Elégtelen önkontroll, önfegyelem 3.

Köszöntlek benneteket!

Belecsapok. Hiszen az nagyon fontos, hogy megtiszteljem azt, meg megtiszteljelek benneteket abban, hogy pontosan ide tudtatok érni - miközben közlekedtem a városban a mai délután, és nem volt könnyű műfaj. Úgyhogy azt gondolom, ha valaki késik, akkor lehet, hogy azért is, merthogy hiába indult el úgy, ahogyan szokott, most nem tud mégis ugyanolyan tempósan ideérni. (00:28)

Na, gyerünk akkor! Tehát: emlékeztek, hogy melyik sémánál is tartunk; elégtelen önkontroll és önfegyelem. Ez a lényege, a tünete és a veleje annak, amikor valaki nem képes még az általa egyébként akár nagyon jónak tartott, de hosszabb, vagy hosszú távú célokért is a saját pillanatnyi impulzusait, ösztönkésztetéseit, indíttatásait, érzéseit, érzelmeit, vágyait, és bármijét kontroll alatt tartani, megfegyelmezni. És ezt általában nem is valamiféle elvi, vagy elméleti alapon teszi így, nem azért, mert van hozzá, vagy alapvetően valami életfilozófiája, ami alapján ő így él, és egyébként ő tudna határokat tartani, csak nem teszi. Hanem ennek a sémának, vagy az ebben a sémában lévőknek a nehézsége az, hogy ő nem is nagyon tudja ezeket a határokat tartani. Tehát ha akarná, se tudná. Vagy nagyon nagy nehézségébe kerülne. Vagy hosszú távon, kitartóan tartani a határokat, és megfegyelmezni, megfékezni a belső késztetéseit, ez őneki praktikus, gyakorlati nehézségében áll, legföljebb aztán esetleg a környezet, a ma világa, vagy valamiféle gondolat rátelepül erre az emberi gyöngeségére. És aztán valami ideológiai szöveggé válik, amire ő tud hivatkozni. Ez lehetséges. De aki ebben a sémában van, tehát nem elsősorban elméleti, vagy életfilozófiai alapon nem fegyelmezi magát, hanem azért, mert nem képes rá. Vagy csak elégtelenül képes rá. Vagy csak rövid ideig képes rá. Vagy csak a kisebb erejű dolgokat képes. (02:19)

Ez a séma, és az, amivel befejeztük az előző évet, aminek grandiozitás, följogosítottság nevet találtak, ez a két séma pedig egy nagyon világos, közös ponttal vagy szállal rendelkezik, ezt pedig úgy nevezhetjük, hogy elégtelen határtartás. És emiatt kezdtünk el arról beszélni, hogy éppenséggel a családnak vannak mentálhigiénésen is nagyon értékelhető, kutatásokban is már megragadott hatásai és gyümölcsei, és hogy tulajdonképpen, ahogy látjuk azt, hogy a családnak milyen mentálhigiénés funkciói, szerepe van, gyerekek szempontjából most elsősorban, hogy azokban szinte mindegyikben azt látjuk, hogy ad valamit ehhez a témához, hogy megfelelő határtartás. És hogy itt mennyivel többről van szó, mint hogy a gyerekem kiabál, én azt mondom: -„Idefigyelj, ha még egyet kiabálsz, úgy pofon váglak, a fal adja a másikat!” – S akkor megint kiabál, pofon vágtam, „Na, itt a határ, ezt kapd ki!” (03:29)

Nem erről beszélünk, hanem éppenséggel arról, hogy milyen nagyon sokféleképpen egy család összefüggésrendszerében észrevehetően és észrevétlenül hogyan teremtjük meg egy gyerek számára azt a nagyon fontos érzelmi szükségletre adott választ, vagy annak a világától az érzelmi szükséglet ki tud elégülni, amiről a sématerápia beszél, hogy annak a föltétele, lehetősége, hogy valaki képes legyen fegyelmezni, szabályozni saját magát, vagyis reális kereteket kapjon az élethez. És hogy ezért, amikor például a kérdés úgy merül föl, hogy a gyerekem nem hajlandó reggel kikászálódni az ágyból, nem hajlandó fogat mosni, könyörgök neki, hogy már most feküdjön le, na, most akkor ezzel mit kell csinálni? Na, szakemberkém, ezzel! (04:30)

Nem erről van szó, mert ez valaminek a tünete, valami… a jéghegy csúcsának a csúcsa!

Ezt a történetemet hadd mondjam el, ezt minden évben elmondom, de nagyon jól mutatja azt, hogy éppenséggel mennyivel finomabb szövésű, árnyalt, gazdagabb és értékesebb téma az, hogy hogyan tanulunk meg határokat tartani, mintsem, hogy kapok egy pofont. „Na, ott a határ, most jól megtanultad!” Mert nem ezt tanultam meg, de ez most részletkérdés. (04:59)

Emlékeztek, kedves ismerősömtől hallottam ezt, ha valaki még egyszer hallja, akkor azt mondhatja, már megint belegyalogolt az ismétlés világába… Hogy két kislány… Az egyik két és fél éves, már lefeküdt, alszik otthon, az 5 éves pedig már a szobájában, az 5 éves meg rajzolgat. Anya mosogat. Egyszer csak kijön a két és fél éves, este 9 óra van: (Feri gyerekhangon, selypítve): „Kéjek kakajót!” Anya nagyon dühös lesz rá: „Hát hányszor mondjam már, hogy már nincsen ilyenkor este kakaó! Nem tudsz tőle rendesen aludni, múltkor is fájt a gyomrod, már különben is kaptál... Hetek óta ezt csinálod!” Kislány: „Kakajó!” Erre szoktam volt azt mondani, hogyha nehezedik az élet, egyszerűsödik a nyelv. Mindenesetre az anyát elborítja valami, de most ő idáig van vele, és kinyitja a hűtőszekrényt, és azt mondja: „Igen, akkor kapsz! Elegem van! Kapsz!” Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, és nincs tej. És akkor elönti őt valami, határtartás nulla, önkontroll nulla, önfegyelem nulla, s elkezd kiabálni a két és fél éves kislányával, aki közben már sír, hogy „Tudod te egyáltalán, hogy mi kell ahhoz a kakaóhoz? Hogy kell egy benga nagy tehén, és azt meg kell fejni, és akkor pasztőrözni kell, és … kakaócserje…” Na, ezt mondja. 5 éves kislány - rajzolgat. Föl se néz, a következőt mondja: „Adj neki vizet!” És az anyát ez olyan váratlanul éri, hogy fölkel, szinte gépiesen kinyitja, csap, pohár víz, tessék. Kicsi azt mondja -„Köszönöm!” Hát félálomban volt, kicsi volt, ki akarta fejezni, hogy szomjas. Ennyi. (07:16)

