Elégtelen önkontroll, önfegyelem 11.
2013.12.17.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Ez az idei utolsó alkalom. Nem lesz több! Ráadásul, most ahogy nézegettem a naptárt, tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy soha ilyen szünet... hát nem tudom, hogy nem volt-e, de mindenesetre nem tud lenni ennél nagyobb szünet. Mert hogy pont úgy jönnek ki a keddek, hogy hetedikén fogunk legközelebb találkozni.
Az... nem is tudom mennyi idő. Nem tudom... Az 3 hét. 3 hét? Elég sok! Mindenesetre egy elnézést-kéréssel tartozom: otthon hagytam a szobrot. Mikor az autóban voltam, eszembe jutott, hogy megígértem, hogy onnan az oszloptól lehet folytatni. Nézzétek ezt el nekem – egy picit már máshol járok. A fejemben olyan sok minden van, hogy ez nem volt elöl.
Na. Elnézést is. Mindenesetre szeretném folytatni. Azzal a hozzáállással, ahogy az utóbbi alkalmakon voltunk: hogy egy picit tologassuk a régi matchboxot; hogy ne siessünk, ne rohanjuk – inkább lassuljunk le, nézzünk jól körbe. Szemléljünk valamit, éljünk meg végre valamit. Találkozunk valamivel, valakivel! Csodálkozunk rá. Ne csak „anyagokat halmozzunk”, újabb és újabb anyagokat, miközben mi van velünk? Na! Úgyhogy egy kicsit megállok... azért. Ezt nagyon köszönöm!
Emlékeztek... (egy rövid hangolódás). A gyerekekről beszéltünk úgy, az elégtelen önkontroll, önfegyelem, belső sebességek okán, hogy a gyerek tulajdonképpen a társadalom kismegszakítója. Hogy a tünetei azok jól mutatják a társadalom egészében lezajló...dó(ré mi fá szó lá ti) szóval egy egész társadalmat jól meg mutató, rendszerszintű problémát és nehézséget. És miután a gyerek a leggyengébb láncszem, ezért nála szakad el valami. És ahogyan nem érdemes szidnunk a biztosítékot meg a kismegszakítót (hogy miért szakadtál meg és miért olvadtál ki?!?), hanem ő ezt azért teszi, hogy valami nagyobb bajnak elejét tudja venni... ugyanígy egy gyerekkel üvöltözni azért, mert éppenséggel a saját személyét adja oda azért, hogy rajta keresztül valamit megértsünk – hát, milyen nagy dolog, ha legalább ezt megbecsüljük, hogy rajta keresztül valami sokkal többet érthetünk meg, mint pusztán csak őt magát. Valami sokkal többet! Ezért van az, hogy egy kicsit lelassultunk, megálltunk; nem veszek ma új témát (csak egy csomó új dolgot akarok mondani). Legalábbis valahogy összefüggéseket nézni és látni. Sok mondanivalóm van, csak nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Mindenesetre ez volt egy nagyon fontos témánk.
És talán még egyet hoznék hangsúlyosan ide: ez pedig az, hogy arra csodálkoztunk rá, hogy nem egyszer, amikor azt mondjuk, hogy a gyereknek ilyennek és olyannak kell lennie (vagyis a gyerekek neveljük), akkor a „nevelés” címszó alatt olyasmit engedünk meg magunknak, sőt olyasmit tartunk helyesnek és jónak, amit, ha a gyerekünk csinálna, azt mondanánk rá, hogy neveletlen! Ha én ordítok a gyerekkel, akkor „nevelem”. Ha ő ordít: neveletlen. Ha én ráütök: „nevelem”. Ha ő üt rá a tesójára: neveletlen. Rendben van? Milyen döbbenetes azért mégiscsak, hogy sajátosan azért egy alá-fölé rendelő hierarchikus világ van egy szülő meg egy gyerek között, és éppenséggel mi határozhatjuk meg azt, hogy mit hogy nevezünk. A gyerek pedig egyszerűen csak próbálja megmutatni azt, hogy ő mit él közben meg. Tehát mi mondhatjuk azt, hogy mi „nevelünk” és ő „neveletlen”, miközben nagyon gyakran felnőttként azt várjuk a gyerekektől, hogy úgy szabályozzák magukat (az érzelmi életüket, világukat, impulzusait, késztetéseiket), ahogyan mi magunk a sajátjainkat nem tudjuk szabályozni. Ezért azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen nem a gyerek okozza az életünkben a zavart, hanem a saját érzelmi életünk kézben tartási nehézsége. Ha tudnánk az érzelmi szabályozást, az impulzuskontrollt készség szinten gyakorolni, akkor nem kellene annyit rászólni a gyerekeinkre. Nem kellene a gyerekeinkben megpróbálni kézbe venni és uralni valamit, amit a saját életünkben nem tudunk. De miután itt egy sajátos realitásvesztésben vagyunk (és mivel mi vagyunk hatalmi helyzetben), ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy mi „nevelünk” és a gyerek neveletlen; és hogy így fontos az a mondat, amit újból meg újból (gyere csak... látod, itt... örülök, hogy megjöttél. Tényleg így van! Hát cimbi!)... Akkor, emlékeztek, ezt a mondatot fogalmaztuk meg: nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. S hogy ez mennyire más üzenet! Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel.
Ennyit akartam. Most az utolsó matchbox, amit még elővennék (azóta is tologatom azt a másik két pirosat – köszönöm!). Az előszobába letettem a sportautót és ahogy elmegyek, ott szoktam tologatni a... tényleg! Egy kicsit tolok rajta, és akkor úgy érzelmi biztonsággal megyek el. Tényleg így van! Miért, ti nem szoktátok így stabilizálni magatokat? Ti olyan normálisak vagytok? Ne már... (06:51)
Nekem egy csomó jó ötletem van, hogy hogy stabilizáljam magam.
Emlékeztek erre a mondatra? Hogy amikor a szülő rákiabál a gyerekre, hogy „HALLOD, AMIT MONDOK?!?!?”, akkor az történik, hogy a gyerek nem azt hallja, amit mondok, hanem azt, ahogy mondom. És kénytelen is azt hallani, ahogy mondom, mert hiszen az erőteljesebb üzenet nyilván abban van (főleg egy gyerek számára, aki kiszolgáltatott helyzetben van), a fontosabb üzenetet az, hogy én haragszom rá. Az, hogy ő fenyegetve érezheti magát. Az, hogy adott esetben még meg is verhetem őt felnőttként! Hát nem ez a fontosabb az üzenet? Annál, mint hogy hogy gömbölyítse az a betűnek a kunkori farkát? Hát melyik a fontosabb? Hogy azt érzékeljem, hogy veszélyben vagyok-e, hogy te nagyon haragszol-e, hogy képes vagy-e önmagadat kontrollálni, vagy bizonyos szükségleteidet késleltetni felnőttként, vagy pedig ezt nem fogod csinálni, és akkor én nagyon kiszolgáltatott leszek? Ezért tulajdonképpen egy gyerektől, aki eleve szorong, azt számon kérni, hogy ő nem arra figyel, amit mondok, hanem arra figyel, ahogy mondom – megint, megint egy felnőtt irrealitás. Tulajdonképpen ő nagyon is logikusan és érthetően működik. Ott abban a helyzetben is érthetően, logikusan működik; de főleg, hogyha megvan a maga sebzettsége... Éppenséggel, hogy ha már most évek alatt (sok év alatt) nem voltam képes érzelmileg ráhangolódni, akkor pedig nemcsak funkcionálisan nehéz neki odafigyelni és koncentrálni, hanem sokszor a strukturális fejlettség sem alakult ki úgy, hogy ő képes legyen úgy odafigyelni és koncentrálni, mint ahogyan én felnőttként azt elvárom tőle. És hogyha nagy, erős érzelmi nyomás alá helyezem (stresszhelyzet), akkor pedig, ha éppenséggel strukturálisan is alkalmas lenne rá, funkcionálisan lehet, hogy elveszti a képességét (azért, mert fenyegetve érzi majd magát). Az utolsó nagyon fontos, fontos, fontos: hogy mindezt abba az összefüggésbe helyeztük, hogy éppen ezért nagyon kellene törődnünk a szülőkkel és a szülőknek magukkal. Merthogy az sehova sem vezet, hogyha csinálunk egy láncot, és mindenki valakivel kiabál.
Ugye, a szakember kiabál a pedagógussal, hogy miért nem ő, a pedagógus kiabál a szülővel, a szülő kiabál a gyerekkel, a gyerek elnyomja a csótányt. A csótány is élni akar. Szóval, éppen, éppen a másik irányba megyünk: hogy elfogadjuk realitásnak, hogy a gyerek kiszolgáltatott, a szüleinek az érzelmi világában nő föl (akarva-akaratlan – nemcsak a fizikai világában; az érzelmi világában nő föl!). Ezért tehát, ha egy szülő kevésbé szorong, ez jó hatással lesz a gyerekére! Ezért éppen, hogy arra van szükség, hogy... Ugye, ezt most nem folytatom. De úgy akarok továbbmenni, hogy... Na, akkor, emlékeztek, volt ez a mondat, hogy a kommunikáció tartalmát...
Na, egy csomó komoly dolgot akarok mondani – ez rossz hír? Hullafáradtan itt ültök, és készültök karira; és akkor itt jön, és... De most, ha elosztjátok 3 hétre! Tehát úgy vegyétek. Három hét. Nem tudom, van ilyen lapszám is, ilyen „dupla szám”. Most az lesz. Az összes történetet kivettem belőle, és kaptok az „anyagból” egy dupla számot. (11:00)
Szóval, ugye, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. A kommunikáció tartalmát. Emlékeztek, hogy ez egy kommunikációs alapigazság. Tehát hiába mondom azt neked, hogy „sós a leves”; ha te sebzett vagy, úgy hallod, hogy azt mondtam: hülye vagy.
Te ezt fogod hallani. Szerencsétlen vagy, béna vagy; képtelen vagy egy normális levest megfőzni. Tehát rossz háziasszony vagy. Tehát tök mindegy, hogy én mit mondok, mert az érzelmi összefüggés, amibe ágyazódik majd a mondatom, deformálja az üzenetet. Így lesz! S ezért te majd mire fogsz reagálni? (Felnőttként is így vagyunk. Felnőttként sem arra reagálok nagyon gyakran, amit mondasz; hanem arra, ahogyanmondod.) De még inkább ahogyan énbennem a te üzeneted megérkezik! Mert az is lehet, hogy én a legkedvesebben mondok valamit, de hogyha az eltalálja a te sérültséged... Hmm. Mindegy. Még az is mindegy,ahogyan mondtam. Még az is mindegy lesz. Mert te akkor nem az üzenetre fogsz tudni reagálni (főleg nem a tartalmára), hanem tulajdonképpen a saját sebzettségedre reagálsz, és abból mondasz majd valamit. Ugye, ez így, így, így? Emlékeztek?
Beszéltünk arról, hogy a kommunikációnak van három szintje. Ezt most csak nagyon gyorsan idedobom, hogy meglegyen (az összefüggés miatt): van informatív szint („sós a leves” ez az informatív szint). Azérzelmi szint: azt mondom, hogy húú, ez nem esik jól; vagy éppen dühös vagyok, mert... úgy akartam egy jó levest enni, és az első érzelmi reakcióm... és dühös leszek erre. És van a kapcsolati üzenet, a kapcsolati szint.
Egészségedre! Ugye, hogy egy trüsszentést is sokféle kapcsolati üzenetként lehet értelmezni. „Már nem számít, amit mondok; fontosabb a nyál meg a takony...”. De úgy is, hogy „micsoda szabadság légkörét dolgoztuk itt ki, hogy mindenki krákoghat, köhöghet, prüszkölhet, köpködhet – ez aztán, ez aztán a szabad világ! S ezt mi csináltuk! Ugye, milyen ügyesek vagyunk?” Örülünk ennek együtt. (13:35)
Tehát: informatív szint, érzelmi szint, kapcsolati szint. Még mi felnőttek is egy társkapcsolatban... ugye, ugye, hogy így van? Hogy állandóan, mennyire és mennyire fontos nekünk az érzelmi és kapcsolati szint? Ugye, már mióta vagyunk együtt, ezt már nem kell ragozni. Hogy a kapcsolati és az érzelmi szint... Hogy ma a társkapcsolat egyik alapja az elköteleződés és a másik: az érzelmi összetartozás! Az érzelmi összetartozás a kommunikáció érzelmi üzenetei és kapcsolati üzenetei által realizálódik. Hogy azt mondom: nekem is fáj! Vagy: igen, én is szeretlek. Vagy: nem csodálkozom rajta! Érzelmi kapcsolati üzenetek! Tírirírirí... Ezt csak azért akarom mondani, hogy mi felnőttként is ebből élünk. Az érzelmi összetartozásból: érzelmi, kapcsolati üzenetek. Ezek persze deformálódhatnak is bennünk nyilván, de hogy egy gyerek meg még sokkal inkább ebből él! még sokkal és sokkal inkább!
Tehát: ha egy gyerek az érzelmi, kapcsolati világában jól tud lenni, akkor oda tud figyelni önmaga sérelme nélkül a tartalmi-informatív részre. Akkor meghallja, hogy hogyan gömbölyítse az a betűnek a kunkori farkát. (15:15)
(Volt ott anyag bőven, úgy hallom. Ez az anyagmegmaradás törvényének egy sajátos változata? Az máshol van.)
