Elégtelen önkontroll, önfegyelem 13.
2014.01.14.
Köszöntlek benneteket!
Mai napon – tervem szerint – befejeznénk az elégtelen önkontroll, önfegyelem sémával kapcsolatos gondolatainkat, mégpedig 2 dologgal; ígértem is nektek, hogy mindenképpen van egy rész, amit még szeretnék a mai alkalom ill. a mai témához hozzátenni, de az egyből kettő lett, és akkor két dolgot szeretnék hozzátenni, kb. meg is osztanám az időt:
az egyik, hogy akkor mit tehetünk az önnevelésünkért vagy az önnevelésünkben, az önművelés akkor ez mit is jelenthet erre a helyzetre vonatkozóan és emlékeztek, hogy már most kitisztáztuk az összefüggéseket. Hogy a neveléssel kapcsolatban már nem azt gondoljuk, hogy Németország, hogy diktatúra, nem tudom, hogy volt itt ez a szó...
Hallgatóság: Kegyetlen...
Kegyetlen... (nevetés) rossz helyen állok, igen. Kegyetlenség, kegyetlenség és szigorúság és a többi, már most nem ezeket a szavakat asszociáljuk alapvetően ahhoz, hogy nevelés, hogy önnevelés, hogy önművelés, hanem sokkal inkább azt, hogy érzelmi biztonság, hogy megértés és elfogadás, együttműködés, önmotiváció nagybetűkkel, érzelmi intelligencia, érzelmi biztonság. Most már ezek az asszociációink, hiszen tudjuk, hogy ahhoz, hogy saját magunkat tudjuk művelni és nevelni, sokkal inkább erre van szükség, mintsem egy diktátorra, akinek a szerepét egyébként a saját életünkben hajlamosak vagyunk mi magunk eljátszani. Lehet egy picit kevesebb fényt kapnunk? Valószínű hogy ez így néz ki jól. Köszönöm, ez jó, jó ez már.
Van fekete félkör a szemem alatt? Nincsen? Akkor elég a fény. (nevetés). Jó. Na most tehát, az első nagy téma az az lenne mindenféle matchboxtologatás nélkül, mindenféle ismétlés nélkül már, hogy mit mondhatunk el akkor az önnevelésünkről, hogyha azt sikerült egy másfajta összefüggésbe helyezni, és a másik pedig, hogy ehhez az önműveléshez, önneveléshez milyen gondolkozás kapcsolódhat. Hiszen emlékeztek, az egyik kulcsa az elégtelen önkontroll, önfegyelem sebzett belső világának az, hogy van a késztetés és a késztetés rögtön cselekvésbe fordul, és nem tudunk elég hatékonyan a késztetés és a cselekvés között gondolkodni. Ezért akkor nézzük meg, hogy a késztetések, ösztönimpulzusok, érzelem stb. és a cselekvés közé miféle gondolkodást tudunk helyezni. Szerintem ez érdekes. Kár, hogy most a többit még mind el kell mondanom, mert úgy jólesne egy kicsit pihenni. Jól elmondtam, hogy ez lesz a téma. Na.
Azt mondja, hogy... elsősorban most Máté Gábor: Szétszórt elmék című könyve alapján megyek, majd fogjátok látni ,hogy John Payne-nek a gondolatai mennyire rímelnek arra, amit ő a gyerekekkel kapcsolatban mond, amit Máté Gábor a felnőttekkel kapcsolatban mond. Nagyon jól fogjuk látni a párhuzamokat. Tehát akkor az önnevelésünkben mit tehetünk?
Első pont: hogy igyekszem megérteni magam. De az nem elég. Hehe. Mit tennétek még ahhoz hozzá, hogy igyekszem megértőnek lenni? Most elmondtam.
Tehát nemcsak meg akarom érteni magam, hanem megértő is akarok lenni. Magammal. Nagyon sokan: na, akkor mi is a baj velem? Ez és ez. Megérted magad, de nem teszel még egy lépést, amiben megértő vagy magaddal. Megérted, de nem vagy megértő.
Mikor külső kapcsolatokban vagyunk, nagyon gyakran segítőként az történik, hogy te mondod a történeted, s én a térdemre csapok, hogy: értem, ez van! értem én! na, ne is mondd, ne is mondd! Mint az orvos, aki műtötte a térdem, elkezdtem volna mondani, hogy mik a panaszaim, azt mondja, hogy: állj, én vagyok az orvos, én értek hozzá, tudom, mi van vele. Mi történik, miközben ő érti, hogy mi van a térdemmel, én azt élem meg, hogy ő egy kicsit sem megértő, de egy kicsit sem. Tehát hiába van ő azzal, hogy én értem az ő baját, én azt élem meg, hogy nem vagyok megértve. Ezért én rosszul vagyok, miközben ő örül annak, hogy megértette, hogy mi van velem. Ezt magunkkal ugyanígy csináljuk. Mikor elindulunk az önművelés, önnevelés témájában, egyszer csak elkezdünk szakirodalmakat olvasni: John Payne: Egyszerűbb gyermekkor. Jó, hát értem, de a bennünk élő gyerek egy kicsit sem lett ettől jobban, sőt rosszabbul lett. Mert eddig legalább: na és most mi van veled? ugye legalább ezt megkérdeztem. amióta tudom, hogy mi van vele, már meg se kérdezem, hogy mi van vele. Mehetsz a dolgodra, csinálj, amit akarsz, de 5-ös legyen. Csinálsz, amit akarsz délután, de 5-ös legyen. Már azt az energiát sem fektetem be magammal kapcsolatban, hogy megértő legyek. Eddig legalább annyit foglalkoztam magammal, hogy értsem magam. Most már csak: "ez így van!".
Tehát az első, hogy megértem és megértő vagyok magammal, mégpedig milyen formán vagy milyen érzékenységgel. Hát hiszen arról beszéltünk most több hónapon keresztül, hogy amikor a gyerek ül s a felnőtt rákiált: Figyelj már oda, csináld már meg a leckédet rendesen! Akkor a gyerek elkezd szorongani és nem arról van szó, hogy nem figyel, hanem a szorongása köti le, illetve a környezete, ami fenyegető számára. Ezért már nem marad figyelem a tevékenységre. Arra tettünk kísérletet, hogy közelről is, távolról is, felülről, mindenhonnan nézzünk rá és próbáljuk megérteni, hogy talán nem az történik, amit gondolnánk elsőre Majd pedig fejezzük ki a megértésünket, mégpedig úgy, hogy megértőek vagyunk, de közben pedig történjen még valami, hogy amikor ez magammal kapcsolatban van, akkor mit teszek? Azt mondom, hogy: hűha! Valószínű, hogy én itt alapvetően nem értek, vagy nem értettem valamit. Hát föl kellene fedeznem ezt a helyzetet. Hiába voltam annyira magabiztos és tudtam, hogy mi is van velem, elmondanám, nem az van. Hogy amilyen, hogy is mondjam talán ezt, érzéketlenséggel azt tudom mondani egy gyerekre vonatkozóan: pontosan tudom, hogy mi játszódik le benne: nem figyel. ez van. Mikor már százszor megmondtam neki. Nem tudom, miért nem tudja összeszedni magát. Hogy azzal az érzékenységgel kellene elkezdenünk saját magunkat fölfedezni, ahogyan próbáltunk valami teljesen más nézőpontból ránézni arra, hogy mi is történik itt. Lehet, hogy teljesen más történik bennem, mint ahogy gondoltam? Minél hosszabb ideig folyton-folyvást kaptam jelzéseket arra nézve, hogy rossz vagyok, az annál inkább az én belső valóságommá vált. Annál inkább elfogadtam, hogy ez így van. Ezért valami, néha szinte valami eszméletlenül fölforgató élményre van szükség, hogy valahogy másképpen is tudjam látni, mint ahogy eddig.
Ez akkor az első: hogy próbáljam magamat megérteni és megértőnek lenni, valahogy úgy, ahogy szülőként azt mondom: próbálom, most megpróbálom nem azt mondani: a gyerekkel van a baj, hanem hogy a baj van a gyerekkel. Na most ha a baj van a gyerekkel, akkor tulajdonképpen mi történik? És rájövök, hogy fogalmam sincs. Akkor nem túlérzékeny meg nem hülye, meg nem neveletlen, meg nem pimasz, meg nem izgága, meg nem lehetetlen.Tulajdonképpen akkor nem tudom, mi van vele. Mert eddig nyolc dolgot tudtam gondolkozás nélkül, hogy mi van vele. Hogy addig a csodálkozásig eljutni, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mi van vele. Ahogyan kiképző családterapeuta mondta nekem, mikor - együtt voltunk a csoportban, ezt mindig emlegetem nektek - és megkérdeztem, hogy ahhoz, hogy valaki jó terapeuta legyen, mire van szüksége? Ha csak egy dolgot mondanátok, mit mondanátok? És emlékeztek, mondtunk mindent, és azt mondta, nem: őszinte kíváncsiságra. Tulajdonképpen ez itt mi is? Dehogy tudom, hogy mi ez. Jó, ez az első. Nem akarok hosszan vesztegelni egy-egy dolognál.
Második: valahogy ez a megértő, gyermeki kíváncsiság ez bennem van....
valaki kérdezett engem, azt mondja hirtelen, belevágott, és azt mondja, hogy: nahát, Feri, én azt hiszem, én azt szeretem benned, hogy te megőriztél valamit ebből a gyermeki önfeledtségből, szabadságból. Na, ez nem így van. Hanem én ide visszataláltam. Mert ha én ezt folyamatosan megőriztem volna, nem lennék ilyen sovány.
Dehogy őriztem meg! Ismertél volna 12 évesen meg 22 évesen. Nem őriztem meg. Nem őriztem meg, hanem fölfedeztem. Hogy 21 évesen meg 27 évesen, meg 35 évesen újra fölfedeztem ezt magamnak. Aztán le sem mondok róla, hogy ez legyen. Szidjon engem akárki...hogy nem vagyok elég papos. Legyen elég papos az, aki nem tart kapcsolatot a gyerek-magával. Az lehet papos. Szenved is tőle eleget. Ha meg ő nem, a környezete.
