Lk 2,22-40 - Urunk bemutatásának ünnepe (A év)

Evangélium (Lk 2,22-32)

„Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja. Minden első szülött fiú az Úr tulajdona. Ekkor kellett Máriának ugyancsak az Úr törvényei szerint egypár gerlét, vagy két galambfiókát tisztulási áldozatul bemutatni. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek nyilatkoztatta ki neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgád Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításod, melyet minden nemzet számára készítettél! Hogy világosság legyen, kinyilatkoztatás a pogányoknak és dicsőség népednek, Izraelnek.”

Szentbeszéd

Urunk bemutatásának ünnepe. Nem is akármiről szól ez, hanem fölviszik a templomba a kis Jézust és megmutatják, bemutatják, fölmutatják Istennek. És elkezdtem egyszerűen csak ezzel a képpel együtt lenni, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogy az ember megmutatja - fölmutatja, föltárja - magát Istennek, és hogy Istennek is lehetőséget ad az ember arra, hogy megmutassa, föltárja magát az ember felé, hogy tulajdonképpen itt, ahogyan Mária és József elviszik Jézust a templomba, több dolog is történik. Például az, ahogyan az embert bemutatják Istennek, aztán ahogyan az Istent bemutatják az embernek, ahogy éppen Simeonnal, vagy Annával találkoznak; Jézus, Mária, József, vagyis az ember bemutatásra kerül a másik ember számára; hogy az emberek egymásnak is ott bemutatásra kerülnek. És tulajdonképpen még az is történik, hogy Isten bemutatkozik Istennek. Hogy Isten is megmutatja és feltárja magát Istennek, hogy Jézusban az Isten megmutatja magát a Mennyei Atyának.

Mi is a mi életünk szempontjából annak az üzenete és mélysége, hogy bemutatjuk magunkat Istennek? Mit jelenthet ez számunkra? Megmutatkozni, megnyilatkozni, bemutatkozni Isten számára ebben az összefüggésben, hogy közben pedig Isten is megmutatja és bemutatkozik nekünk és föltárhatjuk magunkat egymás jelenlétében?

Először is, először is milyen sokat beszélünk arról, hogy olyan lények vagyunk - mi emberek -, hogy fontos nekünk, az hogy megvalósítsuk magunkat. Az önmegvalósítás. De talán még ennek előtte van egy másik kérdésünk, ami megelőzi ezt: ez az önmeghatározásunk. Hogyan, mi alapján határozom meg magam, amit aztán megvalósítok? Kit akarok én egyáltalán megvalósítani, ha azt sem tudom, hogy ki vagyok? És talán ismeritek Anthony de Mellonak ezt a rövid történetét: „Valaki megy a mennyország kapujába, és Péter azt mondja: ’Semmi akadálya nincs, hogy én kinyissam neked ezt az ajtót, ha megmondod, hogy ki vagy!’ És akkor megörül ennek az ember, hát mi sem egyszerűbb ennél, és azt mondja – ’Hát X.Y.-nak vagyok a fia’ ’Én nem azt kérdeztem kinek vagy a fia, hanem ki vagy?’ ’Jaj, hát én X. Y-nak vagyok a férje.’ ’Hát nem azt kérdeztem, hogy ki a feleséged!’ -és a többi, és a többi. Kiderül, hogy ahogyan magunkat meghatározzuk, szinte mindig valami féle kapcsolatot, viszonyt nevezünk meg. Még ha bemutatkozom, rögtön megjelenik az apám - a nevem okán -, megjelenik apukám, anyukám - akik a keresztnevet adták. Még a nevemet sem tudom úgy kimondani, hogy rögtön ne viszonyokat, kapcsolatokat mondjak, és így mutatkozzam be egy másik ember előtt.

És hogy éppenséggel mondhatnánk azt: nahát, mennyire nem is tudjuk, kik vagyunk; másfelől pedig azt is mondhatjuk, mennyire határozottan a kapcsolatainkban, és a kapcsolataink által vagyunk azok, akik vagyunk. És a ma emberének mi fontos? Hogy magát meghatározza. Mi szeretjük magunkat meghatározni, átélni azt a szabadságot, azt a kompetenciát, hogy én majd magamat meghatározom, és látjátok ki vagyok én? És éppenséggel az Istennel való kapcsolatban, ahogyan bemutatjuk magunkat Istennek, és fölismerjük magunkat; az Istennel való kapcsolatunk összefüggésében jelenik meg egy nagyon fontos dolog: hogy Isten előbb volt, mint mi. Hogy Isten megelőz bennünket, hogy Isten több mint mi. Hogy ebben a kapcsolatban magamra úgy csodálkozom, hogy igen; hogy van nálam több, s van nálam nagyobb, aki időben is megelőzött. Nem tudom, hogy szoktatok-e valahogy játszani a gondolatokkal; szüleitek élnek, vagy nem élnek, akárhogy is, de ha élnek, akkor arra gondolni, hogy milyen fölfoghatatlan, hogy ő már volt akkor, amikor én még nem voltam. Hogy ő már úgy élt, mint most én, és… fölfoghatatlan, hogy ő volt én meg nem voltam még. És aztán a szüleink meghalnak, legalább annyira fölfoghatatlan, hogy én még vagyok és ők már nincsenek, valahogy előbb voltak mint én, és időben megelőztek engem. És eszembe jutott egy film.

A filmnek egy jelenete egy fiatal nőről - harminc év körül -, azzal a mai világból jött vággyal, hogy magát meghatározza. És persze megzavarodik, mert azt sem tudja, hogy ki igazán. És összekuszálódnak a kapcsolatai, és visszamegy, a közép… a középiskolás korának a szereplőihez, helyszínére, és szinte olyan bemagolt szövegként újból és újból mikor találkozik valakivel, azt mondja: „Sikeres író vagyok, én írtam azt a könyvet, amiből olyan sok fogyott.” És akkor általában az emberek: „Jaj tényleg te írtad azt a könyvet? Nagyszerű, gratulálunk!” És látszik, hogy ez az az egyetlen szál, ami még tartja őt, hogy meg tudja mondani ki is ő valójában, mert egyébként nem tudja. És ez a fiatal nő bemegy a könyvesboltba, és keresi a saját könyvét, nyílván azért, hogy megint valahogy meg tudja határozni magát, hogy aznap is, valahogy, valahogy, valami legalább legyen, hogy ki vagyok én. És kapható-e ez a könyv? És legyint az eladó, ott áll egy hatalmas halomba. És hirtelen büszke lesz, hogy igen, ott áll hatalmas halomba. Azt mondja, hogy: „Igen mert eladhatatlan. Már régen lejárt, már nem veszi senki.” És egyszer csak lehet, hogy elvágják azt az egyetlen fonalat, ahogy az a fiatal harmincéves nő, még valahogy meg tudta magát határozni, hogy ez vagyok én; és akkor ezt mondja: „Tudja mit, akkor dedikálok önnek egy kötetet.” Hogy visszahozza azt az egyetlen szálat, ami még áll. És akkor azt mondja neki az eladó: „Bele ne írjon semmit, nem veszik vissza!” És hogy ez hogyan hat rá.

Hogy van annak egy mámora, gyönyörűsége, ahogyan szabadok vagyunk, és hogy megengedhetjük magunknak, hogy meghatározzuk magunkat, hogy kik vagyunk. És közben pedig milyen nagy dolog fölismerni az Istennel való kapcsolatunkban azt, hogy nem fenyegető ránk nézve. Fölismerni, hogy Isten volt már amikor mi még nem. Hogy Isten előbb volt mint mi, hogy Isten ebből a szempontból több és nagyobb, hatalmasabb, és hogy ilyen értelemben pusztán a létezése, az hogy van, meghatároz bennünket. És ez a fajta meghatározottság, amit nem mi határozunk meg magunkkal kapcsolatban, hanem amit fölismerjük, hogy hát ez így van. Hogy ez nem a szabadságunk ellenére van, vagy az ellen, hogy meg tudjuk mondani, hogy kik vagyunk, hanem hogy az éppenséggel milyen sokat segít nekünk.

Aztán a második gondolat, hogy valamilyen viszonyom van ezzel az Istennel, aki megmutatja magát, és akinek én bemutatkozom, akinek megmutatom magamat, és ő is megmutatja magát, és mi ez a viszony tulajdonképpen. És eszembe jut mindig egy kedves ismerősöm, hajnali hat órakor fölhívott telefonon. És fölvettem, mert gondoltam hatkor biztos nem véletlen. És azt mondja: „Feri én egész éjszaka nem aludtam, tegnap becsaptam az utolsó barátomat, engem most már biztos, hogy mindenki utál, és abba is biztos vagyok, hogy te sem szeretsz, úgyhogy nem is ezért hívtalak. Hanem azt mond meg nekem, hogy szerinted Isten szeret-e még vagy nem?” Ez a fiatalember egyébként nem volt egy vallásgyakorló keresztény ember. És azt kérdezem: ”Te hogyhogy ezt tőlem kérdezed reggel hat órakor, miközben te mindig fennhangon mondtad, hogy te nem hiszel Istenben? Mért lett ez neked fontos?” És akkor azt mondja hogy: „Azért, mert én, ott voltam a szenté avatásodon!” „Min voltál ott?” Hirtelen eszembe jutott, hogy: ”A papszentelésemen ugye!” Azt mondja: „Én ott voltam, én tudom, hogy min voltam, ne magyarázd már!” Szóval itt van egy ember, tízévente megy el egyszer templomba, és azt sem tudja min volt ott; de amikor megrendül, és azt mondja, én már az utolsó barátomat is becsaptam, egyszer csak milyen mélységből jön ez a vágy, hogy van még egyáltalán valaki, aki velem még pozitív viszonyban van? Még ha én egy gazember vagyok akkor is, van még valaki aki igent mond az életemre? És hogy milyen természetességgel kérdezünk túl, az emberi összefüggéseinken.

Tehát a második, hogyha bemutatom magam Istennek, ott megjelenek előtte és ő is megmutatja magát, akkor egyszer csak azt is fölismerem, hogy nekem nem mindegy, hogy ő, hogy lát engem. Hogy Istenem tulajdonképpen te mit gondolsz rólam, te hogy látsz engem? Szerinted én rendben vagyok, jó úton vagyok? Mondd meg, mondjál valamit kérlek nekem erről, mert nem mindegy! És azt mondhatjuk, hogy tényleg nem mindegy. Legföljebb valakinek egy-egy kivételes pillanatban tárul az föl, hogy én tényleg azt gondolom, hogy ez nem mindegy.

Aztán a következő, hogy ahogyan bemutatom magamat Istennek, és megmutatom magam neki, és ő is magát nekem, akkor egyszer csak fölismerem azt: hogy tulajdonképpen a kapcsolatom vele meghatároz engem. Hogy bizonyos értelemben megelőzi a szabadságomat, hogy nem volt szabadságomban az, hogy döntsek arról, hogy Istennel akarok-e kapcsolatban lenni, vagy nem. Vagy talán azt mondhatnám, azt még megtehetem, hogy azt mondjam: Isten én veled nem leszek kapcsolatban. De arról nem áll szabadságomban dönteni, hogy van-e a kettőnk között valami viszony; merthogy van. Hogy nem tartom vele a kapcsolatot, hogy nem szólítom meg, hogy fütyülök rá, vagy ezer dolgot tehetek, ebben szabad vagyok, de hogy ez a viszony létezik kettőnk között, ebben nem vagyok szabad.

Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ilyen értelemben a felelősségünk, hogy feleletre, válaszadásra vagyunk fölszólítva a puszta létezésünk okán, ez megelőzi a szabadságunkat. Hogy a felelősség és a kihívás jellege annak, hogy Istennel valahogyan egy viszonyban vagyunk; hogy ez fölszólít, kihív bennünket, meghív, válaszadásra, feleletre indít, hogy erről nem áll módunkban dönteni, hogy ezt akarjuk-e vagy nem, mert ez egyszerűen így van. Fölismerhetjük, hogy itt van egy eleve adott felelősségünk, kihívásunk, ami az emberi létezésünkkel van adva.

Néhány nappal ezelőtt nagy hatást gyakorolt rám az a film, amit lehet, hogy ti is láttatok: Diktátorok gyermekei. (Ma hosszabban fogok beszélni. Megpróbálom túlbeszélni a harangot.) És az, ahogyan egy diktátornak a fia találkozik a diktátor által megölt embernek a fiával. És ott egy órán keresztül látni azt, hogy hogyan küszködnek mind a ketten azzal, hogy nem áll módjukban megváltoztatni azt, hogy ki az apjuk, vagy ki az anyjuk. Hogy ez egy olyan viszony, ami van, és a szabadságomat ez nem veszélyezteti, mert a szabadságom abban van, hogy szabadon határozom meg, hogy ehhez az adottsághoz hogyan viszonyulok. Hogy ezt megtagadom vagy nem – elfogadom, átvívódom, megküzdöm –, hogy nagyon is van szabadságunk, de van amiben van, és van amiben nincs. És hogy valahogy akkor kezdünk el igazán megerősödni, megszilárdulni, ha már nem küzdünk azzal szemben, ami meghatároz minket. Ami bemutatkozott és azt mondta, így vagyok. De közben meg szabadon tudunk egy viszonyt fölvenni azzal, ami meghatározott.

A következő - már csak két pont van -, hogy az istenkérdés mindenképpen válaszra vár. Kapcsolódik az előzőhöz - ha akarjuk, ha nem - Carl Gustav Jung azt mondta ezzel kapcsolatban: azt én nem mondhatom és nem dönthetem el, hogy Isten van-e, vagy nincs, mert egy tudós ezt nem döntheti el… Túl van a tudomány illetékességi körén, de azt állíthatom, hogy az istenkérdés van. Hogy ezzel a kérdéssel - ha akarok, ha nem -, valamit kell kezdenem. Olyan lehet akár, hogy egyáltalán nem csinálok vele semmit, de a kérdés attól még van.

S akkor… Egy fiatal hölgy betegen született, és azon vívódott, és azon szenvedett, hogy mit kezdjen azzal, hogy ő más, mint a többiek; hogy ő talán nem normális, hogy ez nem természetes? És küszködött ezzel a kérdéssel, hogy én most ki is vagyok akkor, most szabad élnem, normális vagyok, egészséges, természetes, van jogom itt lenni? És akkor egyszer csak az orvos azt mondja neki: Tudja, végső soron magával semmi baj nincs; a fehérjéivel van a baj. És akkor ennek a fiatal nőnek fölcsillant a szeme, hogy akkor velem nincsen semmi baj, hogy akkor én rendben vagyok csak a fehérjék?

De nagy dolog, egy kérdésre, ami kikerülhetetlenül ott van az életünkben, hogy mit válaszolsz rá. Hogy egyszer csak megtalálok egy olyan választ, amivel lehet élni. Hogy lehet, hogy beteg vagyok, lehet hogy vívódom, lehet hogy szenvedek, küszködök – nem vagyok ilyen, nem vagyok olyan -, és találhatok egy olyan választ amiben nem azt mondom, hogy: baj van velem, vagy baj van Istennel. Hanem hogy a baj az van, de olyan választ adok, ami segít nekem élni.

És aztán az utolsó: akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen az, ahogyan bemutatkozom Isten előtt, és ahogy Isten is megmutatja magát nekem; az alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy ki is vagyok én, hogy magamat jól meg tudjam határozni. Eszembe jutottak a szüleim. Édesanyám ahogy megmondtam, hogy pap akarok lenni, meg apukám ahogy megmondtam neki, hogy pap akarok lenni – és most nagyon finoman szólva -, nem örültek neki. És hogy ez milyen keserűséget okozott nekem, hogy biztos ez is csak velem van így; és akkor egyszer csak az, ahogyan valahogy elfogyott alólam a talaj. Most éppen akarom a következő hatvan évemet valahogy élni; az apám, meg az anyám azt mondja, hogy: „Na, azt már nem!” Hogy akkor most hogy fogom ezt csinálni? S hogyan jutott az eszembe, hogy hát tulajdonképpen Isten megelőzi a szüleimet, hogy az Isten előbb volt, mint az apukám és az anyukám -, hogy Isten több, is mint a szüleim, és hogy éppenséggel lehet, hogy a szüleim nem mondanak rám igent. De Isten mondhat rám, de Isten mondhatja azt, hogy igen. És hogy ez az igen, ami az Istennel való kapcsolatomból jön, fontosabb is, mint bármi más. És szabad, hogy ez jobban is meghatározzon engem. És hogy aztán hogyan szabadított föl ez az alól a teher alól, hogy úgy kellett évszámra bemenni a papnevelő intézetbe – hogy talán ezt tudjátok -, hogy az édesanyám a papszentelés előtti éjszaka fölhívta kedves barátnőjét, hogy már csak egy este van, imádkozzunk, hogy valami közbe jöjjön!

De nagy dolog… Isten által meghatározottnak lenni. Hogy tudni, hogy ez ad egy nagyon szilárd talajt a lábunk alá és hogy éppenséggel ez elhordozhatóvá teszi azt, hogyha valami nem úgy van a világban, ahogyan azt nagyon szeretnénk. De nagy dolog, hogy először mások, és aztán mi magunk megjelenhetünk a templomban, és megmutathatjuk magunkat, bemutathatjuk magunkat. És hogy itt meghatározást nyerünk, hogy kik is vagyunk mi. És lehetőséget kapunk, arra, hogy fölismerjük, és megengedjük, hogy Isten elénk lépjen és megmutassa magát. De nagy dolog szabadnak lenni ebben a találkozásban. Szabadon életadóan viszonyulni ahhoz, ami egyszerűen csak van! Jézust bemutatták a templomban, Isten is bemutatta magát Jézusnak. De nagy dolog, hogy tudjuk, kik vagyunk!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János