Mit akarok többek között erről a helyzetről mondani? Hogy az anya, amikor túl közelről nézi a helyzetet, nincs is sok esélye, hogy meglássa, hogy hol van a jó határ. Hogy éppenséggel a határtartási nehézséget úgy is leírhatjuk, hogy valami annyira elönt, hogy már csak az van. Ezért nem egyszer van egy problémánk, s ha én a problémát nagyon közelről nézem, akkor szép lassan már csak az a probléma van. Régóta ismerjük egymást… Már csak az van, már nem látom a cipőjét, aztán a térdét, a combját, már a kezét sem… Végül már csak egy probléma van, és ez teljesen eltölt és elönt, és persze, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok vele mit kezdeni. És milyen nagy dolog azt mondani, hogy „Lépjünk csak egy picit hátrébb! Na, most már látom úgy az egészet!” S akkor látom a környezetét is. Látom, hogy a környezete és ő milyen viszonyban van. Ha hátrébb lépek, akkor látom az egész teret, a térben a környezetet, a környezetben…Hááá… És egyszer csak sokkal világosabbá válik, hogy tulajdonképpen hol vannak határok, vagy hol lehetne azokat meghúzni, és a többi. Hogy ezért, amikor a család mentálhigiénés funkcióiról beszélünk, és ott arról, hogy ez a témánk közvetlenül érinti a megfelelő határtartást, önkontroll, önfegyelem, akkor éppenséggel azt is tesszük, hogy egy picit kivonjuk magunkat ebből a túl közeli világból. Mert amikor valakit elönt az indulat, akkor mi történik? Valójában semmi más nincs, csak az indulat. Tehát ő azt úgy éli meg, ahogy elborítja őt az indulat, egy vágy, egy késztetés, hogy az teljesen kitölti a világát. És ez az ő nagy nehézsége! Hogy túl közel van őhozzá valami, és ő túl közel van valamihez anélkül, hogy bármi tágabb összefüggést, és azon belül akkor határokat látna. Ő ezt nem látja. És ezért mekkora jelentősége volt annak, emlékeztek, most akkor egy gyors ismétlés, hogy: (09:24)

Információ szűrése. Hogy mihez képes egy gyerek alkalmazkodni, milyen információhoz, és milyen információhoz nem. Hogy például, olvasgattam… Azt mondják, hogy tulajdonképpen 2-3 éves korig egyáltalán nem kéne tévét nézni. Miközben a gyerekek 90 tik-tik-tik százaléka 3 éves korig már rendszeres tévénéző. Ha igazán jót akarnánk a gyerekeinknek, 6 éves korig nem néznének tévét. Ha csak azt nézzük, hogy egy gyerek személyisége körülbelül hogyan, mint tud kezdeni azzal, hogy külső, külső képek. Ugye, hát fényévekre vagyunk ettől! (10:15)

Na most. Aztán: információ rendezése, összefüggésbe állítása, történelmi távlatba helyezése. Ugye ahogy mindez megtörténik, egyszer csak lesznek folyamataink, akkor ott látunk korszakokat, akkor ott ciklusokat, korszakváltó pontokat. Egyszer csak magától kezd belénk ízesülni az, hogy „Aha! Van olyan, hogy a dolognak van eleje, közepe és vége. Hát hiszen, ha látok folyamatokat, vannak távlatok, vannak összefüggések, egyszer csak szép lassan, észrevétlenül kezdem mindezt átvenni és megtanulni. (10:55)

Azután: önmagunkra vonatkozó információk megosztásának helye. A család visszajelzést és útmutatást ad. Ugye, azzal, hogy visszajeleznek a családtagok egymásnak, húznak rengeteg határt. „Te! Hülye vagy? Mit csinálsz?!” Vagy: „Anya! A tesóm!” Ugye, ez… (nevetgél magában: „Hát, ez jó!”) Eszembe jutott, nekem ez annyira tetszik, mikor azt mondja: -„Anya! Az apa!” – Az anya közbeszól: „Az anya nem az apa!”

Szóval visszajelzéseket kapunk, és a visszajelzések állandóan közvetítenek valamilyen határt. Ezért például már azt is mondhatnánk, hogy a család egyik mentálhigiénés funkciója a határtartás szempontjából akkor is, és azáltal is meg tud valósulni, hogy egy gyereknek van testvére. A testvér a legjobb lehetőség arra, hogy lássam, hogy vannak határaim. Hogy az életet meg kelljen osztani. Hogy ne lehessen minden az enyém. Ezért, hát, ha egy gyerekkel lehet jót tenni, akkor egy testvér köll neki. És a testvérnek meg ő. Észrevétlenül tanulunk meg valamit. Azt mondja, tehát… ez olyan szívbemarkoló nekem, de tényleg, ez nagyon, hogy „Mindent meg akarok adni a gyerekemnek, ezért nem lesz testvére. Merthogy csak egynek tudok mindent megadni a mai világban úgy, hogy…” És tulajdonképpen,… hát majdhogynem a legtöbbet nem kapta meg, amire őneki valóban szüksége volna és lenne. Hej, hát mi… A játék a minden, vagy, hogy be tudjuk íratni a huszonötödik különórára? Úúúú! Ez azért érzelmeket kelt bennem! (12:58)

Na most. És erről beszéltünk, hogy éppen a határtartás szempontjából, hogy valamiféle világképet és életfilozófiát ad. Ezek elég hülye szavak – világkép, meg életfilozófia… Hát egyáltalán, valamit összefüggésében is láttat, s megtaníttatja velünk azt például, mi az, hogy világkép. Akkor máris ott vagyunk, most én vagyok a világ középpontja, vagy nem? Hát, ha már egyáltalán fölmerült az, hogy a szüleim elém mutatnak valamit, ahogy ők látják az életet, hát máris könnyebben helyezem el magam benne. Nehezebb utána azt gondolni, hogy én vagyok annak a közepe.

Az életfilozófia meg alapvetően persze hozzáállás az élethez. Hogy hogyan álljak hozzá, hogy ahhoz tudok egy viszonyulást…

Na most. Ezért nem szeretem azt a szót, hogy önismeret. Vagy… Mi az, hogy önismeret? Ugye, ez ma divatos? Jól gondolom? Önismeret! Ez mi? Tehát odáig rendben van, hogy…

Tulajdonképpen, akik azt mondják, hogy….”Ja, hát én, én… Önismeret? Persze, olvasok én, pszichológiai tárgyú könyveket olvasok, és akkor egyre nagyobb az önismeretem.”

Tulajdonképpen ez egy következetes gondolat. Mert azt mondja, hogy ő információkat szerez lélektani tárgyú könyvekből, és ezért bővül az ismerete. Ez tulajdonképpen következetes! És nagyon jól mutatja azt, hogy ezzel mennyire semmire sem megyünk! Hát valójában nem önismeretre van szükségünk, hanem sokkal inkább annak a gyakorlatára! Hogy merhessük fölismerni, hogy mi is van velünk, hogy mi történt velünk, hogy mi ért bennünket, hogy milyenek vagyunk, hogy mit miért teszünk, érzünk és gondolunk, és hogy aztán ezzel képesek legyünk valamit csinálni is. Ezt nevezném mondjuk önismeretnek. Ezt azért mondom, mert itt nagy naivitással szoktam találkozni. Hogy könyvekből kívülről rácsodálkozom arra, hogy tulajdonképpen rám érvényes ez az elégtelen határtartás. Ez tulajdonképpen igen. Kis kontrollvesztettség is… És milyen jó, hogy manapság lehet önismeretre jutni! (15:27)

Tehát, amikor azt mondjuk, hogy a család mentálhigiénés funkciója, amikor azt mondjuk, hogy világképet, életfilozófiát ad, az nem valami teória a gyereknek, hanem ahogyan viszonyulnak az élethez. Ahogyan megszólítják egymást, Ahogy a gyengével bánnak. Ahogy a pénzt kezelik. Ahogy a férfi a nőhöz, a nő a férfihez viszonyul. Ezt nevezem életfilozófiának, nem pedig valami…(15:58)

Na most. Hej! A család eligazít és segít a problémák megoldásában: érzelmi támogatás, tanácsadás, beavatkozás; eligazítás a problémamegoldás lehetőségei között. Ez milyen szép! Hogy egy serdülő tényleg nem tudja, hogy azt többféleképp is meg lehetne oldani. Nem tudja! S akkor van valaki, akiben bízik, s akkor azt mondja: „Te, nézd, így is csinálhatod, meg úgy is.. Most úgy általában, ha nagyon szemét vagy, veled is azok lesznek, ha mindent megengedsz másoknak, akkor beléd rúgnak…” –„Jé, tényleg, tényleg, aha… Ez így van!” Hogy milyen nagy dolog! Hogy egyáltalán, kapok jelzéseket, hogy így is lehet, úgy is lehet, amúgy is lehet. És hogy ennek az, annak amaz a következménye. (16:55)

