakció, amit állandóan gyakorol, hogy ki innen. Nincsen nyomástűrés. Ezért kerüli a konfliktust, ezért kerüli azokat a helyzeteket, ahol oda kell tennie magát. Hm. Tehát, azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ahhoz, hogy egészségesen növekedjünk, kell valamennyi unalom, hogy kitermeljünk magunkból valamit, valamennyi frusztráció, kicsit megedződjünk, némi szenvedés, hogy meg tudjuk becsülni, amikor jó az élet. Ugye, Frankl azt mondta, amikor kérdezték tőle, hogy hát mondja, 4 év koncentrációs tábor után, mi a boldogság? Frankl azt mondja: „A boldogság? A boldogság mindaz a rossz, ami ma nem történt meg velem!” De ez egy kreatív válasz a szenvedésre. Így írogattam, hogy éppenséggel nem olyan nagy baj, hogy unalom van, vagy kötelességek vannak. Most, aki ezzel a sémával él, utálja a kötelesség szót, nem is szerepel az, hogy kötelesség. Aki ezzel a sémával él – hasonlítsuk csak össze a narcizmussal, grandiozitás, feljogosítás séma. Ott egy picit más a logika, mert ő ott miért késik, mert azt mondja: „Miért, én, viccelsz? Hát nehogy már én az időhöz alkalmazkodjak! Hát ki az az idő? Ki ő? Hogy várnak? Hát rám érdemes is!” Itt más a logikája annak, hogy ő miért késik, és fütyül arra, hogy negyed van. Ennél a sémánál nem az van, hogy… hát, hogy ő? Hanem mert ő képtelen is igazodni valamihez. Nincs meg az a fegyelem, amivel egyáltalán valaki például az időhöz képes igazodni.

Néztem egy nagyon érdekes filmet egy fiatalemberről, akit köröztek. És pontosan tudta, hogy körözik, tulajdonképpen menekülésben volt. És azt mondták a nyomozók, hogy soha nem találtuk volna meg – egy amerikai srác – csakhogy annyira nem volt képes türtőztetni magát az internettel kapcsolatban, hogy egy-két naponként a saját honlapjára föltette, hogy mi van vele. Még így is több, mint két év alatt kapták el, mert az történt, hogy mindig földobta, hogy most itt voltam, most ott voltam, most ezt csináltam, most azt csináltam, és amikor a tudat fénye megjött, akkor gyorsan vette a batyuját és odébb rohant. Ezért egy csomószor, amikor kiszálltak, és el akarták kapni, de akkor már nem volt ott. S akkor, azt mondja a nyomozó, hogy sose kaptuk volna el, ha képes egy kicsit türtőztetnie magát, de hogy nem tudta. Hh!

Tehát itt az időhöz való viszony nem azért van, hogy mert „én”, hanem azért van, mert nem tudja türtőztetni magát. Ugye, ez egy másik dolog. Jó!

Aztán, ugye, hogy a pl. nyugtalanság. Az énközpontú spiritualitást jellemzi ugye az, hogy valaki azon álmodozik, hogy hát…ő…hogy a nyugalom, hogy Isten ad nyugalmat, hát azért érdemes hívőnek lenni, mert akkor úgy nyugi van. Van egy nagy oltalmazó kéz, úgy tart, meg simogat, és akkor, hm…. Hát elmondanám, hogy, hm……mondjuk, papi életem során…. valaki ezt úgy mondta, hogy tényleg Isten tenyerén vagyunk, de azért Isten néha tapsol (nevetés a teremben). Egy kicsit nekiindulunk a levegőégnek, hát, mindenki, aki az istenkapcsolatából valamit kihozott, vagy valami abból született, olyasmi miatt tudott nyugtalan lenni, ami miatt az átlagember nem volt az. Éppenséggel Isten hoz nagy lelki békét, és hoz nagy olyan nyugtalanságot, hogy a többiek néha vacsoráznak, te meg, uffff…hrrrrrr, hmmmm….valamit ezzel csinálni kell. Ez nem maradhat így. Nem így van? Egy kedves ismerősöm mondja, hogy „Te, Feri, hát, ott ahol lakom, kiraktak egy kis cicát. Hát, ott van, és valaki tett ki papírdobozt, de hát ott kint él. És akkor azt mondja, hogy megyek haza, hát engem zavar. Úgyhogy agyonütöttem. Dehogy! (nevetés) Na, látjátok, hogy nem így megy?! Zavar, na és akkor elkezdte vinni neki a kis kaját. Azért nem fogadta magához, mert már van neki macskája, nem is egy. Tehát, néha éppenséggel arról van szó, hogy valami, mondjuk az istenkapcsolat, amit így szoktunk mondani,hogy a lelki béke, a harmónia, ugye, hmm… hogy éppenséggel engem olyan is fog zavarni, ami mást nem. És hogy erre azt mondani, hogy ez baj? Egy kicsit sem baj, de jó, hogy így tud lenni. Úgy nagyon kisarkítva, erre azt szoktam mondani, hogy de jó, ha még néha meg tudok rendülni. Nem szokom meg azt, ami nem jó. Ez milyen jó, hogy így tud lenni. Na most, aki ebben a sémában van, ő nem, mindig valami, az impulzusokat mindig cselekvésre fordítja, és valami érzelmi minőséget mindig fönn akar magának tartani, hogy jól érezze magát. És emiatt körülötte nagy zűrzavar támad.

