Elégtelen önkontroll, önfegyelem 4.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!Folytassuk is a témát! Emlékeztek, tulajdonképpen nagyon megragadható gondolatoknál időzünk; elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem. Akiket ez a séma jellemez, ez a belső világ, a belső világnak ez a fajta sebzettsége, bizonyos szempontból azt is mondhatnám, hogy fejletlensége, ők azok, akik, még ha szeretnének is hosszú távú célokért, életcélokért tenni, akkor is túlságosan is erősnek bizonyulnak azok a belső impulzusok, késztetések, érzelmek, indulatok, vágyak, ösztönök ahhoz képest, amit ő el is gondolt, el is képzelt, hogy ő azt majd hogy szeretné, és az őt elárasztja.Ezt a folyamatot úgy is leírhatjuk, hogyha a személyiségfejlődésnek a sodrába helyezzük a jelenséget, hogy éppenséggel 6-7 éves kor előtt jellemző ránk, hogy a késztetést cselekvés követi. Éppenséggel egy pici csecsemőnek egyáltalán nem kell a késztetéseit kontrollálni vagy fegyelmezni, hanem éppenséggel késztetés – cselekvés, késztetés – cselekvés. S ez nagyon jó is a környezetének, mert lehet tudni, hogy mi van vele! (01:28)Igen ám, de ahogy 6-7 évesek leszünk, és egyébként is ott egy nagy fejlődési ugrás történik - ebbe a folyamatba, hogy késztetés és cselekvés, beiktatódik a gondolkodás. Na mármost, akik ebben a sémában élnek, vagy nyűglődnek, vagy tengődnek, ők azt fedezik föl saját magukon, hogy erős stresszhelyzetben, vagy amikor valami nagy érzelmi nyomás éri őket, vagy bármilyen olyan helyzetben, ami egyébként túl nagy hatást gyakorol, tulajdonképpen visszacsúsznak a személyiségfejlődésnek egy elég korai állapotára. És tényleg nem állnak jót magukért. És tényleg úgy cselekednek, hogy maguk se tudják, hogy mit csinálnak. És tényleg később döbbennek rá, hogy mit csinálnak. És fogadkozhatnak, hogy hát persze, „mondta nekem X. Y. okos ember, hogy számoljak tízig…” Igen ám, de ahhoz például egy erős benyomás esetén neki elő kéne vennie a memóriájából, hogy ilyenkor számolni kéne tízig… Ez egy komoly emberi teljesítmény, mert ott már egy folyamat van! (02:42)Ér engem egy benyomás, és van annyi önkontrollom, hogy eszembe jut, hogy most kell tízig számolni. Ha már az eszembe tud jutni, hogy most kell tízig számolni, már egész jó a helyzet! A helyzet akkor rossz, hogyha annyira elvesztem ezt a belső stabilitásomat, a működésemnek azt a gazdagabb, fejlettebb módját, hogy nem jut pont akkor eszembe, hogy most kéne tízig számolni, amikor tízig kéne számolni… Ej-haj! (03:11)Na, erről beszélünk. És ehhez tettük hozzá, nagyon fontos volt ez, hogy nem arról van tehát szó, hogy itt valamiféle úgynevezett életstratégia alapján az illető „carpe diem” él. Nem erről van szó! Hanem, hogy nem is nagyon tud másképpen élni, csak így. Vagy pedig kisebb-nagyobb mértékben jellemző az rá, hogy talán jobban szeretné fegyelmezni, kontrollálni, kézben tartani magát, mint ahogy tulajdonképpen saját magának ez sikerül. (03:42)Na. Erről van szó. Ez a téma.Így jutottunk el oda, hogy egyrészt megnéztük, hogy ennek a sémának az egyik nagyon-nagyon fontos jellemzője, hogy nem tudunk határokat tartani. Még ha akarnánk, se tudnánk határokat tartani, vagy legalábbis nagyon problémásan. És ennek a háttere nem pusztán az, hogy látjuk mi, hogy ott a határ! Hát itt van! Ide nem lépek már! – Ez jó lenne, ha így lenne nekünk belül… De sajnos úgy van, hogy aki nem tud határt tartani, és ezzel küszködik, nála nem is itt van első lépésben a határ, hanem ott! Tehát ő megy! És ha a férje, felesége, gyereke környezete mondja, hogy „Te, figyelj! Miért nem álltál meg?” – „Hol? Hol kellett volna megállnom?!” És mindennek a hátterében az ő érzései a téves határához igazítják őt, és arra teszik őt motiválttá, képessé is, hogy az alapján cselekedjen érzelmi indíttatásból, ahol ő tévesen a határt észleli belül. (04:45)Ezek megvannak már, ugye, nem kell ezt hosszabban ragozni? Próbálok építeni az előzőekre… Hát, ha csak nem vagyunk nagyon sérültek! Mert akkor az már elveszett! Akkor mindent újra kell kezdeni! (04:59)Szóval. Így jutottunk el oda, hogy próbáltuk egy tágabb összefüggésben megnézni, hogy mit is jelent az, hogy képes vagyok határokat tartó emberré válni. Hogy ez mit is jelent a család rendszer összefüggésében, emlékeztek erre. Hogy nem arról van szó, hogy…. a férfi, azt mondja: „Határtartás? Azt tudom, milyen. Kétszer szólok, harmadikra ütök! Az a határtartás. Akkor megtanulja egy életre, hogy hogy van!” Nem az a határtartás, hogy elkezdek ordítani, meg bántalmazom a gyerekem. Nem az a határtartás! S erről beszéltünk egy egész alkalmat, ha a két alkalomból összetesszük, hogy ez egy milyen finom szövetű, árnyalt dolog! (05:43)Így jutottunk el oda, hogy visszatértünk John Payne-nek a gondolatához, aki azt mondja, hogy a ma gyerekének a legnagyobb nehézsége az, hogy éppenséggel a maga gyerek-voltának a minden bogarasságához túl sok stressz járul hozzá. És hogy nem is volna olyan nagy baj, hogy az egyik gyerek kicsit ilyen, a másik kicsit olyan, az egyik már eleve érzékenyebb, a másik olyan jó lassú… Az egyik izgő-mozgó, a másik olyan… (hanghatások a nagyon más gyerek illusztrálására) Hogy az önmagában nem lenne baj, mert a világ színes, lesz ilyen felnőtt is, meg olyan. (06:24)Igen ám, de ha az egyéni sajátosságokhoz, amelyek hajlamosak a szélsőség felé menni, hozzáadunk jó sok stresszt, akkor létrejön a zavar. Figyelemzavar, magatartászavar, szociális zavar, tididim-tididim… hiperaktivitás, és a többi, kényszercselekvések és ezer dolog. És hogy azt nagyon látjuk, hogy mennyire tapasztalható, hogy hány és hány gyerek küszködik ma már ilyesmivel. (06:53)Tehát. S akkor arról kezdtünk el beszélni, hogy ha mindez így van, akkor valamit nagyon tehetnénk. Ez pedig az, hogy kevesebb legyen a gyerekek világában a stressz. S hogy mitől van ott sok stressz? Emlékeztek,túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, és ha ez nem volna elég, túl gyorsan. S emlékeztek, így is beszéltünk erről, mert szerintem ez elég jól leírja a helyzetet. Hogy amitől egy