Na. Konkrét segítségnyújtás helye. Miért érdekes ez? Például: hogy amikor beszűkülnék a problémámba, túl közel lenne valami, és el akarna árasztani vagy önteni, akkor élményszerű tapasztalatom legyen arról, hogy nem vagyok egyedül, miközben valami teljességgel elborított engem. Hogy elmehetek valakihez! Hogy nem vagyok egyedül! Hogy lehetséges segítséget kapni! Ahogy Schopenhauer mondta: „A legtöbb ember a saját határait a világ határainak tartja.” S milyen nagy dolog, amikor én azt gondolom, hogy teljesen tehetetlen vagyok, és jön egy másik gondolatom: „De biztos van valaki, aki nem!” Tehát ez az én tehetetlenségem! Most eljutottam a saját határaimig. Milyen nagy dolog ilyen értelemben is tudni, hogy van egy határom, hogy… (17:52)

Na. Vagy, mikor azt mondom, ez a probléma megoldhatatlan, akkor nem jelenti azt, hogy nem megy tovább az élet. Hanem, hogy valamit ki kéne nőnöm. Vagy ki lehetne, túl lehetne haladnom!

Aztán. Ez is milyen szép! A család a pihenés és a regenerálódás helye. Hát ahhoz kell azért egy jó kis határ, nem? Hogy hazamehessek, és azt mondhassam: „Na, itthon vagyok! Pfűűűű… Jaj, de jó! Hát itt nem kell… így vagyunk itthon. Jaj, de jó itthon!” „Igaz, bejöttem cipővel, de hát…” „Ezzel átléptem egy határt kétségkívül…” Szóval: milyen jó, hogy tudhatom azt, hogy a világban van egy hely, s annak van valami határa, ahol én otthon lehetek. És hogy ott nem kell a szerepeimben lenni, hogy ott, hogy ott… lehetek gyönge is, lehetek kiszolgáltatott, megmutathatom a gyönge részemet is, nem is biztos, hogy rögtön belém rúgnak. Vagy egy hely, ahol kapok egy tál levest, milyen jó dolog!

Szóval: pihenés, regenerálódás helye. És amikor én így tudok hazamenni, nem pedig egy gyomorgörccsel, hogy apám iszik, s nem tudom, hogy mi vár otthon. Akkor a család nem a pihenés helye, hanem egy kiszámíthatatlan világ. Szinte otthon zűrösebb a világ, mint odakint. Akkor hol van nekem az a világ, amin meg tudom mondani, hogy innentől idáig ott valami nyugim van? Hol van az én biztos helyem? Az hol van akkor? Hát ahhoz, hogy biztos helyem legyen, annak valami határa kell, hogy legyen! De hol van akkor ez, ha a család nem az? Oké? (20:02)

Referencia és kontrollcsoport. Hát ez a Kontroll Csoport ez jó volt, jó! Értékeli, jóváhagyja a családtagoknak a dolgait, motiválttá tesz, számon tartjuk egymást, kontrolláljuk is egymást… Na most. Nem is folytatom ezt. (20:21)

Ahhoz, hogy egy családban megtanuljuk jó helyen a határokat meg is élni, ahhoz például nagyon fontos lenne, hogy legyenek generációs határok. Hogy világos legyen, hogy nagyszülők, szülők, és mi, gyerekek. A szülősítésről szokat beszéltem…(nevet ő is, és a közönség is, Feri megjegyzi: „Átlépte a ’z’ betű a határt…) Tehát a szülősítésről sokat beszéltem, hogy az tulajdonképpen nem tudatosan egy generáción való átlépés. Sokszor kettő is. Mikor én az apámnak az apja leszek, akkor két generációt mentem fölfele, és éppen saját magam nagyapja vagyok. Ez némi zavart szokott előidézni. Mikor saját nagyapámként próbálok egy családban helyet találni, nem, ez nem segíti az életet! Amikor az édesanyámnak vagyok a társa, akkor, ezt így mondhatjuk, nem világosak a generációs határok. Nem világos a családnak most jó értelemben a hierarchiája. A családnak van hierarchiája, úgy, ahogy az életnek is van. Az élet egyszerre demokratikus és hierarchikus szerkezetű. Ma nagyon szeretjük a demokratikus szerkezetet hangsúlyozni, azzal nagyon jól párhuzamban meg összhangban, hogy elvesztettük a határokat. De az életnek van hierarchikus jellege! Például azért, mert te többet éltél, mint én. Előbb jöttél ide, mint én. Te voltál 1956-ban, én meg nem voltam. Ezért, ha én szeretnék tudni valakitől személyesen 1956-ról, akkor leülök, s van bennem némi… hát, valami tisztelet, hogy… te mit éltél meg, hogy volt veled? Az életnek van hierarchikus jellege, de ezt nem szeretjük hangsúlyozni, ma a demokratikus jellegét hangsúlyozzuk túl. Miért is? Mert azt gondoljuk, hogyha az életnek a hierarchikus jellegét elfogadnánk, az sehogy máshogy nem jeleníti meg magát, mint autoriter módon. De ez nem így van! Csak nagyon kevés az a valaki, aki éppenséggel, valahogyan az élet logikája alapján egy erős szerepben van, mondjuk, ő a nagypapa, vagy az édesapa, és ezzel a szerepével nem él vissza a gyengébb rovására. Ha mi képesek lennénk az erős szerepeinket a kisebbek, gyengébbek, később érkezettek javára vinni, akkor sokkal világosabb lenne, hogy az élet hierarchikus szerkezete mennyire áldásos dolog. Mert éppen az biztosítaná azt, hogy én lehessek gyerek, mert te vagy az apa. És én gyerekként azt mondhassam, hogy :”Hát az a te dolgod! Fütyülök rá, hogy honnan lesz pénz! Én kiflit kérek, meg tejet!” És hogy milyen határátlépés az, amikor azt mondja az apa, reggel mondjuk: „Jaj, fiam…” (a fiam kilenc éves) jaj, fiam, siessünk, siessünk, megyek a főnökhöz, egy projekt lesz, egy projekt, és most fogadja el, vagy nem, és ha elfogadja a projektet, akkor aztán lesz nyaralás. Úgyhogy kicsit drukkolj apáért!” Mondjuk egy ilyen gyerek szokta érteni azt a szót, hogy projekt, mert már 4 éves korában is megtanulta, hogy mi az, és 3 év alatt a tartalma is közel jött hozzá, s akkor 9 évesen, értitek, őneki az, hogy merre néz a kacsacsőr… Szorzás, osztás… Nem tudom, hogy az hányadikban van…. Én gyenge matekos voltam! De ennek háttere is van! Kérlek szépen, én jó matekos voltam,… ameddig be nem vezették a kísérleti matematikát. A mi időnkben bevezették a kísérleti matematikát, és tulajdonképpen a kísérlet nagyon jól sikerült. És belőlem megtanulták, hogy úgy nem! De én ezt úgy végighurcoltam magamban, ezt az egész kísérletet…

Szóval. Észrevétlenül, az apa, amikor ezt mondja, az anya, amikor azt mondja: „Na, kislányom… Képzeljük el, te vagy 10 éves, én vagyok egy … (kiszól a közönség felé: -„Hány éves legyek? Értem, 37, hát egymásra hangolódtunk!) 37 éves anya, nézem magam a tükörben, te mosod a fogad, „Jól néz ki anyád?” S erre te (egy megilletődött gyerek vékonyka hangján) „Igen, jól nézel ki!” -„Na, azért, mert ma nagyon fontos dolog lesz! S akkor a gyerek, ahelyett, hogy a maga dolgával törődne, az anyjáért izgul. Főleg, ha az anya hozzá is mondja, hogy ez miért fontos őneki. Mert nem úgy van, hogy te nyugodtan hazajöhetsz, és biztos lehetsz benne, hogy étel, ital, meleg ruha, mackónadrág…

