Elégtelen önkontroll, önfegyelem 8.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Múlt alkalommal kifejeztem a hálámat felétek, hogy hajlandók vagytok velem együtt lelassulni. Azt nem tudom, hogy egyszerűsítjük-e az életet, de talán már az is valami, hogy kicsit csökkentjük a tempót. És hogyha a tempót csökkentjük, az információ áradatból kivonjuk magunkat, és tulajdonképpen néha egy-egy olyan információt járunk körbe, egy-egy olyan gondolatot vagy fölismerést mélyítünk el, ami már ismerős számunkra, akkor talán sikerül kivonni magunkat abból a tempóból, ami általában a legtöbbünk számára túl nagy stresszhatást jelent. És ha ez így van, akkor talán még képesek leszünk arra is, hogy saját magunkra hangolódjunk. Mert eddig mindig hogy mondtuk, mondtuk és mondtuk, hogy milyen nagyszerű dolog, ha a segítő rá tud hangolódni a pedagógusra, az anyára és a gyerekre; hogyha az anya rá tud hangolódni a gyerekére; ha a pedagógus rá tud hangolódni a szülőre és a gyerekére… S tulajdonképpen erről nem beszéltünk, hogy milyen nagy dolog az, hogyha éppenséggel le tudunk lassítani annyira, hogy rá tudjunk hangolódni magunkra. A hálám továbbra is tart, mert nem akarok tovább sem sietni, hanem mindig csak ott járni-kelni a már egyébként fölfedezett dolgok között…. Nem hoztam régi matchboxot! Hát ennyire hogy lehetek! Látjátok! A túl sok stressz! Szóval, nem hoztam régi matchboxot, de mindenesetre szimbolikusan tologassuk a régi, jól ismert játékainkat. (02:06)

Emlékeztek, a régi, jól ismert játékunknak ez a neve, hogy elégtelen önkontroll, önfegyelem, ezt a játékot tologatjuk most itt. És hogy ennél a sémánál, ennél a zavarnál próbáltuk nagyon-nagyon hangsúlyozni azt, hogy mekkora fordulat, ahogyan nem azt teszem, amit általában teszünk, hogy kiabálok egy gyerekkel, aki egyébként is már a szorongásával van elfoglalva, és azzal, hogy kívül figyeli, hogy honnan jöhet még valami fenyegetés. És mert a szorongása leköti, meg az aggodalom, hogy kifelé néz, hogy hol éri még őt valami olyan hatás, amire nincsen fölkészülve. Ezért, amikor kiabálunk vele, hogy: „Figyelj már oda!”, akkor hogyan lehetetlenül el. És ezért nem érdemes kiabálni a szülővel sem, mert a szülő, ha nem lenne neki túl sok az élet, tudna ráhangolódni a gyerekére. S ezért nem érdemes a pedagógussal sem kiabálni, mert ha nem lenne neki túl sok az élet, akkor képes lenne a gyerekre meg a szülőre hangolódni. S a segítőkkel sem érdemes kiabálni, és a többi, és a többi. Hanem változtassunk a nézőpontunkon! S akkor ebben a nézőpontváltásban az történik, hogy inkább odaülök a gyerek mellé, megpróbálom megérteni magam, hogy miért olyan nehéz megérteni őt. Picit úgy lelassulok, egész magamra hangolódok, és ilyenkor persze fölerősödnek a zavaraim. (03:44)

És a fordulat abban van, hogy mi lenne, hogyha a zavarainkat is megbecsülnénk? És emlékeztek, hogy így jutottunk el ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy a lélek semmit sem tesz cél nélkül. És amikor valahol kialakul egy zavar, ez lehet magatartászavar, hiperaktivitás, akármi, amire nektek gusztusotok van, amikor kialakul egy zavar, az nem cél nélkül van. Tehát, amikor látjuk, hogy valakiben valami elakadás van, magunkon látjuk, hogy valami zavar van velünk, akkor ez azt jelenti, hogy ez biztos, hogy valamilyen céllal történt valamikor. Mert a lélek nem tesz semmit cél nélkül. Ezért a zavarunknak valami fontos értelme, jelentése, jelentősége van. Ezért a zavarunkat nem gyorsan megszüntetni volna érdemes, hanem sokkal inkább magunkra hangolódni, beleértve a zavart is, és valamit megbecsülni és értékelni belőle. Ugyanis egészen biztosak lehetünk abban, hogy ez a zavar, mert céllal alakult - emlékeztek, a sématerápiában mindig azt mondjuk, hogy a sémában vannak gondolatok, érzések és érzelmek, emlékek és fizikai állapotok, de a cselekvés nem része a sémának, hanem a cselekvés válasz a sémára, illetve arra az élethelyzetre, amiben a séma kialakult. Ugye, ez most már megvan, a kisujjból kirázzuk ezt. Ennél a sémánál például, elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem, az illető belemegy a séma logikájába, és nem is kontrollálja magát. Nem fegyelmezi magát. Ezért, mikor meg kellene csinálnia valamit, de az számára már túlságosan is nyomasztó, és unalmas, és a többi, föláll, és abbahagyja. Ez az egyik magatartásforma. A másik magatartásforma, ami kialakulhat valamilyen olyan élethelyzetre, amikor már érdemes, hogy valami zavar kialakuljon, hogy az illető inkább nem csinál semmit, nem vállal felelősséget, hogy eleve ne kelljen olyan helyzetbe kerülnie, amire azt mondja, hogy ez már nekem sok. S a harmadik, hogy valaki vasfegyelemmel túlfegyelmezi, kontrollálja saját magát. Amikor tehát kialakul ez a 3 fajta cselekvésmódunk, ami válasz a sémára, illetve arra a helyzetre, ami ott és akkor túl sok, azt lehet mondani, hogy már megérte a lelkünknek kialakítani egy zavart. Azt mondta, ez már elég nehéz helyzet ahhoz, hogy itt ezzel már kell valamit csinálni. Ezért a zavarnak nemcsak célja és értelme van, merthogy a lélek hozza létre, hanem éppenséggel ara is utal, hogy valamikor olyan helyzetbe kerültünk, amikor ezt már érdemes volt csinálni. Ez sokkal megértőbbé tud bennünket tenni saját magunk felé. Talán még lesz bátorságunk magunkra hangolódni is. (07:10)

Most eszembe jutott két történet arról, hogy például milyen nagy dolog, ha valaki nem akar fejlődni. Ez persze egy zavar. Nem akarni fejlődni, egyáltalán, ugye, csak úgy… Hát…