Jó!, Na,most! Nyilván, na, egyszer valaki azt mondja: „Az azonnal kielégüléssel az a baj, hogy nem elég gyors”.(nevetés) Ez az ő ars poétikája. Ezért akkor nincsenek hosszú távú célok, – látom itt megy a buli -, jól van. Ezért nincsenek hosszú távú életcélok. Tik-tik-tik tik. Na!

Hm, igen, igen.

Jó,na most! Hehe! John Payne: Egyszerűbb gyermekkor. Lehet, hogy valamelyikőtök ismeri. Egy nagyon érdekes ember. És most a sémánkkal kapcsolatban kezdek el az ő kutatásairól, sőt életművéről beszélni. Mert. Mert ő a következővel kezdte az életét: Kambodzsában, Dzsakartában menekülttáborokban dolgozott segítőként. Diplomás segítőként. Természetesen ezekben a több százezres táborokban látta nemcsak a felnőtteket, hanem a gyerekeket. Ő arra szakosodott. Gyerekekkel foglalkozott éveken keresztül, legdurvább menekülttáborokban, Ázsiában. És azt mondja, hogy ezrével jöttek-mentek ott a gyerekek, poszttraumás stressz szindrómával. Vagyis szorongtak, féltek, de közben állandóan éberen figyeltek, honnan jön a veszély. Ezért impulzívak voltak. Ezért aztán az ösztönkésztetéseiket nagyon nehezen tudták kordában tartani. Egy pillanat alatt kiborultak, egy pillanata alatt jött a harag és aztán az agresszió, de közben igyekeztek ilyen kényszer cselekvésekkel, valahogyan, valami stabilitást adni az életüknek. Azt mondja, hogy itt ebben a hatalmas menekülttáborokban a gyerekek mindenféle rituálékat találtak ki maguknak, mindenféle ceremóniákat, és mindenféle – ez a szó nem jut eszembe, hogy – ilyen protokollokat, de hát nem ezt akartam mondani, hogy pl. a sátrukhoz és az illemhelyhez a kettő közötti utat csak ugyanott járták le. Vagy, hogy meghatározott számú lépéssel mentek valahonnan valahova. Annyira instabilak voltak belül, hogy ilyenkor megjelentek ezek a kényszercselekvésre utaló motívumok, hogy valahogy, valami kívülről tartson minket. Na, ezt figyelte meg a gyerekeken, és nekiállt akkor, erre elkezdett specializálódni akkor, hogy hogy lehet segíteni rajtuk. És kitalált, kidolgozott egy csomó jó dolgot. És akkor úgy hozta az élet, hogy elkerült, már akkor családjával Angliába. Ott középosztálybeli gyerekekkel foglalkozott. És ő így írja a könyvében, hogy egyszer csak elérkezett a megvilágosodás pillanata. Mert ugyanis az történt, hogy a középosztálybeli angol gyerekek kísértetiesen hasonló tüneteket mutattak, mint a dzsakartai menekülttáborban rettenetes borzalmakat átélő, életföltételek minimumán élő gyerkőcök. Ingerlékenyek voltak, hmmm, feszültek, lobbanékonyak, késztetéseiket nem bírták kordába tartani, de a környezetük fölött szívesen próbáltak uralkodni. Levetették magukat, hisztiztek ameddig nem úgy volt, ahogy ő, addig nem tágítottak. Új dolgoktól rettegtek, de közben látni lehetett, hogy szoronganak és rosszul vannak. És akkor egyszer csak azt mondja, hogy: hirtelen, a kettőt kezdtem együtt látni. Hogy ezek a rettenetes sorsú gyerekek, meg ezek az angol középosztálybeli gyerekek szinte ugyanolyan tüneteket mutatnak. Hát, ez lehetetlen. Hát őket nem érhette ugyanaz, mint ezeket a gyerekeket. És akkor egyszer csak megvilágosodás, és azt mondja: rájöttem, hogy valójában mégiscsak vannak közös vonások, mégpedig a közös vonás az, hogy mind a kettejüknek, már a két csoportnak, egyaránt elvétetett a gyerekkoruk. Túl hamar kerültek bele a felnőtt világba. És mert túl hamar kerültek bele a felnőtt világba, az elvette tőlük a gyerekkort, és ez már érthetővé tette azt, hogy valamilyen válaszreakciót adjanak, arra ami nekik sok volt. Ugye sokk volt, sok volt.