Ezért a gyerekek, tulajdonképpen a gyerekek mutatják meg nagyon érzékenyen nekünk, hogy milyen elemi és természetes módon reagálnak a kapcsolati és az érzelmi üzenetekre és szintre. Sokkal inkább ezekre reagálnak a maguk elemi természetességével. És ezért mondtuk azt, hogy egy biztonságos kötődésben (ez lehet felnőtt-felnőtt kapcsolat, lehet szülő-gyerek kapcsolat, lehet főnök-beosztott kapcsolat) a harag minden nehézség nélkül elfér, hiszen a kapcsolat megtartja a haragot. A haragot valahova el tudjuk tenni. A haragra tudunk megfelelően reagálni. Tehát így mondtuk: ha érzelmi biztonságban vagyunk, és biztonságosan tudunk kötődni, ott a harag nem ver szét semmit, hanem egyszerűen csak harag, amit te kifejeztél, én meg kezdek vele valamit. És el tudom fogadni, hogy haragszol. Igen ám, de hogyha nincs biztonságos kötődés, ott (így fejeztük be a mondatot: ) ott meg a gyerek nem fér el. Nem hogy a harag nem fér ott el; a gyerek nem fér el! Mert a szülő a bizonytalansága, a szorongása miatt el sem jutott a gyerekéig. Tehát akkor nem az a kérdés elsősorban, hogy milyen nevelési elvek és technikát és stílusok és slslsllll, hanem, hogy mi van az anyával meg az apával, meg mi van a kettejük kapcsolatával? Hogy ez sokkal nagyobb téma és kérdés akkor. A gyerekek ezt hihetetlen érzékenyen mutatják meg nekünk. Hogy ahol kapcsolati bizonytalanság van, ott akárhogy motiválgathatod őt, akárhogy öntyömpöntyömözhetsz vele – ha bizonytalan a kapcsolat, ő a kapcsolati részre reagál hétszámra. Ugye? Most majd erről úgyis akarok beszélni... úgy szeretném, hogy összeálljon ez. Mondjuk: egy válás nyomán a gyerek agresszív lesz az iskolában. Magába húzódó lesz az iskolában. Figyelemzavar jeleit mutatja itt-ott és amott. Agresszív lesz a testvérével. Ezer dolog. Mire reagál így? A kapcsolati nehézségre reagál így, amiben ő benne él! Az tartja őt meg. És akkor hét számra, hónapszámra erre reagál. És ha én felnőttként vagy szülőként nem látom, hogy ő a kapcsolatra reagál nagyon érzékeny és nagyon reálisan, akkor csak azokat a helyzeteket látom, ami ott lejátszódik. „Most miért sírsz?!?!! Most ezen mit kell bőgni?!? – Most mér verted meg a kistestvéred?! Mit csinált?!?” Ugye, akkor csak helyzeteket látok. Emlékek erre az ívre? Cukor! Adok neked cukrot! Kaptál? Micsoda? Strep-s-i-l-s? Ezt nem ismerem. Az jó? Az jó. Neked. Látom, te nem köhögsz. Nagyon jó. De... nehéz dolog köhögni. Nem nehéz? Mise közben szoktam. Ezt az együttérzésem miatt. Hogy: beszélek, s egyszer csak úgy el tud fogni a köhögés (évente háromszor-négyszer), hogy alig, alig bírom befejezni. Nem is szoktam. Annyira nem bírom befejezni, hogy nem is szoktam. Na jó. Hol tartok? Igen! Ez volt az egyik év végi kérdés, emlékeztek? Hogy miért reagálok arra, ha történik itt valami? S akkor csináltam egy alkalmat, hogy nem reagáltam semmire. Nagyon „életszerű” volt.
Emlékeztek erre? Nézhetünk egy ilyen ívet is, hogy: emberek – helyzetek – rendszerek. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi történik valakivel (vagy valakiben), akkor nem elég azt látni, hogy „emberek”, hogy ővele mi van itt, hogy a személyisége milyen. Hanem érteni kellene azt a helyzetet, amiben van. És értenünk azt a rendszert, amiben az a helyzet megvalósul. Ezért tehát, amikor például egy érzelmi bizonytalanságban van valaki, akkor az ott egy rendszer szintű zavar! Ezért sem őbelőle, sem a helyzetből elégségesen nem érthetjük meg, hogy mi történik. Nagyon gyakran próbáljuk egyszerűsíteni a megértésünket. Miért is? Azért,hogy meg tudunk valamit érteni. Az egy kapaszkodó nekünk, ha azt mondjuk hogy ez így van, vagy úgy van. Valójában legalább ezt a három dimenziót mindig kéne nézni: emberek, helyzetek, rendszerek. Ezért a gyerek (miközben én azt mondom, hogy kap egy bélyeget, hogy „ilyen” vagy „olyan”, mert én őt mindentől elszakítva nézem), majd pedig (a helyzetekkel kapcsolatban) nem értem, hogy – miután kapott egy óra szabadidőt, és most azt kérem tőle, hogy csinálja már meg – hogy most mi baja van?!? Tehát a rendszerből tudnám megérteni, hogy mi baja van. És lehet, hogy ő rendszerre reagál heteken, hónapokon, akár éveken keresztül. És amikor én megváltoztatom a rendszert, akkor a gyerek még mindig reagál rá – hiszen az beivódott. Vekerdy Tamástól kérdezték egyszer, hogy mi a tapasztalata arról, hogy ha egy szülő megpróbálja megváltoztatni a magatartása arra vonatkozóan, hogy többé igyekszik nem megverni a gyerekét; hogy akkor mi szokott történni? (Olyan érdekes nekem: Vekerdy Tamás azt mondja, hogy mindig sokkal jobban és szabadabban éreztem magam a gyerekekkel. Mindig úgy éreztem, hogy az a közegem; hogy a felnőttek mindig egy picit idegenek maradtam számomra.) S akkor ő azt mondja: az szokott történni, hogy ha a szülő ezt elhatározza, akkor a gyerekek még rosszabbak lesznek. Vajon miért van így? Mert egy olyan rendszerszintű változást hoztunk létre, ami őt bizonytalanná teszi. Ezért a gyerek elkezdi provokálni a szüleit; még (a szülő szóhasználatával élve) „még rosszabb lesz”, szinte kiprovokálja a verést. Mi felnőttek fölkelünk reggel a pofonunkért, és mikor megkapjuk, azt mondjuk: na, tudtam; mondtam, hogy így van. Megmondtam, hogy ilyen az élet meg a világ. Na? Nincs benne semmi. Ilyen, na. A gyerek nem egy pofonért kel föl, hanem a verésért. Ha ő megszokta a verést, akkor ő föl fog kelni a verésért, és addig provokálja a szülőt, míg a szülő vissza nem csúszik a már jól ismert rendszerszintű működésébe. Mire a szülő a helyzetet úgy értelmezi, hogy „hát mi más is történt volna; csak meg kell verni!”. „Hát látnivaló, hogy amikor kedves vagyok vele és megértő, akkor is ezt csinálja! Tehát ez miről szól? Hogy rossz!!”. Értitek? Ő azt mondja, hogy „az emberrel ez van”, miközben ő a rendszerben létrehozott egy változást, amire a gyerek hogy reagál? Teljesen normálisan reagál a gyerek: bizonytalan lesz tőle. Hát eddig mindig az volt: kapott egy egyest – megverték. Egyes – megverték. Egyes – megverték. Érti, hogy ezekben a helyzetekben mi hogyan szokott lenni. Ez pedig (ahogy ezek a helyzetek ismétlődnek) a rendszer működését megtanítják vele. Hogy hogy van nálunk a biztonság. Hát így. Egész biztos, hogy ez így fog történni. És amikor a rendszerben változás történik (a helyzetre a szülő másképpen reagál), a gyerek bizonytalan lesz, és akármilyen furcsa (de látjuk ennek az erejét) mire fog reagálni? A rendszerszintű változásra. Mégpedig azzal, hogy bizonytalan, és a bizonytalanságát úgy fejezi majd ki, hogy krrhhhgkkk! És sajátosan, ha megverik egy hónap múlva, 3 hónap múlva; „érdekes módon” azt látjuk, hogy „megnyugszik”. A megnyugvása miről árulkodik? Arról, hogy „na tessék; érdemes volt megverni”, vagy hogy „így lehet jól megoldani ezt a helyzetet”? „Máshogy nem is lehet, mint így”? – éppen nem. Hanem, hogy kiprovokálta azt a megszokottat, ami benne biztonságérzetet kelt arra nézve, hogy milyen az élet. Ezért Vekerdy Tamás azt mondja, hogy sokszor egy szülőnek több, mint fél éven keresztül ki kell tartania; akkor is, ha gyereke több, mint fél éven keresztül egyre lehetetlenebb magatartásformákat mutat. Ez nem arról árulkodik, hogy ő „ennyire rossz”, hanem, hogy ennyire bizonytalan. Hogy nem képes még elfogadni és befogadni azt, hogy itt egy változás történt. Mert nem tud hozzá még valahogyan állni! A régihez tud hozzáállni, és ehhez az újhoz pedig nem tud még! Ez nagyon elmélet nektek? Vagy ez így megvan, hogy hű, hű! Tehát: emberek – helyzetek – rendszerek. (26:27)
A gyerek alapvető rendszere tehát az a szülői légkör, az az érzelmi világ, amiben ő fölnő. Rendben.
Emlékeztek, hogy még felnőtteknél is úgy van, hogy pl. ebben az előadásban 10% a kommunikációnkban a verbális üzenet szerepe. (Vagy 7-8%? Ti biztos jobban tudjátok.) Több, mint 90% a nonverbális és metakommunikációs üzenet. Több, mint 90! Tehát mikor itt csupa felnőtt ül – és még itt is, az informatív szint 7-8 százalék! Egy gyereknél? Hogyne volna természetes, hogy ő a helyzetekre és a rendszerre reagál majd. Ezért, ha az érzelmi és kapcsolati üzenetek olyanok számára, hogy ő biztonságban érzi magát, akkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy az informatív részre tudjon figyelni.
Ennek ellen szokott mondani az a tapasztalatunk, hogy gyerekek, akiket nagyon autoriter módon nevelnek, nagyon is odafigyelnek az informatív szintre. De ennek rettenetes ára van. Például, hogy már nem érez. Tehát amikor pl. (megint csak ez egy klasszikus helyzet): van egy apa és egy anya – elválnak. S akkor egyszer apánál van, másszor anyánál van. Anyánál állandóan balhé van – tombol, sír, „akaratoskodik”. Ugye? Miközben, hogy mennyi „akarata” van, az nagy kérdés – erről múltkor beszéltünk. Az apánál rendes. Megint azt gondolhatnánk elsőre (és éppenséggel még így is lehet), hogy az apa a jobb szülő. Nemde? Hát „ügyesebben” csinálja, és mert „ügyesebben” csinálja („jobban ért hozzá”), ezért a gyerekek erre jól tud reagálni. De láthatjuk fordítva is. Ez pedig úgy van, hogy:
az apjától jobban fél.
Ezért a helyzetre és a kapcsolatra reagál, nagyon is világos módon. Azt mondja: ezt itt nem engedhetem meg magamnak. Ezért ott nagyon, nagyon sok reakciót benyel, és akkor két nap múlva, egy hét múlva visszamegy az anyjához, s ott ttyhhhhhhhrrr! Miért? Nem ott nagyobb érzelmi biztonságban van, és ott megengedheti magának. Akkor éppen fordítva, mint ahogy gondolnánk! Ugye? Gyerek, aki az iskolában rendes, és otthon pedig elszabadul körülötte a pokol. Hmm? Akkor nagyon valószínű, hogy otthon megengedheti magának. Most hogy ez mit jelent, ez egy másik nagy kérdés. Hmm. Megyek tovább. Igen.
Ezért, amikor gyerekektől azt várjuk, hogy így meg úgy meg amúgy. Csak fölidézem nektek Kassai Lajos lovasíjászt – emlékeztek, hogy még a lónál se úgy van! A lónál se úgy van! A lónál is úgy van, hogy először bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy ha egy lóval egyáltalán valamit emberi kapcsolatokba akarok kerülni (egy lóval), akkor először bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Egy gyereknél ezt nem lehet megspórolni. Mi felnőttek szívesen megspórolnánk azt, amit egy lónak megadunk, hogy bizalom, hogy szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy el se jutunk hozzá. Ezért mit csinálunk mi felnőttek nagyon gyakran? Mi azt mondjuk, hogy „nevelés”, a gyereknél azt mondjuk, hogy „neveletlenség”, majd pedig (nem is látjuk őt, hanem a magatartását látjuk, és) valamilyen „viselkedést” várunk el tőle. Valójában: nem jutunk el a gyerekiq, hanem a magatartását látjuk – azt, ahogyan reagál – és egy viselkedést várunk (vagy elvárunk) tőle. És itt kitaláltam ezt a pici szójátékot, hogy nem megvárjuk a gyereket, hanem elvárjuk, hogy mit csináljon. (31:35)
A gyereknek arra lenne szüksége, hogy megvárjuk őt; hogy érzelmileg hozzánk tudjon érkezni. Hogy egyáltalán: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere – ha ezt meg tudnánk várni, akkor adhatnánk neki egy információt, amivel képes lesz valamit kezdeni. Ha nem járjuk be azt az utat, amit egy lónál is bejárunk, akkor hiába „várunk el” tőle valamit (anélkül, hogy megvártuk volna őt). Tehát megvárás helyett elvárásokat támasztunk. Mindezt azért, mert a viselkedését nézzük és nem őt. Nem rá hangolódunk, hanem elemezzük a magatartását. (32:30)
Megyek tovább. Megint ütköztetném ezt a felnőtt világgal. Az egyik legnagyobb nehézségem, ahogy például az alkalom után odajöttök hozzám; azt mondjátok, hogy lehet-e velem beszélgetni. S akkor minden alkalom után körülbelül 6-szor elmondom, hogy nem. Hogy két és fél éve nem lehet hozzám jönni, aminek nagyon egyszerű oka van. Ez pedig az, hogy nem bírom. Hogy nem győzöm! Tehát, hogy általában afölött szoktam vállalni. Hmm. Azért nézek így ki. Na de, ez a mondat, amit ebben a helyzetben elmondok, ez ugyanaz a mondat, hogy „sós a leves”. Jössz, te így szólsz: „Feri, egy jó leveles? Nálad ennék egy jó levest!”. Ugye? Zakeus! Ma este nálad szállnék meg. S erre: „Te, ne haragudj; nálam sós a leves.” Pontosan látom azt, hogy miközben elmondom az informatív részt, hogy: hát az van, hogy nem nem győzöm. Egyszerűen nem győzöm, na... 195 cm esendőség vagyok. Ezt az érzelmi szinten megpróbálom együttérzéssel vagy normálisan, vagy... nem gondolom, hogy valami keménységgel meg kéne védeni magam, hiszen te egy kiszolgáltatott helyzetben vagy, mert segítséget kérsz. Tehát, ha valakinek védenie kell magát, az te vagy. És gondoljátok, hogy ez az üzenet átmegy? Á... Nem megy át, és akárhogy csinálom: az üzenet tartalmát a befogadó fél határozza meg. És éppenséggel annak összefüggésében, hogy ki hogy van, tulajdonképpen a kapcsolati (főleg a kapcsolati) és érzelmi szintre, de még inkább a saját sérültségére tud valaki ilyenkor válaszolni. Ezért például nagyon sokan nem tudják ezt nem elutasításként hallani. Vagy kirekesztésként vagy megvetésként vagy fenyegetésként vagy elárulásként, vagy (miközben énbennem az nincsen), de ott az már egy egész más, más világgá alakul. És nincs a kezemben! Ezt azért akarom mondani, hogy mi felnőttek egy egyszerű helyzetben, mikor látszólag egy felnőtt beszél egy felnőttel – hát miért? Nem érek rá. Te erre azt mondod: ó, sajnálom. Ez pont olyan, mint: „sós a leves” – „jaj, de kár”. Ugye? Ha ez így lenne! De hát a levesnél sincs így! Hát Virginia Satir azt mondta: 10% alatt van azoknak az aránya, akik képesek hitelesen kommunikálni számukra érzelmileg nehéz helyzetben. 10% alatt! A magatartástudományi intézet legújabb kutatása (lehet, hogy hallottátok). Megcsinálják időről időre: a magyar lelkiállapot vizsgálata. S emlékszem, hogy több helyen beszéltem erről, hogy a két évvel ezelőtti kutatásban az volt, hogy a mai magyar felnőtt lakosság 50 százaléka nem tud biztonságosan kötődni. Voltam olyan merész, hogy ez általában ehhez hozzátettem azt, hogy szerintem ez hihetetlenül optimista kutatási eredmény. Ami egy kicsit furcsán hangzik, hogy „optimista kutatási eredmény”, de ezt mindig hozzátettem: ha az összes összefüggést nézzük, meg mindenféle összehasonlító dolgokat, nekem még sose jött ki 50. És mi derült ki körülbelül 4 nappal ezelőtt? Abból, amit most publikáltak, 4 nappal ezelőtt: hogy 30%. Harminc! (37:13)
Tehát, ha valaki kapcsolatilag eleve bizonytalan, akkor egy informatív üzenetre a kapcsolati bizonytalanságából fog válaszolni, és a kapcsolatra fog reagálni (ami számára bizonytalanságot kert). Ezt miért mondom? Ha a felnőttek 30 százaléka tud biztonságosan kötődni, akkor egy gyerek? Mit várunk tulajdonképpen? Mit kéne csinálnia? Hát jó esetben most alakul ki benne az, hogy biztonságosan tudjon kötődni. Tehát az a természetes, hogy ő a kapcsolatra és az érzelmi üzenetekre válaszol!
