Elégtelen önkontroll, önfegyelem 12.
2014.01.07.
Nagyon köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Nagyon szép új évet kívánok nektek, mindenkinek!
S akkor folytatjuk a témákat. Talán (van egy tervem, hogy) a mai alkalommal lezárnánk ezt a sémát: elégtelen önkontroll, önfegyelem. De miután az önkontroll, önfegyelemben nem vagyok olyan parádés, ezért lehet, hogy nem fejezzük be. S ez egy olyan cél lesz, amit nem sikerül elérnem. Mindenesetre... (Egyébként az önkontroll, önfegyelemben éppenséggel nem vagyok rossz – sokszor ez nem is olyan jó.)
Tehát: elégtelen önkontroll, önfegyelem. Mi a legnagyobb, legvilágosabb, legegyértelműbb jellegzetessége? Az, hogy valaki – miután a belső késztetéseit megéli, átéli; azokat tapasztalja – ezek a belső késztetések önkontroll, önfegyelem nélkül rögtön kifejezésre jutnak. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen abban a folyamatban, ami 6-7 éves korban kezd megszilárdulni bennünk; kifejlődni (és a struktúrák már megvannak): hogy jönnek a késztetések, az impulzusok – elkezdünk gondolkozni (Micimackó, gondolkodj!), és utána beiktatódott a késztetés és a cselekvés közé a gondolkozás. Emiatt a cselekvés a gondolkodás révén alakul, formálódik, változik és a többi. Ez elég jól hangzik. Tulajdonképpen 6-7 éves korban kezdjük el begyakorolni, rutinszerűvé tenni ezt a folyamatot. (Sose érünk a végére.) És amikor valaki az „elégtelen önkontroll, önfegyelem nehézségével él”, akkor tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ezt a folyamatot nem tudja rutinszerűen végigvinni. Mert számára a második lépés (a gondolkodás) nem érhető el megfelelő hatékonysággal. Ezért néha jön a késztetés – és máris cselekszik! Jön egy érzés, egy indulat, egy ösztönimpulzus – és máris cselekszik! Itt tehát nem annyira valami elvi vagy elméleti téveszmének a begyakorlásáról van szó, hogy őneki az az ars poeticája, hogy „carpe diem!” (hogy egy magyar mondattal fejezzük ki ezt a helyzetet); hanem egyszerűen: nem is képes rá. Hmmm! Ezzel összefüggésben beszéltünk sokat arról, hogy (tehát akkor az elégtelen önkontroll, önfegyelem) hogyan jelentkezik ez a gyerekeknél? Hogy egyre inkább látjuk tünetszerűen halmozódni, sokasodni azt, hogy valaki figyelemhiány-zavarral él (magatartászavar, beilleszkedési zavar, figyelemhiány-zavar stb. – nem is akarom ragozni). És így aztán elkezdtünk beszélni a gyerekekről. Hej, haj; nagyokat sóhajtottunk.
Kiáltvány a gyerekekért. Hogy tulajdonképpen a gyerekek úgy működnek a mi világunkban, mint a társadalom kismegszakítói. Mint azok a valakik, akik (a természetüknél, még a kiforratlanságuknál, a kiszolgáltatottságuknál fogva is) a legfinomabbak, legérzékenyebbek. Ezért a társkapcsolat (szülő, egymással való férj-feleség kapcsolatának a) zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. A családi kapcsolatrendszer zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. Azután a nagy családnak, a környezetnek zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. A társadalom zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban.
Ugye, erre jutottunk. S így fogalmaztunk meg egy mondatot: tehát nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. És milyen fontos, hogy ha ezt így tudjuk látni (rendszerszemléletben, folyamatiságában), akkor látjuk, hogy gyerek tünethordozó. De hogy a tünetei, ahogyan azok kifejeződésre jutnak, valami hasonló funkciót is ellátnak, mint ahogyan a biztosíték vagy a kismegszakító. A gyerek által mutatott zavar tulajdonképpen egy sokkal nagyobb problémára utal (és annak a tünete is egyben). És hogyha helyesen értelmezzük a gyerek zavarait (mint ahogyan amikor elmegy a világítás a lakásban, vagy az autóban nem működik valami elektromos dolog), és fölfedezem azt, hogy nem a biztosítékot kell szidnom (merthogy éppen kifejezte azt, hogy valami az elektromos rendszerben nem jól működik). Tehát akkor a rendszerrel kell valamit kezdenem: a rendszerszintű nehézséget fejezi ki a biztosítéki kiolvadása.
S akkor így jutottunk el oda, hogy a szülő próbálja nevelni a gyereket. Azt amit ő „nevelésnek” hív, ugyanazt a gyereknél neveletlenségnek nevezi. Tehát amikor elfogy a türelmed is elkezdesz kiabálni, hogy „most már aztán és trrrddd!”, ezt e nevelésnek hívod. És amikor a gyereked elveszti a türelmét (mert a kistestvére elvette valami játékát) és elkezd vele kiabálni, arra azt mondod, hogy „neveletlen!”. És hogy azért tehetjük meg ezt ennyire reflexió nélkül, mert nálunk van a hatalom. Ezért mondhatjuk azt, hogy amit mi csinálunk, az nevelés, amit a gyerek tesz, az neveletlenség. És amikor azt mondjuk, hogy „a gyerekkel van a baj”, vagy hogy „a gyerek fölidegesít”, vagy hogy „a problémám az, hogy a gyerek így vagy úgy”, akkor ezt a kifejezést érdemes volna magunk felé fordítani, és akkor valahova oda jutnánk el, hogy tulajdonképpen az alapvető nehézségen (nekem felnőttnek) az érzelmi önszabályozásom gyöngesége. Lehet, hogy éppenséggel nem élek ebben a sémában (mert az már valaminek a szélsőségesebb megnyilatkozása; van azért bennem önfegyelem; van azért bennem valamennyi önkontroll; képes vagyok a szükségleteimet késleltetni valamennyire), de amikor két-három gyerek ott is zűrözik nálunk, akkor elfogynak az erőforrásaim. Kifogyok az eszközökből, a türelemből és rengeteg mindenből. Mindezt úgy fogalmazom meg, hogy „a gyerekkel van a baj”; miközben amit teszek, sokkal inkább árulkodik arról, hogy a saját érzelmi önszabályozásom végéhez értem. És amit teszek, sokkal inkább tükrözi a saját érzelmi önszabályozásom gyöngeségét.
És akkor az utolsó zárógondolat, amit nagyon szeretnék hangsúlyozni: hogy nagyon-nagyon igyekeztünk óvakodni attól, hogy bűnbakokat keresünk és találjunk. Hogy amikor a gyerekeket látjuk talán egy kicsit tisztább, átfogó szemlélettel, hogy akkor ennek ne az legyen az ára, hogy a szülőket szidjuk! Vagy, hogy bárki szülőként azt gondolja... Főleg, hogy én papként hogy jövök ehhez? Hát ki vagyok én, hogy bárki szülőre azt mondjam, hogy... Hát van gyerekem?! Viselem, bírom, vállaltam? Nem.
Úgyhogy (már csak azért is, hogy a saját tisztességesen kár ne essék), ezért is azt kell mondanom, hogy szó sem lehet róla, hogy egyetlen mondatot is bármelyikünk úgy hallja (bár én nem szeretném mondani, de te úgyis úgy hallod, úgyhogy mindegy), hogy ez most akkor valami kritika, leszúrás, letolás, nem tudom én, micsoda – hiszen, hiszen a gyerek zavarai éppen mit tükröznek, minek a tünetei? Hogy a szülő kifogyott a munícióból!
Hát akkor éppenséggel (hogy ha a gyerekért rendszerszemléletben, folyamatiságában szeretnék valamit tenni), hát akkor a szülőket kell megerősíteni. Akkor éppen értük kell valamit tenni. Mert ha ő megerősödik, hááá! Ha a szülők (mint férj-feleség) az egymással való kapcsolatukban stabilizálódnak, hát annál nagyobb jót egy gyerek számára nehéz is elképzelni!
Hogy a gyerekek számára nem az a legfontosabb, hogy a szülők külön-külön milyen viszonyban vannak velük. Hanem annál alapvetőbb, hogy a szülők milyen viszonyban vannak egymással.
És aztán, ha ezt a személyiségfejlődés összefüggésébe ágyazzuk – te jó ég, mi mindent lehetne itt mondani! Hmm.
([Erős tüsszentés. ] Ez még nekem is jólesett! Történt valami. Nem pedig csak khmm, khmm, khmm... Nem. Krssrssshh!!)
És akkor így tovább. Ha egy picit még tágítjuk a kört, akkor nemcsak arról van szó, hogy akkor a szülőkért emeljük föl a szavunkat; és akkor a szülőkért mint házastársakért (hogy mit tehetnétek magatokért, vagy mit tehetnénk egymásért; vagy mit tehetnénk mi értetek); hanem, hogy akkor idejön az egész segítő szakma. Mi értelme van annak, ha a pedagógus szidja a szülőt, vagy a szülő a pedagógust? Mi értelme annak, ha valami főhatóság meg mindenkit szid? (10:12)
Tehát ez az az összefüggés, amiben beszélünk.
Játszanék veletek egy kicsit.
Azt szeretném kérni tőletek, hogy...
Jaj, hát – nem köszöntem meg a cetliket! Hát annyi cetlit kaptam! Óóóóh.
A szobrot? Ne... hát az már rég volt. Tényleg ígértem. Ígértem. A második alkalommal mondtam, hogy... és azóta én már elengedtem. Ti még nem. Jajhh. Jó, átgondolom. Tényleg! Látjátok? Impulzus, gondolkodás, cselekvés. Mielőtt valami meggondolatlan, együttérzés nélküli válaszra ragadtatnám magam. Meggondolom. Mert az érzésből az jött, hogy jajj, már nincs kedvem. Szóval úgy megint ezt ott hozni, és akkor... De erről még beszélek egy kicsit. Hát ti szavaztatok, értem én ezt. Végül is mindenkinek joga van, hogy az ujjlenyomatát odahelyezze a szoborra. Hát ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Úgy lesz, hogy nem is fogom megpucolni. Tehát ilyen... Lesz egy döbbenetesen matt szobrom. Bárkihez elmentek, mindenkinél csillog-villog majd, az enyém meg így khhhbbb. Összeaszott dinnye.
Szóval, játsszunk! Ja, hogy a cetlik! (Már másodszor követem el ugyanazt a hibát; ez már... egy séma. Séma?!? Van ilyen séma, hogy hibát hibára halmozó séma? Hmm.) (12:40)
A cetlik nagyon... Tényleg! Olyan színesek voltak! Hajj. Hát nagyon köszönöm! Egy vallomással tartozom. Huszonnegyedikén kiraktam a műanyag fenyőfámat.
Nekem műanyag van. Most a helyzetet két dolog rontja (hogy semmi mentségem ne legyen).
Az egyik, hogy műhó is van rajta. (Valaki azt mondja: ú, ez durva!)
A másikat már nem is merem mondani. A másik (hogy az egészbe még hogyan lehet belerúgni a végén)... Hogy? A tied is? Ja, hogy zenélőőő fa?!?!?? A tied olyan.
Nem zenél. Az már megalázó lenne.
Képzeljétek el, hogy az egész mégis csak valahogy, a maga teljes műanyags... műanyagiságában (ez egy új szó!)... Hogy a fenyőfám (a műanyagiságában) valahogyan egy természetes aurát kapjon, ezért... Látom, egy csomó ötletetek támadt, hogy mi... Nem ez akart a játék lenni, hogy milyen ötleteitek vannak. Képzeljétek, hogy nem csak, hogy műfám van műhóval, ha nem van hozzá műföldlabda! Tehát nem lábai vannak, hanem egy műföldlabdán áll. Ez aztán a tutiság!
elmondom a történetét, de csak per tangentem (hogy a magyar nyelvnél maradjak). Rákoskeresztúron voltam káplán. Betöltöttem a harmincötödik életévemet. Erre azért emlékszem, mert a főnököm nagyon örült neki, hogy már én sem vagyok fiatal. És miután káplán voltam, ő nagyon kedvesen (egyébként egy nagyon gondoskodó ember; nagyon sok jót tudnék róla mondani) a saját feladatának tekintette, hogy a szobámban legyen karácsonyfa. Mert hát ő a főnök, és szerinte ez az ellátás része volt. És egyszer csak a legnagyobb meglepetésemre a szobámban ott állt egy fa – föl is volt díszítve. Képzeljétek el! Rákoskeresztúron ilyen népek élnek.
na most. Valamikor április közepe táján volt húsvét. Lementek a húsvéti ünnepek. A főnököm belül elhatározta, hogy ha a húsvéti ünnepek is a fenyőfám árnyékában zajlanak, akkor azt ő majd le fogja bontani. Tényleg így is volt. Tehát, hogy bekerült, a fenyőfa el is került (úgy április vége felé). A nyúl megette biztos, valami ilyesmi történt. És a következő... vagyis annak az évnek a karácsonyán karácsonyra kaptam ezt a műfát. Ekkora az egész. Nem zenél; még nem. S akkor csak kiteszem – és beteszem. Ennyi.