Volt egy fiatalember. Huszonvalahány éves volt, és az egyik reggel nem kelt föl az ágyából. Talán emlékeztek, jó pár évvel ezelőtt meséltem ezt a történetet. Nem kelt föl. De nem kelt föl egy hétig, meg két hétig, meg egy hónapig. Egyszerűen nem kelt föl. Egy kétszintes házban lakott még a szüleivel. És ezért a szülei, hogy valahogy segítsék őt életben maradni, vitték be neki az ételt. De ő nem kelt föl. Persze a szülei még jobban megijedtek, s akkor egyik segítőt a másik után szervezték oda, egyik segítő a másik után próbált a zavarral valamit kezdeni, hogy egy felnőtt férfi nem kel föl az ágyból, és sehova se jutottak. És a történetnek a vége - emlékszik rá valaki? Fantasztikus! Ha jól látom, senki nem emelte föl a kezét! Hát ettől mindig úgy meg tudok döbbeni! De, de! Jól van! Jó! Örülök, hogy föltetted a kezed! Ez jó! Köszönöm! Tényleg! Ez nagy dolog, senki nem teszi föl a kezét, és akkor valaki fölemeli. - Szóval. Hát nem tudom. Most ezen elgondolkozom egy kicsit. Amikor azt mondom, hogy hat évvel ezelőtt már egyszer elmondtam, annak kb mennyi realitása van. Annyi, hogy 6 évvel ezelőtt elmondtam, ennyi realitása van. (09:05)

Tehát, a fiatalember nemhogy egy-két hónapig, több mint egy évig nem kelt föl. Tulajdonképpen a segítők kudarcot szenvedtek, akik meg akarták szüntetni ezt a zavart. Egyszer csak a fiatalember a következőt tette. Lent az édesanyja almás süteményt sütött. A földszinten. S a fiú több mint egy év után teljes váratlansággal úgy pizsamástul megjelent a földszinten, s azt mondta az édesanyjának, olyan jó illata volt az almás sütinek, hogy muszáj volt lejönni. Szüksége volt egy évre, hogy le tudjon jönni. S micsoda döbbenetes nagy dolog, hogy megengedte magának azt, hogy érje őt valami, amire azt mondta: „Na, ezért érdemes fölkelni!” Nagy dolog. Nagy dolog! Azt is mondhatnám, még akár így is mondhatnám, hogy kevesünknek van ekkora bátorsága. Nagy teljesítmény. (10:42)

És akkor Carl Gustav Jung jutott eszembe - nem nyitom ki rendesen a számat, vagy a hideg hat rá - Jung pedig, nem tudom pontosan az számot, valahogy 50 év körül volt, s azt mondta, most egy ideig abba kell hagynom a segítő munkámat. És tudja-e valaki, hogy ez alatt az egy évig nem csinált semmit, már ami az ő orvosi, pszichiátriai, tödömdödöm munkája lett volna. S tudjátok-e, mit csinált ez alatt az egy év alatt? Tessék? (A nézőtérről valaki hangosan mondja: „Köveket rakosgatott.”) Köveket rakosgatott, homokvárat épített. 50 éves férfi. Lehet, hogy 48 volt, vagy 53. Persze, most mondhatjátok, na, micsoda luxus, meg én engedném ezt meg magamnak… De ez a két történet azért fontos nekem, nem azért, mert mi ezt lehet, hogy meg tudjuk csinálni, nem tudjuk, nem tudom, hanem hogy jól mutatja azt, hogy a léleknek néha mire lenne szüksége. Hogyha valaki magára hangolódna, azt is mondhatná, azt hiszem, hogy nekem egy év kéne… És, hogy ez reális. Körülbelül az reális, hogy valaki 40-50 évesen egy évre azt mondja, hogy ’Köszönöm szépen! Köszi!’ (elneveti magát) Ebben volt valamennyi saját élmény! Tényleg! Igen. Hát ebben volt. (12:26)

Na. Oda szeretnék visszakanyarodni… Arra is emlékszem, amikor édesanyám meghalt, hogy milyen hihetetlen pontosan tudtam, hogy nekem most föl kellene függesztenem azt, hogy nem tudom én, 100 %-ig káplán vagyok valahol. Ezt most abba kellene hagynom. De nem azért, mert nem vagyok pap, vagy mert nem kéne ezt csinálnom… Minden rendben volt, csak tudtam, hogy a lelkemnek most arra lenne szüksége, hogy nem tudom, meddig, de valameddig most ezt ne kelljen csinálni. Hogy lehessek egyszerűen csak magammal. És aztán, ahogy teltek a hónapok, egyre-másra reflektáltam azokra a zavaraimra, amik abból fakadtak, hogy nem léphettem ki. Már nem a papságból, hanem abból a helyzetből, amiben úgy éreztem, hogy ebből nekem most egy picit hátra kellene lépnem. Erről beszéltem nektek az évkezdéskor is. Hazajöttem az egy, majdnem… hát, több mint 3 hét szabadságból, és arra jutottam, hogy körülbelül két és fél – három hétre lenne még szükségem. És amikor érzem, hogy nem vagyok elég koncentrált, ezt most lerakom, ehhez most nincs erőm, és ingerültebb vagyok, akkor tudom, hogy azt a 2-3 hetes hiányomat tolom magam előtt, és most már mindjárt december van. (14:05)

Szóval, azért ha a mi felnőtt világunkat nézzük, akkor látjuk, hogy néha mekkora jelentősége volna, ha magunkra tudnánk hangolódni, és néha radikálisan tempót tudnánk váltani. Hogyha a lelkünket kérdeznénk, ő azt mondaná, hogy ez biztos, hogy sok. És persze annak is van megerősítő jellege és szerepe, hogy tovább tudjuk vinni az életet. Annak is van jelentősége. És nagyon nagy értelme. De ami bennünket, még egyszer hangsúlyozom, ilyenné tesz, hogy mi felnőttként néha azt mondjuk, hogy most elmennék egy évre – egy gyerek hova megy? Egy gyerek hozzánk képest milyen döbbenetesen kiszolgáltatottabb és eszköztelenebb! Azzal a terheléssel, ami őr éri. És mi felnőttként lehet, hogy azt mondjuk, hát mi az? Hát mindenki el tud menni az iskolába! De megnéznénk, hogy abban a lélekben mi zajlik, akkor azt mondanánk, lehet, hogy mindenki megy, de a Pistike most itthon marad. Milyen nagy dolog! Megvan az az élmény? Például a szüleimnek nagyon hálás vagyok azért, hogy néha lehetett velük olyat csinálni – mondjuk anyukámmal, mert apukám nem volt otthon. Ha valaki nincs otthon, nem nagyon lehet vele azt csinálni… - De anyukámnak néha azt lehetett mondani: „Én ma úgy nem mennék suliba!” Nem kellett érte hazudni! Az nagy dolog! Volt egy olyan bizalmi viszonyom anyukámmal, hogy akkor azt mondta, persze akkor ő hazudott helyettem, jut eszembe, most, hogy a történetnek ehhez a pontjához érek. Tényleg ez jó… Beírta az ellenőrzőbe, hogy gyomorrontás, vagy ilyesmi. Voltunk azért egy olyan bizalmi – egy afféle bizalmi viszonyban, hogy ezzel sosem éltem vissza. Erre nagyon világosan emlékszem. Nagyon meg tudtam azt a napot becsülni, ami csak úgy adatott. Hej-haj! (16:35)