Azt mondja: a menekülttáborban lévő gyerekek traumatizálódtak, tehát. Rettenetes élményeket éltek át. Az angol középosztálybeli gyerekek pedig ezt sok éven keresztül apró adagokban kapták meg. Ezért a válaszuk a túl nagy stresszre, és túl nagy ingerre, és túl bonyolult életre hosszú távon ugyan az lett. És minekután neki volt egy csomó jó ötlete, jól kidolgozott, szakmailag helytálló dolga, azt mondja, hogy rengeteg kutatást is végzett, elkezdte ezeket a gyerekeket olyan módon gyógyítani, ahogyan a rettenetesen megsérült ázsiai gyerekeket. És bejött. És akkor megírta az „Egyszerűbb gyermekkor” című könyvet. Miért is érdekes ez? Mert azt mondja, hogy a mi világunkban, ugye középosztálybeli Anglia, ugye ez a mi világunk. Azt mondja: a gyerekeknek túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség és kényszer, túl sok információ, és túl nagy sebesség. Tehát túl sok vacak, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, és túl nagy sebesség. És azt mondja: ez a négy, amikor hosszú távon ér egy gyereket, valójában nem felel meg a gyerek tempójának, ahogyan egy gyerek fejlődni tud. Mert az élettanilag meghatározó, hogy körülbelül mennyi stresszt, mennyi információt, mennyi impulzust, mennyit bírunk normálisan elrendezni magunkban. És akkor azt mondja: rájöttem, hogyha normalizáljuk a gyerekek környezetét, akkor normalizálódnak a gyerekek. Azért hozom ezt ide, mert ennél a sémánál ugye azt történik ugye, hogy impulzusok, ösztönkésztetések, egyéb érzelmek, állandóan, magukat kifejezni, és valami, valami elveszik, a kettő között, nincs valami. És hogy a ma gyerekei – hát nem erről beszélünk állandóan? – magatartászavar, figyelemzavar, hiperaktivitás, kényszeres cselekvés, szszszszsz. És van egy kulcsunk, amit már tulajdonképpen évtizedek óta kidolgoztunk máshonnan, ez pedig, hogy a gyerekeink életét le kellene egyszerűsíteni. Mert ha ezekből túl sok van, az túl nagy stresszt jelent. És erre a stresszre a gyerekek nem tudnak jó választ adni. Mert az már túl sok.

És akkor mond egy nagyon érdekes dolgot, azt mondja: tulajdonképpen minden gyerek bogaras. Ez rendben is van! Minden gyerek, ahogy úgy épül föl, meg találja ki a maga világát, meg próbál egyensúlyban lenni, meg úgy tájékozódni, egy úgy egyáltalán valami, persze, minden gyereknek van valami kis beütése. De hogy ez teljesen rendben van, és megfelelő keretek között van, végül is a felnőttek is bogarasak. Csak mi ezt könnyebben megengedhetjük magunknak. De hogy normális, hogy minden gyerek egy kicsit bogaras. De azt mondja: az rendben van, hogy minden gyerek egy kicsit bogaras – és ugye, ő az életét erre tette fel, és ebben semmi kritika, vagy ítélkezés nincs. Igen ám, de ha a bogaras gyerekekhez túl sok stresszt rendelünk, akkor kapunk mindenféle zavarokat, és szélsőséges magatartásformát. És akkor azt mondja, és nagyon egyszerűen: hát a gyerekek mindenképp bogarasak, azzal nincs mit tenni, a stresszel kell valamit kezdeni, vagyis, egyszerűsíteni a világot, amiben a gyerekek vannak. És ha egyszerűsítjük azt a világot és normalizáljuk, akkor a gyerekeink is elkezdenek normálisabban létezni.