Tényleg, olyan érdekes ez! Elsőben, másodikban, ott vannak a fényképek, mackónadrágban jártam iskolába. Ezt képzeljétek el! Gumis, ráadásul gumis! Semmi öv! Lehet, hogy nekem azért ez az öv, öv, ez egy nagy dolog! Tehát ezért ezt mindig, hogy -„Övem van, emberek! Van övem!” Mert én abba nőttem bele, hogy nekem volt egy bordó mackónadrágom, ikertestvéremnek sötétkék mackónadrág, gumis volt mind a kettő. És hát egy gumis mackónadrágban tudjátok, milyen fenyegetett az élet! Feleim, hát nem könnyű a világ! Jobban szituált osztálytársaim övvel jártak, azt nehéz lerángatni valakiről! A macinadrágot, bocsi… Az nagyon kiszolgáltatott helyzet! Bemész, fütyörészel, azt gondolod, hogy szép az élet, ugye… És akkor állsz, nem tudom, izgulsz, hogy fölhívnak, és nem tudom, valaki hátulról letolja a gatyád…. Hát nincs meg ez az élmény? Hát nekem sajnos megvan! (27:06)

No, hát ezt nem is mondom el. Hát nem! De most egy valós történet, nyilván valós, hát persze, hogy valós, miért mondanék olyat, ami nem az… Na de hát a Mária Rádió kedves hallgatói biztos, hogy ezt nem! Eztbiztos, hogy nem! Mert azt mondanák, hogy ez egy határátlépés. A Mária Rádió hallgatói nagyon világosan érzik a határokat. Nem olyan világosan, mint én.

Na most. Szóval, mit akarnék mondani? A határtartás megtanulásához tehát akkor az, hogy vannak generációs határok. A generációs határokban benne van az, hogy az életnek van hierarchikus jellege is, ami nem egyenlő azzal, hogy a nagyobb mondja meg, hogy mi van, és a kicsi el van taposva magyarul… Nem ezt jelenti, nem az autoritásnak a hatalmi mámorát jelenti, hanem azt, hogy ott több a felelősség! És az anya, meg az apa, meg a nagyszülők azt a többlet-felelősséget, amit azért hordoznak, mert a gyerek a maga felelősségének egy bizonyos részét még nem tudja hordozni, majd szép lassan az nála lesz, de most még nincs nála, mert 8 éves, azt ők elhordozzák. Ezt nevezem az élet hierarchikus jellegének, nem azt, hogy kinek a kardja nagyobb, meg ki üt nagyobbat. És ez megteremti annak a föltételét, hogy egy gyerek gyerek lehessen. És ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek hazudni kell, lehet azt mondani, hogy: „Most összeültünk anyucival, és mostanában párizsi lesz, meg virsli.” És hogy melyikből legyen több. (28:55)

Na, tehát akkor generációs határok. Egészen világos, hogy mi a szülők szerepe, és hogy viszonyulnak a szülők a gyerekekhez, hogy ott van egy világos határ, ami rugalmas, ami tele van természetességgel, élettel. De van egy világos határ! Hogy a nagylánynak ne kelljen az édesanya legjobb barátnőjévé válni! Hát nem talál egy jobb barátnőt magának? A saját gyerekére teszi rá annak az összes terhét? Ez nem, nem… Ú, de most elnézést, ha valaki így van vele! Az megterhelő egy gyereknek! Megterhelő. (29:37)

Szóval. Akkor az azt is jelenti, hogy határtartás, hogy a családnak van egy határa. Hogy valahogy világosan érzékeljük, hogy itt van a regenerálódás helye, itt vagyunk mi itthon, és ide nem törhet be akárki… Hej-haj. Vagyis, hogy a világ és a család között van egy rugalmas, de nyilvánvaló határ. Mégpedig a családtagok érdekében és védelmében, hogy ott meg lehessen pihenni, és a többi, és a többi. Hogy ott úgy is lehessünk, ahogy odakint nem. De ez megint nem jelenti azt, hogy az ’odakintet’ démonizálni kell. Hogy „Itt vagy biztonságban, fiam. Mert odakint… titánok küzdelme zajlik! S az ember pedig valahogyan bekerült ebbe a kozmikus küzdelembe. Hát úgy is néz ki!” Tehát nem erről van szó, csak hogy ott van egy határ. És hogy milyen nehéz az például, ugye, összefüggések, hogy mit jelent az, hogy határ. (30:50)

Hát, ha én egy fiatalember vagyok, aki nem tudok érzelmileg eljönni az anyukámtól… Ugye, a klasszikus. Ebből persze anyós-konfliktusok származnak bőségesen, magyar családokban több, mit 60 %-ban. Nem jövök el otthonról, akkor ez azt jelenti, hogy a családnak egyáltalán nincsen egy világos határa. Nem úgy van, hogy anyuci, apuci, gyerekek. És akkor, ha a tágabb családot nézzük, ott vannak a nagyszülők is, mert nem így van, hanem úgy van, hogy apa meg az anyukája, anya meg a gyerekek. És itt megy a huzavona, huza, vona, akkor hol a család határa? Nem is látjuk, hogy hol a család határa! Most az anya meg a gyerekek a család határa? De akkor az apa nincs benn a családban? Vagy most úgy van, hogy ez az egész a határ, na de akkor mi van itt a nagymamával? Akkor mi van a feleséggel? Akkor zűrzavar van! (31:47)

Tehát, ha érzelmileg el tudok jönni a származási családból, érzelmileg… Erről milyen sok szó esett már! És azt tudom mondani: „Te vagy a legfontosabb nő” és ezt a feleségemnek mondom. „Te vagy a legfontosabb férfi”, ezt a férjemnek mondom. Ha ezt érzelmileg ki tudom mondani, ebből adódik az, hogy ott világossá válik egy határ. Ha például a szülők nincsenek jóba egymással, most nincsenek jóba egymással, s akkor kitalálják, hogy kinek ki a gyereke… Nagyon fájdalmas!

Éppen a testvéremmel beszélgettem.. Emlegettem nektek azt, hogy egyszer anyám megkérdezte tőlem: -„Tulajdonképpen te kit szeretsz jobban, apádat vagy engem?” Na, elég gyagya kérdés, ugye? Nem bátorítja az életet! Tudjátok, hogy mi volt a nehéz folytatás? Hogy én erre válaszoltam! Sajna… (32:56)

És akkor éppen beszélgetek tesómmal: -„Tulajdonképpen téged megkérdezett anya erről?” - Hát, tesóm nem emlékezett rá, de azt mondja, hogy valószínű ezt akkor kérdezhette, amikor a szüleim már elkezdtek azon beszélgetni, hogy mikor váljanak el. És tulajdonképpen ez egy ilyen kérdés, hogy most akkor ha egyik gyerek itt, másik gyerek ott, akkor most kiókumláljuk, hogy a gyerek mit is…

Ezt ugye nem kell tovább ragoznom? Tehát, ha nincsen köztünk meg az egység, akkor egyszer csak teljesen máshol lesznek határok. Lesz anya és a lánya, apa meg a fia, apa és a lánya, anya és a fia, és zűrzavar lesz a határokban. (33:48)

Most akkor megyek még egyet tovább – mi az, hogy határokat tudni egészségesen megtartani, és nemcsak az, hogy… kiabál, vagy mit csinál az iskolában, s akkor megüssem, vagy ne.