Szóval kitettem a műfámat és elkezdtem olvasgatni a cetliket huszonegyedikén. Vágtam hozzá egy kis mákos bejglit – így történt. Hajjh.
Nem jutottam a végére, képzeljétek el. Sok lett. A legkomolyabban. Az 50-60-iknál úgy éreztem, hogy már befogadhatatlan. Úgyhogy húsvétkor fogom folytatni. Úgy döntöttem, hogy ha már van egy hagyományom ebben, akkor húsvétra előveszem, és majd elolvasom a többit. Azokat, amelyeket befőttes csuporban kaptam, azokat akkor fogom elolvasni. Jajj! Szóval nagyon köszönöm. Leginkább a szívemet az a cetli dobogtatta meg (ill. A cetli nem, csak a ráírás)... Az az egészen eredeti, fantáziadús gondolat, hogy „ezúton szeretnénk aláírásokat gyűjteni a cölibátus feloldása érdekében”. És hárman aláírták. Ezt kaptam karácsonyra! Hát igazán szívet melengető! Elmondanám nektek az egyházi rendelkezést. Hogy az Egyházban sosem volt hagyomány, hogy a fölszentelt papok meg házasodhatnak volna. Hagyományos legföljebb az volt, hogy (fölszentelt) házasokat szenteltek pappá. Értitek, ez egy különbség. Tehát ezt már bebuktam.
Na, tehát, játék! Fogok mondani egy szót, és arra szeretnélek kérni benneteket, hogy most (mint egy négyéves gyerek) mindenféle önkontroll és önfegyelem nélkül (na nem, mintha egy négyéves gyerek teljesen híjával lenne ennek). Mondom a szót – kezdjetek el erre a szóra asszociálni. Egyszerűen, csak hogy mi jut eszetekbe erről a szóról? Jó? Rendicsek? Mondom a szót:
Fegyelem. (20:08)
Hmm, köszönöm, köszönöm! Mondotok néhányat? Elsőt, másodikat, ami eszetekbe jutott? Iskola, szülők, rögtön? Börtön! Hogy? Ott fegyelem van. Kistesó, rend, szorongás. Na, na. Otthon kezdem érezni magam. Németország. A múlktori történet? Határokon belül: sport? Sport! Nincs. Szabályok. Katonaság. Kegyetlen. Na, ez egy igazi asszociáció. Nagyon köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy részt vettetek ebben, hajlandóak voltatok belemenni. Köszönöm szépen, meg hogy mondtatok is néhányat. Tulajdonképpen az történt, amire többé-kevésbé számítottam. Ezért is akarok most néhány szót szólni arról, amiről most néhány szót szeretnék szólni.
Ez pedig: hogy az önfegyelem kialakulásához és fejlődéséhez és fejlesztéséhez éppenséggel egy egészen más világból származó szavakra van elsősorban szükségünk és mindarra, amiket ezek a szavak kifejeznek. Hogy mi ezeket a szavakat asszociáljuk a fegyelemhez, ez önmagában egy tünet. Hogy börtönt! Most csak... hogy mondtad? Hogy kegyetlen! Hogy Németország. Ne már, ez már sok nekem. Szóval, annak az irodalmából szeretnék néhány gondolatot (sitty-sutty) mondani, hogy az önfegyelem kialakulásához mire van szükség? És ki fog derülni, hogy a kulcsszavaink teljesen mások.
Először is az önfegyelem kialakulásához gondoskodó légköre van szükségünk. Ahol érzelmi biztonságban vagyunk. Erről nagyon-nagyon-nagyon sokat beszéltünk már. Egy gondoskodó, érzelmi biztonságot jelentő légkör, ahol ráadásul (pl. egy gyerek számára a szülő) fizikailag és érzelmileg elérhető. A szülő fizikailag és érzelmileg jelen van a gyerek számára. Van erről élményetek? Hoztam már ezt ilyen-olyan összefüggésben példaként. Éppenséggel ezt tette egy szülőpár, nagyon okosan.
Volt egy gyerekük, aki a figyelemhiány zavarnak úgy a finomabb változatában leledzkedett, és hogyha magára hagyták, akkor képtelen volt a feladatait megcsinálni, végigvinni. Szerette volna, de képtelen volt rá. Ezért az édesanyja a következőt találta ki. „Tudod mit? Úgyis, mikor megjössz az iskolából, akkor én főzök. Gyere ki a konyhába, csináld ott!” És az édesanyának a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy ez a gyerkőc hatékonyabban tanuljon. Miközben az édesanyának a puszta (mondjuk: figyelmes) és elérhető jelenléte azt a biztonságérzetet is megadta, hogy ha elakad, akkor segítséget kérhet. Tehát ahhoz, hogy az önfegyelem ki tudjon alakulni (alapszinten, nyilván: magzati kortól kezdve érzelmi biztonság és a többi), de gyerekkorban is – ennek a légkörére van szükségünk. Fizikailag és érzelmileg elérhető felnőttekre van szükségünk! Adott esetben olyanokra... Lehet, hogy nagyobbak nálunk, de rajtuk keresztül hozzá tudunk mindehhez jutni. Ilyen értelemben pl. egy nagyobb testvér is nagyon jelentős szereplő lehet. Vagy a nagymama és a nagypapa is. Vagy valaki, valaki... emlékeztek, erről beszéltünk múlt alkalommal. Hogy minél kisebb egy gyerek, annál inkább rászorul arra, hogy bárkitől megkapja, amire szüksége van. Bárkitől! Csak kapja meg!
Tehát az önfegyelem kialakulásához éppenséggel gondoskodó légkörre van szükségünk; olyan valakire, aki figyel ránk. A puszta jelenlét! Thíjj!
Egy döbbenetesen érdekes kutatás láttam. A kutatás a következőről szót: 6-7 éves gyerekeket hagytak egyedül egy szobában (...jó, most be van tűrve), és a következőt kérték tőlük. Azt mondták nekik (és így is volt) hogy itt a falon van egy céltábla, és a céltáblára lehet dobni. És ha ügyesen dobsz – ott ragad a céltáblán, amit eldobtál. (Azt hiszem, nem darts volt, hanem ilyen szőrös labda.) S azt kérték a gyerekektől (6-7 éves gyerekek – azért a mozgáskoordináció nem olyan fejlett még), hogy hátrafelé dobjanak. Ez azt jelentette, hogy majdnem biztosak lehettek a kutatók abban, hogy nem fogják eltalálni a céltáblát. Egyébként így is lett. Tehát a gyerekek hátrafelé dobáltak. 3 dobásuk volt, és utána megnézték, és rendre azt alapították meg, hogy ccsssrrr. Egy se talált célba. A gyerekek nem tudták, hogy a kutatás vezetői nézik őket kívülről. Az eseteknek több, mint ötven százalékában, miután hosszabb ideig semmiféle kontrollt nem kaptak a gyerekek (ott voltak, többször is próbálkozhattak, de újból és újból kudarcot szenvedtek), mit csinált a gyerekek többsége előbb-utóbb? (27:25)
(Ó, ez már egy ilyen felnőtt verzió.) Szembefordult és úgy dobott? Nem, hanem: fogta a lasztit... Csiűű! Ami ott maradt. (Ezt most nem fogom tudni. Érzek egy kicsi esélyt. Szóljatok, ha unjátok! Csípjem be?) Szóval, az esetek több, mint 50 százalékában a gyerekek előbb-utóbb
arra jutottak, hogy fölteszik a céltáblára. A következő: a kísérlet folytatódott. Azt mondták a gyerekeknek... bementek oda. Nézzétek csak! A feladat az, hogy hátrafelé a céltáblába háromszor kell dobni. Az lenne a jó, ha beletalálnál. Egyébként pedig (mondták a 6-7 éves gyerekeknek) itt ül Leila hercegnő! Na, nem lehet látni. Hát hogy is lehetne. Leila hercegnőt nem lehet látni! Láthatatlan!!
Édesek voltak a gyerekek. Igen, itt van Leila hercegnő?! Hol, hol? És a kísérletvezető természetesen elmondta, hogy hát így nem lehet. Ő láthatatlan! Átnyúlsz most rajta, de ő itt van!
Majd a kísérletvezető kiment. Tí, tí, tí. Kráááákk.
Egyetlen gyerek sem rakta bele a céltáblába a cuccot. Vicceltek? Ott van Leila hercegnő!
Sokfelé vihetjük a gondolatainkat ezzel kapcsolatban. Édesek voltak a gyerekek, ahogy nézték, hogy hát igen... Leila hercegnő az Leila hercegnő, most hiába...
Ezzel azt akartam csak mondani nektek, hogy a puszta jelenlét (még ilyen formában is, hogy azt gondolja egy 7 éves gyerek, hogy ott van Leila hercegnő …
És semmi rémisztő nem mondtak Leila hercegnőről. Pusztán csak azt mondták, hogy ott van. Tehát nem kellett büntetéstől tartani vagy félni. Hmm.
A második: olyan környezetre van szükségünk az önfegyelem kialakulásához, amelyben szabad hibázni. Kétszer is. Meg háromszor. És közben pedig lehetőség nyílik arra, hogy a hibáinkból tanuljunk. Majd ezt még fogom mondani... Hogy ne büntetés érkezzen a hibázásra, hanem annak valamilyen földolgozása; annak valamilyen megértése, átgondolása. Hogy mi is vezetett tulajdonképpen oda, hogy most ez történt? (Beiktatjuk a gondolkozást!)
Többször emlegettem nektek azt: egy társaságban szülői negatív parancsokra, gátló parancsokra, tilalmakra kérdeztem rá. Beszélgettünk erről. A nálam 5-6 évvel fiatalabb korosztályban a leggyakoribb szülői gátló parancs az az volt, hogy „tilos hibázni”. Hibázni tilos! Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem tudjuk végigvinni azt a folyamatot, amelyben elég szabadok és felelősök vagyunk. Amelyben persze – merthogy egy tanulási folyamatról van szó – éppenséggel nem tudunk mindig mindent jót csinálni (és ez normális is). De közben pedig valahogyan megértjük, hogy minek mi lesz a következménye, miből mi lesz. S emiatt beindul egy a tanulási folyamat, ahol a szabadságunk, a felelősségünk és a megértésünk együtt fejlődik!
Tehát az önfegyelemhez olyan közegre van szükségünk, ahol szabad hibázni. Ennek semmi köze a felelőtlenséghez, ugye érthető? Éppen fordítva! Hanem akkor fölismerem: na, ha hibáztam, akkor ez lett a következménye; most így történt.
Az erőszakmentes kommunikáció egyik alaptézise, hogy ne fenyegessünk valakit (mondjuk egy felnőtt egy gyereket, egy szülő a gyermekét, egy pedagógus egy diákot), hanem tárja föl, hogy mi lesz a cselekvésének a következménye. Lehet így – csak akkor ebből ez lesz. Emlékszem, Rákoskeresztúron (oda!) kénytelen voltam iskolában is tanítani. Én azt nem szeretem. Az nekem nem jön be. Hát diáknak sem szerettem ott lenni. Hát utáltam! Úgyhogy nem. Nem szerettem. De az élet úgy hozta, hogy hirtelen a másik oldalon találtam magam. „Mit keresek itt?! Na, mindegy.”
Néha dolgozatot kellett íratnom. Hogy legyen jegy. Áááhh. Na jó. Azt láttam egy alkalommal, hogy írják a dolgozatot. Egyébként mindig kimentem – legkomolyabban! Elmondtam, mi a feladat – 5 percet benn ültem, utána kimentem. És mindig elmondtam nekik, hogy ha kipuskázod, akkor ötöst kapsz és nem fogod tudni. Ez az egyik lehetőség. A másik, hogy tanulsz és érdekel téged. Lehet, hogy most hármast vagy négyest kapsz, és fogod tudni! Úgyhogy mindig kimenetem és a végén bejöttem.
Egyik gyerek ült az üres lap fölött. Nem csinált semmit. Odaültem hozzá és kérdeztem (a többiek írtak), hogy „Mi van, Peti?”. Azt mondja: Nem tanultam. (35:00)
Miért, mit csináltál? S képzeljétek el, ennek a gyereknek fölcsillant a szeme. Jhhhaaa! Hát tanár úr! Hát én?! Hát játszottam egész nap! S egyre hevültebben elmondta, hogy mit csinál. S akkor megbeszéltük azt, hogy ez iszonyú jó játék lehetett! Hát nem csodálom, hogy ez történt.