És akkor, pl. hogy van egy gyerkőc, ilyen álmodozó…milyen érdekes ez itt? Aha, hhhh, tök jó (Feri a színpadot nézegeti), van egy álmodozó gyerek, kicsit lassú, de valahogy az álmodozásai miatt valahogy olyan kreatív is, meg érzékeny. A szülőknek, meg azért olyan ügyességet igénylő feladat az, hogy ezt a gyerkőcöt minden reggel elkészítsék, mert hát….(egészségedre)…hát, emlékszem egyszer, valaki így mondta: hát, a gyerekem…hát, nem lehet igaz!

Tehát, megyek …. ( de milyen érdekel zene – megszólalt egy mobil -, de milyen hangszer lehetett? Szerintetek? Telefon?)

Szóval, azt mondja, hogy: a gyerekem olyan, hogy reggel, hiába nyolc éves, öltöztetem. Mert ha ő öltözne, sose lenne kész. Akkor öltöztetem, mert hát iskola van, meg, kész….még nekem, szülőnek is az éri meg, hogy elkészítem, mert akkor, ha már iskolában van, akkor addig rendben van. Ugye, főleg, hogy nincs otthon. Ez biztos, hogy színtiszta nyereség. Na,majd el…. de szüleim is ezt mondták. Kérdezték, nem tudom, már felnőtt voltam…: „Te, tulajdonképpen, anya, azt mondd meg, te, tulajdonképpen miért írattatok be minket sportolni?” Jaj, (Feri nevet, mert valamit mondtak a terembe), és akkor, anyukám, nagyon jóban voltunk, mert hát igen…., és akkor, először azt mondja, hogy: „Hát, mert látszott, hogy mozgékonyak vagytok, meg, meg, meg, hát nem is nagyon lehetett veletek bírni, meg hát tulajdonképpen az egy kicsit sok volt, amit csináltatok, és meg egyébként meg olyan nyugalom lett, amikor elmentetek”. Úgy, végül is. Na, tehát, és azt mondja az anyuka: hogy a gyerekem olyan, hogy föladom rá az inget, akkor húzd be az ujjadat az ingbe, már rajta van, csak be kell húzni. Hát nem húzza be. Értitek, már rajta van, csak ezt kéne csinálni (Feri kinyújtja a karját), de nem csinálja, mert valamivel úgy, úgy lefoglalja magát. És azt mondja, hogy: akkor borultam ki és mentem pszichológushoz – de, tényleg, ő nem a gyereket küldte, hanem ő ment, egy szuper anya volt. Azt mondta: én velem valamit csinálni kell, mert nem bírom. Hát a gyerek, az bírta. Azt mondja: akkor készültem ki teljesen, amikor végig a protokollt megcsináltam, fölhúztam a az egyik lábára a zoknit. Azt mondtam: ahogy most itt, zokni van az ezen, ezen, most a másikra te. Én addig kiszaladok a kisöcsédhez.

Gondoljátok, fönn volt a zokni a lábán, amikor visszajött? Szó se, szó se volt róla! De amikor mutatta, hogy ezen már fönn van, és akkor a gyereke…tényleg, ezen már fönn van…úgy …

Na, de látjátok, most jó, ő egy ilyen gyerek. Kicsit még ezt a néhány évet, úgy pluszba, még úgy oda kell tolni, kicsit izé, kicsit, de úgy végül is, úgy keretek között nő. Úgy látni való, hogy, úgy nem pont középen áll, hát ezt nem mondhatnánk, hogy egy átlag gyerek, dehogy ez nem is olyan nagy baj, hanem tud fejlődni, növekedni.