Ott hagytam abba múltkor… emlékeztek, a macsó csávónál. Megvan? Azt a történetet még nem vittem végig! Mit is jelent az? A mi világunkban a kisfiúk azt csinálják, hogy amikor sorozatosan nehéz élethelyzetbe kerülnek, akár a szüleik válása miatt, vagy amiatt, hogy túl nagy terhelést kapnak, túl sok felnőtt világ, túl, túl, túl, s van már valamennyi erejük, akkor elkezdenek kialakítani maguknak, így mondják, egy pszeudo-autonómiát. Magyarul: látszat-függetlenséget és szabadságot. És akkor lesz egy kis csávó, aki megy, és… (Feri harciasan fúj egyet) Ebben vannak kilengések, mondjuk, mikor megveri az osztálytársát, királykodik, hatalmas történetei vannak, él abból a belső nagyzásos fantáziálásából. Ez nem rossz dolog, mert segíti őt életben maradni. De valójában ez egy zavar is, mert megtanul élni, de a valóságnak pont a felét kizárja. Ez a saját gyöngesége. Hát azért zárja ki a saját gyöngeségét, mert egy olyan élethelyzetben van, amikor a lelke valamiképpen úgy dönt, hogy ez már sok a gazdinak. Ha sok a gazdinak, akkor azt hárítsuk el tőle. De nem teljesen eszköztelen és tehetetlen ez a kissrác, ezért elkezd nagyképűsködni. És a kultúra ezt megerősíti már kisgyerekkorban is. Aha! Szupersztár, nem tudom, micsoda. Hogy mondják? Mik ezek? Vasember, vagy mi? (19:00)

Voltam Madame Tussaud panoptikumában, pa-nop-ti-ku-má-ban, ez rettenetes… és ott beültem életem első 4 D-s moziélményére. És szuper hősök küzdöttek a gonosz ellen 4 D-ben. Elmondhatatlan élmény! Tényleg! Nagyon jó volt! Nagyon! Iszonyú jó volt, csak olyan rövid volt!

Szóval, nagy dolog, hogy van annyi ereje, hogy hősködjön, nagyképűsködjön. És amikor azt látja, hogy valamelyik osztálytársa gyenge, még bele is rúg. Hiszen mit hárított el magától? Éppen a gyöngeséget. Mert az túl soknak bizonyult számára. Ezért egy ilyen kisgyerkőc tud nagyon kíméletlen lenni… A szüleinek is beszól ám előbb-utóbb! Ugye? Amikor 18 éves lesz, merthogy kidolgozza egyre jobban magában ezt a fain csávót, persze, hogy fölveszik őt a közgázra, vagy a jogi egyetemre! Vicceltek? Rosszabb esetben valami durvább életvonalat választ, ahol a fizikai erővel lehet valamit. S akkor, hogy ez törvényes vagy nem, az megint egy másik kérdés. Tehát vannak ilyen különböző minőségek, hogy hogy lehet ilyen kemény csávónak lenni. (20:39) De a kemény csávóságot a mi kultúránk nagyon megerősíti. Nagyon megerősíti! És hogyha van egy cég, ahol „Mi vagyunk a legjobbak, piacvezető fityfiritty” - és neked ez a túlélési stratégiád, hogy valamikor az összes gyöngeséget eltolta magától a lelked, és te kidolgoztad magadból az erős csávót: „Itt az én helyem! Hohohohóó!!!” És akkor leszel egy kíméletlen középvezető, akkor, még ha ezt bírod csinálni, akkor gyorsan előrejutsz, ugye? Mert neked nem fáj, ahogy a másikat taposod! De ez a vicc, hogy tényleg nem fáj! Mert amikor fájhatott volna, az túl sok volt neked. A lélek úgy döntött, hagyjuk ezt a fájdalmat, a gazdi nem fog tudni élni. Ezért ott nagyképűsködsz, harcolsz meg piacvezetsz, és körülötted hullanak az emberek. (21:45)

Azt lehetne mondani, hogy ez a gazdasági, meg mindenféle világválság nem tett jót ennek a zavarnak. Még sokan 40-50 éves korukig ezt esetleg tudták volna csinálni, ha van hozzá hely. De most nincs. Nagyon sokaknak a zavarodottsága, most főleg férfiakról beszélek, emiatt van. Mert nem az történt, hogy a saját személyiségfejlődésében jutott el oda, hogy megcsömörlik. Mert egyébként nyugat-európai kutatások mutatják azt, hogy olyan 40 körül, de sokszor már 40 alatt egy csomó férfi, aki ezt az irányt vitte, saját maga csömörlik meg. Ez egy jó forgatókönyv! Mert belül elindul egy másik erő, ami azt mondja, hogy ez nekem már nem elég. Na, ez nagyon jó! De Magyarországon sajnos nem várhatjuk ki, hogy mi csömöröljünk meg. Hanem az történt, hogy egy csomó csávó, aki még úgy 5-10 évig nagyképűsködhetett volna, most már nem tud. Mert vagy kirúgták, vagy felezték a fizetését, vagy mittudom mit csinált, vagy kétszer annyi lett a munkája. Azt meg már ő sem bírja. Hej-haj! (23:10)

De ezért, akik úgy tanultak meg élni, hogy kizárják a gyöngeséget, és nagyképűsködnek - tulajdonképpen ez a zavar egy értelmes zavar. Célja van. És amikor kialakult, akkor segítette ezt a valakit megvédeni a saját sebezhetőségétől, gyöngeségétől, attól, ami számára hordozhatatlannak tűnt. (23:40)

Mondok egy klasszikus női utat. Hmmm… Hát milyen a klasszikus női út? Klasszikus női út, hogy nem arra bíztatunk benneteket, hogy vegyétek föl a nem tudom mit. Mondjatok már egy ilyen szuper hőst! Láttam, de nem… Batman? Tényleg, az az, Batman! Hát a Batman! Hát a nők kevésbé szoktak Batmanek lenni. (Valaki bekiabál: „Macskanő!”) Macskanő!! Ez a női változat, ugye? Azért csak van olyan! Charlie angyalai! Na, azért csak találunk valamit! Jó! Persze, sok nő is van, aki ezt az utat viszi! A nők sokszor kíméletlenebbek, mint a férfiak. Állítólag a lágerekben a legkegyetlenebbek a nők voltak. Egy-egy nő egészen eszeveszett tudott lenni. (24:59)

Na jó. A Chuck Norris-os történetemet elmondtam múltkor? Nem mondtam el? Ez komoly?! Semmire sem emlékeztek, nem tudok bennetek bízni! Hiába kérdezlek titeket! Nem mondtam el a Chuck Norrist? Nem? De? Nem! Jó. Azt mondja: ”Hé, Chuck, hány fekvőt tudsz lenyomni?” Válasz: „Höööö! Az összeset!” Szóval, ez az egyik irány. A másik irány, ez inkább egy klasszikus női. Képzeljük el, hogy az a kislány azt veszi észre, hogy hát az anyja fáradt. Apja feszült, egymással ordibálnak. Másnap is, meg harmadnap is ordibálnak. Sok lány milyen következtetésre jut? Nyilván arra, hogyha szüleim ordibálnak, ez nekem nem jó. Mit tehetnék én azért, hogy a szüleim ne ordibáljanak annyira? Hogy anya ne legyen szomorú, apa ne legyen dühös, apa ne igyon annyit, anya… ne egyen annyit. Nem tudom. Nagyon sok kislány úgy dönt, hogy akkor a legjobb, ha velem nem lesz semmi baj. Legalább velem akkor ne legyen bajuk. De hogy tudja egy kislány azt csinálni, hogy vele ne legyen baj? Azt, hogy éppen azokat a késztetéseit, mindenfélét, ami természetes része a gyerekkorának, mind eltünteti. Mi fog ebből következni? Hogy sok kislány agyonalkalmazkodja magát. De agyon! Csontig. Csontig-velőig megtanul alkalmazkodni, hogy ne okozzon zavart a szüleinél. Mert hiszen van ott bőven elég! És ez ugyanúgy mehet, még 20 évesen bírod, még 30 éves, igazi jókislány-történetek, és akkor 35-40-45, fölrobban az egész. De akkorát szól! Egyszer eleged lesz belőle. Az, hogy valaki túl alkalmazkodik, az is egy zavar. De célja van. Nagyon világos, érthető célja van. Hmmm. (27:56)