felnőtt boldogtalan lesz, mondjuk feszült, ideges, lobbanékony, türelmetlen, boldogtalan, attól egy gyerek megbetegszik. (07:47)Kész csoda, hogy mikor behelyezzük a gyerekeinket abba a tempóba, amiben a mi felnőtt világunk mozog, amiben mi magunk sem vagyunk jól… Hogy azokat a képlékeny, se kifejlett idegrendszer, se kifejlett agy, semmi nincs kifejlődve - s belehelyezzük ebbe a ritmusba… Kész csoda, hogy csak ennyi a zavar! Éppen azt mondhatnánk, és arra csodálkozhatnánk, hogy milyen hihetetlenül rugalmas az emberi természet, hogy csak ennyire sérülünk meg, amennyire megsérülünk. (08:22)És emlékeztek, a felnőttekre vonatkozó kutatásból hozok, csak egy-két perc, s akkor térjünk ide vissza összefüggéseket látni… Hogy azt gondoljuk, ha nagy szabadságunk van, akkor szabadon hozzuk meg a döntéseinket, és emiatt boldogok vagyunk. És kiderült, legalább hat pontban össze tudjuk foglalni, hogy pont fordítva van! Még nálunk is fordítva van. Mert minél nagyobb a szabadság, annál nehezebb dönteni. Annál nehezebb azt mondani, hogy ez legyen, az legyen, amaz legyen, annál nehezebb maga a döntési folyamat, annál nagyobb stresszhelyzetet jelent, hogy egyáltalán döntsek. De a szabadsággal mi jár együtt? Megemelkedik az igényszintem. Hát, ha szabadon én dönthetem el, akkor aztán legyen a legjobb! Vagy legalábbis eggyel alatta. Megemelkedik az igényszint, nő a nyomás, hogy akkor annak mindenképpen jónak kell lenni. Ha még meg is hozom a döntéseket, mi történik? Általában a legtöbb ember nyitva tartja magát, és az azt jelenti, hogy nézi-nézi a telefonját, (Egészségedre!) …”Ez volt a legjobb telefon a piacon, elmondanám… Ez a legokosabb buta telefon, ami csak kapható!” És ha te kiválasztottad a legokosabbat, a legkisebbet, a leglaposabbat, a leggyorsabbat, és mindent, mi lesz két hét múlva? Ááá, 20 %-kal olcsóbb. (09:44)Vagyis, ahogy az igényszintünk megemelkedett a szabadsággal együtt, befektettük a rengeteg vívódást, nyűglődést, állandóan… Ezerfelé bolyongtunk, hogy a legjobb legyen… Valójában esélytelenek is vagyunk, mert lesz kisebb, laposabb, gyorsabb, tididim-tididim… Ráadásul minden, ami nem lett a miénk, veszteség-érzetet kelt bennünk, méghozzá alaposat. (10:10)Kérdezzünk meg nőket, ahogy búcsút kell inteniük 3 milliárd férfinek. Manapság nem is nagyon szokott sikerülni. Merthogy a férfiaknak nem sikerül, ezen nem csodálkozunk. Mondjuk, a történelmi tapasztalatra utalnék itt. De kiderült, hogy ez a helyzet a nőknek is túl nehéz. (10:33)Vagyis: rengeteg veszteségélményünk adódik pusztán azáltal, hogy mi nem lett a miénk, és ráadásul, ami a miénk lett, úgy tűnik föl számunkra, hogy túl drága. „Ezért az emberért? Ezért vagyok boldogtalan? Ezért? Aki ezt csinálja velem? Hát ért ő nekem annyit?” (10:57)Tehát, ami a miénk lett, egy nagyon sajátos értékvesztésben lesz. Mi alapján? Hogy úgy vesszük, hogy túl sokat fizettünk érte. S azt mondjuk, hogy ahhoz képest nem is ér annyit. „Hát őérte mondtam le az összes nőről!!” (- Nem így van? Most próbálom átélni. Onnan kell kezdeni, hogy van egy feleségem, nem, ezt most már megpróbálom átélni. És akkor utána átélem ezt a rettenetes veszteséget.) (11:26)Tehát, ha azt mondom, 3 milliárd nőt vesztettem el őmiatta, akkor relatíve azt mondhatnám, akkor nagyon értékesnek kéne lenned, nemcsak ilyennek. Azt’ még öregszel is! Nem, nem, nem, nem, nem… Valami itt nem stimmel! És ráadásul pozitív fordulat kizárt, emlékeztek… Hát milyen pozitív fordulat? Öregszik, ráncosodik, hülyül… Hát, de nem ez történik?! Akkor egyre többet lesz beteg, akkor neked kell helyette csinálni… Olyan személyiségvonások erősödnek föl az idővel, amelyek nem is voltak ott látszólag… 45 fölött egész érdekes élményvilága lehet azoknak, akik azt megérik, nem viszi el őket előbb a stresszre adott rettenetes saját válaszaik, s rájönnek, hogy: „Nahát, én sosem voltam ennyire pukkancs, mint most!” (12:33)Nagyon furcsa dolgok történnek velünk! Egész rendes emberként tudunk 40 évet leélni, s utána hirtelen nem is értjük, hogy ez mi! Tehát nem úgy van, olyan naivul, biztos van köztetek még egy naiv 20 éves, nem tudom, nem mondom, hogy emelje föl a kezét, de… Hogy mondjuk 20 évesen… (Feri azon nevet, hogy valaki tényleg fölemelte a kezét) azt képzeli, én azt képzeltem egész biztos, én biztos, hogy naiv voltam. Hát nagyon! Életkoromnak megfelelő naivitással rendelkeztem. Biztos, hogy úgy gondoltam, úgy nagyjából számot vetettem magammal, hogy vannak ilyen erényeim, vannak olyan gyöngeségeim, na, most ráhúzok, akkor az erények száma nő, mélységük höööö… És hát ezzel egyenes arányban meg a gyöngeségekkel szép lassan… tik-tik-tik. Azt álmomban sem gondoltam, hogy olyan gyöngeségeim lesznek, amelyek nincsenek, nem voltak 20 évesen. Hogy 50 évesen olyan marhaságaim lesznek, amik álmomban sem jöttek elő 20 évesen! (13:44)Na most, képzeljük el, hogy te mindezt látod a férjeden, vagy a feleségeden. Azt mondod tehát, ahhoz a veszteséghez képest, amit átélek, hogy temiattad mondtam le 3 milliárd 250 millió másikról… Tulajdonképpen nem vagy túl értékes! Értitek ezt a belső logikáját a szabad választásoknak az érzelmeinkre gyakorolt hatásáról? (14:20)Tehát. Pozitív fordulat lehetősége kizárt, mert legföljebb az történik, hogyha te tökéletes vagy, akkor este picit nyugodt szusszanással fekszem az ágyamba, és azt mondom: „Hát erre számítottam! Hát hülye lettem volna máshoz hozzámenni! Hát hozzámentem, így van. Még szép, hogy szeret! Hát mit csinálna?!” (14:43)Ellenben a negatív fordulat lehetősége biztosított. Az egész biztos, hogy megtörténik, minél magasabb volt az igényszintem. És mindennek a tetejébe mi történik? A felelősséget nem tudjuk áthárítani. És ehhez a rendszerhez kapcsolódik hozzá már a gyerekek világában is, látjuk, hogy a felnőtteket is ez boldogtalanná teszi, a gyerekekben zavart idéz elő az, hogyha minden nagyon gyorsan történik, akkor éppen az a program, amin vagyok, annak nagyon jónak kell lennie. „Nemcsak arról van szó, hogy most idejöttem, hanem 1 óra 15 perc! Na, na, na! Mikor jön már az élmény?! Mikor történik valami?! Mikor mondja már, amiért érdemes volt jönni?! Még nem mondta! Még csak az ismétlésnél vacakol! Ne is haragudjatok, nekem erre nincs időm! Nincs! 