Na, de hogyha egy ilyen gyerkőc, aki úgy álmodozik, és úgy bóklászik, de közben szereti fölfedezni a világot, és egy csomó érték van benne, és ha ez valahogy egészséges keretek között nő, akkor egy nagyon értékes felnőtt lesz, aki életképes és rendben van. Ha egy ilyen gyereknek túl sok stresszt adunk, akkor kijön egy figyelemzavaros gyerek. Nem volna figyelemzavaros, ha egy megfelelő, egyszerű környezetben lehetne. Ez az ő bogara. Most, ha ez az ő bogarasságához túl sok stresszt adunk, akkor figyelemzavaros gyerek lesz a vége. És akkor kapott egy diagnózist, és akkor ütjük-vágjuk…hm.

Képzeljünk el egy másik gyereket. Nézegetem, hogy most akkor kit kell elképzelnem (Feri nézegeti a jegyzeteit). Ja, igen, na ez az!

Képzeljünk el egy gyereket, há, aktív, állandóan csinál valamit, állandóan van valami jó ötlete. Egyébként, ezek a gyerekek olyanok, hihetetlen, bekerül…mielőtt a pedagógus megszólalna, ő átveszi az irányítást. Hát, ismeritek ezeket a gyerekeket. A pedagógus elfordul, hogy fölírjon valamit – nem tudom, van-e még ilyen – és ahogy úgy sercen a kréta – azt sem tudom, hogy van-e még ilyen, nem tudom -, Az osztálybeli hangokból tudhatja, hogy a háta mögött komoly cselekvések történnek. És a gyerek – állandóan van valami ötlete – csííí – és meg is csinálja. És állandóan el kell terelni a figyelmét, összpontosítani a figyelmét, kordában tartani. De ez a gyerek egy színes gyerek, mert ő nem csak arra képes, hogy állandóan csinál valamit, és egyébként, tök jó ötletei vannak – de jó táskád van- (Feri megjegyzi), nemcsak ez, nemcsak ez, hanem még azt is mondja, hogy hát egyedül nem olyan jó. Egy táncra? (Feri egy a teremben lévőhöz szól) És akkor, ez a gyerek tényleg megszervezi a többi gyereket. Zszsszszszsrrrr. Ez is, bizonyos keretek között, néha rá kell szólni, többször kell rászólni, szülőnek a stresszhormon szintje, az egy ilyen komolyabb szintre evickél tartósabban, tehát ott kell egy kis relaxációs gyakorlat tanulás. De hogy egyébként keretek között tartható, és őbelőle egy nagyon értékes, olyan valaki lesz, aki jól van, köszöni szépen. És olyan munkát tud végezni, és kapcsolatok, és színes, és…hm. Adjunk hozzá túl sok stresszt. Lesz belőle egy hiperaktív gyerek- azt mondja -, kezelhetetlen. De ha a stresszből elveszünk, akkor kezelhető.

Most képzeljünk el egy másik gyereket, hmhm. Én szeretném mondani ennek a Pál Ferinek, hogy ott ülni, meg itt ülni, nem ugyanaz. Ez nem ugyanaz. Nem ugyanaz. Most tudom, hogy nem ez a lényeg, de az zavar, hogy ide fel kell ülni a színpadra. Miért kell egyeseknek felülni a színpadra? Ez olyan zavaró. És akkor itt kapják ezt a nagy fényt, ne is haragudjatok, énnekem ezt szóvá kell tennem. Túl sok fényt kapnak, és ez nem biztos, hogy jólesik nekik. Miért? Azért mert itt tűrik és viselik? Jó, azért, mert ők nem szólnak, akkor én szólok. Van egy érzékeny gyerek. Néha ő az igazság bajnoka, ő kiáll másokért.

Emlékszem, hogy…..biztos volt veletek olyan, úgy általános iskolában, hogy valami, valami….. 8-9-10 évesek vagyunk, és akkor valami, valami baj történt. Valaki kirúgta az ablakot. És akkor ilyen nagy letolás, és minden gyerek az úgy zrrrrrrrrr. Azért az úgy van, nem? Hát ismerős ez a élmény, nem? Valami nagy baj volt, és ….. zrrr. És van egy olyan gyerek, aki minden további nélkül azt mondja, hogy: na de ez azért volt itt, mert zszszs. és már mondja is. És egy ilyen gyerek sokszor olyanokat mond… És azt mondja: “Ez azért van, tanítónéni, ez azért van,mert nem mozoghatunk eleget.” Na ugye?! Szóval.