Szóval a második pont így szól, hogy észreveszem magam, de már most egy megértéssel és egy kíváncsisággal. Jé, de érdekes, hogy mit csinálsz! Hűűű, de érdekes ez! Jé, te itt rohangászol föl-alá? De érdekes! Nem mondom, hogy nem zavaró - nem kell realitásvesztésbe menni - igenis zavaró, csak még most nem értem. Eddig nagyon értettem, hogy te egy neveletlen gyerek vagy, de most rájöttem, hogy nem értem, de gőzöm sincs, mit rohangászol itt. Hogy észreveszem magam és végtelenül egyszerű kérdéseim támadnak. Hogy tulajdonképpen miért csinálom ezt? De már most magamra vonatkozóan. Ahogy egy gyereknél föltenném a kérdést: hogy most tulajdonképpen a fiam miért kezdett el bepisilni? Mert eddig megvertem, rászóltam, hideg vízzel lezuhanyoztam, elküldtem.... most akkor ezt hagyjuk egy kicsit, és most fölteszem azt az elemi kérdést, hogy: tulajdonképpen miért pisil be? S akkor rögtön vannak válaszaim: mert neveletlen, kulturálatlan, domesztikálatlan. Olvastam egy-két lélektani könyvet, hipotéziseim lesznek: direkt szemétkedik velem...értitek ezt? Hány szülőtől hallottam azt, hogy fájdalmasan azt mondja: én azt hiszem, hogy a gyerekeim direkt szemétkednek velem. Mert már egyszerűen, nézzétek, hát amit a fiam otthon rendez, az már a véletlen számlájára nem írható. Hát amilyen következetesen a gyönge pontomat támadja, na, az nem véletlen. Tehát itt én már szándékosságot föltételezek. S egyébként igaza van. Csak nem az a szándék, amit ő föltételez. Hogy a gyerek már a számára is legelviselhetetlenebb módon, miközben ő érte kikap, és megverik és akármi történik, még ezen az áron is ki akar valamit fejezni. Hát tényleg van valami szándéka, ha ő maga egyébként ezt nem is tudja és nekem kéne rájönni. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek esetében azt tételezem föl, hogy tulajdonképpen amit ő csinál, annak van értelme, az összes zavarának van valami értelme és üzenete, mert a lélek semmit sem csinál értelmetlenül, de tulajdonképpen még nem tudom, hogy mi az értelme. Nagyon szeretném megérteni. De nagy dolog ez, önmagamra így hajolni, hogy hát most akkor miért csinálom ezt következetesen? Például: most azt hiszem késtem két percet..Még nem is kértem érte elnézést. Nem járja. Ha kiszámolnánk, az egy-két forint már nektek. Nem tudom elnézést-kéréssel el lehet-e ezt intézni. Ott a kijáratnál majd az András kitalálja, hogy mi legyen. Tudjátok, például, ezt meséltem nektek, hogy akárhol is tartottuk az alkalmainkat, az biztos, hogy én mindig az utolsó pillanatban indulok. Ezért az történik, hogy mondjuk 15-20 alkalmanként kések egy pár percet. Általában nem kések, itt vagyok, néha ugye valami van, akkor: kukásautó, kukásasszony, kukásférfi, valami kuka van, akkor...Na most, tulajdonképpen azt csináltam, amit a legtöbben csinálni szoktuk, hogy mikor átléptem a sebességhatárt, - minimálisan - akkor elkezdtem magamat szidni: nem igaz, hogy nem tudok időben elindulni! Hogy lehetek ennyire hülye? Már megint ezt csinálom, hogy nem indulok el időben. Hát ott-ott-ott tötymörögtem, még ott azt elolvastam, még ott izé, hát hogy lehetek ilyen hülye, hogy ilyen helyzetbe hozom magam előadás előtt hogy rohanni kell, most akkor nem igaz. épp hogy volt annyi eszem, hogy leálljak a pirosnál. Hát majdnem átmentem a piroson..Eszemnél vagyok én? Ismerős ez, hogy valami ilyesmit csinálunk? Soha ilyen nem volt. Hát aki a zöld hullámba fekszik, annak könnyű. De énnekem ilyenkor mindig piros lesz. Érted ezt? Tehát nem is csak arról van szó, hogy velem valami nehézség van, a világ összeesküszik. Nem tudom, ki van még ezzel így. Mikor volt zöld hullámod utoljára? ne nevessél annyira. Na, mi történik? Elkezdem magamat szidni, csinálok egy forgatókönyvet, mígnem egyszer - ez kb. úgy 6-7 év után történt - nem hülyéskedek, 6-7 év. (füttyentés) hát azalatt a gyerekem már éppen tönkrement ugye. Míg föltettem a kérdést magamnak, hogy te Feri! Tulajdonképpen miért nem indulsz el időben? Már ha azt gondolnád, hogy az van időben, hogy ideérsz, és még van 5-10 perc. Mert nem tudom, hogy mi az időben elindulni, mert én ilyen gyermeki kíváncsisággal vagyok, tehát az is kérdés, hogy Feri, te mit gondolsz arról, hogy időben elindulni, de mindenesetre ehhez képest tulajdonképpen miért indulsz el akkor, amikor. Amiben benne van az, hogy elkéss. A 7. év után, hogy ezt így tettem - néha elkéstem és néha nem - hogy nem egyszer még nyomtam 51-2-vel. 7 év után föltettem ezt az egyszerű kérdést, hogy tulajdonképpen miért csinálom így? És tudjátok, hogy mi az érdekes? Nagyon gyorsan tudtam magamnak válaszolni. Csak eddig nem kérdeztem meg magamtól. Azért csinálom így, mert alapvetően egy befelé forduló, körülbelül olyan 46-48-as pulzussal, s olyan 90/60-as,
50-es vérnyomással élő ember vagyok. Egész nap készülök. Nem megy föl 140-re a pulzusom, mikor John Payne: Egyszerűbb gyermekkor c. művét lapozgatom. Nem mondhatnám, hogy mondjuk egy ilyen adrenalin-bombát élek meg, amikor Böszörményi Nagy Iván a kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa című művét forgatom, bár vannak benne lábjegyzetek, s az mégiscsak néha felkavar. És hogy egészen nem tudatosan arra jutottam, hogy kell egy megemelkedett stressz-szint ahhoz, hogy mikor ide beérek, lerakom a cuccom, na, gyerünk, dolgozunk!. Mert mikor elindulok, ez még nincs. (sóhaj) Hú, de...maradnék is...ha nem volna olyan zavaró a jelenlétetek. szóval bűntudat nagy úr. olyan jól elmolyolgatok. S akkor arról, hogy ti itt vagytok. Tehát tulajdonképpen nem is értelmetlenül indulok el az utolsó pillanatban. Hanem magam és az alkalom szempontjából nagyon hasznos dolgot teszek. Ez előtt, hogy ezt fölismertem volna, 7 évig szidtam magam. S bántottam magam, hogy hogy lehetek ilyen, ez nem igaz, és akkor utána, ahogy szidtam magam, 52-vel mentem, akkor jött a bűntudatom, elkezdtem szorongani, akkor utána megint szidtam magam, s akkor végül előjött a szégyen. Ebben a pillanatban képes vagy erre, mikor éppen összeomlok? Nincs bennem bántó szándék.
A szégyen mire vonatkozott? Hogy éppenséggel hogy jövök, nyomom 52-vel, az van bennem, hogy jövök és akkor hú, előadom majd, hogy ez, ez. De ha ők tudnák! Hogy 10 perccel mielőtt elkezdtem, mit csinálok. Meg idebent micsoda káosz van! S nagy gáz lenne, ide ki kellene állni és akkor mégiscsak... Akkor a szégyen miatt megint szorongani kezdek. Nem így van? Hú, akkor... Te jó ég, ilyen, így-így ide betöppenve nem lehet csinálni valamit. Rázd már fel önmagad! És ez egyetlen néhány villanás az életemből. Amikor ti azt gondoljátok, hogy én egyre kompetensebben érkezem ide és akkor... Jó, már illusztráltam. Tehát észreveszem magam, hogy ezt csinálom, azt csinálom, hogy ekkor indulok el, észreveszem és elemi kérdéseim lesznek. De érdekes, de tulajdonképpen miért is csinálom így? Tulajdonképpen mi a célom ezzel? Mi történik akkor velem? Hát biztos nem véletlenül csinálod. Miért kéne azt föltételeznem magamról, hogy rossz vagyok? A lélek nem csinál semmit értelem nélkül. Ok nélkül. Cél nélkül. Jó.
Harmadik: fölhagyok önmagam bántalmazásával. Egyrészt fizikai bántalmazásával is,
-majd ezt folytatom - mert mi történik a gyerekkel:? Előbb-utóbb ordítunk vele. Amikor a saját érzelmi önszabályozásom a béka feneke alá kerül, akkor eljár a kezem. Nevelésnek nevezem azt, amit én csinálok, neveletlenségnek, amit a gyerek, és verbálisan, fizikailag, adott esetben büntetések formájában bizonyos alapvető szükségletek megvonása révén tulajdonképpen bántalmazom a saját gyerekemet. Ezt nevelésnek hívom azért, mert nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ha nem ennek hívnám, azt az érzelmi terhet, amit már eleve a helyzet jelent, oly mértékben tetézném, nem tudnék cselekvőképes maradni. Hát okkal nevezem ezt nevelésnek, mert különben már teljesen elveszteném a talajt a lábam alól. Vagyis most saját magammal kapcsolatban fölismerem, hogy milyen sokféleképpen bántalmazom magam. Meglepően sokféleképpen a klasszikus történetemet valaki mondta és mondta és mondta, hogy ő milyen lehetetlen alak stb. és akkor egyszer csak hallgattam és visszakérdeztem: tulajdonképpen szerinted most te mit csinálsz? S gondolkozás nélkül azt mondta: hát ostorozom magam. De nem tudatosult benne, amit mondott. S olyan természetesen mondta. Milyen természetesen mondta? Amilyen természetessé egy gyereknek válik az, hogy bántják. Hogy végül kikap. Ugye ahogyan addig próbáltam húzni az időt akármilyen áron este, amikor próbáltam olvasni tanítani, hogy végül már mindegy is, hogy üvöltenek velem, vagy nem tudom, mit csinálnak, csak hagyják abba. Vagyis nemcsak hogy megszokom a bántalmazást és belenövök, akármi is, a gyereknek az súlyos, hanem valamiképpen az életem részévé teszem. Igen, ez az ára. Amikor anyám végül elkezd üvöltözni, na, akkor szabadulok. Akkor ezt valahogy érdemes, mert különben ő még tanít engem. Az a rosszabbik. Tehát a harmadik pont, hogy ezzel, a megértés szándékával magam felé megértően észreveszem magam, fölfigyelek arra, hogy mit csinálok, s ebben a folyamatban ráismerek arra, hogy ostorozom magam. Hogy olyasmit csinálok magammal, amit ha egy másik emberrel tennék, elborzadnék tőle. Senki mással ezt nem tenném meg, olyan következetesen, évtizedszámra, ahogyan azt magammal megteszem. Ahogy bántalmazom magam. Tulajdonképpen a bántalmazásnak felnőtt korban önmagunkra vonatkozóan van egy külön világa, ahogyan büntetjük magunkat. S ezt is megtanultuk. Hogy rossz vagyok, erre nem is reflektálok, ezt mondom, és utána mit érdemlek, ha rossz vagyok: büntetést. És ahogyan megtanultuk, hogy általában a büntetés után van egy kis enyhület - így szokott lenni, ugye? -Állj a sarokba! Beálltál, s utána mikor vége volt a sarokba állásnak, akkor jött egy kis szabad rész. Ez egyébként a kisgyerekkori morális érzéknek pontosan meg is felel, ezért felnőttként magamat nemcsak ostorozom, hanem büntetem is. És amikor nem tudatosan, saját magam számára a kirótt büntetéseket úgy (sóhaj), akkor engedem meg magamnak, hogy egy kis enyhülethez jussak. Most de érdemes volna például - nem mondok egyetlen példát sem - mert azt szeretném, hogy akár most, akár akármikor valamikor föltennél egy nagyon érdeklődő, gyermeki kíváncsisággal teli kérdést: én tulajdonképpen hogy büntetem magam? Hogy szoktam csinálni? Na ez például érdekes kérdés. Hogy is csinálom? Mit szoktam kieszelni? Ha érdekes fölismeréseim támadhatnak. Egyszer bementem a csoportba - még képződtem - bementem a csoportba, kezemben volt a kóla, másik kezemben pedig...balaton szelet. Bejöttem, a többiek ott ültek, a csoportvezető is bent volt, leraktam. S leültem, a csoportvezető rám néz, azt mondja: Feri! Te kényezteted magad? Én? Ferenc atya? Én aztán nem. Vigyázzál! Csoportvezető észrevett engem, én nem vettem észre magam. Mondom, csak úgy beszólt egy picit: Na, Feri, kényezteted magad? És én nem álltam meg, azért úgy tudok spontán lenni: Ez nem az! Kóla meg balaton szelet. Ez nem kényeztetés. Csoportvezetőnk nagyon kedvesen fenntartotta az érzelmi biztonság világát. De az! Nem kezdett el vitatkozni velem. Te, csak azért, mert az jutott eszembe, hogy te nem sokat kényeztetheted magad. Értitek, el se kezdődött a csoport, én már kaptam két gyomrost. Így edd meg a balaton szeletet! Ez mit jelent? Hogy egyáltalán nem. Például én azzal büntettem magam, hogy na azt nem! Bemehetnék a cukrászdába enni egy sütit, de nem kapsz. Hogy most is, évek óta van ilyen, ilyen tudatos programjaim vannak: na most már elmegyek az Augusztba veszek egy süteményt. Gimnazista voltam, volt bennem egy aszkézisre való hajlam..tényleg.tényleg így van. Ugye ismeritek ezt a serdülőkori aszkézist, serdülőkori hedonizmust, erről beszéltünk.
Az ösztönkésztetésekkel szemben kiszolgáltatottakká leszünk és akkor két irányba szoktunk elmenni : az egyik, hogy valaki elkezd aszketikus lenni, a másik meg: ugyan minek, úgyse bírom ki, s akkor lesz a hedonista. Na, én az az aszketikus fajta voltam, ebből meg is őriztem ezt-azt... S ugye, a II. Rákóczi Feri gimibe jártam..hát..már ha jártam. Szóval oda voltam beiratkozva. Ha éppen onnan hazafelé jöttem, az utam az Auguszt cukrászda mellett ment el. Hát...miért mentem volna oda be? Azért, mert szeretem a sütit? Eperkockát? Értitek, az nem indok, hogy szeretek valamit. Kiérdemeltem? Vagy mi? Hát én például olyan értelemben sanyargattam magam, hogy hiába vált tudatossá egy-egy dolog, amit szeretek, vagy szívesen csinálnék , azt nem adtam meg magamnak, mert miért? Milyen alapon? Az még nem elég, hogy megadd magadnak, hogy kedved van hozzá. Az semmi. S közben meg: és aztán mi van? Az Auguszt cukrászda, övék a süti. Hát ennyi. Hogy jössz ahhoz a sütihez? Az, hogy szereted az eperkockát? És mi van? Még a Terézvárosban voltam fiatal pap. Vittem a kólát, no persze nem élvezetből, csak úgy a súly miatt. Edzésre. És akkor jött velem szemben egy kedves asszony - templomjáró fajta - féle. Lóbáltam a kólát, fütyürésztem a madarakkal. Meglátott, de már mikor el tudta olvasni, mi van ráírva......Megállt, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Háááá.... Az Atya kólát iszik? A miséző papunk? Hú, de elcifráztam magamban valamit: Azt, Margit néni, kólát. Ááááá. Nem gondoltam volna...Ehhez meg nekem mi közöm? Most meg már gondolkodnia kell. Fölidézni az élményt. Ezúton is kifejezem tiszteletemet Margit néni iránt, kívánok neki kólás-füttyös reggeleket. Következő: halljátok, hogy reggelenként szólnak a madarak? Nem lenyűgöző? Én nem is tudom, elmentem egy-két helyre, elkezdtem madáretetőket nézni. Komolyan. Arra időm nincs, hogy most ezt megcsináljam. De tényleg! Nektek van, nekem nincs. De hogy hű, a nemjóját, elkezdtek ezek a madarak nyugtalanítani. Hát ha már most nem mentek el, értitek? Ha nem mentek el, akkor már nem mennek el. Nem úgy van, hogy hú, tényleg, már január van. Hú, kicsit lemaradtunk. Jól van. Jó. Nem tudom, ez még keretek között van? Még rendben vagyunk? Ez az elégtelen önkontroll, önfegyelem sémának kifejtésébe ez még....Már nem. Már nem. Nem tudom akkor mi lesz, akkor te rossz helyen vagy. Hú, mennyit kell vezekelnem ez után ma. Majd kirovok magamnak büntetéseket. Nem vacsorázol, Feri. Ilyen pofátlanul bántottál másokat.