Ezért nem érdemes gyűlölni a zavarainkat. Hanem, egy bölcs mondás, hogy azt tudjuk megváltoztatni, amit elfogadtunk. Ez megint csak ellentétes az általában vett gondolkodással, ha valamit rossznak ítélünk, akkor azt mondjuk, hogy ez elfogadhatatlan. S minél inkább elfogadhatatlanná minősítünk valamit, annál kevésbé lesz a kezünkben, hogy rajta tudjunk valamit változtatni. Ez a jó és rossz logikája nem föltétlenül segít bennünket a fejlődésben. Sőt! Hej-haj! Mikor azt mondjuk a zavarra, hogy rossz, és nem fogadjuk el, akkor valójában azt az üzenetet küldjük, hogy nem vagy elfogadható. És az benne a… Ez még önmagában hagyján is. De a legnagyobb nehézség az az, hogy amikor a zavarra azt mondjuk, hogy rossz, hogy tagadjuk azt, hogy annak célja és értelme van, és hogy a lélek benned nem ok, cél és értelem nélkül találta ezt ki. Tehát tulajdonképpen valami realitást tagadunk, mikor azt mondjuk, hogy ez a zavar rossz. És ezért egy nagyon nem tudatos tiltakozásunk szokott lenni, hogyha a zavarunkra azt mondják, hogy rossz. És ameddig mi magunk is azt mondjuk, hogy rossz, meg mindenki azt mondja, szinte ellehetetlenítjük azt, hogy abból a zavarból ki tudjunk jönni. (29:46)

Na most. Igen, föl akartam tenni egy költői kérdést. Lehetne játszani azzal, hogy a leglehetetlenebb zavaroknak keressük meg a célját és értelmét. Például a kapunyitási pánik egy klasszikus zavar. Olyan személyek, akik jól megtanultak alkalmazkodni a családi közegben, sokszor egyébként maximalisták is, nagyon jól rá tudtak hangolódni egy kisebb világra, ott alkalmazkodnak, meg tudnak felelni az iskolai elvárásoknak, ezeket a szabályokat elég jól képesek valahogy kézben tartani, de kint minden más. Ez a félelmük. Hogy ott ezt nem fogják tudni csinálni. S jön egy zavar, hogy nem mernek lépni. (a színpad szélére áll, egyik lába a levegőben) Látjátok, én most lépnék egyet, ez joggal ijeszt meg engem. (Igen? Ez jó! Valaki azt mondja az első sorban: „Engem is!”) Amikor valaki kapunyitási pánikban van, és azt mondja, hogy nem merek lépni, akkor mi kívülről elkezdjük azt csinálni vele, mint a 6 éves gyerekkel, amikor üvöltözünk, hogy vegye már a jobb kezébe a ceruzát, és írja le, hogy ’A’. S ez így van, hogy ’a’ és itt van a kis farkincája, mit nem lehet ezen megcsinálni?! Mikor valaki kapunyitási pánikban van, akkor ő pont úgy van, hogy úgy érzi, hogy a semmibe kell lépnie. Mert itt ezt a világot ismeri, és itt nagyon jól kitalálta, hogy kell élni, de errefele neki nincs még út! Most akkor kiabálhatunk, hogy: „Mindenki más meg tudja csinálni! Nem tudom, mit köll ettől betojni!” Csakhogy, amit ő átérez, ez. Hú, azért ez melós ám! És képzeljétek el, hogy nincs térdszalagom! Na, jó, de hát aki így is bírja, nem? (32:16)

Szóval, annak a zavarnak, hogy ő nem meri elkezdeni az életet, értelme és célja van. És tulajdonképpen a zavaraink nagyban segítenek bennünket élni és túlélni. A zavaraink segítenek minket abban, hogy képesek legyünk élni. Mert ha ott és akkor azt a fájdalmat át kellene élnem, akkor az a félelmem, ez lehet tudatos vagy nem tudatos, hogy abba bele fogok dögleni. Tehát a zavarainknak értelme és célja van, ráadásul segítenek túlélni, sőt élni. Mert a cselekvésformák tulajdonképpen valamilyen életstratégiát is kijelölnek számunkra. Segítenek nekünk élni. Ezt érdemes elismerni! Tehát az a félelem, hogy elmenjek az első munkahelyemre, és hogy ez valami iszonyatosan fenyegető, ez irreális. Nem? Nem olyan iszonyatosan fenyegető elmenni az első munkahelyre. De az a félelem, amit átélek attól, hogy egy olyan magatartásmódot próbáljak meg elsajátítani, amiben teljesen eszköztelennek és járatlannak látom magam, na ez a félelem reális. Tehát a félelem nem a helyzetből adódik, hanem belőlem. És ha belőlem adódik a félelem, az azt jelenti, hogy egy belső realitásból fakad. S ezek a félelmek egyébként nagyon erősek tudnak lenni. Mikor valakit megpróbálunk rávenni a jóra, miközben azt mondjuk a zavarára, hogy rossz, az nagyon-nagyon kétes eredménnyel szokott járni. Sokkal inkább érdemes azt mondani, hogy nagyon is érthető és jó az, ami itt történik. És akkor mi fog történni? Valaki, aki azt mondja, hogy: „Igen, de hát,… na jó, de hát azért mégiscsak… így akkor hogy lesz az első munkahely?” Akkor őbenne megfogalmazódott egy vágy, hogy a meglévő stratégiáit egy picit fejlessze és kibővítse. Háhá! Ez olyan, mint a fiúnak az almás pite illata. Amíg azt mondjuk, hogy keljen föl, nem fog fölkelni. Egyszer csak: „Asszem, most már föl kéne kelnem!” (35:06)