Kialakult köztünk egy kapcsolat, egy helyzet. Én egy picit se szidtam le; nem bántottam. Nagyon is megértettem, hogy ezt csinálta. Egy 13 éves kölyök miért ne dönthetne úgy, hogy nem tanul? Szerintem dönthet. Én ott abban a beszélgetésben elmondtam neki, hogy ugye tudod, hogy egyest kell, hogy adjak? Egy üres papírra nem tudok mást adni. És erre (már a beszélgetés után): hát, természetes! Hát hogyne?! Hát egy üres lapra? Világos is! (36:20)
Emlékszem ezt is mondogatom nektek, hogy posztgraduális képzésen voltam. (Ilyenek vannak. Nem tudom, miket csinálok. Néha egy kicsit úgy elvesztem a fonalat. Beiratkozom egy posztgraduális képzésre.)
Vizsgáztunk, 40-50-60 éves tanárok, pedagógusok, hitoktatók, nem tudom én, kutykuruttyok. Előttem szóbelizett valaki (hatvan éves valaki), gyerekekkel, mindennel.
„Hát, én nagyon szégyellem magam, de ezt nem tudom. Az ericssoni modellt nem tudom elmondani. A neurózisok, hogy mitől neurózis. Nem tudom. Úgy szégyellem magam.”. S képzeljétek el, a tanár együttérzéssel belenézett ennek az embernek a szemébe és azt mondta: Uram! Hát maga egy felnőtt ember. Miért szükséges önnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tanult meg valamit? Egészen biztos lehet abban, hogy én azt képzelem, hogy önnek fontosabb dolga volt. Ön egy 50-60 éves felnőtt ember. A szabadidejében, a felelősségteljes életével együtt vállalt egy plusz képzést. Hát hogyne tudnám elképzelni, hogy ennél a vizsgánál meg annál az anyagnál ne lehetett volna magának valami fontosabb? Ön egy posztgraduális képzésen van. Egy felelősségteljes döntést hozott. Én tudom tisztelni az ön felelősségteljes döntését, hogy azt mondta, hogy mondjuk egy otthoni konfliktus nekem fontosabb, mint hogy este még megtanuljak valamit. Vagy hogy a gyermekemnek a problémája, amivel küszködtünk ott éjszaka, az nekem fontosabb, mint hogy ezt most megtanuljam. Hát én tisztelem a maga döntését! Csak azt nem látom, hogy maga tisztelné a saját döntését.
A hideg futkosott a hátamon, ahogy ott ezt megéltem. Nyilván nekem könnyű volt, mert érzelmileg nem voltam érintve. Csak néztem, hogy te jó ég, erre így is lehet reagálni! Akkor bennem ez a két történet összekapcsolódott. Hogy lehet, hogy egy 60 éves, érett, felelősségteljes férfi vagy nő nem pironkodna egy másik felnőtt ember előtt, mint egy inkompetens gyerek, hogy „jaj, úgy szégyellem magam”, hogyha szabad lett volna neki hibázni. Vagy úgy dönteni, hogy ezt most nem tanulja meg. De közben pedig, közben pedig annak mindig nagy jelentősége van, hogy a következmények legyenek nyilvánvalóak. És a következmény nem egyenlő a büntetéssel! Önfegyelemre akkor tudunk eljutni, hogy ha nem a jutalmazás/büntetés világában élünk. Hanem, hogyha a szabadság és felelősség világában élünk, és hozunk döntéseket, s a döntéseinkért a felelősséget vállaljuk, hordozzunk annak a következményét. Minek ide a büntetés? Tehát, amikor ez a jutalmazás/büntetés autoriter magatartásforma vesz körül, ez éppenséggel egyáltalán nem fejleszti az önfegyelmet. A poroszos-rendőrös-börtönös nem tudom én mi éppel ellentétben áll az önfegyelem kifejlődésével. Ráadásul az önfegyelemhez mi az, ami belsőleg leginkább hozzátartozik? Az, hogy képes vagyok magamat motiválni. Miért is tudok koncentrálni valamire, amit fontosnak tartok? Miért felejtkezem bele valamibe? Miért cselekszem helyesen? Mert motivált vagyok rá! De nem azért vagyok rá motivált, mert jutalmat kapok érte. Mert akkor az nem belülről fakadt. Hanem azért, mert tudom magamat motiválni!
Azt tudjátok, (gyorsan akarom mondani – akkor miért nem mondom már?), hogy végeztek egy kutatást, hogy a különböző világvallások prominens képviselői milyen közös lélektani jegyekkel rendelkeznek. Sokszor emlegettem. Hat ilyen lélektani közös jegy van. Az egyik így szól: a figyelem fegyelmezettsége.
Akik igazi spirituális mélységekben-magasságokban élnek, őket jellemzi a figyelem fegyelmezettsége. Miért? Mert nagyon erős belső motivációval rendelkeznek. Nem azért, mert félnek. Hahh!
Tehát nem büntetés/jutalmazás, tik-tik-tik-tak-tak-tak. Jaj, ezt régen sokat mondtam. Ha túl sok a büntetés/jutalmazás, tulajdonképpen éppenséggel könnyen elveszítjük az érdeklődésünket a tevékenység iránt. Elkezdünk azzal foglalkozni, hogy mi a jutalom, mikor kapom meg, vagy pedig félni attól, hogy megbüntetnek. Pont a tevkenységtől és az önmagam motivációjától von el engem.
Néhány hónapja – mikor? Szeptemberben – volt a templombúcsú. Azt találták ki, hogy üljek ki egy kis asztal mellé és lehessen velem találkozni. Hát, erre iszom egyet. Még szerencse, hogy vannak gyerekek, úgyhogy (hogy ne kelljen felnőttekkel találkoznom) gyorsan magamhoz édesgettem néhány gyereket, hogy „hát velük játszom”, és akkor a felnőttek is látják, hogy „éppen gyerekekkel játszom”, és ez fontos dolog. Az történt, hogy puzzle-t lehetett kirakni. „Figyeljetek! Kitalálok valami jutalmat annak, aki 10 percen belül kirakja együttműködésben másokkal ezt a képet!”. Együtt kell működni -10 perc van rá. Megteremtettük a szabályokat. Khhrrss!!! Rakták. Picit segítettem. Nem úgy, hogy beleraktam, hanem hogy mondtam, hogy a szélével érdemes kezdeni. Van egy egyenes vonal! Na most. Az történt, hogy a gyerekek rakosgatták – sikerült! Sikerélmény, minden. Mondom: várjatok, bemegyek a jutalomért. Mire kijöttem, már nem voltak ott. S akkor körbenéztem, hogy hol vannak, és az derült ki, hogy egy másik játék elvonta a figyelmüket a jutalomról. Háhh!! Az fontosabb volt nekik, mint... milyen normálisak! Oké. (44:45)
Tehát egy picit visszatérek a hibázáshoz való szabadsághoz, hogy szabad hibázni vagy rontani – de közben tanulni belőle (szabadság és felelősség).
Az elmúlt hetekben egyik ámulatból a másikba esem magammal kapcsolatban. Hogy egy csomó olyan belső változás és mozgás van bennem, amiről sosem gondoltam volna, hogy van. És tulajdonképpen a legnagyobb öröm ezzel kapcsolatban az, hogy több-kevesebb idő után meg merem engedni magamnak, hogy az legyen, ami van. Talán azt gondoljátok (ugye, a díj), hogy most, hogy megkaptam a díjat, egy ilyen önfeledt öröm vesz rajtam erőt. Fogytam négy kilót (3 és felet). És olyan dolgok mozdultak meg benne, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy ezek megmozdulnak. És tulajdonképpen még a legnagyobb belső munkám ahhoz kellett, hogy mindezt megengedjem, hogy legyen. Hogy ne támasszak elvárásokat magammal szemben, hogy „ha valaki kap egy ilyet, akkor mit kell éreznie”. Hogy ne érezzem magam hálátlannak azért, mert nem csak örülök. Háá! De örülök nagyon! Hát, már sok is. Tényleg. Sok is. Most csak két dolgot mondok, amiről sosem gondoltam, hogy így van, de most ezt meg tudom tanulni az életből. Hogy nem mindig az van, amiről azt gondoljuk, hogy „majd ez lesz”. (46:48)
Az egyik: hogy olyan élményem lett, hogy egy picit most megállhatok. De nem tudom, miért lett ez így. Nincs benne semmi tudatosság, csak valahogy úgy éreztem, hogy most egy picit úgy meg kéne állnom. Hogy valami most történt. Ezt valahogy meg kéne értenem, hogy ez mi. Hogy hogy most rajtam keresztül valami kifejezésre jutott. Hogy nem rólam szól ez – hanem rólunk szól, és hogy rajtam keresztül itt valami meg tudott jelenni, meg tudott fogalmazódni. Ez nagyon izgalmas, meg inspiráló. De pontosan nem értem, hogy mi történt – még mindig nem értem. Egyszerűen nem értem még, hogy mi történt pontosan. Hogy ez mi? Komolyan, nem értem. Úgy vannak ötleteim, de nem.
Mondjuk úgy képzelem el, hogy egy domb tetején ülök, s úgy nézem, hogy mi is történt. És akkor eszembe jutott egy mondat. Hogy valami valami olyan utat jártam be (elnézést, hogy most magamról beszélek, egyszerűen csak el akarom mondani: valahogy ez a hibázásnak és a tanulásnak a szabadsága), hogy hogy is van, vagy mint is van? Ezt meg lehet engedni, és akkor majd lesz abból valami. Hogy kb. úgy tudnám a húsz évvel ezelőtti emblematikus mondatot magamra vonatkozóan megfogalmazni, hogy „Feri, ahogy te csinálod, úgy nem lehet!”. Ez volt az emblematikus mondat, úgy kívülről idefele. Mondjuk papszentelés után néhány évvel ez a mondat így változott, hogy „na lehetni lehet, csak nem szabad”. Most a dombtetőn meg a következő mondatot hallom, hogy „csak így tovább!”. Na, és ez... én nem tartok még itt. Ez a folyamat, most ez mi?!? Értitek ezt? Hogy nem, nem, nem, nem jutok... ez az egyik.
A másik: elvégeztem egy gyakorlatot. Valahogy, hogy magamhoz tudjak jutni. (Mert nem vagyok teljesen magamnál – tényleg így van; így van – nem vagyok teljesen magamnál.) Ezért leültem egy papírral, húztam egy idővonalat, és szakaszoltam az életemet attól kezdve, hogy jelentkeztem a papnevelő intézetbe. Különböző szakaszokat húztam, és utána fölírtam: legfontosabb érzés a különböző szakaszokban; mit tanultam az életből a különböző szakaszokban? Harmadik az volt: hogy volt jelen ezekben a szakaszokban Isten? A vele való kapcsolatom milyen volt? És a negyedik (ez izgatott a legjobban): a különböző szakaszokban mi volt az, amit magamnak sem mertem bevallani? Nem mertem vele szembesülni, vele találkozni. Mi volt a titok, vagy a tabu, amit nem lehetett ott beismerni, kimondani – még magamnak se! Hű, de érdekes gyakorlatot találtam ki! S megcsináltam. S tudjátok, mi jött ki? Hogy szinte az összes szakaszban az, amiről nem lehet beszélni, azok negatív érzések voltak. Negatív érzések, negatív érzelmek. Egyszer csak, ahogy én ezt végigcsináltam (több, mint egy óra volt; s ahogy végigcsináltam), tyhíjj! Hirtelen világosság gyúlt bennem, és rájöttem, hogy miért vannak most bennem negatív érzések meg érzelmek? Hogy miért nem csak az öröm van bennem; miért van egy ambivalencia? Rájöttem arra, hogy az történik most, hogy fölértem egy dombtetőre, de merthogy nyomtam, csináltam (ilyen sportolószerűen) most tulajdonképpen a dombtetőn nézem, hogy itt is van egy seb, ott is; ú, tulajdonképpen is vérzek; a nemjóját! Tulajdonképpen magas a vérnyomásom (egyébként nem). Elhíztam (nem – ezek csak példák). Hogy tulajdonképpen most mint hogyha megengedném magamnak azt, hogy azok a rossz érzések, amelyek nem segítettek a cél felé vezető úton, most előjöjjenek. S egymás után jönnek elő! Emiatt tök hülyén érzem magam! Mindenki azt gondolná, hogy Feri milyen jól van, meg örül, meg mi is – erre kavarognak bennem a negatív érzések meg érzelmek. Hahh! (52:05)
De most jól vagyok ezzel. Nagyot szusszantam, mert vasárnap... mikor? Szombat este csináltam meg ezt a gyakorlatot, és ez egy jó gyakorlat! Hijj! Ez a „miről nem mertem magamnak se beszélni” – ez egy jó! Ezzel egy kicsit közelebb kerültem magamhoz. És olyan hálás vagyok mindenkinek azért, hogy 10-20 évvel ezelőtt biztos nem mertem volna ezt megcsinálni. Hogy valahogy ezt megengedem magamnak. Hogy megengedhetem magamnak, hogy előjöjjön valami. Valami történjen, valamit megéljek. Hogy ne pont úgy legyen, ahogy „lennie kellene”. Hanem máshogy. Ez „a tanulás szabadsága”. Ezért akartam csak elmondani – nem tudom, hogy érkezett meg hozzátok.