20 perce ezt csinálja, hogy dö-dö-dö… Az a baj, hogy tényleg, most 47 évesen egész lelassult. Már ücsörög! Ne is haragudjatok, nekem erre nincs időm! Hogy elmondja, akkor ismételjünk… Ne ismételjünk! Hu-hú! 63 év az átlagéletkorom, mondja a férfi. Nekem ne ismételgessél!” (16:09)Ez mit jelent? Hogyha mindazt, amiről eddig beszéltünk, időnyomás alá helyezzük, a helyzet még sokkal válságosabb lesz.Este a férj és a feleség arra kap lehetőséget, hogy valami kapcsolatot vegyenek föl egymással. Ezt mondhatjuk, ugye? Tehát, hogy valami… Egyáltalán, hogy kapcsolódjanak, tehát, hogy realizáljanak valamit, ami a fejükben van. Hogy mi férj és feleség vagyunk. Hogy ebből valamit megéljenek. De mindezt benyomjuk egy feszült élettempóba… „Van nekem még időm rád hangolódni? Hát ne vacakolj már! Mondjad a lényeget!” (16:54)Szóval, a mi felnőtt világunkban is mindez, ha még hozzátesszük, hogy 2-3 fokkal gyorsabban megy, mint ami nekünk megfelelő lenne… Ott vagyunk, ahogyan érezzük magunkat!Tehát, ami a felnőttet boldogtalanítja, zavarodottá teszi, feszültté, idegessé, és a többi…. (Nem tudom, énnekem vissza kell térnem a gumis mackónadrághoz! Mint Baltazar professzor, zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki agyamban… Gumis macinadrág! Semmi zizegő medve, hanem csak…) (17:43)Jó. És így jutottunk el oda, hogy akkor beszélünk erről, hogy mi lehet a gyerekek számára egy jó lehetőség, amit mi felnőttek megtehetünk értük. Zárójel, ez a jó hírem. (18:03)Az derült ki, hogy amikor zavar van a gyerekeknél, az majdnem mindig utal arra, hogy zavar van a felnőtteknél. Ezért a felnőtt, amikor azt mondja: „Tényleg, hát miért? Nem kell annyi tárgy! Kezdjük csak el kipakolni!” Valójában milyen cselekvésnek lát neki? Amit a saját életében is meg kéne tennie! Tulajdonképpen elindít egy folyamatot, amiben megváltoztatja a gyerek környezetét és világát, és ebben a változásban, miután tevékenyen részt vesz, a saját világát is kezdi megváltoztatni. Ez jó! És itt megélheted azt az örömteli dolgot, hogy nem rajtad kezded! Mit szólsz? „Na, Petikém, hány játékod van?!” És nem a saját bolond kütyüjeid számát kell felezni. Jól néznénk ki! (19:00)Szóval, így jutottunk el oda, hogy azt mondtuk: szükség volna 4 területnek a gyógyítására:Időrend – ez volt az első, ugye, erről beszéltünk. De az időrend alatt pont nem azt értjük, hogy egyre… hanem azt, hogy legyen idő csak úgy lenni! Mi történik akkor, amikor egy szülő nem osztja be tik-tik-tik-tik, a gyerek összes i-de-jé-t? Valójában abban segíti őt, hogy egy olyan helyzetbe kerüljön, amely helyzetben magával kell valamit kezdenie. Most ugye nem csecsemőkről beszélünk, hanem most már elemi- vagy általános iskolás gyerekvilágról. Elsősorban. S akkor az történik, hogy elkezdheti magában kidolgozni azt, hogy mit kezdjek akkor, hogyha ez számomra nyomasztó, vagy unatkozom, vagy frusztrált vagyok… Elkezdek magammal tudni bánni. De hogyha a szülő a gyerek minden idejét beosztja, és azt veszi észre… Milyen sok kedves szülőt látok! Hát a legtöbb szülő tele van jó szándékkal! Nehogy félreértsétek ezt! Hát tele jó szándékkal! „Azt vettem észre a gyerekeimen, amikor nem osztom be minden idejüket, úgy elkezdenek elkalandozni! Úgy lanyhul a figyelmük.” (20:38)Hát éppen arra van szükség, hogy a gyerek megtapasztalja azt, hogy így szétszóródik a figyelme. És hogy ezzel a helyzettel kezdjen tudni bánni. Hogy tudom egyáltalán a figyelmemet valamire irányítani? Hogy fedezek fel valamit a környezetemben? Hogy kezdek el elmélyülni és játszani vele? (21:03)Tehát, ha van több szabadság, és nincs minden idő- és teljesítménynyomás alatt, az teremt lehetőséget arra, hogy elmélyedjünk. Különben éppen nem elmélyülünk, hanem éppen megtanítjuk azt a gyerekkel, hogy óráról órára mindig valami mást kell csinálnia. Most hegedül. Most rajzol. Két óra múlva sportol. 3 óra múlva ül, és házi feladatot csinál. Fél óra evés… Kapsz egy mesét… (21:37)Ez olyan, mintha azt gondolnánk, hogy a gyerekeknek állandóan ingerekre van szüksége. A gyerekeket nem ingerelni kell mindig valamivel! És ugye ebből jön az, amit John Payne így nevez, hogy a ’bohóc-szülő’. Az egyik, hogy a gyerekemet állandóan ingerelnem kell valamivel, stimulálni kell a gyereket, mert különben életképtelen. A másik meg, hogy szórakoztatni kell! Egy gyereket nem állandó ingerekkel kell bombázni, és nem szórakoztatni kell, hanem törődésre meg élményekre van szüksége! De ahhoz, hogy élményei legyenek, mire van szüksége? Arra, hogy valamiben elmélyedjen! Hogy valaminek odaadja magát! Hogy valamire legyen elég ideje. Hogy valamibe belefelejtkezzen. Hogy a szó jó értelmében valami őt elvarázsolja, és ne rögtön azon kelljen gondolkodni, hogy kapok-e dicséretet érte, vagy ötöst, vagy hurkapálcikát, vagy nyalókát, vagy mittudomén, törökmézet, lufit, vagy vattacukrot. Ezek gyerekkorom nagy álmai! Vattacukor! Ó! Tényleg, hát… (22:55)Na jó. Gyerünk! Akarom mondani! Olyan sok mondanivalóm van!Oké! Jó?Igen. Talán idehozom még ezt az egy dolgot, hogy a legtöbb szülőnek, éppen azért, mert ez az ő világára jellemző, van egy ki nem mondott törekvése a gyerekével kapcsolatban. Az egyikről már beszéltünk. Az a szülő, aki azt mondja, hogy „Én nem kívánok tőled semmit, csak legyél boldog!” – Emlékeztek rá? Vagy nem beszéltem róla? De, ugye? Nem? De! De, de, de! (23:40)Hogy rácsodálkozott egy felnőtt nő a beszélgetés során: „Ó, nekem csodás gyerekkorom volt. A szüleim feltétel nélkül szerettek, és ez is jó volt, meg az is” Mindig emlegette: „Tényleg, az én édesanyám nem is mondott mást mindig, csak azt, hogy: a lényeg, hogy legyél boldog!” Egyszer csak rádöbbent, hogy ez milyen nyomasztó teher! Hogy nagyon nem könnyű mindig boldognak lenni! „Te csak legyél boldog!” -„És ha most nem vagyok az? Anya!!! Azért szeretsz?!” Nem vagyok boldog, de nekem boldognak kell lenni! Valamit elszúrok, ha nem vagyok boldog! Anyám, csak ezt az egy dolgot, az életét odaadta, és azt mondta, csak egy dolgot kérek tőled, legyél boldog! És én ezt nem tudom neki megadni! (24:24)Ebből a szempontból a legártatlanabbnak tűnő dolog is, amit úgy mondunk a gyerekeinknek, hogy „Te csak csináld ezt!” – kétes gyümölcsöket tud szülni.De a másik, ami ki… Ugye ma egy ilyen világban élünk, ez a felnőtt világ! Ő nyűglődik azzal, hogy nem boldog! S akkor ránéz a gyerekére, és azt mondja: ”Te csak legyél boldog!” Na, jó?A másik, ami talán még kimondatlanabbul ott van rengeteg jó szándékú felnőttben, akinek van gyereke: (suttogva) „Legyél rendkívüli!” Tulajdonképpen csak azt akarom, hogy te legyél egyéniség, magunk között szólva. Egy összetéveszthetetlen egyéniség! (25:15)Nyomasztó teher, ha boldognak kell lennem, vagy ha egyéniségnek! Az egy nyomasztó teher! Annyira bennem van az a történet, most el is mondom. Igen, nem bírok türtőztetni, úgyhogy kijön belőlem. Talán itt nem is mondtam még. Vagy elmondtam? (25:43)Beteg lett egy kissrác. De rákos beteg volt. 11-12 éves, daganatot állapítottak meg nála, rosszindulatú fajtából. Nem mondtam még el ezt nektek? Talán nem! De ez is valós történet. Igen, a gyerekekkel beszélgettem egyszer erről. És akkor kemoterápia, sugárkezelés, mindenen végigment a gyerek, plusz műtét, s úgy tűnt, hogy ez így rendben is van, legalábbis annyira, hogy már volt olyan jó állapotban, hogy visszamehetett az osztályba. S hát ott voltak az ő barátai. Tehát ő nagyon izgult, meg várta, meg vágyott rá, vissza-, visszamenni. Igen ám, de kopasz lett. S hát egy kisfiú, nála csak egy kislánynak lehet ez biztos nehezebb, hát hogy menjen, most kopaszon, nyilván 12 évesen nem vett föl parókát… Hát, kopaszon. Ha Michael Jordannak jó, akkor neki is, de… Villogott a feje. S akkor nagy szorongva a kilincset lenyomta, ajtót kinyitotta, s bent ült az összes osztálytársa úgy, hogy le volt vágva a hajuk. Mindenki kopaszra vágatta a haját! (27:14)Most a mi világunk szerint, ugye, a kultúránk irányadó áramlatai szerint az a 27 gyerek, aki tök egyformán levágatta a haját, tulajdonképpen rossz irányban van, nem? Tehát, legalább egynek azt kellett volna mondani, hogy: „Nem, én egyéniség vagyok! Rendkívüli, összetéveszthetetlen személy! Nem vágom le! Utálom a csordaszellemet!” (27:52)Nemegyszer, amikor éppenséggel nem azzal foglalkozunk vagy törődünk, hogy megmásíthatatlanul, visszavonhatatlanul egyediek legyünk, hanem egyszerűen csak… Na. Valami mélységesen emberi kijön belőlünk. Nem akkor leszünk a legrendkívülibbek? Lehet, hogy más is tudja azt csinálni, de akkor is azt éljük meg, hogy „Na, most, most vagyok valaki! Most csináltam az életben valamit! 5 éve ide járok az iskolába, de az, hogy most kopaszra vágattam a fejem, többet ér az 5 év minden cuccánál!” Szerintem egyébként nagyjából ez így stimmel is. Miközben éppen tök egyformák, és azt mondják, hogy ne, ne… (28:46)Ezzel azt akartam csak mondani, hogy az, ami megint csak szinte nem is tudatosan ott van, hogy „Az én gyerekem legyen egyéniség!” Hogy ez ugyanolyan nyomasztó teher tud lenni, mint hogy legyen boldog. És semmi mást nem kérek tőle, és mindenemet odaadom, hogy ő az lehessen. (29:04)Jó. Tehát az időrend alatt éppen azt értjük, hogy a gyerekkor ne feladat legyen számára, hanem hadd legyen gyerek. Mert ugye a legnagyobb közös nevező aközött, hogy valaki mondjuk egy középosztálybeli jólétben nő föl és zavarai vannak, vagy pedig, hogy egy nagyon erős háborús stresszhelyzetet élt át, és zavarai vannak, a közös szál mi? Hogy túlságosan is be kellett vonódnia a felnőttek világába. Tehát hadd legyen gyerek! (29:46)Például… Na. Jó! Következő pont. Ez volt az idő, időrend. Hogy ne kelljen mindent vezényszóra. Második: a ritmus. Az milyen jó dolog! Hogy az életnek lehet ritmusa. Mikor segítőkhöz érkeznek valamilyen zavart mutató családtagok, szülők és felnőttek, és a segítő megkérdezi, hogy: „Leírná egy átlagos napjukat?” Szinte nincs is olyan, hogy átlagos nap, mert minden nap egy merő improvizáció. Át a reggeli rohanásból az esti kapkodásba. És minden csak úgy valahogy… éppen valahogy meglesz, valamikor meglesz, valakikkel meglesz, valahol meglesz. (30:40)Ebből a szempontból egy gyerek számára kielégítően, jó értelemben megfelelő stresszkörnyezet - az elég stressz, nem a túl sok, amennyi kell az élethez, hogy valami legyen benne – annak éppenséggel része az, hogy a napnak is van valami ritmusa. De az nem egy túlhajszolt, túlfeszített, elvárások, ezer dolog! Hogy egy hétnek van ritmusa, hogy van egy szombat, meg egy vasárnap.. Áááá… (31:13)Például, ha rajtam múlna, reggel 9 előtt nem kezdődhetne gyerekmise. Nem, nem! Tényleg hadd lehessen aludni! Még többet is! Meg hadd lehessen fölébredni, és még mielőtt bármit kell csinálni, csak szöszmötölni. Csak úgy mmmmm… Nem? Hát ne kelljen vasárnap hétkor kelni, hogy nyolcra misére odaérjek! Hát nem is lehet! Hát sok gyereknél nem lehet egy óra alatt. Hát fél hétkor kel föl vasárnap, mert misére kell mennie? Ijesztő! (31:54)Fél 10? Hát fél 10, miért, most hova sietünk? Olyan érdekes ez! Egy édesapa mondja, hogy őneki például nagyon fontos az, hogy reggel nyugodt ritmusban reggelizhessen meg. És.. (Egészségedre!) rájött arra, hogy inkább fölkel fél órával előbb, csak hogy a reggelije nyugodt ritmusú legyen, mint hogy fél órával többet alszik, és belekezd egy bolondok házába ébredés után. S azt mondja: Képzeld, Feri, az az érdekes dolog történt, hogy a gyerekeim szeretik a nyugodt reggelizést. Hogy az történt hosszú távon, hogy a gyerekek, ha fölébredtek, szívesen kijöttek velem, és átvették a nyugodt reggelizésnek a ritmusát. Hogy jólesett nekik ebben a nyugodt ritmusban kezdeni a napot. S arra figyeltem föl, hogy nálunk alig jelent problémát az, hogy: „Kelj már föl! Kelj már föl!” Mert ahogy fölébrednek, valami jó dologgal kezdődik a napjuk, valami megnyugtatóval, valami ritmikussal. (33:25)S itt a ritmushoz tudjátok, hogy milyen mélyen – idegrendszer, agy, immunrendszer, minden, hormonháztartás… Hogy kezdődik az emberi élet? Azzal, hogy az anyaméhben – tidi-tidi-tidi-tidi (a szívdobogást utánozza). Ez. Kilenc hónapon keresztül. Tidi. Ez egy ritmus! 9 hónapig egy magzat folyamatos ritmusban él. Egy folyamatos ritmusban. És hogy amikor kikerül az anyaméhből, nagy kérdés, hogy rátalál-e egy másik ritmusra, vagy már ott rögtön (- Egészségedre! Te! Ez már egy zavar!) Vagy pedig rögtön bele kell fognia a felnőtt világ esztelen nem tudom micsodájába. Hogy van-e ott egy jó ritmus? (34:26)Például mitől van ritmus egy gyerek számára? Ösztönösen is nézik. Az édesanyák, amikor fölveszik a gyerekeiket, több, mint 90 %-ban, anélkül, hogy bármelyik anyát erre megtanítanák, a bal oldalra veszik a babát. Tidi-tidi-tidi. Nemcsak attól nyugszik meg, hogy bőr, érintés, közelség, anya szaga… Mit gondoltok, hány hét után tudja egészen nyilvánvalóan megkülönböztetni egy csecsemő az anyja szagát más nők szagától? Hány hét kell hozzá? Mert a hangokat tudjuk, hogy a hangok… Hangokat, zenéket is meg tud különböztetni egy csecsemő, ha sokat hallotta az anyaméhben. (35:22)Elárulom. 6 nap elég hozzá! 6 nap. Az anyám szaga más, mint a többieké.Tehát, hogy ott vannak ezek az ingerek, anyám szaga, s ráadásul az anyám szaga stimulálja az agyam. Elkezdek tőle fejlődni, az anyám szagától. Ugye klassz dolog? Elég, ha szaglik! S máris… én meg növekszem. (35:55)De hogy a ritmus. Tehát azon kívül, hogy illata, bőre, tapintása, melege, ölelése, mindez együtt - azon túl pedig a ritmus. És hogy ezért a mi kultúránkban is mennyire természetes az, ahogyan a gyereket ringatjuk. Dajkálni – ringatni. Hogy milyen szép az akkor, altatót énekelni. Dajkálni, ringatni, hogy felnőtt korunkban is… Most ahogy elkezdtem ezt csinálni… Alig van, nem tudom, el tudok-e képzelni felnőttet, akit ez nyomaszt vagy idegesít! Hogy beülsz a hintába felnőttként, ugye? Ki is van írva a játszóterekre, 12 év alatt tilos a játékokkal játszani. Beülsz, és… (36:55)Jaj, ismeritek jól ezt a történetet, kis ministráns srác hátradobta magát. Ezt minden évben elmesélem. Vasárnap hosszan beszélt a pap, és az a gyereknek az időérzékelésében már a ’végtelen’ kategóriába esett. Tehát érthető volt, hogy egy archaikus önnyugtató működésbe kezdett. És ahogy így… Puff, hátradobta magát. Most ezt nem próbálom meg. És hátra a talpa. Be volt erősítve a szentély mikrofonilag, és ő a márványlapon a fémszéket durrantotta hátra: „Bummm!” S a pap nagyon dühösen ránézett. Kettejük közt a különbség az volt, hogy az egyikőjük így, a másikójuk úgy vesztette el az időérzékét. És a gyerek, ahogy éppen még ebben a pillanatában… most nem tudok jól ülni…. a következőt mutatja: (Feri tehetetlenül széttárja a karjait) - Hogy van az? Hintaszék… Mi az, ami a kertekben van? Hintaágy! Hintaágy… hintaszék… Hej-haj! (38:33)Hogy látjuk sokszor, de már ezt is emlegettem nektek, hogy önstabilizáló dolog hintázni. Valakit látok egyébként, hogy misén is hintázik. Nem tudni, hogy túl nagy stressz neki a mise, „Ó, hát ez elviselhetetlen, ahogy ezt csinálják itt!” – Van ilyen! – Vagy pedig egyszerűen csak annak a ritmusával, kiszámíthatóságával megengedi magának, hogy ő is csak úgy legyen, és akkor ösztönösen, nem tudatosan bekapcsol számára a hintázás. Nagyon érdekes papként látni a hintázó felnőtteket. Ugye, akik nem látják magukat, mert engem látnak. Pedig ti sokkal érdekesebbek vagytok! Én mindig a jó oldalon állok. (39:23)Szóval, tehát a ritmus. Hogy a ritmus micsoda hihetetlen elemi, ősi, és ráadásul mennyire látjuk, hogy hozzájárul az egészségünkhöz, a növekedésünkhöz. És aztán, ugye, a ringatás. Hogy ezért, látom, olyan okos anyák vannak, hogy azt csinálja, gyerek (Feri gyerekhangon felsír) - nem kapja ki rögtön őt az ágyból, hanem elkezdi az ágyat mozgatni, ha az olyan. Ringatja. Azt olvastam, hogy az ősi magyar kultúrában az anyák – bölcső (Feri a ringatás hangját utánozza), kötél a lábához. S amikor a gyerek (felsír), az anya csak (mutatja a lábbal ringatást). Ezt úgy félálomban is lehet. Sőt, azt tudjuk, hogy vonatvezetők is mindig kellett nyomni egy pedált, nehogy elaludjanak vonatvezetés közben. És kiderült, hogy alva is lehet ezt csinálni. Ezt tudjátok? Ez nagyon szomorú, de az első vonatszerencsétlenség, mikor bekövetkezett, akkor kiderült már, mikor már bent volt ez a rendszer, hogy időnként mg kellett nyomni egy pedált. Azt gondolták, hogy akkor ez azt jelenti, hogy ébren van. És nem. Merthogy ezt alva is lehet csinálni. Mint hogyha valaki volt katona, akkor tudjátok, hogy állva is lehet aludni. Sőt, ez egész megrázó! Fogolytáborban élők nyilatkoztak erről, hogy volt, hogy verték, s miközben verték, elaludt, mert annyira álmos volt. (41:22)Tehát a ritmus, a ringatás. És ezért… Na. (Feri szemlátomást kínlódik, mondja, ne mondja…) Azt mondják az okosak, de hát erről is volt már szó… Csak nem voltatok itt, tehát ezt most értetek mondom. Én voltam itt egyedül, és akkor azért…Hogy tulajdonképpen a gyerek nagyon fejletlenül érkezik a világra. Nincs még egy olyan lény, amelyik ennyire magatehetetlenül, fejletlenül jön a világra, mint az embergyerek. Hogy még arra sem vagyunk képesek, ami a legalapvetőbb agytörzsi ösztönkésztetésből is megy egy állatnak, hogy belekapaszkodik. Hogy hiába van fogóreflex, nem tudok belekapaszkodni az anyámba! Hát mi, azzal a kis… Volt egy anya, nagyon félt attól, hogy tud-e jó anya lenni. Megszülte a babáját, s eljött az első pillanat, hogy le kellett vágni a körmét. Hívta a nagymamát. „Nem, nem, olyan pici, nem merem vágni!” Egy ijedelem: „Olyan pici, hozzá sem merek nyúlni!” (42:46)Miért születünk ilyen döbbenetes fejletlenséggel? Azt kellene mondanunk, hogyha az egészséges fejlődés minden szempontját vesszük, még egy olyan 9 hónap dukálna nekünk odabent. Csak az a baj, hogy a nők nem elég nagyok! Mondjuk ehhez mi se, tehát az a 10 cm nem sokat oszt vagy szoroz… És főleg mihez képest? Ez tulajdonképpen egy evolúciós kompromisszum. Mégpedig, hogy az ember attól ember, hogy magához képest egész nagy a feje. És a fejében van az agya. Ezért 9 hónap után már nehezen jön ki. Nem maradhat még tovább bent, mert nem tudna kijönni. Így is nagyon nagy a feje! (43:46)Ez azt jelenti, hogyha egy optimális közeget kéne teremteni, most képzeljünk el egy kilenc hónapos gyereket, hogy azt megszülni! - Na tudod, kivel szórakozzál! - Tulajdonképpen az, hogy ennyire fejletlenül születünk, egy evolúciós kompromisszum. De ugye a Trabant útfekvése senkit se ragadtasson el felelőtlen vezetésre, mert a Trabant útfekvése kitűnő… Tudjátok, ez benne volt a Trabant használati utasításában. Ezt mi, öregek tudjuk! Hogy megvetted a Trabit… Hát megvetted. Hát megvetted, és akkor 4 év múlva kifizetted… Nem tudom, kifizetted, 4 év múlva elmentél érte… S ez volt benn: „A Trabant útfekvése kitűnő.” Olyan gumijai, tudjátok, olyan virslik… (44:44)Azért, mert egy gyerek világra jön, ne gondoljuk azt, hogy életképes. Merthogy nem az. Tulajdonképpen, így mondják, akik érzékletesen mondják, hogy nagyjából hogy kellene nézni az első, a születés utáni első kilenc hónapra. Hogy az úgy van, hogy az első 9 hónap van bent, a második kilenc hónap kint, de az körülbelül ugyanolyan. Nagyjából ugyanolyan védelmet, védettséget, ritmust, biztonságot, mindent igényel egy pici. Hogy van első 9 hónap, az bent van, s a második kilenc hónap meg kint. És hogy csak azért nem tűnik föl, hogy ezt igényelné egy pici, merthogy gyorsabban megszületik. De az meg azért van, mert nem vagyunk eléggé nagyok. Hej-haj! (45:42)Tehát a ritmus. Ritmus. Altató. Altató! Énekek, hááá… Jó!A ritmus tulajdonképpen ki is emel mindig valami fontosat. Mert mikor az van hogy ’tidi’ – az a fontos. Ugye, amikor valaki nem tudja önkontroll, önfegyelem, önszabályozás, nincs fontos vagy nem fontos. Csak a pillanatnyi késztetés van. Valaki belenő abba a világba, ahol van egy természetes ritmus, ahol kivárunk dolgokat, és nem elvárunk dolgokat. Emlékeztek erre, kivárás elvárás helyett. Akkor az kiemeli a fontos dolgokat. Ugye a zenében, nem tudom, ki mondta, de nagyon okosan mondta, „A zenében a csönd is a zene része”. Hogyha kivennénk a zenéből a csöndet, mert minek az, mert hát az számít, amikor fújják meg húzzák – akkor az hogy hatna ránk? Hogy milyen zseniális… (46:48)Amikor fiatalember voltam, jártam a Zeneakadémiára. Mindig föl, kakasülő, mert oda beengedtek. Ugye, nem kellett jegy. Fölmentél, beengedtek. Zseniális! Hej! Hát a zeneirodalom micsoda gyönyörűségeit hallgattam onnan föntről végig! S akkor lehetett onnan föntről… szünet előtt elnéztem, hol van üres hely, s akkor a második részt már nézhettem nagy úriasan! Közelebb voltál a zenéhez! S akkor emlékszem, hogy elvarázsolt az például, volt a kedvenc szimfóniám, Berlioznak a Fantasztikus szimfóniája. Nahát, a romantika árad belőle! Tényleg, hát énnekem az nagyon… És akkor elkezdtem azzal játszani, hogy minél több karmester vezényletével meghallgatni a Fantasztikus szimfóniát. És akkor… ott van egy pici szünet, akkor ott erősebb, akkor ott lehalkul, akkor ráhúzott, gyorsabb lesz, lassabb, ott hirtelen csak egy valami szól. Jaj! És akkor játszani ezzel! Már csak zeneélvezőként vagy hallgatóként. (47:58)Ez ugyanúgy a gyerek életében. Ugye, az időrendet mondtuk. Hogy a szünet az időrend része. Amikor nem csinál semmit, az is az időbeosztás része. És nem az az időbeosztás, hogy nincsen benne csönd, vagy szünet.Jó. Jaj, hát miket mondok? A ritmus azzal is segít, stresszmentesít, hogy kiszámíthatóvá teszi az életet. Hogy van egy kiszámíthatóság. Tudom, hogy este biztos lesz mese. Előtte lesz vacsora. És hogy a ritmushoz tartoznak a rituálék. Nem egyszerűen csak nekiállunk enni, hanem azt mondja az apa vagy az anya, mikor már lehet valakinek mondani, hogy: „Megvárjuk a többieket”. Akkor elkezdünk valamit késleltetni. De közben biztosak lehetünk abban, hogy amikor az utolsó ember is leült: „Gyere már, Józsi, mindenki rád vár!!” – Ugye, tehát van egy kultúrája annak, ahogy megvárjuk a többieket… S amikor mindenki leült, akkor még mindig nem kezdünk el enni, hanem akkor mondunk egy imát. Hogy ez… Persze, szűkölhet érte egy gyerek, mikor nagyobb. A kicsi gyerekek szokták kérni. Ezt tudjátok? A kicsi gyerekek, nemcsak azért, mert állandóan figyelik a környezetüket, hogy mit hogy kell csinálni. Azért is. De nagyon megnyugtatóak a rituálék. Hogy valamit valahogyan csinálunk. (49:47)Egy édesanya mondta azt, hogy élmények a gyereknek… Hétvégente, havonta mondjuk egyszer vagy kétszer átjött egy… nagy családi, nagy rokoni ramazúri volt. Átjöttek hozzájuk. És a lány, az érzékeny, ő volt az érzékenyebb gyerek, tulajdonképpen a szíves program, kavalkád közepén mindig kiakadt. S elkezdett kibírhatatlan lenni. Az anya rájött, hogy egyszerűen a gyerekének túl sok. Neki nem sok, mert ő úgy éli meg, hogy egy színes programot csináltam a gyerekeknek. Itt vannak az unokatestvérek, az unokanővérek, meg még Lajoska is a szomszédból. Ez nagyon jó, csak a gyereknek sok volt. „Aztán, amikor láttam a gyerekemen, hogy elkezd kötözködni, verekedni, ordibálni, indokolatlanul sírni, akkor kézen fogtam, mert tudtam, hogy mindig így lesz, vasárnap délelőtt elmentünk csak kettesben, kutyával. Mentünk egy órát, s ezalatt a gyerekem lenyugodott. S utána vissza lehetett engedni a többiek közé. De akkor az az ő egy órája volt, annak megvolt a ritmusa, szép lassan mentünk, volt egy kör, azt mindig megcsináltuk… Igazodtam a gyerek tempójához, nagyjából egy óra múlva visszaértünk, és…” Tehát kiszámíthatóság! Tudom, hogy mire várhatok! Oké. (51:16)Aztán. Ez milyen érdekes! Nemcsak az imádság jelenthet egy ritmust. Rituálé, de közben egy ritmust is ad – esti ima – még akkor is, hogyha egyébként beleszól, ő nem imádkozik, „Most mondjad!” – „Nem mondom!” – tehát egy csomó forgatókönyv van… Azzal együtt is jó. Azzal együtt, hogy van közben egy ’húzd meg – ereszd meg’. Attól függ, hogy éppen ki hogy van. És milyen nagy dolog, ha éppen ott valami éneklés is van, mert az éneklésnek is van ritmusa. És aztán ugye a mesét mondjuk – annak is van egy ritmusa. Hát az egyik legmegtisztelőbb élményem volt az, azt mondja az egyik kedves ismerősöm: „Képzeld el, egyszer csak hallom, hogy az emeleten te beszélsz. Fölmegyek a gyerekhez, egy előadásodat hallgatja. Le van oltva a lámpa, és…” - „Mit csinálsz?” Azt mondja: „Olyan megnyugtató hangja van! Erre olyan jól el tudok aludni!” A felnőttek azt mondják: „Mit affektál itt a színpadon!” - A gyereknek meg az olyan jó, megnyugtató… (52:40)Már olyat is hallottam, hogyha hosszú útra mennek gyerekekkel, beraknak. S akkor (a horkolást imitálja).Ja. Már 25-ször elővettem, mindig akarok valamit mondani, csak… elsodornak az impulzusaim. Hogy például annak is van egy kiszámíthatósága, ritmusa, sőt rituáléja, ahogy egymással beszélünk. Hogy mikor az anyukám azt mondja, hogy „Feri, te ezt ne vedd el, hanem kérd meg, hogy elvehetem?” Hogy akkor kialakul egy rituálé. Hogy ott van, és: „Kér belőle még valaki?” Egyetlenegy sütemény van. Akkor nem azé, aki a leggyorsabb, hanem ahhoz kapcsolódik egy rituálé. Mégpedig az, hogy: „Kéri-e még valaki?” És akkor megfelezzük, vagy elharmadoljuk. Vagy valakinek lehetősége van a másik jólétéhez hozzájárulni: „Edd meg te!” Ugye az komoly nyereséggel jár azt mondani, hogy: „Edd meg te!” Vagy azt mondani, hogy tulajdonképpen én nem kérem. Mert tele van mazsolával, utálom. (54:04)Szóval, hogy az udvariasságnak, a beszédben való udvariasságnak az ezer apró dolga tulajdonképpen egy kiszámítható rituálét és ritmust hozott az életbe. „Szabad?” Vagy kapom - „Köszönöm szépen!” Hogy például kapok valamit, s azt mondom, „Köszönöm.” Fölállok az asztaltól, s azt mondom: „Nagyon finom volt!” Nem tudom, nekünk azt kellett mondani, hogy nagyon finom volt. Persze, aztán hülyéskedtünk, elkezdtük ilyen kánonban mondani: (Feri óvodás hangon kántálva) „Kööööszönjük szééépen a vaacsorát, naagyon fiiinom voolt!” Anyukám meg boldogtalan lett tőle. Hmmm… Szegény. (55:00)Na. Szóval, amikor megtanuljuk ezeket a nagyon egyszerű mondatfűzéseket, ahogyan megköszönjük, ahogy kérjük, ahogy udvariasak vagyunk, az ad egy rítust, egy rituálét, egy ritmust. És a szó jó értelmében a beszédet, a kommunikációt kiszámíthatóvá teszi. Hogy milyen nagy dolog az, és hogyan szokták sajnálni, akiknek kimarad ez az életéből, mondjuk elköszönünk egymástól, és akkor adok két puszit. „Szia, papa!” – cupp-cupp. Annyira bennem van apám azzal a lehetetlen Pitralonnal pacskolta be az arcát borotválkozás után, de mégis, nekem az apámnak az egyik illata ez a lehetetlen Pitralon nevű… Ilyen, már a neve is, értitek… Pitralon! Ti mire asszociáltok arról, hogy Pitralon? Hát ez minden, csak nem egy jó illat! Pitralon… (56:08)Szóval. Mikor katona voltam, alkoholt, ugye, nem lehetett bevinni. Ámde ugye borotválkozni kell! S ha valakinek érzékeny a bőre, arcszeszt kell használnia. Ezért láttam ám én az őrmester… Ott voltam, alapkiképzés volt, őrmester megállt a szekrénynél, ugye szekrényben ott voltak a tisztasági cuccai, és nyomta a Pitralont befelé! Azért ahhoz már nagyon… Ez a stressz! Pitralont ivott! Még jó, hogy nem szagolt rám! Én meg: „Apa! Apa!” (56:51)Na, gyerünk már! Komolyan! Jó. Hogy ráadásul, hogyha a ritmus valamiféle rituáléhoz kapcsolódik, akkor az valami nálunk többre, valami nálunk magasabbra is következtetést ad. Hogy azt mondjuk: „Ezt most így csináljuk, mert…” Ehhez lehet valamit mondani, de hogy mondjuk a karácsonyi ajándékozás úgy megy, hogy… És pusztán azáltal, hogy a család összes tagja igazodik valami rituáléhoz, ezzel kifejezzük azt, hogy valami nagyobb rend létezik a világban, és mi ehhez alkalmazkodunk. Egy gyerek számára az anya a világ. Utána anya-apa a világ, anya-apa-tesó a világ, anya-apa-család – ez a világ. Tehát, ha vannak rituálék a családban, és ezek nem föltétlen vallásos rituálék. Ugye, ezt tudjátok? Vannak nem vallásos rituálék. Vannak nem vallásos rítusok. És ha valaki nem vallásos, akkor legyenek nem vallásos rituáléi, és nem vallásos rítusai. Hurrá, hurrá! Nagyon jó, hogyha ezek vannak! (58:15)És akkor egy gyerek belenő abba az élménybe, hogy itt mindenki igazodik valamihez. Tehát, akkor van valami nálunk több, valami, amibe bele lehet simulni, ami jótékony, és… Pusztán azáltal, hogy valamit valahogyan, ritmikusan, kiszámíthatóan csinálunk. Hej-haj! (58:39)Jó. S ráadásul, ráadásul a ritmus folyamatot teremt. Ha tudjuk, hogy valaminek van egy ritmusa, akkor egyszer csak belekerülünk abba, hogy eleje – közepe – vége. Eleje, közepe, vége, nemcsak most és itt. Hanem eleje, közepe, vége. Hogy tudom, hogy ez most a közepe, most vége. Most itt tartok, most ott tartok, most amott tartok. Ahol a belső impulzusoknak a kontrollja nem tudott megfelelően kifejlődni, ott nincs eleje, közepe, vége. Hanem, és így fogalmaztam ezt meg, talán ez érthető, hogy aki így van, ő nem a jelenben él, még ha esetleg ezt ő maga így szereti a maga számára megmagyarázni, hogyha nem látja azt, hogy ez mekkora zavar. Ő nem a jelenben van, és mindig kifejezi magát csodás improvizatív képességével, hanem a jelenből él. Mindig csak a jelenből tud élni. Nem a jelenben, hanem a jelenből csinál mindig valamit, mindig csak a jelenből. Sohasem a jövőből, a reménységéből. Abból, hogy 3 hónap múlva lesz Mikulás. Nem, egy kicsit több. Lesz Mikulás! Megfogjam a kezed? (60:02)Szóval, hogy azt mondom, ha a jelent nézzük, biztos másképpen reagálnék a jelenből, de tudok nemcsak a jelenből egy választ adni az életre. Hát egész más, hogy valaki a jelenben van, vagy a jelenből van csak. Hogy magamat folytonosságként észlelem-e, vagy nem. Ha zavar van, tulajdonképpen nem észlelem magamat folytonosságként. Hanem töredezetten észlelem magam. Mindig a jelenből, ami éppen… Ez egy zavar! És erre azt mondhatnánk, hogy tulajdonképpen az illető… tán kevésbé kéne azt mondani, hogy beteg. Inkább azt kellene mondani, hogy valami nincs meg nála, valami nem fejlődött ki, valami nem jött létre. Ami, ha létrejött volna, nem lenne ez a töredezettsége. Jaj! Hej-haj! (61:07)Jó! Gyorsan! Környezet. Mert erről már beszéltünk. Túl sok holmi. A felnőtt világot megtanítottuk arra, vagy megtanultuk, vagy nem tudom, mi történt, hogy legyük elégedetlenek azzal, amink van. Nem elégedettek, elégedetlenek! Ugye, hogy újabb és újabb! És hogy, a folyamat végén pedig gondoljuk azt, hogy a vásárlás egy jó dolog. Tulajdonképpen ez a két dolog nagyon sajátosan szinte összeütköztethető egymással, hogy a kapcsolataink fontosak-e, vagy a vásárlás. Hogy a mi világunk nem azt mondja, hogy a kapcsolatok fontosak, hanem azt, hogy a vásárlás! Hogy a vásárlás meg tud neked adni valami olyasmit, ami fontos, és amire szükséged van, és amitől jól leszel. A kapcsolatok pedig állandóan elvesznek tőled valamit! Kompromisszumokat kell kötni, figyelni egy másik emberre, alkalmazkodni, rettenetes! De a vásárlásban szabadon mész a bankkártyával… Na, melyik medve legyen? (62:20)Na jó. Tehát, környezet.És utolsó pedig, mert erről már beszéltünk. Tárgyak, felezni, kevesebb, és a többi. Nem ragozom!De amit még akartam mondani: a felnőtt világ kiszűrése. Erről is rengeteg szó esett. Egy valamit mondanék még, ez pedig az a felnőtt, aki azáltal akar jót tenni a gyerekének, hogy felnőttnek tartja. Ezért beavatja őt, most nem abba, amiről beszéltünk, hogy: „Szurkolj, Pistikém, értem! Anya a főnökével tárgyal ma délelőtt!” Pistike óvodás, most megy az óvodába. Neki azzal kéne foglalkoznia, hogy sárga lapát, vagy piros lapát. Hogy nagy legyen-e a vár, vagy ne, hogy csináljon-e árkot köré, vagy ne, és honnan lesz oda víz? Ez! Ez a téma! Nem az, hogy anyának csinosnak és okosnak kell lenni, mert a főnökével tárgyal, és ezen múlik, hogy kap-e plusz prémiumot, na, akkor Karácsonyra meglesz a cucc. Mert ha van cucc, akkor jó minden. Ha nincs cucc, akkor meg majd ülünk ott szomorúan a fa körül. (63:54)Most. Na, erről már volt szó. De a másik. Az, amikor a felnőtt megbeszéli a dolgokat a gyerekkel. Sőt, a nevelés nem tudom mijére hivatkozva 5-6 éves gyerekkel még a következőt: „Láttam rajtad, hogy frusztrált voltál, mikor a kistestvérednek odaadtad a Barbit. Akarsz róla beszélni?”- „Jól látom, hogy frusztrált voltál inkább, mint csalódott?” Hogy tükrözi a gyerekét. „Olyan ideges vagy ma, Péter!”Azt mondják az okosak, 8-9-10 éves korig egy gyereknek érzésekre meg az érzelmeire hangolódó szülőre van szüksége, nem arra, hogy az érzéseit elemezzék! Meg hogy őt elkezdjék faggatni, hogy mit érez! „Mit érzel, Pisti? Mert látni látlak, csak nem tudom eldönteni. Várjál! Van egy lapom, a fő érzések föl vannak írva név szerint. Négy csoportba van osztva: öröm, szomorúság, félelem és harag, és az alcsoportok. Várjál, mondom, és szólj, amelyik stimmel!” „Mert én nagyon megértem, hogy te most lehetsz frusztrált, csalódott, ideges, feszült, haragos, hiszen válunk. De te nekem nagyon fontos vagy, és most szeretnék beszélgetni veled arról, hogy hogy érzed magad! Mert én tudom azt, hogy 6 évesen nem könnyű, ha válik egy apa az anyától. De én most itt vagyok veled, és most beszélgessünk arról, hogy mit élsz meg.” „Tehát mondom tovább. Elégedetlenség…” ’nyomorultul érzem magam’, az egy érzelem? Utálod anyát?! Micsoda?!” (66:17)Na jó. Szóval, a felnőtt világba úgy is túlságosan be lehet avatni egy gyereket, hogy olyan értelemben túl nagy terhet rovok rá, amire ő nem képes, nem kell neki tudnia az…Mentálhigiénés szakirányú szakképzés. 30-40-50 éves felnőttek. Azt gondoljátok, hogy az érzéseknek tudják a szavait? A szakemberek nem tudják a szavait! Hát azzal kezdődik egy másoddiplomás képzés, - tényleg ezzel kezdődik! – hogy 40 éves emberek kezébe adunk egy listát, hogy hogy vannak az érzések. Milyen szavakat lehet rájuk használni. És azért csináljuk így, mert kiderült, hogy szükség van rá. Mert ha én felnőtt vagyok, s egy felnőttel beszélgetek, ott rendjén van! Hogy az nagy segítség egy felnőttnek, ha végre kimondhatja, kifejezheti, kimutathatja azt, hogy ővele mi van. Hogyha az érzésénél lehet. És hogy az egy stabilitást ad, ha nemcsak dühöng, hanem azt mondja, és megtanulja, hogy: „Dühös vagyok! Dühös vagyok!” – Hogy látjátok, ez egy kontroll is! Mert nem üti a segítőjét… Ugye, mert így is csinálhatná, dühös, és akkor üt-vág. - „Így vagyok, látod?!” Tehát így is a tudtára adhatja a segítőjének, hogy mit érez, de az máris az önszabályozás, önkontroll, önfegyelem, önstabilizálás, hogy azt mondja, hogy: „Dühös vagyok!” Ha tudja ezt a szót, hogy dühös vagyok. Ez egy felnőttnél nagyon jó, hogy vannak szavak. Meg lehet nevezni. Sokszor, amikor egy felnőtt megnevez valamit, ami benne van, az egy óriási fölszabadultság. „Hát ez van! Pont ez van!” (68:27)De egy 9 éves gyereknek, 5 éves gyereknek nem arra van szüksége, hogy a szülő, mint egy jó segítő, tűélességgel megnevezze, hogy mit érez, hanem, hogy ráhangolódjon! Hogy magába vegye azt az érzést, vagy érzelmet és indulatot, azt tartsa, s kapcsolatban maradjon a gyerekével. S hogy ez megtörténik, a gyerek le tudjon higgadni. Valamit tanuljon magával kezdeni azáltal, hogy a szülő tud vele mit kezdeni. Ugye mindig ez a trükk! Ugye, nagyon egyszerűen így szoktuk ezt mondani: az a gyerek tudja magát megnyugtatni felnőtt korában, akit gyerekkorában valaki megnyugtatott. Az tud megbocsájtani, akinek megbocsájtottak, az képes magát kontrollálni… Nem az, akit kontrolláltak gyerekkorában, hanem akinek az anyukája tudta magát kontrollálni. Az képes magát fegyelmezni, akinek olyan apukája volt, aki maga képes volt magát fegyelmezni. Például, a saját gyerekével való kapcsolatában. Hát ez benne a szép! Hogy éppen a gyerekem így csinálja, úgy csinálja, még be sem épült a gondolkozása folyamatba, de én magamat tudom kontrollálni és fegyelmezni. S a gyerek ezt át tudja venni. Be tud épülni. (70:04)Na, jól van! Tyúúú! Idő! (Feri nagy levegőt vesz) – Ez is egy ritmus! Tényleg, ahogy jöttem, ez jutott eszembe, hogy annak is van egy ritmusa, hogy 13 év, minden kedd. Hogy ez olyan jólesik nekem, hogy amióta csináljuk, még egyetlen kedd se maradt el betegség miatt! Betegség miatt soha. Néhányszor voltam külföldön, vagy ünnep volt, de.. Hogy ez jó, hogy így van! Nekem is nagyon jó! Kedd, akkor…Jól van! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! (70:53) Lejegyezte: H. E.