Van egy gyerek érzékeny, igazság bajnoka, hmmhmh., szól, hm. Adjunk hozzá sok stresszt. Magatartászavar.

Most vegyünk egy gyereket – na ez az utolsó. Jól hangzik, hogy „vegyünk egy gyereket”. Ezért jó ám, hogy akkor kivágjuk ezt a mondatot, és akkor Feri atya mondta: „Vegyünk egy gyereket”. Biztos ismertek ilyen gyerkőcöt, de szerintem.. .Na jó, tehát.

Gyerkőc. Bélyeggyűjtemény. Nekem volt. Nektek volt? Bocsássatok meg, de áztatok. Egy kicsit kiöntöm, és a papír lapra ráteszem. Bocs, most mindjárt végzek. Híí, de jó! És akkor úgy csinálom, hogy így, így. És akkor ezt így. Juj, ez most egy picit odébb ment, így. És akkor ez legyen így. Ezt is még ideteszem, és akkor így. Ez így jó. Ez jó!

És akkor bejön a nagymama. A nagymamát megkérte az édesanya, hogy „Te, Ilonkám, egy kicsit takaríts fel a gyereknél.” Tudod, hogy állandóan, minden össze-vissza, nem lehet, brbrb…nem lehet nála takarítani, mindent kirak. Jön a nagymama, ugye, hiperaktivitás, meg ízé…hát, rendet kell rakni! Na, gyerünk! És már csinálja is… ezt föl….jó bélyeg elszakad, ott a kis fogacskája… ne már…nem számít, rendnek kell lenni! Rend van, már porszívózik is. (Feri a székkel porszívózik a színpadon). Jön haza a gyereke az iskolából, az összes többi elment focizni, de ő rohan haza a bélyegeihez. Hát, értitek….Ordítás, sírás, ízé… összeomlás, a bélyegeim. „De, Anya, nézd meg, hogy mit csinált a bélyegemmel?! A nagyanya. Hogy letörte, letörte a sarkát. Az angol királynő sarkát letörte – (Feri sír, ahogyan egy gyerek sír ilyen helyzetben) – már nem is kell a bélyeg!”

Szóval, vannak gyerekek, nagyon szeretik azt a fajta rendet, amit ők találnak ki. Az egy felnőtt számára lehet, hogy kutyulmány. Hogy rendetlenség, hogy káosz, hogy nem lehet takarítani, a szőnyeg mindig tele van valamivel. De őnála az az ő rendje. És ha elvesszük tőle az ő rendjét, akkor – ez az ő bogara -, hozzáadunk jó sok stresszt, és kijön belőle egy kényszerneurotikus gyerek. Megyünk és agyonkezeljük őt, és megtehetnénk azt, hogy egyszerűsítjük az életét. Mert, hogy túl sok benne a tárgy, a választási lehetőség, az információ, és a sebesség. És akkor az derül ki, hogy tulajdonképpen elkezdhetjük bárhonnan, pl. onnan, ahonnan el tudjuk kezdeni. De még mielőtt valaki elkezd nagyon töprengeni, hogy akkor mit kell csinálni? Pont azt érdemes csinálni, amit meg tudunk csinálni. Pl. jaj, egy adat. Biztos szeretitek az adatokat. Jaj, most a kényszereseknek most fölcsillant a szeme: egy adat! Meddig kellett erre várni? Hogy az első adatot elmondjam. Hát, eddig lebegtünk, mint az űrben Gagarin. Most végre egy adat. Oh, Archimédeszi! És ha tudnám fejből, biztos mondanám… azt mondja, amerikai gyerekek… mindjárt megtalálom. Amerikai gyerekeknek átlag – mit gondoltok – hány játéka van? 100?! Nem fogtatok ki egy nagyon kreatív napot ma! Mindegy, úrrá leszünk rajta. Átlag gyereknek 150. Mi történik akkor, ha túl sok tárgya van egy gyereknek? Túl sok a tárgy. Az történik, hogy lesz egy kupac, nehéz vele mit kezdeni. A felnőttnek is egyébként, de egy gyereknek még inkább. Ott a kupac, és már az egy nyomorult helyzetet idéz elő, hogy melyiket vegyem elő? Hát, olyan sok van, akkor előveszi az egyiket két percre, akkor lökögeti, nem, az sem érdekli, nem, hát akkor ezzel, de közben ott van egy másik, ja, nem ez, inkább ez, akkor, ja nem, hanem lehet, hogy inkább ez, sőt, inkább a szatyor, és erre azt mondják, hogy figyelemzavar. Valójában nem biztos, hogy ez figyelemzavar, hanem túl sok mindenre figyel. Annyira sok minden van körülötte, hogy ennyire sok minden között nehéz valamire figyelni. S akkor ilyen egyszerű dolgokat lehet elkezdeni, hogy bemegyek a gyerek szobájába, akár meg is lehet vele beszélni, játékokat felezzük. Az derül ki, hogy a gyerekeknek ez nem szokott problémát okozni. Még ha esetleg ezt úgy csináljuk, hogy … és nem úgy, hogy „a játékod fele túl sok, most olvastam egy könyvet”, hanem, „nahát, közeledik Karácsony, gyűjtsük össze, és odaadjuk valamelyik szeretetszolgálatnak. Vannak olyan gyerekek, akiknek egyáltalán nincs is, milyen jó dolog, és fognak örülni, gyere, válogassuk ki, és…. na, most csak mondtam valamit. A gyerekek a játékaik többségét minden további nélkül odaadják.

Egyszer valaki egy kislányról beszélt, és már megjelent nála az, hogy bogarasság, és a túl sok stressz következményeként a zavar. És akkor azt csinálták – ott is megvolt a 150 játék, sőt talán több is, ahogy egyébként kiszámolták -, s akkor bent hagytak néhány dolgot. Kendők, néhány játék, madzagok, masnik, ilyen színes szalagok, csipeszek, ilyesmi. A gyerek, aki addig szinten kezelhetetlen volt, egyszer csak felhúzott egy madzagot, onnan ide, már az is egy félórába kerül, amíg rendesen rögzítette. Értitek! Fél órán keresztül dolgozott valamivel, hogy az jó legyen. Meg volt a madzag, és akkor fogta a csipeszt, fölcsíptetett egy kendőt, és akkor kitűzött még egyet, és a kendőkből csinált magának egy kis várat, kuckót. Madzag, csipesz, kendő. Amikor megvolt a kuckó, kellett vele dolgozni vagy két órát. De közben élvezettel csinálta. Bebújt a kuckóba és nem volt 50 mesekönyv, mert már csak kettő volt. A kettőből az egyiket csak kiválasztotta, és lapozgatta. Szülők: nincs zűr a gyerekszobában. Mi van? S akkor egy kicsit úgy megunta, körbenézett, és akkor levette a madzagot, áthúzta máshova, másik, csinált egy másik kuckót. És egy csomó zavar, ami addig kezelhetetlennek tűnt, főleg, maga a gyerek, egyszer csak, hogy egyszerűsítettük a környezetét, a világát, maradt a bogarasság. Azzal meg elvolt ő is, meg a szülei is. Ha egy gyereknek túl sok tárgy van a világában, valójában egyiket sem értékeli. Mert megtanulja azt, hogy valami…hát biztos…hát nem vagyok jól ezzel a sok izével, azt sem tudom, hogy mit kelljen csinálni, hiszen az összpontosítás hiányzik, amitől a játék jó lesz. Hát nem attól lesz a játék jó, hanem hogy elkezdünk önfeledten csinálni valamit. De a gyerek ezt nem tudja, mert kétnaponta kap egy játékot. Hát a környezete megtaníttatja vele, hogy ezen múlik. És akkor bemennek a benzinkútra, akkor sírógörcs, bemennek az Auchiba, sírógörcs, Tescoba sírógörcs, mennek az utcán, sírógörcs. Hiszti, földhöz veri magát, fejét beveri, intenzív osztály, ott is sírógörcs, mert neki kell a kötöző. Hogyha leegyszerűsödik mindez, akkor egyszer csak, mert elkezd játszani azokkal a tárgyakkal, a tárgyaknak megnő az értéke. Ha túl sok tárgy van, a tárgyak értéke éppen hogy veszít, hiszen a játék marad ki, és a tárgy marad. Egy kutatás szerint az Egyesült Államokban körülbelül az ’50-es években történt meg a fordulat. Vagyis a játékról a tárgyra helyeződött rá a hangsúly. Ez már most elég régen van, ez már most két nemzedék, minimum. De inkább már most a harmadiknál vagyunk. Ez azt jelenti, hogy már egy kulturális örökségünk az, hogy nem a játék folyamatán van a hangsúly, amitől készségfejlesztés, egészséges vagyok, elfoglaljuk magunkat, és stb. minden jó történik velünk, hanem a tárgyakon, hogy milyen a tárgy. Végeztek olyan kutatást, hogy általános iskolás gyerekek, nem is tizennégy évesek, 200-300-400 márkát tudnak megkülönböztetni. Azt mondja: mondjál autókat! Azon belül típusokat, akkor szappanokat, bélyegformát. Vagyis, a játék folyamatáról a tárgyra került át a hangsúly, lett nagyon sok tárgy, de ha sok tárgy van, eltűnik az értéke. Miközben a választás egy csomó stresszel jár. Tulajdonképpen, ezt persze, akik gyártják a kütyüket, nagyon jól tudják. És itt nem akarok semmiféle összeesküvés-elmélet vagy efféle, gondolom, ez egyszerűen csak üzlet.

