Elégtelen önkontroll, önfegyelem 2.
2013.10.15.
Köszöntlek benneteket! Oké, szerintem már most jó is! Így van! Köszönöm szépen!
Na! Én bele… Megint ott ültök, de jó! - Szóval: elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem; ez az a belső károsodott világ, sebzett világ, ami a múltkori és a mai alkalomnak is bőségesen a témája. Elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem. Itt nem egy az egyben arról van szó, hogy a szenvedélybetegeknek a belső világát írnánk ezzel le. Az elégtelen önkontroll és önfegyelem belső sérülésével élők lehetnek éppen szenvedélybetegek, de nem föltétlenül azok, mert nagyon jól megtanultuk, a szenvedélybetegségnek a belső logikája többek között így írható le, hogy valaki mindig igyekszik valamilyen érzelmi szintet, valami érzelmi, pozitív érzelmi, de még inkább egy – Egészségedre! – egy olyan érzelmi szintet fönntartani, hogy ne legyen nagyon rosszul. És ha ehhez alkoholra, vagy valamilyen függőséggel leírható cselekvésre vagy kötődésre van szüksége, akkor azt csinálja, hogy kikerüljön abból, hogy ne legyen nagyon rosszul. Ez inkább a függőségnek a logikája. És ezért mindig inkább jól akarja érezni magát, mint hogy jó helyzetbe hozza magát. (01:46)
Itt nem pont erről van szó, de akiknek ilyen sémával terhelt az élete, lehetnek persze nagyon súlyosan függőséggel élő személyek, de itt inkább arról van szó, hogy az illető azokat a belső késztetéseit, impulzusait egyszerűen nem kontrollálja, és nem fegyelmezi. Érezhető, hogy itt egy picit másról van szó. És a mi világunk tulajdonképpen az efféle magatartást, nem azt mondom talán, hogy bátorítja, de talán nem eléggé mutatja meg annak a hátrányát. Emlékeztek, hogy beszéltünk arról – 5 éve, és én ezt mind föltételezem, hogy… az önmegvalósításnak van 3 dimenziója: önkifejezés, önátadás és önfelülmúlás. És amikor valaki nincs önkontroll, nincs önfegyelem, akkor egy olyan világban, mint a mi világunk, ami nagyon azt mondja, hogy ’spontaneitás, csak ami jön, őszintén, az a hiteles és nem tudom micsoda’ – nagyon bele tudunk ragadni az önkifejezés önmegvalósító világába, miközben az önátadáshoz, és éppenséggel az önfelülmúláshoz elég sok önkontrollra és önfegyelemre van szükség. És ezért, ha például olvasunk egy könyvben valami olyasmit, hogy „élj az érzelmeid szerint!” – Ajjajjajjajj! Ahhoz nagyon érett személyiségnek kellene lenni, hogy azt mondhatnánk, hogy te bátran élj az érzelmeid szerint. Vagy akkor azt kellene mondani, hogy akinek az önkontroll, önfegyelemben problémái vannak, ő nem képes mély, hosszú távú érzelmek szerint élni. Rendben van, éljünk az érzelmeink szerint! Például szeretem a testvérem, a férjem, a feleségem, a fiam. Ez a szeretet, öröm, vagy hála, ami vele kapcsolatban engem eltölt – mondhatom, hogy ez alapján szeretnék akkor élni. És amikor éppen dühös vagyok rá, vagy éppen csalódott vagyok, vagy feszült vagyok, frusztrált vagyok, nyomás alatt vagyok, vagy unom a saját gyerekem, akkor milyen nagy dolog, ha te tudsz a mélyebb, hosszú távú érzéseid és érzelmeid alapján élni! Nem pedig a pillanatnyi érzések és indulatok alapján. Rendezetlen, éppen fölbukkanó érzések, impulzusok és indulatok alapján. Tehát akkor, ha így mondjuk, hogy éljünk bátran az érzéseink szerint, fejezzük ki magunkat és akkor hitelesek leszünk….(rövid hangprobléma) … érzéseinket. Igen ám, de ha valaki így sérült, őneki épp az a nehézsége, hogy miután nincs önkontroll, nincs önfegyelem, hol lennének hosszú távú célok? Nincsenek is hosszú távú célok. Vagy pedig az történik, és egyébként ezt is nagyon látjuk ma, - Mászkálok összevissza, még jó, hogy van hozzá hely! – hogy persze tudunk olyan értelemben igényesek lenni, meg vannak vágyaink, és akkor azt mondjuk: „Én szeretnék egy szép családot, nekem legyen feleségem, legyen egy férjem, legyenek gyerekek, egy klassz otthon, egy ház…” Nagyszerű célok, nagyszerű célok! Igen ám, de ahhoz, hogy a célokat elérjem, most mondok egy nagyon egyszerű szót, bizonyos képességekre, adottságokra, kimunkált erényekre van szükségem. Minél hosszabb távú célokat szeretnék elérni, annál inkább birtokában kellene lennem bizonyos képességeknek, hogy neki tudjak látni a nemes, hosszú távú céljaimnak. Nagyon sokan vannak ma, akiknek nagyszerű céljaik vannak! De nincsenek birtokában a cél eléréséhez szükséges erényeknek. És amikor a pillanatnyi rövid távú dolgok elsodorják őket, akkor rettenetesen csalódottak, s azt élik meg, hogy: „Rosszul tűztem ki a célt? Nem is lehetséges azt elérni? Lehetetlenre vállalkoztam?” És akkor éppenséggel nem egyszer a jó céljaikból leadnak ahelyett, hogy bizonyos erényeket kimunkálnának magukból. Ma ezt nagyon lehet látni! Hogy gyönyörű szépeket tudunk mondani, hogy milyen céljaink vannak, és hogy rendelkezünk a cél eléréséhez szükséges készségekkel, ezeket kidolgozzuk-e, sokszor egy unalmas, rutinszerű, fáradságos munkával, ugye, ott nagy kérdőjeleket tehetünk. (06:45)
És ezért mármost érdemes megkülönböztetni azt is, hogy most valami cél vagy vágy. A legtöbb ember célnak nevezi a vágyait. „Úgy szeretném, ha lenne egy szép családom, férjem…” – Ez egy vágy. Az egy vágy! Mi az ebből adódó cél? Van egy vágyam, és a vágyhoz rendelem a célt. A cél például az, hogy ezért én mindent meg fogok tenni. Hogy olyan ember akarok lenni, aki képes ezért... Az egy cél. A cél a kezemben van, mert én tűzöm ki! Tehát valójában célnak neveznek nagyon sokan vágyakat, majd pedig mindazt, ami ahhoz kell, hogy elérjük, azt nem dolgozzuk ki magunkból, és így nagyon sok csalódás ér minket. (7:37)
Na most, látni való, hogy az előző séma, ugye, följogosítottság, grandiozitás séma, aminek egy alesete volt, hogy valaki önimádó, nárcisztikus, és ez a mostani séma, elégtelen önkontroll, önfegyelem milyen zavart mutat, mind a kettőben mi a közös szál? Hogy nem tudunk megfelelő határokat tartani. Határtartási probléma. És ezért volt nagyon… Olyan éleslátók voltatok, hogy a kérdésekben, legalább ötben, az év végi kérdésekben, legalább ötben a határtartásra kérdeztetek rá, pedig nem is mondtam, ez a két séma egy közös sématartományt jelent, s a közös sématartománynak ez a neve, hogy károsodott határ-sémák. Ez a kettő idetartozik. És itt hadd elevenítsek föl valamit, mert még szeretnék hozzá is tenni, mert jött valaki az előadás után, s azt kérdezte, hogy „Jó, de hát ez hogy alakul ki? Miért van ez, hogy valaki nem tudja kontrollálni magát, fegyelmezni magát, nem tud határokat tartani?” És emlékeztek, múltkor azt a szálat nagyon mondtam, hogy akkor vagyok képes megfelelő helyeken a határokat tartani, hogyha az életem első szakaszában voltak olyanok, akik tudtak énnálam lenni, és engem visszatükröztek magam számára. Tehát, ha olyan környezetben lehettem, apa, anya, tesó, főleg anyuci, apuci, nagymama és a többiek, hogy ők tudtak az én szükségleteimre hangolódni. Háttérbe tudták tenni a saját dolgaikat, ők tudtak rám hangolódni, és a velem való kapcsolatukban engem visszatükröztek, magukba fogadták az érzelmeimet, érzéseimet, indulataimat, mindent, visszatükröztek engem, és ez alapján én szép lassan magamra tudtam találni, magamra eszmélni. Martin Buber zseniális, ahogy azt mondja: „Kezdetben van a kapcsolat.” Kezdetben van az, hogy „mi”, és csak utána van „én” és „te”. De hogyha nem tudsz te énrám hangolódni, nem tükrözöl pozitívan vissza, nem mutatsz kereteket, korlátokat az élethez, majd erről úgyis bővebben szeretnék beszélni, hogy na akkor hogy is alakul ez ki, akkor az történik, hogy kénytelen vagyok én rád hangolódni. Kénytelen vagyok én a magam dolgait, szükségleteit, mindent, amiről még azt sem tudom, hogy mi is van bennem, meg hogy jó-e vagy rossz, vagy ez kell-e vagy nem, vagy szükséges-e az élethez, mindezt megpróbálom háttérbe szorítani, hiszen kiszolgáltatott vagyok és rajtad múlik az életem. Ezért merő, nem tudatos életben maradási törekvésből háttérbe helyezem saját magam azért, hogy rád hangolódjak, hiszen az életem rajtad múlik. Hát persze, hogy akkor idebent nem jelennek meg megfelelő helyen a határok. Mert a határ nem ott lesz, ahol nekem van egy egészséges, józan határom, amit te megengedtél, hogy megszülessen azáltal, hogy én magamra ébredhettem, azáltal, hogy te tudtál velem foglalkozni, és nem magaddal, te kedves felnőtt. Hanem éppen az történik, hogy énnekem túl kell mennem, túl kell mennem, ezért… (10:58)
Például képzeljünk el egy férfit, aki nem tud elszakadni a saját édesanyjától. A férfi lehet 20, 30, 40,50, 60, 70, akárhány éves. Mi kívülről azt mondjuk: „Hát nem veszi észre, hogy már a határt hol kéne meghúzni?! Hogy már régen a családi ház küszöbén át kellett volna menni?! Hát nem világos neki, hogy hol van kint a határ?!” - És nem világos. Akármilyen furcsa ez nekünk, vagy aki éppen nem ebben érintett, azt mondja, hogy „Hát ez egyáltalán… Hát ennek annyira világosnak kellene lenni!” – De aki érintett, annak egyáltalán nem világos. És miért nem világos? Mert belül sem világos a határ! Mit jelent, hogy belül nem világos a határ? - Hogy belül nincsen jó helyen a határ, ezért aztán kívül sem látja jó helyen. Hogyha valaki nem tud otthonról eljönni, és például az édesanyját látja szomorúnak, miközben ő már 40, 50, 60 éves, minden olyan jogos, természetes törekvésében, amikor ő próbál eljönni otthonról: „Olyan jó volt eddig itt, de sziasztok, megyek, mert…” Ha énnekem valahol idebent jó helyen van a határ, mert amikor jogos törekvéseket fejeztem ki, azt elfogadták, megerősítették, szükségleteimre hangolódtak, jó helyen alakul ki a határ, ezért lesz egy… Milyen érzés lesz? Ugye, érzések, érzelmek… Milyen érzésem lesz, ahogy megyek el a származási családból? Hát például, egyáltalán tudok szerelmes lenni. Szerelem… Átélem, húúú, szó sincs róla, hogy itt maradjak! Hát nincs az a pénz, hogy itt maradjak! Hát éppen most szöktetek meg egy nőt! Helló, anya! S minden, ami ehhez járul, kifejezetten meglesznek bennem azok az érzések, érzelmek, és késztetések, amik milyen irányba segítenek? Hogy átlépjem a szülői háznak a határát. Mindezt természetesen fogom megélni, jól is esik, úgy érzem, hogy ez vagyok én, és hajrá szerelem! (13:19) Na de mi történik akkor, ha valakiben nincsenek jó helyen a határok? Akkor ő mit fog átélni? Átélni? Milyen érzések, érzelmek, késztetések lesznek benne? Ahogyan természetesen távolodna, ha egyáltalán mer vagy tud szerelmes lenni – bűntudat, szorongás, szégyen, aggodalom. „Mit csinálok az anyámmal? Hát ez hogy eshet az anyámnak? Mit fog ő csinálni? Hát hálátlan vagyok! Hát nem lehetek rossz fiú! Nem lehetek rossz lány! Ilyet nem csinálhatok, hát látom, hogy szenved! Hát muszáj együttérzőnek lenni! Hát ha ember akarok maradni, együttérző leszek!” – Ez mit jelent? Hogy az érzéseim és az érzelmeim inkább a másiknál vannak, mint magamnál. Azok az érzések és érzelmek jelennek meg, amelyek sokkal inkább azt tükrözik, hogy most sem magamnál vagyok, hanem valaki másnál, aki történetesen az anyukám. Rendben van ez? És ezek az érzések és érzelmek jönnek, ezért nem tudom megtenni a megfelelő lépéseket. Valójában a határ teljesen nem ott van, ahol lehetne, hanem… Hmmm, hmmm. És ezért nem úgy megy ez, hogy valakire rászólunk, hogy: „Költözz már el!” Az egész belső világát fogja érinteni, ez egy kifejezetten nagy munka ezt kidolgozni, vagy átírni magunkban. Mert az érzések és az érzelmek azt tükrözik, hogy nem tudok magamnál lenni. Hogy csak egy pillanatra, egy villanásra vagyok magamnál, és utána az összes érzésem tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy valaki másnál vagyok. És a szabadság, az érettség az azt jelentené, hogy tudok szabadon nálad lenni! És hősies gesztusaim is tudnak lenni, és ezt segíti az együttérzés. És tudok nagyon szabadon magamnál lenni. Nagyon szabadon tudok magamnál lenni, és ez rendben van nekem így, jól van, és iszok, és eszek, és ülök, és dáridó! És kicsit sincs bűntudatom!(16:00)
Most ehhez még. Képzeljünk el egy két éves, két és fél éves kisgyereket. Játszik. Homokozó. Van neki kislapátja, kis vedre, meg van egy homokozó, az nem az övé. És játszik, és túrja… Tudjátok, életem egyik legkatasztrofálisabb időszaka az volt, amikor óvodás voltam. Óvoda – maga volt a rettenet számomra! Mindig olyat kellett csinálni, amit sose csináltam volna, ha nem mondták volna meg a felnőttek, hogy mit kell csinálni. Tehát… Én futkározni akartam, de állandóan ülni kellett, mindig valami irányított program volt. Most ha nem volt irányított program, akkor ebédelni kellett. Én utáltam ebédelni! Nem, nem esett jól! És ott mindenki evett, és evett… Most látjátok... Ne kelljen már annyit enni! Hadd legyek nem éhes! Utána – mit kellett ebéd után csinálni? (közönség kórusban: Aludni!) – Na, az volt a nap mélypontja! Az maga volt a rettenet! Emlékszem, feküdtünk ott, és ráadásul ilyen tábori ágyakat nyitottak ki… - Megvan nektek? Te jó ég! De jó érzés ez, hogy neked ilyen él… Komolyan, te is az a tábori ágyas óvoda? De nem óvó néni vagy, nem úgy, hogy… Ugye, még ezt nem tisztáztuk! - Jaj, rettenet! Nem bírok aludni! Rettenet! Ezért… Mi van akkor, nem bírok aludni, nem bírok enni, mit csináltam? Ittam. Hát nem, hát valamivel el kellett tölteni az időt, akkor … Pisilnem kellett! De mindenki aludt! Én meg szorongtam. Hogy szóljak? Most bepisiljek, vagy ne? Ha én jeleztem… Az az emlékem, hogy nem lehetett egyedül kimenni pisilni, ugye így van, nem az, hogy fölállok és… Hát semmi! A sárgát irányítottan lehetett csak eldobni. Semmi ilyen, hogy kimegyek… S akkor ott vagyok, öt éves gyerek… Nem hülye gyerek vagyok, hanem 5 éves. Otthon például szabad volt kimennem pisilni. Kifejezetten emlékszem, hogy a szüleim megengedték. Nincs ilyen emlékem, hogy odaállok apámhoz, kimennék pisilni, kaki is lehet, hogy lesz, most nem érzem pontosan… Öt évesen ott vagyok, és … Rettenet! És akkor megyek, és emlékszem… Engem például zavarba hozott, nem tudom, ezeket el lehet-e képzelni… Zavarba hozott, hogy én egy fiú vagyok, ezt valahogy érzékeltem.. És akkor jön utánam egy… Néha azt gondoltam, jobb bepisilni! (19:25)
Szóval, maga volt a nyomorúság számomra az óvoda. Ezt egész bátran mondhatom. Maga a nyomorúság. De majd erről úgyis akarnék beszélni. Na, nem titeket használlak a gyógyuláshoz, ne aggódjatok! Tehát, ott van a két és fél éves kisgyerek, lehet kislány is, kisfiú, ahogy tetszik nektek,..