Hogy például az apának van egy szeretője. Akkor hol van a család határa? Azért, mert esetleg nem esik róla szó, a család dinamikájában ez ordító! Az benne van a családi dinamikában, hogy ott van már valaki. Akkor ők vannak, vagy így vagyunk, vagy ő hogy van akkor benne, ráadásul teljesen tisztázatlan valami. Nem tudjuk, hogy az a szerető hogy van benne ebben a rendszerben. Valahogy benne van, de hogy? (34:31)

És hogy ezért, ugye emlékeztek, ezt a múltkori alkalommal nagyon mondtam, hogy a határtartási nehézségek azért olyan kínzóak, és nem könnyen megoldhatók, mert az érzéseink és az érzelmeink sem abba az irányba visznek, hogy jól tudnánk a határokat meghúzni. Emlékeztek erre, hogy ez milyen fontos? Mert elvileg, ha én egy olyan közegben növök föl, vannak távlatok, összefüggések, érzelmi szükségletek ki vannak elégítve többé-kevésbé, akkor a helyzeteknek megfelelő érzések és érzelmek töltenek el engem, ezért szinte gondolkodás nélkül a megfelelő határok felé visznek el az érzéseim. Tehát el tudok jönni otthonról, tisztelni tudom az idősebbeket, a gyengébbet nem fogom ütni-vágni. Azért, mert az érzéseim már eleve jó irányba visznek engem. De ha kuszák voltak a határok, akkor ahhoz igazodva az érzéseim éppenséggel állandóan rossz határok felé fognak engem vinni, aminek én persze nem leszek tudatában. Tehát rögtön ott van máris egy ifjú hölgy, aki belenőtt egy olyan világba, hogy az apának szeretője van. Ez vagy kimondásra került, vagy nem, aztán, ha elváltak, akkor hol a határ? Hát volt egy ideig egy határ, de aztán az a határ megváltozott, most máshol van a határ, aztán az is megváltozott… Hát tulajdonképpen így lépegetünk, és az élet úgy alakul, hogy mindig átlépünk egy határt, amire mások azt mondják, hogy az ott határ, de hogy azokon simán át lehet lépni. Mert hogy ott nincs is határ. Ezért akkor ő 20 éves korától 35 éves koráig szeretője valakinek. És ugye itt megint egy fordulat. Hogy kívülről esetleg azt mondhatjuk például akár valami erkölcsi alapállásból: „Hát hogyhogy nem látja, hogy az a férfi foglalt?! Az a nő egy feleség?” Feleség… De most már… Ezt majd nyelvileg ki kéne dolgozni, tehát, hogy ez hogy… egy ilyen harminchármasság. „Hogyhogy nem látja? Hogyhogy nem érzi, hogy ott van egy határ?” Hát mert abba nőtt bele, hogy ott nincs határ, hanem odébb van a határ. De hát ő abba nőtt bele! (37:15)

Ha személyiségfejlődésünkben nem azt tapasztaltuk meg, hogy anya és apa egy egység, és én hiába voltam szerelmes anyába, anya azt mondta: -„Ferikém, én nagyon szeretlek, pusszantom a kis búrádat, de sajnos apa a nyerő!” Ez egy jó helyzet. (utánozza a gyerek sírását) Nem esik jól, meg nem tudom mi, először utálom apámat, aztán „Na, akkor majd én is olyan leszek, és akkorapa megtanít gólt rúgni!” Jó esetben…(37:49)

Ez egy jó felállás, mert megtanultam a határtartást, ráadásul a férfi-nő témában. Hogy kikezdhetetlen, anya-apa egymásnak vannak. És én akárhogy sírok, akármilyen kis aranyos vagyok, akármilyen rolnis szőke hajam van, s akármilyen ügyesen rúgom a tizenegyest 5 évesen, esélytelen vagyok. Milyen jó élettapasztalat ez!

Na de, hogyha… Most csak sztorizgatok itt, csak… értitek, na. Csak így idekenem ezeket. Na de, hogyha a válás megtörtént, mielőtt a gyerek 7-8 éves volt… Hát márpedig a legtöbb válás mikor történik? – A házasság első évében. Aztán az első 3 évben, első 7 évben. Vagyis: a legtöbb válás pontosan azelőtt megtörténik már, hogy ez a helyzet segíthetné a következő nemzedéket tudni tapasztalati szinten, hogy egy férfi-nő – ők így együtt vannak, énnekem meg más után kell nézni. Na de, ha a legtöbb válás előbb megtörténik? Akkor éppen nem ezt tapasztalom! Hanem azt, hogy hát ez nem is úgy van. Egyáltalán nem úgy van! Hanem úgy van… Anya már nem szereti nálunk apát. Engem szeret!

Mennyire világosan ennek a dinamikának a leképezése, hogy megyek, és tulajdonképpen egy másik családból hozok el valakit. Ez pontosan az 5-6 éves kori logikának a megismétlése. Mert ott van apa, anya, de én onnan elszeretem anyát. Tiririririri… Ezért, tulajdonképpen, ahogy a családi rendszerben beállnak ezek a problémák, megtanuljuk azt, hogy vagy nincsenek határok, vagy azt se tudjuk, hogy hol vannak, vagy vannak, de összevissza vannak… És hogy az érzéseink és az érzelmeink igazodni fognak ahhoz a sebzettséghez, amit a határokkal kapcsolatban hordozunk magunkban. És ezért, amikor az ifjú hölgy ártatlan arccal…-„Hát ebben mi a baj?” (40:20)

Emlékeztek, odamentem, azt mondtam: „Hát az a baj vele, hogy valami túl közelről van! Tehát valami túlnőtt, nincsen valaminek meg a határa.

Mikor valaki azt mondja: „De hát én a legszebb dolgokat élem meg ezzel a férfivel! Soha még engem férfi úgy nem szeretett, mint ő!” Akkor erre én még papként is azt mondom, hogy én ezt minden további nélkül el tudom képzelni. Hát már miért ne tudnám? Sőt, azt gondolom, ha ő egy picit is ad magára, legalább olyan embert választott, aki úgy szereti, mint még senki eddig őt. Örülök neki, hogy legalább tudott egy ilyen embert választani. Hogy legalább nem… Legalább olyat választott. De ez miről szól? Arról, hogyha csak benne vagyok, és nem látok rá, hogy itt egy nagyobb összefüggés is van. És nem az a probléma, ami belül történik. Hanem ami belül történik, az egy összefüggésnek a részeként történik. És ha az összefüggést nézzük, akkor… Ugye ez érthető? Hogy ma a legtöbben, mert nincs határ, vagyis ő a határt hol húzta meg? Itt! Van egy buborék, (legalább valami nőt keresek, hát nem…) Ő egy buborékban él, és ott abban ő meg a férfi. És ő ott húzta meg a határt. És minden ott belül érzelmi átélés, az ott kitölti ezt a világot. Ha picit hátrébb lépne, összefüggések, folyamatok… (Nem mentem neki! Láttátok? Ezt hogy éreztem, hogy itt a határ!) (42:20)

Ezt merem így mondani papként: soha nem vontam kétségbe, hogy ott, ami történik, az mélységesen szép lehet és emberi. Ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam? Hát két ember találkozott! De nem az a probléma, ami azokon a kereteken belül történik, hanem az az összefüggés, amiben ez az egész történik! Ugye, itt van a nehézség! De amikor valaki nem tudja a határokat, őt elöntötte ez, ő ezt látja, túl közel van valamihez… Tulajdonképpen ezért folytatjuk a süketek párbeszédét. Hát, ha nekem a világ ez a buborék, meg ami azon belül van… (43:07)