Ezeket a pontokat összefoglalva tulajdonképpen mit is kezdek el tenni? Pontosan azt, ami a sebzettségem miatt hiányzik, vagyis hogy megállok, és a késztetés és a cselekvés között elkezdek gondolkodni. Tulajdonképpen ezt kezdem el gyakorolni. Tehát hogy egy megértő szándékkal, gyermeki kíváncsisággal kérdéseket kezdek el föltenni, s észreveszem, hogy hogy bántom magam. Tulajdonképpen ebben a folyamatban pont azt teszem, ami a legnehezebben megy. Hogy a késztetés és a cselekvés között elkezdem gyakorolni a gondolkodást. Ezért nem is fog majd könnyen menni. Mert a régi rutinok beindulnak és rögtön: nem kell itt gondolkodni! Ütni kell, vágni kell! Elrakni a sütit onnan. Kólát 26 fokra, hogy ihatatlan legyen. Azt lehet csinálni. Kiönteni a lefolyóba és egy kicsit ki is pucolja. Majd jól kimarja, a szakállmaradékot majd föloldja. S akkor itt erről szeretnék majd hosszabban szerintem két hét múlva...hogy akkor rácsodálkozok arra, hogy amit eddig gondolkozásnak hívtam, az valószínű nem volt az. Tehát, mert azt tartottam gondolkozásnak, hogy amikor valahogy cselekedtem, vezettem 52-vel, akkor azt mondtam: Hogy csinálhatsz ilyet, egy normális ember nem csinálhat ilyet, és ha kiderülne, hogy te így jössz, ennyire felkészülsz. Ezt neveztem gondolkodásnak. De valójában ez nem az. Ez nem gondolkozás, hanem a sebzett érzelmű lelki állapotomnak a szavakban való megfogalmazása. Ebben gondolkozás egy szál sincsen. Mert ez egy betanult szöveg, ebben semmi élő nincs. Értitek, föl van nekem véve. És mikor csinálok valami olyasmit, akkor beindul az egész. Ha ti kétszer hallottátok volna, akkor ülnétek az anyósülésen és már mondanátok helyettem, mert tudjátok, hogy ilyenkor ez megy a fejemben. Ebben mi a gondolkozás? Semmi nincs benne. Nincs benne semmi élő, mint mikor valaki jön és már csak tátog. Majd én is fölveszem az előadást és akkor kicsit könnyebb lesz. Oké ez? Rájövök, hogy amit gondolkozásnak tartottam, innen-onnan átvett ítéleteknek, szövegnek, szavaknak, ítélkezésnek, mindennek a jól begyakorolt folyama. S ezt mondom és azt gondolom, hogy most gondolkozok magamról. Közben egy kicsit sem gondolkozok magamról. Mert ha egy kicsit is gondolkoznék magamról, ezt a folyamot nem csinálnám. Emlékeztek arra, elnézést, hogy emlékeztek, nem tudom, olyan hülyén hangzik..hogy pár évvel ezelőtt kérdeztük, tegyétek fel a kezeteket, hogy ki emlékszik és senki nem tette fel a kezét, akkor arra gondoltam, hogy 1-2 dolgot ismételni fogok. Tényleg, tehát ti vagytok az oka, ha emlékeznétek, nem ismételnénk, akkor többet kellene készülnöm... Hogy az a serdülő lány, aki jött és szidta magát, hogy béna vagyok, hülye vagyok, semmire se vagyok alkalmas, nem is szeret senki, és csúnya is vagyok és már mindenki jár valakivel, csak énvelem nem jár senki. Emlékeztek. Most amit ő tett, az nem gondolkozás volt, hanem egy önbecsmérlő folyam, ami árad belőle, anélkül, hogy gondolkozott volna. És amikor azt mondtam neki, hogy figyelj csak! Vedd föl légy szíves egy magnóra, diktafonra ezt a folyamot, és hallgasd meg. De napi háromszor. Akkor azt mondta, hogy hát hülye vagyok én? Az volt az a pillanat, amikor gondolkozott. Ezért akármilyen hülyén hangzik fölvenni magnóra a monológjainkat, ameddig nem hallgatjuk meg kívülről, hogy mi történik, velük fogunk élni. Kedves ismerősöm ezt úgy mondja, hogy mindenkinek van egy krónikása. Ez a krónikás belül olyan jól tudja, tudjátok, mint Tinódi Lantos Sebestyén..ez döbbenetes amikor például...szoktatok esküvőkre járni? Ilyen lagziba vagy ilyesmi? Vagy csak módjával? Igazatok van, ha az ember temetőbe megy, az rendes dolog...Van egy olyan igazi násznagy. Hát hogy annak milyen betanult szöveg van a fejében! Egész ijesztő nekem. Azért, mert látszik, hogy nem is gondolkozik közben. Tehát egy ilyen üveges, párás tekintettel. De tényleg ilyen gombnyomásra, hihetetlen. Hallottam már egy-pár ilyet és sokszor megkérik, hogy - nagyon udvariasak szoktak lenni - az esküvői szertartásba is egy kicsit hadd ő, ő. S akkor az van, hogy mielőtt meghúznánk a csengőt, harangot, kipenderül. S akkor ezzel az üveges szemmel - nem kell gondolkodni - eltol egy négysorost. Az is lehet látni, hogy ha elfelejti, van azért annyi lélekjelenléte, hogy különösebb gondolkozás nélkül azért a rímeket megtalálja.
És ilyen teljesen hasznavehetetlen, értelmetlen dolgokat mond, de nagyon odavaló.
Hú, ez átment már, túlvolt a határon? Nem, ez benne volt, ez benne volt.
Tehát ott kipenderül és akkor...de ilyet már hallottatok, nem? Nem?...De. Mariann, te hallottál ilyet. Hát akkor mindenki hallott, ha a Mariann hallott. Szóval kiáll és akkor elmondja a négy sort: itt vagyunk a templomban, a vőlegény, a menyasszony, tödödöm-tödödöm, most pedig eljön a pap, ide. És akkor megbeszélem vele, hogy a végén, hát jó, hogy ő a végén majd akarja mondani násznagyszerűen, hogy most akkor vonuljon ki a násznép és ott akkor lehet gratulálni az ifjú párnak és mondom, hogy az legyen a végszó, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. És ő akkor áll és én mondom, ott mondja Feri, hogy Atya, Fiú és Szentlélek nevében..és akkor "Vége van a misének, itt van már az ifjú feleség és az ifjú férj.....stb. Na ezt csináljuk. S akkor így elmondjuk a saját életünk történetét. Ismerős ez? Tehát konkrét helyzetekben is tudjuk szidni magunkat, na de van ám átlátásunk is, de rá is látunk azért a dolgokra. S akkor mondjuk: a Ferinek van egy ikertestvére, nagyon sanyarú gyerekkora volt, a szülei nem szerették egymást, el is váltak....stb.
Nem tudom, hogy ez most közel hozott hozzátok valamit? Hű. De nagy dolog azt mondani, hogy násznagy uram! Penderüljön a vacsorához! Oszt egyen addig, míg mondom. Legyen már egy kis csönd! Most már hagyjuk ezt a...
Tehát nemcsak a konkrét helyzetben tudom mondani, - hogy vezetek, és hogy tudok olyan hülye lenni, hogy nem indulok el időben, és ha ezek az emberek tudnák, és mit képzelsz te magadról? Te még azt mondod, hogy pap vagy és nem tudsz időben elindulni - hanem az egész élettörténetünkre vonatkozóan is csináljuk. Jól begyakorolt négysorosaink vannak.
Ha az anyám jobban szeretett volna, nem is lenne ilyen sanyarú a sorsom és a gyerekemet sem bántottam volna így, de már késő. Na jól van, nem tudom, most mit csináljunk még ma. Mit nem kaptatok még ma meg? Jó. Na, hát én is egy egy Prima Primissima díjat szerintem.... Szóval gyerünk, adjuk az anyagot. Most akkor a következő, hogy ezt már sokszorosan mondtuk, hogy igyekszünk elfogadni azokat a részeinket, miután megértettünk: gyermeki kíváncsiság, föltettünk alapvető kérdéseket, egészen érdekes válaszokat kaptunk, mert hajlandók voltunk gondolkodni. A gondolkozás nyomán meglepő módon egész érdekes dolgokat mondunk magunknak meg magunkról, olyat, amit egészen nem is szoktunk meg, s hogy egyszer csak lehetőség nyílik arra, hogy az el nem fogadott részeinkkel találkozzunk. S hogy elfogadjuk az el nem fogadott részeinket, de itt ugye az érzelmi önkontroll, érzelmi önfegyelmezés hiánya ésatöbbi, érzelmi önszabályozás gyengesége: be fog indulni néhány probléma. Az egyik, hogy azt gondoljuk majd zsigerileg, hogy vannak ezek a piszkos negatív érzelmek, ezek keserítik meg az életet, no ezeket kell száműzni. Tehát írja meg már valaki azt a könyvet, ami arról szól, hogy hogy ne legyen bűntudatom! A bűntudat piszok dolog. Vacak. Már írja meg valaki, és akkor..há jól van így. És megcsináltam, azt mondta 4 lépés volt, megcsináltam, nincs is. Most jól vagyok. Amikor az a stratégiánk, hogyha a negatív érzéseinket sikerülne írmagjukban kigyomlálni, akkor lenne szép az élet. Ez kinek a logikája? Annak a szülőnek a logikája, aki a gyerek haragjával, agressziójával, szorongásával, szégyenével nem tud mit kezdeni. S az önnevelésünknek akkor az egyik kulcsa - látjátok, már benn vagyunk a málnásban - hogy azt mondjuk, hogy eddig ment egy ilyen folyamatos násznagyi szöveg, hogy ha nem lenne bennem rengeteg félelem és a szorongás, akkor önfeledtebben tudnék élni, meg is találnám a párom, akivel boldog lehetnék. Az az én egyetlen bajom, hogy nincs elég akaraterőm, de egyébként meg szorongok, és jaj...
Hogy akkor azt mondom, hogy hát éppen a gyereknek a szorongása, agressziója, hiperaktivitása, állandó ilyen kapcsolódási kényszere, hogy fölhívja magára a figyelmet, hogy középpontban akar lenni, hogy nem bír a fenekén maradni, hogy, hát hiszen épp azt csináltam, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, zavaró érzelmek, fejezze már be, hogy a dolgok normálisan menjenek. De most ugyanezt csinálom magammal, anélkül, hogy megbecsülném a bűntudatomat, a zavaraimat, emlékeztek erre, hogy elkezdem megbecsülni a zavaraimat és itt most főleg mindazokat az érzéseket és érzelmeket, amelyek a zavarral együtt jönnek, amelyek részei a zavarnak. És ezzel kapcsolatban el tudok kezdeni megértő és együttérző lenni. Különben azt csinálom magammal, ami történt velem. És azt mondom, hogy ha nem lennének ezek az érzések, akkor énnekem...ugye erről beszéltünk heteken keresztül. Hogy a szülő az érzelmi önszabályozásának a gyengesége miatt azt mondja a gyerekére, amikor ő valami olyasmit csinál, ami benne olyan érzést vált ki, amivel nem tud mit kezdeni: hagyjad abba, fejezd be, hogy egyszer megengedem magamnak: hát most akkor én szorongok. szorongok. Csak van benne valami jó. A legkomolyabban. Hát ok nélkül szoronganál? Agresszív vagy? Rohangászol össze-vissza? Például rengeteg ember... a harag jó gyógyír arra, hogy a fájdalmat érezni kelljen. Ha a haragot az agresszió irányába visszük, nem csak a fájdalmat nem kell érezni, még cselekvőképesek is vagyunk. Nem kis teljesítmény. Ha közelebb engedném magamhoz azt a fájdalmat, ami bennem van, jönne rengeteg félelem, ebbe bele fogok pusztulni, ezért inkább összeszedem magam, haragszom, s a haraggal, főleg ha azt cselekvésbe fordítom, a lehető legmesszebb űztem a saját fájdalmam.