Mit gondoltok, például…. A legklasszikusabb. És hányszor beszéltünk erről. Önsorsrontó stratégiák, önmegvetés, önbecsmérlés. Ugye, amikor az önbecsülésnek a hiányából… Bántjuk, megvetjük, tönkretesszük saját életünket. Úgy is mondhatnám, hogy hát… ilyen mazochista magatartásformák. Ahogy magunkat szidjuk és bántjuk. Ennek van értelme? Van célja? Ennél értelmetlenebb, céltalanabb dolgot, mint hogy magamat bántom, sújtom, tönkreteszem, mikor ott az élet, megnyílik egy kapu, nem megyek be rajta… Hát ennél értelmetlenebb dolgot kevés… S közben pedig mi az értelme a mazochista magatartásformáknak? Háhá. Hogy szabályozhatom a fájdalmat. Gyerekkorban ugyanis a fájdalom úgy rám omlott, nem tudtam szabályozni. Nem volt, egyáltalán nem volt a kezemben. Elmenekülni sem tudtam, hova meneküljek? Nem tudok hova menekülni! Nem tudok mit csinálni! A paplant a fejemre húzom, ennyi? Vagy mi? Bepisilek? S akkor ott vagy 20-30-40-50-60 évesen, az össze okos könyv azt mondja, hogy élj, valósítsd meg magad, csak álmodni kell,… te meg még rosszabbul vagy. Még erre is képtelen vagyok, ezeknek a könyveknek igaza van! Ugye, hogy így van? Teremts magadnak egy világot, és lépj be a kapuján, meg nem tudom, mi…(36:58)

El kellene, érdemes volna elismerned azt, hogy amikor önsorsrontó tendenciákkal élsz, annak nagyon mély jelentése, értelme és célja van. Hogy te folyton-folyvást szabályozod és kézben tartod a rossz dolgokat az életedben. Te szabályozod! Most egy pofon innen, most egy onnan. Ugye, ahogy Adler mondja, ezt már sokszor emlegettem: „a legtöbb ember fölkel és elindul a pofonjáért”. Addig megy, míg meg nem kapja. És amikor kapott egy nagyot, azt mondja: „Na, tudtam, hogy ilyen az élet! Tudtam! Mindig is mondtam, hogy ilyen!” Ez nemcsak a megszokás, hanem a szabályozás, és a fájdalomnak a kézbentartása. Ez nem egy előrelépés ahhoz képest, hogy ér téged a fájdalom, és nem tudod kézben tartani, csak elszenveded? Most pedig a te kezedben van a szenvedés. A tiédben, és senki máséban! És ti ne vegyétek ezt ki a kezemből! Ne írjátok le, hogy az élet egy nagy lehetőség, fütyülök rátok! Mert az egy nagyon nagy dolog, hogy majd én szabályozom a fájdalmat, amiért… Az én kezemben van! És ez segít élni. És hogyha elismerjük, hogy ő kapott egy nagy segítséget az élethez, hogy kézbe vehette azt, hogy mennyi és hogy éri őt a bántalom és a fájdalom, akkor lehet, hogy azt mondja, „Jó, d hát azért most már valami… nem tudom… most már csak valami jó is kéne…” Hmm, hmm. (39:05)

Tényleg lelassultam. Lassan kicsúszok az előadói stílsomból. Na jó. Oké.

Ez az! Megvan! Most szeretném egy összefüggésbe helyezni azt, amit mondtam. Képzeljünk el egy anyát, aki azt mondja, hogy: „Hát én… ha a gyerekem fél éves lesz, én akkor is visszamegyek dolgozni! Az tuti, hogy visszamegyek dolgozni, engem nem érdekel! Visszamegyek dolgozni!” Nekem ilyenkor mindig van egy rossz érzésem, mert tudom, hogy a gyereknek nem lesz jó. Az tuti biztos, hogy nem lesz jó! De ő nagyon határozottan, én visszamegyek, biztos, hogy visszamegyek! Valamelyik közkeletű televíziócsatornán hallottam, ahogy egy édesanya azt mondja a gyerekéről, mikor megkérdezték, hogy a család és karrier vonatkozásában hogy oldja meg azt, hogy kisgyerekei vannak. „Ja, hát a kisgyerekek? Hát a pici gyerek olyan, mint egy növény! Olyan, mint egy növény! Lerakom, nem megy sehova. Mint egy növény. Ugyan már, tök mindegy, hogy ki pelenkázza, meg…” Na, ilyenkor nekem nagyon rossz érzéseim támadnak. De nagyon rossz érzéseim! Ilyenkor szinte üvölthetnékem van, hogy: „Nem így van!” De hát, ugye én csak nézem a tévét, szabályozom a szenvedésem, és élek. (40:50)

De ha most ezt egy tágabb összefüggésbe helyezzük, s ebben az összefüggésben látjuk őt a férjével együtt. S például azt látjuk, hogy őt nagyon sokat bántalmazták gyerekkorában. Nagyon sokat. Mondjuk, verbálisan, fizikailag. Ezért, meg azért is, mert szeretett volna gyereket, meg valakivel együtt élni, ő lelkében ott tart, hogy választ egy macit. Egy jó kis macit. Hát aki… De olyan legyen, hogy szelíd. Tehát ilyen manikűrözött körmökkel legyen. Egy szelíd mackót. Ilyen apásan ölelős szelíd mackót. Érthető, hogy olyat választ? Naná, hogy érthető! Mondjuk, az apásan ölelős szelíd mackóba kevésbé szerelmes, a szexuális vonzalommal meg, hát… De ezt érzi ő is, de most éppen ott tart, hogy válasszon egy macit. Mert úgy tud élni. Választ egy macit, de megvan benne, persze olyan föl-föltörően ez az aggodalom és félelem, hogy: „Fúúú, ez a házasság, mi lesz ezzel a házassággal? Hogy fogom én ezt csinálni? Úúúú, ez jó, ez nagyon jó, de a barátnőm, meg nem tudom én, csillog a szeme, mint a Mars… Én nem tudom, benéz a tükörbe, az enyém nem csillog. A nemjóját neki! Az én macim, és ez nem csillog, matt! Csillogj már! Nem csillog. Hát az én szemem nem csillog. Nem csillog, hanem merek aludni mellette. Jó, jó, de mi van a szerelemmel, meg a szenvedéllyel, kell az az élethez? És akkor kell, vagy nem kell, vagy kell? Nem is tudom, most kell hozzá, vagy nem kell?” S akkor megy a barátnőjéhez: „Szerintetek lehet úgy szerelmesnek lenni, ahogy én vagyok? Mert nekem annyira nem csillog!” Akkor a barátnői elmondják a nagy bölcsességeiket, nyilván, ami éppen, van, nyilván azt tudjuk mondani. Az egyik azt mondja: „Ne, ne, tönkreteszed az életed, csak csillogó szemmel lehet élni! Nézd meg, hogy nekem hogy csillog! És én élek is!” Másik, akinek valami hasonló története van, azt mondja, mert mondjuk ő is ebben van, ha ketten lesznek, mégiscsak megnyugtatóbb, ha fölhívják egymást: „Tiéd se csillog? Hát, enyém se.” Most, aki elvált a macijától, ő azt mondja: „Jaj, semmiképp! Te is majd úgy jársz, mint én, a mackóktól el szoktak válni a nők, azt nem szabad, egy mackót.. Még a válást se veszi észre, csak… Hát ilyenhez akarsz hozzámenni?!” Aki meg megbánta a válást, ő meg azt mondja: „Jaj, jaj, már most mondom, nehéz lesz, de te csak bírd ki! Bírd ki! Én nem bírtam, de te bírd ki!” Hát ettől nyilván nem enyhül a szorongás, hogy te csak bírd ki, én nem tudtam, de te csak igen, az én nevemben is, majd én nálad kijavítom, amit én nem. Mindenesetre marad a maci. (45:02)

Van, aki így választ, és ez rendben van, mert így tud élni. Ez is rendben van, meg a másik is rendben van. De amikor megérkezik a pici baba, hmm-hmmm. Egyszer csak túl sok lesz az anyának. Túl sok. És mi az, amibe ő begyakorolta magát, hogy tudjon élni? Az az erős része. Ezért gyorsan visszamegy dolgozni, hogy az egyensúlyát fönntartsa. Szerintetek ez elfogadható? Énszerintem igen. Ha nem fogadjuk el azt, hogy ő éppen azzal, hogy elég korán visszamegy dolgozni, persze egy jól begyakorolt magatartásformáját követi, amivel sikerül magának egyensúlyban lennie, s kicsit távol tartania magától a megnövekvő szorongásokat. Egyébként minél inkább az erős részünkben vagyunk, a szorongás is annál inkább nő, mert a realitásnak az a másik oldala. Ez szokott fölrobbanni. Ha ő el tudja fogadni a a saját zavarát, és azt tudja mondani: most látom, hogy tulajdonképpen mi vonz engem olyan nagyon, hogy olyan gyorsan visszamenjek, hogy a munkahelyen, fúúúú. Hát hány és hány szülőtől hallom, hogy az elején úgy van: „Jaj de jó, hétvége, a gyerekek!” S eltelik nyolc év, és azt mondja hétfő reggel a munkahelyén, hogy „Húúúú. Ó, az áldott hétfő! Fúúú! Legalább 2 nap lesz, mire a gyerekeimet kiheverem. Hogy milyen jó ez a hétfő!” S ezért a rádióműsorokat nem fiatalok… illetve fiatalok csinálják, mert mindig így köszönnek be, hogy: „Nemsokára péntek! Haha! Kezdődik a hétvége!” Aha! 4-5 gyerekes anyukák csinálnák a műsorokat, más lenne ám a hangsúly! Vasárnap este ujjongana a műsorvezető: „Már csak egyet kell aludni, sorstársaim, s mehetünk dolgozni!” (47:42)

Szóval, hogyha ez az anya magára tudna hangolódni, ezt meg tudná engedni magának, s azt tudná mondani, hogy tulajdonképpen van itt nekem annyi zavarom, szorongásom, aggodalmam, azt sem tudom, hogy van. De nagyon meg tudom magamat becsülni és értékelni amiatt, hogy tudtam hozni egy döntést, hogy megházasodtam, hogy odaszántam valakinek magam, hogy minden nehézség és zűrzavar ellenére tudtam egy babát vállalni, vagy kettőt, és hogy ezt csinálni akarom. Ez nagy emberi teljesítmény a részemről. Ez nagy dolog. És az, hogy most gyorsan vissza akarok menni dolgozni, ezt nagyon megértem. Én magamat nagyon meg tudom érteni, hogy ezt csinálom. Hogy ez nem cél nélkül van. Ugyanis, ha ő azt mondja, hogy „Nem, nem, nem, nem!” Ha nem ismeri el, hogy miért akar visszamenni, ha ez nem elfogadható számára, akkor agyon fogja gyötörni magát amiatt, hogy rossz anya. Emiatt a munkahelyén sem lesz jól, otthon meg kétszeresen rosszul lesz. Még instabilabb lesz. Ezért olyan nehéz, amikor… Na. Egy csomó könyvben le lehet írni, hogy hogy érdemes. De konkrét helyzetekben… ott és akkor nem egyszer az igaz segítség az, hogy valaki magára tud hangolódni, el tudja ismerni azt, hogy mi is történik vele. El tudja ismerni, értékelni és becsülni tudja azt, hogy képes továbbvinni az életet azáltal, hogy most gyorsan visszamegy dolgozni. Mert például az is lehetséges, hogy ő azt mondja: ”Nem, nekem itthon kell maradni, nem tudom, mi” - és végül meggyűlöli a férjét. (valaki tüsszent – Egészségedre!) És a zavarát és fájdalmát és szorongását és mindenét, és akkor két év múlva, nem tudom, ilyen hitvallás-szerűen, hogy lehet gyereket férfi nélkül is nevelni. Na, erről akarok majd most mindjárt beszélni. (50:14)

Tehát az első lépés valami olyasmi, hogy de nagy dolog elfogadni a zavarainkat, látni, hogy értelme és célja van, megbecsülni azt, ahogyan megtanultunk élni és életben maradni. Megbecsülni azt, ahogyan egyensúlyban tudunk lenni. Lehet, hogy éppenséggel egy magamra hangolódásnak a legpontosabb következménye, hogy azt mondom: „Ha most el tudok gyorsan menni dolgozni, akkor ebben a rendszerben tudok maradni. Ha nem megyek el, egyszerűen nem tudok a rendszerben tovább lenni.” Ez az egyik oldal. És ha elfogadtuk ezt a zavart, a saját gyöngeségünket, mert látjuk, hogy mi az értéke, az értelme és a célja, akkor átülök a másik oldalra, s azt merhetem mondani, miután meg tudtam érteni magam, és azt tudtam mondani, hogy valószínű ez lesz most a legjobb megoldás minden nehézségével együtt. A másik oldalon azt tudom mondani, hogy „Igen, de ez egész biztos, hogy a babámnak nem a legjobb.” Ilyen egyszerűen. És akkor ezzel a realitással tudok együtt élni. Elismerem, hogy a babámnak ez nem a legjobb. De honnan vegyek erőt ahhoz, hogy elismerjem, hogy valami olyasmit csinálok, ami a babámnak nem a legjobb? Onnan, hogy meg tudtam becsülni az összes zavaromat és nehézségemet. Innen jöhet valami erő, hogy azt tudjam őrá mondani, hogy igen, amit tesz, ez most nem a legjobb a babának, de ezt ugyanúgy el lehet hordozni, mint azt, hogy most így döntöttem. (52:12)

Ezért, amikor nagyon rá akarunk embereket venni, hogy ne a rossz dolgot csinálják, hanem a jót, sokszor a helyzet még rosszabb lesz. Ezért olyan finom szövésű… Haj-haj. És azt látom, hogy mondjuk, ha… Szóval. Amikor a fájdalom vagy zavar kialakul, ugye, az céllal, értelemmel történik, és mindig egyet jelent azzal, hogy a valóságnak egy részét ki kell zárni az életből, mert túl sok. Felnőttként tulajdonképpen ugyanez történik: ha valaki nem lát rá a zavarára, nem tudja azt becsülni és értékelni, akkor azt a részét lesz hajlamos kizárni az életéből, hogy „Nem, a gyereknek ez semmi problémát nem okoz! Jaj, hát gyönyörű patchwork családok is vannak! Egyik szebb, mint a másik! Színesek, érdekesek, inspirálóak a gyerek számára!” Hogy milyen nagy dolog, ha el tudom magamat fogadni zavarostul, látom annak az értelmét, a célját, az életem értékességét így, ahogy vagyok, és ez reális! Mert hiszen látom, hogy reális, hogy az egy értékes dolog! Akkor lehetőség nyílik arra, hogy a másik oldalt is el tudjam fogadni. Hogy ne kelljen magamat ámítani. Ha itt tudom magamat nem gyalázni, akkor itt nem lesz szükségem nagyképűsködni, meg azt mondani, hogy „Ez nem a valóság! Ugyan már! Mondhat akárki akármit…” Nagyon nagy dolog, hogyha van bátorságom beismerni azt a jót, amit eddig rossznak tartottam. És amire eddig azt mondtam, hogy jó, belátni, hogy annak mi a nehézsége. Tulajdonképpen nagy-nagy-nagy-nagy emberi teljesítmény, amikor valaki a döntéseinek a következményeit el tudja hordozni. Az nagy dolog. Nagy dolog. És amikor valaki azt mondja: „Ugyan már, hogyha elváltunk, úgy is lehet szeretni a gyereket!” – akkor nem azt gondolom, hogy ő most hazudik, vagy nem tudom, mi, hanem azt, hogy nincs elég ereje, hogy a valóságnak ezt a részét meglássa. Mert ha lenne elég ereje, nem ezt mondaná. Ezért mindig, amikor a valóság egy részét kizárjuk, akkor tudható, hogy ez is egy zavar. És azért zárom ki a valóságnak ezt a részét, mert az a félelmem, ez ilyen, ha most annak a teljes súlyát magamra kéne venni, hogy a válás hogyan hat a gyerekekre, azt nem bírnám elviselni. Míg kívülről azt mondjuk: „Hát miért ne lehetne az elhordozni? Hát ott van a szakirodalomban, olvasd el! Nyolc pont.” Aha! Nem merem megnézni, hogy mit jelent az, hogyha elválok, annak mi a következménye a gyerekek életére, mert akkor nem fogok tudni élni. Ez egy egzisztenciális rettegés. Hogy most nem engedhetem meg magamnak azt, hogy beismerjem, hogy ennek mi lesz a következménye, mert nem tudom továbbvinni az életet! Márpedig az életet tovább kell vinni! Tehát, amikor valaki a valóságnak ezt a részét ilyen értelemben kizárja, az is érthető, és az is céllal van. Hmmm. (56:20)

Ezért lehetséges az, hogy előbb-utóbb úgy érdemes egy picit csöndben maradni. Tényleg, néha úgy ülök, és azt mondom: „Asszem, be kéne fejezni ezt” – ne beszéljünk már, meg hogy mi hogy van, mert.... És ezért gondoltam azt, hogy lassuljunk egy picit le, és nézzünk rá arra, hogy tulajdonképpen mi történik? Ezért ezt a logikát - látjátok, hogy a tanár üvölt a szülővel, meg a gyerekkel, a szülő a … akkor utána… tulajdonképpen ezt a logikát toljuk innen oda, onnan ide. Most üvöltözni azért, hogy ez a jó, az a rossz… Ugyanaz történik. Aki úgy élte meg, hogy nincsen elég ereje belátni a döntései következményét, ha őrá rápirítunk, mi fog történni? Még jobban fog szorongani! Ezért a következményeket még inkább el fogja hárítani magától. És ki lesz a vesztes? A gyerek. Háá. Ezért beszéltünk arról, hogy a szülő megerősítésre vár, hogy ő kevésbé szorongjon. Ha kevésbé szorong, rá tud hangolódni a gyerekére. A pedagógus, a nevelő… De közben annak is van realitása, hogy a gyerek a társadalom kismegszakítója. Ugye ide jutottunk múltkor. A gyerek a társadalom kismegszakítója, nála pikkk, elmegy valami. És de nagy dolog, ha tudunk, van annyi életerőnk, hogy ezt be merjük ismerni. És ne azt gondoljuk, hogy a gyerekkel valami baj van, és ezzel a bajjal valamit csinálni kell, és minden mehet tovább úgy, ahogy eddig. (58:20)

Hm. Van bennem egy vágy, hogy úgy szeretném, ha úgy lenne bennetek, amit mondok, ahogy bennem van. Ugye, ez egy ilyen gyermeki vágy! Csiribí-csiribá! De szeretném, ha… mert látjátok, valahogy így… úgy érzem, állandóan lavírozok ilyen félreértések között. Könnyen félreérthető kijelentések között. Ugye, valami ilyesmi élményem van. Hogy legalább mondtam 6 olyan dolgot, ahol már elakadhattatok magatokban dúlva-fúlva. -„Azt mondta, hogy…”- „Azt nem is. Azt mondta, hogy…” Most az a jó, hogy a mai előadásban nagyon sokféle dologért lehettek dühösek rám. Egymással ellentétes dolgokért. Hogy én miért mondtam erről azt, miért mondtam arról azt… És ezért most hirtelen meglepett ez a vágy, hogy jaj, de jó lenne, csiribí-csiribá, és akkor… Ez van bennem. Milyen tehetetlenek tudunk lenni, nem? Valamit próbálunk, és… (59:43)

Na. Mit akarok? (töpreng) Jaj, ezt akartam! Ez pont belefér 10 percbe! Ilyenkor kellene egy történetet mondani, de nincs! Tényleg, nem jut semmi eszembe, fáradt vagyok…. Eszembe jutottak férjek és feleségek, mondjuk az ismerőseim 98 %-a – akik azt mondják, most kimondva-kimondatlanul, hogy „hát, a férjem…” „a feleségem…” S akkor valami ilyesmi az üzenet, hogy „Most magunk között szólva, kinőttem a férjem. Na, ez van. Ez van.” Kellett a maci, kellett, most már látom, önismereti munkát elvégeztem, látom, kinőttem a medvét, most már én vagyok Urszula, most már jöhet a herceg.” Mikor az az élményünk van 30-40-50-60 akárhány évesen, hogy kinőttük a házastársunkat, most már annyira világosan látjuk, hogy mi honnan hova jutottunk, és a házastársunk meg hol akadt el, s hogy vesztegel már 40 éve, akkor ajánlanék nektek egy másik nézőpontot. Hogy tulajdonképpen úgy is láthatnánk, hogy nem ez történt. Hanem az történt, hogy valami miatt beleszerettél valakibe, és akibe beleszerettél, arra éppen nagyon nagy szükséged volt, mégpedig mire is? Nemcsak arra, hogy megosszam az életet, meg ilyen szépeket lehet mondani, de nem. Nemcsak erre, hanem arra, hogy azt a másik embert olyan funkciókkal ruházd föl, ami a te lelki egyensúlyod szempontjából nélkülözhetetlen. A szerelem alapvető logikája, hogy idealizálok valakit, vagyis ellépek a realitástól. Hát ha idealizálom, akkor nem reálisan látom! De az nem baj, hogy nem látom reálisan, csak annyi történik, hogy valami miatt szükségem van arra, hogy téged ne reálisan lássalak, hanem idealizáljalak. Ugyanis, ha idealizállak téged, az nagyon cuki nekem, mert akkor tőled egy csomó mindent meg tudok kapni. Hát hiszen akkor te vagy a legjobb. Hát a legjobbtól? Türürü, kérem, kérem, kérem. Ennél jobb nincs is! Vagyis a szerelem révén idealizálom a másikat, és olyan pszichés funkciókkal ruházom őt föl a saját egyensúlyom érdekében, ami nekem nagyon bejön. Ez történik. És amikor te azt mondod, hogy „Ahhh! Kinőttem Rozáliát!” Akkor dehogy nőtted őt ki! Mitől nőtted volna ki? Hanem már nem tudod azokkal a pszichés funkciókkal fölruházni, amelyekkel eddig, ezért nem tudják, vagy Rozália azt a funkciót már nem tölti be a te egyensúlyod érdekében, amit eddig betöltött. És erre te azt mondod, hogy „Ja, hát ha már nem, akkor…” Nem nőtted ki! Hanem most kezded őt jó esetben valamennyire reálisan látni. Ha nem a démonizálásnál tartasz. De ezt tudjátok, pontosan megvan a szakirodalma, hogy ez hogy történik. Először idealizálunk, ennek megvannak a pszichés funkciói a saját egyensúlyunk érdekében. Mint az anya-csecsemő kapcsolat, idealizálom anyát, anyától mindent megkapok, és az élet szép, én biztonságban vagyok. Képzeljünk el egy csecsemőt, aki azt mondja: „Én jól érzem, hogy anyám szeret, de az a baj, hogy világháború van!” Hm? Nem, egy csecsemő – ha anya van, minden van. De hát ez kell is az életben maradáshoz. (64:28)

Hol tartottam? Jaj, ez az! Ez az! Itt vesztettem el a fonalat, a démonizálásnál, pedig egy milyen… Mikor idealizálom a társam, a funkciókat nem tudja már, akkor betölt egy csomó pszichés funkciót nálam az egyensúlyom érdekében. És a második lépés nem az, hogy elkezdem őt reálisan látni, hanem összetörik az idealizált kép, és most az összes addig kirekesztett, negatív elemből készítek egy képet. Ez a démonizálás. Nagyon sokan, amikor a démonizálás fázisában vannak, akkor válnak el. „Most látom csak, milyen ember!” Éppen nem. Amennyire nem látod ott, annyira nem látod itt. S amennyire tévedtél ott, annyira itt. Fejlődés (hanghatással fejezi ki, hogy nincs – a szerk.). De sokat lehet róla beszélni! És mindenkinek megvan róla a véleménye. Az kell! Véleményünk legyen mindenről. Megvan ez a negatív kép – annak is van funkciója. Hehe. Ahogy megvolt a pozitív kép funkciója, a negatív kép funkciója is megvan. Például az egyik nagyon világos funkciója, hogy belenézek ebbe a negatív képbe, és találkozok magammal. Én választottam! (66:11)

Nagy dolog az, aki a harmadik lépést is megteszi, s azt mondja, hogy dehogy nőttem én őt ki! Még most sem látom, hogy milyen. A harmadik lépésben valahol egy reális kép ki tud alakulni. S azt tudjátok, hogy a házastársunkról a reális kép mikor tud kialakulni? Akkor, ha magamat is képes vagyok valamennyire reálisan látni. Ez az előföltétele. Ha magamat tovább idealizálom, vagy keresek valakit, akit tovább idealizálhatok a saját egyensúlyom érdekében, a másikat sosem fogom reálisan látni. Mi által lesz elfogadható számomra egy másik ember, akivel élek? Azáltal, hogy elfogadható vagyok magam számára a gyöngeségeimmel együtt. Ha én ott tartok, hogy én vagyok a nemtudommi, meg a - hát akkor ne haragudj, de ha te csak egy ember vagy, nem leszel nekem elég! Mikor már elég erős vagyok ahhoz, hogy a realitással valamennyire tudjak együtt élni. Ne kelljen a valóságnak nagyon sok részét kizárni ahhoz, hogy életben maradjak! Akkor ez azt jelenti, hogy meg tudom már becsülni a saját gyöngeségeim, látom a célját, értelmét, s a tiédet is. Azt tudom mondani, hogy amikor számomra egy elviselhetetlen dolgot csinálsz, annak célja és értelme van, és nem azt fejezi ki, hogy nem szeretsz. Hanem hogy az egyensúlyodért valamit most próbáltál csinálni, és ez pont ez. Nagy dolog egy ilyen helyzetben fönntartani, vagy hogy meg tud születni a kölcsönös egymás megbecsülése, miközben egymás agyára megyünk. (68:18)

Volt egy terapeuta, minden képzésen elmondja nekünk, ez neki egy nagy élmény volt, hogy volt egy főnöke, aki egyszerűen nem hallgatta meg. Ugye, egy fiatal titán volt, grandiozitással jól eleresztve, s ment, és majd ő csinálja, s bement, a főnöke vagy elaludt, vagy ásított, vagy kiment, vagy nem figyelt, vagy bekapcsolta a tévét, mindegy, valamit csinált, telefonált… és ő azt mondta, hogy odáig jutott, hogy már mikor ment a munkahelyére, meg akart őrülni ettől. Hogy ő nem tud egy ilyen munkahelyen dolgozni! Aztán egyszer csak leült, azt mondja: „Rá kell jönnöm, hogy ez mi.” S akkor szánt egy kicsi időt arra, hogy belehelyezkedjen a főnöke szerepébe. S akkor átült a másik székre, azt élte meg, itt van ez az ifjú titán, tényleg tehetséges. Énnekem pár év van a nyugdíjig, most itt fölforgat nekem mindent… Rájött, hogy a főnöke nem ellene csinálja, hanem magáért. Egyszerűen csak próbál valahogy egyensúlyban maradni. S a saját egyensúlyát ez az ifjú titán nagyon fenyegeti. S amikor rájött, hogy a főnöke nem ellene csinálja, hanem magáért, (megkönnyebbült sóhajt hallat) akkortól kezdve nem volt akkora súlya annak, hogy telefonált, miközben beszéltek hozzá. (70:05)

Általában a házastársunk nem ellenünk csinálja. Magáért. És ez nem egyenlő az önzéssel, hanem megpróbál élni.

Na jó. Nem tudom, hogy jó-e? Meg hogy mi is az, hogy jó?

Jaj! De! Ezzel akartam befejezni! Záró két mondatom. Hogy ugye van ez a két fogalmunk, hogy a jólét. Ugye jólét, jólét, ez a gazdasági nemtudommicsoda, jólét, van mit enni, inni, ruházkodni, jólét. És akkor fölfedeztük ezt, hogy jóllét, két l-lel, szubjektív jóllét, érzelmi jóllét. És hogy tulajdonképpen, amit most csinálunk, nekem ez jutott eszembe, hogy ez meg a jó lét. Azt nézegetjük, hogy mitől jó a lét. És hogy akkor van jóllét meg jólét, hogyha valamit kezdünk fölfedezni abból, hogy jó lét. Ennek például része, hogy a lélek semmit sem tesz cél nélkül. Ettől jó a lét. Hogy ilyen szép ez. Csak nehéz!

Na, jól van. Ilyen voltam ma! (71:45)
Lejegyezte: H. E.