(Nem viszket egyébként, csak nem tudom, valami...Nehéz ez az ember-volt. Nem? Jól van, nem vagyok egyedül.
Na, akkor. Keretek, struktúrák, szabályok, határok. Ahhoz, hogy önnevelés, önművelés, önszabályozás, önfegyelem ki tudjon alakulni, szükségünk van azért keretekre, szabályokra, határokra – nyilvánvalóan. Emlékeztek: John Payne.
ritmus, rituálék, megfelelő időbeosztás. Akkor a szülő elérhető. Ugye: apukám pilóta, anyukám stewardess. Még azt se lehetett tudni otthon, hogy mikor ki lesz otthon? Értitek ezt? Így nőttem föl. Hogy sosem lehetett tudni, hogy amikor hazamegyek, ki lesz ott. Most nagymama fog fűzni, vagy anyukám éppen otthon van, vagy apa van otthon? Ha apa van otthon, akkor alszik-e napközben vagy nem alszik napközben (mert éppen egész éjszaka dolgozott)? Ezért is vagyok ilyen!
Tehát, valamennyi: szabályok, keretek, korlátok. De ez nem azt jelenti, hogy „és ha nem tartod be, lerepül a fejed!” – értitek. A következő:
Együttműködés
Az együttműködés, emlékeztek; pusztán csak valakinek az elképzelt jelenléte máris egy másfajta magatartásra sarkallo engem. Mikor az oxitocinról sokat beszéltünk... hogy mikor tudjuk magunkat jól érezni és ennek az élettani hátterében (például dopamin, például oxitocin...). Hogy mikor termelődik az? Amikor azt mondom, hogy „hú, de jó! Ez most jó!”; akkor például, ha együtt éneklünk; ha valaki gondoskodik rólunk; ha valaki a szemünkbe néz, ha valaki figyel ránk. Ha valaki megérint minket, akit nem utálunk (most még nem tudjuk), mert különben stresszhormon szabadul föl. (Nagyon köszi!) Ha együtt játszunk... tehát az önfegyelem kialakulásának a közegéhez milyen természetesen tartozik hozzá az, hogy jó érzést kelt bennem az, hogy együttműködünk; hogy elkezdünk egymásra figyelni; hogy kölcsönösen figyelembe vesszük egymás szükségleteit. Közben valami jó történik. Akkor elkezdünk a célra figyelni; ezt együtt csináljuk – háá! Máris szabályozom magam! Az együttműködés és minden, ami az együttműködés világához hozzátartozik! Ugye, hogy ez egy mennyire más modell, mint hogy áll kinn egy tekintélyszemély és azt mondja, hogy krppkkk!! VVVvv. Azt mondja.
Szabadság és felelősség – erről már beszéltem. Magamra, többiekre való odafigyelés. Azt mondja egy szerző (hű, ez érdekes)... mikor a gyerek az iskolába megy, viszi a tollat, a radírt (régen így volt – most már nem tudom, mit visz). Ájpedet, podot, vagy mit visz. Gőzöm sincs. Viszi a füzetét, könyvét... már azt se viszi, mert az már rég történet. És viszi a családi konfliktusait. Nem tudja nem vinni őket! Azok ugyanúgy jönnek vele, s meghatározzák, hogy hogyan lesz ott. Ha jól emlékszem, egy new yorki kriminálpszichológus írt a bandákról egy könyvet. Mert hogy egyre nagyobb probléma volt az iskolai fegyelmezés szempontjából, hogy a gyerekek bandákban éltek, voltak. Azt mondja: az elsődleges okai annak, hogy ilyen súlyos jelenségek vannak.
1. A család rendezetlensége.
Elsődleges okok! A család rendezetlensége.
2. Az iskola, amelyik nem figyel a gyerekre.
Azt lehetne mondani, hogy a gyerek, aki otthon különböző (szüleit nagyon megterhelő) tüneteket produkál, mikor elmegy a kortárs csoportba, ott tulajdonképpen szinte a behódolásig igyekszik elnyerni a kortárs csoport tagjainak vagy vezetőinek a szimpátiáját. De ez ugyanannak a helyzetnek két tünete. S akkor a szülei nem értik: hogyhogy velem szemben ilyen pimasz, meg semmi se jó, meg grrííí. Ott pedig, ha az a hülye bandafőnök azt mondja, hogy mMMmmMMMmMM, akkor simán megteszi. Miről szól ez akkor? Arról, hogy legyen már valaki, aki odafigyel rám, aki értékel! Emlékeztek, ez alapdolog. Odafigyel, értékel, emberszámba vesz. (59:03)
Tehát akkor... és idetartozik még valami, ami nagyon fölerősíti a nehézségeket. Ez pedig a nagy vagyoni különbség. Nagyon érdekes kutatás: arra voltak kíváncsiak, hogy az iskolai fegyelmezetlenség hátterében mi áll? Érzés és érzelem szinten? S az derült ki, hogy azok a gyerekek, akik azt élték meg az iskolában, hogy ők „a szegény gyerekek”, a „hátrányos helyzetű gyerekek”, a „nulla”, a „még futott” kategória, az ő fegyelmezetlen magatartásuknak több, mint 50 százalékában a harag, a gyűlöletet, a düh volt a robbanás oka. És „a jól szituált gyerekek” ezzel szemben 10 százalék alatt mutattak fegyelmezetlenséget azért, mert valami düh vagy harag vagy bosszúvágy volt bennük. Thíjj! (60:20)
Na most. Ezért az önfegyelmezés világához mi tartozik hozzá? Az együttműködés mellett: a béketeremtésnek és a konfliktuskezelésnek a technikája. Hogyha azokat tudjuk és megtanuljuk és készségszinten tudunk erőszakmentesen kommunikálni, konfliktusokban normálisan jelen lenni és a többi. Emlékeztek? A társkapcsolatban való elégedettséget alapvetően meghatározza a konfliktuskezelés minősége. Tehát ez a társkapcsolatban is így van. Ha valaki konfliktusait csak jégcsákánnyal tudja elrendezni (lásd Trockij)... Oké. Az utolsó:
Bizalmi légkör
Hogy közben pedig adok annyi bizalmat, ami kézzelfoghatóvá teszi a szabadságot.
Ha nincs bizalom, nem tapasztalható a szabadság. A bizalom légkörében egyszer csak tapasztalhatóvá válik a szabadság. Ez (egy megfelelő összefüggésben) kapcsolatba kerül a felelősséggel, és lehetővé válik annak a rendszere, ahol tanulni tudunk a saját hibáinkból, miközben szabad tévedni. De közben ez nem egy kontrolláltan, ellenőrizetlen, határtalan világban zajlik. Hanem egy odafigyelő, gondoskodó, érzelmi biztonságot adó, tik-tik-tik, együttműködésre ösztönző, belső motivációt serkentő világban.
Hadd mondjam el akkor még egyszer a kulcsszavakat. Emlékeztek? Német, rendőrség... meg mi volt még? Német katonaság? Hogy mondtad? Kegyetlen!
Tehát az önfegyelmezés kulcsszavai: tanulás szabadsága, nem büntetés/jutalmazás, hanem a következmények belátása. A keretek, szabályok, határok, érzelmi biztonság, gondoskodás, segítés, jelenlét, együttműködés, szabadság és felelősség, odafigyelés magamra és a többiekre, béketeremtés, megfelelő konfliktuskezelés, bizalom és bizalmi légkör. Höö. E' nem pont ugyanaz! Rendicsek. Jó. Ezt besűrítem 7-8 percbe. Azt mondja, hogy:
Kutatási eredmények. Csak néhány pontba összefoglalva.
1. Gondoskodó környezetben a gyerekek fegyelmezettebbek.
Most már ezt nem kell ragozni, a hátterét láttuk. Gondoskodó, odafigyelő környezet – és a gyerek fegyelmezettebbé válik.
2. A tanulók jobban szeretik azokat az iskolákat, ahol pozitív szemléletű tanárokkal találkoznak.
Nagyon érdekes kutatások voltak itt. Ha egy tanár 65 százalék alatt mondd pozitív tartalmú kijelentéseket, akkor a gyerekeknek a fele nem szeret iskolába járni. És ha egy tanár egy hónapon keresztül (az iskolaév elején) 65 százalék fölött pozitív jelzéseket mondott (de ez nem azt jelenti, hogy mindenkit állandóan dicsért – majd erről akarok még beszélni a gondolkodás kapcsán), annak még karácsonyra is kimutatható hatása volt. Tehát 1 hónap után a tanár el – még 3 hónapig kitartott a hatása!
3. A külső jutalmak is akadályt jelentenek az önfegyelem útján.
Mert sokkal inkább a belső motiváció... emlékeztek? Elszaladtam a szobámba a jutalomért – a gyerekek már nem is voltak ott. Magas spiritualitású személyek – nagy, erős belső motiváció, a figyelem fegyelmezettsége. Jutalomra fütyülnek.
Emlékeztek a történetre? Mikor a rabbi (akit az Isten angyala megfenyeget ebben a történetben), hogy hogy merészelt ő gyereket ígérni annak az asszonynak, akinek már 10 éve nem született? Anélkül, hogy Istennel megbeszélte volna? S amikor elmegy az asszony, örömében táncra perdül a rabbi. Az angyal azt mondja: mi van, megbolondultál? Most fenyegettelek meg, hogy ki vagy zárva a mennyországból! Erre azt mondta: egész életemben azon küszködtem, hogy hogy tudnám Istent önzetlenül szeretni. Na, most menni fog! (65:52)
Ezt már tudtátok, csak elismételtük.
A tanulási tevékenység jellege összefüggésben van az önfegyelem kialakulásával. Pl: együttműködés.
Amikor együttműködünk, akkor nagyobb a zaj, de jobban fejlődik az önfegyelem képessége. Hogyha autoriter módon, „büntetés/jutalmazás”, grrr, fogbeaszád, csöndbe' lehet csak tanulni (egyébként nem, ez nem így van – de mindegy; ott más növekszik).
A tanulók által kialakított normák az osztályban csökkenő fegyelmi problémákkal mutattak összefüggést. Vagyis, ha a tanuló lehetőséget kap arra, hogy ő maga is normaképzésbe fogjon... Na, akkor ez most hogy legyen? Ezt hogy csináljuk
Annyira bennem van ez... Ültünk egy csoportban. S a csoportban volt egy... (már felnőtt voltam; posztgraduális képzésen voltam). Volt ott egy csoporttársam. Olyan... hát, hogy mondjam... nem volt érzéke ahhoz, amit tanultunk. Így lehetne mondani. És én ezt nehezen viseltem. Ez történt. Nehezen. És akkor volt egy pont – kifakadtam. Egyszerűen nekem ebből elegem van! Hát de most már tűrhetetlen!! A csoportvezető egy öreg pszichológus volt. Rám nézett: jó, hát akkor hogy legyen? (68:03)
Ennyi elég volt. Szünetben bocsánatot kértem ettől a valakitől. Értitek ezt a zsenialitást. Nem pedig: „Hogy lehet így, hogy papként egy posztgraduális képzésen te itt kifakadsz? Így, ilyen tiszteletlenül, hogy 'elég volt'”?!?
Ehelyett: igen, értem; most te kifakadtál. Akkor hogy csináljuk? Értitek ezt? Csss! Erre máig emlékszem. Ha leszúrt volna – ki tudja. Vohhh!
A diákok a jutalmazó/büntető autoriter iskolát szerették a legkevésbé. És a következő: hogy minden olyan iskolai nem tudom mi, ahol a vagyoni, származásbeli és egyéb különbségeket mások rovására hangsúlyozzák (ésez megjelenik)... Pl. amerikai kutatásokból kiderült, hogy ami Jézus korában volt, ugyanaz van ma is (mert nyilván az ember többé-kevésbé ugyanaz). Ez pedig: hogy büntető/jutalmazó neveléssel voltak a tanárok, a gazdag gyerekeket kevésbé büntették és jobban jutalmazták. A szegény gyerekek pedig nagyobb büntetéseket kaptak. Ptty. Ez pedig ugye haraghoz, csalódottsághoz, bosszúvágyhoz, agresszióhoz vezet. Ezért tehát minden olyan közeg, ahol nemcsak az együttműködést, hanem egymás tiszteletét is tanuljuk, hej-hajj! Segíti az önfegyelmet.
Jó. Egész jól gazdálkodtam az idővel (csak a célomat nem értem el). Tényleg így van! Mert még egyetlen kis témát akarok hozni ehhez a sémához, s akkor aztán átmegyünk a következőre. Jaj, nem lesz egy jó séma. Voáááhh. Köszönöm a figyelmeteket! (70:34)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Nagyon szép új évet kívánok nektek, mindenkinek!