Ez értelmetlen? Most csinálhatom azt, hogy miközben jönnek ezek az indulatok, kifejezem, szidom magam: hát ez aztán nem illik. Hát ez nem illik. Most olyan szépen tud ülni. Látjátok? Nézzétek meg, ugye? Mikor ültem én utoljára? Nézzetek ide! Nem bírok így ülni. Misén egy ideig... alig várom, hogy harangozzanak. Na.jó. Gondolkozásnak már befellegzett. Jó. A következő, hogy akkor is engedélyt adjak arra, hogy cselekedhessek magamért, ha tudom, hogy az másokban negatív érzéseket fog kiváltani. Nagyon sok felnőtt bénult olyan értelemben, hogy a cselekvés terét minimálisra szűkíti, nemegyszer annyira minimálisra, hogy tulajdonképpen azt mondja, hogy hát tehetetlen vagyok, de most nézd meg, kifogytam az ötletekből. Miért? Mert azt mondja, hogy ha ezt csinálom, akkor haragudni fog rám a barátom. Tehát akkor ezt nem csinálhatom. Most ha ezt csinálom, akkor a feleségem lesz dühös, hát ezt nem, ezt nem csinálhatom. Most ezt csinálnám, hát akkor a gyerekek....törülközöm. Hát kérlek szépen, akarok nektek mutatni valamit....Nemzeti sport. Olvasom...igen, mert nem tudom rögtön elolvasni, a WC-n rövid időt töltök, értitek, ennyiből nem jön ki sok, így viszont jártomban-keltemben fölütök egy kéthetes sportot, máris.... Gyerekek összezavarodnak, anyósom többet jön, főnök, hát a főnök meg...át fog rajtam nézni. Úgy fog bánni velem, hát semmibe fog venni. Hát most így teljesen ellehetetlenültem, az a baj.
Most mit kezdjek az életemmel? Hát hogy, most mit csináljak? Hát látnivaló, hogy nem tudok lépni. Ki tudna nekem segíteni? Nincs egy jó segítő? Segít és megmondaná, hogy hogy tudok úgy tenni magamért, hogy az másokban csak pozitív érzéseket keltsen? Ez kéne. Most hogy ezt mondom, ezt jól kitaláltam. És az a legjobb benne, hogy reális. Ez működhet, csak egy jó segítő kell, aki megmondja, hogy hogy. Hát attól segítő, nem? hogy én nem tudom, a segítő meg tudja, hogy. Ez lesz egy jó. Ilyen Pál Feri..... Nem fog látni, nem ismer föl. Egy ilyen katolikus pap, nem? Szerintem egy katolikus pap így csinálja. Hogy úgy csinálja, hogy mindenkinek jólessen. Mindig mindenkinek, hogy...nem? Hát különben biztos bűntudata lenne. Ugye? És akkor gyónna, de annál úgy többet mozog. Vagy úgy összefoglalja mindig? Nem, hát ennyit nem lehet. Igen, ez jó lesz, eljövök, és akkor..ezzel kéne valamit kezdeni. Hát az anyósom nem jöhet többet...a főnököm nem nézhet át rajtam. a gyerekek nem lehetnek összezavarodottak. Érthető, amiről beszélek? Hogy a következő lépés az az, hogy fölülírom azt a tapasztalatot, amit a gyerekkorból olyan világosan hozok, hogy nem kelthetek negatív érzéseket a szüleimben, mert elvesztik az érzelmi önszabályozó képességüket és nekem lesz bajom. Hát pedig én kiszolgáltatott vagyok, apám elkezd, meg anyám...nem engedhetem meg magamnak. Nagy szabadság az egy felnőtt embertől, sokszor önnevelést igényel, hogy engedélyt adjak magamnak arra, hogy tehessek magamért valamit, ami nem lesz egyenlő az önzéssel, nem tudom mivel, akkor is, ha az a másikból negatív érzéseket fog kiváltani. És amikor látom, hogy negatív érzést vált ki, akkor nem hívom a násznagyot, hogy elfújja a nótát. Hogy lehetsz egy ilyen ember, hogy képzeled te ezt, te neveletlen kölyök. S köszön a násznagy, nem kér, hallgattam eleget. Vacsizni. A következő lépés tehát ez: hogy erre engedélyt adok. Hát, valami olyasmi van benne, hogy ez annyival fontosabb, hogy ezt néhány mondatban ide le tudom hozni. Hányan és hányan és hányan úgy érzik, hogy nincs mozgásterük, nincs levegőjük, nincs, nincs, nincs. Pedig van. Csak éppen valaki majd dühös lesz, a másik szomorú lesz, a harmadik majd csalódni fog. Egyszer valaki azt mondja, na, azt nem gondoltam volna, hogy te okozol nekem csalódást. Mert ez annyira a fülemben van. Nem aludtam egész éjszaka...Érdekes volt ezt hallani. Egyszer csak szembesültem vele, hogy igen, tudok csalódást okozni. Ezért nagyon kedvesen, amikor 13, nem 11 évvel ezelőtt a........templomba kerültem, van is, aki emlékszik rá, véres kardot szoktak lobogtatni, hogy ilyet pap első misén nem mond. Első misén ott, nem tudom, hogy csalódtatok-e már bennem? Nem, nem, hát a Feri milyen jó papunk lesz, hurrá, hurrá...Na, aki még nem csalódott bennem, fog...Ez volt a székfoglalóm. S így is lett. El tudjátok képzelni, ott vagyok nyolc évig, azért elég sajátosan mégiscsak hatalmi pozíció az. Tehát a döntéseimmel hatást gyakorlok mások életére, akkor is ha akarom, akkor is, ha nem. Akkor is, ha minden jó szándékkal hozok meg döntéseket, hatást fogok gyakorolni. Elképzelhető, hogy 8 éven keresztül nem csinálok semmi olyat, amitől majd valaki csalódni fog? Irreális. Irreális. Azt kimondtam az első misén, megkönnyebbültem. Meg van itt alapozva az élet. Jó....Nem tudom, hogy jó-e. Az se baj, ha nem jó. Mindenesetre mondom, a környezet, amikor engedélyt adunk magunknak, hogy cselekedjünk magunkért, akkor rögtön azzal fog bennünket szembesíteni, hogy: ne is haragudj, eddig is elég önző voltál. Hát eddig is itt rohangáltál, eddig se igazodtál, eddig is ilyen extravagáns voltál, eddig is... most még te föl fogsz itt szabadulni? Eszednél vagy? Mert ez a reális. Akkor hirtelen megjön a násznagy. Haj, de mennyire igaza van. Eddig se voltál rendes ember, ezután sem leszel, ha így folytatod. Mert ugyanis mi történik, mikor megvannak ezek a sérülések? Valahogy, hogy életben maradjunk, elkezdünk kompenzálni. Ugye? Ha valakit nem szeretnek és ő magát nem szereti, mit szokott csinálni? Önző lesz. Hát ha nem szeretem magam, valamit mégiscsak, ha nem csapom agyon magam, akkor az önzéssel adok meg valamit, amire valójában nem vágyom. Mert nem arra vágyom, hogy önző legyek, minden úgy legyen, ahogy én akarom, hanem hogy valamit kapjak. Valami jó érjen engem az életemben. De mert nem tudom magamat szeretni, hiszen nem tanultam meg, hogy is kéne magamat szeretni, mert azt tanultam meg, hogy kell magamat bántani. Ezért tehát, hogy azért mégiscsak valahogy a felszínen legyek, megtanultam önzőnek lenni. A szeretet hiányában. S akkor ezt jól begyakoroltam. Tehát a környezetem azt fogja mondani, hogy ha te még így elengeded magad, háát, az azt fogja jelenteni, hogy neked fogalmad sincs magadról. Teljes szubjektív realitásveszteségbe kerültél. Valójában nem így van. Akkor, ha az, amikor engedélyt adok magamnak arra, hogy valamit másképpen tegyek, egy folyamat részeként történik: érzékeny voltam magamra, figyeltem magamra, észrevettem magamat, kérdéseket tettem föl, elgondolkoztam, stb. Mikor ennek a folyamatnak a keretében egyszer csak aztán megengedem, hogy igen, hát most látom, hogy..na ezt kellene akkor..hát nincs, hát persze, ez fog történni, de akkor ezt elrakom innen, akkor ide tudok jönni. Akkor az fog történni, hogy éppenséggel azt is tudatosíthatom magammal, hogy amit teszek, egy lépés afelé, hogy szeressem magam, és egy távolodás attól, hogy önző legyek. De eddig fordítva voltak bennem a dolgok. Mert amikor kifejeztem a szükségleteimet s valahogy azt közvetítettem, hogy szeressetek engem, mert azt mondták, hogy önző vagy. Ez történt. A szüleim nem tudtak rám hangolódni, ezért én vágytam a természetes szeretetre, mire azt mondták: ez az önzés, fiam. Ez az önzés. Anyád fáradt, apád dolgozik, 26 órát naponta. Neked még van képed idefocizni apádnak? S ezért összekeveredik a szeretet és az önzés. Szeretetről lenevelődök, az önzésre meg rákapok. Oké? Az is lehetséges, hogy érdemes valakitől segítséget kérni, de elég bölcsen járunk el akkor, hogyha az alapvető célunk nem a gyógyulás. Hú, ez brutálisan hangzik, ugye? Mert az összes negatív érzelmet ki kéne irtani, jónak kéne végre lenni, s akkor meggyógyulni és felébredni. Mese volt. Nem tudunk minden nyomorúságunkból kigyógyulni, ha nem tudunk fejlődni. Meg növekedni. Ahogy Maslow kapcsán annyit beszéltünk erről. Hogy hiány vagy növekedésmotiváltan élek? Ha valaki az életét arra szánja, hogy meggyógyuljon, eltékozolta az életét. Mert mire úgy nagyjából egész jól van, beharangoztak neki. Szerintetek az emberi életnek az a célja, hogy végül ne legyek egész jól? Ez fizikai szinten olyan, mintha azt mondanánk, emlékeztek, hogy célom egészségesen meghalni. Hát ha 70 évesen éppen magasugrás közben kapok szívinfarktust, az a tuti, már a mennyország közelebb is van. Rettenetesen sovány életcél. Minden az egészség. Pajtikáim. Ha van egészség, minden van. Tehát nem az a cél, hogy meggyógyuljunk. Gyógyuljunk, de nem az a cél. Az lehet a fejlődésnek egy gyümölcse, következménye. Ahogy a boldogság sem cél, hanem lehet az életmódunk gyümölcse vagy következménye. Hát persze hogy gyógyuljunk. De aki egy ilyen gyógyulásközpontú valamit csinál, egyre rosszabb helyzetbe kerülünk. Mert ugyanis hogy elkezdünk lefelé ásni, tudjátok, mit mondott Karl Gustav Jung? Jung apó azt mondta: az önismereti munka csatornázási munkához hasonlít. Minél mélyebbre ásunk, annál nagyobb lesz a bűz. Amikor valaki az egész életét arra fecsérli, hogy végre meggyógyuljon...az életnek ennél több értelme, sava-borsa van és közben mi magunk is meglepődünk: a nemjóját, hát tulajdonképpen több hete jól is vagyok. Vagy jé, most veszem észre, hogy tudok rendesen ülni. Vagy tulajdonképpen tudok aludni. De érdekes! Vagy jé a főnököm amikor azt mondta, hogy na ez nincs még kész, akkor eddig mindig utána kellett mennem pisilni. Jé, most meg nem megyek. Jé, most csak akkor megyek, amikor kell. Mert hisz jól vagyok akkor. Tehát nehogy úgy vegyétek, hogy a gyógyulást semmibe veszem. Az, hogy az motivál engem, nagyon jó. Motiváljon is. Legalább ezt a részt befejezem, ha még lenne tíz perc. Igen, nem fejezem be. Most látom, hogy mennyi minden van még. Hogy akkor a következő alkalommal befejeznénk ezt a sémát, alapvetően, még hogy az önnevelés, önművelésben mit tehetek magamért, még ez lesz, de már csak 1 pont van, de annak van 7 alpontja, A legkomolyabban így van, tehát akit ez nem érdekel, annak adj egy kis szünetet, ne büntesd magad tovább. És akkor a gondolkozás, hogy hogyan érdemes tehát a késztetés és a cselekvés közé beépíteni a gondolkozást, hogy miféle gondolkozást érdemes oda beépíteni, hogy az ne a násznagynak a kárálása legyen. Pusszantok mindenkit! (67:37)
Lejegyezte: Kápolnai Krisztina
Mai napon – tervem szerint – befejeznénk az elégtelen önkontroll, önfegyelem sémával kapcsolatos gondolatainkat, mégpedig 2 dologgal; ígértem is nektek, hogy mindenképpen van egy rész, amit még szeretnék a mai alkalom ill. a mai témához hozzátenni, de az egyből kettő lett, és akkor két dolgot szeretnék hozzátenni, kb. meg is osztanám az időt:
az egyik, hogy akkor mit tehetünk az önnevelésünkért vagy az önnevelésünkben, az önművelés akkor ez mit is jelenthet erre a helyzetre vonatkozóan és emlékeztek, hogy már most kitisztáztuk az összefüggéseket. Hogy a neveléssel kapcsolatban már nem azt gondoljuk, hogy Németország, hogy diktatúra, nem tudom, hogy volt itt ez a szó...