Az óvoda onnan jutott eszembe, hogy ez egy elit óvoda volt, ami szerintem… Egy óvodának nem elitnek kell lennie. De ez az volt. Képzeljétek el, de legkomolyabban így volt! Voltak polcok, olyanok, amelyeket én 5 évesen nem értem el. Kizárólag ezeken a polcokon álltak a homokozni való lapátok, kis gereblyék és vödrök. Mindegyik olyan polcon volt, amit nem értem el. S emlékszem egy ilyen kókadt kísérletemre, hogy - „Nem lehetne azzal a …” –„Azzal nem!” Voltunk nyolcan vagy tízen egy csoportban, nem tudom, hányan voltunk, mert én annyira szorongtam mindenkitől, azt sem tudtam, hogy ki van még ott, és emlékszem, hogy csak három lapát volt. Azt mondják: „Menjetek ki homokozni!” És nem úgy, hogy akkor minden gyerek kap egy lapátot, és hajrá, gyerünk! Három lapát volt. Megvan neked is ez a ’három lapát, nyolc gyerek’? Hát komolyan mondom, hadd fogjak veled kezet! Szeretlek! Hát nem értem! Na most. Ott van a két és fél éves kisgyerek, én belegon… Nem is tudom, mi lett volna velem, ha én nem öt évesen kerülők óvodába. Szüleim azt mondták, látni való, hogy ez a gyerek nem teljesen úgy van, tehát hogy valami …(fütyül) Tényleg, hát nagyon aggódtak, hogy egyáltalán az iskolában mi lesz velem, hogy ezért kis alapozás lesz az óvoda. Na, hát megalapozta, az biztos! Mert ami aztán az iskolában jött, az pont annak a folytatása volt! Tehát ott a két és fél éves gyerek. Bele sem merek gondolni. Képzeljük el, hogy a nyolcból ő kapja az egyik, nyolc gyerekből ő az a szerencsés három, lehet, hogy egy vetélkedőt is kéne, nem? Egy ilyen vetélkedő előtte… Egy ilyen X faktor, kiben van meg egy ilyen x faktor, hogy övé legyen a lapát, s akkor ő visz mindent, övé a lapát meg a vödör. A többiek meg… (22:21)
Szóval. Ott van a két és fél éves gyerek, ott van a lapátja. Lerakja a lapátot, mert most a vödörbe tömöríti a homokot. Jön a másik gyerek, és elviszi a lapátját. Na, most mi van? Ez egy határtartási kérdés! Most mi van? Húzok határt, vagy nem? Ilyenkor nagyon sokan, főleg ilyen jó szándékú ihletettségből azt mondják a két és fél éves gyereknek, aki zsigerből nyúl nem a lapát után, a kölyök után, aki viszi a lapátot: „Hát miért nem adod neki oda? Hadd játsszon már vele! Hát ne legyél önző!” Ugye, és aztán mindenféle moralizáló dolgok jönnek. Igen ám, de egy két és fél éves gyerek két dolgot tud nagyon ösztönösen. Az egyik: ösztönösen nagyon önzetlen, és ösztönösen nagyon kötődik dolgokhoz, és ragaszkodik. Például azért, mert 2 és fél évesen a lapát az énhatárain belül van. Meg a kis vödre, meg a kis nyuszókája-muszókája, a kis macikája. Az hozzátartozik ahhoz, amit ő úgy él meg, hogy „én”. Ez azon belül van. S amikor azt mondjuk, hogy „Ne legyél önző! A kistestvérednek add oda! Mit képzelsz?” Tulajdonképpen nem engedjük, hogy világos legyen számára az, hogy „ez az enyém”. De itt az „enyém”-ben nem a birtoklás az érdekes, hanem, hogy az élet valóságában megtapasztalja, hogy van valami, ami hozzám tartozhat. A lapát az hozzám tartozik, hozzám, és így kezd kiformálódni az, hogy látom, hogy van egy határom, hogy van olyan, ez vagyok én! Sose felejtem el, hogy egy pedagógus mondta azt, tanított minket, hogy élete nagy élménye, ahogyan egy óvodás fölült, már kora délután volt, az asztalra. És valami lenyűgözöttséggel lóbálta a lábát, - most föl kéne ülni ide - lóbálta a lábát, és azt mondja: „Én! Én!”. Lesz egy élményszerű… Megfogalmazhatóvá válik ebből valami, hogy „én”. Hogy ez milyen nagyszerű! (25:01)
De hogy a gyerek számára ehhez személyek kellenek, akik őt befogadják, visszatükrözik, szükségleteire válaszolnak, tudnak a gyereknél lenni, és nem csak maguknál. És kellenek hozzá tárgyak, amiket a magáénak érezhet, tudhat, és világosan jelölik ki számára, hogy van olyan, hogy igen, hogy ez én…. Ha mindig mindent oda kell adni, ez a határ megint túlcsúszik valahova…. S akkor hol vagyok én? Mert itt se lehetek, meg itt se, meg itt se… Valaki másnál kell lennem! Az az üzenet. Mindig valaki másnál kell lenned! (25:43)
Ezért olyan fontos, mikor nemcsak a gyerekkort nézzük, hanem valahogy személyiségfejlődés, és, és és… serdülőkor, meg fiatalkor… Törvényszerűen egy picit énközpontúnak kell lennünk. Azért, hogy meg tudjuk vetni a lábunkat a világban. A gyerek még csak azt mondja, hogy „Ez az enyém!”, a felnőtt meg, azt, hogy „Na!” (kettőt dobbant a lábával) Ezért nehéz, ha bizonyos fejlődési szakaszokat ki akarunk hagyatni gyerekekkel. Aztán felnőttekkel. Aztán a lelki folyamatokban bizonyos szakaszokra azt mondjuk, hogy „Na, azt nem!” Tehát a megbocsájtás szakaszából hagyjuk ki a haragot. Ugye, mert az nem, nem… Ha kihagyunk bizonyos szakaszokat, nem tesz jót! (26:38)
Na most. Ennek a sémának a logikája, veleje, hogy akkor nem tudjuk a határokat megfelelően tartani, önkontroll, önfegyelem hiánya. Ezért hosszú távú célokért nem tudjuk tűrni, viselni, hogy unatkozunk, hogy érzelmi nyomás alatt vagyunk, hogy van egy késztetés, amivel valamit kellene kezdenünk… Összevissza vagyunk! Ha valaki belemegy a sémába, annak az lesz a következménye, hogy vagy minden rutinfeladatot próbál lepasszolni magáról, vagy pedig állandóan…. ami őbelőle jön, az megy kifele is. Valójában nem megéli a dolgokat, hanem kiéli. Mindent kiél! Megélni… Mit élne meg? Kiéli őket. (27:33)
Aztán van, aki észleli azt, hogy valami nem stimmel, ezért visszahúzódik, és akkor nem mer vállalni sem felelősséget, sem terheket, sem konfliktusokat, valójában kapcsolatokat sem, mert érzi, hogy akkor majd nem áll jót magáért. Hogy ott mindig elveszti a talajt a lába alól. (27:56)
És aztán a harmadik, amikor valaki túlkompenzálja a sémát, akkor történik az, hogy kívülről látod, hogy nagyon kontrollált, nagyon fegyelmezett, aki adott esetben néha óriásit durran. S akkor aztán jön a szégyen, a bűntudat, maga se érti, hogy hogy volt, s akkor valahogy így éli az életet. Hatalmas robbanások. (28:20)
Na most. Emlékeztek, és így most ezt egy picit leteszem, illetve… Emlékeztek, hogy minden gyereknek nemcsak fizikai, érzelmi szükségletei is vannak. Öt alapvető érzelmi szükséglet. És az ötödik alapvető érzelmi szükséglet hogy szól? Egészséges, természetes keretek az élethez, és az önfegyelmezés kialakulásához, kialakításához szükséges feltételek. Ez egy érzelmi szükséglete és igénye minden gyereknek. Reális keretek az élethez, és az önfegyelmezéshez szükséges világnak az átadása. Tehát például hogyha állandóan, állandóan a széken kell ülni, az iskolában kell lenni, a különórán kell lenni… Akkor túl szűkek a keretek. Nincs megfelelő játéktér. Ezért nagy dolog, ha azt mondhatjuk, hogy igen, itt van ez a tér, na ezen belül ereszd el a lovakat nyugodtan! Akkor is van keret, de valahogyan egy gyerek számára jó. (29:33)
És akkor például emlékeztek itt a játékok, adunk egy csomó játékot, hogy foglalja el magát… És mit tesz velünk a sok játék? Valamiképpen, valamiképpen elveszi az élet, a világ, a környezet fölfedezésének az örömét és lehetőségét. Már 2, 3, 4, 5, 6 évesen a legjobb kütyükkel kütyüzünk. Ha nem lenne annyi tárgy… Fölállnánk. Mi van itt? És amire igazán szükségünk van, nem a játék, hanem a játszás. A folyamat, a cselekvés, amiben benne vagyunk akár egyedül, akár anyával, apával, tesóval, másokkal. Maga a folyamat, és az, hogy fölfedezzük a világot. Hogy nem egy személy, becsomagolva, mindig azt mondja: „Ez van most, tessék!” Hát mi abban a fölfedezés?! Ja, az, hogy kibonthatom a csomagolópapírt. S akkor izgulok 17 másodpercig, amíg szét nem tépem. Hej, haj! (30:45)
Tehát az élethez megfelelő kereteket adni, az életnek a kereteit megmutatni, s az önfegyelemhez szükséges világot biztosítani – ez egy gyereknek érzelmi szükséglet. És hát… Igen. Jó. Megyek még egy picit tovább, hogy… Így aztán beszéltünk arról, hogy John Paine nyomán egyszerűbb gyerekkor, hogy milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak aközött, amikor valaki valami súlyos történelmi szituáció miatt, vagy valami családi konfliktus miatt traumatizálódik, valami nagyon súlyos esemény éri őt, és hogy milyen nagy hasonlóságot mutat ez akkor, amikor valaki hosszú távon mindig túl sok stresszben részesül. Mindig túl sok. Hogy szinte ugyanoda jutunk, ha egy nagyot kapunk, vagy ha sok kicsit. És mi a közös vonás ebben? Így lehetne mondani, hogyha egy gyereknek túl korán a saját erejéhez képest be kell vonódnia a felnőtt világba. A határtartásnál is erről van szó, a gyerek hangolódik a felnőttre, és nem fordítva. Túlságosan be kell vonódnom a szüleim világába, én törődök anyával, apával. Anya sír, apa nemtudomén, ideges, alkoholista, ott vagyok a felnőtt világban. És az nekem nem jó, mert nem lehetek gyerek. Amikor bombák robbannak, apám alkoholista, vagy megvernek otthon újból és újból, vagy súlyosan elhanyagolnak, akkor tulajdonképpen a felnőttek világában kell lennem. Nem tudok egy gyerekvilágban lenni. De amikor túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, és mindez túl nagy sebességgel jön, egyszerűen ez nem a gyerek tempója. Hogy a felnőtt világunknak, ugye, mi ezt.. olyan gyors az élet! Úgy szalad minden! Közben mi szaladunk.. Úgy szalad minden! És amitől mi egyszerűen csak idegesek vagyunk, feszültek, boldogtalanok, kiábrándultak, nem tudom, azt sem tudjuk, hogy mit csinálunk itt, attól egy gyerek megbetegszik. Tehát ha egy gyerek bekerül a felnőtt világ tempójába, az, ahogyan mi most élünk, egyszerűen nem a gyerek tempója. Egyszerűen sok neki, és kész. Olyan jó ezt kimondani, hogy ez van! Sok neki, és kész! S ezért, ha le tudjuk lassítani ezt a folyamatot egy gyerek számára, kevesebb információ, ritmus, tempó, le lehet lassítani. Kevesebb tárgy, kevesebb felelősség, tér a játékhoz, de közben keretek… Egyszer csak rengeteg gyerek aki mutatja a mindenféle tüneteket, magatartászavart, beilleszkedési zavart, most nem is mondom ezeket – egyszer csak elkezdenek a normális tartományon belül létezni. Nyilván van olyan, hogy valaki valamilyen alkat, s aztán… De hogy akkor a kezelhetetlenből a kezelhetőbe kerül. És az mindenkinek jó, a szülőnek is, meg a gyereknek is. (34:26)
Na szóval. Hej. Nézem az időt. Jó. Csak azon vakaródzok, hogy amit most mondani akarok, pont az az aggodalmam, bár mi felnőttek vagyunk, hogy sok információt szeretnék nektek átadni, és hogy az nem lesz-e sok. (34:57)
Elmondok egy történetet, és utána csapok bele. Valódi, megtörtént eset. Pesthidegkúton egy iskola, ahol éppenséggel olyan gyerekeket is normálisnak tartanak, amire sokan azt mondják, hogy ez nem normális, ez már eleve egy ördögi kört indít el… Magatartászavar! Túl.., túl… Most, ha a tanító néni azt mondja neki, mert a gyerek mondjuk 7-8-9 éves: „Na most, akkor itt van egy matematikai feladat. Most akkor mindenki nagyon üljön, mert igaz, hogy ültök, de most nagyon üljön mindenki, mert azért ez most egy komoly feladat! Merre fog nézni a kacsacsőr?” Ugye, van, akinek ez mond valamit… „Melyik a nagyobb? Itt is van egy összeadás, ott is van egy összeadás, de melyik lesz a nagyobb, arra néz a kacsacsőr!” Most egy gyerek, aki… (hanghatásokkal jelzi, hogy a gyerek izeg-mozog) Mikor azt mondják, hogy most akkor úgy nagyon üljön neki, mert ez most egy olyan nagyon matematikai feladat… Nagyon, és pont az életkorának megfelelő, tehát bírnia kell… Mondok egy valós alternatívát. Azt mondja neki a tanító néni: „Na, Peti! Neked lehet azt, hogy… mi most a földszinten vagyunk. Menj föl a másodikra, számold össze az összes lépcsőt. Ahogy mész föl, számold végig. Azután jegyezd meg ezt a számot. Aztán néz meg, ott a másodikon vannak a fogasok, számold meg, hány fogas van. A kettőt add össze. Utána nézd meg, hány fogason van kabát, azt számold össze, és utána gyere le. De minden második lépcsőre lépj. Ezt is add össze. És akkor a nagyobból vond ki a kisebbet. – És a gyerk megy, és fölfedez, és csinálja, és a szónak jó értelmében van tere, és mozoghat, és cselekedhet. És már írja is, és rohan, és előbb kész akar lenni, mint a többiek,… És állva csinálja. Nem kell az, hogy üljön le, mert … És ha nem jön ki… Hát Peti! Menj, csináld meg még egyszer! Hát ha valahol elrontottad! Hát jó eredményre kell jutni! (37:45)
Szóval azok a gyerekek egyrészt, amikor valamilyen válaszreakciót adnak mindenféle zavarokkal, tulajdonképpen nagy segítségére lennének a felnőttnek. Hogy mi fölfedezzük, hogy valami nincsen rendben a mi világunkkal. De itt nagyon gyakran megtörténik egy negatív kör, hogy zavarja a felnőttet a gyerek, mert hát elbizonytalanodunk, ugye? Mit csináljak vele? Aggódok, félek, elkezd lenni egy bűntudat, amit nem szívesen tudatosítok, hogy „Talán rossz anya vagyok? Talán valamit nem csináltam jól?” Azon belül már van annyi ilyen konyha-lélektani ismeretem, hogy nem viszem én el a gyerekpszichológushoz, mert rögtön velem akar majd beszélni… Ugye, mert most már nem ott tartunk, hogy váratlanul érne téged, hogyha elviszed nevelési tanácsadóba, akkor úgy hirtelen otthagyhatod. Nem, már ennyit tudunk erről a világról, hogy akkor azt mondja majd a pszichológus néni, hogy „Hát kedves anyuka, maradjon csak itt nyugodtan, a gyerek megy a játszószobába, mert látni való, van egy csomó sütnivalója…” És annak a réme, hogy azt fogja mondani majd ott az a szakember néni, hogy „Az apjával is szeretnék találkozni” – Na, ezt nem! Ezt biztos, hogy nem! Biztos hogy nem! mert még ha pusztán csak az, hogy az apja, de a házasságunkkal mi van? na, nekem ne kotorjon bele az a nevtanos néni, az a pszichomókuska! Nem, ezt nem! Nem! Nem! A gyerekkel van a baj! Nekem nagyon kell sietnem. Hát alig bírtam elintézni. Hát elveszik tőlem az állásomat, én is , a férjem is, mindenki elveszti az állását, ha nem hagyhatom itt, és csináljanak vele valamit! (39:44)
Hogy milyen, hogy mennyi erő visz bennünket arra, hogy egy helyzetet annyira leegyszerűsítsünk, hogy valahogy úgy nézzünk egy gyerekre, hogy valami tulajdonsággal ruházzuk őt föl, és azt mondják, hog „Rossz gyerek!” És ennek különböző nevei vannak. Hogy ilyen gyerek, és olyan gyerek. És hogy mennyire el tudjuk veszíteni a rendszerszemléletünket! Hogy vannak folyamtok, amik idáig vezettek, egy rendszer, ami valahogy működik, például, hogy túl sok tárgy, túl sok információ, túl sok választás, és mindez nagy sebességgel. hogy ebből alakulnak ki helyzetek, amit a gyerek már nem tud, ezért hála az égnek nem valami depresszív magatartással válaszol, hogy már csak ül… Mert akkor nincs benne erő! Tehát amikor még rohan, meg megveri az osztálytársát, meg visszaszájal, az a jó! mert még van benne annyi életerő, ami az élethez kell, a fejlődéshez, meg a növekedéshez. Hogy ez a jobbik. Hogy el tudjuk veszteni, az egész rendszert szem elől tudjuk téveszteni. és mennyire egyszerű aztán egy gyerekre azt mondani, hogy „Ilyen vagy!” S ettől a pillanattól kezdve, mert hogy a gyerek ugye bennünk tükröződik, ő nem tudja, milyen, ezért most azt is megtanulta, hogy ráadásul ő a hibás, ő a rossz, ezt is ő rontotta el, és egyébként is… De könnyű bezárni egy gyereket ebbe a körbe! És utána már csak a tehetetlen vergődése marad. (41:38)
9 éves volt Edison. A tanító nénije merő jószándékból elmondta édesanyjának, aki eléggé aggódott a gyermeke jövője miatt, mint minden normális édesanya, hogy sajnos a gyerek nagyjából taníthatatlan, a legvalószínűbb, hogy semmi nem lesz belőle. Edison, 9 évesen.
Ezek a bélyegek, amiket meg tud kapni egy gyerek. Híj, de micsoda… Az Edisonos történetet idén már elmondtam? Idén még nem. Ha valaki nem hallotta, ezt muszáj tudnotok! Hogy ez a gyerek… Hogy a kreativitás… Emlékeztek, a kreativitás… Az a személy kreatív, aki tudja a figyelmét szét is szórni. Aki asszociál. Úgy asszociál, úgy köt össze dolgokat, ahogy azok nem, akik rendesek. Mert ők tudják, hogy kell összekötni dolgokat, ugye? A-ból B-be, és ráadásul balról jobbra. S akkor: „Jól van, Petike!” De ő azt mondja: „Összeköthetem az A pontot és a B pontot úgy is – figyeljétek, mekkora trükk lesz – A pont, B pont, s én a ceruzával itt az asztal alatt rajzolok egy vonalat. A tanító néni csak azt fogja látni, hogy innen megy egy vonal, meg innen.” -„Kész vagyok!” – „Ez mi? Hát látni valóan egy dolgot nem csináltál meg: A pontot B-vel nem kötötted össze.” – „De bizony!” – „Te még feleselsz?! Nézd meg! Megyek az igazgatóhoz! Tessék, ezt rajzolta! Összekötötte az A-t a B-vel! Na?” – „Igen, tanító néni, csak meg kéne nézni az asztalnak az alját, ott megy a vonal.” Hogy ez a gyerek, aki azt… Ah, Edison, 9 évesen sajnos… Tényleg kicsit zavarban vagyok, mert annyiszor mondtam már ezt. Még jó, hogy idén nem. (44:15)
99 évvel ezelőtt, tényleg, így, így, így, 1914-ben volt. Edison este áll a munkatársaival és nézi, ahogyan ízzé-porrá ég a laboratórium, a kísérleti telep, az egész életműve. Hatalmas lánggal ég. Na most Edisonnak, mert hogy nem teljesen normális, ugye nem az jut eszébe, hogy kell viselkedni akkor, amikor éppen elég mindenem, és akkor rögtön tudja is, hogy azt hogy kell csinálni… Két gondolata támad. Az egyik: szól a kedves ismerősének: „Te, légy szíves szaladj már el anyámért, hívd ide, hogy jöjjön, mert ilyet többet nem lát!” A kutató-kísérletező elme! „Anyámat is bevonom ebbe az érdekes jelenségbe…” A második: reggel odamennek a munkatársaival együtt, nézik az üszkös romokat, semmi, nulla! A munkatársai mind normálisak, tehát rosszul vannak, kókadoznak, egyik sír, a másik meg se tud szólalni, Edison meg: „Gyertek ide, akarok nektek egy fontos dolgot mondani!” Odamennek. „Figyeljetek csak! Óriási szerencse történt este! Az összes tévedésünk odaveszett!” És ugye a történeti hűség: egy hónap múlva működött a világ első fonográfja. (46:03)
És hogy ugye milyen sokan vannak, akik aztán azzal a bélyeggel élnek, hogy nevelhetetlen, képezhetetlen… Jaj, de nagy dolog, ha csak egy valaki van a környezetünkben, aki ránk néz és fölfedez minket. Milyen nagy dolog ez! Nem tudom, hogy őrzitek-e ti azokat az egy-egy embereket, akik gyerekkorban, vagy serdülőkorotokban, vagy egyetemista korotokban úgy rátok néztek, és azt mondták: „Hogyne tudnád megcsinálni! Ne viccelj! Hát simán!” Hogy akik kinézték belőlünk.
Emlegetem nektek ezt a pszichoterapeuta mestert, aki azt mondta, hogy: „Feri, gondolj vissza az életedre abból a szempontból, hogy amikor az életed nagy döntéseit hoztad meg, ott mindig van még valaki más is.” Sosem vagyunk egyedül. Valaki, aki olyan értelemben ott van, hogy: „Na, nézd apa, megcsinálom!” Vagy úgy, hogy „Feri, meg tudod csinálni!” De nagy dolog ez, hogy néha… Elég egy-egy ember. Ránk néz, és kinézi belőlünk. S tényleg, ez… Jaj, jó is beszélni róla! (47:36)
Jól van. Most jön a nyögvenyelős rész. Mert ide kell ezt hozni, hát pont erről van szó. meg a kérdés: „Jó, de ez hogy alakul ki?” Például: a kulcsos gyerek. A kulcsos gyerek. Szélnek van eresztve. Nem kapja meg a növekedéshez szükséges kereteket. Nincsenek reális keretek. Merthogy semmilyen keretek nincsenek. Egy kulcs van, és: „Fiam, oda mész, ahova akarsz. Azt csinálsz, amit akarsz.” Itt nincsenek megfelelő keretek, ezért van egy vad burjánzás. És ezt már mióta tudjuk, 1976-ban publikálták, és így nevezték ezt el, hogy a ’család mentálhigiénés funkciói’. És a család mentálhigiénés funkciói - szinte mindegyik tartalmaz és mutat abból valamit az alpontokkal együtt abból, hogy reális keretek, és az önfegyelmezéshez szükséges világ és közeg átadása. Úgyhogy ezt szeretném elmondani nektek, informatív lesz, és rettenetesen unalmas. Nagyon. Döglődni fogtok, és unni, frusztrálttá váltok, és aki nem bírja, menjen ki, lázadjon, bepisilhet, és akármi… Csak egy picit! Hogy akkor lássuk, hogy jó, de akkor hogy vannak a keretek? Az nem azt jelenti, hogy akkor állandóan tiltani kell! A keret az nem azt jelenti, hogy „Teszed le!” Nem ez a keret, hogy állandóan tiltok, és szabályozok. Hanem például mondom ezeket. (49:32)
Például a gyerek számára beérkező információkat szűröm. Hogy azt mondom én, hogy ezeket az információkat egyáltalán nem érdemes, hogy megkapja. Mert nem tud vele mit kezdeni. Hogy egy gyereknek mesélek, mert amikor mesélek, akkor minden, még a képzelete is csak és kizárólag olyan képeket fog használni, amelyeket ő maga képes elviselni. Ha kívülről jönnek a képek, olyan képek is érkeznek majd, amelyekre nincsen fölkészülve. Tehát ezért a legzseniálisabb a mese, mert elindul a képalkotás a lehető legnagyobb belső biztonságban. És ezért lehet nyugodtan mesélni egy gyereknek azt, hogy „és akkor a farkas kitátotta azt az undorító nagy, fogakkal teli pofáját…” S a gyerek: (megszeppenve liheg) „és ahogy kitátotta, kifröccsent a nyál, és a nagymama már sehol se volt! Szőröstül-bőröstül nyelte le! És már csukta is be azt a ronda pofáját.” S a gyerek: „Még egyszer ezt a részt! Ezt!” Azért, mert miközben te mondod, és közben te is benne vagy, és ott születik valami, és egy kreatív folyamatban vagyunk, és ő azt elképzeli, a gyereknek a fantáziája ilyen értelemben nem naturális. Nem. A tied olyan. Komolyan. Hát teneked eszedbe jut, hogy a hentesnél hogy vágták el azt a felsálat, meg… Mit tudom én, nem szoktam húst enni. Én már kiskoromban is az izét, néztem, nu pagagyít. Nu, pagagyí, ez csak mond valamit! Na megállj csak! – Nu, pagagyí! Azt láttam, ki volt írva.
Szóval.. Na! gyerünk, Feri! Egészséges határok tartása, például, hogy az információkat szűröm. Akár úgy, hogy mesélek, és nem… nézze, amit akar… Rendben, Most ezeket nem akarom nagyon kifejtegetni, csak hogy lépjünk be ebbe a világba, hogy ez mit is jelent. Akkor már tudjuk, hogy mit jelent, akkor megyünk tovább. Dehogy időzünk itt. Hát fölfedezünk! Még annyi dolgunk van! (53:23)
Aztán: az információkat rendezzünk, összefüggésbe, történelmi távlatba is tudjuk állítani. Hogy nem csak úgy ömlik és árad, s akkor az van… Ugye tudjuk, hogy ma két problémánk van. Nem az, hogy nincs elég információ, hanem nem tudjuk, hogy melyik a fontos. Nem is bírjuk kiválasztani a lényegtelenből a lényegest. De ami emögött a probléma, hogy alig találunk egy olyan felnőttet, aki segítene nekünk abban, hogy megmondja, hogy mi a fontos, és mi nem ezek közül. Ezért nem az a határtartás, hogy a gyerek nem ülhet le a számítógép elé. Hanem az, hogy tanítjuk a gyereket, hogy hogyan böngésszen. Hogy a figyelmét… „Te most mit akarsz megnézni? Mire vagy kíváncsi? Ez tulajdonképpen érdekel téged? Ez fontos most neked?” Például ma megtanítani egy gyereket böngészni. Ez egy külön…(csörög egy mobiltelefon – Aha! Hír érkezett!) Jó. Tehát. Hogy összefüggéseket mutatunk. Hát azt egy felnőtt tudja elmondani, hogy…(53:46)
Annyira emlékszem! Édesanyámnak volt egy nagy érzékenysége. Ez sokszor jó volt, néha meg nem. De néha… úgy mentem, és dühösen mondtam, hogy ezt csinálta a Józsi!” És akkor anyukám tudott olyanokat mondani, hogy: „Hát tudod, én láttam…” Erre emlékszem például. Na most hirtelen eszembe jutott valami, amire nem is gondoltam 40 éve. Nem tudom, hogy ez jó volt-e vagy nem, lehet, hogy ettől vagyok egy kicsit ilyen… Bevonódtam a felnőtt világba. Emlékszem, hogy anyukám azt mondja például, hogy: „Igen, igen, rettenetes lehet a Rózsival, meg biztosan nagy pech annak, aki mellette ül, de tudod, a szülői értekezleten láttam az édesanyát. Hogy milyen egy zavarodott néni volt! Vagy: „Láttam az apját, te, biztos alkoholista.” Aztán engem nem érdekelt, most alkoholista, zavarodott, vagy mi, csak tudom, hogy egyszer csak egy tágabb összefüggést mondott az anyukám. S akkor hirtelen… Nahát. Akkor a Józsinak van egy apja. Alkoholista. Nem is tudom, hogy az mi, csak látom anyámon, hogy az valami nem jó dolog. Hogy az olyan, hogy attól a Józsi lehet ilyen. Hát így ennyit fogtam föl, hát nem kellett több. És akkor rögtön összehasonlítottam, hogy „Fú. Hát nekem se könnyű az élet, mondjuk az anyám miatt se, de hát az én anyám nem zavart. Hú, hát az milyen nehéz lehet!” (55:28)
Mennyi információ! Tudjátok, egy ős, szakállas történet, pedig hát akarom mondani az unalmas pontokat, és összezavartok teljesen. Mindenféle érdekes történetek jutnak eszembe. (55:38)
Az édesanya elhatározza, hogy ő jó anya lesz. Ezért aztán, ha a gyermek az első, nagyon lényegi kérdést teszi föl a szexualitásra vonatkozóan, ő ott áll a gáton. Ő ott áll, és máris mondja, mi hogy van. A fontos információkat meg kell adni. És tényleg valami… Látjátok, ez a papi reakció. Ha szex, rögtön összehúzom magam… Na szóval. Valami családi parti, vagy valami van, és egyszer csak megérkezik egy kedves ismerős, s hozzák a 3 éves unokatesót. Ugrál a gyerek, megy az anyához: „Anya! Anya! A Rozi hogy került ide?” Aha! Én meghallottam itt a kérdést. „Hogy került ide? Tudod, van egy férfi, meg van egy nő…” S elkezdte ezt mondani. „Van a férfi, van egy nő, megszeretik egymást,” s akkor jól belebonyolódott. A gyerek valami miatt olyan rendesebb fajta volt, kivárta, míg az anyja büszkén meg nem áll, hogy na, az első adag megvolt, s akkor: „De anya, engem csak az érdekelt, hogy autóval jöttek, vagy trolin? (57:20)
Szóval, az információk szűrése. De nemcsak szűrni, hanem megtanítani egy picit… Távlatok, összefüggések. Széder este az olyan szép a zsidó hagyományban. Hogy széder este, ugye, Húsvét ünneplése, Egyiptomból való kiszabadulás. És az a forgatókönyve, a rítusa a széder estének, ahol hagyományosan ünneplik, hogy a legkisebb gyerek, aki már eszénél van, és meg tudja kérdezni, a széder estén a vacsora alatt egyszer csak föláll – persze mondják neki, hogy: „Most! Most!” – És akkor iszonyú büszkén feláll, és azt mondja: „Miért olyan rendkívüli este ez a többi estéhez képest?” Ezt a legkisebb kérdezi. S akkor leülhet. S akkor föláll a családfő, az apa, s elmondja „Azért, mert most azt ünnepeljük, hogy Isten kivezette a népet Egyiptomból, a szolgaság földjéről. Azért eszünk keserű salátát, és azért…” (58:28)
Na. Valahogy összefüggésekbe állítani, segíteni rendezni. Aztán mondom, ezeket így fogom mondani: Például a család az önmagunkra vonatkozó információk megosztásának a helye. Rengeteg információ árad, és közben pedig azt sem tudom, hogy vagy. Hogy tulajdonképpen pont a családtagok nem adnak magukról elég információt. Csak amikor már zavar van, a zavarnak az információit közlik. De azelőtt lenne még egy lépés, hogy tudunk-e… Hogy hazamegyek, és mondhatom. És anya nem mondja, hogy: „Menj már innen, én is fáradt vagyok! Ne nyaggass!” Hogy a gyerek mondhatja, és a felnőtt is mondhatja mondjuk a férjének, feleségének… Egy hely, ahol az információkat megoszthatjuk. De akkor ez egy személyes információ adásnak-kapásnak a tere. És milyen érdekes ez. Egy csomó ismerősöm van, aki kitette a tévét. Azt mondja: ”Egyszerűen időbe nem fér bele az, hogy megnézzünk minden műsort, és hogy beszélgessünk egymással.” Tehát egyszerűen valahogy beszorult ez, mert ő ezt akarja megnézni, a másik azt akarja megnézni, a harmadik már megy a számítógéphez, és kész! Vége az estének. Tehát ott van két óra… Ha apa megnézi a kilencven perces meccset, plusz hosszabbítás… Ugye megnézi a meccset, föl van dúlva. Hát nem így van?! Na! ..... (Csitt, Feri! Egy szót se többet!) Most akkor pont majd a meccs után a feleség mondja: „Te, olyan érdekes dolgot mondott a barátnőm!” Tehát az ingerküszöb valahol itt van! Hát esélytelen! Ugye, mert az, ami így megy, az sokkal kisebb inger, ráadásul lassabb. Hát, ami a családban zajlik, ahogy egymásnak elkezdjük mondani magunkat, annak sokkal lassabb a tempója! Mire valaki, még ha olyan jól is tudja kifejezni magát, mire úgy eljut oda, ami tényleg igazán fontos… negyed óra. És csak ülünk négyen az asztalnál, és mire ott mindenki… És akkor várnom kell… Iszonyú lassú ahhoz képest, hogy (kattintgat, mintha TV csatornákat váltogatna – 78, 79…) Lassú! Lassú a tempó. És akkor érdektelenné válik. Tulajdonképpen unjuk egymást. Sokkal jobban stimulál bennünket mindenféle képernyőn zajló tempó. Unalmas, ahogy te elmondod, hogy mi van veled, na! Most nem… Jól van! (61:49)
Jó. A család visszajelzést és útmutatást ad. Hogy visszajelzéseket kapunk, ugye. Tükröződünk. Fontos, hogy tükröződjünk, hogy magunknál legyünk. A család ezért a legideálisabb gyakorló terep. Hogy ki… Az olyan szép, amikor nem tudom, serdülő srác először kitűri az ingét, ugye, mert addig mindig rendesen betűrte… Kitűri, kigombolja, haját így össze-vissza… Lyukas cipő… És akkor a nővére elmegy mellette, s azt mondja: „Peti, hogy nézel ki?! Néztél már tükörbe?” Kapott egy egészséges visszajelzést, akkor azt elrakhatja, hogy igen, akkor ez nem biztos, hogy annyira… Attól ő még lehet ilyen, de hogy valami tükröződik valahol. Nem az, hogy: „Ide nem mehetsz, fiam, oda nem mehetsz, fiam…” vagy egy serdülő lány, na, hát ezt most már nem is… A család, mint gyakorló terep. Először fogja, és akkor hol vegyen föl először egy ilyen cicanacit? Nem mondtam jól? Föl, és akkor úgy otthon abban megy. És akkor észreveszi, hogy apja kicsit úgy követi… Ezt nevezzük gyakorló terepnek. (63:35)
Tehát: visszajelzést, de útmutatást is ad. Vagyis, hogy tulajdonképpen a visszajelzések akkor egy szabályrendszerbe is szerveződnek. S akkor, jé, hogy itt van egy összefüggés is! Hogy ezt mi azért nem csináljuk, mert… Akkor ez összefügg azzal, és.. Jó? (64:02)
Világképet és életfilozófiát közvetít a család. Világképet és életfilozófiát. Mondom a rossz hírt: mindenképp. Ha akarjuk, ha nem. Mert a szüleink a puszta létezésükkel kifejezik azt, hogy hogyan vannak bent a világban. És ha ők unják az életet, ha azt mondják, hogy nem érdemes emberi kapcsolatokat létesíteni, hogy én házam, én várom, hogy igazán itt vagy csak biztonságban, hogy mindenki hülye, hogy a világ ellenséges és fenyegető, és egyébként is… Tehát, minden szülő akarva-akaratlanul egy világképet, filozófiát, és az ahhoz való gyakorlati hozzáállást is megtanítja a gyerekeinek. Ha akarja, ha nem. Ha most a szülőknek van valami hosszú távú valami, akkor akaratlanul is a gyerekek ezt átveszik, és megtanulják. Hogy egyáltalán, hogy van ilyen! (65:07)
A legmegrendítőbb… Egyszer egy picit elkezdtem ezzel foglalkozni, de hát annyi minden érdekes van a világban… Vannak alap… Mit jelent az, hogy világkép, meg életfilozófia? Nem olyan dolgokra kell gondolni, hanem csak az életünk legfontosabb kérdéseire. Tehát például: Van-e valami a halál után, vagy nincs? Érdemes-e embernek lenni, vagy nem? Jó dolog-e minden nehézség ellenére másokkal kapcsolatban lenni? A jó erősebb-e, vagy a rossz? A nehézségből föl lehet-e állni, vagy nem? Van-e olyan, hogy valaki úgy, ahogy van, rossz? Alkalmas vagyok-e, vagy lehetek-e az életre? Lehet-e valakit szeretni, vagy nem? Szerethető vagyok-e és tudok-e szeretni, vagy nem? Ezek az élet alapkérdései. Érdemes-e élni, vagy nem? Az életnek van-e úgy értelme, vagy semmi? Ahogy múltkor hallottam, hogy semmi. Azt mondta valaki. (66:20)Olyan szép ezért a két magzat, ahogy beszélget egymással. Az zseniális. Az egyik azt mondja: -„Ó, hát a születés után nincs már semmi.” A másik meg valahogy: -„Te, hát miért ne lenne? Én szerintem a születés után kezdődik valami új.” –„Ugyan már, milyen új?! Vedd tudomásul, hogy a születéssel minden véget ér!” –„De hát nem lehet, hogy ott akkor valami tág tere lesz az életnek?” –„Tág tere?! Milyen tág tere? Már csak azért is, itt a köldökzsinór. Addig van élet, amíg ez tart. Még ha lenne is, semmi, ennyi az egész. Ez a realitás, drágám!” – mondja a kis iker a másik kis ikertesójának. –„Ez a realitás. Ennyi!” A másik: -„Te, de nem lehet, hogy… odakint van a mami?” –„Milyen mami? Milyen mami? Hol van itt mami? Milyen mami? Te hiszel a mamiban?! Látni valóan itt nincs semmi mami!” –„De nem lehet, hogy valahogy körülöttünk van, vagy úgy…” –„Hogy volna már körülöttünk?” –„De hát én mintha valamit éreznék, mintha…” –„Ugyan már! Érzéki csalódás!” (67:53)
Szóval. Na. Ha akarjuk, ha nem, megtanuljuk, átvesszük azt, ahogyan a szüleink látják és bent élnek a világban, amilyen gyakorlati válaszokat adnak az élet legnagyobb kérdéseire, akkor is, ha azokat sosem tették föl maguknak. Ezt megtanuljuk. S amivel dolgoztam egy picit, de aztán lehet, hogy annyira megrendültem, hogy azt mondtam, hogy ezt hagyjuk is… Fölírtam 7-8-9 ilyen alapvető kérdést, voltunk egy társaságban… Hittanórának hívják, de jó dolgok történtek.. – Nem tudom, milyen élményeitek vannak… - és azt kértem, hogy válaszoljatok az alapján ezekre a kérdésekre, hogy mit hoztok a családból. Hogy valahogy… csak olyan intuitíven, hogy apa, anya, hogy mi érkezett meg hozzátok. És tudjátok, a legmegrendítőbb az volt, hogy talán egyetlen olyan gyerek se volt.. Hát olyan nem volt, hogy mind a hét-nyolc igen… Talán alig volt olyan, akinél, ahol a többség igen volt, és volt egy olyan srác, az egyik legklasszabb, legrendesebb srác, minden kérdésre nemmel válaszolt. Miközben a szülei minden vasárnap elmentek, és elvitték őt a misére. Az összes gyakorlatias válaszuk arról, hogy mi van az élettel, az volt, hogy nem érdemes, értelmetlen, az emberek megbízhatatlanok, nem érdemes bízni, úgyse… (69:37)
Tehát azzal, hogy életfilozófia, s hogyha ez az életfilozófia a világkép, amit a szülők azzal közvetítenek, hogy bent állnak a világban, és élik az életet. Ha ennek van valami távlata, kerete, akkor ezt megtanuljuk. Ha meg…, akkor… Jó. (69:56)
Keretek, határok, idő. Akkor ezt most lezárom.
Nagyon köszönöm a figyelmet. Ezzel folytatnánk. Elmondanám, mit gondoljunk arról, hogy határok, keretek, hogy ez hogy születik meg bennünk, és akkor… (Megtapsolják) (70:24)
Lejegyezte: H.E.
Na! Én bele… Megint ott ültök, de jó! - Szóval: elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem; ez az a belső károsodott világ, sebzett világ, ami a múltkori és a mai alkalomnak is bőségesen a témája. Elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem. Itt nem egy az egyben arról van szó, hogy a szenvedélybetegeknek a belső világát írnánk ezzel le. Az elégtelen önkontroll és önfegyelem belső sérülésével élők lehetnek éppen szenvedélybetegek, de nem föltétlenül azok, mert nagyon jól megtanultuk, a szenvedélybetegségnek a belső logikája többek között így írható le, hogy valaki mindig igyekszik valamilyen érzelmi szintet, valami érzelmi, pozitív érzelmi, de még inkább egy – Egészségedre! – egy olyan érzelmi szintet fönntartani, hogy ne legyen nagyon rosszul. És ha ehhez alkoholra, vagy valamilyen függőséggel leírható cselekvésre vagy kötődésre van szüksége, akkor azt csinálja, hogy kikerüljön abból, hogy ne legyen nagyon rosszul. Ez inkább a függőségnek a logikája. És ezért mindig inkább jól akarja érezni magát, mint hogy jó helyzetbe hozza magát. (01:46)
Itt nem pont erről van szó, de akiknek ilyen sémával terhelt az élete, lehetnek persze nagyon súlyosan függőséggel élő személyek, de itt inkább arról van szó, hogy az illető azokat a belső késztetéseit, impulzusait egyszerűen nem kontrollálja, és nem fegyelmezi. Érezhető, hogy itt egy picit másról van szó. És a mi világunk tulajdonképpen az efféle magatartást, nem azt mondom talán, hogy bátorítja, de talán nem eléggé mutatja meg annak a hátrányát. Emlékeztek, hogy beszéltünk arról – 5 éve, és én ezt mind föltételezem, hogy… az önmegvalósításnak van 3 dimenziója: önkifejezés, önátadás és önfelülmúlás. És amikor valaki nincs önkontroll, nincs önfegyelem, akkor egy olyan világban, mint a mi világunk, ami nagyon azt mondja, hogy ’spontaneitás, csak ami jön, őszintén, az a hiteles és nem tudom micsoda’ – nagyon bele tudunk ragadni az önkifejezés önmegvalósító világába, miközben az önátadáshoz, és éppenséggel az önfelülmúláshoz elég sok önkontrollra és önfegyelemre van szükség. És ezért, ha például olvasunk egy könyvben valami olyasmit, hogy „élj az érzelmeid szerint!” – Ajjajjajjajj! Ahhoz nagyon érett személyiségnek kellene lenni, hogy azt mondhatnánk, hogy te bátran élj az érzelmeid szerint. Vagy akkor azt kellene mondani, hogy akinek az önkontroll, önfegyelemben problémái vannak, ő nem képes mély, hosszú távú érzelmek szerint élni. Rendben van, éljünk az érzelmeink szerint! Például szeretem a testvérem, a férjem, a feleségem, a fiam. Ez a szeretet, öröm, vagy hála, ami vele kapcsolatban engem eltölt – mondhatom, hogy ez alapján szeretnék akkor élni. És amikor éppen dühös vagyok rá, vagy éppen csalódott vagyok, vagy feszült vagyok, frusztrált vagyok, nyomás alatt vagyok, vagy unom a saját gyerekem, akkor milyen nagy dolog, ha te tudsz a mélyebb, hosszú távú érzéseid és érzelmeid alapján élni! Nem pedig a pillanatnyi érzések és indulatok alapján. Rendezetlen, éppen fölbukkanó érzések, impulzusok és indulatok alapján. Tehát akkor, ha így mondjuk, hogy éljünk bátran az érzéseink szerint, fejezzük ki magunkat és akkor hitelesek leszünk….(rövid hangprobléma) … érzéseinket. Igen ám, de ha valaki így sérült, őneki épp az a nehézsége, hogy miután nincs önkontroll, nincs önfegyelem, hol lennének hosszú távú célok? Nincsenek is hosszú távú célok. Vagy pedig az történik, és egyébként ezt is nagyon látjuk ma, - Mászkálok összevissza, még jó, hogy van hozzá hely! – hogy persze tudunk olyan értelemben igényesek lenni, meg vannak vágyaink, és akkor azt mondjuk: „Én szeretnék egy szép családot, nekem legyen feleségem, legyen egy férjem, legyenek gyerekek, egy klassz otthon, egy ház…” Nagyszerű célok, nagyszerű célok! Igen ám, de ahhoz, hogy a célokat elérjem, most mondok egy nagyon egyszerű szót, bizonyos képességekre, adottságokra, kimunkált erényekre van szükségem. Minél hosszabb távú célokat szeretnék elérni, annál inkább birtokában kellene lennem bizonyos képességeknek, hogy neki tudjak látni a nemes, hosszú távú céljaimnak. Nagyon sokan vannak ma, akiknek nagyszerű céljaik vannak! De nincsenek birtokában a cél eléréséhez szükséges erényeknek. És amikor a pillanatnyi rövid távú dolgok elsodorják őket, akkor rettenetesen csalódottak, s azt élik meg, hogy: „Rosszul tűztem ki a célt? Nem is lehetséges azt elérni? Lehetetlenre vállalkoztam?” És akkor éppenséggel nem egyszer a jó céljaikból leadnak ahelyett, hogy bizonyos erényeket kimunkálnának magukból. Ma ezt nagyon lehet látni! Hogy gyönyörű szépeket tudunk mondani, hogy milyen céljaink vannak, és hogy rendelkezünk a cél eléréséhez szükséges készségekkel, ezeket kidolgozzuk-e, sokszor egy unalmas, rutinszerű, fáradságos munkával, ugye, ott nagy kérdőjeleket tehetünk. (06:45)
És ezért mármost érdemes megkülönböztetni azt is, hogy most valami cél vagy vágy. A legtöbb ember célnak nevezi a vágyait. „Úgy szeretném, ha lenne egy szép családom, férjem…” – Ez egy vágy. Az egy vágy! Mi az ebből adódó cél? Van egy vágyam, és a vágyhoz rendelem a célt. A cél például az, hogy ezért én mindent meg fogok tenni. Hogy olyan ember akarok lenni, aki képes ezért... Az egy cél. A cél a kezemben van, mert én tűzöm ki! Tehát valójában célnak neveznek nagyon sokan vágyakat, majd pedig mindazt, ami ahhoz kell, hogy elérjük, azt nem dolgozzuk ki magunkból, és így nagyon sok csalódás ér minket. (7:37)
Na most, látni való, hogy az előző séma, ugye, följogosítottság, grandiozitás séma, aminek egy alesete volt, hogy valaki önimádó, nárcisztikus, és ez a mostani séma, elégtelen önkontroll, önfegyelem milyen zavart mutat, mind a kettőben mi a közös szál? Hogy nem tudunk megfelelő határokat tartani. Határtartási probléma. És ezért volt nagyon… Olyan éleslátók voltatok, hogy a kérdésekben, legalább ötben, az év végi kérdésekben, legalább ötben a határtartásra kérdeztetek rá, pedig nem is mondtam, ez a két séma egy közös sématartományt jelent, s a közös sématartománynak ez a neve, hogy károsodott határ-sémák. Ez a kettő idetartozik. És itt hadd elevenítsek föl valamit, mert még szeretnék hozzá is tenni, mert jött valaki az előadás után, s azt kérdezte, hogy „Jó, de hát ez hogy alakul ki? Miért van ez, hogy valaki nem tudja kontrollálni magát, fegyelmezni magát, nem tud határokat tartani?” És emlékeztek, múltkor azt a szálat nagyon mondtam, hogy akkor vagyok képes megfelelő helyeken a határokat tartani, hogyha az életem első szakaszában voltak olyanok, akik tudtak énnálam lenni, és engem visszatükröztek magam számára. Tehát, ha olyan környezetben lehettem, apa, anya, tesó, főleg anyuci, apuci, nagymama és a többiek, hogy ők tudtak az én szükségleteimre hangolódni. Háttérbe tudták tenni a saját dolgaikat, ők tudtak rám hangolódni, és a velem való kapcsolatukban engem visszatükröztek, magukba fogadták az érzelmeimet, érzéseimet, indulataimat, mindent, visszatükröztek engem, és ez alapján én szép lassan magamra tudtam találni, magamra eszmélni. Martin Buber zseniális, ahogy azt mondja: „Kezdetben van a kapcsolat.” Kezdetben van az, hogy „mi”, és csak utána van „én” és „te”. De hogyha nem tudsz te énrám hangolódni, nem tükrözöl pozitívan vissza, nem mutatsz kereteket, korlátokat az élethez, majd erről úgyis bővebben szeretnék beszélni, hogy na akkor hogy is alakul ez ki, akkor az történik, hogy kénytelen vagyok én rád hangolódni. Kénytelen vagyok én a magam dolgait, szükségleteit, mindent, amiről még azt sem tudom, hogy mi is van bennem, meg hogy jó-e vagy rossz, vagy ez kell-e vagy nem, vagy szükséges-e az élethez, mindezt megpróbálom háttérbe szorítani, hiszen kiszolgáltatott vagyok és rajtad múlik az életem. Ezért merő, nem tudatos életben maradási törekvésből háttérbe helyezem saját magam azért, hogy rád hangolódjak, hiszen az életem rajtad múlik. Hát persze, hogy akkor idebent nem jelennek meg megfelelő helyen a határok. Mert a határ nem ott lesz, ahol nekem van egy egészséges, józan határom, amit te megengedtél, hogy megszülessen azáltal, hogy én magamra ébredhettem, azáltal, hogy te tudtál velem foglalkozni, és nem magaddal, te kedves felnőtt. Hanem éppen az történik, hogy énnekem túl kell mennem, túl kell mennem, ezért… (10:58)
Például képzeljünk el egy férfit, aki nem tud elszakadni a saját édesanyjától. A férfi lehet 20, 30, 40,50, 60, 70, akárhány éves. Mi kívülről azt mondjuk: „Hát nem veszi észre, hogy már a határt hol kéne meghúzni?! Hogy már régen a családi ház küszöbén át kellett volna menni?! Hát nem világos neki, hogy hol van kint a határ?!” - És nem világos. Akármilyen furcsa ez nekünk, vagy aki éppen nem ebben érintett, azt mondja, hogy „Hát ez egyáltalán… Hát ennek annyira világosnak kellene lenni!” – De aki érintett, annak egyáltalán nem világos. És miért nem világos? Mert belül sem világos a határ! Mit jelent, hogy belül nem világos a határ? - Hogy belül nincsen jó helyen a határ, ezért aztán kívül sem látja jó helyen. Hogyha valaki nem tud otthonról eljönni, és például az édesanyját látja szomorúnak, miközben ő már 40, 50, 60 éves, minden olyan jogos, természetes törekvésében, amikor ő próbál eljönni otthonról: „Olyan jó volt eddig itt, de sziasztok, megyek, mert…” Ha énnekem valahol idebent jó helyen van a határ, mert amikor jogos törekvéseket fejeztem ki, azt elfogadták, megerősítették, szükségleteimre hangolódtak, jó helyen alakul ki a határ, ezért lesz egy… Milyen érzés lesz? Ugye, érzések, érzelmek… Milyen érzésem lesz, ahogy megyek el a származási családból? Hát például, egyáltalán tudok szerelmes lenni. Szerelem… Átélem, húúú, szó sincs róla, hogy itt maradjak! Hát nincs az a pénz, hogy itt maradjak! Hát éppen most szöktetek meg egy nőt! Helló, anya! S minden, ami ehhez járul, kifejezetten meglesznek bennem azok az érzések, érzelmek, és késztetések, amik milyen irányba segítenek? Hogy átlépjem a szülői háznak a határát. Mindezt természetesen fogom megélni, jól is esik, úgy érzem, hogy ez vagyok én, és hajrá szerelem! (13:19) Na de mi történik akkor, ha valakiben nincsenek jó helyen a határok? Akkor ő mit fog átélni? Átélni? Milyen érzések, érzelmek, késztetések lesznek benne? Ahogyan természetesen távolodna, ha egyáltalán mer vagy tud szerelmes lenni – bűntudat, szorongás, szégyen, aggodalom. „Mit csinálok az anyámmal? Hát ez hogy eshet az anyámnak? Mit fog ő csinálni? Hát hálátlan vagyok! Hát nem lehetek rossz fiú! Nem lehetek rossz lány! Ilyet nem csinálhatok, hát látom, hogy szenved! Hát muszáj együttérzőnek lenni! Hát ha ember akarok maradni, együttérző leszek!” – Ez mit jelent? Hogy az érzéseim és az érzelmeim inkább a másiknál vannak, mint magamnál. Azok az érzések és érzelmek jelennek meg, amelyek sokkal inkább azt tükrözik, hogy most sem magamnál vagyok, hanem valaki másnál, aki történetesen az anyukám. Rendben van ez? És ezek az érzések és érzelmek jönnek, ezért nem tudom megtenni a megfelelő lépéseket. Valójában a határ teljesen nem ott van, ahol lehetne, hanem… Hmmm, hmmm. És ezért nem úgy megy ez, hogy valakire rászólunk, hogy: „Költözz már el!” Az egész belső világát fogja érinteni, ez egy kifejezetten nagy munka ezt kidolgozni, vagy átírni magunkban. Mert az érzések és az érzelmek azt tükrözik, hogy nem tudok magamnál lenni. Hogy csak egy pillanatra, egy villanásra vagyok magamnál, és utána az összes érzésem tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy valaki másnál vagyok. És a szabadság, az érettség az azt jelentené, hogy tudok szabadon nálad lenni! És hősies gesztusaim is tudnak lenni, és ezt segíti az együttérzés. És tudok nagyon szabadon magamnál lenni. Nagyon szabadon tudok magamnál lenni, és ez rendben van nekem így, jól van, és iszok, és eszek, és ülök, és dáridó! És kicsit sincs bűntudatom!(16:00)
Most ehhez még. Képzeljünk el egy két éves, két és fél éves kisgyereket. Játszik. Homokozó. Van neki kislapátja, kis vedre, meg van egy homokozó, az nem az övé. És játszik, és túrja… Tudjátok, életem egyik legkatasztrofálisabb időszaka az volt, amikor óvodás voltam. Óvoda – maga volt a rettenet számomra! Mindig olyat kellett csinálni, amit sose csináltam volna, ha nem mondták volna meg a felnőttek, hogy mit kell csinálni. Tehát… Én futkározni akartam, de állandóan ülni kellett, mindig valami irányított program volt. Most ha nem volt irányított program, akkor ebédelni kellett. Én utáltam ebédelni! Nem, nem esett jól! És ott mindenki evett, és evett… Most látjátok... Ne kelljen már annyit enni! Hadd legyek nem éhes! Utána – mit kellett ebéd után csinálni? (közönség kórusban: Aludni!) – Na, az volt a nap mélypontja! Az maga volt a rettenet! Emlékszem, feküdtünk ott, és ráadásul ilyen tábori ágyakat nyitottak ki… - Megvan nektek? Te jó ég! De jó érzés ez, hogy neked ilyen él… Komolyan, te is az a tábori ágyas óvoda? De nem óvó néni vagy, nem úgy, hogy… Ugye, még ezt nem tisztáztuk! - Jaj, rettenet! Nem bírok aludni! Rettenet! Ezért… Mi van akkor, nem bírok aludni, nem bírok enni, mit csináltam? Ittam. Hát nem, hát valamivel el kellett tölteni az időt, akkor … Pisilnem kellett! De mindenki aludt! Én meg szorongtam. Hogy szóljak? Most bepisiljek, vagy ne? Ha én jeleztem… Az az emlékem, hogy nem lehetett egyedül kimenni pisilni, ugye így van, nem az, hogy fölállok és… Hát semmi! A sárgát irányítottan lehetett csak eldobni. Semmi ilyen, hogy kimegyek… S akkor ott vagyok, öt éves gyerek… Nem hülye gyerek vagyok, hanem 5 éves. Otthon például szabad volt kimennem pisilni. Kifejezetten emlékszem, hogy a szüleim megengedték. Nincs ilyen emlékem, hogy odaállok apámhoz, kimennék pisilni, kaki is lehet, hogy lesz, most nem érzem pontosan… Öt évesen ott vagyok, és … Rettenet! És akkor megyek, és emlékszem… Engem például zavarba hozott, nem tudom, ezeket el lehet-e képzelni… Zavarba hozott, hogy én egy fiú vagyok, ezt valahogy érzékeltem.. És akkor jön utánam egy… Néha azt gondoltam, jobb bepisilni! (19:25)
Szóval, maga volt a nyomorúság számomra az óvoda. Ezt egész bátran mondhatom. Maga a nyomorúság. De majd erről úgyis akarnék beszélni. Na, nem titeket használlak a gyógyuláshoz, ne aggódjatok! Tehát, ott van a két és fél éves kisgyerek, lehet kislány is, kisfiú, ahogy tetszik nektek,..