S akkor folytatjuk a témákat. Talán (van egy tervem, hogy) a mai alkalommal lezárnánk ezt a sémát: elégtelen önkontroll, önfegyelem. De miután az önkontroll, önfegyelemben nem vagyok olyan parádés, ezért lehet, hogy nem fejezzük be. S ez egy olyan cél lesz, amit nem sikerül elérnem. Mindenesetre... (Egyébként az önkontroll, önfegyelemben éppenséggel nem vagyok rossz – sokszor ez nem is olyan jó.)
Tehát: elégtelen önkontroll, önfegyelem. Mi a legnagyobb, legvilágosabb, legegyértelműbb jellegzetessége? Az, hogy valaki – miután a belső késztetéseit megéli, átéli; azokat tapasztalja – ezek a belső késztetések önkontroll, önfegyelem nélkül rögtön kifejezésre jutnak. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen abban a folyamatban, ami 6-7 éves korban kezd megszilárdulni bennünk; kifejlődni (és a struktúrák már megvannak): hogy jönnek a késztetések, az impulzusok – elkezdünk gondolkozni (Micimackó, gondolkodj!), és utána beiktatódott a késztetés és a cselekvés közé a gondolkozás. Emiatt a cselekvés a gondolkodás révén alakul, formálódik, változik és a többi. Ez elég jól hangzik. Tulajdonképpen 6-7 éves korban kezdjük el begyakorolni, rutinszerűvé tenni ezt a folyamatot. (Sose érünk a végére.) És amikor valaki az „elégtelen önkontroll, önfegyelem nehézségével él”, akkor tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ezt a folyamatot nem tudja rutinszerűen végigvinni. Mert számára a második lépés (a gondolkodás) nem érhető el megfelelő hatékonysággal. Ezért néha jön a késztetés – és máris cselekszik! Jön egy érzés, egy indulat, egy ösztönimpulzus – és máris cselekszik! Itt tehát nem annyira valami elvi vagy elméleti téveszmének a begyakorlásáról van szó, hogy őneki az az ars poeticája, hogy „carpe diem!” (hogy egy magyar mondattal fejezzük ki ezt a helyzetet); hanem egyszerűen: nem is képes rá. Hmmm! Ezzel összefüggésben beszéltünk sokat arról, hogy (tehát akkor az elégtelen önkontroll, önfegyelem) hogyan jelentkezik ez a gyerekeknél? Hogy egyre inkább látjuk tünetszerűen halmozódni, sokasodni azt, hogy valaki figyelemhiány-zavarral él (magatartászavar, beilleszkedési zavar, figyelemhiány-zavar stb. – nem is akarom ragozni). És így aztán elkezdtünk beszélni a gyerekekről. Hej, haj; nagyokat sóhajtottunk.
Kiáltvány a gyerekekért. Hogy tulajdonképpen a gyerekek úgy működnek a mi világunkban, mint a társadalom kismegszakítói. Mint azok a valakik, akik (a természetüknél, még a kiforratlanságuknál, a kiszolgáltatottságuknál fogva is) a legfinomabbak, legérzékenyebbek. Ezért a társkapcsolat (szülő, egymással való férj-feleség kapcsolatának a) zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. A családi kapcsolatrendszer zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. Azután a nagy családnak, a környezetnek zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban. A társadalom zavarai megjelennek a gyerek zavaraiban.
Ugye, erre jutottunk. S így fogalmaztunk meg egy mondatot: tehát nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. És milyen fontos, hogy ha ezt így tudjuk látni (rendszerszemléletben, folyamatiságában), akkor látjuk, hogy gyerek tünethordozó. De hogy a tünetei, ahogyan azok kifejeződésre jutnak, valami hasonló funkciót is ellátnak, mint ahogyan a biztosíték vagy a kismegszakító. A gyerek által mutatott zavar tulajdonképpen egy sokkal nagyobb problémára utal (és annak a tünete is egyben). És hogyha helyesen értelmezzük a gyerek zavarait (mint ahogyan amikor elmegy a világítás a lakásban, vagy az autóban nem működik valami elektromos dolog), és fölfedezem azt, hogy nem a biztosítékot kell szidnom (merthogy éppen kifejezte azt, hogy valami az elektromos rendszerben nem jól működik). Tehát akkor a rendszerrel kell valamit kezdenem: a rendszerszintű nehézséget fejezi ki a biztosítéki kiolvadása.
S akkor így jutottunk el oda, hogy a szülő próbálja nevelni a gyereket. Azt amit ő „nevelésnek” hív, ugyanazt a gyereknél neveletlenségnek nevezi. Tehát amikor elfogy a türelmed is elkezdesz kiabálni, hogy „most már aztán és trrrddd!”, ezt e nevelésnek hívod. És amikor a gyereked elveszti a türelmét (mert a kistestvére elvette valami játékát) és elkezd vele kiabálni, arra azt mondod, hogy „neveletlen!”. És hogy azért tehetjük meg ezt ennyire reflexió nélkül, mert nálunk van a hatalom. Ezért mondhatjuk azt, hogy amit mi csinálunk, az nevelés, amit a gyerek tesz, az neveletlenség. És amikor azt mondjuk, hogy „a gyerekkel van a baj”, vagy hogy „a gyerek fölidegesít”, vagy hogy „a problémám az, hogy a gyerek így vagy úgy”, akkor ezt a kifejezést érdemes volna magunk felé fordítani, és akkor valahova oda jutnánk el, hogy tulajdonképpen az alapvető nehézségen (nekem felnőttnek) az érzelmi önszabályozásom gyöngesége. Lehet, hogy éppenséggel nem élek ebben a sémában (mert az már valaminek a szélsőségesebb megnyilatkozása; van azért bennem önfegyelem; van azért bennem valamennyi önkontroll; képes vagyok a szükségleteimet késleltetni valamennyire), de amikor két-három gyerek ott is zűrözik nálunk, akkor elfogynak az erőforrásaim. Kifogyok az eszközökből, a türelemből és rengeteg mindenből. Mindezt úgy fogalmazom meg, hogy „a gyerekkel van a baj”; miközben amit teszek, sokkal inkább árulkodik arról, hogy a saját érzelmi önszabályozásom végéhez értem. És amit teszek, sokkal inkább tükrözi a saját érzelmi önszabályozásom gyöngeségét.
És akkor az utolsó zárógondolat, amit nagyon szeretnék hangsúlyozni: hogy nagyon-nagyon igyekeztünk óvakodni attól, hogy bűnbakokat keresünk és találjunk. Hogy amikor a gyerekeket látjuk talán egy kicsit tisztább, átfogó szemlélettel, hogy akkor ennek ne az legyen az ára, hogy a szülőket szidjuk! Vagy, hogy bárki szülőként azt gondolja... Főleg, hogy én papként hogy jövök ehhez? Hát ki vagyok én, hogy bárki szülőre azt mondjam, hogy... Hát van gyerekem?! Viselem, bírom, vállaltam? Nem.
Úgyhogy (már csak azért is, hogy a saját tisztességesen kár ne essék), ezért is azt kell mondanom, hogy szó sem lehet róla, hogy egyetlen mondatot is bármelyikünk úgy hallja (bár én nem szeretném mondani, de te úgyis úgy hallod, úgyhogy mindegy), hogy ez most akkor valami kritika, leszúrás, letolás, nem tudom én, micsoda – hiszen, hiszen a gyerek zavarai éppen mit tükröznek, minek a tünetei? Hogy a szülő kifogyott a munícióból!
Hát akkor éppenséggel (hogy ha a gyerekért rendszerszemléletben, folyamatiságában szeretnék valamit tenni), hát akkor a szülőket kell megerősíteni. Akkor éppen értük kell valamit tenni. Mert ha ő megerősödik, hááá! Ha a szülők (mint férj-feleség) az egymással való kapcsolatukban stabilizálódnak, hát annál nagyobb jót egy gyerek számára nehéz is elképzelni!
Hogy a gyerekek számára nem az a legfontosabb, hogy a szülők külön-külön milyen viszonyban vannak velük. Hanem annál alapvetőbb, hogy a szülők milyen viszonyban vannak egymással.
És aztán, ha ezt a személyiségfejlődés összefüggésébe ágyazzuk – te jó ég, mi mindent lehetne itt mondani! Hmm.
([Erős tüsszentés. ] Ez még nekem is jólesett! Történt valami. Nem pedig csak khmm, khmm, khmm... Nem. Krssrssshh!!)
És akkor így tovább. Ha egy picit még tágítjuk a kört, akkor nemcsak arról van szó, hogy akkor a szülőkért emeljük föl a szavunkat; és akkor a szülőkért mint házastársakért (hogy mit tehetnétek magatokért, vagy mit tehetnénk egymásért; vagy mit tehetnénk mi értetek); hanem, hogy akkor idejön az egész segítő szakma. Mi értelme van annak, ha a pedagógus szidja a szülőt, vagy a szülő a pedagógust? Mi értelme annak, ha valami főhatóság meg mindenkit szid? (10:12)
Tehát ez az az összefüggés, amiben beszélünk.
Játszanék veletek egy kicsit.
Azt szeretném kérni tőletek, hogy...
Jaj, hát – nem köszöntem meg a cetliket! Hát annyi cetlit kaptam! Óóóóh.
A szobrot? Ne... hát az már rég volt. Tényleg ígértem. Ígértem. A második alkalommal mondtam, hogy... és azóta én már elengedtem. Ti még nem. Jajhh. Jó, átgondolom. Tényleg! Látjátok? Impulzus, gondolkodás, cselekvés. Mielőtt valami meggondolatlan, együttérzés nélküli válaszra ragadtatnám magam. Meggondolom. Mert az érzésből az jött, hogy jajj, már nincs kedvem. Szóval úgy megint ezt ott hozni, és akkor... De erről még beszélek egy kicsit. Hát ti szavaztatok, értem én ezt. Végül is mindenkinek joga van, hogy az ujjlenyomatát odahelyezze a szoborra. Hát ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Úgy lesz, hogy nem is fogom megpucolni. Tehát ilyen... Lesz egy döbbenetesen matt szobrom. Bárkihez elmentek, mindenkinél csillog-villog majd, az enyém meg így khhhbbb. Összeaszott dinnye.
Szóval, játsszunk! Ja, hogy a cetlik! (Már másodszor követem el ugyanazt a hibát; ez már... egy séma. Séma?!? Van ilyen séma, hogy hibát hibára halmozó séma? Hmm.) (12:40)
A cetlik nagyon... Tényleg! Olyan színesek voltak! Hajj. Hát nagyon köszönöm! Egy vallomással tartozom. Huszonnegyedikén kiraktam a műanyag fenyőfámat.
Nekem műanyag van. Most a helyzetet két dolog rontja (hogy semmi mentségem ne legyen).
Az egyik, hogy műhó is van rajta. (Valaki azt mondja: ú, ez durva!)
A másikat már nem is merem mondani. A másik (hogy az egészbe még hogyan lehet belerúgni a végén)... Hogy? A tied is? Ja, hogy zenélőőő fa?!?!?? A tied olyan.
Nem zenél. Az már megalázó lenne.
Képzeljétek el, hogy az egész mégis csak valahogy, a maga teljes műanyags... műanyagiságában (ez egy új szó!)... Hogy a fenyőfám (a műanyagiságában) valahogyan egy természetes aurát kapjon, ezért... Látom, egy csomó ötletetek támadt, hogy mi... Nem ez akart a játék lenni, hogy milyen ötleteitek vannak. Képzeljétek, hogy nem csak, hogy műfám van műhóval, ha nem van hozzá műföldlabda! Tehát nem lábai vannak, hanem egy műföldlabdán áll. Ez aztán a tutiság!
elmondom a történetét, de csak per tangentem (hogy a magyar nyelvnél maradjak). Rákoskeresztúron voltam káplán. Betöltöttem a harmincötödik életévemet. Erre azért emlékszem, mert a főnököm nagyon örült neki, hogy már én sem vagyok fiatal. És miután káplán voltam, ő nagyon kedvesen (egyébként egy nagyon gondoskodó ember; nagyon sok jót tudnék róla mondani) a saját feladatának tekintette, hogy a szobámban legyen karácsonyfa. Mert hát ő a főnök, és szerinte ez az ellátás része volt. És egyszer csak a legnagyobb meglepetésemre a szobámban ott állt egy fa – föl is volt díszítve. Képzeljétek el! Rákoskeresztúron ilyen népek élnek.
na most. Valamikor április közepe táján volt húsvét. Lementek a húsvéti ünnepek. A főnököm belül elhatározta, hogy ha a húsvéti ünnepek is a fenyőfám árnyékában zajlanak, akkor azt ő majd le fogja bontani. Tényleg így is volt. Tehát, hogy bekerült, a fenyőfa el is került (úgy április vége felé). A nyúl megette biztos, valami ilyesmi történt. És a következő... vagyis annak az évnek a karácsonyán karácsonyra kaptam ezt a műfát. Ekkora az egész. Nem zenél; még nem. S akkor csak kiteszem – és beteszem. Ennyi.
Szóval kitettem a műfámat és elkezdtem olvasgatni a cetliket huszonegyedikén. Vágtam hozzá egy kis mákos bejglit – így történt. Hajjh.
Nem jutottam a végére, képzeljétek el. Sok lett. A legkomolyabban. Az 50-60-iknál úgy éreztem, hogy már befogadhatatlan. Úgyhogy húsvétkor fogom folytatni. Úgy döntöttem, hogy ha már van egy hagyományom ebben, akkor húsvétra előveszem, és majd elolvasom a többit. Azokat, amelyeket befőttes csuporban kaptam, azokat akkor fogom elolvasni. Jajj! Szóval nagyon köszönöm. Leginkább a szívemet az a cetli dobogtatta meg (ill. A cetli nem, csak a ráírás)... Az az egészen eredeti, fantáziadús gondolat, hogy „ezúton szeretnénk aláírásokat gyűjteni a cölibátus feloldása érdekében”. És hárman aláírták. Ezt kaptam karácsonyra! Hát igazán szívet melengető! Elmondanám nektek az egyházi rendelkezést. Hogy az Egyházban sosem volt hagyomány, hogy a fölszentelt papok meg házasodhatnak volna. Hagyományos legföljebb az volt, hogy (fölszentelt) házasokat szenteltek pappá. Értitek, ez egy különbség. Tehát ezt már bebuktam.
Na, tehát, játék! Fogok mondani egy szót, és arra szeretnélek kérni benneteket, hogy most (mint egy négyéves gyerek) mindenféle önkontroll és önfegyelem nélkül (na nem, mintha egy négyéves gyerek teljesen híjával lenne ennek). Mondom a szót – kezdjetek el erre a szóra asszociálni. Egyszerűen, csak hogy mi jut eszetekbe erről a szóról? Jó? Rendicsek? Mondom a szót:
Fegyelem. (20:08)
Hmm, köszönöm, köszönöm! Mondotok néhányat? Elsőt, másodikat, ami eszetekbe jutott? Iskola, szülők, rögtön? Börtön! Hogy? Ott fegyelem van. Kistesó, rend, szorongás. Na, na. Otthon kezdem érezni magam. Németország. A múlktori történet? Határokon belül: sport? Sport! Nincs. Szabályok. Katonaság. Kegyetlen. Na, ez egy igazi asszociáció. Nagyon köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy részt vettetek ebben, hajlandóak voltatok belemenni. Köszönöm szépen, meg hogy mondtatok is néhányat. Tulajdonképpen az történt, amire többé-kevésbé számítottam. Ezért is akarok most néhány szót szólni arról, amiről most néhány szót szeretnék szólni.
Ez pedig: hogy az önfegyelem kialakulásához és fejlődéséhez és fejlesztéséhez éppenséggel egy egészen más világból származó szavakra van elsősorban szükségünk és mindarra, amiket ezek a szavak kifejeznek. Hogy mi ezeket a szavakat asszociáljuk a fegyelemhez, ez önmagában egy tünet. Hogy börtönt! Most csak... hogy mondtad? Hogy kegyetlen! Hogy Németország. Ne már, ez már sok nekem. Szóval, annak az irodalmából szeretnék néhány gondolatot (sitty-sutty) mondani, hogy az önfegyelem kialakulásához mire van szükség? És ki fog derülni, hogy a kulcsszavaink teljesen mások.
Először is az önfegyelem kialakulásához gondoskodó légköre van szükségünk. Ahol érzelmi biztonságban vagyunk. Erről nagyon-nagyon-nagyon sokat beszéltünk már. Egy gondoskodó, érzelmi biztonságot jelentő légkör, ahol ráadásul (pl. egy gyerek számára a szülő) fizikailag és érzelmileg elérhető. A szülő fizikailag és érzelmileg jelen van a gyerek számára. Van erről élményetek? Hoztam már ezt ilyen-olyan összefüggésben példaként. Éppenséggel ezt tette egy szülőpár, nagyon okosan.
Volt egy gyerekük, aki a figyelemhiány zavarnak úgy a finomabb változatában leledzkedett, és hogyha magára hagyták, akkor képtelen volt a feladatait megcsinálni, végigvinni. Szerette volna, de képtelen volt rá. Ezért az édesanyja a következőt találta ki. „Tudod mit? Úgyis, mikor megjössz az iskolából, akkor én főzök. Gyere ki a konyhába, csináld ott!” És az édesanyának a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy ez a gyerkőc hatékonyabban tanuljon. Miközben az édesanyának a puszta (mondjuk: figyelmes) és elérhető jelenléte azt a biztonságérzetet is megadta, hogy ha elakad, akkor segítséget kérhet. Tehát ahhoz, hogy az önfegyelem ki tudjon alakulni (alapszinten, nyilván: magzati kortól kezdve érzelmi biztonság és a többi), de gyerekkorban is – ennek a légkörére van szükségünk. Fizikailag és érzelmileg elérhető felnőttekre van szükségünk! Adott esetben olyanokra... Lehet, hogy nagyobbak nálunk, de rajtuk keresztül hozzá tudunk mindehhez jutni. Ilyen értelemben pl. egy nagyobb testvér is nagyon jelentős szereplő lehet. Vagy a nagymama és a nagypapa is. Vagy valaki, valaki... emlékeztek, erről beszéltünk múlt alkalommal. Hogy minél kisebb egy gyerek, annál inkább rászorul arra, hogy bárkitől megkapja, amire szüksége van. Bárkitől! Csak kapja meg!
Tehát az önfegyelem kialakulásához éppenséggel gondoskodó légkörre van szükségünk; olyan valakire, aki figyel ránk. A puszta jelenlét! Thíjj!
Egy döbbenetesen érdekes kutatás láttam. A kutatás a következőről szót: 6-7 éves gyerekeket hagytak egyedül egy szobában (...jó, most be van tűrve), és a következőt kérték tőlük. Azt mondták nekik (és így is volt) hogy itt a falon van egy céltábla, és a céltáblára lehet dobni. És ha ügyesen dobsz – ott ragad a céltáblán, amit eldobtál. (Azt hiszem, nem darts volt, hanem ilyen szőrös labda.) S azt kérték a gyerekektől (6-7 éves gyerekek – azért a mozgáskoordináció nem olyan fejlett még), hogy hátrafelé dobjanak. Ez azt jelentette, hogy majdnem biztosak lehettek a kutatók abban, hogy nem fogják eltalálni a céltáblát. Egyébként így is lett. Tehát a gyerekek hátrafelé dobáltak. 3 dobásuk volt, és utána megnézték, és rendre azt alapították meg, hogy ccsssrrr. Egy se talált célba. A gyerekek nem tudták, hogy a kutatás vezetői nézik őket kívülről. Az eseteknek több, mint ötven százalékában, miután hosszabb ideig semmiféle kontrollt nem kaptak a gyerekek (ott voltak, többször is próbálkozhattak, de újból és újból kudarcot szenvedtek), mit csinált a gyerekek többsége előbb-utóbb? (27:25)
(Ó, ez már egy ilyen felnőtt verzió.) Szembefordult és úgy dobott? Nem, hanem: fogta a lasztit... Csiűű! Ami ott maradt. (Ezt most nem fogom tudni. Érzek egy kicsi esélyt. Szóljatok, ha unjátok! Csípjem be?) Szóval, az esetek több, mint 50 százalékában a gyerekek előbb-utóbb
arra jutottak, hogy fölteszik a céltáblára. A következő: a kísérlet folytatódott. Azt mondták a gyerekeknek... bementek oda. Nézzétek csak! A feladat az, hogy hátrafelé a céltáblába háromszor kell dobni. Az lenne a jó, ha beletalálnál. Egyébként pedig (mondták a 6-7 éves gyerekeknek) itt ül Leila hercegnő! Na, nem lehet látni. Hát hogy is lehetne. Leila hercegnőt nem lehet látni! Láthatatlan!!
Édesek voltak a gyerekek. Igen, itt van Leila hercegnő?! Hol, hol? És a kísérletvezető természetesen elmondta, hogy hát így nem lehet. Ő láthatatlan! Átnyúlsz most rajta, de ő itt van!
Majd a kísérletvezető kiment. Tí, tí, tí. Kráááákk.
Egyetlen gyerek sem rakta bele a céltáblába a cuccot. Vicceltek? Ott van Leila hercegnő!
Sokfelé vihetjük a gondolatainkat ezzel kapcsolatban. Édesek voltak a gyerekek, ahogy nézték, hogy hát igen... Leila hercegnő az Leila hercegnő, most hiába...
Ezzel azt akartam csak mondani nektek, hogy a puszta jelenlét (még ilyen formában is, hogy azt gondolja egy 7 éves gyerek, hogy ott van Leila hercegnő …
És semmi rémisztő nem mondtak Leila hercegnőről. Pusztán csak azt mondták, hogy ott van. Tehát nem kellett büntetéstől tartani vagy félni. Hmm.
A második: olyan környezetre van szükségünk az önfegyelem kialakulásához, amelyben szabad hibázni. Kétszer is. Meg háromszor. És közben pedig lehetőség nyílik arra, hogy a hibáinkból tanuljunk. Majd ezt még fogom mondani... Hogy ne büntetés érkezzen a hibázásra, hanem annak valamilyen földolgozása; annak valamilyen megértése, átgondolása. Hogy mi is vezetett tulajdonképpen oda, hogy most ez történt? (Beiktatjuk a gondolkozást!)
Többször emlegettem nektek azt: egy társaságban szülői negatív parancsokra, gátló parancsokra, tilalmakra kérdeztem rá. Beszélgettünk erről. A nálam 5-6 évvel fiatalabb korosztályban a leggyakoribb szülői gátló parancs az az volt, hogy „tilos hibázni”. Hibázni tilos! Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem tudjuk végigvinni azt a folyamatot, amelyben elég szabadok és felelősök vagyunk. Amelyben persze – merthogy egy tanulási folyamatról van szó – éppenséggel nem tudunk mindig mindent jót csinálni (és ez normális is). De közben pedig valahogyan megértjük, hogy minek mi lesz a következménye, miből mi lesz. S emiatt beindul egy a tanulási folyamat, ahol a szabadságunk, a felelősségünk és a megértésünk együtt fejlődik!
Tehát az önfegyelemhez olyan közegre van szükségünk, ahol szabad hibázni. Ennek semmi köze a felelőtlenséghez, ugye érthető? Éppen fordítva! Hanem akkor fölismerem: na, ha hibáztam, akkor ez lett a következménye; most így történt.
Az erőszakmentes kommunikáció egyik alaptézise, hogy ne fenyegessünk valakit (mondjuk egy felnőtt egy gyereket, egy szülő a gyermekét, egy pedagógus egy diákot), hanem tárja föl, hogy mi lesz a cselekvésének a következménye. Lehet így – csak akkor ebből ez lesz. Emlékszem, Rákoskeresztúron (oda!) kénytelen voltam iskolában is tanítani. Én azt nem szeretem. Az nekem nem jön be. Hát diáknak sem szerettem ott lenni. Hát utáltam! Úgyhogy nem. Nem szerettem. De az élet úgy hozta, hogy hirtelen a másik oldalon találtam magam. „Mit keresek itt?! Na, mindegy.”
Néha dolgozatot kellett íratnom. Hogy legyen jegy. Áááhh. Na jó. Azt láttam egy alkalommal, hogy írják a dolgozatot. Egyébként mindig kimentem – legkomolyabban! Elmondtam, mi a feladat – 5 percet benn ültem, utána kimentem. És mindig elmondtam nekik, hogy ha kipuskázod, akkor ötöst kapsz és nem fogod tudni. Ez az egyik lehetőség. A másik, hogy tanulsz és érdekel téged. Lehet, hogy most hármast vagy négyest kapsz, és fogod tudni! Úgyhogy mindig kimenetem és a végén bejöttem.
Egyik gyerek ült az üres lap fölött. Nem csinált semmit. Odaültem hozzá és kérdeztem (a többiek írtak), hogy „Mi van, Peti?”. Azt mondja: Nem tanultam. (35:00)
Miért, mit csináltál? S képzeljétek el, ennek a gyereknek fölcsillant a szeme. Jhhhaaa! Hát tanár úr! Hát én?! Hát játszottam egész nap! S egyre hevültebben elmondta, hogy mit csinál. S akkor megbeszéltük azt, hogy ez iszonyú jó játék lehetett! Hát nem csodálom, hogy ez történt.
Kialakult köztünk egy kapcsolat, egy helyzet. Én egy picit se szidtam le; nem bántottam. Nagyon is megértettem, hogy ezt csinálta. Egy 13 éves kölyök miért ne dönthetne úgy, hogy nem tanul? Szerintem dönthet. Én ott abban a beszélgetésben elmondtam neki, hogy ugye tudod, hogy egyest kell, hogy adjak? Egy üres papírra nem tudok mást adni. És erre (már a beszélgetés után): hát, természetes! Hát hogyne?! Hát egy üres lapra? Világos is! (36:20)
Emlékszem ezt is mondogatom nektek, hogy posztgraduális képzésen voltam. (Ilyenek vannak. Nem tudom, miket csinálok. Néha egy kicsit úgy elvesztem a fonalat. Beiratkozom egy posztgraduális képzésre.)
Vizsgáztunk, 40-50-60 éves tanárok, pedagógusok, hitoktatók, nem tudom én, kutykuruttyok. Előttem szóbelizett valaki (hatvan éves valaki), gyerekekkel, mindennel.
„Hát, én nagyon szégyellem magam, de ezt nem tudom. Az ericssoni modellt nem tudom elmondani. A neurózisok, hogy mitől neurózis. Nem tudom. Úgy szégyellem magam.”. S képzeljétek el, a tanár együttérzéssel belenézett ennek az embernek a szemébe és azt mondta: Uram! Hát maga egy felnőtt ember. Miért szükséges önnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tanult meg valamit? Egészen biztos lehet abban, hogy én azt képzelem, hogy önnek fontosabb dolga volt. Ön egy 50-60 éves felnőtt ember. A szabadidejében, a felelősségteljes életével együtt vállalt egy plusz képzést. Hát hogyne tudnám elképzelni, hogy ennél a vizsgánál meg annál az anyagnál ne lehetett volna magának valami fontosabb? Ön egy posztgraduális képzésen van. Egy felelősségteljes döntést hozott. Én tudom tisztelni az ön felelősségteljes döntését, hogy azt mondta, hogy mondjuk egy otthoni konfliktus nekem fontosabb, mint hogy este még megtanuljak valamit. Vagy hogy a gyermekemnek a problémája, amivel küszködtünk ott éjszaka, az nekem fontosabb, mint hogy ezt most megtanuljam. Hát én tisztelem a maga döntését! Csak azt nem látom, hogy maga tisztelné a saját döntését.
A hideg futkosott a hátamon, ahogy ott ezt megéltem. Nyilván nekem könnyű volt, mert érzelmileg nem voltam érintve. Csak néztem, hogy te jó ég, erre így is lehet reagálni! Akkor bennem ez a két történet összekapcsolódott. Hogy lehet, hogy egy 60 éves, érett, felelősségteljes férfi vagy nő nem pironkodna egy másik felnőtt ember előtt, mint egy inkompetens gyerek, hogy „jaj, úgy szégyellem magam”, hogyha szabad lett volna neki hibázni. Vagy úgy dönteni, hogy ezt most nem tanulja meg. De közben pedig, közben pedig annak mindig nagy jelentősége van, hogy a következmények legyenek nyilvánvalóak. És a következmény nem egyenlő a büntetéssel! Önfegyelemre akkor tudunk eljutni, hogy ha nem a jutalmazás/büntetés világában élünk. Hanem, hogyha a szabadság és felelősség világában élünk, és hozunk döntéseket, s a döntéseinkért a felelősséget vállaljuk, hordozzunk annak a következményét. Minek ide a büntetés? Tehát, amikor ez a jutalmazás/büntetés autoriter magatartásforma vesz körül, ez éppenséggel egyáltalán nem fejleszti az önfegyelmet. A poroszos-rendőrös-börtönös nem tudom én mi éppel ellentétben áll az önfegyelem kifejlődésével. Ráadásul az önfegyelemhez mi az, ami belsőleg leginkább hozzátartozik? Az, hogy képes vagyok magamat motiválni. Miért is tudok koncentrálni valamire, amit fontosnak tartok? Miért felejtkezem bele valamibe? Miért cselekszem helyesen? Mert motivált vagyok rá! De nem azért vagyok rá motivált, mert jutalmat kapok érte. Mert akkor az nem belülről fakadt. Hanem azért, mert tudom magamat motiválni!
Azt tudjátok, (gyorsan akarom mondani – akkor miért nem mondom már?), hogy végeztek egy kutatást, hogy a különböző világvallások prominens képviselői milyen közös lélektani jegyekkel rendelkeznek. Sokszor emlegettem. Hat ilyen lélektani közös jegy van. Az egyik így szól: a figyelem fegyelmezettsége.
Akik igazi spirituális mélységekben-magasságokban élnek, őket jellemzi a figyelem fegyelmezettsége. Miért? Mert nagyon erős belső motivációval rendelkeznek. Nem azért, mert félnek. Hahh!
Tehát nem büntetés/jutalmazás, tik-tik-tik-tak-tak-tak. Jaj, ezt régen sokat mondtam. Ha túl sok a büntetés/jutalmazás, tulajdonképpen éppenséggel könnyen elveszítjük az érdeklődésünket a tevékenység iránt. Elkezdünk azzal foglalkozni, hogy mi a jutalom, mikor kapom meg, vagy pedig félni attól, hogy megbüntetnek. Pont a tevkenységtől és az önmagam motivációjától von el engem.
Néhány hónapja – mikor? Szeptemberben – volt a templombúcsú. Azt találták ki, hogy üljek ki egy kis asztal mellé és lehessen velem találkozni. Hát, erre iszom egyet. Még szerencse, hogy vannak gyerekek, úgyhogy (hogy ne kelljen felnőttekkel találkoznom) gyorsan magamhoz édesgettem néhány gyereket, hogy „hát velük játszom”, és akkor a felnőttek is látják, hogy „éppen gyerekekkel játszom”, és ez fontos dolog. Az történt, hogy puzzle-t lehetett kirakni. „Figyeljetek! Kitalálok valami jutalmat annak, aki 10 percen belül kirakja együttműködésben másokkal ezt a képet!”. Együtt kell működni -10 perc van rá. Megteremtettük a szabályokat. Khhrrss!!! Rakták. Picit segítettem. Nem úgy, hogy beleraktam, hanem hogy mondtam, hogy a szélével érdemes kezdeni. Van egy egyenes vonal! Na most. Az történt, hogy a gyerekek rakosgatták – sikerült! Sikerélmény, minden. Mondom: várjatok, bemegyek a jutalomért. Mire kijöttem, már nem voltak ott. S akkor körbenéztem, hogy hol vannak, és az derült ki, hogy egy másik játék elvonta a figyelmüket a jutalomról. Háhh!! Az fontosabb volt nekik, mint... milyen normálisak! Oké. (44:45)
Tehát egy picit visszatérek a hibázáshoz való szabadsághoz, hogy szabad hibázni vagy rontani – de közben tanulni belőle (szabadság és felelősség).
Az elmúlt hetekben egyik ámulatból a másikba esem magammal kapcsolatban. Hogy egy csomó olyan belső változás és mozgás van bennem, amiről sosem gondoltam volna, hogy van. És tulajdonképpen a legnagyobb öröm ezzel kapcsolatban az, hogy több-kevesebb idő után meg merem engedni magamnak, hogy az legyen, ami van. Talán azt gondoljátok (ugye, a díj), hogy most, hogy megkaptam a díjat, egy ilyen önfeledt öröm vesz rajtam erőt. Fogytam négy kilót (3 és felet). És olyan dolgok mozdultak meg benne, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy ezek megmozdulnak. És tulajdonképpen még a legnagyobb belső munkám ahhoz kellett, hogy mindezt megengedjem, hogy legyen. Hogy ne támasszak elvárásokat magammal szemben, hogy „ha valaki kap egy ilyet, akkor mit kell éreznie”. Hogy ne érezzem magam hálátlannak azért, mert nem csak örülök. Háá! De örülök nagyon! Hát, már sok is. Tényleg. Sok is. Most csak két dolgot mondok, amiről sosem gondoltam, hogy így van, de most ezt meg tudom tanulni az életből. Hogy nem mindig az van, amiről azt gondoljuk, hogy „majd ez lesz”. (46:48)
Az egyik: hogy olyan élményem lett, hogy egy picit most megállhatok. De nem tudom, miért lett ez így. Nincs benne semmi tudatosság, csak valahogy úgy éreztem, hogy most egy picit úgy meg kéne állnom. Hogy valami most történt. Ezt valahogy meg kéne értenem, hogy ez mi. Hogy hogy most rajtam keresztül valami kifejezésre jutott. Hogy nem rólam szól ez – hanem rólunk szól, és hogy rajtam keresztül itt valami meg tudott jelenni, meg tudott fogalmazódni. Ez nagyon izgalmas, meg inspiráló. De pontosan nem értem, hogy mi történt – még mindig nem értem. Egyszerűen nem értem még, hogy mi történt pontosan. Hogy ez mi? Komolyan, nem értem. Úgy vannak ötleteim, de nem.
Mondjuk úgy képzelem el, hogy egy domb tetején ülök, s úgy nézem, hogy mi is történt. És akkor eszembe jutott egy mondat. Hogy valami valami olyan utat jártam be (elnézést, hogy most magamról beszélek, egyszerűen csak el akarom mondani: valahogy ez a hibázásnak és a tanulásnak a szabadsága), hogy hogy is van, vagy mint is van? Ezt meg lehet engedni, és akkor majd lesz abból valami. Hogy kb. úgy tudnám a húsz évvel ezelőtti emblematikus mondatot magamra vonatkozóan megfogalmazni, hogy „Feri, ahogy te csinálod, úgy nem lehet!”. Ez volt az emblematikus mondat, úgy kívülről idefele. Mondjuk papszentelés után néhány évvel ez a mondat így változott, hogy „na lehetni lehet, csak nem szabad”. Most a dombtetőn meg a következő mondatot hallom, hogy „csak így tovább!”. Na, és ez... én nem tartok még itt. Ez a folyamat, most ez mi?!? Értitek ezt? Hogy nem, nem, nem, nem jutok... ez az egyik.
A másik: elvégeztem egy gyakorlatot. Valahogy, hogy magamhoz tudjak jutni. (Mert nem vagyok teljesen magamnál – tényleg így van; így van – nem vagyok teljesen magamnál.) Ezért leültem egy papírral, húztam egy idővonalat, és szakaszoltam az életemet attól kezdve, hogy jelentkeztem a papnevelő intézetbe. Különböző szakaszokat húztam, és utána fölírtam: legfontosabb érzés a különböző szakaszokban; mit tanultam az életből a különböző szakaszokban? Harmadik az volt: hogy volt jelen ezekben a szakaszokban Isten? A vele való kapcsolatom milyen volt? És a negyedik (ez izgatott a legjobban): a különböző szakaszokban mi volt az, amit magamnak sem mertem bevallani? Nem mertem vele szembesülni, vele találkozni. Mi volt a titok, vagy a tabu, amit nem lehetett ott beismerni, kimondani – még magamnak se! Hű, de érdekes gyakorlatot találtam ki! S megcsináltam. S tudjátok, mi jött ki? Hogy szinte az összes szakaszban az, amiről nem lehet beszélni, azok negatív érzések voltak. Negatív érzések, negatív érzelmek. Egyszer csak, ahogy én ezt végigcsináltam (több, mint egy óra volt; s ahogy végigcsináltam), tyhíjj! Hirtelen világosság gyúlt bennem, és rájöttem, hogy miért vannak most bennem negatív érzések meg érzelmek? Hogy miért nem csak az öröm van bennem; miért van egy ambivalencia? Rájöttem arra, hogy az történik most, hogy fölértem egy dombtetőre, de merthogy nyomtam, csináltam (ilyen sportolószerűen) most tulajdonképpen a dombtetőn nézem, hogy itt is van egy seb, ott is; ú, tulajdonképpen is vérzek; a nemjóját! Tulajdonképpen magas a vérnyomásom (egyébként nem). Elhíztam (nem – ezek csak példák). Hogy tulajdonképpen most mint hogyha megengedném magamnak azt, hogy azok a rossz érzések, amelyek nem segítettek a cél felé vezető úton, most előjöjjenek. S egymás után jönnek elő! Emiatt tök hülyén érzem magam! Mindenki azt gondolná, hogy Feri milyen jól van, meg örül, meg mi is – erre kavarognak bennem a negatív érzések meg érzelmek. Hahh! (52:05)
De most jól vagyok ezzel. Nagyot szusszantam, mert vasárnap... mikor? Szombat este csináltam meg ezt a gyakorlatot, és ez egy jó gyakorlat! Hijj! Ez a „miről nem mertem magamnak se beszélni” – ez egy jó! Ezzel egy kicsit közelebb kerültem magamhoz. És olyan hálás vagyok mindenkinek azért, hogy 10-20 évvel ezelőtt biztos nem mertem volna ezt megcsinálni. Hogy valahogy ezt megengedem magamnak. Hogy megengedhetem magamnak, hogy előjöjjön valami. Valami történjen, valamit megéljek. Hogy ne pont úgy legyen, ahogy „lennie kellene”. Hanem máshogy. Ez „a tanulás szabadsága”. Ezért akartam csak elmondani – nem tudom, hogy érkezett meg hozzátok.
(Nem viszket egyébként, csak nem tudom, valami...Nehéz ez az ember-volt. Nem? Jól van, nem vagyok egyedül.
Na, akkor. Keretek, struktúrák, szabályok, határok. Ahhoz, hogy önnevelés, önművelés, önszabályozás, önfegyelem ki tudjon alakulni, szükségünk van azért keretekre, szabályokra, határokra – nyilvánvalóan. Emlékeztek: John Payne.
ritmus, rituálék, megfelelő időbeosztás. Akkor a szülő elérhető. Ugye: apukám pilóta, anyukám stewardess. Még azt se lehetett tudni otthon, hogy mikor ki lesz otthon? Értitek ezt? Így nőttem föl. Hogy sosem lehetett tudni, hogy amikor hazamegyek, ki lesz ott. Most nagymama fog fűzni, vagy anyukám éppen otthon van, vagy apa van otthon? Ha apa van otthon, akkor alszik-e napközben vagy nem alszik napközben (mert éppen egész éjszaka dolgozott)? Ezért is vagyok ilyen!
Tehát, valamennyi: szabályok, keretek, korlátok. De ez nem azt jelenti, hogy „és ha nem tartod be, lerepül a fejed!” – értitek. A következő:
Együttműködés
Az együttműködés, emlékeztek; pusztán csak valakinek az elképzelt jelenléte máris egy másfajta magatartásra sarkallo engem. Mikor az oxitocinról sokat beszéltünk... hogy mikor tudjuk magunkat jól érezni és ennek az élettani hátterében (például dopamin, például oxitocin...). Hogy mikor termelődik az? Amikor azt mondom, hogy „hú, de jó! Ez most jó!”; akkor például, ha együtt éneklünk; ha valaki gondoskodik rólunk; ha valaki a szemünkbe néz, ha valaki figyel ránk. Ha valaki megérint minket, akit nem utálunk (most még nem tudjuk), mert különben stresszhormon szabadul föl. (Nagyon köszi!) Ha együtt játszunk... tehát az önfegyelem kialakulásának a közegéhez milyen természetesen tartozik hozzá az, hogy jó érzést kelt bennem az, hogy együttműködünk; hogy elkezdünk egymásra figyelni; hogy kölcsönösen figyelembe vesszük egymás szükségleteit. Közben valami jó történik. Akkor elkezdünk a célra figyelni; ezt együtt csináljuk – háá! Máris szabályozom magam! Az együttműködés és minden, ami az együttműködés világához hozzátartozik! Ugye, hogy ez egy mennyire más modell, mint hogy áll kinn egy tekintélyszemély és azt mondja, hogy krppkkk!! VVVvv. Azt mondja.
Szabadság és felelősség – erről már beszéltem. Magamra, többiekre való odafigyelés. Azt mondja egy szerző (hű, ez érdekes)... mikor a gyerek az iskolába megy, viszi a tollat, a radírt (régen így volt – most már nem tudom, mit visz). Ájpedet, podot, vagy mit visz. Gőzöm sincs. Viszi a füzetét, könyvét... már azt se viszi, mert az már rég történet. És viszi a családi konfliktusait. Nem tudja nem vinni őket! Azok ugyanúgy jönnek vele, s meghatározzák, hogy hogyan lesz ott. Ha jól emlékszem, egy new yorki kriminálpszichológus írt a bandákról egy könyvet. Mert hogy egyre nagyobb probléma volt az iskolai fegyelmezés szempontjából, hogy a gyerekek bandákban éltek, voltak. Azt mondja: az elsődleges okai annak, hogy ilyen súlyos jelenségek vannak.
1. A család rendezetlensége.
Elsődleges okok! A család rendezetlensége.
2. Az iskola, amelyik nem figyel a gyerekre.
Azt lehetne mondani, hogy a gyerek, aki otthon különböző (szüleit nagyon megterhelő) tüneteket produkál, mikor elmegy a kortárs csoportba, ott tulajdonképpen szinte a behódolásig igyekszik elnyerni a kortárs csoport tagjainak vagy vezetőinek a szimpátiáját. De ez ugyanannak a helyzetnek két tünete. S akkor a szülei nem értik: hogyhogy velem szemben ilyen pimasz, meg semmi se jó, meg grrííí. Ott pedig, ha az a hülye bandafőnök azt mondja, hogy mMMmmMMMmMM, akkor simán megteszi. Miről szól ez akkor? Arról, hogy legyen már valaki, aki odafigyel rám, aki értékel! Emlékeztek, ez alapdolog. Odafigyel, értékel, emberszámba vesz. (59:03)
Tehát akkor... és idetartozik még valami, ami nagyon fölerősíti a nehézségeket. Ez pedig a nagy vagyoni különbség. Nagyon érdekes kutatás: arra voltak kíváncsiak, hogy az iskolai fegyelmezetlenség hátterében mi áll? Érzés és érzelem szinten? S az derült ki, hogy azok a gyerekek, akik azt élték meg az iskolában, hogy ők „a szegény gyerekek”, a „hátrányos helyzetű gyerekek”, a „nulla”, a „még futott” kategória, az ő fegyelmezetlen magatartásuknak több, mint 50 százalékában a harag, a gyűlöletet, a düh volt a robbanás oka. És „a jól szituált gyerekek” ezzel szemben 10 százalék alatt mutattak fegyelmezetlenséget azért, mert valami düh vagy harag vagy bosszúvágy volt bennük. Thíjj! (60:20)
Na most. Ezért az önfegyelmezés világához mi tartozik hozzá? Az együttműködés mellett: a béketeremtésnek és a konfliktuskezelésnek a technikája. Hogyha azokat tudjuk és megtanuljuk és készségszinten tudunk erőszakmentesen kommunikálni, konfliktusokban normálisan jelen lenni és a többi. Emlékeztek? A társkapcsolatban való elégedettséget alapvetően meghatározza a konfliktuskezelés minősége. Tehát ez a társkapcsolatban is így van. Ha valaki konfliktusait csak jégcsákánnyal tudja elrendezni (lásd Trockij)... Oké. Az utolsó:
Bizalmi légkör
Hogy közben pedig adok annyi bizalmat, ami kézzelfoghatóvá teszi a szabadságot.
Ha nincs bizalom, nem tapasztalható a szabadság. A bizalom légkörében egyszer csak tapasztalhatóvá válik a szabadság. Ez (egy megfelelő összefüggésben) kapcsolatba kerül a felelősséggel, és lehetővé válik annak a rendszere, ahol tanulni tudunk a saját hibáinkból, miközben szabad tévedni. De közben ez nem egy kontrolláltan, ellenőrizetlen, határtalan világban zajlik. Hanem egy odafigyelő, gondoskodó, érzelmi biztonságot adó, tik-tik-tik, együttműködésre ösztönző, belső motivációt serkentő világban.
Hadd mondjam el akkor még egyszer a kulcsszavakat. Emlékeztek? Német, rendőrség... meg mi volt még? Német katonaság? Hogy mondtad? Kegyetlen!
Tehát az önfegyelmezés kulcsszavai: tanulás szabadsága, nem büntetés/jutalmazás, hanem a következmények belátása. A keretek, szabályok, határok, érzelmi biztonság, gondoskodás, segítés, jelenlét, együttműködés, szabadság és felelősség, odafigyelés magamra és a többiekre, béketeremtés, megfelelő konfliktuskezelés, bizalom és bizalmi légkör. Höö. E' nem pont ugyanaz! Rendicsek. Jó. Ezt besűrítem 7-8 percbe. Azt mondja, hogy:
Kutatási eredmények. Csak néhány pontba összefoglalva.
1. Gondoskodó környezetben a gyerekek fegyelmezettebbek.
Most már ezt nem kell ragozni, a hátterét láttuk. Gondoskodó, odafigyelő környezet – és a gyerek fegyelmezettebbé válik.
2. A tanulók jobban szeretik azokat az iskolákat, ahol pozitív szemléletű tanárokkal találkoznak.
Nagyon érdekes kutatások voltak itt. Ha egy tanár 65 százalék alatt mondd pozitív tartalmú kijelentéseket, akkor a gyerekeknek a fele nem szeret iskolába járni. És ha egy tanár egy hónapon keresztül (az iskolaév elején) 65 százalék fölött pozitív jelzéseket mondott (de ez nem azt jelenti, hogy mindenkit állandóan dicsért – majd erről akarok még beszélni a gondolkodás kapcsán), annak még karácsonyra is kimutatható hatása volt. Tehát 1 hónap után a tanár el – még 3 hónapig kitartott a hatása!
3. A külső jutalmak is akadályt jelentenek az önfegyelem útján.
Mert sokkal inkább a belső motiváció... emlékeztek? Elszaladtam a szobámba a jutalomért – a gyerekek már nem is voltak ott. Magas spiritualitású személyek – nagy, erős belső motiváció, a figyelem fegyelmezettsége. Jutalomra fütyülnek.
Emlékeztek a történetre? Mikor a rabbi (akit az Isten angyala megfenyeget ebben a történetben), hogy hogy merészelt ő gyereket ígérni annak az asszonynak, akinek már 10 éve nem született? Anélkül, hogy Istennel megbeszélte volna? S amikor elmegy az asszony, örömében táncra perdül a rabbi. Az angyal azt mondja: mi van, megbolondultál? Most fenyegettelek meg, hogy ki vagy zárva a mennyországból! Erre azt mondta: egész életemben azon küszködtem, hogy hogy tudnám Istent önzetlenül szeretni. Na, most menni fog! (65:52)
Ezt már tudtátok, csak elismételtük.
A tanulási tevékenység jellege összefüggésben van az önfegyelem kialakulásával. Pl: együttműködés.
Amikor együttműködünk, akkor nagyobb a zaj, de jobban fejlődik az önfegyelem képessége. Hogyha autoriter módon, „büntetés/jutalmazás”, grrr, fogbeaszád, csöndbe' lehet csak tanulni (egyébként nem, ez nem így van – de mindegy; ott más növekszik).
A tanulók által kialakított normák az osztályban csökkenő fegyelmi problémákkal mutattak összefüggést. Vagyis, ha a tanuló lehetőséget kap arra, hogy ő maga is normaképzésbe fogjon... Na, akkor ez most hogy legyen? Ezt hogy csináljuk
Annyira bennem van ez... Ültünk egy csoportban. S a csoportban volt egy... (már felnőtt voltam; posztgraduális képzésen voltam). Volt ott egy csoporttársam. Olyan... hát, hogy mondjam... nem volt érzéke ahhoz, amit tanultunk. Így lehetne mondani. És én ezt nehezen viseltem. Ez történt. Nehezen. És akkor volt egy pont – kifakadtam. Egyszerűen nekem ebből elegem van! Hát de most már tűrhetetlen!! A csoportvezető egy öreg pszichológus volt. Rám nézett: jó, hát akkor hogy legyen? (68:03)
Ennyi elég volt. Szünetben bocsánatot kértem ettől a valakitől. Értitek ezt a zsenialitást. Nem pedig: „Hogy lehet így, hogy papként egy posztgraduális képzésen te itt kifakadsz? Így, ilyen tiszteletlenül, hogy 'elég volt'”?!?
Ehelyett: igen, értem; most te kifakadtál. Akkor hogy csináljuk? Értitek ezt? Csss! Erre máig emlékszem. Ha leszúrt volna – ki tudja. Vohhh!
A diákok a jutalmazó/büntető autoriter iskolát szerették a legkevésbé. És a következő: hogy minden olyan iskolai nem tudom mi, ahol a vagyoni, származásbeli és egyéb különbségeket mások rovására hangsúlyozzák (ésez megjelenik)... Pl. amerikai kutatásokból kiderült, hogy ami Jézus korában volt, ugyanaz van ma is (mert nyilván az ember többé-kevésbé ugyanaz). Ez pedig: hogy büntető/jutalmazó neveléssel voltak a tanárok, a gazdag gyerekeket kevésbé büntették és jobban jutalmazták. A szegény gyerekek pedig nagyobb büntetéseket kaptak. Ptty. Ez pedig ugye haraghoz, csalódottsághoz, bosszúvágyhoz, agresszióhoz vezet. Ezért tehát minden olyan közeg, ahol nemcsak az együttműködést, hanem egymás tiszteletét is tanuljuk, hej-hajj! Segíti az önfegyelmet.
Jó. Egész jól gazdálkodtam az idővel (csak a célomat nem értem el). Tényleg így van! Mert még egyetlen kis témát akarok hozni ehhez a sémához, s akkor aztán átmegyünk a következőre. Jaj, nem lesz egy jó séma. Voáááhh. Köszönöm a figyelmeteket! (70:34)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés