Életem értelme 1.

2014.02.11.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Még mindig az elégtelen önkontroll, önfegyelem összefüggésében vagyunk. De már most egy nagyon fontos rész-témát boncolgatunk. Ami, hát természetesen önmagában is óriási jelentőségű, nekem egészen biztosan az. Ez pedig hogy: ahogyan le tudtuk írni egy nagyon egyszerű folyamat-modellben, hogy akinek nincsen megfelelő önkontroll, önfegyelme, őneki éppen az a gyöngesége, hogy az impulzusok, késztetések, vágyak és a többi, és a cselekvések között nincsen elég hatékony gondolkozás. S miután a gondolkozás hiányzik, vagy nagyon töredékes, nem érhető el hatékonyan, ezért aztán azt látjuk, hogy olyan magatartásformákat gyakorol be, amik egyáltalán nem jók neki hosszú távon. És hiába vannak nagyszerű céljai, nem tudja értük például a pillanatnyi fizikai, érzelmi szükségleteit késleltetni. Így jutottunk el oda, hogy beszéljünk arról, (gyere nyugodtan, gyere, várnak rád! A szívem ma hasad, haj, megnyugodtam! ) Szóval: így jutottunk el oda, hogy megnéztük azt, hogy legalább hatféleképpen lehet gondolkodni. Legalább hatféle módon, de Bono alapján, ne kérjétek tőlem, hogy színes kalapokat mondogassak, mert mit tudom én, melyik-melyik. A fehér az az, hogy adatok, tények, információk. Piros: érzések, érzelmek, és a hozzá kapcsolódó gondolatok; fekete: kritikus gondolkozás. Na, most nem mondom el végig, a lényeg, hogy hatféleképpen tudunk gondolkodni, és ahhoz például, hogy hosszú távú életcéljainkat meg tudjuk valósítani, érdemes mind a hatféle gondolkozás módban jól begyakorolni magunkat. Mert például, hogy ha az értéket, lényeget nem tudjuk megragadni a gondolkozásunk során, akkor nem egyszer akár az Istenkapcsolatban, akár a családi kapcsolat rendszerben nehéz helyzetbe kerülünk. Kis dolgoknak nagy feneket kerítünk... na, akkor baj van! Jelentős dolgokat nem tudjuk megnevezni, stb... stb. És így jutottunk el oda, hogy a gondolkozás révén megragadható az, hogy az életünket miben látjuk meg, hogy az értelmes. És ezért a múlt alkalommal már az élet értelméről beszéltünk. És itt volt a nagyon fontos kezdő gondolatunk – és ezt nem győzöm hangsúlyozni -, ez pedig az, hogy nem a gondolkozásunkkal teremtjük meg az életünk értelmét, az élet értelme nem olyan, hogy leülök és addig-addig töprengek, míg „jajj, megvan! Megvan!”... Mondjad a fontos számot! 42. Ha valaki érti a szót: 42. Tehát az élet értelme nem abból a szempontból kapcsolódik a gondolatokhoz, hogy leülök, és addig gondolkozom, míg megvan, és azt mondom: 42. Hanem a gondolkozás révén megragadhatóvá, megfogalmazhatóvá tud lenni az élet értelme, de az élet értelme az, hogy értelmesnek látom az életem. S annak élem meg, az nem csak a gondolkozás szintjére vonatkozik, hanem az egész személyiséget átjárja, betölti, a tudattalan részeket is. És így idézgettük Viktor Frankl-t, aki azt mondja, az élet értelme személyes, kihívás és fölszólítás jellegű. Személyes, kihívás és fölszólítás jellegű. És akkor így jutottunk el oda, hogy el kezdtük sorba venni, hogy akkor miben és mi által ragadhatjuk meg az élet értelmét. Márpedig – még egy alapvető mondat, és aztán már bele is csapunk – hogy ha értelmetlennek találjuk az életünket, akkor szomjan halunk az édesvíz közepén. Lehet akármink, egyszerűen kimegy belőlünk az élet. És a leglehetetlenebb élethelyzetekben is, ha megvan az élet értelme, akkor ott tudjuk vinni az életet. Hát nem egy kis jelentőségű dolog! Jó. Az első ez volt: hogy amikor az életnek a folyamat jellegét képes vagyok fölfogni, és meg tudom mondani, hogy minek, mi volt az oka. Akkor ez lehetőséget teremthet arra, hogy miután fölismertem: „hát ez ezért van!”, ebben egyszer csak megragadhatóvá váljon az élet értelme. S emlékeztek, ezen játszottunk, hogy van olyan, hogy valaki pontosan meg tudja mondani, hogy minek, mi volt az oka, s egyáltalán nem találja meg közben az élete értelmét. S például a szenvedélybetegeket hoztuk példának, hogy a szenvedélybetegek (hát hogy is mondjuk?), segítése kapcsán a szakma egy analitikus megközelítésből indult ki, hiszen az egész lélektannak van egy analitikus gyökere. S akkor: na tárjuk föl jó alaposan, hogy mi vezetett el oda, hogy te hajlamos vagy a függőségekre, szenvedélybetegségre? S akkor minden iszonyú jól, pontosan föltártunk: gyerekkor, magzati kor, családtörténet, dzzzz... és semmi nem lesz tőle jobb! S az illető ugyanúgy iszik, mint előtte. S ezért például a szenvedélybetegekkel kapcsolatos segítésben a súlypont elkerült az okok föltárásáról a célok megnevezésére. Mert... gyakran látjuk azt, hogy éppenséggel valaminek föl tudom tárni az okát, s ez összekapcsolódik bennem az élet értelmességének az élményével, és van, hogy hiába tárom föl az okot, semmi nem történik. Tehát, van olyan, hogy megvan az ok, és kapcsolódik hozzá az élet értelme; megvan az ok, és nem kapcsolódik hozzá az élet értelmessége. Olyan is van, hogy nincs meg az ok, és bajban is vagyok, és olyan is van, hogy megvan az ok és megvan az élet értelme. Második nagy dolog. Például, ha az okok föltárása nem segített nekem, akkor jön a második nagy lehetőség, amiben meg tudom ragadni az életem értelmét, hogy megtalálom a célját. És hogy meg tudom mondani, hogy „ez a cél!”, egyszer csak... ezt sem ragozom tovább. De olyan is van, hogy meg tudom mondani az okot, megvan a cél, ... és semmi. Akkor jön a harmadik lehetőség, hogy miben tudom megragadni az életem értelmességét. Abban, hogy meglátok folyamatokat és összefüggéseket. És egyszer csak, hogy egy összefüggést felismerek. Elmélyül bennem: „Ja, hát ha ez így van, akkor értelmes az életem! Hát akkor van értelme az egésznek! Hát ha ez így így, így el tud rendeződni? Hogy ez így így alakult, s mindez egy célra irányulna? S ez valami rendezett egész? Jajj, hát ez remek!” Hú, hát még inkább, akkor! Szoktam emlegetni nektek, Magyarországon volt egyszer Családterápiás Világkongresszus. S a Családterápiás Világkongresszuson Böszörményi-Nagy Iván elnökölt, s akkor voltak nagy előadások, meg csoportos dolgok. És elmentem ott az egyik csoportos dologra, (ez volt 12 éve legalább). S akkor ott egy olasz kutatás a következő kérdést tette föl: „van-e valamilyen közös szál a családterapeuták családtörténetében?” Egyszerűen szólva: mi visz rá egy embert, hogy családterapeuta legyen? Mert átkozottul nehéz kenyér! Tényleg így van. Magyarországon is van a családterápiának egy-két atyja-, meg anya-mestere, s akkor egyszer végighallgattam egy nem is tudom hány órás kurzust, egy ilyen igazán zseniálisan jó családterapeutától, s akkor a végén az egészet így fejezte be: „úgy egyébként pedig azt mondom, maguknak, hogy jól gondolják meg, hogy tényleg ezt akarják-e csinálni? Mert ez nem egy könnyű munka!” S tényleg így van! Eszméletlen sok mindent kell tudni ahhoz, hogy valaki jó családterapeuta legyen. Na most. Na most: kutatás kiderítette azt, hogy... (ugye Olaszország azért is érdekes, onnan jön a Milánói Módszer, tehát az olasz családterápia egy nemzetközi hírű, egy zseniálisan jó, nem csak úgy... na.) Kiderült, hogy van közös szál, mégpedig az, hogy a terapeuták a származási családban túl nagy felelősséget kaptak valamikor. Adott esetben szülősítésben részesültek, tehát nem a gyerekkoruknak megfelelő mennyiségű felelősség került a vállukra, amit el kezdtek hordozni már gyerekkorban. És ez a túlzott felelősség, ami nem segítette őket, hogy gyerekek maradhassanak, hanem valamiképpen túlzottan – ahogy akár így is mondhatnánk, emlékeztek, John Payne gondolatával – hogy túlságosan is be kellett vonódniuk a felnőtt világba, ez egyáltalán nem tett nekik jót. Egyáltalán nem! Elvette tőlük azt, hogy lehessenek gyerekek, de közben kidolgozódott bennük egy készség, ahogyan egy öt éves, nyolc éves, tíz éves gyerek – mert nem lehet gyerek, és nem a matchboxot tologatja, meg nézi, hogy melyik a gyorsabb és melyik a klasszabb –, hanem lavíroz, egyensúlyozik az apja, az anyja, a nagymama, a tesók között és kifejleszti a különböző érzékeit. Hogy ez éppen alkalmassá teszi őt arra, hogy harminc év múlva családterapeuta legyen. És beüljön a székbe és készség szinten tudjon hangolódni öt személyre, képes legyen az összefüggéseket látni, folyamatokat elemezni, és ebbe magát jól belerakni. Úgy, hogy ott hatékony cselekvő legyen. Azt ugye tudjátok, ez nem nagyon hangsúlyoztuk, de hogy a gyerekek, hogyha a szülők nem hangolódnak rájuk, akkor a gyerekek hangolódnak a szülőkre, erről sokat beszéltünk. Mi ennek a következménye? Hogy gyerekként tulajdonképpen a személyiségünknek azokat a részeit dolgozzuk ki, amelyekre a szüleinknek szüksége van. Így aztán az olasz családterapeuták gyerekkorban kényszerűségből kidolgozták azokat a részeiket, amelyekből ma megélnek. Most képzeljük azt el, hogy egy családterapeuta rácsodálkozik arra az összefüggésre, mondjuk, ahogyan képződik: tulajdonképpen miért is értem én ezt? Miért van az, hogy a többiek csak úgy bámulnak meg lesnek? Fogalmuk sincs, hogy nyúljanak egy dologhoz, nekem meg ezer ötletem van? Ja! Alkoholbeteg volt az apám! S állandóan ötletelnem kellett, hogy mit, hogy kell csinálni, hogy kell lavírozni, ügyeskedni, összekötni, mértéket találni, egyensúlyozni. Tehát a harmadik dolog, hogy egyszer csak föltárul az életem értelme abban, hogy rájövök, hogy itt van egy összefüggés, és ez az összefüggés hogyan is járul hozzá az életemhez, s hogyan mutatja meg annak az értékességét, és értelmét. Ez volt a harmadik pont. Eddig jutottunk. És lehetséges, hogy valaki egy összefüggést meglát, és megleli rajta keresztül az élete értelmét. S a másik: meglát egy összefüggést, és nem történik vele semmi. „És? Kössz szépen! Kössz! Most akkor empatikus lettem! Na. Ezért csak érzékeny vagyok, s ez is csak púp a hátamra. Mások tudnak lazítani én meg állandóan: ööö... Nézem, hogy kivel, mi van. Ennek örüljek?” Ezt jelenti: az élet értelme személyes. Hát én már tök jól vagyok, ő meg egyre rosszabbul van. Akkor jön a negyedik pont: hogy az életem értelmét meg tudom lelni abban, meglelhetem abban, hogy egyszer csak az életnek valami lényegét meg tudom ragadni. Valami alapvető értékét. Amire akár az egész életemet rá tudom fűzni. S azt mondom: ez az! Például, papoknál nemegyszer ez történik. Van egy fiatal srác, éli az életet, s egyszer csak jön egy Isten-élmény, velem is ilyesmi történt, nem csak ez, de ez is. Akkor egyszer csak ott az Isten-élményben lényegre törően valami élményszerűen megjelenik. „Hát ez az!” Ezért érdemes! Ez annyira fontos, ez annyira értékes, el is mondom nektek, csak azt az egy szálat, mert rosszul vagyok, ha el kell mondanom ezt az élményemet, de tényleg ne! Ne kelljen már! De, de egy szálat szívesen elmondok. Hogy átéltem azt az élményt, hogy ha azt mondom Istennek, hogy nem leszek pap, ugyanúgy fog szeretni. Ugyanúgy! Hogy a szeretetét egy kicsit se változtatja, kisebbíti az, hogy ha én azt mondom: „ja, Uram, Te azt akarod, hogy pap legyek? Én meg nem! Én meg nem, úgyhogy nem leszek, és kész!” Isten nem szeret kevésbé! De ennek van egy ősi élménye bennem. És tulajdonképpen itt számomra föltárult Istennek valami lényegi tulajdonsága. Hát ilyen az Isten? Ilyen??? Hát, ha ilyen, akkor megyek! Hát egy ilyen Istent? Vicceltek? Hát kit, kit szolgáljak? Ugye, mint Kristóf? Megy, s azt mondja, „ a legjobbat szolgálom”. Ugye a Sátánnál úgy egy kicsit megbicsaklik, de aztán rájön, hogy van nagyobb. Egyszer csak föltárul valami nagyon-nagyon lényegi. Ahogy emlegettem nektek azt a valakit, otthagyta a feleségét, s akkor azt mondja: „most már tudom, mi a lényeg! Feleségem, meg a gyerekeim!” Oké. És mondtam nektek, hogy az élet értelmességének föltárulása mindig magában hordoz valamilyen konkrét-, és valamilyen metaszintet. Elnézést a kifejezésért! Itt a metaszint az, hogy már az segít az élet értelmességének a föltárulásában, hogy egyáltalán képes vagyok arra, hogy fölfedezzem azt, hogy van valami, ami lényeges.