Az óvoda onnan jutott eszembe, hogy ez egy elit óvoda volt, ami szerintem… Egy óvodának nem elitnek kell lennie. De ez az volt. Képzeljétek el, de legkomolyabban így volt! Voltak polcok, olyanok, amelyeket én 5 évesen nem értem el. Kizárólag ezeken a polcokon álltak a homokozni való lapátok, kis gereblyék és vödrök. Mindegyik olyan polcon volt, amit nem értem el. S emlékszem egy ilyen kókadt kísérletemre, hogy - „Nem lehetne azzal a …” –„Azzal nem!” Voltunk nyolcan vagy tízen egy csoportban, nem tudom, hányan voltunk, mert én annyira szorongtam mindenkitől, azt sem tudtam, hogy ki van még ott, és emlékszem, hogy csak három lapát volt. Azt mondják: „Menjetek ki homokozni!” És nem úgy, hogy akkor minden gyerek kap egy lapátot, és hajrá, gyerünk! Három lapát volt. Megvan neked is ez a ’három lapát, nyolc gyerek’? Hát komolyan mondom, hadd fogjak veled kezet! Szeretlek! Hát nem értem! Na most. Ott van a két és fél éves kisgyerek, én belegon… Nem is tudom, mi lett volna velem, ha én nem öt évesen kerülők óvodába. Szüleim azt mondták, látni való, hogy ez a gyerek nem teljesen úgy van, tehát hogy valami …(fütyül) Tényleg, hát nagyon aggódtak, hogy egyáltalán az iskolában mi lesz velem, hogy ezért kis alapozás lesz az óvoda. Na, hát megalapozta, az biztos! Mert ami aztán az iskolában jött, az pont annak a folytatása volt! Tehát ott a két és fél éves gyerek. Bele sem merek gondolni. Képzeljük el, hogy a nyolcból ő kapja az egyik, nyolc gyerekből ő az a szerencsés három, lehet, hogy egy vetélkedőt is kéne, nem? Egy ilyen vetélkedő előtte… Egy ilyen X faktor, kiben van meg egy ilyen x faktor, hogy övé legyen a lapát, s akkor ő visz mindent, övé a lapát meg a vödör. A többiek meg… (22:21)
Szóval. Ott van a két és fél éves gyerek, ott van a lapátja. Lerakja a lapátot, mert most a vödörbe tömöríti a homokot. Jön a másik gyerek, és elviszi a lapátját. Na, most mi van? Ez egy határtartási kérdés! Most mi van? Húzok határt, vagy nem? Ilyenkor nagyon sokan, főleg ilyen jó szándékú ihletettségből azt mondják a két és fél éves gyereknek, aki zsigerből nyúl nem a lapát után, a kölyök után, aki viszi a lapátot: „Hát miért nem adod neki oda? Hadd játsszon már vele! Hát ne legyél önző!” Ugye, és aztán mindenféle moralizáló dolgok jönnek. Igen ám, de egy két és fél éves gyerek két dolgot tud nagyon ösztönösen. Az egyik: ösztönösen nagyon önzetlen, és ösztönösen nagyon kötődik dolgokhoz, és ragaszkodik. Például azért, mert 2 és fél évesen a lapát az énhatárain belül van. Meg a kis vödre, meg a kis nyuszókája-muszókája, a kis macikája. Az hozzátartozik ahhoz, amit ő úgy él meg, hogy „én”. Ez azon belül van. S amikor azt mondjuk, hogy „Ne legyél önző! A kistestvérednek add oda! Mit képzelsz?” Tulajdonképpen nem engedjük, hogy világos legyen számára az, hogy „ez az enyém”. De itt az „enyém”-ben nem a birtoklás az érdekes, hanem, hogy az élet valóságában megtapasztalja, hogy van valami, ami hozzám tartozhat. A lapát az hozzám tartozik, hozzám, és így kezd kiformálódni az, hogy látom, hogy van egy határom, hogy van olyan, ez vagyok én! Sose felejtem el, hogy egy pedagógus mondta azt, tanított minket, hogy élete nagy élménye, ahogyan egy óvodás fölült, már kora délután volt, az asztalra. És valami lenyűgözöttséggel lóbálta a lábát, - most föl kéne ülni ide - lóbálta a lábát, és azt mondja: „Én! Én!”. Lesz egy élményszerű… Megfogalmazhatóvá válik ebből valami, hogy „én”. Hogy ez milyen nagyszerű! (25:01)
De hogy a gyerek számára ehhez személyek kellenek, akik őt befogadják, visszatükrözik, szükségleteire válaszolnak, tudnak a gyereknél lenni, és nem csak maguknál. És kellenek hozzá tárgyak, amiket a magáénak érezhet, tudhat, és világosan jelölik ki számára, hogy van olyan, hogy igen, hogy ez én…. Ha mindig mindent oda kell adni, ez a határ megint túlcsúszik valahova…. S akkor hol vagyok én? Mert itt se lehetek, meg itt se, meg itt se… Valaki másnál kell lennem! Az az üzenet. Mindig valaki másnál kell lenned! (25:43)
Ezért olyan fontos, mikor nemcsak a gyerekkort nézzük, hanem valahogy személyiségfejlődés, és, és és… serdülőkor, meg fiatalkor… Törvényszerűen egy picit énközpontúnak kell lennünk. Azért, hogy meg tudjuk vetni a lábunkat a világban. A gyerek még csak azt mondja, hogy „Ez az enyém!”, a felnőtt meg, azt, hogy „Na!” (kettőt dobbant a lábával) Ezért nehéz, ha bizonyos fejlődési szakaszokat ki akarunk hagyatni gyerekekkel. Aztán felnőttekkel. Aztán a lelki folyamatokban bizonyos szakaszokra azt mondjuk, hogy „Na, azt nem!” Tehát a megbocsájtás szakaszából hagyjuk ki a haragot. Ugye, mert az nem, nem… Ha kihagyunk bizonyos szakaszokat, nem tesz jót! (26:38)
Na most. Ennek a sémának a logikája, veleje, hogy akkor nem tudjuk a határokat megfelelően tartani, önkontroll, önfegyelem hiánya. Ezért hosszú távú célokért nem tudjuk tűrni, viselni, hogy unatkozunk, hogy érzelmi nyomás alatt vagyunk, hogy van egy késztetés, amivel valamit kellene kezdenünk… Összevissza vagyunk! Ha valaki belemegy a sémába, annak az lesz a következménye, hogy vagy minden rutinfeladatot próbál lepasszolni magáról, vagy pedig állandóan…. ami őbelőle jön, az megy kifele is. Valójában nem megéli a dolgokat, hanem kiéli. Mindent kiél! Megélni… Mit élne meg? Kiéli őket. (27:33)
Aztán van, aki észleli azt, hogy valami nem stimmel, ezért visszahúzódik, és akkor nem mer vállalni sem felelősséget, sem terheket, sem konfliktusokat, valójában kapcsolatokat sem, mert érzi, hogy akkor majd nem áll jót magáért. Hogy ott mindig elveszti a talajt a lába alól. (27:56)
És aztán a harmadik, amikor valaki túlkompenzálja a sémát, akkor történik az, hogy kívülről látod, hogy nagyon kontrollált, nagyon fegyelmezett, aki adott esetben néha óriásit durran. S akkor aztán jön a szégyen, a bűntudat, maga se érti, hogy hogy volt, s akkor valahogy így éli az életet. Hatalmas robbanások. (28:20)
Na most. Emlékeztek, és így most ezt egy picit leteszem, illetve… Emlékeztek, hogy minden gyereknek nemcsak fizikai, érzelmi szükségletei is vannak. Öt alapvető érzelmi szükséglet. És az ötödik alapvető érzelmi szükséglet hogy szól? Egészséges, természetes keretek az élethez, és az önfegyelmezés kialakulásához, kialakításához szükséges feltételek. Ez egy érzelmi szükséglete és igénye minden gyereknek. Reális keretek az élethez, és az önfegyelmezéshez szükséges világnak az átadása. Tehát például hogyha állandóan, állandóan a széken kell ülni, az iskolában kell lenni, a különórán kell lenni… Akkor túl szűkek a keretek. Nincs megfelelő játéktér. Ezért nagy dolog, ha azt mondhatjuk, hogy igen, itt van ez a tér, na ezen belül ereszd el a lovakat nyugodtan! Akkor is van keret, de valahogyan egy gyerek számára jó. (29:33)
És akkor például emlékeztek itt a játékok, adunk egy csomó játékot, hogy foglalja el magát… És mit tesz velünk a sok játék? Valamiképpen, valamiképpen elveszi az élet, a világ, a környezet fölfedezésének az örömét és lehetőségét. Már 2, 3, 4, 5, 6 évesen a legjobb kütyükkel kütyüzünk. Ha nem lenne annyi tárgy… Fölállnánk. Mi van itt? És amire igazán szükségünk van, nem a játék, hanem a játszás. A folyamat, a cselekvés, amiben benne vagyunk akár egyedül, akár anyával, apával, tesóval, másokkal. Maga a folyamat, és az, hogy fölfedezzük a világot. Hogy nem egy személy, becsomagolva, mindig azt mondja: „Ez van most, tessék!” Hát mi abban a fölfedezés?! Ja, az, hogy kibonthatom a csomagolópapírt. S akkor izgulok 17 másodpercig, amíg szét nem tépem. Hej, haj! (30:45)
Tehát az élethez megfelelő kereteket adni, az életnek a kereteit megmutatni, s az önfegyelemhez szükséges világot biztosítani – ez egy gyereknek érzelmi szükséglet. És hát… Igen. Jó. Megyek még egy picit tovább, hogy… Így aztán beszéltünk arról, hogy John Paine nyomán egyszerűbb gyerekkor, hogy milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak aközött, amikor valaki valami súlyos történelmi szituáció miatt, vagy valami családi konfliktus miatt traumatizálódik, valami nagyon súlyos esemény éri őt, és hogy milyen nagy hasonlóságot mutat ez akkor, amikor valaki hosszú távon mindig túl sok stresszben részesül. Mindig túl sok. Hogy szinte ugyanoda jutunk, ha egy nagyot kapunk, vagy ha sok kicsit. És mi a közös vonás ebben? Így lehetne mondani, hogyha egy gyereknek túl korán a saját erejéhez képest be kell vonódnia a felnőtt világba. A határtartásnál is erről van szó, a gyerek hangolódik a felnőttre, és nem fordítva. Túlságosan be kell vonódnom a szüleim világába, én törődök anyával, apával. Anya sír, apa nemtudomén, ideges, alkoholista, ott vagyok a felnőtt világban. És az nekem nem jó, mert nem lehetek gyerek. Amikor bombák robbannak, apám alkoholista, vagy megvernek otthon újból és újból, vagy súlyosan elhanyagolnak, akkor tulajdonképpen a felnőttek világában kell lennem. Nem tudok egy gyerekvilágban lenni. De amikor túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, és mindez túl nagy sebességgel jön, egyszerűen ez nem a gyerek tempója. Hogy a felnőtt világunknak, ugye, mi ezt.. olyan gyors az élet! Úgy szalad minden! Közben mi szaladunk.. Úgy szalad minden! És amitől mi egyszerűen csak idegesek vagyunk, feszültek, boldogtalanok, kiábrándultak, nem tudom, azt sem tudjuk, hogy mit csinálunk itt, attól egy gyerek megbetegszik. Tehát ha egy gyerek bekerül a felnőtt világ tempójába, az, ahogyan mi most élünk, egyszerűen nem a gyerek tempója. Egyszerűen sok neki, és kész. Olyan jó ezt kimondani, hogy ez van! Sok neki, és kész! S ezért, ha le tudjuk lassítani ezt a folyamatot egy gyerek számára, kevesebb információ, ritmus, tempó, le lehet lassítani. Kevesebb tárgy, kevesebb felelősség, tér a játékhoz, de közben keretek… Egyszer csak rengeteg gyerek aki mutatja a mindenféle tüneteket, magatartászavart, beilleszkedési zavart, most nem is mondom ezeket – egyszer csak elkezdenek a normális tartományon belül létezni. Nyilván van olyan, hogy valaki valamilyen alkat, s aztán… De hogy akkor a kezelhetetlenből a kezelhetőbe kerül. És az mindenkinek jó, a szülőnek is, meg a gyereknek is. (34:26)
Na szóval. Hej. Nézem az időt. Jó. Csak azon vakaródzok, hogy amit most mondani akarok, pont az az aggodalmam, bár mi felnőttek vagyunk, hogy sok információt szeretnék nektek átadni, és hogy az nem lesz-e sok. (34:57)
Elmondok egy történetet, és utána csapok bele. Valódi, megtörtént eset. Pesthidegkúton egy iskola, ahol éppenséggel olyan gyerekeket is normálisnak tartanak, amire sokan azt mondják, hogy ez nem normális, ez már eleve egy ördögi kört indít el… Magatartászavar! Túl.., túl… Most, ha a tanító néni azt mondja neki, mert a gyerek mondjuk 7-8-9 éves: „Na most, akkor itt van egy matematikai feladat. Most akkor mindenki nagyon üljön, mert igaz, hogy ültök, de most nagyon üljön mindenki, mert azért ez most egy komoly feladat! Merre fog nézni a kacsacsőr?” Ugye, van, akinek ez mond valamit… „Melyik a nagyobb? Itt is van egy összeadás, ott is van egy összeadás, de melyik lesz a nagyobb, arra néz a kacsacsőr!” Most egy gyerek, aki… (hanghatásokkal jelzi, hogy a gyerek izeg-mozog) Mikor azt mondják, hogy most akkor úgy nagyon üljön neki, mert ez most egy olyan nagyon matematikai feladat… Nagyon, és pont az életkorának megfelelő, tehát bírnia kell… Mondok egy valós alternatívát. Azt mondja neki a tanító néni: „Na, Peti! Neked lehet azt, hogy… mi most a földszinten vagyunk. Menj föl a másodikra, számold össze az összes lépcsőt. Ahogy mész föl, számold végig. Azután jegyezd meg ezt a számot. Aztán néz meg, ott a másodikon vannak a fogasok, számold meg, hány fogas van. A kettőt add össze. Utána nézd meg, hány fogason van kabát, azt számold össze, és utána gyere le. De minden második lépcsőre lépj. Ezt is add össze. És akkor a nagyobból vond ki a kisebbet. – És a gyerk megy, és fölfedez, és csinálja, és a szónak jó értelmében van tere, és mozoghat, és cselekedhet. És már írja is, és rohan, és előbb kész akar lenni, mint a többiek,… És állva csinálja. Nem kell az, hogy üljön le, mert … És ha nem jön ki… Hát Peti! Menj, csináld meg még egyszer! Hát ha valahol elrontottad! Hát jó eredményre kell jutni! (37:45)
Szóval azok a gyerekek egyrészt, amikor valamilyen válaszreakciót adnak mindenféle zavarokkal, tulajdonképpen nagy segítségére lennének a felnőttnek. Hogy mi fölfedezzük, hogy valami nincsen rendben a mi világunkkal. De itt nagyon gyakran megtörténik egy negatív kör, hogy zavarja a felnőttet a gyerek, mert hát elbizonytalanodunk, ugye? Mit csináljak vele? Aggódok, félek, elkezd lenni egy bűntudat, amit nem szívesen tudatosítok, hogy „Talán rossz anya vagyok? Talán valamit nem csináltam jól?” Azon belül már van annyi ilyen konyha-lélektani ismeretem, hogy nem viszem én el a gyerekpszichológushoz, mert rögtön velem akar majd beszélni… Ugye, mert most már nem ott tartunk, hogy váratlanul érne téged, hogyha elviszed nevelési tanácsadóba, akkor úgy hirtelen otthagyhatod. Nem, már ennyit tudunk erről a világról, hogy akkor azt mondja majd a pszichológus néni, hogy „Hát kedves anyuka, maradjon csak itt nyugodtan, a gyerek megy a játszószobába, mert látni való, van egy csomó sütnivalója…” És annak a réme, hogy azt fogja mondani majd ott az a szakember néni, hogy „Az apjával is szeretnék találkozni” – Na, ezt nem! Ezt biztos, hogy nem! Biztos hogy nem! mert még ha pusztán csak az, hogy az apja, de a házasságunkkal mi van? na, nekem ne kotorjon bele az a nevtanos néni, az a pszichomókuska! Nem, ezt nem! Nem! Nem! A gyerekkel van a baj! Nekem nagyon kell sietnem. Hát alig bírtam elintézni. Hát elveszik tőlem az állásomat, én is , a férjem is, mindenki elveszti az állását, ha nem hagyhatom itt, és csináljanak vele valamit! (39:44)
Hogy milyen, hogy mennyi erő visz bennünket arra, hogy egy helyzetet annyira leegyszerűsítsünk, hogy valahogy úgy nézzünk egy gyerekre, hogy valami tulajdonsággal ruházzuk őt föl, és azt mondják, hog „Rossz gyerek!” És ennek különböző nevei vannak. Hogy ilyen gyerek, és olyan gyerek. És hogy mennyire el tudjuk veszíteni a rendszerszemléletünket! Hogy vannak folyamtok, amik idáig vezettek, egy rendszer, ami valahogy működik, például, hogy túl sok tárgy, túl sok információ, túl sok választás, és mindez nagy sebességgel. hogy ebből alakulnak ki helyzetek, amit a gyerek már nem tud, ezért hála az égnek nem valami depresszív magatartással válaszol, hogy már csak ül… Mert akkor nincs benne erő! Tehát amikor még rohan, meg megveri az osztálytársát, meg visszaszájal, az a jó! mert még van benne annyi életerő, ami az élethez kell, a fejlődéshez, meg a növekedéshez. Hogy ez a jobbik. Hogy el tudjuk veszteni, az egész rendszert szem elől tudjuk téveszteni. és mennyire egyszerű aztán egy gyerekre azt mondani, hogy „Ilyen vagy!” S ettől a pillanattól kezdve, mert hogy a gyerek ugye bennünk tükröződik, ő nem tudja, milyen, ezért most azt is megtanulta, hogy ráadásul ő a hibás, ő a rossz, ezt is ő rontotta el, és egyébként is… De könnyű bezárni egy gyereket ebbe a körbe! És utána már csak a tehetetlen vergődése marad. (41:38)
9 éves volt Edison. A tanító nénije merő jószándékból elmondta édesanyjának, aki eléggé aggódott a gyermeke jövője miatt, mint minden normális édesanya, hogy sajnos a gyerek nagyjából taníthatatlan, a legvalószínűbb, hogy semmi nem lesz belőle. Edison, 9 évesen.
Ezek a bélyegek, amiket meg tud kapni egy gyerek. Híj, de micsoda… Az Edisonos történetet idén már elmondtam? Idén még nem. Ha valaki nem hallotta, ezt muszáj tudnotok! Hogy ez a gyerek… Hogy a kreativitás… Emlékeztek, a kreativitás… Az a személy kreatív, aki tudja a figyelmét szét is szórni. Aki asszociál. Úgy asszociál, úgy köt össze dolgokat, ahogy azok nem, akik rendesek. Mert ők tudják, hogy kell összekötni dolgokat, ugye? A-ból B-be, és ráadásul balról jobbra. S akkor: „Jól van, Petike!” De ő azt mondja: „Összeköthetem az A pontot és a B pontot úgy is – figyeljétek, mekkora trükk lesz – A pont, B pont, s én a ceruzával itt az asztal alatt rajzolok egy vonalat. A tanító néni csak azt fogja látni, hogy innen megy egy vonal, meg innen.” -„Kész vagyok!” – „Ez mi? Hát látni valóan egy dolgot nem csináltál meg: A pontot B-vel nem kötötted össze.” – „De bizony!” – „Te még feleselsz?! Nézd meg! Megyek az igazgatóhoz! Tessék, ezt rajzolta! Összekötötte az A-t a B-vel! Na?” – „Igen, tanító néni, csak meg kéne nézni az asztalnak az alját, ott megy a vonal.” Hogy ez a gyerek, aki azt… Ah, Edison, 9 évesen sajnos… Tényleg kicsit zavarban vagyok, mert annyiszor mondtam már ezt. Még jó, hogy idén nem. (44:15)
99 évvel ezelőtt, tényleg, így, így, így, 1914-ben volt. Edison este áll a munkatársaival és nézi, ahogyan ízzé-porrá ég a laboratórium, a kísérleti telep, az egész életműve. Hatalmas lánggal ég. Na most Edisonnak, mert hogy nem teljesen normális, ugye nem az jut eszébe, hogy kell viselkedni akkor, amikor éppen elég mindenem, és akkor rögtön tudja is, hogy azt hogy kell csinálni… Két gondolata támad. Az egyik: szól a kedves ismerősének: „Te, légy szíves szaladj már el anyámért, hívd ide, hogy jöjjön, mert ilyet többet nem lát!” A kutató-kísérletező elme! „Anyámat is bevonom ebbe az érdekes jelenségbe…” A második: reggel odamennek a munkatársaival együtt, nézik az üszkös romokat, semmi, nulla! A munkatársai mind normálisak, tehát rosszul vannak, kókadoznak, egyik sír, a másik meg se tud szólalni, Edison meg: „Gyertek ide, akarok nektek egy fontos dolgot mondani!” Odamennek. „Figyeljetek csak! Óriási szerencse történt este! Az összes tévedésünk odaveszett!” És ugye a történeti hűség: egy hónap múlva működött a világ első fonográfja. (46:03)
És hogy ugye milyen sokan vannak, akik aztán azzal a bélyeggel élnek, hogy nevelhetetlen, képezhetetlen… Jaj, de nagy dolog, ha csak egy valaki van a környezetünkben, aki ránk néz és fölfedez minket. Milyen nagy dolog ez! Nem tudom, hogy őrzitek-e ti azokat az egy-egy embereket, akik gyerekkorban, vagy serdülőkorotokban, vagy egyetemista korotokban úgy rátok néztek, és azt mondták: „Hogyne tudnád megcsinálni! Ne viccelj! Hát simán!” Hogy akik kinézték belőlünk.
Emlegetem nektek ezt a pszichoterapeuta mestert, aki azt mondta, hogy: „Feri, gondolj vissza az életedre abból a szempontból, hogy amikor az életed nagy döntéseit hoztad meg, ott mindig van még valaki más is.” Sosem vagyunk egyedül. Valaki, aki olyan értelemben ott van, hogy: „Na, nézd apa, megcsinálom!” Vagy úgy, hogy „Feri, meg tudod csinálni!” De nagy dolog ez, hogy néha… Elég egy-egy ember. Ránk néz, és kinézi belőlünk. S tényleg, ez… Jaj, jó is beszélni róla! (47:36)
Jól van. Most jön a nyögvenyelős rész. Mert ide kell ezt hozni, hát pont erről van szó. meg a kérdés: „Jó, de ez hogy alakul ki?” Például: a kulcsos gyerek. A kulcsos gyerek. Szélnek van eresztve. Nem kapja meg a növekedéshez szükséges kereteket. Nincsenek reális keretek. Merthogy semmilyen keretek nincsenek. Egy kulcs van, és: „Fiam, oda mész, ahova akarsz. Azt csinálsz, amit akarsz.” Itt nincsenek megfelelő keretek, ezért van egy vad burjánzás. És ezt már mióta tudjuk, 1976-ban publikálták, és így nevezték ezt el, hogy a ’család mentálhigiénés funkciói’. És a család mentálhigiénés funkciói - szinte mindegyik tartalmaz és mutat abból valamit az alpontokkal együtt abból, hogy reális keretek, és az önfegyelmezéshez szükséges világ és közeg átadása. Úgyhogy ezt szeretném elmondani nektek, informatív lesz, és rettenetesen unalmas. Nagyon. Döglődni fogtok, és unni, frusztrálttá váltok, és aki nem bírja, menjen ki, lázadjon, bepisilhet, és akármi… Csak egy picit! Hogy akkor lássuk, hogy jó, de akkor hogy vannak a keretek? Az nem azt jelenti, hogy akkor állandóan tiltani kell! A keret az nem azt jelenti, hogy „Teszed le!” Nem ez a keret, hogy állandóan tiltok, és szabályozok. Hanem például mondom ezeket. (49:32)
Például a gyerek számára beérkező információkat szűröm. Hogy azt mondom én, hogy ezeket az információkat egyáltalán nem érdemes, hogy megkapja. Mert nem tud vele mit kezdeni. Hogy egy gyereknek mesélek, mert amikor mesélek, akkor minden, még a képzelete is csak és kizárólag olyan képeket fog használni, amelyeket ő maga képes elviselni. Ha kívülről jönnek a képek, olyan képek is érkeznek majd, amelyekre nincsen fölkészülve. Tehát ezért a legzseniálisabb a mese, mert elindul a képalkotás a lehető legnagyobb belső biztonságban. És ezért lehet nyugodtan mesélni egy gyereknek azt, hogy „és akkor a farkas kitátotta azt az undorító nagy, fogakkal teli pofáját…” S a gyerek: (megszeppenve liheg) „és ahogy kitátotta, kifröccsent a nyál, és a nagymama már sehol se volt! Szőröstül-bőröstül nyelte le! És már csukta is be azt a ronda pofáját.” S a gyerek: „Még egyszer ezt a részt! Ezt!” Azért, mert miközben te mondod, és közben te is benne vagy, és ott születik valami, és egy kreatív folyamatban vagyunk, és ő azt elképzeli, a gyereknek a fantáziája ilyen értelemben nem naturális. Nem. A tied olyan. Komolyan. Hát teneked eszedbe jut, hogy a hentesnél hogy vágták el azt a felsálat, meg… Mit tudom én, nem szoktam húst enni. Én már kiskoromban is az izét, néztem, nu pagagyít. Nu, pagagyí, ez csak mond valamit! Na megállj csak! – Nu, pagagyí! Azt láttam, ki volt írva.
Szóval.. Na! gyerünk, Feri! Egészséges határok tartása, például, hogy az információkat szűröm. Akár úgy, hogy mesélek, és nem… nézze, amit akar… Rendben, Most ezeket nem akarom nagyon kifejtegetni, csak hogy lépjünk be ebbe a világba, hogy ez mit is jelent. Akkor már tudjuk, hogy mit jelent, akkor megyünk tovább. Dehogy időzünk itt. Hát fölfedezünk! Még annyi dolgunk van! (53:23)
Aztán: az információkat rendezzünk, összefüggésbe, történelmi távlatba is tudjuk állítani. Hogy nem csak úgy ömlik és árad, s akkor az van… Ugye tudjuk, hogy ma két problémánk van. Nem az, hogy nincs elég információ, hanem nem tudjuk, hogy melyik a fontos. Nem is bírjuk kiválasztani a lényegtelenből a lényegest. De ami emögött a probléma, hogy alig találunk egy olyan felnőttet, aki segítene nekünk abban, hogy megmondja, hogy mi a fontos, és mi nem ezek közül. Ezért nem az a határtartás, hogy a gyerek nem ülhet le a számítógép elé. Hanem az, hogy tanítjuk a gyereket, hogy hogyan böngésszen. Hogy a figyelmét… „Te most mit akarsz megnézni? Mire vagy kíváncsi? Ez tulajdonképpen érdekel téged? Ez fontos most neked?” Például ma megtanítani egy gyereket böngészni. Ez egy külön…(csörög egy mobiltelefon – Aha! Hír érkezett!) Jó. Tehát. Hogy összefüggéseket mutatunk. Hát azt egy felnőtt tudja elmondani, hogy…(53:46)
Annyira emlékszem! Édesanyámnak volt egy nagy érzékenysége. Ez sokszor jó volt, néha meg nem. De néha… úgy mentem, és dühösen mondtam, hogy ezt csinálta a Józsi!” És akkor anyukám tudott olyanokat mondani, hogy: „Hát tudod, én láttam…” Erre emlékszem például. Na most hirtelen eszembe jutott valami, amire nem is gondoltam 40 éve. Nem tudom, hogy ez jó volt-e vagy nem, lehet, hogy ettől vagyok egy kicsit ilyen… Bevonódtam a felnőtt világba. Emlékszem, hogy anyukám azt mondja például, hogy: „Igen, igen, rettenetes lehet a Rózsival, meg biztosan nagy pech annak, aki mellette ül, de tudod, a szülői értekezleten láttam az édesanyát. Hogy milyen egy zavarodott néni volt! Vagy: „Láttam az apját, te, biztos alkoholista.” Aztán engem nem érdekelt, most alkoholista, zavarodott, vagy mi, csak tudom, hogy egyszer csak egy tágabb összefüggést mondott az anyukám. S akkor hirtelen… Nahát. Akkor a Józsinak van egy apja. Alkoholista. Nem is tudom, hogy az mi, csak látom anyámon, hogy az valami nem jó dolog. Hogy az olyan, hogy attól a Józsi lehet ilyen. Hát így ennyit fogtam föl, hát nem kellett több. És akkor rögtön összehasonlítottam, hogy „Fú. Hát nekem se könnyű az élet, mondjuk az anyám miatt se, de hát az én anyám nem zavart. Hú, hát az milyen nehéz lehet!” (55:28)
Mennyi információ! Tudjátok, egy ős, szakállas történet, pedig hát akarom mondani az unalmas pontokat, és összezavartok teljesen. Mindenféle érdekes történetek jutnak eszembe. (55:38)
Az édesanya elhatározza, hogy ő jó anya lesz. Ezért aztán, ha a gyermek az első, nagyon lényegi kérdést teszi föl a szexualitásra vonatkozóan, ő ott áll a gáton. Ő ott áll, és máris mondja, mi hogy van. A fontos információkat meg kell adni. És tényleg valami… Látjátok, ez a papi reakció. Ha szex, rögtön összehúzom magam… Na szóval. Valami családi parti, vagy valami van, és egyszer csak megérkezik egy kedves ismerős, s hozzák a 3 éves unokatesót. Ugrál a gyerek, megy az anyához: „Anya! Anya! A Rozi hogy került ide?” Aha! Én meghallottam itt a kérdést. „Hogy került ide? Tudod, van egy férfi, meg van egy nő…” S elkezdte ezt mondani. „Van a férfi, van egy nő, megszeretik egymást,” s akkor jól belebonyolódott. A gyerek valami miatt olyan rendesebb fajta volt, kivárta, míg az anyja büszkén meg nem áll, hogy na, az első adag megvolt, s akkor: „De anya, engem csak az érdekelt, hogy autóval jöttek, vagy trolin? (57:20)
Szóval, az információk szűrése. De nemcsak szűrni, hanem megtanítani egy picit… Távlatok, összefüggések. Széder este az olyan szép a zsidó hagyományban. Hogy széder este, ugye, Húsvét ünneplése, Egyiptomból való kiszabadulás. És az a forgatókönyve, a rítusa a széder estének, ahol hagyományosan ünneplik, hogy a legkisebb gyerek, aki már eszénél van, és meg tudja kérdezni, a széder estén a vacsora alatt egyszer csak föláll – persze mondják neki, hogy: „Most! Most!” – És akkor iszonyú büszkén feláll, és azt mondja: „Miért olyan rendkívüli este ez a többi estéhez képest?” Ezt a legkisebb kérdezi. S akkor leülhet. S akkor föláll a családfő, az apa, s elmondja „Azért, mert most azt ünnepeljük, hogy Isten kivezette a népet Egyiptomból, a szolgaság földjéről. Azért eszünk keserű salátát, és azért…” (58:28)
Na. Valahogy összefüggésekbe állítani, segíteni rendezni. Aztán mondom, ezeket így fogom mondani: Például a család az önmagunkra vonatkozó információk megosztásának a helye. Rengeteg információ árad, és közben pedig azt sem tudom, hogy vagy. Hogy tulajdonképpen pont a családtagok nem adnak magukról elég információt. Csak amikor már zavar van, a zavarnak az információit közlik. De azelőtt lenne még egy lépés, hogy tudunk-e… Hogy hazamegyek, és mondhatom. És anya nem mondja, hogy: „Menj már innen, én is fáradt vagyok! Ne nyaggass!” Hogy a gyerek mondhatja, és a felnőtt is mondhatja mondjuk a férjének, feleségének… Egy hely, ahol az információkat megoszthatjuk. De akkor ez egy személyes információ adásnak-kapásnak a tere. És milyen érdekes ez. Egy csomó ismerősöm van, aki kitette a tévét. Azt mondja: ”Egyszerűen időbe nem fér bele az, hogy megnézzünk minden műsort, és hogy beszélgessünk egymással.” Tehát egyszerűen valahogy beszorult ez, mert ő ezt akarja megnézni, a másik azt akarja megnézni, a harmadik már megy a számítógéphez, és kész! Vége az estének. Tehát ott van két óra… Ha apa megnézi a kilencven perces meccset, plusz hosszabbítás… Ugye megnézi a meccset, föl van dúlva. Hát nem így van?! Na! ..... (Csitt, Feri! Egy szót se többet!) Most akkor pont majd a meccs után a feleség mondja: „Te, olyan érdekes dolgot mondott a barátnőm!” Tehát az ingerküszöb valahol itt van! Hát esélytelen! Ugye, mert az, ami így megy, az sokkal kisebb inger, ráadásul lassabb. Hát, ami a családban zajlik, ahogy egymásnak elkezdjük mondani magunkat, annak sokkal lassabb a tempója! Mire valaki, még ha olyan jól is tudja kifejezni magát, mire úgy eljut oda, ami tényleg igazán fontos… negyed óra. És csak ülünk négyen az asztalnál, és mire ott mindenki… És akkor várnom kell… Iszonyú lassú ahhoz képest, hogy (kattintgat, mintha TV csatornákat váltogatna – 78, 79…) Lassú! Lassú a tempó. És akkor érdektelenné válik. Tulajdonképpen unjuk egymást. Sokkal jobban stimulál bennünket mindenféle képernyőn zajló tempó. Unalmas, ahogy te elmondod, hogy mi van veled, na! Most nem… Jól van! (61:49)
Jó. A család visszajelzést és útmutatást ad. Hogy visszajelzéseket kapunk, ugye. Tükröződünk. Fontos, hogy tükröződjünk, hogy magunknál legyünk. A család ezért a legideálisabb gyakorló terep. Hogy ki… Az olyan szép, amikor nem tudom, serdülő srác először kitűri az ingét, ugye, mert addig mindig rendesen betűrte… Kitűri, kigombolja, haját így össze-vissza… Lyukas cipő… És akkor a nővére elmegy mellette, s azt mondja: „Peti, hogy nézel ki?! Néztél már tükörbe?” Kapott egy egészséges visszajelzést, akkor azt elrakhatja, hogy igen, akkor ez nem biztos, hogy annyira… Attól ő még lehet ilyen, de hogy valami tükröződik valahol. Nem az, hogy: „Ide nem mehetsz, fiam, oda nem mehetsz, fiam…” vagy egy serdülő lány, na, hát ezt most már nem is… A család, mint gyakorló terep. Először fogja, és akkor hol vegyen föl először egy ilyen cicanacit? Nem mondtam jól? Föl, és akkor úgy otthon abban megy. És akkor észreveszi, hogy apja kicsit úgy követi… Ezt nevezzük gyakorló terepnek. (63:35)
Tehát: visszajelzést, de útmutatást is ad. Vagyis, hogy tulajdonképpen a visszajelzések akkor egy szabályrendszerbe is szerveződnek. S akkor, jé, hogy itt van egy összefüggés is! Hogy ezt mi azért nem csináljuk, mert… Akkor ez összefügg azzal, és.. Jó? (64:02)
Világképet és életfilozófiát közvetít a család. Világképet és életfilozófiát. Mondom a rossz hírt: mindenképp. Ha akarjuk, ha nem. Mert a szüleink a puszta létezésükkel kifejezik azt, hogy hogyan vannak bent a világban. És ha ők unják az életet, ha azt mondják, hogy nem érdemes emberi kapcsolatokat létesíteni, hogy én házam, én várom, hogy igazán itt vagy csak biztonságban, hogy mindenki hülye, hogy a világ ellenséges és fenyegető, és egyébként is… Tehát, minden szülő akarva-akaratlanul egy világképet, filozófiát, és az ahhoz való gyakorlati hozzáállást is megtanítja a gyerekeinek. Ha akarja, ha nem. Ha most a szülőknek van valami hosszú távú valami, akkor akaratlanul is a gyerekek ezt átveszik, és megtanulják. Hogy egyáltalán, hogy van ilyen! (65:07)
A legmegrendítőbb… Egyszer egy picit elkezdtem ezzel foglalkozni, de hát annyi minden érdekes van a világban… Vannak alap… Mit jelent az, hogy világkép, meg életfilozófia? Nem olyan dolgokra kell gondolni, hanem csak az életünk legfontosabb kérdéseire. Tehát például: Van-e valami a halál után, vagy nincs? Érdemes-e embernek lenni, vagy nem? Jó dolog-e minden nehézség ellenére másokkal kapcsolatban lenni? A jó erősebb-e, vagy a rossz? A nehézségből föl lehet-e állni, vagy nem? Van-e olyan, hogy valaki úgy, ahogy van, rossz? Alkalmas vagyok-e, vagy lehetek-e az életre? Lehet-e valakit szeretni, vagy nem? Szerethető vagyok-e és tudok-e szeretni, vagy nem? Ezek az élet alapkérdései. Érdemes-e élni, vagy nem? Az életnek van-e úgy értelme, vagy semmi? Ahogy múltkor hallottam, hogy semmi. Azt mondta valaki. (66:20)Olyan szép ezért a két magzat, ahogy beszélget egymással. Az zseniális. Az egyik azt mondja: -„Ó, hát a születés után nincs már semmi.” A másik meg valahogy: -„Te, hát miért ne lenne? Én szerintem a születés után kezdődik valami új.” –„Ugyan már, milyen új?! Vedd tudomásul, hogy a születéssel minden véget ér!” –„De hát nem lehet, hogy ott akkor valami tág tere lesz az életnek?” –„Tág tere?! Milyen tág tere? Már csak azért is, itt a köldökzsinór. Addig van élet, amíg ez tart. Még ha lenne is, semmi, ennyi az egész. Ez a realitás, drágám!” – mondja a kis iker a másik kis ikertesójának. –„Ez a realitás. Ennyi!” A másik: -„Te, de nem lehet, hogy… odakint van a mami?” –„Milyen mami? Milyen mami? Hol van itt mami? Milyen mami? Te hiszel a mamiban?! Látni valóan itt nincs semmi mami!” –„De nem lehet, hogy valahogy körülöttünk van, vagy úgy…” –„Hogy volna már körülöttünk?” –„De hát én mintha valamit éreznék, mintha…” –„Ugyan már! Érzéki csalódás!” (67:53)
Szóval. Na. Ha akarjuk, ha nem, megtanuljuk, átvesszük azt, ahogyan a szüleink látják és bent élnek a világban, amilyen gyakorlati válaszokat adnak az élet legnagyobb kérdéseire, akkor is, ha azokat sosem tették föl maguknak. Ezt megtanuljuk. S amivel dolgoztam egy picit, de aztán lehet, hogy annyira megrendültem, hogy azt mondtam, hogy ezt hagyjuk is… Fölírtam 7-8-9 ilyen alapvető kérdést, voltunk egy társaságban… Hittanórának hívják, de jó dolgok történtek.. – Nem tudom, milyen élményeitek vannak… - és azt kértem, hogy válaszoljatok az alapján ezekre a kérdésekre, hogy mit hoztok a családból. Hogy valahogy… csak olyan intuitíven, hogy apa, anya, hogy mi érkezett meg hozzátok. És tudjátok, a legmegrendítőbb az volt, hogy talán egyetlen olyan gyerek se volt.. Hát olyan nem volt, hogy mind a hét-nyolc igen… Talán alig volt olyan, akinél, ahol a többség igen volt, és volt egy olyan srác, az egyik legklasszabb, legrendesebb srác, minden kérdésre nemmel válaszolt. Miközben a szülei minden vasárnap elmentek, és elvitték őt a misére. Az összes gyakorlatias válaszuk arról, hogy mi van az élettel, az volt, hogy nem érdemes, értelmetlen, az emberek megbízhatatlanok, nem érdemes bízni, úgyse… (69:37)
Tehát azzal, hogy életfilozófia, s hogyha ez az életfilozófia a világkép, amit a szülők azzal közvetítenek, hogy bent állnak a világban, és élik az életet. Ha ennek van valami távlata, kerete, akkor ezt megtanuljuk. Ha meg…, akkor… Jó. (69:56)
Keretek, határok, idő. Akkor ezt most lezárom.
Nagyon köszönöm a figyelmet. Ezzel folytatnánk. Elmondanám, mit gondoljunk arról, hogy határok, keretek, hogy ez hogy születik meg bennünk, és akkor… (Megtapsolják) (70:24)
Lejegyezte: H.E.