Régen úgy volt, hogy gyerekjátékokat a játékboltban lehetett kapni. Na most ki emlékszik még erre? Ma már játékokat mindenhol lehet kapni. Mert a trafikban, a benzinkúton, mindenhol. Ez persze hogy hat a gyerekre. A szülő pedig – és itt megint van egy nagyon izgalmas trükk – a szülő azt mondja, hogy amikor megveszem neki a 127-ik kütyüt, és úgy elnézem, ahogy játszik vele, hát látni való, hogy mekkora öröm ez…! A szülőnek! Mert a gyerek egyre rövidebb ideig játszik, hiszen nem a játékot tanulta meg, hanem a tárgyakat, hogy tárgyakra van szükség. És mert nincsen jól, ú nem tudja miért nincs jól, ezért az van benne – és a kultúra és a szülői magatartás ezt megerősíti -, hogy valószínű, hogy valami más játék kellene, mert akkor lennék majd jól. A szülő pedig örömmel veszi, ahogy látja, hogy éppen a gyereke – bár egyre rövidebb ideig –, de örül annak, amit vett.

Kevesebb tárgy, lassúság, kevesebb információ – mi volt a negyedik? – kevesebb választási lehetőség. Hej-haj!

És rengeteg minden, ami úgy tűnik, hogy megoldhatatlan, kezelhetetlen és a gyerekekkel egyre több baj van, csak nem tudjuk miért? Kutatások, ahogy ők mindenféle csoportos kutatásokat végeztek, az derült ki, hogy a már mindenféle zavarban érintett gyerekek – hiperaktív, magatartászavar, figyelemzavar, kényszerneurotikus tüneteket mutató gyerekek – ha egyszerűsítették az életüket, maradt a bogarasság, és kevesebb lett a stresszhatás, 67%-uk, majdnem 70%-uk a nem elfogadható világból az elfogadható világba került át, amivel lehet egy osztályban tartani, amivel tud fejlődni, amivel egy átlag közegben ő maga is, meg a pedagógus is, meg a szülő is valahogyan elbírnak. 70%. És nem kellett semmilyen gyógyszert adni. Volt olyan összehasonlító kutatás, hogy egyik csoportban adtak gyógyszert, gyógyszert… ! Az Index-en volt, hogy egyre több Angliában a depressziós gyerek. Ugyanaz a történet. És akkor adunk gyógyszert. Rendben van, néha kell adni. De az derült ki, hogy akkor ha egyszerűsítették az életet, az nem csak hogy jobb hatással volt, mintha gyógyszert adtak volna – kivéve a legszélsőségesebb eseteket, nyilván néha kell adni, és rendben van – hanem ráadásul a figyelemre, a kreativitásra, a magatartásra, szociális készségekre pozitív hatást gyakorolt az egyszerűsítés. A gyógyszer nem gyakorol pozitív hatást ezekre a készségekre. Hej-haj!

Jól van, én ezt akartam. Nem is tudom, most egy kicsit elkalandozok… Nagyon köszönöm a figyelmet! Folytassuk egy hét múlva! Van-e valakinek hirdetése? (73:00)
Lejegyezte: Lőrincz Szidónia