Megint egy pici játék a szavakkal, hogy azt mondom a gyereknek, hogy: figyelj oda! És a gyerek hova figyel? Rám. Minél inkább kiabálok vele, hogy „figyelj már oda!!”, ő annál inkább figyel rám. És megint csak azt mondhatjuk, hogy ő jár el reálisan. Mert sokkal fontosabb az, hogy én mit csinálok, mint hogy mi van a papíron! Oké? Na most, tulajdonképpen amit eddig így... (Az ingem? Nem. Nem. Nekem... Ilyenkor szokott egész lenni pontosan. De erről beszéltem nektek. figyeljétek meg, amikor rájövök, hogy lecsúszik a gatyám, akkor van egész. Erről beszélek. Csípőnadrág. Ez nekem becsípődött teljesen. Nem tudom, hogy most idehozzam-e. idehozzam? Olyan bizonytalan vagyok most.)
Ugye, hogy emlékeztek arra is, hogy beszéltünk háromféle realitásról.
Szubjektív realitás, objektív realitás, egyetemes realitás. Ne a szavakon akadjatok most fönn, legyetek szívesek; ezek valamit megpróbálnak elmondani. Nem vagyok filozófus. Mi az, hogy „szubjektív realitás”? Az, amit én szubjektív módon átélek, például: hogy délután lefeküdt valamelyikőtök aludni, és jól kialudtad magad, és azt mondod: Hát olyan friss vagyok, mintha reggel lenne! Ez egy szubjektív realitás. Az objektív realitás az, hogy este van. Az egyetemes realitás azonban nem az, hogy este van (mert a Föld túloldalán, ott reggel van). Azt mondhatjuk, hogy van, ahol este van, és van, ahol reggel van. Ugye, az esték és reggelek szoktak váltakozni. Ez az egyetemes realitás. Hogy az emberi élethez az hozzátartozik, hogy a Nap változásával együtt valamit így érzékelünk, hogy este/reggel. Na most. Minél inkább sebzett vagyok, annál inkább a szubjektivitás realitásból és erre a (szubjektív realitással a meghatározott) világra reagálok. Nem az objektív realitásra reagálok, hanem a szubjektívre, és abból reagálok. De az is realitás! Csak szubjektív realitás. Tehát mondhatnánk azt, hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ugye, emlékeztek a segítőre? Aki azt mondta, hogy minden kliensemnek van egy közös pontja: sebzett viszony a realitáshoz. Az objektív (vagy az egyetemes) realitáshoz; de azt is mondhatnánk, hogy nagyon is hűséges a maga szubjektív realitásához! Ha egy felnőtt egy ártatlan helyzetben megdermed, s nem tud reagálni, akkor azt mondjuk, hogy hát-ta-ta-ta ez a helyzetből nem jön ki! Hát ez irreális, hogy te így lefagytál! Hát irreális, hogy nem tudod elmondani a gondolatodat! Hát irreális, hogy adok egy mikrofont itt a színpadon, és nem tudsz beszélni! Hát miért ne tudnál?! Ha valaki itt kiáll és elkezd félni – az egy szubjektív realitás. De a szubjektív realitást miért hívom realitásnak? Mert ő mit él át? Azt, hogy őt most nagyon sokan nézik, s ez elindít benne egy változást: elkezd félni. Ez teljesen szubjektív dolog. De az realitás, amitől ő elkezd félni. Ez pedig az, hogy elvesztem a józan eszem. Vagy elvesztem a cselekvőképességem. Vagy majd elkezdek hülyeségeket beszélni. Vagy azt se tudom, hogy mit mondok. Ez realitás! Nem a helyzetből adódik, hanem belőle. Ezért ezt, amit így nevezünk, hogy szubjektív realitás, ezt érdemes realitásnak tartani.
Akkor mi a dolgunk? Ezt egy képpel szeretném megmutatni. Képzeljünk el valakit, aki... Kit képzeljünk el? Hát annyi példa lehet! Egy nőt, aki fél a férfiaktól. Plö. Vagy képzeljünk el egy férfit. Ó, te jó ég.. Meg sem merem mutatni. Legyen ő. Egy férfi. Kicsit olyan lapos, de … sok okosság. Itt van egy nő. Színes, érzékeny. S azt mondja 30 évesen vagy 16 évesen vagy 42 évesen, hogy nem tudom, egyszerűen félek a férfiaktól. Nem tudom, nekem az egy ismeretlen világ, ezek a férfiak. És olyan bizonytalan leszek; már azt sem tudom, mit csináljak. Szeretnék megházasodni, csak annyira izé ez. (44:00)
Pasi? S akkor az egész környezet mit csinál ezzel a nővel? „Hát te, menj oda hozzá! Hát most mit kell ezen izélni? Hát mit kell tőle félni?! Nézd meg, hát ilyen lapos; te sokkal színesebb vagy, érdekesebb – ő meg csak egy ilyen izé. Ilyen „kocka”. Mit? Hát mint általában a pasik. Gyere, belenézünk. Mit látunk? Hát itt tollak vannak; okoskodik mindig. Az egyik oldal tök üres. Hát ettől félsz?
Vagyis mit mondunk? Azt mondjuk, hogy hát a napnál is világosabb, hogy semmi mást nem kell csinálni, mint hogy egy-kettő-három lépés az egész! Na!
Amikor egy gyereket úszni tanítunk. Föláll a (még nem a rajtkőre, mert az magasan van, hanem a) medence szélére. Tanultatok úszni gyerekként? „Rakd össze a kezed! Így!”
Csináltátok gyerekként? Hát én 5 éves koromban: úszó óvodába jártam! Minden fázist értek! Minden itt van, zsigerileg tudom. A lényeg, hogy mínusz 10 fok legyen, és tél. Ez a rendszerszintű hiba. Tehát amikor egy 19 kilós gyereket a -10 fokba kizavarunk, s azt mondjuk neki, hogy „úszni jó!”. De nem jut el a vízig, hoppácska! Nem mehet be a létrán, mert már óvodás. Egy óvodás nem megy be a létrán: beugrik! Hogy fogja ő a „vízijártasságit” megszerezni?!
S akkor áll... Nekem megvan zsigerileg ez az élmény. -10 fok. Már a gatyám jeges a hidegtől, meg persze fúj a szél is... Értitek? Mert előtte le kellett zuhanyozni. Tehát a gyerekkínzásnak nagyon sajátos módja. Nem így kellett?! S mindezt így kell csinálni! Lezuhanyzol, mínusz 10, hideg gatya, át..., „kezedet rakd össze”, minél közelebb... És akkor az edző: „semmi mást nem kell csinálni – dőlj bele!”. Nem kell! Állj ki a szélére. Tehát így. Semmi bajod nem lehet! Így. S akkor: piff, dőlj bele. Jó, csak -6 volt. Na, tessék.
És a gyerek: ckckckckckkk, dddddddhdhdhdddh, hhhHhHhHhHHH.
Az edzőm azt csinálta egyébként; azt mondta: menj föl, a tízméteresre. Sportuszoda. „Uuugooorjj!”. Tényleg! Nem voltam 6 éves, leugrottam a tízesről. Igen. S akkor... hhhHhHhHhHHH.
Mit látunk kívülről? Azt mondjuk: hogy most ezen? Hát csak előre kéne dőlnie, így, ting! Hát semmi baja nem tud lenni! Hát búvárok vannak lenn! Igaz, hogy tavaly télen fagytak oda, de hát látni lehet, hogy ott vannak... és nem. Mi történik? A szubjektív realitás erősebb az objektívnél. Mert a szubjektív realitás, hogy ő fél! Hogy fél valamitől. Az, amitől fél, az nem reális (hogy most beesni a vízbe), ez nem reális. De a félelemnek a mélye, hogy történhet velem valami olyan baj, amit nem tudok kontrollálni, hogy elveszhetek! Aki ki fog engem meg? A rettegés attól, hogy úgy elveszek, hogy nem lesz ott senki! Ez reális félelem; egy egzisztenciális szorongás! Neki éppen ott -10-ben jön elő. Tidididididi, és hiába fázik már... akkor az nagyon is reális az ő egzisztenciális szorongása. Csak nem a helyzetből érthető meg.
Na most, mi akkor azt mondjuk, hogy hát három lépés, Brünhildám drága! Egy, (gyere, fogom a kezedet), kettő (de az én kezemet ne fogd meg! Ott egy férfi van, te...). Mikor válik lehetségessé, hogy egy didergő kisgyerek beugorjon a medencébe? Hogyha ez az út meg ez a távolság ez belül elkészült. Neki belül nincs meg az út! Hát valakinek belül megvan az út, akkor kívül meg tudja csinálni. Üvöltözhetek vele, hogy „nem vagy reális, amikor félsz attól, hogy ide gyere!”. Akkor azt tudhatom, hogy azért nem megy oda, mert belül az út nincs kidolgozva. Tehát ha belül ki tudjuk dolgozni az utat, akkor kívül meg fogja tudni csinálni. A szubjektív realitás egyszer csak találkozik az objektívvel! S akkor az objektív realitás alapján tudok ugrani. S azt tudom mondani, hogy jó, tényleg semmi bajom nem lesz; sőt, még meleg is lesz. A víz 21 fokos kint meg mínusz 10 van. Harminc fokkal melegebb! Plusz 1.
Azt akarom ezzel mondani, hogy hatalmas ereje tud lenni a szubjektív realitásnak. Hatalmas ereje! És egy gyerek minél gyerekebb, annál inkább normális, hogy egy szubjektív realitásban él. Ugye, ahogy az időbeliség is: hogy 7 évesnél azt tudom neki mondani, hogy december 24-e. Hát mi az, hogy december 24? Ezek szavak! Hát nem?
