Elégtelen önkontroll, önfegyelem 9.

Köszöntlek benneteket! Elnézést, hogy egy pár perccel megcsúsztam. Nem találtam a pizsamámat. Tényleg, hát ilyen késői órában! Elő kellett készítenem. Legkomolyabban! Különben nem tudtam elindulni otthonról. De sikerült megtalálnom a mai napra való pizsimet, úgyhogy most már sikerült, itt vagyok.

Arról a sémáról beszélünk, elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem. És emlékeztek, hogy ennek kapcsán kezdtünk el John Payne nyomán arról beszélni, hogy egyrészt a gyerekek túlságosan is bevonódnak, és túlságosan is sokat kapnak a mi felnőtt világunkból, és ami bennünket boldogtalanná, feszültté, szorongóvá, idegessé, agresszívvá, fölhecceltté, és a többi tesz, az a gyerekeket mondjuk megsebzi, megbetegíti. Túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, túl nagy gyorsasággal mindez. És ezért beszéltünk nagyon sokat arról, hogy nagy segítség lehet a gyerekeink számára, és a gyerekeinken keresztül nekünk, a környezet, az időrend, a tárgyak, és, és és… szűrése, egyszerűsítése. És hogy ebből a szempontból az az ösztönös magatartásmódunk, hogy kezdjük valaki máson, éppenséggel most valami jót is hozhat a konyhára, mert ahogyan a gyerekeink életét elkezdjük egyszerűsíteni, ez ki fog hatni ránk is. Szép lassan valahogy a mi életünk is tud egyszerűsödni ezzel együtt. (01:50)

Tehát volt egy nagyon nagy rész arról, hogy a környezetről beszéltünk. És aztán a másik nagyon nagy rész, ami most már alkalomról alkalomra megy, s ennek megvolt sok-sok háttere, Böszörményi Nagy Ivánnál a szülősítés kapcsán, ez pedig az, hogy megértsük, hogy mi van a szülővel, mi van a pedagógussal, mi van a segítővel. Hogy lássuk, lássuk azt az egész rendszert, amiben végül a gyerek megsebződik, és nem tud megfelelően fejlődni. Hogy ezt az egész rendszert szerettük volna látni. És nem egyszerűen csak eltolni valahova a problémát máshova. Ugye, ha azt mondjuk, a szülővel van a baj! Na! Ugye, akkor érezhetjük magunkat gyerekbarát, nagyszerű szakembernek, csak éppen az történt, hogy a szülő már eleve túl sokat szorong, és nem tud a gyerekére hangolódni, most elővettük a virgácsot, ugye, nemsokára kapom is, és akkor megdádázzuk a szülőket, amitől a szülő még jobban szorong, és még alkalmatlanabb lesz, amitől a gyerek még rosszabb lesz. A rosszabbat vegyük most idézőjelbe mindenképpen. (03:03)

Tehát akármennyire csak toljuk, toljuk tovább, éppenséggel nem jutunk sehova se. Ezért, ezért, ezért, ezért, próbáltuk valahogy ezt összefüggésbe helyezni, mindazt, amiről beszélünk, és éppen egy fordított irányt venni. Hogy mi lenne, ha fordítva néznénk, és azt mondanánk, hogy éppenséggel az egyszerűsítésre, a kevesebb stresszre, az életmódváltásra nekünk felnőtteknek van nagyon nagy szükségünk. S ezért itt nagyon hálás vagy valakinek, egy műszaki zseninek, aki azt mondta, hogy a biztosíték, ami az autómban van, az kismegszakító. (A közönségből szólnak Ferinek, hogy az nem úgy van) Az nem! Akkor mi az a kismegszakító? Ami otthon van, az a kismegszakító! Tehát akkor nekem sok kismegszakítóm van otthon. És akkor mi az, ami az autóban van? Az a biztosíték. Jaj, jaj, így könnyű! (04:10)

Szóval, ezt a mondatot fogalmaztam aztán meg, hogy a gyerek tulajdonképpen a társadalom kismegszakítója. Azért, hogy egy nagy bajt elhárítson, beleszakad. Hogy a család működésmódjának rendszerszemléletű látásának a következménye az volt, hogy fölismertük, hogy a gyerek nem egyszer tünethordozó. Hogy nem vele van a baj, hanem sokkal inkább mondjuk a házastársi kapcsolatnak, a családi kapcsolatrendszernek, a környezetnek, az adott kultúrának a zavara, merthogy ő a gyönge láncszem, benne megtestesül, és mint tünethordozót láthatjuk azt a zavart, ami nála van. (05:04)

Azt mondta Erik Erikson: „A gyerekünket ne keverjük össze a tüneteivel.” S a gyerek tüneteit ne keverjük össze a gyerekkel! Fordítva is mondhatom. Tehát, amit a gyerekek zavarával kapcsolatban látunk és megértünk, az tulajdonképpen messze túlmutat a gyerekeken. Tulajdonképpen egy egész társadalom zavara jelenik meg, és testesül meg a gyerekekben. Ezért is milyen abszurd arra gondolni, hogy a gyereket kell ütni-vágni, hogy a helyzet valahogy normalizálódjon. Miközben éppen minden mással kellene foglalkozni, és a gyerek magától normális lenne. Ezt lehetne mondani. Elfogadható, elviselhető mértékű lenne mindaz a kajlaság, mindaz a zűr, amit ő produkálni tud. (06:03)

Erről beszéltünk. És így jutottunk el oda, hogy becsüljük meg a zavarokat, a tüneteket is, mert az a szemléletmód, amivel például azt mondom, hogy téged elfogadlak, de a tünetedet nem. Rendben van, szeretlek téged, de a zavarodat nem szeretem, beleértve akár saját magamat is. Szeretem magam, de ezt nem! Hogy milyen nagy lépés az - fölismerni, hogy az elhárításaink, a zavaraink, és a tüneteink mind valamilyen céllal alakultak ki. Mind valamilyen céllal. Hogy a lélek semmit sem tesz cél nélkül. És mert így van, azt kell mondanunk, ha azt tapasztaljuk, hogy vannak tüneteink, zavaraink, mindenféle olyan elhárításunk, ami éppenséggel nehezíti az életet ebben a pillanatban, itt és most, akkor is tudhatjuk, hogy az valamikor céllal alakult ki. Mert egy olyan helyzetben kellett lennünk, amikor a természetnek már, szabad így mondanom, az életben maradásunk érdekében megérte, hogy mi kifejlesszünk egy tünetet, egy elhárítást, és valamilyen zavar alakuljon ki. Hogy ez még mindig jobb volt, mint valami más, amit ezzel el tudtunk kerülni. (07:23)

Emlékeztek, tehát erről beszélünk. De nem ismétlünk, hanem, kérem szépen, tologatjuk a mecsiket! Úúúú! 911-es Porsche! Ez szép! Na most! Természetesen… Ez mi? Kisautó? Ez nekem nem elég! Ez egy azonosítatlan jármű. És itt….(halk, áhítatos hangon) egy kamion! Megvan ez esti szórakozásom, az tuti!

Hoppá! Nagyon köszönöm! Úúú, vannak játszótársaim! Na, most. Ennyit akkor, hogy miről is beszélünk.. És visszatértem a jól begyakorolt módszerünkhöz, írtam most 29 pontot. Milyen egy spontán reakció volt, puszi neked ezért. Azt mondja, „Jaj!” Nem ezért jöttem ide! (08:40)

Szóval, bele fogok kezdeni a 29 pont elmondásába. Hogy akkor tulajdonképpen a családi kapcsolatrendszer összefüggésében mit mondhatunk el mindarról, ami a témánk, hogy mi is van akkor azzal, hogy elégtelen önkontroll, önfegyelem? Hogy akkor itt tulajdonképpen miről van szó?

Na most. Kitaláltam egy jó kis címet, olyan büszke vagyok magamra. Hogyha nagyon unatkozom, kénytelen vagyok dolgozni. A következő címet adtam a mai alkalomnak: Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Így tudnám összefoglalni az előbb elmondott összefoglalást, hogy nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Most szívesen hazamennék, mert ennél jobbat nem tudok. Még most egy kicsit tologatom a matchboxot, és hazamegyünk. (09:48)

Na most. A családi kapcsolatrendszer összefüggésében szeretnék elmondani egy tipikus magyar családi történetet. De olyan tipikus lesz, hogy már ásítozom, annyira unalmasan tipikus, ami történik, az nem ásításra érdemes, az nagyon-nagyon elgondolkodtató, és csomó érzelmet vált ki belőlem, de annyira tipikus, hogy kell is egy matchbox, hogy valahogyan elviseljem.

Képzeljük el, hogy van egy férfi, van egy nő – na tessék! – van egy férfi meg egy nő, mind a kettő maga is azért többé-kevésbé gyakorló neurotikus, amolyan felnőtt szorongó, mindenféle hiányokkal, sebekkel, minderről nem sokat tud, mert hát átlag magyar ember, tehát csak szorong, de nem tudja, mi van vele. Aztán valahogyan egymásra találnak. (Feri, miközben a történetet meséli, a matchboxokkal el is játssza, innen a szokatlan hasonlatok sora - a szerk.) Már van, aki itt elvérzik, ugye? S valahogy a semmibe hull, úgy érzi, hogy csak a magány van, meg a bontó… S akkor elkezdi felbontani magát önsajnálattal meg alkohollal, vagy munkával… Szóval, egymásra találnak, azt is mondhatnánk, hogy fölgyulladnak a reflektorok. Fény gyúl bennük, fölizzik valami köztük, meg hát a motorblokkban. És aztán elkezdődik a sűrítés, robbanás, szerelem detonációja, és akkor valami kipufogás, ezt most hagyjuk, nem szeretnék sokfelé asszociálni, mert elvesztem a fonalat, mármint az utat. (12:00)

Szóval, egymásra találnak, s tulajdonképpen mi történik a szerelem eufóriájában, benzingőzében? Most ez lesz az az alkalom – van egy csúcsom. Tudjátok, ezeket az alkalmakat leadják vágott formában a Mária Rádióban. Nem tudom, asszem, 45 perc vagy 50-ről kezdték, nem tudom, most mennyi De annyit tudok, hogy a csúcs 11 perc. Nem árulom el, hogy miről beszéltem, de valaki jött, hogy „Te Feri, képzeld el, hogy picit pár perccel később ültem le a rádióhoz, mert meg szoktam hallgatni, hallgatom Kedves hallgatóink, az Iránytű c. műsort hallották, és volt 11 perces műsoridő." Abból ő ötöt hallott, és akkor megkérdezte tőlem, hogy ez hogy van. Természetesen a legmesszebbmenő jóváhagyásommal. Tényleg így van! Mert nem cél, hogy bárkit is megbotránkoztassunk. Csak titeket. De most arra gondolok, ez lesz az az 5 perces valami kis… Azt gondolják, ez volt az előzetes, de nem, ebben benne volt minden…

Szóval, tehát a szerelem… Na jól van. Gyerünk már! Látszik, hogy már elővettem a pizsamát, hogy én már csak egy kis mese, és akkor megyek aludni. Szóval, a tipikus magyar családi történet, hogy egymásba szeretnek, sok hiány, sok ez, sok az, tudjátok, a szerelem tudattalan motívumai. Gőzük sincs, hogy miért pont egymást, de hát nagyjából azért, mert sérülés a sérülésre talál. Hát tényleg így van! Hát így van! Azt hiszed, azért mert szép vagy? Dehogyis! Pont úgy vagy sérült, hogy passzolsz hozzám. Hát egy másfajta sérüléstől megbolondulnék 3 nap múlva! De a te sérülésed pont passzol hozzám. Ezért aztán mi nagy szerelem, és persze akkor egymásra hangolódunk tudattalanul, ugye énhatárok föloldódnak, hát szóval azért ez egy nagy rock’n’roll feeling. A szerelem megteremti azt a lehetőséget, hogy sokat legyünk együtt, egymásra hangolódunk, sokat figyelünk egymásra, törődünk egymással, gondoskodunk egymásról, jaj, belegondolni is jó! Jaj, szóval egymás mellé kerülünk, ilyen szépen, így, így. Igen ám, de mondjuk, ha egyáltalán eljutunk a házasságkötésig, ugye, mert akkor már azért nem kapunk meg mindent úgy, ahogy szeretnénk, de van bennünk egy naivitás, hogy a házasságkötéssel biztosíthatjuk azt, hogy a másik most már végérvényesen meg kell, hogy adja azt, amire szükségem van, s erre esküt is tesz. S amikor ez megtörténik, akkor egy ideig még valahogy megy a szekér, valahogy, akadozik a benzin… És mi történik? Megszületik az első baba. Hát persze a család szeme-fénye (nagy nevetés, mert a kamion lényegült át ’babává’ Feri kezében), azt lehetne mondani, hogy minden körülötte kering. Na most. Itt még a köldökzsinór is rajta van. (Feri bogoz valamit) De aranyos. Van egy fölírása is: „Én is hiszek benned!” Tényleg ez van ráírva. Tehát: megszületik a család szeme-fénye. Még nem... (valami megroppan Feri kezében a kamionon) Nagyon sérülékeny! Egyedül tehetetlen. A felnőttek nem boldogulnak vele, s akkor szép lassan azt gondolják, hogy a gyerekkel van a baj, pedig csak ő nem tudja összetenni, amit kéne… Szóval, na, gyerünk! (Feri odamegy az egyik nézőhöz, és megkéri: "Péter, csináld meg!") Szóval, az történik, hogy a gyerek természetszerűen nagy figyelmet igényel. (Péter már adja is vissza a kamiont megszerelve. Feri erre reagálva mondja: "Ha nem lenne önbecsülésem, most megszégyenülve érezném magam, megalázva és kirekesztve a normálisak társaságából.") (17:17)

Szóval, a gyerek természetesen nagy figyelmet igényel, és ha az anya egyáltalán vállalkozik arra, hogy megpróbál jó anya lenni, biztosak lehetünk abban, hogyha annyira sérült csak, hogy egyáltalán megkíséreljen jó anya lenni, akkor nagyon jó anya akar lenni. Nagyon. Ami persze azt jelenti, hogy rengeteg idejével, figyelmével gyermekénél lesz, apa meg megy dolgozni. Még nézi, nézi, mi történik otthon, de egyre távolodik, és mit fog megélni az apuci? Az apuci azt fogja megélni, hogy tulajdonképpen, amíg a szerelem szép időszaka volt, addig volt igazán jól, bár tulajdonképpen nagy hullámzások voltak, de tulajdonképpen a társa tényleg megadta neki azt, amire szüksége van. De most, hogy megszületett a gyerek, ő nem kap elég törődést, figyelmet, szeretetet, gondoskodást. Szép lassan a felesége mintha nem is venné emberszámba. Vagyis kocsiszámba, autószámba. Mintha nem venné úgy, mert jön haza, „Gyere! Miért késtél? Fürdetés van.” Szex nincs, csak fürdetés. A férfi kezd egyre jobban kimenni a családból, és úgy érzi, őt nem szeretik, ez neki nagyon kevés, és hogy a szorongását enyhítse, mondjuk első lépésben többet dolgozik. Tipikus. De ettől a szorongása nem enyhül, mert haza kell mennie. Ahol továbbra sem kapja meg azt a mennyiségű törődést és szeretetet, amiről azt gondolja, hogy neki arra szüksége van. Következő lépés pedig: egy garázs. Ott már áll egy autó, esetleg kettő, három. (19:30)

Mit él meg a feleség? Azt éli meg, hogy őneki eleve rettenetes teher, hogy most jó anyának kell lenni, mit jónak, tökéletesnek. Ez eleve rengeteg szorongást kelt benne, ezért alig várja, hogy a férje hazajöjjön, hogy egy kicsit enyhítse az ő rettenetes szorongását, amiből éppen az anyai helyzete miatt ki se tud jönni, hiszen ő van ott a gyerekkel, hova hagyja, kire hagyja? Ezért még jobban szorong. Nagyon elégedetlen lesz a férjével, perel a férjével, a férje ettől még jobban szorong, és még inkább valahol a szorongás enyhülését keresi. A nő még jobban szorong, hogy most már nemcsak a gyerek, elmegy a barátnőjéhez, azt mondja: "Figyelj már! Hát ez nem igaz! Mintha már most két gyerekem lenne! Nyűgös, meg panaszkodik, jön az elvárásaival, lehetetlen alak!" Hmm? Az anya még jobban szorong, feleségként is szorong. Szorongva nem jó a szex! A negatív érzések szexgyilkosok! Tik-tik-tik-tik-tik-tik… Mi lesz ennek a következménye? A gyerek egyedül marad, nincs, aki ráhangolódjon, s elkezdi mutatni a tüneteket. Tipikus magyar történet! Ekkor az apa észreveszi, hogy baj van otthon! Picit megpróbál több időt tölteni, de már megrendült a kettejük közti kapcsolat, túl nagy a szorongás ahhoz, hogy egymás közelében föl tudjanak oldódni, elkezdik egymást bántani. A gyerek meg középen. Esetleg egy ideig összefognak a gyerek érdekében, mert a gyerekkel baj van. Még egy pár évig így összefognak a gyerekekért, de közben az apa még jobban szorong, mert eddig csak a felesége volt nagyon fárasztó számára, most már a gyerek is. Még messzebb megy. Az anya még kevesebb érzelmi melléállást él meg, és bár egy ideig még a gyerek kielégítette a közelség igényét, a társigényét, a melegség, a bőrigényét, de miután annyi zavar van vele, meg most már 3, meg 5 éves, meg 6, tulajdonképpen a gyerekén keresztül sem jut ahhoz hozzá, amihez hozzájutott még az első néhány évben, még jobban szorong, és még inkább egyedül van. Most amikor ez van a szülőkkel, akkor mi lesz a gyerekkel? A gyerek még jobban fog szorongani, mert nincs hova menni. Kinél oldódik fel az ő szorongása? Nem tud kinél föloldódni, mert a szülők szoronganak már nagyon. S kialakul egy rettenetes rendszer. Ez a mai magyar családok klasszikus működésmódja. Most ezt esetleg tetézzük, nem tudom, munkahelyi nehézségekkel, meg házépítéssel. S akkor megvagyunk. S erre mondhatjuk azt, hogy ha most a helyzetet, ami fölállt, tényleg, rakjuk ezt ide, apa itt, anya ott, gyerek szorong, hogy erre a helyzetre reálisan nehezen mondhatjuk azt, hogy a gyerekkel van a baj. Nem a gyerekkel van a baj. Hanem a baj van a gyerekkel. Ott jelenik meg. Így köszön be ennek az egésznek, ennek a családi történetnek, s annak a kulturális beágyazottságnak az összes zavara, nehézsége, hogy baj van a gyereknél, a gyerekkel. A baj van a gyerekkel. Nem a gyerekkel van a baj. (23:37)

Ugye, milyen rettenetesen, fájdalmasan unalmas volt? Na szóval. Mementó. Úgyhogy most ebben az összefüggésben szeretnék beszélni, hogy na akkor mit csináljunk, mit lehetne tenni?

Akkor a szülő alapkérdése, hogy rövid távú eredmény, vagy hosszú távú fejlődés. Hogy képes-e olyan világot biztosítani a gyereke számára, amiben nem a rövid távú eredményekért küzd, hogy szerezzen már egy ötöst, fejezze már be a leckéjét, tudjon már mindent bepakolni, emlékezzen, hogy mit mondott a tanító néni, üljön már egyszer végre rendesen, egy rohadt vacsora menjen már le balhé nélkül… Na, ezek a rövid távú eredmények. És mindez fölülírja a hosszú távú fejlődésnek a közegét vagy lehetőségét. Felülírja. (24:47)

Emlékszem, hogy rengeteget szorongtam gyerekkoromban. Ez már egészen… 2-3-4 éves koromból sok ilyen élményem van! 2-3-4 éves koromból. És arra is emlékszem, amikor bekerültem az iskolába, ezt meséltem nektek, hogy a szorongásomat némi aktivitással próbáltam enyhíteni, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy sportosztályba kell íratni a gyereket, levezeti az energiáját, és addig sincs otthon. Igen ám, de arra nem számítottak, hogy nemcsak mozgok, hanem szorongok is. És hogy a mozgás hátterében a szorongás áll, nem pedig az önfeledt gyerekkor. Ezért aztán az történt, azt mondta paidagogosz bácsi, hogy azt kell csinálni, hogy fölvegyenek a sportosztályba, hogy van egy gerenda, le van rakva a földre. 20 cm magas, ezen a gerendán kell végigmenni. Látjátok a csíkot? Megmutatom, a tesóm mit csinált. „Hogy hívnak?” – „Pál Gergő vagyok.” (mutatja, ahogy szépen, magabiztosan végigsétál a gerendán) Ez volt a tesóm. Én: „Hát téged hogy hívnak, kisfiú?” (Feri valamit érthetetlenül motyog) Jó, hát név nélkül is végig lehet menni. (Feri eljátssza, ahogy bizonytalanul a gerendára lépett, és egy-két lépést tett.) És ez volt a pillanat, a második lépés után, amikor kinéztem anyámra. Mert anyám elkísért a felvételire, mégiscsak. S ahogy kinéztem az anyámra, leestem. Riadtan körbenéztem, honnan folytassam? Megyek vissza az elejére, megkönyörültek rajtam: „Kezdje újból!” Na, ezt megcsináltam még kétszer. Tehát háromszor leestem a gerendáról, ami a földre volt téve, mire a kedves paidagogosz bácsi - a testvérem az bejutott, sportosztályba javaslom, nálam: énektagozat. Legkomolyabban így volt. Szerencsére a szüleim jobban szorongtak annál, minthogy azt gondolták volna, hogyha én ének tagozatra járok, az jó lesz nekik. Ezért aztán merő zsigeri érzésektől motiválva elvittek az atlétika pályára és beírattak oda. Tulajdonképpen nem is olyan rossz, mert akkor az iskolaidő után sincs otthon... És tényleg így is lett. És emlékszem, hogy 6 éves... ugye elkezdtünk tanulni írni, meg olvasni. Világosan emlékszem, hogy a tesóm már olvasott. Nekem már az is nehezemre esett, hogy szavakat össze tudjak olvasni. Nehezemre esett. Másodikban is nehezemre esett. S akkor a szüleim... Megvolt már ez a téma, leültek velem tanulni. Na, ha addig nem szorongtam volna, akkor kaptam még ötöt rá. És emlékszem, hogy "Most MIT nem értesz?!" Értitek? Hát én semmit nem értettem! Nem a gyerek dolga érteni, hogy mi van vele, hanem a szülőé! A gyereknek nem kell értenie magát, mert gyerek. A szülő feladata, hogy értse a gyereket. Mert a gyerek nem érti magát, hanem kifejezi magát. A szülő jó esetben érti, rossz esetben dühíti. A szülő dolga, hogy értse a gyereket. "Most mit nem értesz?" Hát kezicsókolom, semmit nem értek. Tehát ide vagyok vetve, ahogy Sartre mondta, és ki se látok ebből az idevettetettségből. S emlékszem, hogy "Most akkor olvasd össze!" És akkor jött a tesóm, aki már tudott olvasni, hogy ő is segít. Na, tudjátok! És a szorongásnak, ahogy mindenki megpróbálta belém sulykolni, hogy kell az 'a' betűt hozzáolvasni a 't' betűhöz... Tulajdonképpen világosan emlékszem erre az élményre, hogy mindig eljutottam egy nagyon fontos pontig, amikor már csak egyetlen egy dologra tudtam figyelni. Szerintetek mire? (29:52)

Pontosan így van. Egyetlenegy dologra figyeltem már csak, hogy mikor lesz ennek vége. Hát semmi másra nem tudtam már figyelni, minthogy valahogy kibírjam azt az időt, ameddig a szüleimnek elege lesz. Világosan emlékszem, hogy erre maradt kizárólag energiám. Hogy valahogy, valahogy, az energiám utolsó, hogy valahogy... És tulajdonképpen már abban voltam érdekelt, hogy még sokkal hülyébb legyek, mint amilyen vagyok, hogy a szüleim föladják. Mert ha ők úgy vették észre, hogy talán még van esélyük, tovább gyötörtek. Ezért még hülyébbnek kellett lennem. Hogy azt mondják, hogy "Most már akkor menj aludni." És tulajdonképpen ez maga volt a ....hmmm, igen, a megváltás, profán értelemben. Pontosan így volt. És tulajdonképpen akkor lettem jól, amikor végül a szüleim leszálltak rólam. Tehát nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Hát az a rendszer, amiben széltében-hosszában vagyunk... Hűűű, ebben a gyerek ténylegesen nem tud mást csinálni, mint megszakadni. Megszakad... Csak mi felnőttek még mindig nem értjük. Hogy egy nagy bajt próbál ezzel a megszakadással valamiképpen kivédeni. Na tehát. Ez az első. (31:46)

Második pont, hogy mikor... Ugye, mit mond a szülő? Vagy hogyan? Ugye érzékelitek, nem a szülőket szeretnék bántani, hanem most a gondolkodásmódról, a helyzetről szeretnék beszélni. Nagyon-nagyon szülő, pedagógus, segítő-párti vagyok. Mert látnivalóan... De hát erről úgyis sok szó esik. Mindent el kellene követni, hogy mi felnőttek ne szorongjunk annyit. Mégpedig a gyerekek érdekében. Ha másért nem, a gyerekek érdekében kéne, hogy jobban legyünk. Ne, tehát ez az összefüggés, amiben beszélek. Hogy tulajdonképpen szülőként azt mondom, hogy azért szorongok egyre jobban, mert a gyerek jövőjét nem látom biztosítva, aggódok így a gyerek jövője miatt. Hogy hogy lesz ennek diplomája?! Ugye? Aggódok a jövője miatt. És mi ebben a paradoxon? Hogy a szülő, aki úgy definiálja magát, mint aki hosszú távon gondolkodik, és a gyerek jövője miatt aggódik, valójában pont nem ezt teszi. Hanem a pillanatnyi eredményekért éppenséggel a hosszú távú fejlődésnek a terét teljesen elfelejti. De így záródik be a kör. Hogy én azt gondolom, hogy a gyerek nem tudja, hogy mi van, én vagyok képes látni a jövőt, miközben a gyerek azon dolgozik, hogy jövője legyen. A gyerek dolgozik a jövőjéért. Hagyják békén, hogy valahogy élni tudjon! S a szülő van beragadva a jelenbe. Mégpedig a saját szorongása miatt. Hmm. (33:42)

Tehát, ez egy nagy illúzió, ahogy látom. Ahogyan azt mondjuk, hogy minekünk van egy jövőtávlatunk és perspektívánk. Valójában ott és akkor, amikor a gyerekkel vagyunk, sokszor éppen nincsen. Ugyanis, ha nekünk lenne egy jövőtávlat elérhető módon, emlékeztek, a múlt erőforrásom, a jövő erőforrásom, nem a jelenből élek, hanem a jelenben élek, akkor a gyerek szorongásával tudnék valamit kezdeni. Mert én akkor egy időtávlatban lennék ott jelen. De amikor ellehetetlenülök, az éppen azt jelenti, hogy ez az időtávlat nekem megszűnt, miközben a gyereket azzal próbálom, azt próbálom megértetni vele, hogy nem fognak fölvenni így! A jövőre hivatkozok a gyereknél, miközben én elvesztettem a távlatokat. Érthető, amit mondok? Azt várom el a gyerektől, hogy ő lásson messzebb, és ez alapján a magatartásán változtasson, miközben én egyáltalán nem látom azt a jövőt, ami alapján én a magatartásomon változtathatnék. Itt és most először a magam, és aztán a gyerekem érdekében. De közben, ami tudatosul bennem, az nem ez, hanem az, hogy én látom a jövőt, a gyerek meg ide van... Hmmm. (35:15)

Jó. Mi az, amit lehetne tenni? Tulajdonképpen, furcsán hangzik, örülhetnénk a gyerek létezésének. A gyereknek is, meg hogy van. Végül is talán a legelemibb üzenet, amitől a gyerek megnyugodhatna, főleg hosszú távon, hogy azt tapasztalja, hogy örülünk neki. Örülünk neki, s örülünk annak, hogy van. Tulajdonképpen ennél sokkal többet nem is adhatunk egy gyereknek, mint hogy mi magunk olyan felnőttek tudunk lenni, akik képesek vagyunk arra, hogy örüljünk a gyereknek, meg annak, hogy van. Szerintem ez egy óriási nagy emberi teljesítmény! Ez nem egy kis dolog, már csinálom is... Hűűű! Hatalmas emberi teljesítmény olyan felnőtté válni, aki tud örülni a gyereknek, és annak, hogy ő van. Nem akkor, amikor Szenteste meghúzta a csöngőt, és a gyerek áhítatos szemmel robban be a karácsonyfa alá, hogy megvan-e a kamion, mert akkor nem nehéz szeretni. Hanem amikor nem tud olvasni, meg nem bír elaludni, meg ötödször kijön. De ezt ti jobban tudjátok, mint én. Én ezt kevésbé tudom. Ti jobban tudjátok. Úgyhogy már csak ezért is elismerésem nektek. Ténylegesen elismerésem minden szülőnek, aki arra vállalkozott, hogy szülő legyen. Látjátok! Gyakran jut eszembe papként a Hét mesterlövész. Ott van a hét csávó, Charles Bronson, Chuck Norris... Na jó! Figyeltelek titeket! Hát Chuck Norris hogy lett volna már a Hét mesterlövészben? Persze, hogy nem volt ott! Szóval, a hét mesterlövész, ugye, és Charles Bronson mellé szegődik egy kissrác. És olyan levakarhatatlanul ott van. Először persze Charles Bronsont nagyon idegesíti, utána aggódik érte, s végül valami nagyon szép dolog alakul ki köztük. És akkor azt mondja a kissrác: "Olyan akarok lenni, mint te! Egy hős! Nem olyan, mint az apám, egy gyáva paraszt!" Emlékeztek erre biztos. S akkor Charles Bronson ennek a srácnak ad egy hatalmas pofont. S azt mondja: "Ide figyelj! Ők a bátrak, s mi vagyunk a gyávák." Mert ők vállaltak téged, meg a testvéreidet. És vállalták, hogy itt, ebben a faluban, lehetetlen, embertelen körülmények között titeket fölneveljenek. Mi pedig azok vagyunk, akik meghódítjuk a csaposnőt, aztán a lenyugvó nap fényében ellovaglunk. Na, ehhez nem kell nagy bátorság! - Ezt most már én mondtam, ezt a második részt. Megnézitek a Hét mesterlövészt, és nincs benne semmi lenyugvó fény, s főleg a csaposnőről nem esik szó, akkor én most megmondtam, hogy nincs benne csaposnő. (38:48)

Szóval, amit mondok, ezt mindig a tisztelet, tisztelet...

Azt mondja, hogy mikor azt mondjuk, hogy "HALLOD, AMIT MONDOK?!?!" - Nem tudom, szoktam kiabálni, ez zavaró? Aki szorong, annak zavaró. Szülők milyen gyakran kiabálják ezt: " Hallod, amit mondok? Hát hányszor mondjam? Hallod, amit mondok?!" Tulajdonképpen ez nem a jó kérdés. Hogy szól a jó kérdés? Azt várjuk a gyerektől, hogy egy stresszhelyzetben tudjon arra figyelni, amit mondunk. Hmmm. A helyes kérdés így hangzik: Hallod, ahogy mondom? Mert a gyerek azt hallja, ahogy mondom, nem azt, amit mondok. És hogyha elég érzelmi biztonságot adó módon tudom mondani, akkor meghallja, amit mondok. De ha üvöltök, akkor nem azt hallja, amit mondok, hanem ahogy mondom. S akkor arra kénytelen reagálni, ahogy mondom. Hiszen az fenyegető rá nézve. Az tehetetlenné teszi, eszköztelenné, ezért ő válaszol - de nem arra, amit kérdezek, hogy "Hallod, amit mondok?", hanem arra, ahogyan mondom. S akkor begubózik, vagy megüti a kistesóját, vagy elrohan, vagy kedves ismerősömnek a kislánya minden vasárnap bepakolta a kis tornazsákját, hogy ő elköltözik. Amikor valami zűr volt a családban, ezt ő megcsinálta mindig. Általában vasárnap délután. Neki akkor lett elég. Ilyen egy jól működő kismegszakító. Te, énnálam most... bepakolt, s akkor a szülők tudták, hogy velük valami baj van. S okos szülő azt mondja, valószínű itt a feszültség szintje olyan nagy lett, hogy a gyereknek már sok. Tehát nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj odaszegődött a gyerekhez. S ez most ki is derül. Szóval, hiába kiabálunk, hogy hallod, amit mondok, mert minél kisebb egy gyerek, annál inkább azt hallja, ahogy mondjuk. Annál inkább azt hallja. És ha, most így mondom, emészthető, elfogadható, a gyerek számára befogadható az, ahogyan mondjuk, akkor hallja meg, amit mondunk. S akkor arra tud reagálni. Különben arra reagál, ahogy mondjuk. Jól van. (41:50)

Jaj, tudjátok. nem is tudom. Mennyi az idő? Hí, kilenc óra elmúlt! Megyek aludni! (nekiáll gombolkozni, s az ing alól a közönség nagy derültségére előbukkan egy Snoopy-s pizsama. Feriről lekerül az ing, marad a pizsamafelső)

9 óra van, így folytatom. Fontos a gyerek szükségleteire reagálni. Nem úgy van, hogy bevonjuk őt a felnőtt világba, és értsd meg, ez az előadás fél 10-ig tart!

Szóval. Na most. Például gyakran... (Feri elneveti magát) Nem, látod, megvannak ezek a rituálék. Most itt lóg kifelé, most mit csináljak vele?

Szóval - némi kis kényszercselekvés - anyukám azt mondta, hogy tűrjem be a pizsamám, mert megfázik a derekam. Na. Betűröm. - Te kint voltál? De jó, nem vettem észre! Ügyes!

Szóval, azt akarom itt mondani, most akkor ugye a gyerek arra figyel, ahogy a szülő mondja. Elsősorban arra figyel. Akkor jön egy értelmes kérdés: Most akkor nem lehetek dühös rá? Most akkor nem haragudhatok? Mindent csomagoljak be? Na, itt megint nem a lényegről beszélünk. Mert a lényeg az az, hogyha a gyerek és köztem létezik egy biztonságos kötődés, és a gyerek ebben a biztonságos világban, biztonságos kötődésben tudja azt, hogy örülök neki, meg örülök annak, hogy van, és éppenséggel kifejezem a haragom úgy, hogy azzal őt azzal nem minősítem, nem sújtom, nem fenyegetem, nem félemlítem meg. Csak kifejezem olyan módon, hogy az számára elfogadható, elviselhető, hordozható, akkor azt egy gyerek minden további nélkül el tudja rakni, ahova kell. Tehát a probléma nem ez. Ezért az a kérdés, hogy most akkor ne haragudjak? Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy van-e egy olyan világ, ahol a szülő a gyereket nem fenyegető módon a haragját kifejezheti. Hogy van-e egy ilyen kapcsolat, amiben ez kifejezhető? Ugyanis, ha ez a kapcsolat, nincs meg, ha ez a világ nincs meg, akkor mi történik? Emlékeztek, az önbecsülés hiányában, mikor azt mondja a vendég, hogy ez a leves sós, akkor mi történik? Az történik, hogy én azt úgy hallom, mire elérkezik hozzám a mondat, az lesz belőle, hogy béna vagy. Hülye vagy, szerencsétlen vagy, nem vagy jó háziasszony, még egy levest se tudsz megcsinálni. Ugye, hogy így érkezik meg belül, itt már így van. S erre fogok reagálni, ahogy az megérkezett. Mert nincsen önbecsülés. Itt alakul ez ki. Ez azt jelenti, hogyha nincsen meg a biztonságos kötődés, nincs meg ez a közeg, akkor a szülő a lehető legzseniálisabb pontossággal, kizárólag én-üzenetek formájában, semmiféle pusztító indulattal, megfelelő motivációval, mindenféle pozitívummal mondja azt, hogy "Nahát, azért most haragszom arra, hogy kidobtad a tévét a negyedikről." Most ha ez az aranyszabályok szerint is hangzik el, a gyerek akkor sem azt fogja hallani, hogy édesanyám milyen kulturált szülő. Milyen tankönyvszerű én-üzenetben fejezte ki abbéli aggodalmát, hogy a televízió esetleg egy más humanoidra eshet, aki nem kevésbé értékes, mint jómagam. Hanem akkor az történi, hogy a szülő mondhatja a legszebben, legprecízebben, úgy, hogy erre azt mondja a... - most nagy embereket akartam mondani, de nem - mondjuk Erikson is azt mondaná, hogy ezt így kell; a gyerek mit fog hallani? Hogy rossz vagy! Hogy baj van veled! Tehát nem a mondaton múlik, hanem azon az összefüggésen,kapcsolaton, közegen, amiben a mondat elhangzik. Persze egy jó mondat ad némi esélyt, hogy meghalljam, hogy nem velem van a baj, egy rossz mondat meg ad némi esélyt, hogy azt magamra vegyem. De nem a mondatról van itt igazán szó. Ezért megpróbálhatunk trükközni, és akkor az ennyi. Ennyi. Mert tudjátok, egy kommunikációs alapszabály: a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Tök mindegy, hogy mit mond a közlő fél, mert a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Tök mindegy, hogy mit mondott a szülő, mert a kommunikáció tartalmát a gyerek határozza meg. Amivé benne a közlés deformálódik. És mi alapján alakul át a közlés a gyerekben? Az alapján a világ alapján, amibe belefogant. Ezért kevésbé stílus, meg énközlés, meg micsoda kérdése ez. Miközben az is fontos. De az a jéghegy csúcsa. Ezért szoktam megértően, de kritikus lenni, amikor nekiállunk, és kizárólag valami kommunikációs stílust tanulunk meg. Mert az a tapasztalatom, hogy akkor nagyon fennkölt módon tudjuk a másikat megvetni. Tehát eddig alpárian vetettük meg, most fennkölten vetjük meg. Eddig durván rekesztettük ki, most pedig olyan elegánsan rekesztjük ki. Tehát nem a kommunikáción múlik! Azt lehet kommunikálni, ami van. Hiába mondom, hogy.... Inkább beépítettem egy zavart. (49:03)

Látjátok, mindig kerülgetni kell a gyereket. Egyszerűen nem igaz, hogy... Állandóan láb alatt van! (Feri a matchbox 'gyerekről beszél) Így dolgozzon a felnőtt még este kilenc után, nem fekszik le, nem megy el sehova, csak itt, itt... (49:22)

Jó. Hát, ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen a felnőtt világban a felnőttek gyakran élik azt úgy meg a saját sebzettségük és zavaraik okán, hogy a gyerek veszélyezteti a kettejük kapcsolatát. Hogy azzal, amit a gyerek tesz, fenyegető a kettejük kapcsolatára nézve. Azt veszélyezteti, azt kikezdi, erodálja magyar szóval. Valójában egy gyerek nincs abban a helyzetben, hogy kikezdhesse ezt a kapcsolatot, ugyanis rászorul a felnőttre. Ezért a gyerek magatartása nem a kapcsolatot kezdi ki, hanem üzeneteket hordoz a kapcsolatról, meg a helyzetéről. Ezért, most egy egész konkrét példa, hogyha a szülő azt várja, hogy a gyerek minduntalan majd menjen oda hozzá, és az ő sértett szülőségét engesztelje ki, akkor pont fordítva vár el valamit, mint ahogy azt kellene. Hát minél kisebb a gyerek, annál inkább a felnőtt a felelős a kapcsolatért. A gyerek pedig egyszerűen csak benne van a kapcsolatban. Amikor egy csecsemő annyit ordít, hogy a szülőnek idáig lesz már, akkor ezzel nem akarja fenyegetni a szülőt meg a kapcsolatot, hanem valamit kifejez. Hát nem tud mást tenni, mint bent lenni a kapcsolatban. Az egész világ számára nem is más, mint hogy bent van ebben a kapcsolatban. És vágyik rá, hogy valaki hallja meg, és értse, ami ő. Ezért nagyon, egészen, fúú, de fájdalmas tud lenni, mikor egy szülő, vagy egy felnőtt sértetten azt várja el a gyerektől, hogy a gyerek menjen oda hozzá, és mutassa azt a szándékát, hogy ő akarja ezt a kapcsolatot a felnőttel. Na, ez a realitásvesztés. Ugyanis egy gyerek nem tudja nem akarni ezt a kapcsolatot; ebben a kapcsolatban van, enélkül a kapcsolat nélkül meg nincs. Na jó. Oké. (52:02)

Aztán, ugye felnőttként, és én ezekbe mind-mind beleértem magam. (Feri simogatja Snoopyt a pizsamáján: "Annyira jó ez! Nem tudom, a 3 legrendesebb hallgató megsimogathatja. Ez annyira jó! Kinek van kedve kipróbálni? Egy ilyen Snoopy! Na! Gyere, így, hogy ne értsék félre ezek a felnőttek!" Egy lány megsimogatja Snoopyt a pizsamán, és nevetve megjegyzi: "Tényleg nagyon jó!") (52:45)

Szóval ehhez az előzőhöz akarnám kapcsolni, amit sose felejtek el. Onnan indultam el, hogy mindig magamat is beleértem abba, hogy egy jelenségre rácsodálkozok, hogy jé, hogy ebben én is benne vagyok! Szülőként tulajdonképpen mit várunk a gyerektől? Emlékszem, mikor anyaotthonba jártam, akkor nagyon sokszorosan veszélyeztetett anyákkal beszélgettem, akik sokszor menekültek fizikai, gazdasági, verbális, és akármilyen, szexuális bántalmazás elől, a férjüktől, vagy élettársuktól... Ugye, sokszor nem is lehetett kiadni azt, egyáltalán nem lehetett arról beszélni, hogy egyáltalán ki lakik ott az otthonban. Hogy nehogy a bántalmazó fél ugye azt megtudja. S akkor beszélgettem ezekkel az anyákkal, és nagy szorongást keltett bennem az, hogy nem egyszer ott volt egy gyerek, két gyerek - próbáltam délelőtt menni, legalább az iskolás gyerekek nincsenek ott, de hát ott volt náluk a pici. S képzeljünk el egy beszélgetést, mondjuk, 45-50 percig beszélgetek egy édesanyával, ott van a kicsi, s persze bevonódik a beszélgetésbe, de hát az egy fél éves gyerek, egy éves gyerek, 2 éves gyerek, pont normálisan viselkedik, és hogy szinte mindig és mindig, amikor ezeket a normális magatartásjegyeket mutatta a gyerek, akkor ezek az édesanyák mit mondtak? "Ne legyél rossz! Pisti ne legyél rossz! Hagyd anyát, hadd beszélgessen!" Tulajdonképpen azt lehetett látni, hogy még türtőztetik is magukat azért, merthogy én ott vagyok. (54:44)

Tulajdonképpen összefoglalva mit vár nagyon sok szülő a gyerekétől? Azt, hogy a szükségleteit késleltesse. Ugye, és akkor pedagógiai irodalomban is elolvassuk, hogy nagyon fontos, hogy a gyerek megtanulja a szükségleteit késleltetni. De hogyha megfordítjuk a kérdést, akkor azt látjuk, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben nagyon sok szülő azt kéri a gyerekétől, hogy a szükségletét késleltesse, valójában ő maga a saját szükségletét nem késlelteti.

Tehát egyszerre két dolgot szeretnék mondani. Az egyik: mindig érdemes arra gondolni, hogy amikor azt várom, hogy a gyerek a szükségletét késleltesse, akkor vajon én késleltetem-e az enyém, ott és akkor. A másik pedig, hogy úgy egyébként a szükségleteimet hosszú távon, hiszen én felnőtt vagyok, tudom-e késleltetni, vagy pedig nem. S erre mondok egy példát, majd biztos jól föl fogtok háborodni miatta. Nem egy helyre hívtak, vagy nem egy helyen kérdezték meg teljesen függetlenül attól, hogy ez volt-e a téma vagy nem, hogy családokban, főleg a nők, az édesanyák, hogyan egyeztessék össze a karriert, a valamiféle hivatásukat az anyasággal. Állandóan visszatérő kérdés. Én nem tudom, hogy ezt hogy kell csinálni, de a következőt azt látom. Hogy nem egyszer itt van két, mondjuk így, reális, normális, emberi igény és szükséglet... Ne vacakoljunk vele jobban. Szeretnék valahogy kiteljesedni ebben az irányban is, meg abban az irányban is. Igen ám, de ahogy látjuk a magyar világot, már eleve attól megrendül az egyensúly minden egyes tagban külön-külön is, meg a családi működésrendszerben is, pusztán azáltal, hogy megszületik a gyerek. Már azáltal megtörténik a zavar. Pusztán azzal, hogy a gyerek van. Most ehhez tegyük még ezeket a külső dolgokat. Most képzeljük el, hogy az anya közben azt mondja, "Igen, hát megszültem a gyerekem, most már kettő is van, de hát a karrier, hát itt van a karrier is!" Akkor két dolgot látok. Az egyik, hogy a karrier legitim mód ebből a világból kimenni. Tulajdonképpen pont úgy, mint a férfinek. Tehát most akkor a nők megkapták a jogot arra, hogy ugyanúgy elrontsák, mint a férfiak. Nem tudom, hogy amikor... Most a nőtársaimhoz szólok. Hogy amikor beszéltem a férfiről, mit éreztetek? Micsoda egy piszok alak! Hát mind ezt csinálja! Ugye, hogy ez volt? Hát ez az! Hát miért nem tudnak a nő mellé állni, amikor ő viseli a nap terhét és hevét! Húhú! Ez mi? Adhatok neki egy szép nevet, hogy nekem is jogom van a karrierhez! (58:11)

Egyébként azt gondolom, hogy persze, hogy jogod van. Egészen biztos. S ráadásul azt is nagyon meg tudom becsülni, ahogyan teszel valamit a saját egyensúlyodért. Emlékeztek, erről beszéltünk, hogy szép lassan mi történik? A kapcsolatrendszer nagyon zavartan működik, és ha a kapcsolatrendszer zavartan működik, akkor az emberek külön-külön próbálják magukat stabilizálni. Hiszen a kapcsolatban tulajdonképpen még nagyobb zavarokat élnek meg. Ez az, amikor megpróbálunk megbeszélni egy problémát, de csak üvöltözni kezdünk. Ugye, akkor hiába, akkor a kapcsolat egy újabb terhet jelent. Ezért mindenki szép lassan betér a saját világába, és arra törekszik, hogy a saját, egyéni egyensúlyát fönntartsa. Szinte mindegy, hogy milyen áron. Mert hiszen a helyzet olyan rossz, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen szétessek. Ezért akkor a férfi választhat egy szeretőt magának, meg nem tudom, mit csinálhat. A gyerek produkálja a tüneteket... Ugye, mit szoktak mondani a felnőttek? Már megint föl akarja hívni magára a figyelmet. Hát éppenséggel joggal! Mert ugyanis őrá nem figyelnek. Ha egy gyerek föl akarja hívni magára a figyelmet, azt egész biztos, hogy joggal teszi! Hát ha valaki joggal akarja fölhívni magára a figyelmet, az pont a gyerek. De itt már mindenki csak úgy magában próbálja fölhívni magára a figyelmet, és saját magát stabilizálni. Ettől a rendszer működése még problémásabbá válik. (59:57)

Tehát nagy értéknek tartom, ahogyan megtanuljuk magunkat stabilizálni. Ki ezzel, ki azzal. De ha összefüggésben látjuk, akkor azt látjuk, hogy tudjuk magunkat úgy stabilizálni, hogy attól a rendszer szét fog esni. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. És most oda akartam eljutni, hogy tulajdonképpen azt is mondhatnánk, s nem mondom, hogy csak ezt mondhatjuk, vagy csak így láthatjuk, hogy amikor ma például nagyon sok nő egyszerre akar gyerekeket és karriert, akkor bizonyos szükségleteit nem késlelteti. Mert azt is mondhatná az anya: "Most legalább 3 évet otthon maradok, és késleltetem azt a szükségletemet, hogy én szeretnék karriert vagy előrejutást." Ez is egy szükséglet, érthető, normális, emberi, jogos, egészséges, természetes és minden, de most ezt késleltetem egy pár évig.(61:04)

S tulajdonképpen ezt a férfi is megtanulhatná. Ez a vicc. Hogy a férfiak, most beleértve engem is, a nőket megpróbáljuk rávenni arra, hogy késleltessék a szükségletüket. Ezzel ugyanazt csináljuk, mint amikor a gyerekkel való viszonyunkban a gyerektől várunk valami, amit mi nem csinálunk. Ez azt jelenti, hogy az összes férfinek, aki azt mondja a nőnek, hogy legalább néhány évig késleltesd ezt a szükségletedet, meg kellene tanulnia a karrierrel kapcsolatos szükségleteit késleltetni. És azt mondani, hogy de hát én rendszerben látom ezt a családot! Ez azt jelenti, hogy a feleségem akkor tud stabilizálódni a kapcsolaton belül, és nemcsak saját magát, hogyha én többet vagyok otthon. Akár valamiféle karrier rovására. Akkor a feleségem kevésbé fog szorongani, emiatt a gyereknek kevesebb tünete lesz. Háhá. Tehát az összes férfi, aki nagyon jól tudja, hogy mit kéne csinálnia a nőnek, csinálja meg! Ez tudjátok, mihez hasonlít? Ahhoz, ahogy mi az egyházban működünk. Mi az egyházban pontosan ugyanígy működünk. Most hallom, ahogy beszélek, persze, most sarkos, meg szélsőség, nem tudom, mi. Valamit akarok ezzel mondani. Mert a jó szándékot mindig föltételezem. (62:45)

Hogy... ott van az a példabeszéd, a jó pásztor, otthagyja a 99 igazat, és elmegy az egy elveszettért. Aggódik érte, fontos neki, elmegy keresni, kutatni, kockáztat érte. Mikor megtalálja, megörül neki, összehívja a barátait, gyertek, örüljetek velem! Emlékeztek, 3 mondatos történet. Valamiképpen Istenről szól. Mi, az a benyomásom, persze sarkosan, ezt pont fordítva csináljuk. Mi az egyetlen egy, még templomba járóval maszatolunk, agyon nemtudommitcsináljuk, s a 99-cel mi van, hát az... Én dolgom? Biztos nem az enyém, de hát... ott azzal az eggyel öntyömpöntyömözünk, maszatolunk... És közben kiállunk a 99 elé, és azt mondjuk: "Hát egyszerűen föl vagyok háborodva, hogy te meg ti milyenek vagytok! A egyház képviseletében föl vagyok háborodva! Először is fölháborító, hogy ez a gyönyörűség, amit mi csinálunk, ez nektek semmit se jelent. Ugye? Gyönyörű érték! Mi értékeket hordozunk, ti meg..." Nem mondtam semmit. Vagyis, mit várunk a 99-től? Hogy induljanak el. Mi a 99-től azt várjuk, hogy őnekik legyen valami fontos, ami nekünk fontos. De ez nekik nagyon legyen fontos. Induljanak el, hagyjanak ott mindent, keressenek, találjanak ránk, örüljenek nekünk! Érezzék magukat nagyon megtisztelve, hogy beléphettek a templomba. Hívják össze a barátaikat, és mondják el mindenkinek, hogy mekkora áldás érte őket! Aha! Az történik, hogy pontosan azt várjuk el mi a 99-től, ami a mi dolgunk. És akkor mi panaszkodunk, kritizálunk, elégedetlenek vagyunk, hogy... Érthető, amit mondok? Megvan nektek anélkül, hogy még most 5 percet beszélnék róla? Jól van. Úgy látom, bólogattok, nem tudom, hogy ez ilyen... Hát még azért az értelmezés hátravan, de ugye én is fönntartom a jó szándékot, és valószínű, hogy nem egy kezdődő Parkinsonos tünet volt bal oldalon... (66:02)

Szóval, amiért én ezt elmondtam... Azért mondtam el, mert ez nekem nagyon tud fájni! Hogy hogy lehet az, hogy ennyire nem vesszük észre azt, amit csinálunk! De ahogyan mondjuk esetleg ti többen, én nagyon benn vagyok az egyházban. Lehet hogy ti nem annyira, vagy nem tudom... Talán jobban ráláttok az egyházra, mint én. Én nagyon benne vagyok, nem mindig látok rá. Hogy amilyen nagyon világos kritikával illettek bennünket, szerintem jogosan, hogy tulajdonképpen ez ugyanaz a jelenség, mint a szülő-gyerek kapcsolatban. Ahogyan mi, papok és nem tudom, kik elvárjuk, hogy ti csináljátok meg a mi dolgunkat, hogy ti gyertek, hogy ti keressetek, hogy ti értsetek meg minket, hogy ti tanuljátok meg az egyház nyelvét, hogy ti tanuljátok meg a teológia szakkifejezéseit. Hogy ti örüljetek, mert nálunk van az örömhír, akkor neked kell örülni! Ugye szóba sem jön, hogy énnekem nagy dolog egy találkozás, örülök neked, ez lenne az én dolgom. De nem! Te örülj neki! Te találkozzál! Itt a kezem, csókold meg! (67:16)

Még jó, hogy ez élőbe is kimegy! Tulajdonképpen azért van öröm az életben, ami oldja a szorongásomat, aggodalmamat, így 'kari' előtt... Amit kapok a Mikulástól, várjatok! Jövő héten elmondom, mit kaptam. De tulajdonképpen én 9-kor lefeküdtem aludni, ezt már álmomban motyogom... Tényleg, hát fölvettem a pizsit, kilencig vagyok... Ez csak így... Most ébredtem föl. (68:06)

Ti is? (Feri nagyot nevet) Na, ez övön aluli volt! Ez olyan, mint a figyelemhiány zavarban szenvedő gyerek, még az is megéri, hogy bántsák. Legalább figyelnek rá. Akkor legalább törődnek vele.

Na szóval. Amit elmondtam az egyházi összefüggésben, azért mondtam el, mert az a képzetem, hogy amit olyan világosan láttok kívülről, hogy mi mit nem csinálunk alapvetően jól, pont ugyanazt nem csináljuk, vagy pont ugyanúgy nem csináljuk jól szülőként a gyerekeinkkel. Ezt a párhuzamot akartam nektek idehozni. Hogy ott valószínű jobban láttok, mert nem vagytok annyira érintve. Itt meg, ha valaki szülő, akkor nagyon érintettek vagyunk. Hmmm. (69:10)

Hoppácska! Hogy elszaladt az idő! Hát a mese, a mese, ez teszi! (nevet) Valaki azt mondja, mutassam meg az alsót is! (a pizsamaalsóról beszél - a szerk.) Nem ezt mondtad, ezt én mondtam! Hát bennem a fantázia járja a maga világát!

Jól van. Tényleg nagyon szeretlek benneteket. Most már nem maradt más hátra - egy kismegszakító. Közeleg a Mikulás. De nagy dolog, ha a gyerekeinkről alkotott képhez esetleg ez is hozzájárul, s akkor... (megszólal egy mobil a teremben, erre Feri: "Halló? Nem, még nem fejeztem be." Valaki a közönségből bekiabálja: "Püspök úr!" Feri először nem érti, mit mondott, rákérdez: "Micsoda?" Majd egy másodperccel később megérti a poént: "Ja, püspök úr?") (70:26)
Lejegyezte: H. E.