Hallgatóság: Kegyetlen...
Kegyetlen... (nevetés) rossz helyen állok, igen. Kegyetlenség, kegyetlenség és szigorúság és a többi, már most nem ezeket a szavakat asszociáljuk alapvetően ahhoz, hogy nevelés, hogy önnevelés, hogy önművelés, hanem sokkal inkább azt, hogy érzelmi biztonság, hogy megértés és elfogadás, együttműködés, önmotiváció nagybetűkkel, érzelmi intelligencia, érzelmi biztonság. Most már ezek az asszociációink, hiszen tudjuk, hogy ahhoz, hogy saját magunkat tudjuk művelni és nevelni, sokkal inkább erre van szükség, mintsem egy diktátorra, akinek a szerepét egyébként a saját életünkben hajlamosak vagyunk mi magunk eljátszani. Lehet egy picit kevesebb fényt kapnunk? Valószínű hogy ez így néz ki jól. Köszönöm, ez jó, jó ez már.
Van fekete félkör a szemem alatt? Nincsen? Akkor elég a fény. (nevetés). Jó. Na most tehát, az első nagy téma az az lenne mindenféle matchboxtologatás nélkül, mindenféle ismétlés nélkül már, hogy mit mondhatunk el akkor az önnevelésünkről, hogyha azt sikerült egy másfajta összefüggésbe helyezni, és a másik pedig, hogy ehhez az önműveléshez, önneveléshez milyen gondolkozás kapcsolódhat. Hiszen emlékeztek, az egyik kulcsa az elégtelen önkontroll, önfegyelem sebzett belső világának az, hogy van a késztetés és a késztetés rögtön cselekvésbe fordul, és nem tudunk elég hatékonyan a késztetés és a cselekvés között gondolkodni. Ezért akkor nézzük meg, hogy a késztetések, ösztönimpulzusok, érzelem stb. és a cselekvés közé miféle gondolkodást tudunk helyezni. Szerintem ez érdekes. Kár, hogy most a többit még mind el kell mondanom, mert úgy jólesne egy kicsit pihenni. Jól elmondtam, hogy ez lesz a téma. Na.
Azt mondja, hogy... elsősorban most Máté Gábor: Szétszórt elmék című könyve alapján megyek, majd fogjátok látni ,hogy John Payne-nek a gondolatai mennyire rímelnek arra, amit ő a gyerekekkel kapcsolatban mond, amit Máté Gábor a felnőttekkel kapcsolatban mond. Nagyon jól fogjuk látni a párhuzamokat. Tehát akkor az önnevelésünkben mit tehetünk?
Első pont: hogy igyekszem megérteni magam. De az nem elég. Hehe. Mit tennétek még ahhoz hozzá, hogy igyekszem megértőnek lenni? Most elmondtam.
Tehát nemcsak meg akarom érteni magam, hanem megértő is akarok lenni. Magammal. Nagyon sokan: na, akkor mi is a baj velem? Ez és ez. Megérted magad, de nem teszel még egy lépést, amiben megértő vagy magaddal. Megérted, de nem vagy megértő.
Mikor külső kapcsolatokban vagyunk, nagyon gyakran segítőként az történik, hogy te mondod a történeted, s én a térdemre csapok, hogy: értem, ez van! értem én! na, ne is mondd, ne is mondd! Mint az orvos, aki műtötte a térdem, elkezdtem volna mondani, hogy mik a panaszaim, azt mondja, hogy: állj, én vagyok az orvos, én értek hozzá, tudom, mi van vele. Mi történik, miközben ő érti, hogy mi van a térdemmel, én azt élem meg, hogy ő egy kicsit sem megértő, de egy kicsit sem. Tehát hiába van ő azzal, hogy én értem az ő baját, én azt élem meg, hogy nem vagyok megértve. Ezért én rosszul vagyok, miközben ő örül annak, hogy megértette, hogy mi van velem. Ezt magunkkal ugyanígy csináljuk. Mikor elindulunk az önművelés, önnevelés témájában, egyszer csak elkezdünk szakirodalmakat olvasni: John Payne: Egyszerűbb gyermekkor. Jó, hát értem, de a bennünk élő gyerek egy kicsit sem lett ettől jobban, sőt rosszabbul lett. Mert eddig legalább: na és most mi van veled? ugye legalább ezt megkérdeztem. amióta tudom, hogy mi van vele, már meg se kérdezem, hogy mi van vele. Mehetsz a dolgodra, csinálj, amit akarsz, de 5-ös legyen. Csinálsz, amit akarsz délután, de 5-ös legyen. Már azt az energiát sem fektetem be magammal kapcsolatban, hogy megértő legyek. Eddig legalább annyit foglalkoztam magammal, hogy értsem magam. Most már csak: "ez így van!".
Tehát az első, hogy megértem és megértő vagyok magammal, mégpedig milyen formán vagy milyen érzékenységgel. Hát hiszen arról beszéltünk most több hónapon keresztül, hogy amikor a gyerek ül s a felnőtt rákiált: Figyelj már oda, csináld már meg a leckédet rendesen! Akkor a gyerek elkezd szorongani és nem arról van szó, hogy nem figyel, hanem a szorongása köti le, illetve a környezete, ami fenyegető számára. Ezért már nem marad figyelem a tevékenységre. Arra tettünk kísérletet, hogy közelről is, távolról is, felülről, mindenhonnan nézzünk rá és próbáljuk megérteni, hogy talán nem az történik, amit gondolnánk elsőre Majd pedig fejezzük ki a megértésünket, mégpedig úgy, hogy megértőek vagyunk, de közben pedig történjen még valami, hogy amikor ez magammal kapcsolatban van, akkor mit teszek? Azt mondom, hogy: hűha! Valószínű, hogy én itt alapvetően nem értek, vagy nem értettem valamit. Hát föl kellene fedeznem ezt a helyzetet. Hiába voltam annyira magabiztos és tudtam, hogy mi is van velem, elmondanám, nem az van. Hogy amilyen, hogy is mondjam talán ezt, érzéketlenséggel azt tudom mondani egy gyerekre vonatkozóan: pontosan tudom, hogy mi játszódik le benne: nem figyel. ez van. Mikor már százszor megmondtam neki. Nem tudom, miért nem tudja összeszedni magát. Hogy azzal az érzékenységgel kellene elkezdenünk saját magunkat fölfedezni, ahogyan próbáltunk valami teljesen más nézőpontból ránézni arra, hogy mi is történik itt. Lehet, hogy teljesen más történik bennem, mint ahogy gondoltam? Minél hosszabb ideig folyton-folyvást kaptam jelzéseket arra nézve, hogy rossz vagyok, az annál inkább az én belső valóságommá vált. Annál inkább elfogadtam, hogy ez így van. Ezért valami, néha szinte valami eszméletlenül fölforgató élményre van szükség, hogy valahogy másképpen is tudjam látni, mint ahogy eddig.
Ez akkor az első: hogy próbáljam magamat megérteni és megértőnek lenni, valahogy úgy, ahogy szülőként azt mondom: próbálom, most megpróbálom nem azt mondani: a gyerekkel van a baj, hanem hogy a baj van a gyerekkel. Na most ha a baj van a gyerekkel, akkor tulajdonképpen mi történik? És rájövök, hogy fogalmam sincs. Akkor nem túlérzékeny meg nem hülye, meg nem neveletlen, meg nem pimasz, meg nem izgága, meg nem lehetetlen.Tulajdonképpen akkor nem tudom, mi van vele. Mert eddig nyolc dolgot tudtam gondolkozás nélkül, hogy mi van vele. Hogy addig a csodálkozásig eljutni, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mi van vele. Ahogyan kiképző családterapeuta mondta nekem, mikor - együtt voltunk a csoportban, ezt mindig emlegetem nektek - és megkérdeztem, hogy ahhoz, hogy valaki jó terapeuta legyen, mire van szüksége? Ha csak egy dolgot mondanátok, mit mondanátok? És emlékeztek, mondtunk mindent, és azt mondta, nem: őszinte kíváncsiságra. Tulajdonképpen ez itt mi is? Dehogy tudom, hogy mi ez. Jó, ez az első. Nem akarok hosszan vesztegelni egy-egy dolognál.
Második: valahogy ez a megértő, gyermeki kíváncsiság ez bennem van....
valaki kérdezett engem, azt mondja hirtelen, belevágott, és azt mondja, hogy: nahát, Feri, én azt hiszem, én azt szeretem benned, hogy te megőriztél valamit ebből a gyermeki önfeledtségből, szabadságból. Na, ez nem így van. Hanem én ide visszataláltam. Mert ha én ezt folyamatosan megőriztem volna, nem lennék ilyen sovány.
Dehogy őriztem meg! Ismertél volna 12 évesen meg 22 évesen. Nem őriztem meg. Nem őriztem meg, hanem fölfedeztem. Hogy 21 évesen meg 27 évesen, meg 35 évesen újra fölfedeztem ezt magamnak. Aztán le sem mondok róla, hogy ez legyen. Szidjon engem akárki...hogy nem vagyok elég papos. Legyen elég papos az, aki nem tart kapcsolatot a gyerek-magával. Az lehet papos. Szenved is tőle eleget. Ha meg ő nem, a környezete.
Szóval a második pont így szól, hogy észreveszem magam, de már most egy megértéssel és egy kíváncsisággal. Jé, de érdekes, hogy mit csinálsz! Hűűű, de érdekes ez! Jé, te itt rohangászol föl-alá? De érdekes! Nem mondom, hogy nem zavaró - nem kell realitásvesztésbe menni - igenis zavaró, csak még most nem értem. Eddig nagyon értettem, hogy te egy neveletlen gyerek vagy, de most rájöttem, hogy nem értem, de gőzöm sincs, mit rohangászol itt. Hogy észreveszem magam és végtelenül egyszerű kérdéseim támadnak. Hogy tulajdonképpen miért csinálom ezt? De már most magamra vonatkozóan. Ahogy egy gyereknél föltenném a kérdést: hogy most tulajdonképpen a fiam miért kezdett el bepisilni? Mert eddig megvertem, rászóltam, hideg vízzel lezuhanyoztam, elküldtem.... most akkor ezt hagyjuk egy kicsit, és most fölteszem azt az elemi kérdést, hogy: tulajdonképpen miért pisil be? S akkor rögtön vannak válaszaim: mert neveletlen, kulturálatlan, domesztikálatlan. Olvastam egy-két lélektani könyvet, hipotéziseim lesznek: direkt szemétkedik velem...értitek ezt? Hány szülőtől hallottam azt, hogy fájdalmasan azt mondja: én azt hiszem, hogy a gyerekeim direkt szemétkednek velem. Mert már egyszerűen, nézzétek, hát amit a fiam otthon rendez, az már a véletlen számlájára nem írható. Hát amilyen következetesen a gyönge pontomat támadja, na, az nem véletlen. Tehát itt én már szándékosságot föltételezek. S egyébként igaza van. Csak nem az a szándék, amit ő föltételez. Hogy a gyerek már a számára is legelviselhetetlenebb módon, miközben ő érte kikap, és megverik és akármi történik, még ezen az áron is ki akar valamit fejezni. Hát tényleg van valami szándéka, ha ő maga egyébként ezt nem is tudja és nekem kéne rájönni. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek esetében azt tételezem föl, hogy tulajdonképpen amit ő csinál, annak van értelme, az összes zavarának van valami értelme és üzenete, mert a lélek semmit sem csinál értelmetlenül, de tulajdonképpen még nem tudom, hogy mi az értelme. Nagyon szeretném megérteni. De nagy dolog ez, önmagamra így hajolni, hogy hát most akkor miért csinálom ezt következetesen? Például: most azt hiszem késtem két percet..Még nem is kértem érte elnézést. Nem járja. Ha kiszámolnánk, az egy-két forint már nektek. Nem tudom elnézést-kéréssel el lehet-e ezt intézni. Ott a kijáratnál majd az András kitalálja, hogy mi legyen. Tudjátok, például, ezt meséltem nektek, hogy akárhol is tartottuk az alkalmainkat, az biztos, hogy én mindig az utolsó pillanatban indulok. Ezért az történik, hogy mondjuk 15-20 alkalmanként kések egy pár percet. Általában nem kések, itt vagyok, néha ugye valami van, akkor: kukásautó, kukásasszony, kukásférfi, valami kuka van, akkor...Na most, tulajdonképpen azt csináltam, amit a legtöbben csinálni szoktuk, hogy mikor átléptem a sebességhatárt, - minimálisan - akkor elkezdtem magamat szidni: nem igaz, hogy nem tudok időben elindulni! Hogy lehetek ennyire hülye? Már megint ezt csinálom, hogy nem indulok el időben. Hát ott-ott-ott tötymörögtem, még ott azt elolvastam, még ott izé, hát hogy lehetek ilyen hülye, hogy ilyen helyzetbe hozom magam előadás előtt hogy rohanni kell, most akkor nem igaz. épp hogy volt annyi eszem, hogy leálljak a pirosnál. Hát majdnem átmentem a piroson..Eszemnél vagyok én? Ismerős ez, hogy valami ilyesmit csinálunk? Soha ilyen nem volt. Hát aki a zöld hullámba fekszik, annak könnyű. De énnekem ilyenkor mindig piros lesz. Érted ezt? Tehát nem is csak arról van szó, hogy velem valami nehézség van, a világ összeesküszik. Nem tudom, ki van még ezzel így. Mikor volt zöld hullámod utoljára? ne nevessél annyira. Na, mi történik? Elkezdem magamat szidni, csinálok egy forgatókönyvet, mígnem egyszer - ez kb. úgy 6-7 év után történt - nem hülyéskedek, 6-7 év. (füttyentés) hát azalatt a gyerekem már éppen tönkrement ugye. Míg föltettem a kérdést magamnak, hogy te Feri! Tulajdonképpen miért nem indulsz el időben? Már ha azt gondolnád, hogy az van időben, hogy ideérsz, és még van 5-10 perc. Mert nem tudom, hogy mi az időben elindulni, mert én ilyen gyermeki kíváncsisággal vagyok, tehát az is kérdés, hogy Feri, te mit gondolsz arról, hogy időben elindulni, de mindenesetre ehhez képest tulajdonképpen miért indulsz el akkor, amikor. Amiben benne van az, hogy elkéss. A 7. év után, hogy ezt így tettem - néha elkéstem és néha nem - hogy nem egyszer még nyomtam 51-2-vel. 7 év után föltettem ezt az egyszerű kérdést, hogy tulajdonképpen miért csinálom így? És tudjátok, hogy mi az érdekes? Nagyon gyorsan tudtam magamnak válaszolni. Csak eddig nem kérdeztem meg magamtól. Azért csinálom így, mert alapvetően egy befelé forduló, körülbelül olyan 46-48-as pulzussal, s olyan 90/60-as,
50-es vérnyomással élő ember vagyok. Egész nap készülök. Nem megy föl 140-re a pulzusom, mikor John Payne: Egyszerűbb gyermekkor c. művét lapozgatom. Nem mondhatnám, hogy mondjuk egy ilyen adrenalin-bombát élek meg, amikor Böszörményi Nagy Iván a kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa című művét forgatom, bár vannak benne lábjegyzetek, s az mégiscsak néha felkavar. És hogy egészen nem tudatosan arra jutottam, hogy kell egy megemelkedett stressz-szint ahhoz, hogy mikor ide beérek, lerakom a cuccom, na, gyerünk, dolgozunk!. Mert mikor elindulok, ez még nincs. (sóhaj) Hú, de...maradnék is...ha nem volna olyan zavaró a jelenlétetek. szóval bűntudat nagy úr. olyan jól elmolyolgatok. S akkor arról, hogy ti itt vagytok. Tehát tulajdonképpen nem is értelmetlenül indulok el az utolsó pillanatban. Hanem magam és az alkalom szempontjából nagyon hasznos dolgot teszek. Ez előtt, hogy ezt fölismertem volna, 7 évig szidtam magam. S bántottam magam, hogy hogy lehetek ilyen, ez nem igaz, és akkor utána, ahogy szidtam magam, 52-vel mentem, akkor jött a bűntudatom, elkezdtem szorongani, akkor utána megint szidtam magam, s akkor végül előjött a szégyen. Ebben a pillanatban képes vagy erre, mikor éppen összeomlok? Nincs bennem bántó szándék.
A szégyen mire vonatkozott? Hogy éppenséggel hogy jövök, nyomom 52-vel, az van bennem, hogy jövök és akkor hú, előadom majd, hogy ez, ez. De ha ők tudnák! Hogy 10 perccel mielőtt elkezdtem, mit csinálok. Meg idebent micsoda káosz van! S nagy gáz lenne, ide ki kellene állni és akkor mégiscsak... Akkor a szégyen miatt megint szorongani kezdek. Nem így van? Hú, akkor... Te jó ég, ilyen, így-így ide betöppenve nem lehet csinálni valamit. Rázd már fel önmagad! És ez egyetlen néhány villanás az életemből. Amikor ti azt gondoljátok, hogy én egyre kompetensebben érkezem ide és akkor... Jó, már illusztráltam. Tehát észreveszem magam, hogy ezt csinálom, azt csinálom, hogy ekkor indulok el, észreveszem és elemi kérdéseim lesznek. De érdekes, de tulajdonképpen miért is csinálom így? Tulajdonképpen mi a célom ezzel? Mi történik akkor velem? Hát biztos nem véletlenül csinálod. Miért kéne azt föltételeznem magamról, hogy rossz vagyok? A lélek nem csinál semmit értelem nélkül. Ok nélkül. Cél nélkül. Jó.
Harmadik: fölhagyok önmagam bántalmazásával. Egyrészt fizikai bántalmazásával is,
-majd ezt folytatom - mert mi történik a gyerekkel:? Előbb-utóbb ordítunk vele. Amikor a saját érzelmi önszabályozásom a béka feneke alá kerül, akkor eljár a kezem. Nevelésnek nevezem azt, amit én csinálok, neveletlenségnek, amit a gyerek, és verbálisan, fizikailag, adott esetben büntetések formájában bizonyos alapvető szükségletek megvonása révén tulajdonképpen bántalmazom a saját gyerekemet. Ezt nevelésnek hívom azért, mert nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ha nem ennek hívnám, azt az érzelmi terhet, amit már eleve a helyzet jelent, oly mértékben tetézném, nem tudnék cselekvőképes maradni. Hát okkal nevezem ezt nevelésnek, mert különben már teljesen elveszteném a talajt a lábam alól. Vagyis most saját magammal kapcsolatban fölismerem, hogy milyen sokféleképpen bántalmazom magam. Meglepően sokféleképpen a klasszikus történetemet valaki mondta és mondta és mondta, hogy ő milyen lehetetlen alak stb. és akkor egyszer csak hallgattam és visszakérdeztem: tulajdonképpen szerinted most te mit csinálsz? S gondolkozás nélkül azt mondta: hát ostorozom magam. De nem tudatosult benne, amit mondott. S olyan természetesen mondta. Milyen természetesen mondta? Amilyen természetessé egy gyereknek válik az, hogy bántják. Hogy végül kikap. Ugye ahogyan addig próbáltam húzni az időt akármilyen áron este, amikor próbáltam olvasni tanítani, hogy végül már mindegy is, hogy üvöltenek velem, vagy nem tudom, mit csinálnak, csak hagyják abba. Vagyis nemcsak hogy megszokom a bántalmazást és belenövök, akármi is, a gyereknek az súlyos, hanem valamiképpen az életem részévé teszem. Igen, ez az ára. Amikor anyám végül elkezd üvöltözni, na, akkor szabadulok. Akkor ezt valahogy érdemes, mert különben ő még tanít engem. Az a rosszabbik. Tehát a harmadik pont, hogy ezzel, a megértés szándékával magam felé megértően észreveszem magam, fölfigyelek arra, hogy mit csinálok, s ebben a folyamatban ráismerek arra, hogy ostorozom magam. Hogy olyasmit csinálok magammal, amit ha egy másik emberrel tennék, elborzadnék tőle. Senki mással ezt nem tenném meg, olyan következetesen, évtizedszámra, ahogyan azt magammal megteszem. Ahogy bántalmazom magam. Tulajdonképpen a bántalmazásnak felnőtt korban önmagunkra vonatkozóan van egy külön világa, ahogyan büntetjük magunkat. S ezt is megtanultuk. Hogy rossz vagyok, erre nem is reflektálok, ezt mondom, és utána mit érdemlek, ha rossz vagyok: büntetést. És ahogyan megtanultuk, hogy általában a büntetés után van egy kis enyhület - így szokott lenni, ugye? -Állj a sarokba! Beálltál, s utána mikor vége volt a sarokba állásnak, akkor jött egy kis szabad rész. Ez egyébként a kisgyerekkori morális érzéknek pontosan meg is felel, ezért felnőttként magamat nemcsak ostorozom, hanem büntetem is. És amikor nem tudatosan, saját magam számára a kirótt büntetéseket úgy (sóhaj), akkor engedem meg magamnak, hogy egy kis enyhülethez jussak. Most de érdemes volna például - nem mondok egyetlen példát sem - mert azt szeretném, hogy akár most, akár akármikor valamikor föltennél egy nagyon érdeklődő, gyermeki kíváncsisággal teli kérdést: én tulajdonképpen hogy büntetem magam? Hogy szoktam csinálni? Na ez például érdekes kérdés. Hogy is csinálom? Mit szoktam kieszelni? Ha érdekes fölismeréseim támadhatnak. Egyszer bementem a csoportba - még képződtem - bementem a csoportba, kezemben volt a kóla, másik kezemben pedig...balaton szelet. Bejöttem, a többiek ott ültek, a csoportvezető is bent volt, leraktam. S leültem, a csoportvezető rám néz, azt mondja: Feri! Te kényezteted magad? Én? Ferenc atya? Én aztán nem. Vigyázzál! Csoportvezető észrevett engem, én nem vettem észre magam. Mondom, csak úgy beszólt egy picit: Na, Feri, kényezteted magad? És én nem álltam meg, azért úgy tudok spontán lenni: Ez nem az! Kóla meg balaton szelet. Ez nem kényeztetés. Csoportvezetőnk nagyon kedvesen fenntartotta az érzelmi biztonság világát. De az! Nem kezdett el vitatkozni velem. Te, csak azért, mert az jutott eszembe, hogy te nem sokat kényeztetheted magad. Értitek, el se kezdődött a csoport, én már kaptam két gyomrost. Így edd meg a balaton szeletet! Ez mit jelent? Hogy egyáltalán nem. Például én azzal büntettem magam, hogy na azt nem! Bemehetnék a cukrászdába enni egy sütit, de nem kapsz. Hogy most is, évek óta van ilyen, ilyen tudatos programjaim vannak: na most már elmegyek az Augusztba veszek egy süteményt. Gimnazista voltam, volt bennem egy aszkézisre való hajlam..tényleg.tényleg így van. Ugye ismeritek ezt a serdülőkori aszkézist, serdülőkori hedonizmust, erről beszéltünk.
Az ösztönkésztetésekkel szemben kiszolgáltatottakká leszünk és akkor két irányba szoktunk elmenni : az egyik, hogy valaki elkezd aszketikus lenni, a másik meg: ugyan minek, úgyse bírom ki, s akkor lesz a hedonista. Na, én az az aszketikus fajta voltam, ebből meg is őriztem ezt-azt... S ugye, a II. Rákóczi Feri gimibe jártam..hát..már ha jártam. Szóval oda voltam beiratkozva. Ha éppen onnan hazafelé jöttem, az utam az Auguszt cukrászda mellett ment el. Hát...miért mentem volna oda be? Azért, mert szeretem a sütit? Eperkockát? Értitek, az nem indok, hogy szeretek valamit. Kiérdemeltem? Vagy mi? Hát én például olyan értelemben sanyargattam magam, hogy hiába vált tudatossá egy-egy dolog, amit szeretek, vagy szívesen csinálnék , azt nem adtam meg magamnak, mert miért? Milyen alapon? Az még nem elég, hogy megadd magadnak, hogy kedved van hozzá. Az semmi. S közben meg: és aztán mi van? Az Auguszt cukrászda, övék a süti. Hát ennyi. Hogy jössz ahhoz a sütihez? Az, hogy szereted az eperkockát? És mi van? Még a Terézvárosban voltam fiatal pap. Vittem a kólát, no persze nem élvezetből, csak úgy a súly miatt. Edzésre. És akkor jött velem szemben egy kedves asszony - templomjáró fajta - féle. Lóbáltam a kólát, fütyürésztem a madarakkal. Meglátott, de már mikor el tudta olvasni, mi van ráírva......Megállt, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Háááá.... Az Atya kólát iszik? A miséző papunk? Hú, de elcifráztam magamban valamit: Azt, Margit néni, kólát. Ááááá. Nem gondoltam volna...Ehhez meg nekem mi közöm? Most meg már gondolkodnia kell. Fölidézni az élményt. Ezúton is kifejezem tiszteletemet Margit néni iránt, kívánok neki kólás-füttyös reggeleket. Következő: halljátok, hogy reggelenként szólnak a madarak? Nem lenyűgöző? Én nem is tudom, elmentem egy-két helyre, elkezdtem madáretetőket nézni. Komolyan. Arra időm nincs, hogy most ezt megcsináljam. De tényleg! Nektek van, nekem nincs. De hogy hű, a nemjóját, elkezdtek ezek a madarak nyugtalanítani. Hát ha már most nem mentek el, értitek? Ha nem mentek el, akkor már nem mennek el. Nem úgy van, hogy hú, tényleg, már január van. Hú, kicsit lemaradtunk. Jól van. Jó. Nem tudom, ez még keretek között van? Még rendben vagyunk? Ez az elégtelen önkontroll, önfegyelem sémának kifejtésébe ez még....Már nem. Már nem. Nem tudom akkor mi lesz, akkor te rossz helyen vagy. Hú, mennyit kell vezekelnem ez után ma. Majd kirovok magamnak büntetéseket. Nem vacsorázol, Feri. Ilyen pofátlanul bántottál másokat.
Ezeket a pontokat összefoglalva tulajdonképpen mit is kezdek el tenni? Pontosan azt, ami a sebzettségem miatt hiányzik, vagyis hogy megállok, és a késztetés és a cselekvés között elkezdek gondolkodni. Tulajdonképpen ezt kezdem el gyakorolni. Tehát hogy egy megértő szándékkal, gyermeki kíváncsisággal kérdéseket kezdek el föltenni, s észreveszem, hogy hogy bántom magam. Tulajdonképpen ebben a folyamatban pont azt teszem, ami a legnehezebben megy. Hogy a késztetés és a cselekvés között elkezdem gyakorolni a gondolkodást. Ezért nem is fog majd könnyen menni. Mert a régi rutinok beindulnak és rögtön: nem kell itt gondolkodni! Ütni kell, vágni kell! Elrakni a sütit onnan. Kólát 26 fokra, hogy ihatatlan legyen. Azt lehet csinálni. Kiönteni a lefolyóba és egy kicsit ki is pucolja. Majd jól kimarja, a szakállmaradékot majd föloldja. S akkor itt erről szeretnék majd hosszabban szerintem két hét múlva...hogy akkor rácsodálkozok arra, hogy amit eddig gondolkozásnak hívtam, az valószínű nem volt az. Tehát, mert azt tartottam gondolkozásnak, hogy amikor valahogy cselekedtem, vezettem 52-vel, akkor azt mondtam: Hogy csinálhatsz ilyet, egy normális ember nem csinálhat ilyet, és ha kiderülne, hogy te így jössz, ennyire felkészülsz. Ezt neveztem gondolkodásnak. De valójában ez nem az. Ez nem gondolkozás, hanem a sebzett érzelmű lelki állapotomnak a szavakban való megfogalmazása. Ebben gondolkozás egy szál sincsen. Mert ez egy betanult szöveg, ebben semmi élő nincs. Értitek, föl van nekem véve. És mikor csinálok valami olyasmit, akkor beindul az egész. Ha ti kétszer hallottátok volna, akkor ülnétek az anyósülésen és már mondanátok helyettem, mert tudjátok, hogy ilyenkor ez megy a fejemben. Ebben mi a gondolkozás? Semmi nincs benne. Nincs benne semmi élő, mint mikor valaki jön és már csak tátog. Majd én is fölveszem az előadást és akkor kicsit könnyebb lesz. Oké ez? Rájövök, hogy amit gondolkozásnak tartottam, innen-onnan átvett ítéleteknek, szövegnek, szavaknak, ítélkezésnek, mindennek a jól begyakorolt folyama. S ezt mondom és azt gondolom, hogy most gondolkozok magamról. Közben egy kicsit sem gondolkozok magamról. Mert ha egy kicsit is gondolkoznék magamról, ezt a folyamot nem csinálnám. Emlékeztek arra, elnézést, hogy emlékeztek, nem tudom, olyan hülyén hangzik..hogy pár évvel ezelőtt kérdeztük, tegyétek fel a kezeteket, hogy ki emlékszik és senki nem tette fel a kezét, akkor arra gondoltam, hogy 1-2 dolgot ismételni fogok. Tényleg, tehát ti vagytok az oka, ha emlékeznétek, nem ismételnénk, akkor többet kellene készülnöm... Hogy az a serdülő lány, aki jött és szidta magát, hogy béna vagyok, hülye vagyok, semmire se vagyok alkalmas, nem is szeret senki, és csúnya is vagyok és már mindenki jár valakivel, csak énvelem nem jár senki. Emlékeztek. Most amit ő tett, az nem gondolkozás volt, hanem egy önbecsmérlő folyam, ami árad belőle, anélkül, hogy gondolkozott volna. És amikor azt mondtam neki, hogy figyelj csak! Vedd föl légy szíves egy magnóra, diktafonra ezt a folyamot, és hallgasd meg. De napi háromszor. Akkor azt mondta, hogy hát hülye vagyok én? Az volt az a pillanat, amikor gondolkozott. Ezért akármilyen hülyén hangzik fölvenni magnóra a monológjainkat, ameddig nem hallgatjuk meg kívülről, hogy mi történik, velük fogunk élni. Kedves ismerősöm ezt úgy mondja, hogy mindenkinek van egy krónikása. Ez a krónikás belül olyan jól tudja, tudjátok, mint Tinódi Lantos Sebestyén..ez döbbenetes amikor például...szoktatok esküvőkre járni? Ilyen lagziba vagy ilyesmi? Vagy csak módjával? Igazatok van, ha az ember temetőbe megy, az rendes dolog...Van egy olyan igazi násznagy. Hát hogy annak milyen betanult szöveg van a fejében! Egész ijesztő nekem. Azért, mert látszik, hogy nem is gondolkozik közben. Tehát egy ilyen üveges, párás tekintettel. De tényleg ilyen gombnyomásra, hihetetlen. Hallottam már egy-pár ilyet és sokszor megkérik, hogy - nagyon udvariasak szoktak lenni - az esküvői szertartásba is egy kicsit hadd ő, ő. S akkor az van, hogy mielőtt meghúznánk a csengőt, harangot, kipenderül. S akkor ezzel az üveges szemmel - nem kell gondolkodni - eltol egy négysorost. Az is lehet látni, hogy ha elfelejti, van azért annyi lélekjelenléte, hogy különösebb gondolkozás nélkül azért a rímeket megtalálja.
És ilyen teljesen hasznavehetetlen, értelmetlen dolgokat mond, de nagyon odavaló.
Hú, ez átment már, túlvolt a határon? Nem, ez benne volt, ez benne volt.
Tehát ott kipenderül és akkor...de ilyet már hallottatok, nem? Nem?...De. Mariann, te hallottál ilyet. Hát akkor mindenki hallott, ha a Mariann hallott. Szóval kiáll és akkor elmondja a négy sort: itt vagyunk a templomban, a vőlegény, a menyasszony, tödödöm-tödödöm, most pedig eljön a pap, ide. És akkor megbeszélem vele, hogy a végén, hát jó, hogy ő a végén majd akarja mondani násznagyszerűen, hogy most akkor vonuljon ki a násznép és ott akkor lehet gratulálni az ifjú párnak és mondom, hogy az legyen a végszó, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. És ő akkor áll és én mondom, ott mondja Feri, hogy Atya, Fiú és Szentlélek nevében..és akkor "Vége van a misének, itt van már az ifjú feleség és az ifjú férj.....stb. Na ezt csináljuk. S akkor így elmondjuk a saját életünk történetét. Ismerős ez? Tehát konkrét helyzetekben is tudjuk szidni magunkat, na de van ám átlátásunk is, de rá is látunk azért a dolgokra. S akkor mondjuk: a Ferinek van egy ikertestvére, nagyon sanyarú gyerekkora volt, a szülei nem szerették egymást, el is váltak....stb.
Nem tudom, hogy ez most közel hozott hozzátok valamit? Hű. De nagy dolog azt mondani, hogy násznagy uram! Penderüljön a vacsorához! Oszt egyen addig, míg mondom. Legyen már egy kis csönd! Most már hagyjuk ezt a...
Tehát nemcsak a konkrét helyzetben tudom mondani, - hogy vezetek, és hogy tudok olyan hülye lenni, hogy nem indulok el időben, és ha ezek az emberek tudnák, és mit képzelsz te magadról? Te még azt mondod, hogy pap vagy és nem tudsz időben elindulni - hanem az egész élettörténetünkre vonatkozóan is csináljuk. Jól begyakorolt négysorosaink vannak.
Ha az anyám jobban szeretett volna, nem is lenne ilyen sanyarú a sorsom és a gyerekemet sem bántottam volna így, de már késő. Na jól van, nem tudom, most mit csináljunk még ma. Mit nem kaptatok még ma meg? Jó. Na, hát én is egy egy Prima Primissima díjat szerintem.... Szóval gyerünk, adjuk az anyagot. Most akkor a következő, hogy ezt már sokszorosan mondtuk, hogy igyekszünk elfogadni azokat a részeinket, miután megértettünk: gyermeki kíváncsiság, föltettünk alapvető kérdéseket, egészen érdekes válaszokat kaptunk, mert hajlandók voltunk gondolkodni. A gondolkozás nyomán meglepő módon egész érdekes dolgokat mondunk magunknak meg magunkról, olyat, amit egészen nem is szoktunk meg, s hogy egyszer csak lehetőség nyílik arra, hogy az el nem fogadott részeinkkel találkozzunk. S hogy elfogadjuk az el nem fogadott részeinket, de itt ugye az érzelmi önkontroll, érzelmi önfegyelmezés hiánya ésatöbbi, érzelmi önszabályozás gyengesége: be fog indulni néhány probléma. Az egyik, hogy azt gondoljuk majd zsigerileg, hogy vannak ezek a piszkos negatív érzelmek, ezek keserítik meg az életet, no ezeket kell száműzni. Tehát írja meg már valaki azt a könyvet, ami arról szól, hogy hogy ne legyen bűntudatom! A bűntudat piszok dolog. Vacak. Már írja meg valaki, és akkor..há jól van így. És megcsináltam, azt mondta 4 lépés volt, megcsináltam, nincs is. Most jól vagyok. Amikor az a stratégiánk, hogyha a negatív érzéseinket sikerülne írmagjukban kigyomlálni, akkor lenne szép az élet. Ez kinek a logikája? Annak a szülőnek a logikája, aki a gyerek haragjával, agressziójával, szorongásával, szégyenével nem tud mit kezdeni. S az önnevelésünknek akkor az egyik kulcsa - látjátok, már benn vagyunk a málnásban - hogy azt mondjuk, hogy eddig ment egy ilyen folyamatos násznagyi szöveg, hogy ha nem lenne bennem rengeteg félelem és a szorongás, akkor önfeledtebben tudnék élni, meg is találnám a párom, akivel boldog lehetnék. Az az én egyetlen bajom, hogy nincs elég akaraterőm, de egyébként meg szorongok, és jaj...
Hogy akkor azt mondom, hogy hát éppen a gyereknek a szorongása, agressziója, hiperaktivitása, állandó ilyen kapcsolódási kényszere, hogy fölhívja magára a figyelmet, hogy középpontban akar lenni, hogy nem bír a fenekén maradni, hogy, hát hiszen épp azt csináltam, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, zavaró érzelmek, fejezze már be, hogy a dolgok normálisan menjenek. De most ugyanezt csinálom magammal, anélkül, hogy megbecsülném a bűntudatomat, a zavaraimat, emlékeztek erre, hogy elkezdem megbecsülni a zavaraimat és itt most főleg mindazokat az érzéseket és érzelmeket, amelyek a zavarral együtt jönnek, amelyek részei a zavarnak. És ezzel kapcsolatban el tudok kezdeni megértő és együttérző lenni. Különben azt csinálom magammal, ami történt velem. És azt mondom, hogy ha nem lennének ezek az érzések, akkor énnekem...ugye erről beszéltünk heteken keresztül. Hogy a szülő az érzelmi önszabályozásának a gyengesége miatt azt mondja a gyerekére, amikor ő valami olyasmit csinál, ami benne olyan érzést vált ki, amivel nem tud mit kezdeni: hagyjad abba, fejezd be, hogy egyszer megengedem magamnak: hát most akkor én szorongok. szorongok. Csak van benne valami jó. A legkomolyabban. Hát ok nélkül szoronganál? Agresszív vagy? Rohangászol össze-vissza? Például rengeteg ember... a harag jó gyógyír arra, hogy a fájdalmat érezni kelljen. Ha a haragot az agresszió irányába visszük, nem csak a fájdalmat nem kell érezni, még cselekvőképesek is vagyunk. Nem kis teljesítmény. Ha közelebb engedném magamhoz azt a fájdalmat, ami bennem van, jönne rengeteg félelem, ebbe bele fogok pusztulni, ezért inkább összeszedem magam, haragszom, s a haraggal, főleg ha azt cselekvésbe fordítom, a lehető legmesszebb űztem a saját fájdalmam.
Ez értelmetlen? Most csinálhatom azt, hogy miközben jönnek ezek az indulatok, kifejezem, szidom magam: hát ez aztán nem illik. Hát ez nem illik. Most olyan szépen tud ülni. Látjátok? Nézzétek meg, ugye? Mikor ültem én utoljára? Nézzetek ide! Nem bírok így ülni. Misén egy ideig... alig várom, hogy harangozzanak. Na.jó. Gondolkozásnak már befellegzett. Jó. A következő, hogy akkor is engedélyt adjak arra, hogy cselekedhessek magamért, ha tudom, hogy az másokban negatív érzéseket fog kiváltani. Nagyon sok felnőtt bénult olyan értelemben, hogy a cselekvés terét minimálisra szűkíti, nemegyszer annyira minimálisra, hogy tulajdonképpen azt mondja, hogy hát tehetetlen vagyok, de most nézd meg, kifogytam az ötletekből. Miért? Mert azt mondja, hogy ha ezt csinálom, akkor haragudni fog rám a barátom. Tehát akkor ezt nem csinálhatom. Most ha ezt csinálom, akkor a feleségem lesz dühös, hát ezt nem, ezt nem csinálhatom. Most ezt csinálnám, hát akkor a gyerekek....törülközöm. Hát kérlek szépen, akarok nektek mutatni valamit....Nemzeti sport. Olvasom...igen, mert nem tudom rögtön elolvasni, a WC-n rövid időt töltök, értitek, ennyiből nem jön ki sok, így viszont jártomban-keltemben fölütök egy kéthetes sportot, máris.... Gyerekek összezavarodnak, anyósom többet jön, főnök, hát a főnök meg...át fog rajtam nézni. Úgy fog bánni velem, hát semmibe fog venni. Hát most így teljesen ellehetetlenültem, az a baj.
Most mit kezdjek az életemmel? Hát hogy, most mit csináljak? Hát látnivaló, hogy nem tudok lépni. Ki tudna nekem segíteni? Nincs egy jó segítő? Segít és megmondaná, hogy hogy tudok úgy tenni magamért, hogy az másokban csak pozitív érzéseket keltsen? Ez kéne. Most hogy ezt mondom, ezt jól kitaláltam. És az a legjobb benne, hogy reális. Ez működhet, csak egy jó segítő kell, aki megmondja, hogy hogy. Hát attól segítő, nem? hogy én nem tudom, a segítő meg tudja, hogy. Ez lesz egy jó. Ilyen Pál Feri..... Nem fog látni, nem ismer föl. Egy ilyen katolikus pap, nem? Szerintem egy katolikus pap így csinálja. Hogy úgy csinálja, hogy mindenkinek jólessen. Mindig mindenkinek, hogy...nem? Hát különben biztos bűntudata lenne. Ugye? És akkor gyónna, de annál úgy többet mozog. Vagy úgy összefoglalja mindig? Nem, hát ennyit nem lehet. Igen, ez jó lesz, eljövök, és akkor..ezzel kéne valamit kezdeni. Hát az anyósom nem jöhet többet...a főnököm nem nézhet át rajtam. a gyerekek nem lehetnek összezavarodottak. Érthető, amiről beszélek? Hogy a következő lépés az az, hogy fölülírom azt a tapasztalatot, amit a gyerekkorból olyan világosan hozok, hogy nem kelthetek negatív érzéseket a szüleimben, mert elvesztik az érzelmi önszabályozó képességüket és nekem lesz bajom. Hát pedig én kiszolgáltatott vagyok, apám elkezd, meg anyám...nem engedhetem meg magamnak. Nagy szabadság az egy felnőtt embertől, sokszor önnevelést igényel, hogy engedélyt adjak magamnak arra, hogy tehessek magamért valamit, ami nem lesz egyenlő az önzéssel, nem tudom mivel, akkor is, ha az a másikból negatív érzéseket fog kiváltani. És amikor látom, hogy negatív érzést vált ki, akkor nem hívom a násznagyot, hogy elfújja a nótát. Hogy lehetsz egy ilyen ember, hogy képzeled te ezt, te neveletlen kölyök. S köszön a násznagy, nem kér, hallgattam eleget. Vacsizni. A következő lépés tehát ez: hogy erre engedélyt adok. Hát, valami olyasmi van benne, hogy ez annyival fontosabb, hogy ezt néhány mondatban ide le tudom hozni. Hányan és hányan és hányan úgy érzik, hogy nincs mozgásterük, nincs levegőjük, nincs, nincs, nincs. Pedig van. Csak éppen valaki majd dühös lesz, a másik szomorú lesz, a harmadik majd csalódni fog. Egyszer valaki azt mondja, na, azt nem gondoltam volna, hogy te okozol nekem csalódást. Mert ez annyira a fülemben van. Nem aludtam egész éjszaka...Érdekes volt ezt hallani. Egyszer csak szembesültem vele, hogy igen, tudok csalódást okozni. Ezért nagyon kedvesen, amikor 13, nem 11 évvel ezelőtt a........templomba kerültem, van is, aki emlékszik rá, véres kardot szoktak lobogtatni, hogy ilyet pap első misén nem mond. Első misén ott, nem tudom, hogy csalódtatok-e már bennem? Nem, nem, hát a Feri milyen jó papunk lesz, hurrá, hurrá...Na, aki még nem csalódott bennem, fog...Ez volt a székfoglalóm. S így is lett. El tudjátok képzelni, ott vagyok nyolc évig, azért elég sajátosan mégiscsak hatalmi pozíció az. Tehát a döntéseimmel hatást gyakorlok mások életére, akkor is ha akarom, akkor is, ha nem. Akkor is, ha minden jó szándékkal hozok meg döntéseket, hatást fogok gyakorolni. Elképzelhető, hogy 8 éven keresztül nem csinálok semmi olyat, amitől majd valaki csalódni fog? Irreális. Irreális. Azt kimondtam az első misén, megkönnyebbültem. Meg van itt alapozva az élet. Jó....Nem tudom, hogy jó-e. Az se baj, ha nem jó. Mindenesetre mondom, a környezet, amikor engedélyt adunk magunknak, hogy cselekedjünk magunkért, akkor rögtön azzal fog bennünket szembesíteni, hogy: ne is haragudj, eddig is elég önző voltál. Hát eddig is itt rohangáltál, eddig se igazodtál, eddig is ilyen extravagáns voltál, eddig is... most még te föl fogsz itt szabadulni? Eszednél vagy? Mert ez a reális. Akkor hirtelen megjön a násznagy. Haj, de mennyire igaza van. Eddig se voltál rendes ember, ezután sem leszel, ha így folytatod. Mert ugyanis mi történik, mikor megvannak ezek a sérülések? Valahogy, hogy életben maradjunk, elkezdünk kompenzálni. Ugye? Ha valakit nem szeretnek és ő magát nem szereti, mit szokott csinálni? Önző lesz. Hát ha nem szeretem magam, valamit mégiscsak, ha nem csapom agyon magam, akkor az önzéssel adok meg valamit, amire valójában nem vágyom. Mert nem arra vágyom, hogy önző legyek, minden úgy legyen, ahogy én akarom, hanem hogy valamit kapjak. Valami jó érjen engem az életemben. De mert nem tudom magamat szeretni, hiszen nem tanultam meg, hogy is kéne magamat szeretni, mert azt tanultam meg, hogy kell magamat bántani. Ezért tehát, hogy azért mégiscsak valahogy a felszínen legyek, megtanultam önzőnek lenni. A szeretet hiányában. S akkor ezt jól begyakoroltam. Tehát a környezetem azt fogja mondani, hogy ha te még így elengeded magad, háát, az azt fogja jelenteni, hogy neked fogalmad sincs magadról. Teljes szubjektív realitásveszteségbe kerültél. Valójában nem így van. Akkor, ha az, amikor engedélyt adok magamnak arra, hogy valamit másképpen tegyek, egy folyamat részeként történik: érzékeny voltam magamra, figyeltem magamra, észrevettem magamat, kérdéseket tettem föl, elgondolkoztam, stb. Mikor ennek a folyamatnak a keretében egyszer csak aztán megengedem, hogy igen, hát most látom, hogy..na ezt kellene akkor..hát nincs, hát persze, ez fog történni, de akkor ezt elrakom innen, akkor ide tudok jönni. Akkor az fog történni, hogy éppenséggel azt is tudatosíthatom magammal, hogy amit teszek, egy lépés afelé, hogy szeressem magam, és egy távolodás attól, hogy önző legyek. De eddig fordítva voltak bennem a dolgok. Mert amikor kifejeztem a szükségleteimet s valahogy azt közvetítettem, hogy szeressetek engem, mert azt mondták, hogy önző vagy. Ez történt. A szüleim nem tudtak rám hangolódni, ezért én vágytam a természetes szeretetre, mire azt mondták: ez az önzés, fiam. Ez az önzés. Anyád fáradt, apád dolgozik, 26 órát naponta. Neked még van képed idefocizni apádnak? S ezért összekeveredik a szeretet és az önzés. Szeretetről lenevelődök, az önzésre meg rákapok. Oké? Az is lehetséges, hogy érdemes valakitől segítséget kérni, de elég bölcsen járunk el akkor, hogyha az alapvető célunk nem a gyógyulás. Hú, ez brutálisan hangzik, ugye? Mert az összes negatív érzelmet ki kéne irtani, jónak kéne végre lenni, s akkor meggyógyulni és felébredni. Mese volt. Nem tudunk minden nyomorúságunkból kigyógyulni, ha nem tudunk fejlődni. Meg növekedni. Ahogy Maslow kapcsán annyit beszéltünk erről. Hogy hiány vagy növekedésmotiváltan élek? Ha valaki az életét arra szánja, hogy meggyógyuljon, eltékozolta az életét. Mert mire úgy nagyjából egész jól van, beharangoztak neki. Szerintetek az emberi életnek az a célja, hogy végül ne legyek egész jól? Ez fizikai szinten olyan, mintha azt mondanánk, emlékeztek, hogy célom egészségesen meghalni. Hát ha 70 évesen éppen magasugrás közben kapok szívinfarktust, az a tuti, már a mennyország közelebb is van. Rettenetesen sovány életcél. Minden az egészség. Pajtikáim. Ha van egészség, minden van. Tehát nem az a cél, hogy meggyógyuljunk. Gyógyuljunk, de nem az a cél. Az lehet a fejlődésnek egy gyümölcse, következménye. Ahogy a boldogság sem cél, hanem lehet az életmódunk gyümölcse vagy következménye. Hát persze hogy gyógyuljunk. De aki egy ilyen gyógyulásközpontú valamit csinál, egyre rosszabb helyzetbe kerülünk. Mert ugyanis hogy elkezdünk lefelé ásni, tudjátok, mit mondott Karl Gustav Jung? Jung apó azt mondta: az önismereti munka csatornázási munkához hasonlít. Minél mélyebbre ásunk, annál nagyobb lesz a bűz. Amikor valaki az egész életét arra fecsérli, hogy végre meggyógyuljon...az életnek ennél több értelme, sava-borsa van és közben mi magunk is meglepődünk: a nemjóját, hát tulajdonképpen több hete jól is vagyok. Vagy jé, most veszem észre, hogy tudok rendesen ülni. Vagy tulajdonképpen tudok aludni. De érdekes! Vagy jé a főnököm amikor azt mondta, hogy na ez nincs még kész, akkor eddig mindig utána kellett mennem pisilni. Jé, most meg nem megyek. Jé, most csak akkor megyek, amikor kell. Mert hisz jól vagyok akkor. Tehát nehogy úgy vegyétek, hogy a gyógyulást semmibe veszem. Az, hogy az motivál engem, nagyon jó. Motiváljon is. Legalább ezt a részt befejezem, ha még lenne tíz perc. Igen, nem fejezem be. Most látom, hogy mennyi minden van még. Hogy akkor a következő alkalommal befejeznénk ezt a sémát, alapvetően, még hogy az önnevelés, önművelésben mit tehetek magamért, még ez lesz, de már csak 1 pont van, de annak van 7 alpontja, A legkomolyabban így van, tehát akit ez nem érdekel, annak adj egy kis szünetet, ne büntesd magad tovább. És akkor a gondolkozás, hogy hogyan érdemes tehát a késztetés és a cselekvés közé beépíteni a gondolkozást, hogy miféle gondolkozást érdemes oda beépíteni, hogy az ne a násznagynak a kárálása legyen. Pusszantok mindenkit! (67:37)
Lejegyezte: Kápolnai Krisztina