Innen indultam el (de az ingemből jött ez az egész; megint lóg ki). Nagyon érdekes dolog történt, ahogy átvettem a díjat, elhatalmasodott rajtam a szubjektív realitás. Tulajdonképpen ezt úgy is nevezhetnénk, hogy módosult tudatállapotba kerültem. Valami, valami... érzelmileg ez úgy hatott rám (és nem tudtam, hogy miért), ahogy ott álltam, és kellett mondani néhány mondatot, akkor az volt a nyelvemen, hogy azt mondjam, hogy teljesen másképp állok most itt, mint bármikor máskor, amikor ki kell állni és beszélni. De aztán rájöttem, hogy ezt teljesen felesleges mondani – ezt miért kéne mondani? Úgyhogy elmondtam, ami bennem volt, de egy nagyon sajátos módosult tudatállapotban voltam, és még napokon keresztül úgy maradtam. Napokon keresztül! És nem értettem, hogy ez mi? Egy nagyon erős szubjektív realitásba csöppentem – s most eltelt kb. másfél hét, és most kezdek valahogy magamhoz térni. Ez alatt az idő alatt fogytam majdnem négy kilót. Ez történt! Nem voltam ilyen sovány 10 éve. Ráálltam a mérlegre – nem bírtam enni. Nem bírtam enni! Naponta egyszer ettem egy egész keveset. S 78 kilóra fogytam. Több, mint egy hétig tulajdonképpen egyáltalán nem értettem, hogy mi van velem. Most sem állítom, hogy értem, de valami olyasmire jutottam (és ezt a témánk miatt hoztam ide), hogy egy szubjektív realitásban éltem, mégpedig azért mert introvertált vagyok. Én befelé forduló vagyok alaptermészetileg.:-) (Milyen lenne, ha kifelé forduló lennék? Ammán durva lenne.) Csakhogy mind a kettő egy sajátos sérültségből fakad. A befelé fordulásom abból, hogy nem reagált rám a környezet megfelelő módon, ezért megmaradtam magamnak. Az, hogy ki tudok ide állni és van bennem motiváltság, hogy megmutassam magam: ez is egy sérültségből fakad (hogy vegyetek észre, hogy mégiscsak vagyok), és az, hogy úgy elő is tudom adni, ez is egy sérültségből fakad. Ez pedig az, hogy valahogy „nagyon-nagyon-nagyon kell csinálni, hogy észrevegyenek!”. Ha csak úgy mondom, akkor úgy reménytelen. Tehát valami nagy teljesítmény kell, hogy észrevegyenek. Mind a három egy sérültségből fakad. (Ezt csak azért, hogy milyen jó hír: tehát, hogy látjátok: egyáltalán nem kell egészségesnek lenni). Ezért tudatosan mondtam ott a legvégén azt, hogy „egészséges lelkülettel élni”, mert beteg lélek is tud egészséges lelkülettel élni. Ezt gondolom! Egy beteg lélek képes egészséges lelkülettel élni. Szépnek tartom! Nem kell meggyógyulni minden bajból. Azért se, mert nem is tudunk. Az egy jó hír, hogy nem is kell. Hát akkor van remény! (54:17)
Tehát: ezt miért is akartam elmondani? Hogy én éltem a magam szubjektív realitásában. Én nem fészbukozok, meg nem tudom mit... tudom, hogy ezt szoktátok csinálni, de én nem. Nem. Nem foglalkoztat. Egyszer hoztam egy döntést, sok-sok évvel ezelőtt (amit persze nem tartok be)... Hát azért hoztam! És néha eszembe jut. Ez így szól, hogy: megpróbálok az életemben csak olyasmit használni, vagy valami olyannal... amire szükségem van. Hát hogy igyekszem olyan dolgokat nem használni, amire nincs szükségem. Most pl. a Facebooknál nem látom, hogy szükségem lenne rá. Nem. Még semmi nem győzött meg róla. Ezt miért is mondom? Mert hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy közönségdíjas leszek. Én egy kicsit se. Miközben egy csomóan azt mondták, hogy „hát Feri, hát ennyire hülye vagy? Hogyhogy nem számítottál erre?!”. Ne én nem látom magam kívülről. Alapvetően belülről látom magam. Mert introvertált vagyok. Nem aszerint élek, ahogy ti engem láttok, hanem ahogy én belül megélem magam. Ugye, ez a szubjektív realitás. Belül megélem valahogy. Ha extrovertált lennék (ha nagyon számítana, hogy hogy láttok, mert abból építkeznék – ne én nem abból építkezem, ahogy ti láttok engem, hanem ahogy én látom magam). Ez egyszerűen csak egy sérülés. Ezzel azt akarom mondani, hogy volt ott egy szubjektív realitás, és hirtelen azzal, hogy ott azt mondták, hogy „közönségdíj”, találkoztam egy objektív realitással. És a kettő összeütközött egymással. Tulajdonképpen ettől lettem rosszul. Tehát egy nagyon ambivalens dolog történt. Hogy nagyon örültem, és nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. Nem az örömömmel, hanem azzal, hogy most mit kell azzal csinálnom hogy ti így néztek rám. Vagy hogy azt mondtátok, hogy szavazunk Ferire. Hogy ezzel nekem most mit kell csinálni?! Mert hogy miért kéne rám szavazni? Értitek? Mert miért? Nem is értem. Ez az, amit nem szoktak érteni, hogy miért nem értem. Na most. Ez a szubjektív és objektív realitás – dzsííí! – összeütközött bennem, és ettől nem tudtam enni. Nem tudtam, hogy most ezután hogy éljek? Most mi van? Mit kell ezzel kezdenem? És aztán tegnap megértettem, hogy tulajdonképpen az volt nekem ebben nehéz (ez a 4. Sérülésem), hogy a családban megtanultam túlzott felelősséget vállalni. Tehát nagyon korán nem hogy felnőtt, hanem szülő szerepbe kerültem. Nagyon korán, gyerekként. És ahogyan ti rám szavaztatok, egyszer csak ez annyira megnyomott engem, hogy a felelősség része érkezett meg hozzám. Hogy ebből mi a felelősség, hogy mit kell nekem ezzel csinálnom? Van-e nekem dolgom? Nem tudom, hogy ez most érthető-e. Hogy most akkor jobbnak kell lennem? Vagy most legyek rendesebb, vagy mossam a hajam kétnaponta? Vagy legyenek hosszabb ingeim, vegyek-e egy nem-csípő-gatyát, vagy mit kell most ezzel csinálni? És a belső feszültséget az okozta, hogy rengeteget küzdök azért, hogy ne vállaljak nagyobb felelősséget magamra, mint ami az enyém. Ez az 5. Sérülésem: hogy amikor küldetéstudatért kellett sorban állni, akkor én kétszer is beálltam. Tehát eleve van egy hajlamom (már egy pozitív indíttatásból is), hogy „ide nekem kétszer annyit, mert...”. Tulajdonképpen 10 napja már azon küzdök, hogy annyit vegyek ebből magamra, amennyi rám tartozik, és hogy az összes többit, ami a tiétek, azt nálatok hagyjam. És azért akartam ezt elmondani, mert amikor készülök egy témára, azt mindig át szoktam gyúrni magamon. Nekem ez nagyon fontos! Hogy nem elméleteket akarok mondani. S amikor erről gondolkodtam, hogy szubjektív realitás, objektív realitás, egyetemes realitás, hát nem tudtam nem erre gondolni, hogy tulajdonképpen a magam helyzetét láthatom ebből a szempontból.
És akkor ezzel el tudtam mondani, hogy amikor ezt a szorongó nőt arra akarjuk rávenni, hogy „hát menjen már oda”, a kisgyereket, hogy „ugorjon má' be a vízbe”, a mentálhigiénés szakembert, hogy „legyen önfeledten boldog”, akkor olyasmit kérünk tőle, ami belül nincsen kidolgozva neki. Ott nincs út! Hát mi kívülről azt mondjuk, hogy hát hogyhogy nincs út?! Hát ott van az út! Hát ott a gyerek, ott a medence, mit kell ezen annyit agyalni?! De belül nincs kidolgozva. Rendicsek ez? És ha belül énbennem ez a szubjektív világ találkozni tud a külsővel, akkor tudok majd ezzel mit kezdeni. De amíg ezt az utat én belül nem dolgozom ki: addig a kettő külön van! (60:00)
Egy alkoholbetegnek a dilemmáját is láthatjuk így. „Én nem vagyok alkoholista; akkor állok le, amikor akarok!”. Kívülről meg azt mondják: Igen? Hát akkor állj le!
Ha ő ki tudná dolgozni az utat a két része között: a között, aki azt mondja, hogy „le kell állnom”; és a sérült között, aki azt mondja, hogy „semmi baj nincs velem”. Azért nem áll le, mert néha abban a részében van, hogy „pontosan tudom, hogy mi a helyes”, csakhogy ez a valaki nem ér el addig, aki azt mondja, hogy „nincsen semmi bajom”. Ameddig ez a két rész nem tud egymással találkozni, hanem mindig vagy az egyikben van, vagy a másikban, addig nem fogja lerakni az alkoholt. Mert ő néha az egyikben van és néha másikban. Amikor az egyikben van, fütyül a másikra! Sőt, nem is tudatosul benne, hogy a másik van. Mert mikor iszik, akkor nem érdekli őt, hogy mi van. Vagy ha érdekli, akkor még többet iszik. Hogy azt a részét el tudja távolítani magától. És amikor pedig hozhatna egy szabad döntést, hogy „mostantól nem iszom, mert látnivaló, hogy mi történik akkor, amikor iszom” – ezt akkor tudná megtenni, hogyha amikor az egészséges részében van, látná a nem egészségeset; de ezt éppen tagadja.
Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor mi látványosan nem értjük, hogy egy gyerek valamit miért nem csinál meg, ami annyi lenne, hogy a papírokat végre-valahára rakja be a fiókjába. Ennyi. Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy neki ez belül megvan-e, vagy pedig itt ezer sárkánnyal viaskodik közben. Ez az ő szubjektív realitása – de annak van realitása!
Nézem az időt: a felét sem mondtam el. Jó. Hű! Még a nehezét ideteszem nektek.
Ezért vannak nagyon nagy témák. Pl. valaki azt mondja: „megcsaltam a feleségem”. Ferenc atya! (Nem szoktak így hívni, de ha valami nehéz ügy van, akkor igen.) Most megmondjam-e a feleségemnek, vagy ne? Ez egy téma.
A helyzet hasonló ahhoz, amikor a szülő nem a gyerekét látja, hanem a magatartását. Nem az a kérdés, hogy most ezt elmondja-e, vagy ne; mert ugye rögtön lesz két nagy tábor. Az egyik azt mondja: kérem szépen, vagy őszintén, vagy sehogy! Hát miért? Egy hazugságból akarod élni tovább az életed? Egy hazugságból? Hát meg kell mondani! Az objektív realitáshoz kell közelebb vinni a kettőtök kapcsolatát. Ez így történt – akkor ezzel kell valamit kezdeni. A másik: Láttam én már karón varnyút! Hogy az egyik nagy bűnbánattal megmondta, oszt a házasság meg szétesett. Mert akinek megmondták, nem bírta elviselni. Pppff! Na, akkor érdemes?
Ha a témáig jutok el, valójában azt kell kell mondanom, hogy nem tudok válaszolni a kérdésre. Mert ilyet mondhatok, hogy néha így van, néha meg úgy. Az is igaz, hogy hazugságra nem lehet egy kapcsolatot építeni. Hát egy hazugságra? Hogy építesz? Hát az rettenetes. Hogy lesz abból élet, intimitás, hűség, bizalom és megbízhatóság? De az is igaz: vannak olyanok, akik ha találkoznak egy olyan realitással, amit nem bírnak elviselni, akkor padlót fognak. Ez is realitás!
Tehát - ahogy a múltkor is beszéltünk erről – a kérdés az, hogy teveled mi van? A gyerekeknél is ez a kérdés. Most tulajdonképpen mi van veled? Van, aki kész arra, hogy az ő szubjektív realitását kiegészítse egy objektív valamivel. De ha pl. valaki nagyon nárcisztikus, és meghallja, hogy megcsalták – tyhí! Lehet, hogy szinte élhetetlenné teszi a kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy ő ezzel a realitással nem tud megbirkózni. A sérülése miatt. Valójában mi mindannyian így vagyunk; hogy van olyan realitás, amivel meg tudunk birkózni (most objektív vagy egyetemes realitásról beszélek), és van, amivel éppen nem tudunk.
És az is realitás, hogy néha nem tudunk. Most mondom a még nagyobb nehezét: „Most akkor lehet-e válni vagy nem? Na?”
„Most akkor vigyük-e bölcsődébe a gyereket vagy nem?”
Hát ezekre lehet épeszű választ adni? Szerintem nem lehet. Azt lehet mondani (valami ilyesmit), hogy egy gyereknek az a jó, hogy ha nem adjuk bölcsődébe. Mert a gyereknek az a jó, hogy ha a szüleivel lehet. Csakhogy, ha szülő az idegösszeomlás szélén van, akkor egyszer csak a kisebbik rossz a bölcsőde lesz! S a nagyobbik rossz az idegösszeomlás. Nem így van? Akkor mondhatom azt, hogy ezt így kell csinálni – rendben van, csak akkor a realitásnak egy részével nem találkoztam. Hát néha csak a kisebbik rosszat tudjuk választani, nem a jó meg a rossz között választunk. Tehát ha egy szülőpár vagy egy édesanya eljut oda, hogy... most a kérdés tehát az (szerintem ez az érdekesebb kérdés), hogy amikor ez megtörténik, akkor a szülő, a nő, az édesanyja mer-e ezzel a realitással találkozni vagy nem? Ha elég erős, akkor azt mondja: én most a szubjektív realitásban úgy érzem, hogy menten szétesek; darabjaimra, atomjaira hullok és egyszerűen kész vagyok teljesen! És ez realitás (szubjektív, de realitás). Az objektív az az, hogy a gyereknek nem lesz jó, hogy ha betesszük bölcsődébe. De ehhez a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy még lehet, hogy ez a legjobb megoldás. De a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy ennek meglesznek a következményei. És a következményeket az édesanyának érdemes lenne vállalnia. Miközben ő lehet, hogy a helyzetben a legjobb döntést hozza. De akkor is meglesznek a következményei! És akkor marad a realitásban, ha ezeket a negatív következményeket nem bagatellizálja. Hanem azt mondja, hogy: igen, ennek a(z egyébként a helyzetnek megfelelő) legjobb döntésből ez is következik, és ennek a felelősségét próbálom vállalni. Merthogy a gyerekkel duplán kiszúrok, ha azt mondom, hogy nem ismerem el, hogy neked joggal hiányokat, fájdalmakat okozott. De a kérdés az az, hogy ő képes-e az ilyen fokú objektív realitásra vagy nem? Mert ha nagyon szorong és nagyon rosszul van, akkor éppenséggel az objektív realitásnak egy nagy részét elfoglalja hárítani magától, mert nem tudja elviselni! Érthető ez? Nem viselhető el! Egyszerűen nem hordozható el.
Ezeknél a kérdéseknél ezeket nagyon fokozottan érzékenyen látom. Tehát: megcsalás, válás, abortusz... meg még három, ami nem jut eszembe. Óvoda, bölcsőde – ezek. Vagyis az a tapasztalatom, hogy ahogyan nehéz befogadni azt, hogy „ne haragudj, nem érek rá” – de nem azért nem érek, rá mert úri passzióimat űzöm, hanem, mert hogy muszáj, hogy magamra is érjek egy kicsit, különben darabjaimra fogok szétesni. De hogyha valaki nagyon a szubjektív realitásában van és a sebzettségében, akkor befogadhatatlan ez az üzenet. A sebzettségből fog válaszolni: a szubjektív realitását fejezi ki. Ezért történik az nagyon sokszor előadásokon, hogy... tudom, hát nyilvánvalóan sokan elváltatok, beadtátok a gyereket kétévesen a bölcsődébe, tin-tin-tin. Én ezekkel kapcsolatban egyáltalán nem akarok kritikus lenni. Miért is lennék? Csak annyit mondani, hogy tudhatjuk, hogy ha ez történik egy gyerekkel, annak ez a következménye. De azt is tudom, hogy minél érintettebb valaki érzelmileg (s akkor fenyegetve érzed magad, megtámadva, kikezdve, lebecsülve, kirekesztve, megvetve és a többi), akkor az üzenet nem fog átmenni. És ennek is van realitása. Ez azt jelenti, hogy (tudatosan – nem tudatosan) úgy ítélted meg a helyzetet, hogy ennek a befogadására nem vagy elég erős. Ezért ezt az objektív realitást nem engeded magadhoz közel. Miért is? Hogy életben tudj maradni! Hát ezt miért kellene szidni? Egyszerűen csak ez történik.
Tehát amikor képesek vagyunk a szubjektív realitásunk mellé ezt az objektív és egyetemes realitást hozzátenni, akkor nagyon nagy dolgot csinálunk! Hatalmas emberi teljesítmény ez! Nagyon! Nagyon le a kalappal mindenki előtt aki...
Emlékszem, egyszer odajött valaki hozzám (egy záró történet – hú, ez már tripla szám), hogy azt mondja, hogy olvastam az egyik könyvedben, hogy azt írtad, hogy az egyetemes realitás, hogy ha valaki nagyon sokáig keresi az igazit, előbb-utóbb olyan idős lesz, hogy nem tud gyereket szülni. S hogy én akkor hónapokig dühös voltam rád. Menj te a fenébe! Mit tudod te, nyomorult pap, hogy milyen egy nőnek ez?! Hogy én mit szenvedtem ezen. Mit...?!
S az ő nagyon nagy teljesítménye az volt, amikor rájött, hogy én nem bántottam őt. Csak annyit mondtam, hogy ha valaki 50 éves korában akar szülni, neki sokkal nehezebb lesz. Én csak ennyit mondtam. (Hmm? Jelzés értékűnek veszem!)
Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (73:15)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Ez az idei utolsó alkalom. Nem lesz több! Ráadásul, most ahogy nézegettem a naptárt, tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy soha ilyen szünet... hát nem tudom, hogy nem volt-e, de mindenesetre nem tud lenni ennél nagyobb szünet. Mert hogy pont úgy jönnek ki a keddek, hogy hetedikén fogunk legközelebb találkozni.
Az... nem is tudom mennyi idő. Nem tudom... Az 3 hét. 3 hét? Elég sok! Mindenesetre egy elnézést-kéréssel tartozom: otthon hagytam a szobrot. Mikor az autóban voltam, eszembe jutott, hogy megígértem, hogy onnan az oszloptól lehet folytatni. Nézzétek ezt el nekem – egy picit már máshol járok. A fejemben olyan sok minden van, hogy ez nem volt elöl.
Na. Elnézést is. Mindenesetre szeretném folytatni. Azzal a hozzáállással, ahogy az utóbbi alkalmakon voltunk: hogy egy picit tologassuk a régi matchboxot; hogy ne siessünk, ne rohanjuk – inkább lassuljunk le, nézzünk jól körbe. Szemléljünk valamit, éljünk meg végre valamit. Találkozunk valamivel, valakivel! Csodálkozunk rá. Ne csak „anyagokat halmozzunk”, újabb és újabb anyagokat, miközben mi van velünk? Na! Úgyhogy egy kicsit megállok... azért. Ezt nagyon köszönöm!
Emlékeztek... (egy rövid hangolódás). A gyerekekről beszéltünk úgy, az elégtelen önkontroll, önfegyelem, belső sebességek okán, hogy a gyerek tulajdonképpen a társadalom kismegszakítója. Hogy a tünetei azok jól mutatják a társadalom egészében lezajló...dó(ré mi fá szó lá ti) szóval egy egész társadalmat jól meg mutató, rendszerszintű problémát és nehézséget. És miután a gyerek a leggyengébb láncszem, ezért nála szakad el valami. És ahogyan nem érdemes szidnunk a biztosítékot meg a kismegszakítót (hogy miért szakadtál meg és miért olvadtál ki?!?), hanem ő ezt azért teszi, hogy valami nagyobb bajnak elejét tudja venni... ugyanígy egy gyerekkel üvöltözni azért, mert éppenséggel a saját személyét adja oda azért, hogy rajta keresztül valamit megértsünk – hát, milyen nagy dolog, ha legalább ezt megbecsüljük, hogy rajta keresztül valami sokkal többet érthetünk meg, mint pusztán csak őt magát. Valami sokkal többet! Ezért van az, hogy egy kicsit lelassultunk, megálltunk; nem veszek ma új témát (csak egy csomó új dolgot akarok mondani). Legalábbis valahogy összefüggéseket nézni és látni. Sok mondanivalóm van, csak nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Mindenesetre ez volt egy nagyon fontos témánk.
És talán még egyet hoznék hangsúlyosan ide: ez pedig az, hogy arra csodálkoztunk rá, hogy nem egyszer, amikor azt mondjuk, hogy a gyereknek ilyennek és olyannak kell lennie (vagyis a gyerekek neveljük), akkor a „nevelés” címszó alatt olyasmit engedünk meg magunknak, sőt olyasmit tartunk helyesnek és jónak, amit, ha a gyerekünk csinálna, azt mondanánk rá, hogy neveletlen! Ha én ordítok a gyerekkel, akkor „nevelem”. Ha ő ordít: neveletlen. Ha én ráütök: „nevelem”. Ha ő üt rá a tesójára: neveletlen. Rendben van? Milyen döbbenetes azért mégiscsak, hogy sajátosan azért egy alá-fölé rendelő hierarchikus világ van egy szülő meg egy gyerek között, és éppenséggel mi határozhatjuk meg azt, hogy mit hogy nevezünk. A gyerek pedig egyszerűen csak próbálja megmutatni azt, hogy ő mit él közben meg. Tehát mi mondhatjuk azt, hogy mi „nevelünk” és ő „neveletlen”, miközben nagyon gyakran felnőttként azt várjuk a gyerekektől, hogy úgy szabályozzák magukat (az érzelmi életüket, világukat, impulzusait, késztetéseiket), ahogyan mi magunk a sajátjainkat nem tudjuk szabályozni. Ezért azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen nem a gyerek okozza az életünkben a zavart, hanem a saját érzelmi életünk kézben tartási nehézsége. Ha tudnánk az érzelmi szabályozást, az impulzuskontrollt készség szinten gyakorolni, akkor nem kellene annyit rászólni a gyerekeinkre. Nem kellene a gyerekeinkben megpróbálni kézbe venni és uralni valamit, amit a saját életünkben nem tudunk. De miután itt egy sajátos realitásvesztésben vagyunk (és mivel mi vagyunk hatalmi helyzetben), ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy mi „nevelünk” és a gyerek neveletlen; és hogy így fontos az a mondat, amit újból meg újból (gyere csak... látod, itt... örülök, hogy megjöttél. Tényleg így van! Hát cimbi!)... Akkor, emlékeztek, ezt a mondatot fogalmaztuk meg: nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. S hogy ez mennyire más üzenet! Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel.
Ennyit akartam. Most az utolsó matchbox, amit még elővennék (azóta is tologatom azt a másik két pirosat – köszönöm!). Az előszobába letettem a sportautót és ahogy elmegyek, ott szoktam tologatni a... tényleg! Egy kicsit tolok rajta, és akkor úgy érzelmi biztonsággal megyek el. Tényleg így van! Miért, ti nem szoktátok így stabilizálni magatokat? Ti olyan normálisak vagytok? Ne már... (06:51)
Nekem egy csomó jó ötletem van, hogy hogy stabilizáljam magam.
Emlékeztek erre a mondatra? Hogy amikor a szülő rákiabál a gyerekre, hogy „HALLOD, AMIT MONDOK?!?!?”, akkor az történik, hogy a gyerek nem azt hallja, amit mondok, hanem azt, ahogy mondom. És kénytelen is azt hallani, ahogy mondom, mert hiszen az erőteljesebb üzenet nyilván abban van (főleg egy gyerek számára, aki kiszolgáltatott helyzetben van), a fontosabb üzenetet az, hogy én haragszom rá. Az, hogy ő fenyegetve érezheti magát. Az, hogy adott esetben még meg is verhetem őt felnőttként! Hát nem ez a fontosabb az üzenet? Annál, mint hogy hogy gömbölyítse az a betűnek a kunkori farkát? Hát melyik a fontosabb? Hogy azt érzékeljem, hogy veszélyben vagyok-e, hogy te nagyon haragszol-e, hogy képes vagy-e önmagadat kontrollálni, vagy bizonyos szükségleteidet késleltetni felnőttként, vagy pedig ezt nem fogod csinálni, és akkor én nagyon kiszolgáltatott leszek? Ezért tulajdonképpen egy gyerektől, aki eleve szorong, azt számon kérni, hogy ő nem arra figyel, amit mondok, hanem arra figyel, ahogy mondom – megint, megint egy felnőtt irrealitás. Tulajdonképpen ő nagyon is logikusan és érthetően működik. Ott abban a helyzetben is érthetően, logikusan működik; de főleg, hogyha megvan a maga sebzettsége... Éppenséggel, hogy ha már most évek alatt (sok év alatt) nem voltam képes érzelmileg ráhangolódni, akkor pedig nemcsak funkcionálisan nehéz neki odafigyelni és koncentrálni, hanem sokszor a strukturális fejlettség sem alakult ki úgy, hogy ő képes legyen úgy odafigyelni és koncentrálni, mint ahogyan én felnőttként azt elvárom tőle. És hogyha nagy, erős érzelmi nyomás alá helyezem (stresszhelyzet), akkor pedig, ha éppenséggel strukturálisan is alkalmas lenne rá, funkcionálisan lehet, hogy elveszti a képességét (azért, mert fenyegetve érzi majd magát). Az utolsó nagyon fontos, fontos, fontos: hogy mindezt abba az összefüggésbe helyeztük, hogy éppen ezért nagyon kellene törődnünk a szülőkkel és a szülőknek magukkal. Merthogy az sehova sem vezet, hogyha csinálunk egy láncot, és mindenki valakivel kiabál.
Ugye, a szakember kiabál a pedagógussal, hogy miért nem ő, a pedagógus kiabál a szülővel, a szülő kiabál a gyerekkel, a gyerek elnyomja a csótányt. A csótány is élni akar. Szóval, éppen, éppen a másik irányba megyünk: hogy elfogadjuk realitásnak, hogy a gyerek kiszolgáltatott, a szüleinek az érzelmi világában nő föl (akarva-akaratlan – nemcsak a fizikai világában; az érzelmi világában nő föl!). Ezért tehát, ha egy szülő kevésbé szorong, ez jó hatással lesz a gyerekére! Ezért éppen, hogy arra van szükség, hogy... Ugye, ezt most nem folytatom. De úgy akarok továbbmenni, hogy... Na, akkor, emlékeztek, volt ez a mondat, hogy a kommunikáció tartalmát...
Na, egy csomó komoly dolgot akarok mondani – ez rossz hír? Hullafáradtan itt ültök, és készültök karira; és akkor itt jön, és... De most, ha elosztjátok 3 hétre! Tehát úgy vegyétek. Három hét. Nem tudom, van ilyen lapszám is, ilyen „dupla szám”. Most az lesz. Az összes történetet kivettem belőle, és kaptok az „anyagból” egy dupla számot. (11:00)
Szóval, ugye, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. A kommunikáció tartalmát. Emlékeztek, hogy ez egy kommunikációs alapigazság. Tehát hiába mondom azt neked, hogy „sós a leves”; ha te sebzett vagy, úgy hallod, hogy azt mondtam: hülye vagy.
Te ezt fogod hallani. Szerencsétlen vagy, béna vagy; képtelen vagy egy normális levest megfőzni. Tehát rossz háziasszony vagy. Tehát tök mindegy, hogy én mit mondok, mert az érzelmi összefüggés, amibe ágyazódik majd a mondatom, deformálja az üzenetet. Így lesz! S ezért te majd mire fogsz reagálni? (Felnőttként is így vagyunk. Felnőttként sem arra reagálok nagyon gyakran, amit mondasz; hanem arra, ahogyanmondod.) De még inkább ahogyan énbennem a te üzeneted megérkezik! Mert az is lehet, hogy én a legkedvesebben mondok valamit, de hogyha az eltalálja a te sérültséged... Hmm. Mindegy. Még az is mindegy,ahogyan mondtam. Még az is mindegy lesz. Mert te akkor nem az üzenetre fogsz tudni reagálni (főleg nem a tartalmára), hanem tulajdonképpen a saját sebzettségedre reagálsz, és abból mondasz majd valamit. Ugye, ez így, így, így? Emlékeztek?
Beszéltünk arról, hogy a kommunikációnak van három szintje. Ezt most csak nagyon gyorsan idedobom, hogy meglegyen (az összefüggés miatt): van informatív szint („sós a leves” ez az informatív szint). Azérzelmi szint: azt mondom, hogy húú, ez nem esik jól; vagy éppen dühös vagyok, mert... úgy akartam egy jó levest enni, és az első érzelmi reakcióm... és dühös leszek erre. És van a kapcsolati üzenet, a kapcsolati szint.
Egészségedre! Ugye, hogy egy trüsszentést is sokféle kapcsolati üzenetként lehet értelmezni. „Már nem számít, amit mondok; fontosabb a nyál meg a takony...”. De úgy is, hogy „micsoda szabadság légkörét dolgoztuk itt ki, hogy mindenki krákoghat, köhöghet, prüszkölhet, köpködhet – ez aztán, ez aztán a szabad világ! S ezt mi csináltuk! Ugye, milyen ügyesek vagyunk?” Örülünk ennek együtt. (13:35)
Tehát: informatív szint, érzelmi szint, kapcsolati szint. Még mi felnőttek is egy társkapcsolatban... ugye, ugye, hogy így van? Hogy állandóan, mennyire és mennyire fontos nekünk az érzelmi és kapcsolati szint? Ugye, már mióta vagyunk együtt, ezt már nem kell ragozni. Hogy a kapcsolati és az érzelmi szint... Hogy ma a társkapcsolat egyik alapja az elköteleződés és a másik: az érzelmi összetartozás! Az érzelmi összetartozás a kommunikáció érzelmi üzenetei és kapcsolati üzenetei által realizálódik. Hogy azt mondom: nekem is fáj! Vagy: igen, én is szeretlek. Vagy: nem csodálkozom rajta! Érzelmi kapcsolati üzenetek! Tírirírirí... Ezt csak azért akarom mondani, hogy mi felnőttként is ebből élünk. Az érzelmi összetartozásból: érzelmi, kapcsolati üzenetek. Ezek persze deformálódhatnak is bennünk nyilván, de hogy egy gyerek meg még sokkal inkább ebből él! még sokkal és sokkal inkább!
Tehát: ha egy gyerek az érzelmi, kapcsolati világában jól tud lenni, akkor oda tud figyelni önmaga sérelme nélkül a tartalmi-informatív részre. Akkor meghallja, hogy hogyan gömbölyítse az a betűnek a kunkori farkát. (15:15)
(Volt ott anyag bőven, úgy hallom. Ez az anyagmegmaradás törvényének egy sajátos változata? Az máshol van.)
Ezért a gyerekek, tulajdonképpen a gyerekek mutatják meg nagyon érzékenyen nekünk, hogy milyen elemi és természetes módon reagálnak a kapcsolati és az érzelmi üzenetekre és szintre. Sokkal inkább ezekre reagálnak a maguk elemi természetességével. És ezért mondtuk azt, hogy egy biztonságos kötődésben (ez lehet felnőtt-felnőtt kapcsolat, lehet szülő-gyerek kapcsolat, lehet főnök-beosztott kapcsolat) a harag minden nehézség nélkül elfér, hiszen a kapcsolat megtartja a haragot. A haragot valahova el tudjuk tenni. A haragra tudunk megfelelően reagálni. Tehát így mondtuk: ha érzelmi biztonságban vagyunk, és biztonságosan tudunk kötődni, ott a harag nem ver szét semmit, hanem egyszerűen csak harag, amit te kifejeztél, én meg kezdek vele valamit. És el tudom fogadni, hogy haragszol. Igen ám, de hogyha nincs biztonságos kötődés, ott (így fejeztük be a mondatot: ) ott meg a gyerek nem fér el. Nem hogy a harag nem fér ott el; a gyerek nem fér el! Mert a szülő a bizonytalansága, a szorongása miatt el sem jutott a gyerekéig. Tehát akkor nem az a kérdés elsősorban, hogy milyen nevelési elvek és technikát és stílusok és slslsllll, hanem, hogy mi van az anyával meg az apával, meg mi van a kettejük kapcsolatával? Hogy ez sokkal nagyobb téma és kérdés akkor. A gyerekek ezt hihetetlen érzékenyen mutatják meg nekünk. Hogy ahol kapcsolati bizonytalanság van, ott akárhogy motiválgathatod őt, akárhogy öntyömpöntyömözhetsz vele – ha bizonytalan a kapcsolat, ő a kapcsolati részre reagál hétszámra. Ugye? Most majd erről úgyis akarok beszélni... úgy szeretném, hogy összeálljon ez. Mondjuk: egy válás nyomán a gyerek agresszív lesz az iskolában. Magába húzódó lesz az iskolában. Figyelemzavar jeleit mutatja itt-ott és amott. Agresszív lesz a testvérével. Ezer dolog. Mire reagál így? A kapcsolati nehézségre reagál így, amiben ő benne él! Az tartja őt meg. És akkor hét számra, hónapszámra erre reagál. És ha én felnőttként vagy szülőként nem látom, hogy ő a kapcsolatra reagál nagyon érzékeny és nagyon reálisan, akkor csak azokat a helyzeteket látom, ami ott lejátszódik. „Most miért sírsz?!?!! Most ezen mit kell bőgni?!? – Most mér verted meg a kistestvéred?! Mit csinált?!?” Ugye, akkor csak helyzeteket látok. Emlékek erre az ívre? Cukor! Adok neked cukrot! Kaptál? Micsoda? Strep-s-i-l-s? Ezt nem ismerem. Az jó? Az jó. Neked. Látom, te nem köhögsz. Nagyon jó. De... nehéz dolog köhögni. Nem nehéz? Mise közben szoktam. Ezt az együttérzésem miatt. Hogy: beszélek, s egyszer csak úgy el tud fogni a köhögés (évente háromszor-négyszer), hogy alig, alig bírom befejezni. Nem is szoktam. Annyira nem bírom befejezni, hogy nem is szoktam. Na jó. Hol tartok? Igen! Ez volt az egyik év végi kérdés, emlékeztek? Hogy miért reagálok arra, ha történik itt valami? S akkor csináltam egy alkalmat, hogy nem reagáltam semmire. Nagyon „életszerű” volt.
Emlékeztek erre? Nézhetünk egy ilyen ívet is, hogy: emberek – helyzetek – rendszerek. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi történik valakivel (vagy valakiben), akkor nem elég azt látni, hogy „emberek”, hogy ővele mi van itt, hogy a személyisége milyen. Hanem érteni kellene azt a helyzetet, amiben van. És értenünk azt a rendszert, amiben az a helyzet megvalósul. Ezért tehát, amikor például egy érzelmi bizonytalanságban van valaki, akkor az ott egy rendszer szintű zavar! Ezért sem őbelőle, sem a helyzetből elégségesen nem érthetjük meg, hogy mi történik. Nagyon gyakran próbáljuk egyszerűsíteni a megértésünket. Miért is? Azért,hogy meg tudunk valamit érteni. Az egy kapaszkodó nekünk, ha azt mondjuk hogy ez így van, vagy úgy van. Valójában legalább ezt a három dimenziót mindig kéne nézni: emberek, helyzetek, rendszerek. Ezért a gyerek (miközben én azt mondom, hogy kap egy bélyeget, hogy „ilyen” vagy „olyan”, mert én őt mindentől elszakítva nézem), majd pedig (a helyzetekkel kapcsolatban) nem értem, hogy – miután kapott egy óra szabadidőt, és most azt kérem tőle, hogy csinálja már meg – hogy most mi baja van?!? Tehát a rendszerből tudnám megérteni, hogy mi baja van. És lehet, hogy ő rendszerre reagál heteken, hónapokon, akár éveken keresztül. És amikor én megváltoztatom a rendszert, akkor a gyerek még mindig reagál rá – hiszen az beivódott. Vekerdy Tamástól kérdezték egyszer, hogy mi a tapasztalata arról, hogy ha egy szülő megpróbálja megváltoztatni a magatartása arra vonatkozóan, hogy többé igyekszik nem megverni a gyerekét; hogy akkor mi szokott történni? (Olyan érdekes nekem: Vekerdy Tamás azt mondja, hogy mindig sokkal jobban és szabadabban éreztem magam a gyerekekkel. Mindig úgy éreztem, hogy az a közegem; hogy a felnőttek mindig egy picit idegenek maradtam számomra.) S akkor ő azt mondja: az szokott történni, hogy ha a szülő ezt elhatározza, akkor a gyerekek még rosszabbak lesznek. Vajon miért van így? Mert egy olyan rendszerszintű változást hoztunk létre, ami őt bizonytalanná teszi. Ezért a gyerek elkezdi provokálni a szüleit; még (a szülő szóhasználatával élve) „még rosszabb lesz”, szinte kiprovokálja a verést. Mi felnőttek fölkelünk reggel a pofonunkért, és mikor megkapjuk, azt mondjuk: na, tudtam; mondtam, hogy így van. Megmondtam, hogy ilyen az élet meg a világ. Na? Nincs benne semmi. Ilyen, na. A gyerek nem egy pofonért kel föl, hanem a verésért. Ha ő megszokta a verést, akkor ő föl fog kelni a verésért, és addig provokálja a szülőt, míg a szülő vissza nem csúszik a már jól ismert rendszerszintű működésébe. Mire a szülő a helyzetet úgy értelmezi, hogy „hát mi más is történt volna; csak meg kell verni!”. „Hát látnivaló, hogy amikor kedves vagyok vele és megértő, akkor is ezt csinálja! Tehát ez miről szól? Hogy rossz!!”. Értitek? Ő azt mondja, hogy „az emberrel ez van”, miközben ő a rendszerben létrehozott egy változást, amire a gyerek hogy reagál? Teljesen normálisan reagál a gyerek: bizonytalan lesz tőle. Hát eddig mindig az volt: kapott egy egyest – megverték. Egyes – megverték. Egyes – megverték. Érti, hogy ezekben a helyzetekben mi hogyan szokott lenni. Ez pedig (ahogy ezek a helyzetek ismétlődnek) a rendszer működését megtanítják vele. Hogy hogy van nálunk a biztonság. Hát így. Egész biztos, hogy ez így fog történni. És amikor a rendszerben változás történik (a helyzetre a szülő másképpen reagál), a gyerek bizonytalan lesz, és akármilyen furcsa (de látjuk ennek az erejét) mire fog reagálni? A rendszerszintű változásra. Mégpedig azzal, hogy bizonytalan, és a bizonytalanságát úgy fejezi majd ki, hogy krrhhhgkkk! És sajátosan, ha megverik egy hónap múlva, 3 hónap múlva; „érdekes módon” azt látjuk, hogy „megnyugszik”. A megnyugvása miről árulkodik? Arról, hogy „na tessék; érdemes volt megverni”, vagy hogy „így lehet jól megoldani ezt a helyzetet”? „Máshogy nem is lehet, mint így”? – éppen nem. Hanem, hogy kiprovokálta azt a megszokottat, ami benne biztonságérzetet kelt arra nézve, hogy milyen az élet. Ezért Vekerdy Tamás azt mondja, hogy sokszor egy szülőnek több, mint fél éven keresztül ki kell tartania; akkor is, ha gyereke több, mint fél éven keresztül egyre lehetetlenebb magatartásformákat mutat. Ez nem arról árulkodik, hogy ő „ennyire rossz”, hanem, hogy ennyire bizonytalan. Hogy nem képes még elfogadni és befogadni azt, hogy itt egy változás történt. Mert nem tud hozzá még valahogyan állni! A régihez tud hozzáállni, és ehhez az újhoz pedig nem tud még! Ez nagyon elmélet nektek? Vagy ez így megvan, hogy hű, hű! Tehát: emberek – helyzetek – rendszerek. (26:27)
A gyerek alapvető rendszere tehát az a szülői légkör, az az érzelmi világ, amiben ő fölnő. Rendben.
Emlékeztek, hogy még felnőtteknél is úgy van, hogy pl. ebben az előadásban 10% a kommunikációnkban a verbális üzenet szerepe. (Vagy 7-8%? Ti biztos jobban tudjátok.) Több, mint 90% a nonverbális és metakommunikációs üzenet. Több, mint 90! Tehát mikor itt csupa felnőtt ül – és még itt is, az informatív szint 7-8 százalék! Egy gyereknél? Hogyne volna természetes, hogy ő a helyzetekre és a rendszerre reagál majd. Ezért, ha az érzelmi és kapcsolati üzenetek olyanok számára, hogy ő biztonságban érzi magát, akkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy az informatív részre tudjon figyelni.
Ennek ellen szokott mondani az a tapasztalatunk, hogy gyerekek, akiket nagyon autoriter módon nevelnek, nagyon is odafigyelnek az informatív szintre. De ennek rettenetes ára van. Például, hogy már nem érez. Tehát amikor pl. (megint csak ez egy klasszikus helyzet): van egy apa és egy anya – elválnak. S akkor egyszer apánál van, másszor anyánál van. Anyánál állandóan balhé van – tombol, sír, „akaratoskodik”. Ugye? Miközben, hogy mennyi „akarata” van, az nagy kérdés – erről múltkor beszéltünk. Az apánál rendes. Megint azt gondolhatnánk elsőre (és éppenséggel még így is lehet), hogy az apa a jobb szülő. Nemde? Hát „ügyesebben” csinálja, és mert „ügyesebben” csinálja („jobban ért hozzá”), ezért a gyerekek erre jól tud reagálni. De láthatjuk fordítva is. Ez pedig úgy van, hogy:
az apjától jobban fél.
Ezért a helyzetre és a kapcsolatra reagál, nagyon is világos módon. Azt mondja: ezt itt nem engedhetem meg magamnak. Ezért ott nagyon, nagyon sok reakciót benyel, és akkor két nap múlva, egy hét múlva visszamegy az anyjához, s ott ttyhhhhhhhrrr! Miért? Nem ott nagyobb érzelmi biztonságban van, és ott megengedheti magának. Akkor éppen fordítva, mint ahogy gondolnánk! Ugye? Gyerek, aki az iskolában rendes, és otthon pedig elszabadul körülötte a pokol. Hmm? Akkor nagyon valószínű, hogy otthon megengedheti magának. Most hogy ez mit jelent, ez egy másik nagy kérdés. Hmm. Megyek tovább. Igen.
Ezért, amikor gyerekektől azt várjuk, hogy így meg úgy meg amúgy. Csak fölidézem nektek Kassai Lajos lovasíjászt – emlékeztek, hogy még a lónál se úgy van! A lónál se úgy van! A lónál is úgy van, hogy először bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy ha egy lóval egyáltalán valamit emberi kapcsolatokba akarok kerülni (egy lóval), akkor először bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Egy gyereknél ezt nem lehet megspórolni. Mi felnőttek szívesen megspórolnánk azt, amit egy lónak megadunk, hogy bizalom, hogy szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy el se jutunk hozzá. Ezért mit csinálunk mi felnőttek nagyon gyakran? Mi azt mondjuk, hogy „nevelés”, a gyereknél azt mondjuk, hogy „neveletlenség”, majd pedig (nem is látjuk őt, hanem a magatartását látjuk, és) valamilyen „viselkedést” várunk el tőle. Valójában: nem jutunk el a gyerekiq, hanem a magatartását látjuk – azt, ahogyan reagál – és egy viselkedést várunk (vagy elvárunk) tőle. És itt kitaláltam ezt a pici szójátékot, hogy nem megvárjuk a gyereket, hanem elvárjuk, hogy mit csináljon. (31:35)
A gyereknek arra lenne szüksége, hogy megvárjuk őt; hogy érzelmileg hozzánk tudjon érkezni. Hogy egyáltalán: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere – ha ezt meg tudnánk várni, akkor adhatnánk neki egy információt, amivel képes lesz valamit kezdeni. Ha nem járjuk be azt az utat, amit egy lónál is bejárunk, akkor hiába „várunk el” tőle valamit (anélkül, hogy megvártuk volna őt). Tehát megvárás helyett elvárásokat támasztunk. Mindezt azért, mert a viselkedését nézzük és nem őt. Nem rá hangolódunk, hanem elemezzük a magatartását. (32:30)
Megyek tovább. Megint ütköztetném ezt a felnőtt világgal. Az egyik legnagyobb nehézségem, ahogy például az alkalom után odajöttök hozzám; azt mondjátok, hogy lehet-e velem beszélgetni. S akkor minden alkalom után körülbelül 6-szor elmondom, hogy nem. Hogy két és fél éve nem lehet hozzám jönni, aminek nagyon egyszerű oka van. Ez pedig az, hogy nem bírom. Hogy nem győzöm! Tehát, hogy általában afölött szoktam vállalni. Hmm. Azért nézek így ki. Na de, ez a mondat, amit ebben a helyzetben elmondok, ez ugyanaz a mondat, hogy „sós a leves”. Jössz, te így szólsz: „Feri, egy jó leveles? Nálad ennék egy jó levest!”. Ugye? Zakeus! Ma este nálad szállnék meg. S erre: „Te, ne haragudj; nálam sós a leves.” Pontosan látom azt, hogy miközben elmondom az informatív részt, hogy: hát az van, hogy nem nem győzöm. Egyszerűen nem győzöm, na... 195 cm esendőség vagyok. Ezt az érzelmi szinten megpróbálom együttérzéssel vagy normálisan, vagy... nem gondolom, hogy valami keménységgel meg kéne védeni magam, hiszen te egy kiszolgáltatott helyzetben vagy, mert segítséget kérsz. Tehát, ha valakinek védenie kell magát, az te vagy. És gondoljátok, hogy ez az üzenet átmegy? Á... Nem megy át, és akárhogy csinálom: az üzenet tartalmát a befogadó fél határozza meg. És éppenséggel annak összefüggésében, hogy ki hogy van, tulajdonképpen a kapcsolati (főleg a kapcsolati) és érzelmi szintre, de még inkább a saját sérültségére tud valaki ilyenkor válaszolni. Ezért például nagyon sokan nem tudják ezt nem elutasításként hallani. Vagy kirekesztésként vagy megvetésként vagy fenyegetésként vagy elárulásként, vagy (miközben énbennem az nincsen), de ott az már egy egész más, más világgá alakul. És nincs a kezemben! Ezt azért akarom mondani, hogy mi felnőttek egy egyszerű helyzetben, mikor látszólag egy felnőtt beszél egy felnőttel – hát miért? Nem érek rá. Te erre azt mondod: ó, sajnálom. Ez pont olyan, mint: „sós a leves” – „jaj, de kár”. Ugye? Ha ez így lenne! De hát a levesnél sincs így! Hát Virginia Satir azt mondta: 10% alatt van azoknak az aránya, akik képesek hitelesen kommunikálni számukra érzelmileg nehéz helyzetben. 10% alatt! A magatartástudományi intézet legújabb kutatása (lehet, hogy hallottátok). Megcsinálják időről időre: a magyar lelkiállapot vizsgálata. S emlékszem, hogy több helyen beszéltem erről, hogy a két évvel ezelőtti kutatásban az volt, hogy a mai magyar felnőtt lakosság 50 százaléka nem tud biztonságosan kötődni. Voltam olyan merész, hogy ez általában ehhez hozzátettem azt, hogy szerintem ez hihetetlenül optimista kutatási eredmény. Ami egy kicsit furcsán hangzik, hogy „optimista kutatási eredmény”, de ezt mindig hozzátettem: ha az összes összefüggést nézzük, meg mindenféle összehasonlító dolgokat, nekem még sose jött ki 50. És mi derült ki körülbelül 4 nappal ezelőtt? Abból, amit most publikáltak, 4 nappal ezelőtt: hogy 30%. Harminc! (37:13)
Tehát, ha valaki kapcsolatilag eleve bizonytalan, akkor egy informatív üzenetre a kapcsolati bizonytalanságából fog válaszolni, és a kapcsolatra fog reagálni (ami számára bizonytalanságot kert). Ezt miért mondom? Ha a felnőttek 30 százaléka tud biztonságosan kötődni, akkor egy gyerek? Mit várunk tulajdonképpen? Mit kéne csinálnia? Hát jó esetben most alakul ki benne az, hogy biztonságosan tudjon kötődni. Tehát az a természetes, hogy ő a kapcsolatra és az érzelmi üzenetekre válaszol!
Megint egy pici játék a szavakkal, hogy azt mondom a gyereknek, hogy: figyelj oda! És a gyerek hova figyel? Rám. Minél inkább kiabálok vele, hogy „figyelj már oda!!”, ő annál inkább figyel rám. És megint csak azt mondhatjuk, hogy ő jár el reálisan. Mert sokkal fontosabb az, hogy én mit csinálok, mint hogy mi van a papíron! Oké? Na most, tulajdonképpen amit eddig így... (Az ingem? Nem. Nem. Nekem... Ilyenkor szokott egész lenni pontosan. De erről beszéltem nektek. figyeljétek meg, amikor rájövök, hogy lecsúszik a gatyám, akkor van egész. Erről beszélek. Csípőnadrág. Ez nekem becsípődött teljesen. Nem tudom, hogy most idehozzam-e. idehozzam? Olyan bizonytalan vagyok most.)
Ugye, hogy emlékeztek arra is, hogy beszéltünk háromféle realitásról.
Szubjektív realitás, objektív realitás, egyetemes realitás. Ne a szavakon akadjatok most fönn, legyetek szívesek; ezek valamit megpróbálnak elmondani. Nem vagyok filozófus. Mi az, hogy „szubjektív realitás”? Az, amit én szubjektív módon átélek, például: hogy délután lefeküdt valamelyikőtök aludni, és jól kialudtad magad, és azt mondod: Hát olyan friss vagyok, mintha reggel lenne! Ez egy szubjektív realitás. Az objektív realitás az, hogy este van. Az egyetemes realitás azonban nem az, hogy este van (mert a Föld túloldalán, ott reggel van). Azt mondhatjuk, hogy van, ahol este van, és van, ahol reggel van. Ugye, az esték és reggelek szoktak váltakozni. Ez az egyetemes realitás. Hogy az emberi élethez az hozzátartozik, hogy a Nap változásával együtt valamit így érzékelünk, hogy este/reggel. Na most. Minél inkább sebzett vagyok, annál inkább a szubjektivitás realitásból és erre a (szubjektív realitással a meghatározott) világra reagálok. Nem az objektív realitásra reagálok, hanem a szubjektívre, és abból reagálok. De az is realitás! Csak szubjektív realitás. Tehát mondhatnánk azt, hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ugye, emlékeztek a segítőre? Aki azt mondta, hogy minden kliensemnek van egy közös pontja: sebzett viszony a realitáshoz. Az objektív (vagy az egyetemes) realitáshoz; de azt is mondhatnánk, hogy nagyon is hűséges a maga szubjektív realitásához! Ha egy felnőtt egy ártatlan helyzetben megdermed, s nem tud reagálni, akkor azt mondjuk, hogy hát-ta-ta-ta ez a helyzetből nem jön ki! Hát ez irreális, hogy te így lefagytál! Hát irreális, hogy nem tudod elmondani a gondolatodat! Hát irreális, hogy adok egy mikrofont itt a színpadon, és nem tudsz beszélni! Hát miért ne tudnál?! Ha valaki itt kiáll és elkezd félni – az egy szubjektív realitás. De a szubjektív realitást miért hívom realitásnak? Mert ő mit él át? Azt, hogy őt most nagyon sokan nézik, s ez elindít benne egy változást: elkezd félni. Ez teljesen szubjektív dolog. De az realitás, amitől ő elkezd félni. Ez pedig az, hogy elvesztem a józan eszem. Vagy elvesztem a cselekvőképességem. Vagy majd elkezdek hülyeségeket beszélni. Vagy azt se tudom, hogy mit mondok. Ez realitás! Nem a helyzetből adódik, hanem belőle. Ezért ezt, amit így nevezünk, hogy szubjektív realitás, ezt érdemes realitásnak tartani.
Akkor mi a dolgunk? Ezt egy képpel szeretném megmutatni. Képzeljünk el valakit, aki... Kit képzeljünk el? Hát annyi példa lehet! Egy nőt, aki fél a férfiaktól. Plö. Vagy képzeljünk el egy férfit. Ó, te jó ég.. Meg sem merem mutatni. Legyen ő. Egy férfi. Kicsit olyan lapos, de … sok okosság. Itt van egy nő. Színes, érzékeny. S azt mondja 30 évesen vagy 16 évesen vagy 42 évesen, hogy nem tudom, egyszerűen félek a férfiaktól. Nem tudom, nekem az egy ismeretlen világ, ezek a férfiak. És olyan bizonytalan leszek; már azt sem tudom, mit csináljak. Szeretnék megházasodni, csak annyira izé ez. (44:00)
Pasi? S akkor az egész környezet mit csinál ezzel a nővel? „Hát te, menj oda hozzá! Hát most mit kell ezen izélni? Hát mit kell tőle félni?! Nézd meg, hát ilyen lapos; te sokkal színesebb vagy, érdekesebb – ő meg csak egy ilyen izé. Ilyen „kocka”. Mit? Hát mint általában a pasik. Gyere, belenézünk. Mit látunk? Hát itt tollak vannak; okoskodik mindig. Az egyik oldal tök üres. Hát ettől félsz?
Vagyis mit mondunk? Azt mondjuk, hogy hát a napnál is világosabb, hogy semmi mást nem kell csinálni, mint hogy egy-kettő-három lépés az egész! Na!
Amikor egy gyereket úszni tanítunk. Föláll a (még nem a rajtkőre, mert az magasan van, hanem a) medence szélére. Tanultatok úszni gyerekként? „Rakd össze a kezed! Így!”
Csináltátok gyerekként? Hát én 5 éves koromban: úszó óvodába jártam! Minden fázist értek! Minden itt van, zsigerileg tudom. A lényeg, hogy mínusz 10 fok legyen, és tél. Ez a rendszerszintű hiba. Tehát amikor egy 19 kilós gyereket a -10 fokba kizavarunk, s azt mondjuk neki, hogy „úszni jó!”. De nem jut el a vízig, hoppácska! Nem mehet be a létrán, mert már óvodás. Egy óvodás nem megy be a létrán: beugrik! Hogy fogja ő a „vízijártasságit” megszerezni?!
S akkor áll... Nekem megvan zsigerileg ez az élmény. -10 fok. Már a gatyám jeges a hidegtől, meg persze fúj a szél is... Értitek? Mert előtte le kellett zuhanyozni. Tehát a gyerekkínzásnak nagyon sajátos módja. Nem így kellett?! S mindezt így kell csinálni! Lezuhanyzol, mínusz 10, hideg gatya, át..., „kezedet rakd össze”, minél közelebb... És akkor az edző: „semmi mást nem kell csinálni – dőlj bele!”. Nem kell! Állj ki a szélére. Tehát így. Semmi bajod nem lehet! Így. S akkor: piff, dőlj bele. Jó, csak -6 volt. Na, tessék.
És a gyerek: ckckckckckkk, dddddddhdhdhdddh, hhhHhHhHhHHH.
Az edzőm azt csinálta egyébként; azt mondta: menj föl, a tízméteresre. Sportuszoda. „Uuugooorjj!”. Tényleg! Nem voltam 6 éves, leugrottam a tízesről. Igen. S akkor... hhhHhHhHhHHH.
Mit látunk kívülről? Azt mondjuk: hogy most ezen? Hát csak előre kéne dőlnie, így, ting! Hát semmi baja nem tud lenni! Hát búvárok vannak lenn! Igaz, hogy tavaly télen fagytak oda, de hát látni lehet, hogy ott vannak... és nem. Mi történik? A szubjektív realitás erősebb az objektívnél. Mert a szubjektív realitás, hogy ő fél! Hogy fél valamitől. Az, amitől fél, az nem reális (hogy most beesni a vízbe), ez nem reális. De a félelemnek a mélye, hogy történhet velem valami olyan baj, amit nem tudok kontrollálni, hogy elveszhetek! Aki ki fog engem meg? A rettegés attól, hogy úgy elveszek, hogy nem lesz ott senki! Ez reális félelem; egy egzisztenciális szorongás! Neki éppen ott -10-ben jön elő. Tidididididi, és hiába fázik már... akkor az nagyon is reális az ő egzisztenciális szorongása. Csak nem a helyzetből érthető meg.
Na most, mi akkor azt mondjuk, hogy hát három lépés, Brünhildám drága! Egy, (gyere, fogom a kezedet), kettő (de az én kezemet ne fogd meg! Ott egy férfi van, te...). Mikor válik lehetségessé, hogy egy didergő kisgyerek beugorjon a medencébe? Hogyha ez az út meg ez a távolság ez belül elkészült. Neki belül nincs meg az út! Hát valakinek belül megvan az út, akkor kívül meg tudja csinálni. Üvöltözhetek vele, hogy „nem vagy reális, amikor félsz attól, hogy ide gyere!”. Akkor azt tudhatom, hogy azért nem megy oda, mert belül az út nincs kidolgozva. Tehát ha belül ki tudjuk dolgozni az utat, akkor kívül meg fogja tudni csinálni. A szubjektív realitás egyszer csak találkozik az objektívvel! S akkor az objektív realitás alapján tudok ugrani. S azt tudom mondani, hogy jó, tényleg semmi bajom nem lesz; sőt, még meleg is lesz. A víz 21 fokos kint meg mínusz 10 van. Harminc fokkal melegebb! Plusz 1.
Azt akarom ezzel mondani, hogy hatalmas ereje tud lenni a szubjektív realitásnak. Hatalmas ereje! És egy gyerek minél gyerekebb, annál inkább normális, hogy egy szubjektív realitásban él. Ugye, ahogy az időbeliség is: hogy 7 évesnél azt tudom neki mondani, hogy december 24-e. Hát mi az, hogy december 24? Ezek szavak! Hát nem?
Innen indultam el (de az ingemből jött ez az egész; megint lóg ki). Nagyon érdekes dolog történt, ahogy átvettem a díjat, elhatalmasodott rajtam a szubjektív realitás. Tulajdonképpen ezt úgy is nevezhetnénk, hogy módosult tudatállapotba kerültem. Valami, valami... érzelmileg ez úgy hatott rám (és nem tudtam, hogy miért), ahogy ott álltam, és kellett mondani néhány mondatot, akkor az volt a nyelvemen, hogy azt mondjam, hogy teljesen másképp állok most itt, mint bármikor máskor, amikor ki kell állni és beszélni. De aztán rájöttem, hogy ezt teljesen felesleges mondani – ezt miért kéne mondani? Úgyhogy elmondtam, ami bennem volt, de egy nagyon sajátos módosult tudatállapotban voltam, és még napokon keresztül úgy maradtam. Napokon keresztül! És nem értettem, hogy ez mi? Egy nagyon erős szubjektív realitásba csöppentem – s most eltelt kb. másfél hét, és most kezdek valahogy magamhoz térni. Ez alatt az idő alatt fogytam majdnem négy kilót. Ez történt! Nem voltam ilyen sovány 10 éve. Ráálltam a mérlegre – nem bírtam enni. Nem bírtam enni! Naponta egyszer ettem egy egész keveset. S 78 kilóra fogytam. Több, mint egy hétig tulajdonképpen egyáltalán nem értettem, hogy mi van velem. Most sem állítom, hogy értem, de valami olyasmire jutottam (és ezt a témánk miatt hoztam ide), hogy egy szubjektív realitásban éltem, mégpedig azért mert introvertált vagyok. Én befelé forduló vagyok alaptermészetileg.:-) (Milyen lenne, ha kifelé forduló lennék? Ammán durva lenne.) Csakhogy mind a kettő egy sajátos sérültségből fakad. A befelé fordulásom abból, hogy nem reagált rám a környezet megfelelő módon, ezért megmaradtam magamnak. Az, hogy ki tudok ide állni és van bennem motiváltság, hogy megmutassam magam: ez is egy sérültségből fakad (hogy vegyetek észre, hogy mégiscsak vagyok), és az, hogy úgy elő is tudom adni, ez is egy sérültségből fakad. Ez pedig az, hogy valahogy „nagyon-nagyon-nagyon kell csinálni, hogy észrevegyenek!”. Ha csak úgy mondom, akkor úgy reménytelen. Tehát valami nagy teljesítmény kell, hogy észrevegyenek. Mind a három egy sérültségből fakad. (Ezt csak azért, hogy milyen jó hír: tehát, hogy látjátok: egyáltalán nem kell egészségesnek lenni). Ezért tudatosan mondtam ott a legvégén azt, hogy „egészséges lelkülettel élni”, mert beteg lélek is tud egészséges lelkülettel élni. Ezt gondolom! Egy beteg lélek képes egészséges lelkülettel élni. Szépnek tartom! Nem kell meggyógyulni minden bajból. Azért se, mert nem is tudunk. Az egy jó hír, hogy nem is kell. Hát akkor van remény! (54:17)
Tehát: ezt miért is akartam elmondani? Hogy én éltem a magam szubjektív realitásában. Én nem fészbukozok, meg nem tudom mit... tudom, hogy ezt szoktátok csinálni, de én nem. Nem. Nem foglalkoztat. Egyszer hoztam egy döntést, sok-sok évvel ezelőtt (amit persze nem tartok be)... Hát azért hoztam! És néha eszembe jut. Ez így szól, hogy: megpróbálok az életemben csak olyasmit használni, vagy valami olyannal... amire szükségem van. Hát hogy igyekszem olyan dolgokat nem használni, amire nincs szükségem. Most pl. a Facebooknál nem látom, hogy szükségem lenne rá. Nem. Még semmi nem győzött meg róla. Ezt miért is mondom? Mert hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy közönségdíjas leszek. Én egy kicsit se. Miközben egy csomóan azt mondták, hogy „hát Feri, hát ennyire hülye vagy? Hogyhogy nem számítottál erre?!”. Ne én nem látom magam kívülről. Alapvetően belülről látom magam. Mert introvertált vagyok. Nem aszerint élek, ahogy ti engem láttok, hanem ahogy én belül megélem magam. Ugye, ez a szubjektív realitás. Belül megélem valahogy. Ha extrovertált lennék (ha nagyon számítana, hogy hogy láttok, mert abból építkeznék – ne én nem abból építkezem, ahogy ti láttok engem, hanem ahogy én látom magam). Ez egyszerűen csak egy sérülés. Ezzel azt akarom mondani, hogy volt ott egy szubjektív realitás, és hirtelen azzal, hogy ott azt mondták, hogy „közönségdíj”, találkoztam egy objektív realitással. És a kettő összeütközött egymással. Tulajdonképpen ettől lettem rosszul. Tehát egy nagyon ambivalens dolog történt. Hogy nagyon örültem, és nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. Nem az örömömmel, hanem azzal, hogy most mit kell azzal csinálnom hogy ti így néztek rám. Vagy hogy azt mondtátok, hogy szavazunk Ferire. Hogy ezzel nekem most mit kell csinálni?! Mert hogy miért kéne rám szavazni? Értitek? Mert miért? Nem is értem. Ez az, amit nem szoktak érteni, hogy miért nem értem. Na most. Ez a szubjektív és objektív realitás – dzsííí! – összeütközött bennem, és ettől nem tudtam enni. Nem tudtam, hogy most ezután hogy éljek? Most mi van? Mit kell ezzel kezdenem? És aztán tegnap megértettem, hogy tulajdonképpen az volt nekem ebben nehéz (ez a 4. Sérülésem), hogy a családban megtanultam túlzott felelősséget vállalni. Tehát nagyon korán nem hogy felnőtt, hanem szülő szerepbe kerültem. Nagyon korán, gyerekként. És ahogyan ti rám szavaztatok, egyszer csak ez annyira megnyomott engem, hogy a felelősség része érkezett meg hozzám. Hogy ebből mi a felelősség, hogy mit kell nekem ezzel csinálnom? Van-e nekem dolgom? Nem tudom, hogy ez most érthető-e. Hogy most akkor jobbnak kell lennem? Vagy most legyek rendesebb, vagy mossam a hajam kétnaponta? Vagy legyenek hosszabb ingeim, vegyek-e egy nem-csípő-gatyát, vagy mit kell most ezzel csinálni? És a belső feszültséget az okozta, hogy rengeteget küzdök azért, hogy ne vállaljak nagyobb felelősséget magamra, mint ami az enyém. Ez az 5. Sérülésem: hogy amikor küldetéstudatért kellett sorban állni, akkor én kétszer is beálltam. Tehát eleve van egy hajlamom (már egy pozitív indíttatásból is), hogy „ide nekem kétszer annyit, mert...”. Tulajdonképpen 10 napja már azon küzdök, hogy annyit vegyek ebből magamra, amennyi rám tartozik, és hogy az összes többit, ami a tiétek, azt nálatok hagyjam. És azért akartam ezt elmondani, mert amikor készülök egy témára, azt mindig át szoktam gyúrni magamon. Nekem ez nagyon fontos! Hogy nem elméleteket akarok mondani. S amikor erről gondolkodtam, hogy szubjektív realitás, objektív realitás, egyetemes realitás, hát nem tudtam nem erre gondolni, hogy tulajdonképpen a magam helyzetét láthatom ebből a szempontból.
És akkor ezzel el tudtam mondani, hogy amikor ezt a szorongó nőt arra akarjuk rávenni, hogy „hát menjen már oda”, a kisgyereket, hogy „ugorjon má' be a vízbe”, a mentálhigiénés szakembert, hogy „legyen önfeledten boldog”, akkor olyasmit kérünk tőle, ami belül nincsen kidolgozva neki. Ott nincs út! Hát mi kívülről azt mondjuk, hogy hát hogyhogy nincs út?! Hát ott van az út! Hát ott a gyerek, ott a medence, mit kell ezen annyit agyalni?! De belül nincs kidolgozva. Rendicsek ez? És ha belül énbennem ez a szubjektív világ találkozni tud a külsővel, akkor tudok majd ezzel mit kezdeni. De amíg ezt az utat én belül nem dolgozom ki: addig a kettő külön van! (60:00)
Egy alkoholbetegnek a dilemmáját is láthatjuk így. „Én nem vagyok alkoholista; akkor állok le, amikor akarok!”. Kívülről meg azt mondják: Igen? Hát akkor állj le!
Ha ő ki tudná dolgozni az utat a két része között: a között, aki azt mondja, hogy „le kell állnom”; és a sérült között, aki azt mondja, hogy „semmi baj nincs velem”. Azért nem áll le, mert néha abban a részében van, hogy „pontosan tudom, hogy mi a helyes”, csakhogy ez a valaki nem ér el addig, aki azt mondja, hogy „nincsen semmi bajom”. Ameddig ez a két rész nem tud egymással találkozni, hanem mindig vagy az egyikben van, vagy a másikban, addig nem fogja lerakni az alkoholt. Mert ő néha az egyikben van és néha másikban. Amikor az egyikben van, fütyül a másikra! Sőt, nem is tudatosul benne, hogy a másik van. Mert mikor iszik, akkor nem érdekli őt, hogy mi van. Vagy ha érdekli, akkor még többet iszik. Hogy azt a részét el tudja távolítani magától. És amikor pedig hozhatna egy szabad döntést, hogy „mostantól nem iszom, mert látnivaló, hogy mi történik akkor, amikor iszom” – ezt akkor tudná megtenni, hogyha amikor az egészséges részében van, látná a nem egészségeset; de ezt éppen tagadja.
Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor mi látványosan nem értjük, hogy egy gyerek valamit miért nem csinál meg, ami annyi lenne, hogy a papírokat végre-valahára rakja be a fiókjába. Ennyi. Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy neki ez belül megvan-e, vagy pedig itt ezer sárkánnyal viaskodik közben. Ez az ő szubjektív realitása – de annak van realitása!
Nézem az időt: a felét sem mondtam el. Jó. Hű! Még a nehezét ideteszem nektek.
Ezért vannak nagyon nagy témák. Pl. valaki azt mondja: „megcsaltam a feleségem”. Ferenc atya! (Nem szoktak így hívni, de ha valami nehéz ügy van, akkor igen.) Most megmondjam-e a feleségemnek, vagy ne? Ez egy téma.
A helyzet hasonló ahhoz, amikor a szülő nem a gyerekét látja, hanem a magatartását. Nem az a kérdés, hogy most ezt elmondja-e, vagy ne; mert ugye rögtön lesz két nagy tábor. Az egyik azt mondja: kérem szépen, vagy őszintén, vagy sehogy! Hát miért? Egy hazugságból akarod élni tovább az életed? Egy hazugságból? Hát meg kell mondani! Az objektív realitáshoz kell közelebb vinni a kettőtök kapcsolatát. Ez így történt – akkor ezzel kell valamit kezdeni. A másik: Láttam én már karón varnyút! Hogy az egyik nagy bűnbánattal megmondta, oszt a házasság meg szétesett. Mert akinek megmondták, nem bírta elviselni. Pppff! Na, akkor érdemes?
Ha a témáig jutok el, valójában azt kell kell mondanom, hogy nem tudok válaszolni a kérdésre. Mert ilyet mondhatok, hogy néha így van, néha meg úgy. Az is igaz, hogy hazugságra nem lehet egy kapcsolatot építeni. Hát egy hazugságra? Hogy építesz? Hát az rettenetes. Hogy lesz abból élet, intimitás, hűség, bizalom és megbízhatóság? De az is igaz: vannak olyanok, akik ha találkoznak egy olyan realitással, amit nem bírnak elviselni, akkor padlót fognak. Ez is realitás!
Tehát - ahogy a múltkor is beszéltünk erről – a kérdés az, hogy teveled mi van? A gyerekeknél is ez a kérdés. Most tulajdonképpen mi van veled? Van, aki kész arra, hogy az ő szubjektív realitását kiegészítse egy objektív valamivel. De ha pl. valaki nagyon nárcisztikus, és meghallja, hogy megcsalták – tyhí! Lehet, hogy szinte élhetetlenné teszi a kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy ő ezzel a realitással nem tud megbirkózni. A sérülése miatt. Valójában mi mindannyian így vagyunk; hogy van olyan realitás, amivel meg tudunk birkózni (most objektív vagy egyetemes realitásról beszélek), és van, amivel éppen nem tudunk.
És az is realitás, hogy néha nem tudunk. Most mondom a még nagyobb nehezét: „Most akkor lehet-e válni vagy nem? Na?”
„Most akkor vigyük-e bölcsődébe a gyereket vagy nem?”
Hát ezekre lehet épeszű választ adni? Szerintem nem lehet. Azt lehet mondani (valami ilyesmit), hogy egy gyereknek az a jó, hogy ha nem adjuk bölcsődébe. Mert a gyereknek az a jó, hogy ha a szüleivel lehet. Csakhogy, ha szülő az idegösszeomlás szélén van, akkor egyszer csak a kisebbik rossz a bölcsőde lesz! S a nagyobbik rossz az idegösszeomlás. Nem így van? Akkor mondhatom azt, hogy ezt így kell csinálni – rendben van, csak akkor a realitásnak egy részével nem találkoztam. Hát néha csak a kisebbik rosszat tudjuk választani, nem a jó meg a rossz között választunk. Tehát ha egy szülőpár vagy egy édesanya eljut oda, hogy... most a kérdés tehát az (szerintem ez az érdekesebb kérdés), hogy amikor ez megtörténik, akkor a szülő, a nő, az édesanyja mer-e ezzel a realitással találkozni vagy nem? Ha elég erős, akkor azt mondja: én most a szubjektív realitásban úgy érzem, hogy menten szétesek; darabjaimra, atomjaira hullok és egyszerűen kész vagyok teljesen! És ez realitás (szubjektív, de realitás). Az objektív az az, hogy a gyereknek nem lesz jó, hogy ha betesszük bölcsődébe. De ehhez a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy még lehet, hogy ez a legjobb megoldás. De a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy ennek meglesznek a következményei. És a következményeket az édesanyának érdemes lenne vállalnia. Miközben ő lehet, hogy a helyzetben a legjobb döntést hozza. De akkor is meglesznek a következményei! És akkor marad a realitásban, ha ezeket a negatív következményeket nem bagatellizálja. Hanem azt mondja, hogy: igen, ennek a(z egyébként a helyzetnek megfelelő) legjobb döntésből ez is következik, és ennek a felelősségét próbálom vállalni. Merthogy a gyerekkel duplán kiszúrok, ha azt mondom, hogy nem ismerem el, hogy neked joggal hiányokat, fájdalmakat okozott. De a kérdés az az, hogy ő képes-e az ilyen fokú objektív realitásra vagy nem? Mert ha nagyon szorong és nagyon rosszul van, akkor éppenséggel az objektív realitásnak egy nagy részét elfoglalja hárítani magától, mert nem tudja elviselni! Érthető ez? Nem viselhető el! Egyszerűen nem hordozható el.
Ezeknél a kérdéseknél ezeket nagyon fokozottan érzékenyen látom. Tehát: megcsalás, válás, abortusz... meg még három, ami nem jut eszembe. Óvoda, bölcsőde – ezek. Vagyis az a tapasztalatom, hogy ahogyan nehéz befogadni azt, hogy „ne haragudj, nem érek rá” – de nem azért nem érek, rá mert úri passzióimat űzöm, hanem, mert hogy muszáj, hogy magamra is érjek egy kicsit, különben darabjaimra fogok szétesni. De hogyha valaki nagyon a szubjektív realitásában van és a sebzettségében, akkor befogadhatatlan ez az üzenet. A sebzettségből fog válaszolni: a szubjektív realitását fejezi ki. Ezért történik az nagyon sokszor előadásokon, hogy... tudom, hát nyilvánvalóan sokan elváltatok, beadtátok a gyereket kétévesen a bölcsődébe, tin-tin-tin. Én ezekkel kapcsolatban egyáltalán nem akarok kritikus lenni. Miért is lennék? Csak annyit mondani, hogy tudhatjuk, hogy ha ez történik egy gyerekkel, annak ez a következménye. De azt is tudom, hogy minél érintettebb valaki érzelmileg (s akkor fenyegetve érzed magad, megtámadva, kikezdve, lebecsülve, kirekesztve, megvetve és a többi), akkor az üzenet nem fog átmenni. És ennek is van realitása. Ez azt jelenti, hogy (tudatosan – nem tudatosan) úgy ítélted meg a helyzetet, hogy ennek a befogadására nem vagy elég erős. Ezért ezt az objektív realitást nem engeded magadhoz közel. Miért is? Hogy életben tudj maradni! Hát ezt miért kellene szidni? Egyszerűen csak ez történik.
Tehát amikor képesek vagyunk a szubjektív realitásunk mellé ezt az objektív és egyetemes realitást hozzátenni, akkor nagyon nagy dolgot csinálunk! Hatalmas emberi teljesítmény ez! Nagyon! Nagyon le a kalappal mindenki előtt aki...
Emlékszem, egyszer odajött valaki hozzám (egy záró történet – hú, ez már tripla szám), hogy azt mondja, hogy olvastam az egyik könyvedben, hogy azt írtad, hogy az egyetemes realitás, hogy ha valaki nagyon sokáig keresi az igazit, előbb-utóbb olyan idős lesz, hogy nem tud gyereket szülni. S hogy én akkor hónapokig dühös voltam rád. Menj te a fenébe! Mit tudod te, nyomorult pap, hogy milyen egy nőnek ez?! Hogy én mit szenvedtem ezen. Mit...?!
S az ő nagyon nagy teljesítménye az volt, amikor rájött, hogy én nem bántottam őt. Csak annyit mondtam, hogy ha valaki 50 éves korában akar szülni, neki sokkal nehezebb lesz. Én csak ennyit mondtam. (Hmm? Jelzés értékűnek veszem!)
Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (73:15)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés