Mt 5,13-16 - Évközi 5. vasárnap (A év)

Evangélium (Mt 5, 13-16)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni, lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket magasztalják mennyei atyátokat. (1:14)

Szentbeszéd

Föld sója, világ világossága, hegyre épült város: ezek a képek arról, hogy milyenné érdemes alakulni és alakítani magunkat. Mind a három képhez szeretnék gondolatokat fűzni, elsősorban történetek formájában.

Először akkor ahhoz, hogy milyenné alakulhatunk, alakíthatjuk, változtathatjuk, növelhetjük és nevelhetjük magunkat azzal kapcsolatban, ha szeretnénk a föld sójává lenni. S egészen konkrétan igyekeztem belemenni abba a képbe, ahogyan valaki azt mondja: milyen fontos az, hogy én táplálni tudok valakit. Hogy képes vagyok életet adni, vagy az életet fönntartani valaki számára azzal, hogy táplálékot nyújtok.

És talán a leginkább a szívem mélyén lévő élményem ezzel kapcsolatban egy ifjú feleség, egy fiatal édesanya, aki tartósan és súlyosan beteg, de éppenséggel tudta vállalni az anyaságot, a szülőséget. Igen ám, de ahhoz, hogy ő az áldott állapotát úgy tudja végigvinni, hogy az a magzatot ne károsítsa, ezért őneki nagyon sok gyógyszerről le kellett mondania, ami pedig az ő egészsége szempontjából fontos. De ő nagyon szeretett volna egy gyereket, meg kettőt, és azt mondta: akármennyire is rosszul leszek megbeszélve az orvossal lerakom ezt a gyógyszert és megpróbálom kibírni. S akkor azt mondta, hogy szinte minden nap egy újabb és újabb kínlódás volt azért, hogy gyereke születhessen és utána azt mondta: Megvan! Megszületett a baba! Szoptatni akarom. De már addig is azt lehetett látni, hogy minden napért megszenvedett. Minden napért megkínlódott. S ott volt mellette a férje, nem volt neki se könnyű, és akkor együtt megbeszélték azt, hogy milyen nagy dolog minden egyes nap, amivel szoptatni és táplálni tudja az édesanya a pici csecsemőjét. És akkor minden napért küzdöttek és minden nap ez a fiatal nő meghozta a döntést, hogy még egy napot bírom.

Talán leginkább ez a történet jut eszembe arról, hogy mit jelent, hogy keresztény emberként a föld sója vagyok, képes vagyok táplálni, az életet adni, az életet növekedni segíteni azzal ami éppenséggel én vagyok. Még akkor is, ha tökéletlen vagyok, ha gyarló vagyok és beteg vagyok, esendő vagyok és sebzett vagyok, tudom növelni, életet adni mások számára. (4:19)

Aztán a következő: Azért, mikor megsózzuk azt az ételt, azt nem csak élettani megfontolásokból tesszük. Sőt, ha az alapján mennénk, lehet, hogy alig sóznánk. Mindenesetre megsózzuk, hogy finom legyen. Hogy ízletes legyen. Hogy élvezhető legyen. Milyen nagy dolog a keresztény ember megmutatja ennek a világnak, hogy kell az életet élvezni. Hogy hogyan érdemes az életet élvezni. Hogy az élet nem egyszerűen csak kötelességteljesítések sora. Hanem az életet élvezni is lehet, még csak nem is pusztán örülni neki.

Ismeritek azt a csöndet? Amikor valami nagyon finom ételt eszik a család. Ismerős ez a csönd? Hát ennél a csöndnél világosabb kommunikációt nehezen tudok elképzelni. És ugye, mikor esetleg a háziasszony megkérdezi: Ízlik? Nem válaszol senki, mert eszik. Hát, azt az öt másodpercet se akarjuk, majd utána elmondjuk, hogy ízlik. És hogy milyen gyönyörű egyértelműség az, valaki készít egy ételt, ami finom! Élvezetes! És akkor egyszer csak minden szó elakad, és ahogyan esszük, és veszünk még egyszer, meg még egyszer, az magáért beszél.

De milyen nagy dolog ilyen keresztény embernek lenni! Nem kell állandóan szövegelni, meg mondani, meg így, meg úgy, meg amúgy. Azt az egyértelműséget keressük, ami vasárnap egy finom ebéd első félórájában van. Mindenki tudja, hogy ez jó. Egyszerűen most valami jó dolog történik, valami finommal, ízletessel találkoztunk, és ez bőven elég, nem kell hozzátenni egyetlen mondatot se. Magáért beszél. (6:29)

Aztán a harmadik most már a világosságról. Világosságot gyújtunk a házban, hogy mindenkinek világítson. Hogy mindenkinek világítson.

S a két rövidke történet: Az egyik, hogy hát hogy világos legyen valami! Megint csak akár utalás a második pontból, hogy ne kelljen magyarázkodni meg értelmezni, meg logikusan hogy van, meg... Hanem, hogy világos legyen, hogy oda nézek és azt mondom: Ez világos!

Eszembe jutott Jézus élete. Hogy képzeljük el Jézus életét úgy, hogy nincsen benne semmi hang. Csak kép. Hogy csak azt látjuk, amit tesz. Azt a három évet végignézzük egyetlen hang nélkül, pusztán csak azt látjuk, amit csinál. Nincs benne valami ragyogó egyértelműség? Nem kell ott semmit sem magyarázni. Hanem csak nézzük amit tesz, és egészen világos.

S akkor eszembe jutott egy serdülő fiatal, aki azt mondja: Tulajdonképpen akkor döntöttem el már úgy félig felnőttebb fejjel, hogy én is keresztény akarok lenni, – miközben egy hívő családban nőttem föl -, amikor egyszer csak arra jutottam, hogy nekem valami bizonyíték kell. Hogy a szüleim komolyan mondják, amit mondanak. S akkor egyszer csak azt mondta: Ha én egyszer apámat látnám, miközben ő nem látja, hogy én látom őt. És én látnám, hogy ő úgy imádkozik egyedül, hogy azt egyáltalán nem kifelé teszi. Hanem azért, mert az neki fontos. S akkor ez a serdülő srác elkezdte kicsit keresni az alkalmat, hogy hátha látja az apját úgy imádkozni, miközben az apja tudja, hogy senki nem látja éppen. És látta. S egyszer csak kiszúrta az apját, nem tudott arról, hogy látja. Jó ez nekem elég! (8:47)

A másik történet, ezt emlegettem nektek, volt egy fiatalember, aki azon gondolkozott, miután nem nevelkedett keresztény családban, hogy keresztény legyen-e vagy ne. S akkor azt mondja, hogy: Hát azért a papokon sok múlik. Na nem annyi amennyire ő gondolta. De azt mondta, hogy: Hát látom itt a papokat, bejönnek a templomba, térdhajtás, keresztvetés. Meg az elsőáldozó gyerekeknek mondják: bejövök a templomba, térdet kell hajtani, keresztet kell vetni. Na azt mondja ez a fiatalember: De megnéznék egy papot, amikor egyedül van a templomban. Hogy hajt-e térdet az oltáriszentség előtt, mikor nem látja senki. Vagány srác volt, egyszer bezárkózott a templomba. Azt mondta, ez nekem megér annyit, életem fog ezen múlni. Ha látom, hogy a pap, mikor egyedül van a templomban, térdet hajt, akkor rendben van ezt az irány viszem egy életen keresztül. Ott maradt éjszaka, reggel egy jó helyre elbújt és nézte, hogy mikor a pap jön: térdet hajtott.

A harmadik gondolat így szól: De nagy dolog, hogy ha valami olyan értelemben egyértelmű és magáért beszél, hogy így mondhatjuk: Hát látom! A napnál is világosabb. Nem kell, hogy mondjál ehhez bármit is. Látom. Láttam. És ennyi nekem elég. Mert olyat láttam, ami nekem elég. (10:22)

Aztán a következő. Nem tudom, ti hogy vagytok azzal, mikor hazaértek. És akkor mennyire természetes az a mozdulat, kulcs, ajtó, és már nyúlunk is a kapcsolóhoz. Hogy tulajdonképpen a sötét megállásra késztet minket. Hogy a sötétben elbizonytalanodunk, a sötétben megállunk és azt mondjuk: na óvatosan! A sötétben nem vagyunk biztonságban, vagy legalábbis nem érezzük magunkat abban. És milyen természetes: nyúlunk, fölkapcsoljuk a villanyt és na akkor otthon vagyunk. Lehet, hogy megmosolyogtok ezért: Miután mikor hazamegyek, ott engem mondjuk most így az egyszerűség kedvéért nem vár senki, ezért a következőre jutottam: Néha égve hagyom a lámpát. Megyek haza, kinyitok, már világos van. Várom magam. Gondosan energiatakarékos izzókat használok. És akármilyen megmosolyogtató még magam számára is amit csinálok, olyan jól esik! Hogy hazamegyek és nincsen sötét. S azt mondom, engem vár itt valaki. Én magamat. Vártam magam, hogy hazaérjek, ne kelljen megtorpanni a sötétben, hogy lehessek otthon, hogy otthonosan legyek. És milyen nagy dolog az, mikor úgy tudunk élni a világban, hogy körülöttünk az emberek otthon érzik magukat. Biztonságban érzik magukat. Otthonosan és biztonságban. És azt mondják: Na, valahogy vele együtt merek egy-egy lépést tenni. Nem torpanok meg, mint olyan természetesen a sötétségben. (12:21)

Eszembe jutott egy idős papbácsi az otthonosságról. Mentünk, másodéves papnövendékek voltunk és elhatároztam egy-két pap barátommal, hogy úgyis készülünk a papságra, hogy elmegyünk olyan atyákhoz, akik nagyon hitelesek számunkra, hogy közelből is megszagoljuk őket. És akkor elmentünk az egyik atyához, be voltunk jelentkezve, megvolt az időpont. Nagyon megörült nekünk, egy idős papbácsi volt, azt mondja: Jaj, hű, elfelejtettem az ebédet! Nem ebédelni mentünk de neki természetes volt, hogy ő ebédet ad nekünk, és akkor azt mondja: Várjatok, szaladok a közértbe! És nem lehetett őt lebeszélni. Tehát mi akkor ott beszélgettünk, jól elvoltunk adott nekünk ott valami rágcsálnivalót. És ő, egyébként a beteg lábával elment a közértbe és vett szilvásgombócot. És akkor beszélgettünk, elkészült, hát ennél az embernél otthon éreztük magunkat. Az, látjátok, hogy melyik pap mikor mit mondott, ki emlékszik rá? A szilvásgombóc maradandó. Arra most is emlékszem. Hogy annál a papnál otthon lehetett lenni. Ott biztonság volt. (13:43)

Na és akkor az utolsó: hegyre épült város. Hogy valami lehet nagyon nyílt, nagyon egyértelmű, magától értetődő, vállalható és ilyen értelemben természetes. Filmnek egy jelenete jutott eszembe. Egy amerikai férfi találkozik egy argentin asszonnyal. Az amerikai férfi, nem ismerik egymást, elkezdi mondani egy kicsit az életét. Hogy hát voltam házas egyszer, meg kétszer, és hát sok bonyodalom volt, nagyon vonzó volt a feleségem, közbe rengeteg konfliktusunk volt, és hát egyébként nagyon ügyes volt ebben, azt meg nagyon nem szerette... Hosszan hosszan mondja, az argentin asszony hallgatja őt. És akkor végül azt mondja ez a férfi, hogy tulajdonképpen szerettem én a feleségem. Válófélben voltak. Akkor erre az argentin asszony egyetlen mondatot mondott, a következőt: Az ember szeresse azt, akivel él. Megállt ott a levegő. Milyen érdekes, mi fordítva szoktuk mondani: Az ember azzal éljen, akit szeret. Ha már nem szereti, akkor… Az argentin asszony, mint egy hegyre épült város mondott egy mondatot. Az ember szeresse azt, akivel él! (15:11)

(Mennyei hangok.) Szóval akkor a zárómondat, a záró gondolat: De milyen nagy dolog az, hogyha nem csak vállaljuk, hanem vállalható is az, amit szívesen vállalunk. Ha nagyon nyílttá tehetünk valamit és az olyan végtelenül egyértelmű, hogy meg kell előtte állni és azt mondani: Valószínű ehhez nem kell hozzáfűzni már semmi többet. (15:46)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László