Ahhoz képest, ami nem. Hogy egyáltalán: az életben van ilyen, hogy lényeges. Tehát, hogy az életben akkor van valami, amire azt tudom mondani, hogy ezért érdemes, azért meg nem. Hogy egyáltalán ilyen létezik. Jajj, ahogy a lelki atyám mondta, hogy: „igen, egy keresztény ember tudjon meghalni az igazságért, de ne akármelyikért!” Igényesen! Csipp-csupp dologért rögtön életedet adod? Ne már! Válaszd ki, hogy miért, hogy kiért! Jó. Ez azt is jelenti, hogy... ( Frankl ezt nagyon hangsúlyozza). Azt mondja, néha nincs más út az élet értelme fölfedezésének, minthogy meg tudom mondani, hogy miért érdemes szenvedni. Mikor nem tudok a szenvedésen változtatni. Nincs hatalmamban a szenvedést megszüntetni. Például: emlékeztek, hogy beszéltünk arról, két úgy vezet az élet felé: (most már egyszerűsítem) az egyik: hogy gyógyulunk; a másik: hogy belátjuk, hogy ebből sose gyógyulunk meg, és ezért még jobban kidolgozzuk az egészséges részünket. Azt mondjuk: ezzel a nyomorúsággal én már együtt kell, hogy éljek. Ez nem fog megváltozni! Ez olyan mélyen jellemez engem, hogy ezen nem tudok változtatni. Ez lehet egy belső dolog, vagy lehet az élettörténetnek valami hozadéka. Engem gyerekkorban súlyosan bántalmaztak. Ezen nem tudok változtatni. Emiatt aggódok és félek. Bizonytalan vagyok. Nehezen kötődök. Ezen gyökeresen nem tudok változtatni. De ki tudom dolgozni az egészséges részem. Egyre hatékonyabbá. Egy olyan ember, aki súlyos nehézségeket élt meg, vagy a személyiségének vannak nagyon sebzett részei, például azt mondja: hogy én a megszüntethetetlen szenvedésemnek meg tudom mondani, hogy mi az értelme. Hogy miért érdemes szenvedéssel együtt élni. Ha meg tudja mondani, hogy mi az a nagyon fontos dolog, amiért még szenvedni is érdemes, akkor tud élni.

Szuicid (öngyilkossági) krízisben volt valaki. Akkor beszélgettem vele, (ugye mindig aki életet nyer, időt nyer, vagy időt nyer, életet nyer) és akkor mindig húzd meg-ereszd meg, tapogatózás... ”Meg akarom ölni magam” – mondta. Igen, most nem tudom, hogy ez nem olyan-e, hogy Jung mondja, hogy fejfájás ellen megoldás a fej levágás, csak mondjuk visszafordíthatatlan. No, mit szólsz ehhez? Hát lehet, ezt meg lehet tenni, csak akkor nincs tovább. Nagyon komolyan elgondolkozott és azt mondja: „hát igen, (nem nevetett egy kicsit se, hát ettől volt krízisben) hát... attól függ, mennyire fáj a fejem. „ Hogy ez az, amikor valaki nem találja még a szenvedésének az értelmét. Ha ez ennyire rossz lesz, akkor ott már nem, ott már vége van. A másik ember meg ugye, mondjuk... hát igen. Valaki meg megy, és egy tudatos döntéssel belemegy a szenvedésbe. „Hiszen én vállalom a halált érted.” Hát akkor ez csak úgy lehetséges, hogy ő megtalálta a szenvedésnek az értelmét. De szenvedésben megtalálni az életem értelmét, az összefüggésben van azzal, hogy meg tudom mondani, hogy miért. Vagy kiért? Vagyis, hogy valami lényegi dolgot meg tudtam ragadni. Ezért a szenvedés nem teszi az életet értelmetlenné. Hanem az történhet, hogy valaki a szenvedésben nem találja meg az életének az értelmét. Vagyis, nem tudja megmondani, hogy miért érdemes. (Közelebb jövök hozzátok, ami azt jelenti, hogy sajnos tőletek távolodok, de most látszik, az élet ágas-bogas.)

Hosszú időn keresztül jártam mozgás-, és légzésbénult fiatalemberekhez, ami azt jelentette, hogy ők idősebbek voltak nálam, de se mozogni, se levegőt venni egyedül nem tudtak. És sokat beszélgettünk arról, hogy minél távolabbi viszonyban van valaki velük, annál inkább föl szokta tenni azt a kérdést, hogy így mi értelme van az életnek? Így? Hogy valaki egy egész életen keresztül fekszik egy ágyban? S ha meg akar fordulni, mint egy csecsemő, egy másik ember kell neki, hogy megfordítsa? Hogy nem tud egyedül levegőt venni? Mi értelme így az életnek? S ha megkérdezzük őket, hogy mi értelme az életüknek, azt mondják: „az élet nagyon csodás! Az élet gyönyörű! Élni akarunk! Ne vitassa el senki! Életre szóló tanulság volt egy húsz éves fiatalember számára ez: az élet értelme személyes! Ezért azt mondani, hogy az életnek nincs értelme akkor, ha ilyen, vagy olyan, ez embertelen! Azért ember-telen, mert az élet értelme személyes és te azt mondhatod kívülről, hogy én most kívülről úgy látom, hogy ha olyan helyzetbe kerülnék, mint te, én akkor nem tudnám megmondani, hogy mi az életem értelme. Ez kívülről van, innen nézve, most. Tenálad. És menj akkor oda hozzá és kérdezd meg, hogy mi az élet értelme, és ő meg fogja mondani. Frankl azt mondja, az élet értelme feltétel nélküli. Tehát nem akkor van, ha egészséges vagyok, fiatal vagyok, vagy keresztény. Feltétel nélkül van. Azt föl tudom fedezni. Ezért, amikor okoskodunk kívülről, hogy ki, milyen betegséggel, meg hátránnyal, meg minden... hogy úgy neki az jó-e, vagy nem, valami olyasmiről okoskodunk, amihez valójában nekünk nincs jogunk. Gondolkodhatok rajta, de ezzel, ha én hozok döntéseket egy másik ember helyett, elvitatom azt, hogy ő megtalálhatná az élete értelmét abban a helyzetben. Majd... mit tudom én, tizedik pont lesz, hogy az élet értelmének a megtalálását egy kultúra segítheti, vagy akadályozhatja. Például ezekben a kritikus helyzetekben nagyon látványos – majd erről fogok fogok beszélni. Annyira bennem van, tudjátok a Béla, ő is egy ilyen mozgás-, és légzésbénult volt. S emlegettem őt nektek, képzeljétek el, hogy olyan egyenes volt a háta, harminc valahány éven keresztül feküdt egy ágyon, hogy az összes bordája olyan egyenes volt, mint az ágy lapja. Hiszen a saját súlyától az összes csontja egyenes lett. Mikor Bélát betettem az ágyba, az olyan volt, hogy egy ilyen lapot fogtam meg. Az ő háta olyan volt, mint egy lap. Egyetlen testrészét sem tudta mozgatni a nyelvén kívül. Ez volt az egyetlen. A nyelvébe tudott fogni egy fakanalat, s a fakanállal tudta nyomkodni a fölhelyezett távirányítónak a gombját. S így képes volt csatornát váltani a TV-n. Illetve, odatettek neki egy könyvet, akkor a fakanállal képes volt lapozni. Ennyit tudott! És hogy ha megkérdeztem: „Te Béla, mi az életed értelme?” Gondolkozás nélkül tudott válaszolni. S ez az ember derűsen élt! Semmire nem volt képes. S derűsen élt! Emlékeztek, hogy mit mondott az élete értelméről? Pár éve mondtam J. Rettenetes – tudom, hogy ilyenkor kiröhögtök mindig! De ezt elmondom, hogy: Baba utcában történt ez, ugye, miután légzésbénult volt, ezért lélegeztető gép, vagy vastüdő, vagy nem. Valamilyen lélegeztető gép. Ugye többféle van. Az egyik közvetlenül adja, a másik pedig a tüdőhöz csinál egy vákuumot, és az passzívan... Na most, azért, hogy ha áramkimaradás van, ne haljanak meg, volt egy generátor. Ugye, ha áramkimaradás van, akkor bekapcsolt a generátor. Egyszer megtörtént ebben a kórházban az, hogy áramkimaradás volt és a generátor nem kapcsolt be. Ezért Béla megfulladt. Klinikai halál állapotába került, és ott találkozott Jézussal. S akkor Jézus azt mondja neki: „Béla, légy szíves, menj vissza, és mondd meg, akivel találkozol, hogy találkoztál velem. Sütty! Bekapcsolták a generátort.. Dzzz. Visszajött a Béla, s ha valaki bement a kórházba csak úgy, sertepertélt, látogatóba valakihez, akármi... Akkor a Béla kedvesen szólt: „van öt perced? „ S akkor, értitek? Hát ha valaki ott van, akkor általában:”persze van!” Akkor leültél öt percre – tudom, mert velem is megcsinálta – De! Én se hozzá mentem! Mentem valakihez, s ő a mellette lévő ágyon feküdt. Mentem, és akkor szólt: „van öt perced?” És akkor – kedves volt, mert a szobatársa tudta, hogy ez hogy szokott menni. Nézte és ott bólogatott: „nyugodtan menj a Bélához öt percre. Akkor leültem, s ő azt mondja: „el szeretnék neked valamit mondani! Egyszer elment az áram, generátor nem kapcsolt be, én megfulladtam. Klinikai halál, Jézussal találkoztam, azt mondta, Béla menjél vissza, mondd el mindenkinek, hogy találkoztál velem. Nagyon köszönöm, hogy ideültél és ezt meghallgattad.” Semmi többet nem akart. Nem mondta, „és akkor ha megtennéd, nem tudom, ezt, vagy azt... ” Semmit. Nem. Nagyon köszönöm, hogy ideültél, tényleg 5 perc, látod, nem is volt annyi. Azt mondta, „ez az életem értelme”. Pontosan tudta, hogy ez. És ha egy hétig nem jött senki, nem jött, majd jön valaki. Mondta, van-e 5 perced? Elmondta és ... . Na. Tehát, ha a szenvedésben megtalálom az értelmet, a szenvedés az életet nem teszi értelmetlenné, sőt inkább fordítva: nem egyszer azt látjuk, hogy éppen megtalálhatom, hogy a szenvedésen keresztül hogyan ragadható meg számomra az élet értelme, hogy miért érdemes szenvedni. Mi az, ami megnehezíti az életet? Az, ha úgy szenvedünk, hogy annak nincs értelme, vagy ha úgy szenvedünk, hogy nem látjuk az értelmét. Mind a kettő lehet. Most ez csak ilyen konyhabölcsesség magunk között. Az az élményem, hogy a legtöbb ember egy csomót szenved tök értelmetlenül, feleslegesen, értelmetlenül. Tenném össze a kezem, hogy hagyd már abba! És ahol érdemes volna szenvedni, azt meg nem vállalják. Ez nagyon-nagyon gyakori. Tehát például az a fajta gondolkozásmód, amiben fölfedezem a lényeget, hogy na ezért érdemes szenvedni, azért meg egyáltalán nem. Hú, de azért nem érdemes, ezt nem érdemes, azért meg igen! No. Következő: na itt egy pici szemléletmód váltás is történik, hogy az élet értelmét nem csak fölfedezhetem, az nem csak föltárulhat, hanem az életnek adhatok is értelmet. Hííí, de gyönyörű ez! Hiszen ember vagyok! Nem vagyok minden szabadság nélkül, ezért nem kell tehetetlenül várnom, hogy az élet értelme föltáruljon. Vagy addig keresek, míg bele nem botlok: hűűű, pont itt volt, hű de szerencse, hú de mákom van, hogy pont itt volt! Hanem megtehetem azt, hogy az életnek értelmet adok. Ez az egyik legszebb dolog! Hogyan tudunk az életnek értelmet adni? A döntések révén. A döntéseinkkel. Visszakanyarodok az egyik ilyen kedvenc témánkhoz. Az igazi. Szeretjük ezt a témát, az igazi. Még kimondani is pezsgő! Hát kivéve, hogy ha nincs meg... Hogy minden kapcsolatban el szokott jönni egy pont, amikor a következőre van lehetőségünk, ez pedig az, hogy most már tudatosan, annak tapasztalatában, hogy milyen is vagy, úgy döntök, hogy te vagy az igazi. Hogy én azt eldöntöm. Hogy én szerelmes voltam beléd, együtt jártunk sok évig, megkértem a kezed, egy csomó mindent nem láttam, ezeket már látom, amit akkor láttam, azt meg most nem látom, pedig egy kicsit könnyebb lenne J. Az mondja egy kedves feleség – tegnap beszélgettem vele. Krízisek kerültek elő. Azt mondja: hú azért a férjemmel volt egy-két mélyrepülésünk. Tudjátok: neurotikus allergia. Hát ha már a kulcsának a zörgését hallom, rosszul vagyok! És akkor azt mondja: Na azt találtam ki, hogy amikor együtt voltam vele kettesben, én semmi szerethetőt nem láttam rajta. Egyszerűen semmit. Ezért aztán kitaláltuk... együtt szenvedtek. Tényleg, tehát, hogy volt bennük egy ilyen elszántság, hogy valamit. Kitaláltuk azt – mert ez nekem nagyon segített – hogy igyekszünk nem kettesben maradni. Ugye ez a folyamat-elv: ugye, hogy egy folyamatba ágyazva bizonyos dolgoknak nagyon van létjogosultsága. Azt mondta: egy valami segített nekem, hogy baráti társaságokba jártunk. Volt egy kisközösségünk, egy nagyobb közösség, és én ott azt csináltam, hogy semmi pénzért nem voltam ott se a férjemmel. Tényleg! Ne, hát még ott is? Hanem újból és újból megfigyeltem, ahogy mások kapcsolódnak a férjemhez. És az derült ki, azt láttam, hogy férjemet emberek szeretik! Tényleg, nagyon furcsa volt nekem és ráadásul megvalósíthatatlannak is tűnt, de azt nem mondhattam, hogy a férjem nem szerethető, mert láttam, hogy a szomszédasszony kifejezetten jóban van vele. A helyzet nem fordult tragédiába, hanem az derült ki, hogy a feleség nagyon ösztönösen, nagyon ügyesen rátalált valamire. Hogy azt figyelte, hogy a férjében van szerethető értékes dolog, de ezt csak mások látják, ő nem. És ő ezt kezdte megfigyelni és elismerte annak a realitását, hogy amiben ő most van a férjével, az biztos nem a realitás egésze, mert látni valóan van, aki szereti a férjét, ami nem azt jelenti, hogy egy hős, hanem hogy szerethető a férje. Szóval. Kapcsolatokban, beleértve az Istenkapcsolatot is, elérkezhet egy pont, amikor az által tudom megragadni az életem értelmes voltát, hogy döntést hozok. És azt mondom, akármi is van most, van egy élettörténetünk, minden, én ezt most eldöntöm, hogy te vagy az igazi, és maradsz is. És tudatosan, a döntés nyomán igazinak látlak, és úgy is – most mondom így – bánok veled. És amikor valaki a másikhoz úgy közeledik, hogy ő az igazi, mert azt eldöntöttem, az szerintetek létrehoz egy realitást, az megteremt valamit, megszül valamit? Hát hogy a csudába’ ne! Vasárnap emlegettem egy argentín filmet. Nem biztos, hogy argentín volt, nem tudom. A film az biztos. És volt benne egy ameriai házaspár, éppen válni mentek Argentínába, nem azért, mert sok pénzük volt és elegánsan akarták csinálni, hanem mert a nőnek a szeretője egy argentín focista volt. Ezért mentek Argentínába válni, hogy ott rögtön folytatódjék az élet – már a nőnek. No és a férfi meg egy ilyen teljes brrrr... és ott a szállodai szobában egy idősebb, nála idősebb argentín asszony tett- vett, egy olyen tangólédi. Vagy. A lédi nem jó kifejezés. Egy „szenyóra tángó.” Mondja ez a csávó ugye a mi világunkból: hát tudod, a feleségemmel kedveltem is, és nagyon nagy volt a szerelem, és tetszett is, de rengeteget vitatkoztunk... Kibírhatatlan ember... állandóan... azért így éltünk, úgy éltünk... Végighallgatta az argentín nő. Egyetlenegy dolgot mondott: „az ember szeresse azt, akivel él!” Ezt mondta: Az ember szeresse azt, akivel él! Bement? Ez egy olyan tangós dolog ám! Úgy odaállok és akkor... azt úgy eldöntöm. És elkezdtem játszani tényleg ezzel, hogy a mi kultúránkban mennyire egyértelmű az, hogy azzal élek, akit szeretek. Nem így van? Hát csak azzal élek! Hát hülye vagy? Hogy olyannal éljek, akit nem szeretek? Hát azzal élek, akit szeretek! Ja, már most nem szeretlek, akkor nem élek veled! Ilyen egyszerű! Hát ki mondja azt, hogy értelmes dolog egy olyan valakivel élni, akit nem szeret? Hát ez a leglogikusabb, hogy mi így élünk, és ez a legtermészetesebb. Na, szóval, azzal élünk, aki szeretünk. S ha nem szeretjük, nem élünk vele. Hát aki ebbe beleköt, az nem normális! Halljátok, hogy lehet másképpen is? Akivel élek, azt szeretem! Hát mit csináljak vele? Nem egy őrültség? Vele élek, de utálom, vele élek, de gyűlölöm, vele élek, de bosszút forralok ellene. Vele élek, és... . Emögött ez a... ez tetszik! És a... mikor, csak azért, mert húzok egy ívet itt. Ugye benne van a papságomban, hogy volt egy pár Istenélményem, és akkor na, hú, föltárult, hogy Isten akkor is szeret, ha nem akarok pap lenni... hű, ez szép! És akkor eltelt 8-10 év, és arra jutottam, hogy azt hiszem, hogy én hülye vagyok. Erre jutottam. Erre párszor már jutottam! De aztán mindig túl is jutottam rajta. Tényleg, úgy válságban voltam és azt mondtam: „hát én nem vagyok normális, hogy azért, mert volt valamikor egy ötperces élményem? Ezért lettem pap? Hát hülye vagyok én? Meg vagyok én bolondulva, kergülve? Hát eszemnél voltam én? Ezért nem lesz feleségem, gyerekem, meg semmim, mert átéltem valamit? A homloklebenyem túl-aktivitása ide vezetett nálam? Hát én nem vagyok eszemnél! És akkor, ebbe a válságba föltettem a kérdést. „Rendben van, de, akkor ha nem ez alapján az élmény alapján élek, mert hogy nem vagyok normális, akkor melyik alapján? Jó, akkor ezt nem! Ezt nem! Tényleg nem! Ez egy őrültség volt a részemről. Egy elhamarkodott döntés. Két évem volt benne. Akkor melyik?” S akkor el kezdtem sorra venni az összes életélményemet. No ez, szép! Eseményt, meg élményt, ezt szépen összeraktam, életeseményt, meg élményt, s azt mondtam: hát ha dönthetek, hogy melyik élményre alapozom az életemet, csak erre. És itt tulajdonképpen egy döntést kellett hozni.

Legalábbis én így éltem meg. Tehát itt az élet értelme nem adta magát, hanem én eldönthettem! Húúú! Az élet értelmével kapcsolatban mi emberek, – ez egy csodaszép dolog – hogy a döntéseink révén értelmet is adhatunk az életnek. Ezért, hogyha valaki meg akarja spórolni azokat a döntéseket, amelyek rá hatást gyakorolnak, könnyen kicsúszik az élet a kezünk közül. Ha valaki pont azt mondja: érdemes úgy próbálni élni, hogy nem hozunk nagyon súlyos döntéseket, mert az nagyon meghatározó. Ugye, akkor majd nem leszek elég szabad! Ma sokan ezt hiszik. Próbálok csak olyan nagyon finoman döntéseket hozni, hogy még minél nagyobb szabadságom legyen. És végül: tulajdonképpen mit csinálok itt? Hogy ez mi ez az egész? Miért érdemes itt lenni? Jó. (Nincs órám. Ó, most féltek, ugye?) Jó. Aaaa... aaa... Mi a metaszintje a döntéshozatalban föltáruló vagy megadható élet-értelemnek? Az, hogy a döntéssel tulajdonképpen állítom magam, realizálom magam, kifejezem magam, azt is mondhatnám, hogy a létezésbe hozom magam. Bennfoglaltam, azt mondom, hogy akarom, hogy legyek! Ismét döntöttem arról, hogy vagyok. Kierkegaardnak van azért egy zseniális gondolata: „az élet döntés és döntés.” Vagy-vagy. Egy ilyen vastag könyv. Azzal már lehet sok levelet nyomtatni vagy bélyeget szárítani közte lehet. Jó. A következő: hogy az élet értelmének adása, nem megkeresése, megtalálása, fölfedezése, föltárulása... adása a cselekvés révén. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen helyzetben, hogy ennek mi a célja, mi ennek a lényege, hogy ez mivel, hogy függ össze. Halvány gőzöm sincs! Egy valamit tudok: becsületes maradok! Egy valamit tudok, ezt én akkor is fogom csinálni! Egy ilyen sorsfordítóan nehéz történelmi helyzetben látjuk azt, hogy van, aki elveszti a cselekvőképességét és belepusztul abba a borzalomba, ami őt körülveszi, és egy másik ember azt mondja: na, álljuk csak neki embereket menteni! És elkezd embereket menteni, anélkül, hogy meg tudná mondani, hogy mi az oka ennek az egésznek, mi lesz majd ennek a célja, hogy ez honnan, hova vezet, meg hogy mi ennek a lényege. Gőzünk sincs! Ezt gyönyörűnek találom az emberi természetben, hogy elakadunk az okkal, a céllal, a lényeggel a folyamattal, mindennel, és meg tudjuk adni az életünk értelmét az által, hogy cselekszünk. Nagyon hálás vagyok ezért a mozgás-, és légzés-bénult testvéreimnek! Azért, mert amikor már agyonfilozofáltam magam, amire volt hajlamom – és még nem gyógyultam ki belőle – tehát még nagyon rossz végem is lehetett volna, akkor elkezdtem begyakorolni magam abba, hogy valami, amiről gőzöm sincs, hogy miért a hely nem elég, és miért így, és miért a gyerekparalízis és akkor miért bénul meg és miért mentik meg és hogy él, és ennek mi értelme van? S Marikához, ahová a legtöbbet jártam, kérdeztem tőle: Te figyelj, Marika! Hogyha te nem lennél beteg, akkor tulajdonképpen mit csinálnál? Mit csinálnál? Rám néz, és azt mondja: Feri, én ezt nem árulom el, mert kinevetsz. Bárcsak úgy tudta, hogy nem nevetem ki. S akkor azt mondja: tudod, Feri, én egészséges lennék, illatszer boltban lennék eladó. Ezt mondta. Hű, de bennem van ez! Illatszer boltban lennék eladó. Micsoda vágy ez! És most... Lehet, hogy volt a környezetetekben olyan idős, vagy beteg ember, aki elhagyta magát, s azzal egyenes arányban, ahogy elhagyta magát, úgy szép lassan, egyszerűen, tulajdonképpen szinte ilyen élő halottá vált. És lehet, hogy ismertek a környezetetekből olyan valakit, aki azt mondta: amit tudok, azt megcsinálom. Ameddig tudom, ezt én megcsinálom. Hogy gyakran megyek betegekhez, meg idősekhez. Hogy milyen más az, hogy csöngetek, és akkor hallom, hogy bentről kiabál a néni: „megyek már”! S akkor tudom, hogy az öt perc. Legkomolyabban! Tehát mire ő egyáltalán fölkel, föláll, a járókeret, a papucs, a másik papucs, egyik lába, másik lába, mert eddig csak a papucs volt meg, de most a lába is... s akkor mire odaért... már volt egy ilyen forgatókönyv, elintéztem egy telefont, mert tudtam, hogy az öt perc. És akkor hallottam, hogy elhúzza a láncot, még onnan egy perc volt, mert akkor még a kulcs, és sose találta, mert volt két kulcs, ez a kulcs, az a kulcs... és iszonyatosan ideges voltam ettől. Hát ez nem igaz! Még nyolc nénihez el kell mennem, és akkor... hát kinek van erre ideje??? Neki! Na, de most. És akkor olyan kedves volt az a néni, mert mikor szerintem látta, hogy én ilyen pukkadásig feszültem, hát egy ilyen papi attitűddel, eltöltött engem valami és akkor olyan kedvesen elmondta nekem: tudom, hogy lassú vagyok, de tudod, olyan nagy dolog az, hogy még ki tudok menni. Hát mindig mondják nekem a plébániáról, hogy Margitka! Miért nem tetszik kulcsot adni? De hát tudnék én! De, hogy olyan nagy dolog az, hogy én kijövök és akkor kinyitom! És akkor megértés pillanatát fölhasználtam: „akkor csináljuk azt, hogy kifelé viszont már nálam van a kulcs!” Tényleg így volt, és akkor megállapodtunk, hogy én belátom, hogy ez milyen nagy dolog, hogy ő föl tud állni, ki tud menni, ki tudja nyitni, ez nagy dolog! Hát értitek? Hát ez volt az egyik legnagyobb dolog, amit én tudtam neki adni, hogy megvártam és megbecsültem azt, amit ő még meg tud csinálni. Utána beszélhettem neki 25 percet az Evangéliumról, nem ért annyit, mint hogy ő megélte velem kapcsolatban azt, hogy én nagyra becsülöm, hogy ő föláll és kijön. Értitek ezt, hogy mi ebben a szép? Hogy a szöveg az sehol nem volt ahhoz, hogy én azt méltányoltam! Na de a kölcsönösség jegyében mondtam neki: „Margit néni, akkor csináljuk azt, (mert mindig be is zárta. Ugye. „Ki tudja, valaki még bejön!”) hogy kifelé nálam van a kulcs, én kimegyek, kinyitom, bennhagyom, és akkor majd a maga tempójával odaér és bezárja, de addig én már egy másik helyen leszek. És ezt olyan jól kitaláltuk, hogy ez így működött. Tehát akkor a következő, hogy a cselekvésben megadni az életnek az értelmét, hogy sokan és megint csak egyébként, ezt csak úgy mondom, mert tudom, ezt már ismételgettem... megyek is, már megyek is tovább! Hogy hányan és hányan vesztegelnek, hogy kívülről olyan könnyen megmondjuk, hogy annak a beteg gyereknek már nincs is értelme az életének, meg idősen nem érdemes, meg úgy nem érdemes, anélkül, hogy őket megkérdeznénk. És hogy ugyanígy, hogy milyen sokan tudnak vesztegelni, hogy ülnek, és „nem, nem addig nem csinálok semmit, ameddig az élet nem tárja föl, hogy miért a betegség, addig addig én méltánytalannak érzem ezt az egészet és kikérem magamnak!” Perbe’ vagyok az Úrral és ahh! Nem. Ameddig ez van, gyerekek betegek, addig nem tárgyalok! Hát sokan vannak így! Büntetésből nem megy templomba. Tényleg, tényleg! Hát megharagudott egyszer Istenre. És, miért, változott valami? Bizonyított? Hogy elakad az élet, ha nem cselekszünk! Néha tényleg azt látom: semmilyen más választ nem tudok adni szenvedésre, nyomorúságra. S egyszerűen nincs semmilyen válasz. Szavakban semmilyen válasz nincs. Én nem tudok ilyen választ. Magamnak nem tudok ilyen választ. Lehet, hogy neked egy jó mondat jó, vagy célba talál, vagy te találsz egy mondatot, de az nem az én mondatom. Én elfogadtam azt, hogy bizonyos helyzetekben nekem semmilyen szöveg nem elég. Sőt ideges leszek rá, dühös leszek. Nekem senki ne mondjon erre semmit! A világban tapasztalható rosszal szemben nekem nem érv, hogy „Isten azt csak megengedi”. Na kössz!!! Hát egy szülő nem engedi meg, hogy a gyerekével akármit csináljanak. Akkor nekem ne mosdassák Istent azzal, hogy ő nem akarja a rosszat, csak megengedi. És a rosszat ne varrjuk az emberek nyakába se! Azt nagyon gyakram hallom, papok ezt szívesen csinálják. Igen! „Ja, ha nem lennénk ilyenek, nem lenne annyi szenvedés!”. Igen, nem lenne annyi, de akkor is lenne! Azzal mi lesz? Az kinek a sara? (Fütty!)És amikor a Sátánra utaljuk a rosszat, azzal csak kikerültük a problémát. Csinálunk egy akkora kurflit, aztán már el sem látunk odáig. Számomra a rosszra ne adjon senki okos választ. Inkább elhordozom azt, hogy nem tudok rá választ, nem tudok, de cselekedni tudok. Rengeteg mindent tudok csinálni, válaszom nincs ez szál se. Ez most nekem számít, lehet hogy nektek nem. De pl. ebben én nagyon fölfedeztem az élet értelmét. Hogy tudok cselekedni és a cselekvésben föltárul az élet értelmessége. És kész. Nem tudok okokat, célokat, folyamatokat, lényeget, összefüggést, semmit nem tudok. S hogy jól megvagyok anélkül, hogy tudnám! Nagy szabadságot ad ez! Pedig olyan „agyas” vagyok – egyébként. Jól van? Ezért nagy jelentősége van serdülőkorban, hogyha olyan közegbe tudunk kerülni, vagy ifjú korban, ahol tudunk cselekedni másokért. Kiszolgáltatottakért, betegekért, szenvedőkért. Mert valahogy beépül a személyiségbe az, hogy nem csak agyalni meg filozofálni lehet, meg valahogy felelőst keresni, meg szenvedni, hanem csinálni valamit. Ennek nagyon nagy jelentősége van. Ifjú korban erre ráállni. Úgyhogy: hurrá, hurrá, a Karitász Csoport! Idős korban sem késő! Tényleg! Hát az milyen szép tud lenni, mikor az egyik idős asszony ereje minden megfeszítésével elkészíti Karácsonykor a beiglit és átviszi egy öregasszonyhoz. Ismeritek az ilyesmit?”Szegény! Lakik itt egy öregasszony. 85 éves, Ili néni. Hát itt lakik szegény, olyan nyomorult! Ha én nem csinálnám neki a beiglit, ki vinne neki?” De mire előkészíti, három nap. Jól van, na. Meg Ottó bácsi jut eszembe, hát ezeket már annyiszor mondtam, most nem tudom, mintha nem készültem volna, pedig készültem! Csak... Itt van egy csomó, még a felénél tartok. Ottó bácsi egy vak bácsi volt. Ez azt jelenti, hogy nem látott. Igen, ez egy ok-okozat. S mentem hozzá egy nap – minden hónapban elmentem hozzá – becsöngettem. Ha, jöttem Ottó bácsi! S akkor azt mondja: jajj, Ferikém, vagy Ferenc atya, kedves Feri atya! Hogy annyira örülök, hogy Te eljöttél, most együtt tudunk imádkozni, meg megáldoztatsz, de ha lehet, akkor már kezdjünk is neki, mert nagyon sok dolgom van! Hát azért ez csak érdeklődővé tett az élet ilyeténféleképp való folyása iránt. Mondtam: Ottó bácsi! Egy lakótelepi lakásban lakott, egy Óbudai garzonban, vakon. Ottó bácsi, mi lesz ez sok munka? Azt mondta: tudod Ferikém, úgy van ez, hogy hát kialszom magam. Reggel 7-kor már mindig fönn vagyok. Mindig meghallgatom a reggeli hetes híreket, mert az hosszabban mondják, és akkor tudom, hogy kiért kell imádkozni. Hát te Ferikém! Hogy ma mi minden volt! Húúú!!! Úgyhogy arra jutottam, hogy ne húzzuk most itt az időt azzal, hogy te jössz, meg beszélgetünk, meg jó vagy velem... jó. Mikor megyek a sekrestyébe, olyan kedvesek a sekrestyések, nem tudom, erre vannak szocializálva, hogy nem tudom, hogy ki csinálja ezt velük, mert én nem! Hogy jönnek és adják a ruhát. Ugye ezeket a papi... darabokat. Nem győzöm őket lebeszélni erről, hogy figyeljetek, hadd csináljam, amit meg tudok még csinálni! Engem föl ne öltöztessél! Hát nézz már rám! Jó. Csak magamra bírom ölteni! Oké? Következő: a... mikor... most nem az értelem adásnál vagyok, visszatértem a másik dimenzióhoz: értelem föltárulása. Hogy az értelem föltárulása élmények és érzelmek nyomán. (Mennyi az idő? Hogy ez még föltárul ma nekünk, vagy nem?) Negyed tíz! Hű, a betyárját! Hát akkor ez még bele fog férni, ezt még föltárjuk! Szóval. Megemlegettem múltkor, kaptam a színházjegyet. El is mentem rendesen. Fölöltöztem: kockás ing. S akkor ott egy mai magyar darab. És. És... na.. Egy szereplőjéről szeretnék beszélni meg egy másikról. Két fiatal nő, végigfut a darabon a szál, mind a ketten áldott állapotba kerülnek. Az egyik el akarja vetetni, a másik pedig kényszeresen mindent meg akar neki adni, hogy egészséges legyen. És az az anya, aki el akarja vetetni a gyerekét, a legabszurdabb ötletei vannak, hogy miért nem szüli meg, meg miért nem kell neki, meg.. Meg.. Végül úgy dönt, a nőgyógyásznak a tanácsára, hogy szülje meg és adja örökbe. Na ezt el tudja fogadni, hogy őneki ehhez semmi köze, jól van, megszülöm. És akkor a darabban van egy jelenet, ahogy ez a fiatal nő a szülés után fölhívja a nőgyógyászt, aki elmondta neki, hogy akár úgy is lehetne, hogy szülje meg, aztán majd oda tudja adni valakinek. S azt mondja: Jajj drága Margit, Margit! Dr. Margit! Annyira köszönöm, hogy az mondta nekem, hogy szüljem meg és adjam örökbe. És az történt, hogy amikor megszültem, akkor a kezembe adták a babát, hát az olyan élmény volt, minden eldőlt! Ott minden eldőlt abban a pillanatban! Minden eldőlt! Jajj, Margit néni! Nagyon köszönöm! Ez azt jelenti, hogy a másodperc tört része alatt egy élmény valaki számára föltárja az élet értelmét: itt a gyerekem! Dehogy adom bárkinek! Szóba se jön! Megvan az életem értelme! Itt van, föltárult egy hatalmas élményben! Tehát az is lehet, hogy egy élményben föltárul az élet értelme, anélkül, hogy az értelmünkkel bármit is, bármit is tudnánk erről mondani. Mert nem változott meg semmi, csak az élménnyé lett. Hejj, azért az nem rossz, hogy élményszerűen föltárul, az nem rossz, nem rossz! Jó. Jó. Jó. Következő: hmmm... Az élet értelme, ahogyan föltárul az által, hogy kapcsolatban vagy közösségben vagyunk egymással. Most eszembe jut az az amerikai filmekben újból és újból visszatérő jelenet. Lerágott csont. Ott áll Arnold Schwarzenegger. Vagy Bruce Willis, teljesen mindegy, tehát valaki ebből a fajtából, ebből a föláldozható fajtából. Áll és akkor lehet tudni, hogy vissza kell menni a szigetre, mert ott van a nő, be van zárva a börtönbe, 87-en őrzik, egész biztos, hogy bele fog halni! De van egy szál... és akkor ott van a többi föláldozható. S akkor azt mondja. Szláj... de még inkább Chuck. Azt mondja: „ti maradjatok, ezt senkitől nem kérhetem! Én megyek!” És hogy folytatódik a jelenet? Ki ő? Mondjatok egy nevet, akit még nem mondtam! Tessék? Azt mondtam. Egy új nevet. Hogy? Steven Segal! Kés? Charles Bronson! Úúú, hát nem, már nem! Ő már nem! Ez az anakronizmus ez megfeküdte a gyomrom! Jó! Hát ott áll, s akkor azt mondja Jack Lee: ketten vagyunk ismerősek és akkor jön a harmadik és nő. És akkor mindig van, mert ez benne van, ezt csak így lehet... van egy ilyen ötödik csávó, aki mondta, ő nem, ez egy hülyeség! Menjetek, ha akartok! Én nem megyek, az biztos! Akkor mindenki megy, így állnak, én is vagyok olyan hülye, mint ti! Ez mi? Van egy ember, aki azt mondja: ennek van értelme! Hát ha ő azt mondja, ennek van értelme, akkor én csatlakozom hozzá. S minél több ember azt mondja, te, hát ennek van értelme! Az a közösség, ami ilyenkor kialakul, abban, ahogyan elkezdünk kapcsolatban lenni egymással, s azt mondja, nem vagyok egyedül! Ahogyan fölismerem azt, hogy nem vagyok egyedül, ennek kapcsán az életnek az értelme valahogy megragadhatóvá lesz. Nem úgy van-e önismereti csoportokban számtalanszor, hogy valaki elmondja, hogy az élet nagyon nem jó, de nagyon! Hát ha nem mondtam volna még, hát nagyon nem jó az élet. Nem tudom mondtam már? Mert most egy kicsit úgy nem vagyok magamnál, mert nagyon nem jó az élet. Nem is látom, itt vagytok még? Szóval.. Akkor csak mondom, nem jó az élet, aztán majd beszéljetek ti bármiről. S akkor vele szemben ül valaki és azt mondja. Hát szerintem sem jó az élet. Mire az előző azt mondja: húú, jól van akkor, jól van akkor, nem vagyok egyedül. Hát ha kettőnknek nem jó az élet, úgy lehet csinálni. Ha egyedül nem jó az élet, úgy elviselhetetlen. De ha neked sem jó? Hát akkor gyere pajtás! Így hogy együtt rossz, az egész más! Teljesen másképp látom így! És ez tényleg így van! Ez tényleg így van! Vagyis, hogy az életnek az értelmes volta föl tud tárulni az által, hogy kapcsolatban vagyunk, hogy kapcsolódunk egymáshoz, hogy valami közösséget élünk meg, hogy azt élem meg, hogy nem vagyok egyedül, és ha nem vagyok egyedül, akkor tudom csinálni. Volt egyszer az egyik egyházközségben egy munkatársam (csak nem tudom, hogy mennyi az idő, hogy jut-e erre még időm? ) akkor csak jut erre is. Hát ez a mai nap, tudjátok, mindent kizsigereltek belőlem. Volt egy munkatársam Terézvárosban. S akkor az történt, hogy ő egy olyan hogy is ... szóval... küszködött az élet értelmének megtalálásával, én meg nem annyira, és akkor láttam rajta, hogy tulajdonképpen nagyon kevés is elég neki, hogy cselekvőképes legyen. De ha azt a keveset nem kapja meg, akkor egyre rosszabbul lesz. És ő ilyen forgatókönyv-szerűen, minden Karácsony, Húsvét, meg Pünkösd előtt egyre rosszabbul lett. Hát ezt így már lehetett látni, ott voltam három, négy évig, már láttam, hogy egyre... és mindig Karácsonykor lett a legrosszabbul, azután Húsvétkor, azután Pünkösdkor. Valószínűleg azért lett kettő között kicsit jobban, hogy mindig rosszul lehessen Karácsonykor, Húsvétkor, és Pünkösdkor. Ez hozott egy ritmust az életébe. És annyira emlékszem, volt egy pont, hogy én meg: gyerünk, annyi mindent kell csinálni! És eszembe jutott ez az ember, tulajdonképpen elég fárasztó hallgatni, hogy milyen rossz az élet. Mi lenne, csinálnék valamit, és akkor Nagyböjt kezdetén leültem vele: te tudod mit, gyere, meghívlak egy vacsira! Engem? Persze, gyere, eszünk! Beszélgettünk, minden.. Lement a Húsvét. Teljesen másképp csinálta! Én csak lestem! Semmi kiakadás, pusztítás, ordítás, szemrehányás, semmi! Húsvét vasárnap vasárnapi mise után odajön, azt mondja: Feri nagyon köszönöm azt a vacsorát, mert akkor megéltem, hogy nekem ezt a Nagyböjtöt nem kell egyedül csinálnom. Én egyáltalán semmit nem csináltam vele. Annyira bennem van ez! Végig tudott csinálni hat hetet abból, hogy „nem vagyok egyedül”! Ja, hát ha nem vagyok egyedül? Akkor megy; ha egyedül vagyok, az ágyból nem bírok felkelni. Hejj, most már tényleg befejezem. Most már táruljon föl számotokra az élet értelme valahol máshol! Nem csak itt van, máshol is van! Tényleg, tényleg kicsit elfáradtam, cuppantok mindenkit. Még, még, még ebből van. Még egy nagyon izgalmas rész van... aki még most ilyen beborultan megy haza... hogy na, nekem... (69:15)
Lejegyezte: Béres Andrea