És tulajdonképpen… (Na, most közel jövök. Bocsi.) ezért nem volna szabad nekünk, például papoknak, moralizálni. Mert a moralizálás a helyzetet még rontja. Mikor ilyen okoskodó, felületes erkölcsösködésbe kezdünk, ami még messzebb van a valóságtól. Valódi morális intelligenciára van szükség. Morális intelligenciára. De a morális intelligencia éppen arra jó, hogy kiegészítse az érzelmi, a társas intelligenciánkat. Egy nagyon fontos szelet. És nem érdekes ez? Hogy miközben a határtartási nehézségekkel van rengeteg bonyodalmunk, aközben a morális intelligencia úgy tűnik, hogy ezzel összefüggésben nagyon alacsony. Úgy is mondhatnánk ezt, hogy a családból jövő sebzettségeink, amelyek nyomán aztán mi magunk persze hozunk döntéseket, semmilyen ellenerővel vagy ellensúllyal nincsenek kiegyensúlyozva. (44:33)

Például… Húha, én most nagyon… Nem tudom, most ez jó-e vagy nem… Csak úgy behevültem, és akkor beszélek erről… Ezért például valaki lelkiismeret-vizsgálatot tart… Most jól csinálom az életet, vagy nem. Milyen egyértelmű az egyháznak ez a rutinja, bölcsessége, hogy egyrészt nézd meg a lelkiismereted, másrészt pedig nézd meg a Tízparancsolatot. Mert az egyik egy belső mérce, a másik meg egy külső. (45:09)

És hogy mit mondott Viktor Frankl? Azt mondta, hogy 3 dolog az, ami a legpusztítóbb az emberiség számára. Három. Ezt gyorsan mondom is: a kontrollálatlan szerelmi élet – legpusztítóbb. Második: a kontrollálatlan lelkiismeret. S a harmadik: a kontrollálatlan istenképzetek. Tehát, ha valaminek a nevében rettenetes dolgokat tudtunk elkövetni, az a kontrollálatlan szerelmi élet, a kontrollálatlan lelkiismeret, mert nekem az simán belefér, mert az érzéseim nem ott vannak, nem ott húzódtak meg, és a többi… s a kontrollálatlan istenképzetek. Nahát, ha van valami, ami… Hát, a templomban szoktam erről sokat beszélni. A kontrollálatlan istenképzetek. Valószínű, hogy a legborzalmasabb dolgokat Istenre hivatkozva tettük eddig. Ez csak akkor lehetséges, ha kontrollálatlan istenképzetek uralma alatt nyögtünk. (46:18)

Na most… Jaj, de sok mindenről lehetne… Ezért lehet olyan nagyon veszélyes, hogyha számomra a határ az valahol én… Tehát az individualitásom határa a világom határa. Ezért akkor miért is igazítanám az istenképzeteim, vagy a lelkiismeretem, vagy a szerelmi életem bármihez? Ugye, nem igazítom semmihez. Ez azt jelenti, hogy nagyon a sebzettségeinknek kiszolgáltatottan élünk. Ez valami olyasmi, mintha úgy mennénk egy hajóval vagy vonattal, hogy kivesszük belőle a féket.

Tulajdonképpen, így is láthatnánk, a morális intelligencia az egy folyton-folyvást… váltó, itt most jobbra menj, balra menj, fékezz, most gyorsíthatsz, na, nyugi, te itt nem fogsz megállni, gyerünk tovább,… itt más lakik, ott állj meg… De mindezt csak akkor észleljük vagy érzékeljük, hogyha ténylegesen nagyobb távlatokat szemlélünk. És ezért kiráz a hideg, amikor ezt a… Most nagyon fontosat akarok mondani. Amiről beszéltem, számomra ez egy nagyon érzékeny szövésű világ! Nincs bennem ítélkezés. Furcsa, amikor ezt hangsúlyozza valaki, mert akkor minek hangsúlyozza, vagy látjuk, vagy nem… De mégiscsak akarom mondani, hogy az előbb elmondottakban számomra vagy tőlem nincsen ítélkezés. Főleg, remélem, nem hallottatok ki moralizálást. Hanem csak úgy nézzünk rá úgy messzebbről, és ismerjük föl, hogy akkor ez itt hogy is van. És hogyha ez érzéseket, érzelmeket vált ki belőlünk, na, az már valami önismeret. Az okos könyveket elolvassuk, s akkor én ilyen alkat vagyok… Hát, ez jól van, jól van… (48:25)

Talán érzékelhető, hogy micsoda jelentősége van ennek, hogy önkontroll, önfegyelem, de hogy ez a családon belül a megfelelő határtartásból hogyan és hogyan születik meg. És hogy nehéz egy gyerektől elvárni, hogy határokat tartson, ha a szülők nem tartanak határokat. Márpedig egy gyerek, hogyha nagyon sok érzelmi szükségletét nem tudja kielégíteni, többek között a határtartási szükségletét sem tudja kicsi korban kielégíteni, tehát őneki segítenie kell... őneki a szülő segít ezeket a határokat megláttatni, mert ő nem is látja, és nem is ott húzza meg. (49:09)

De hogyan képes egy szülő a gyerek javára tenni ezt? Úgy, hogy a szülő maga képes az önkontrollra meg az önfegyelemre. Hát pontosan úgy! Tehát, amikor egy szülőnek eljár a keze, hogy végre most már aztán megmutassa, hogy hol lakik a magyarok Istene… Na, ez minden, csak nem egy egészséges határtartás! Hanem éppen egy határnak a brutális átlépése. És máris megtanítottam a gyerekek – neked szabad, elég, ha te vagy a felnőtt.

Ezt most vasárnap mondtam, de hát ez a kedvencem, mikor azt mondja…. egy szülő azért veri meg a gyerekét, mert ő megverte a kisebb testvérét. Ezért megveri, hogy egy életre megtanulja, hogy a nagy nem verheti meg a kicsit! És nem tudom, melyik a rosszabb, szerintem mind a kettő, az egyik, amikor azért veri meg, mert elveszti az összes önkontrollt. A másik pedig, amikor azt mondja: „Én nem vagyok ideges egy picit se! Nem vagyok dühös! Most elvből!” – Nem tudom, melyik a rosszabb! Az egész ijesztő, mikor a szülő ilyen szenvtelen arccal azt mondja: „Nem, ezt most csak… ezt messzemenően átgondolva is így tartom jónak.” Szerintem ez még ijesztőbb. Íjjjj! Ez egy jó téma. (50:41)

S akkor most gyerünk, megyek a könnyebb vizekre. Holnap ünnepelni fogunk, és akkor…

Hogyan segíthetünk a gyerekeinknek? Most elsősorban John Payne nyomán fogok beszélni, egyszerűbb gyerekkor. Azt mondja, hogy 4 dologban tudjuk, s nagyon érdekes, mindegyikben ott van a határ: hogyha a gyerekeinknek kevesebb lesz a tárgya, kevesebb tárgy, ritmus, időrend, és a felnőtt világ kiszűrése.

Azt tapasztaljuk, hogy a gyerekeink meg vannak bolondulva. Hiperaktív a Józsika, például azért, mert mi az ő szabad cselekvésének a határait nagyon szűken húztuk meg. Mert a Pistike 6 éves kortól kezdve azt hallja reggel nyolctól délután nyolcig, hogy: „Ülj le! Maradj nyugodtan! Ne fészkelődj!” (52:00)

Kevesebb gyerek lenne hiperaktív, ha mozoghatnának. És az megint más, hogy kimegyek a mezőre, de még egy atlétikapályát… az én időmben fű volt ott, nem műfű! Azt nem lehet megenni! Az milyen jó! Rendes fű! És akkor ott simized a füvet… megvan ez az élmény? csak úgy gyerek vagy… S akkor utána valakinél mindig van egy labda… Persze rettenetesen irigyeljük, néha utáljuk őket, mert nekem sose volt bőrlasztim, soha! A pöttyöset meg, érted, biztos majd… (lekicsinylő hangsúllyal: „Anya, vegyél nekem pöttyös labdát…”) Tudod mit, akkor inkább nem! (52:51)

Szóval, az egész más, amikor a mozgás is valami irányított tevékenység, s egész más, amikor kint van a pályán, a mezőn, a grundon, a tök mindegy, hol… A zsákutcának a végében… S akkor ott, na, kimegyünk játszani? Hú, az aranycsapat tagjai meccs után… Ezt tudjátok? Az aranycsapat tagjai egy győztes meccs után este bekajáltak,… (valaki tüsszent: „Egészségedre!”) bekajáltak, jöttek, hosszú volt az út, megálltak, sötét volt, azt mondja: „Kapcsold föl, Józsikám, a reflektort!” És leálltak, és fociztak az úton! Az aranycsapat tagjai. Na. Hát így… Hát ezért voltak zsenik a pályán! (53:45)

Tehát, ha mozoghatnának szabadon, akkor könnyebb lenne akkor, amikor ülni kell, ülni.

Na most. Tehát: kevesebb tárgy, az életnek ritmust adni, jóféle időrend, amiben… Na, majd mondom! És a felnőtt világ kiszűrése. Ezekről fogok most beszélni. (54:13)

Kezdjük mondjuk – melyikkel? Hááá, a kedvencem, a kedvencem: az időrend. Csurog a határtartási témáktól! Azt mondja: Úgy tűnik, és hát megvannak az adataink, hogy 20-30-40 évre visszamenőleg hogyan lett egyre kevesebb szabadideje a gyerekeknek. De egyre kevesebb! És ráadásul az egyre kevesebb szabadidőből egyre többet néznek tévét. Passzivitás, növekvő agresszió. Emlékeztek, erről pár évvel ezelőtt rengeteg kutatási eredményt mondtam, hogy mit tesz a felnőttel, és a gyerekkel meg kétszer annyira. A televíziónézés elégedetlenné tesz, passzívvá, pesszimistává, életunttá, motiválatlanná, és rengeteg dolgot tudnék mondani. Feleannyi szabadidő néhány évtized alatt. S a meglévő szabadidő nem azzal telik, hogy legalább szétrúgjuk a világot este héttől… nem tudom én, napnyugtáig. Tehát amikor időrend, az nem azt jelenti, hogy még jobban osszuk be a gyerek életét, hanem hagyjunk neki időt a szabadidőre. Nem kell mindent beosztani! Mert ha mindent beosztunk, és ráadásul aztán akkor mi motiváljuk, mi jutalmazzuk – mitől lesz kreatív? Mitől fedezi fel a világot meg magát? (56:01)

Erre azt mondja John Payne – nagyon jópofa! – azt mondja, hogy… sok szülő olyan, mint egy bohóc. Szórakoztatja a gyerekét. Azt mondja, a gyerekeknek nem szórakozásra van szükségük, hanem élményekre. Egy gyereket nem szórakoztatni kell! Mi felnőttek szoktunk elmenni szórakozni. Ez is egy nagy kérdés, hogy mit csinálunk akkor… Hogy az tulajdonképpen mi is? Egy gyerek nem szórakozni akar, hanem élményekben részt venni. És sokszor, amit mi felnőttek azt mondjuk, hogy „Mikor hagyod már abba a béka ugráltatását?!” Ugye, talán nyáron volt. Kiment, Duna-part, nem tudom, akármilyen tó… És akkor néztek, kvartyogtak a békák, és fogta, milyen kicsi, mekkorát ugrik. Egy egész délutánt eljátszott vele. Az a gyereknek élmény. A szülő meg azt mondja: Nem, nem. Hát beíratom őt (hosszan gondolkodik) Ott majd… Hmmm! (57:24)

Sok gyerek, aki kezelhetetlen az iskolában, nyáron egész normális lesz. Vajon miért? Mert valahogy az, hogy ő úgy nekiállhat, és turkálja a gilisztát, lemegy a Duna-partra, akkor nagyapa azt mondja: „Fiacskám, hát gyere, pecázunk!” (Feri átszellemült gyerekhangon: „Pecázunk!”) Akkor be a hajóba, és nem történik semmi, ugye, most vagy fognak halat, vagy nem, a gyerek nem is szereti a halat, de hát látni való, nem erről szól! (57:59)

Legnagyobb nyári élmény. Hát érdemes megkérdezni a gyerekektől, mi volt neki nyáron óriási élmény. A legtöbb szülő minden jó szándékkal tehát inkább bohóccá válik, hogy szórakoztassa a gyerekét. Vagy pedig felnőtt bohócokat alkalmaz, hogy azok szórakoztassák. És közben… A másik, hogy na de és közben miből jön az élmény? Hány olyan történetet… Most eszembe jutott ez, hogy leesett a hó. Hát egy gyereknek nem élmény az, hogy esik a hó? Nem kell több! Egyszerűen nem kell több! (58:41)

Ülünk ott, eszembe… ma… néztem, néztem… Délelőtt a Börzsönyben voltam, most már, most már az első hó! … Leesik a hó, egyszerűen egy gyereknek nem kell több! Hát az maga egyszerre a fantáziának, a játéknak egy csodás világa! A Városmajori Általános iskolába jártam, jelenleg Koós Károly Általános iskola… Na, hát… Igen, onnan tiltottak aztán ki… Tényleg így volt, csak ezt már olyan sokszor elmondtam, nem is olyan érdekes. Akkor eltanácsoltak a XII. kerület összes általános iskolájából… Komolyan így volt! Komolyan! Az igazgató édesapámmal alkut kötött. „Na, kedves apuka! Ha elviszi a kölkit, de az egész kerületből, nem lesz fegyelmi.” És akkor elvitte a kölkit. Na. De akkor még nem vitte el a kölkit. És a Városmajor utca… Leesik a hó… Már mikor 9-kor kezdtünk, már nagy pelyhekben esett. Hát alig bírtam ki, hogy vége legyen, maga, maga volt… Emlékszem, lementünk, ott focipálya, olyan sok hó esett, hát kicsik voltunk, elég könnyűek, hát én meg aztán pláne… Fölmászni a kerítésre, a ketrecre, ugye, a focipályát határolja, s onnan beugrani a hóba. Hát, most, ahogy visszaemlékszem rá, ez gyerekkorom egyik messze legjobb játéka volt. És ez akkor… kettőkor kezdtük, és valahogy úgy már, mikor sötét volt, mert volt ott három pálya, s ugye, ha már háromszor ugyanoda estünk, az már nem volt biztonságos. Tehát addig mentünk, ameddig szűz hó volt. És akkor ugrás (hanggal utánozza), s akkor mindig… (újabb hanghatás a landolás demonstrálására) Végigugráltuk az egyik pályát, mentünk a másikba. Hát most úgy él bennem, hogy ez általános iskolás korom egyik legjobb játéka volt. Ami miből adódik? Abból, hogy: „Nézzük meg a havat! Hogy van a hó?” S akkor egyszer csak: „Hííí, hát ebbe bele lehet ugrani! Tyűűűű! De nem is akárhogy!” (újabb hanghatás, megérkezés a friss hóba) (61:23)

Anyukám sokat izgult,… amíg én a világ fölfedezésével voltam elfoglalva. De anyukám ezt…. Megkérdezte a szakember édesanyát; jóban voltak bizalmi kapcsolat: „Mondja, kedves édesanya, magának mit jelent az, hogy ’anya’? Anyának lenni? Ez milyen alapvető érzést, érzelmet, hangulatot jelent, hogy maga anya?” – Elgondolkodott ez a nő, azt mondja: „A legalapvetőbb érzelem az aggodalom.” (62:04)

Hát, ha egy édesanyának a legalapvetőbb érzelme az aggodalom, a legalapvetőbb, amit lerakhatatlanul visz – hol lesz ott határ? Nem ott lesz a határ, ahol az a gyereknek jó, az tuti biztos! Hanem ott, ahol az anya elviselhetőnek tartja a saját aggodalmát. És ma nagyon sokan aggódnak a gyerekeik miatt, és emögött mindig van realitás. Hogy: „Jaj, a gyerekem!” És: „A legtöbbet a gyerekemnek, a legjobbat a gyerekemnek!” És tudjátok, egyszer azt mondta… Úgy emlékszem erre, hogy egyszer azt mondta egy pap: „Sokan vannak szülők úgy, mint mi annak idején falun a kiscsirkével.” Még csak olyan 4-5 évesek voltunk: „Na, kiscsirke!” S akkor minden gyerek magához vesz egy kiscsirkét, úgy szorongatja… (hanghatás) S amikor kinyitja a kezét, mi lesz vele? (a csirke kimúlását szemlélteti) Megdeglik a kezében! Mert annyira, annyira,… annyira vigyáz rá, annyira szorítja, hogy észre se veszi, hogy megdöglik a csirke. (63:33)

Ez lehetne egy kép a mi gyerekkorunkról. Hogy annyira, annyira… Mire ezt majd velünk… Tudjátok…

Na. Van egy műsor…. Kicsit zavarban vagyok. Egy műsor, amiben lakásokat, házakat mutatnak be. Ez engem érdekel! S nézem ezeket az ámerikai, meg mit tudom én, milyen… áusztrál… Nézik a családi házat. Fiatal apa, anya, van egy gyerek, s mennek: „Megfelelő házat szeretnénk a gyereknek!” (64:22)

Bemennek. Mit mond ugye az ügynök… Hát erre ki van találva már a világ! „Kérem szépen, van három hálószoba, három gyerekszoba!” Bemennek a házba: „Milyen tágas!” – Nem a háznak kell tágasnak lenni, a világnak! Elég, ha a világ tágas! Engednek odaki, hogy fölfedezzem, akkor az elég tágas. (64:57)

Jönnek, azt mondja, földszint: „Ó, ez jó lesz gyerekszobának!” Mennek tovább. „Ez lesz a játszószoba!” És amíg ők nézik a gyerekszobát, a játszószobát, és a fantáziájukban berendezik úgy, hogy az a legjobb legyen a gyereknek, mit csinál a gyerek? … Fölfedezi az egyik sarokban a csótányt. Máris van mivel… De bármit fölfedezhet a kertben és akárhol. jaj! Jó! (65:51)

Időrend. Na most. Ha van… Közeledik a karácsony! Ti ezt érzitek? Ilyen 24 fokos októberben? Emlékszem, anyukámat de szerettem ezért! Tudjátok, egy kis tábla, december 1-től vagy 6-tól, s akkor kis ajtócska, ki lehet nyitni, mögötte máris van egy kicsi valami, s akkor… (hanggal jelzi az idő múlását) 24-e. Ez miért jó? Hogy van valami időrend. Ugye december, akkor kis ablakocskák, abban van valami… Egyrészt sose bírtam ki. Soha! Én nem! Nem. Nem. Olyan volt, hogy visszadugtam. Tehát megalkudtam magammal, hogy jó, jó, rendben. Tehát majd… láttam. Fehér csoki! Tehát az mekkora dolog volt akkor! Fehér csoki!! Akkor azt mondtam: jó, nem eszem meg, csak megnézem. Kibontottam: (áhítatos hangon: Fehér csoki!) Vissza. „Végül is most megeszem, és akkor holnap nem. Holnap akkor semmi!” Eljött a holnap: „Ma még nem nyitottam ki semmit!” Ez az, amire azt mondják a szakemberek, hogy rugalmas határok. Tehát van időrend, vannak határok, a szüleim világosan meghúzzák, s egy kicsit engedik, hogy azzal ott birkózzak. S amikor december 9-én már nincs fehér csoki egyetlen kockában sem, akkor anyukán nem ment meg, nincs akkor az, hogy az éjszaka leple alatt bedugdossa a második kör fehér csokit, hanem akkor Ferike unatkozik és szenved. (68:05)

Milyen… Milyen jó ez, hogy akkor látjuk, egyik nap, másik nap… Vagyis, ez benne van az egyház pedagógiájában is, hogy ’várni valamire’. Hogy valamit ki kell várni. Kivárom, mert annak akkor van ott az ideje, 24-én. (68:29)

Úúú, de mellbe vágott egyszer, szoktam gyerekeket kérdezni, még mikor hittanórákat tartottam nekik, 13 évesek? 12? Kérdeztem tőlük, hogy tulajdonképpen ti mire vágynátok mostanában? Egyik gyerek azt mondja, akkor volt november vége: „Én azt szeretném, ha idén november 24-én lenne Karácsony!” Hát ez rendben van! Van egy vágya, és akkor mi szülőként valahogyan megteremtjük annak a világát, hogy igen, most erre várunk. S akkor készülünk, és várunk, és persze abba egy csomó minden belefér. Hogy megeszed, hogy izgulsz, hogy… (türelmetlenül toporog) valamit ki kell találnod, ameddig nem csönget az angyal… De azt neked kell kitalálni, mit csináljak itt… Megvan ez az élmény nektek? Hogy milyen tűrhetetlen tudott az lenni? S akkor kivárod… Kivárod, és akkor, na… Hűűű, hogy akkor az életben vannak fontos dolgok. S a fontos dolgokra néha várnunk kell. Tyű, de jó ez! (69:45)

És milyen gyönyörű a magyar nyelv! Azt mondja, ha nem tanulunk meg kivárni dolgokat, akkor ezzel szemben egyre több lesz az elvárás. Ma nem kivárunk, hanem elvárunk. És minél inkább elvárásaink vannak, annál inkább fütyülünk arra, hogy bármit kivárjunk. (70:14)

Hogy itt az időrend, látjátok tehát, nem arról szól, hogy megint… időrend… Ja, fegyelem kell a gyereknek! Be kell osztani az összes idejét! – Pont nem. Pont nem! Hanem csak azt, hogy például valamikor oda elérkezünk. (70:31)

Hát igen. Az időrendbe az is beletartozik, hogy… (rádöbben, mennyi idő van már) Hú, ez az utolsó mondat! …hogy nagyon gyakran azt lehet látni, hogy a felnőttek a maguk számára is, meg a gyerek számára is, a gyerekkort minek tekintik? Hát a felnőtt, ahogy magát látja, hogy én szülőként, mit kezdjek a gyerekem gyerekkorával, és a gyerek mit kezdjen a maga gyerekkorával… A legtöbb felnőtt ma azt mondja: „Na, hát ez egy feladat! Feladat!” S ez a szemlélet, hogy ez egy feladat, ami mivel szokott kiegészülni? „Készülünk az életre!” Ez már két szempontból is rettenetes! Mert nem ismerjük el, hogy a gyerek él - ha történetesen hagynánk, még egy picit virulensebb is lenne, így meg csak hiperaktív… Hogy a gyerekkornak nincsen meg a maga önmagában való értéke. Az csak egy készület és egy feladat. És ahogy a szülő ezt így látja, hogy a gyerekem gyerekkora az készület és feladat, ez a szemlélet ott landol a gyerekénél. (71:54)

Hej! De jó, ha egy gyereknek van gyerekkora! Neki az ott egy pont jó határ! És ha ezen a határon belül… Egy határon belül tanul meg jól lenni! És nem attól lesz jól, hogy azt a határt… Hmm? Megtanultunk-e határon belül jól lenni? (hatásszünet)

Na! Ez ilyen volt! Akkor találkozhatunk jövő héten. Örülök nektek! (72:29)
Lejegyezte: H. E.