Életem értelme 2.
2014.02.18.
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Érdekes hatással van rám ez a csönd, ami itt elterült köztünk. Sokféle érzést hozott bennem elő. Egyikről sem akarok beszélni, mert hiszen nem azért jöttem, hogy arról számoljak be, hogy mit érzek, hanem, hogy egy nagyon fontos témában menjünk tovább, ami nekem egyébként szívem csücske, és örülök nagyon annak, hogy rendszerbe sikerült foglalnom most mindazt, amiről részenként olyan gyakran beszélek. Ez pedig az, hogy az élet értelmét hogyan tudjuk megkeresni, megtalálni vagy megadni. A saját életünk értelmét kijelölni, megnevezni, értelmet adni. Hogy mind a három is lehetséges. Hogy megkereshetem, megtalálhatom, és értelmet adhatok. Ugye, ez a nagy témánk.
És aztán ezzel összefüggésben alapvető mindaz, amit Viktor Emmanuel Frankl mondott, hogy az élet értelme föltétel nélküli. Nemcsak a fiatalok életének van értelme, nemcsak az egészségeseknek az élete értelmes, és a többi, és a többi. Hogy az élet értelme kihívás és fölszólítás jellegű. Tehát személyes, kihívás és fölszólítás jellegű, és nincsen semmilyen föltétele. Ez az alap, amiről indultunk, és innen néztük meg, hogy egészen konkrétan, a leghétköznapibb, de sokszor legkritikusabb élethelyzetekből kiindulva milyen módon találhatjuk meg, kereshetjük meg, nevezhetjük meg, adhatjuk meg az életünk értelmét. Szerintem ez elég jó kis téma. (01:59)
Ráadásul azért, mert a tapasztalat azt mutatja... (Ez egész jó, így megyek, még így is látok mindenkit. Csak az a baj, ha ide nézek, ott nem látok senkit. De ha idenézek, akkor meg jobbra-balra nem látok senkit. A perifériás látásom nem elég jó. Így már valami!) Szóval, az foglalkoztat bennünket nagyon, hogy az életünkben mekkora jelentősége van annak, hogy az élet értelmét megtaláljuk, megkeressük, megnevezzük és megadjuk. Mert Maslow piramisa... Tudjátok, hogy már Maslow által is kiegészítettetett. És ő maga, aki egyébként érzékeny volt mindarra, amit észrevételként mások mondtak, mikor ő leírta, hogy legalapvetőbb emberi szükséglet, egyáltalán életben maradni, túlélni, táplálékhoz jutni, és aztán utána... S hát mintha ennek a piramisnak a legtetején volna ilyen úri huncutság, hogy önmegvalósítás. S akkor milyen sokan mondták neki azt, hogy na, na, na! Az élet nem igazolja, hogy ez csak így van! Hát hiszen vannak hősök! Vannak olyanok, akik éppenséggel vállalnak éhezést, szomjazást, biztonságuk teljes elvesztését másokért. Hát akkor náluk ez fölborult, akkor ők nem normálisak? S erre nyilván azt mondta, hogy de, nagyon is normálisak. S maga Maslow is kiegészítette ezt a piramist, és azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen éppenséggel az ember voltunkhoz és ahhoz, hogy az életünk értelmét megtaláljuk, azok az élmények nagyon nagy segítségünkre vannak. Amikor az a klasszikus, nagyon egyszerű fölállás, hogy 'ameddig nincs kaja, ideges vagyok', és 'ameddig nem kaptam vacsorát, nem tudok normálisan beszélni a feleségemmel' - hogy ez lehet másképpen is. Ezek az élmények nagyon sokat segítenek ahhoz. (04:10)
És visszafelé is látjuk, ahogyan most két héttel ezelőtt a 46 éves amerikai hollywoodi színész Oscar-díjastul, mindenestül megölte magát. Éppenséggel ő mindent birtokolt abból a klasszikus piramisból, ahogy Maslow ezt legelőször fölírta. Volt mit enni, volt mit inni, volt háza, gondolom, nem egy, nem kettő, volt mindene, ami ehhez kell, hírnév, siker, egymillió lájk - hogy hívják, Seymour? Ezt rátok bízom. - Ez akkor azt jelenti, hogy éppenséggel az életünknek nem egy pillanatában azt fedezzük fel, hogy mindenünk meglehet abból az alapvető piramisból, és azt gondoljuk, hogy az életünknek semmi értelme nincs. És mi ezt keressük. Hogy mi az, ami értelmet ad akkor is az életnek, ha mindenünk megvan? Ez sokkal izgalmasabb, mint egy egész életet arra fecsérelni, hogy legyen meg mindenünk. És amikor valaki véletlenszerűen elérte azt, hogy mindene megvan, akkor rájön, hogy az is kevés. Hogy nem is azon múlt az élet, hogy mindene megvan-e vagy nem! És egyébként pedig gondoljunk azokra, akik valamilyen születési rendellenességgel érkeztek a világra, a múlt alkalommal beszéltünk erről. Akkor nekik esélyük se lenne. Akkor az egész életüket azzal kellene tölteni, hogy egy olyan hiánnyal küzdenek teljességgel nyilvánvalóan vereségre ítélt harcot, amiben csak veszíthetnek. Mert őnekik már sosem lesz kezük, vagy sosem lesz lábuk, ők már sosem lesznek egészségesek, és a többi. Azt is mondhatnánk akkor, hogy nem érdemes az életet elfecsérelni arra, hogy mindenünk meglegyen. Hát erre biztos nem! Hanem inkább azt érdemes megtalálni, ami sokkal fontosabb annál, mint hogy mindenünk meglegyen. Ez izgalmas, nem? Hogy van valami, ami fontosabb annál, hogy mindenünk meglegyen. Hát ez nekem tetszik! (06:34)
És akkor így... gyorsan, csak ismétlés, ismétlés.
Első: hogy nehéz élethelyzetekben egyszer csak elkezdünk okokat keresni - de mi az oka ennek? És megtalálunk egy okot, és megnyugszunk. Hát ez az, akkor rendben van!
De van, hogy valamilyen ok feltárása nem segít nekünk. Erről beszéltünk. Akkor keresünk valami célt! Sose tudjuk, mi volt az oka, attól még az életemnek lehet célja. És mikor megtaláltam az életem célját, egyszer csak jól vagyok, bár az okokat sosem tudom meg.
De lehet, hogy ez is kevés. Lehet, hogy tudok okokat, meg tudok nevezni célokat, és nem elég. És szükségem van arra, hogy a lényeget meg tudjam látni. Hogy ezért érdemes! Hogy ezért meg ezért nem érdemes. Lehet az egy értékes cél, hogy az így legyen, és nekem mégsem érdemes ezért. De van valami, amiért érdemes, ez a lényeg.
Aztán, hogy valami összefüggést tudok látni, s azt mondom, fú, hát ha ez így van... Ahogy meglátom az összefüggést, egyszer csak valami elrendeződik bennem. Hát hogy egyáltalán van valami rend? Ugye, hogyhaösszefüggésben tudok látni valamit, vagy folyamatiságában tudok látni valamit, egyszer csak önmagában attól, hogy így látok valamit, lesz egy olyan benyomásom, hogy rend van a világban. Vagy valami rendezettség van. Akkor lehet, hogy valami rendező is van, ha már valami rendezettség van. Akkor valami helyet tudok találni magamnak ebben a rendben vagy rendezettségben. (08:23)
Aztán beszéltünk arról - ez aztán igen izgalmas két pont volt, hogy nemcsak kereshetjük, kutathatjuk, föltételezhetjük és megtalálhatjuk az életünk értelmét, ami fontosabb annál, hogy mindenünk meglegyen, hanem az életünknek értelmet adhatunk is. És itt két dolog volt nagyon kiemelkedően fontos, és úgy tűnik, hogy néha vagy az egyikre, vagy a másikra, vagy a harmadikra van szükségünk. Aki mindig csak azt tudja, hogy a célok által talál az életének értelmet, lehet, hogy egy ponton ez nem lesz elég, és valami új működésmódra lesz szükség.
S akkor emlékeztek, hogy képes vagyok dönteni. Hogy a döntésem révén értelmet adok az életemnek. Nem egyszer az történik, hogy valaki elvész az értékek világában azért, mert mindig, amikor döntéshelyzetben van úgy igazán és komolyan, akkor azt a döntést nem akarja meghozni azért, mert azt mondja, hogy ha döntök, akkor bizonyos értékeket kizárok az életemből, azok már úgy sosem lesznek benne. Ezt nem akarom, és ettől káoszba fullad belül az élet. Nagy dolog. Nagy dolog döntések révén értelmet adni az életemnek. Ez nagyon nagy emberi teljesítmény.
De szeretnék rögtön néhányotokról embertelen terhet levenni. De erre iszom egyet. Ez pedig az, hogy szoktam nektek mondani azt a fölismerésemet, amikor például a Mammutban egyszer csak valaki kedvesen integet nekem: "Feri, Feri, helló, emlékszel még rám?" És igen, nem szerda volt, ilyenkor mindenkire emlékszem. És akkor kedves köszöntés, látszik, hogy örült nekem, én is örültem neki, és mielőtt belebonyolódtunk volna valamibe, azt mondja: "Hát tudod, hogy te eskettél engem vagy minket!" Igen, tudom. Második mondat: "Ó, már nem élünk együtt!" És csak ezután értünk közel egymáshoz. Tehát a kézfogásomban benne volt már a zavar, hogy na, most mi van... na, ez is egy ambivalens érzés, hogy 'Szia, de örülök neked, a nemjóját neki' , most azt sem tudom, hogy viszonyuljak hozzád, most mire reagáljak? Tehát ilyenkor, látjátok, a folyamat-orientáltság nagyon hasznos. Tehát akkor szakaszolok. 5 másodpercig örülök, mert mégiscsak az is reális, utána 'Aj, de szomorú vagyok! Ezt nem esik jó hallani! De nagyon örülök, hogy találkoztunk! De hát ez a hír egészen lesújt...' S akkor szakaszolva valamit sikerül megélnem, különben káosz lesz idebent. De majd erről még szeretnék beszélni.
És ezek az élménynek vezettek oda, hogy egyszer leültem.. Tudom, hogy többször is, most nem nagyképűsködni akarok, hogy mindig állva élek. Leültem, és elgondolkoztam azon, hogy most körülbelül az az ezer házaspár, akit eskettem - ez durva, nem? Igen, egy kicsit ráhúztam. Mikor életem első esküvőjén túlvoltam... Tényleg így volt, nem mondanám, hogy nagyon önfeledten tudtam ott lenni, ezért átérzem mindenkinek a kínját, aki az esküvőn nemcsak örül - s akkor azt mondja, jóba vagyok azóta is velük, együtt vannak! Gratuláltam nekik: "Hát, ez nagyszerű volt!" És azt mondja a fiatal férj, volt már akkor fél órája férj. "Feri, mi most elindulunk egy minőségi munka irányába, neked a mennyiség marad". Látnoki képességekkel bírt, tényleg így... (13:04)
Elkezdtem ezen töprengeni, ahogy egymás után a Mammutban megszólítottatok azzal, hogy már nem éltek együtt. Hát ez sokféleképpen szólított meg, de hogy mit csináljak ezzel, meg jaj, nem tudom, mi van! És aztán föltettem azt a kérdést, hogy egyáltalán, ti komolyan gondoljátok ezt?! Igen, volt bennem egy ilyen dühödt kérdés. Hogy én ott bevetem magam, ti meg ott csak lézengtek? Nincs jobb dolgotok épp aznap, és akkor... De akkor szembesítettem magamat az élményeimmel, hogy talán egy-két kivételtől eltekintve, ahol valami nagyon nagy zavarodottságot láttam, az volt a benyomásom, hogy amikor valaki azt mondja, hogy én téged - most nem merek senkire sem nézni, tehát akkor rád nézek - hogy én téged feleségül veszlek, hogy az komolyan hangzik. Hogy nem... így mondhatnám: a válások arányában nem hallottam komolytalanul ezt a mondatot. Hanem komolynak hallottam ott és akkor. Nem hallottam ki, hogy hát... S akkor ez sokat segített. Rájöttem arra, hogy aznap biztos komolyan gondolta. Tényleg, ide jutottam.
És ezért, mikor azt mondjuk, hogy döntés révén meghozni az életünk értelmét, megnevezni, megjelölni, akkor minél kevésbé van szilárd önazonosságunk, annál nehezebb a dolgunk. Ha egy belső szétesettségben vagyok, nincs valamennyire szilárd identitás, önazonosság, nincs, aki döntsön. Ha nagyon gyenge itt benn a főnök, aki azt mondja, hogy így lesz, és utána ez a hang itt elérhető belül, akkor aznap van úgy, meg egy hétig, és aztán annyi minden lesz még, hogy...
Tehát az egy nagy terhet jelenthet valakinek, hogy éppen azon küzd, mondjuk egy fiatal ember, hogy egyáltalán megszilárduljon az identitás. Hogy egyáltalán legyen bent valami tartás. Azt mondogatjuk neki, hogy döntsön... Mire föl? Inkább, hogy kire föl? Nincs belül, aki döntsön! Vagy még ha születik is döntés, nincs, aki tartsa magát hozzá. (15:48)
Mikor fiatal pap voltam - ah, régi szép idők! - akkor volt bennem egy naivitás, amit kívülről nagyon megerősítettek sokan, hogy az a baj, hogy a mai fiatalok hosszan húzzák ezt a serdülőkort, hogy harmincig... Tényleg, azt tudjátok, hogy a szakirodalom erről beszél? Harmincat mond! Harminc éves korig elhúzódó serdülés. S utána lép be az ifjúkorba! Sose halunk meg! Hát, ha ezen múlna... Tulajdonképpen van benne valami logika. Tehát, ha most a többségünk már 70-80 évig él, végül is...
Tehát azt a gondolatomat is át kellett vizsgálnom, hogy miért volna jó az, hogy huszonéves fiatal embereket ráveszünk, hogy mindenképpen házasodjanak meg. Hogy ez tulajdonképpen miért is jó? Na, egy valami miatt biztos jó, a biológia miatt. Amiatt biztos. 24 év - az már a csúcs. Ez a realitás, utána már a dolgok nehezülnek. Ez önmagában egy belső konfliktust teremt, hogy biológiailag huszonévesen volna érdemes szülni, és ráadásul nem egyet. Biológiailag úgy volna jó. De egyébként a személyiségfejlődésben 30 évesen lépek az ifjúkor kapujába - a kettő között van egy nagy feszültség. Miért hoztam ezt ide? Azért, mert akkor nagy kérdés, hogy érdemes-e valakit rávenni 25 évesen, hogy hozzon már meg egy döntést, mikor nincs, aki belül döntsön, vagy ha van is, annyira instabil... (18:07)
Tehát: döntés révén értelmet adni az életemnek, és megnevezni ezt az értelmet a döntésem révén.
Aztán az nagyon izgalmas lehet, hogy újra dönteni, vagy elköteleződni a döntés mellett. De már erről is beszéltem, nem akarom most ezt hosszan ragozni. Van egy pont mindig, amikor rájövünk, hogy dönteni nem elég. Mert elköteleződésre van szükség. A döntés időben való megvalósulása az elköteleződés. Tudok ilyeneket, ez....
És a másik, ahogy értelmet adhatok az életemnek, nem mindig csak keresek, meg kutatok, meg hol van, segíts már, hol van... hanem azt mondom: fogalmam sincs, hogy mi az oka mi a cél, milyen folyamat, milyen összefüggés, semmit nem értek, de én akkor is így és így cselekszem. Hogy a tetteimmel megadom az életemnek az értelmet. És az értelmét megélem a tetteim révén. Hogy lehet, hogy van betegség a világon, nem tudom, miért kell ennek lenni, hogy gyerekeknek miért kell betegnek lenni. Nem tudom, és nem tudom, és nem értem, de: mondhatom azt, hogy lehetőségeim szerint cselekedni fogok a beteg gyerekekért. És ahogyan nekiállok cselekedni, egyszer csak nem egy elméleti kérdésbe, mint valami vákuumba beszippantva tehetetlenkedek, hanem azzal, hogy cselekszem, kinövöm ennek a kérdésnek ezt a teoretikus, kínzó részét, s rátalálok arra, hogy tudok így értelmes életet élni. A cselekvés révén. Akkor értelmet adok az életemnek. Ez a kettő kihagyhatatlan. Vannak nagyon sokan, akik mindent megtesznek, csak nem döntenek és nem cselekednek. Nektek akkor nehéz egy idő után. Sokan vannak - látom ezt - úgy ülnek, ülnek, s várják, hogy valami megszülessen. De már az nem úgy megy; ott már szülni kéne. Emlékeztek a sok-doktor kedves hölgyismerősömre. Komolyan! Hát olyan sok esze van! A hajában több ész van, mint az egész fejemben! Legkomolyabban! És amikor szült, hát ismeritek a történetet, nem? De! Na, hát akkor jó, akkor megyünk tovább. (20:54)
Csak a gyors ismétlés kedvéért. Tele volt a feje okossággal, mit hogyan kell, és mikor kell, és mikor nem kell. És persze, miután nagyon okos volt, tudta, hogy ő csak egy anya. Ezért nyilván a szülész orvos tudja a legjobban, hogy mi hogy van. S akkor megbeszélte vele, hogy az orvos mindig megmondja, hogy mikor mit kell csinálni, mert hát ő a szakértő. És tényleg így volt. Szült, és időnként kikérdezett: "Most?" S az orvos ezt csinálta vele, fél óra, egy óra, s mindig mondta, most ez, most az, most így, most úgy. Amikor nyolcadszor kérdezte, hogy "Doktor úr, most?" Akkor az orvos azt mondja: "Hát most már szülje meg!" Ennél jobban nem tudom elmondani, hogy mit jelent az, hogy most már hagyd a fejedet! Most már jöjjön ki az ő feje. Most ne a magad feje körül keringjél, hanem segíts valakinek megszületni. Aztán majd visszatérsz a fejedbe, nem tudom, mi történt az előző 10 percbe, de lett egy gyerekem. Na, most hogy vagy? Jó. Tehát döntés, cselekvés.
Akkor idehoztuk azt, hogy van, hogy az élet értelme föltárul egy élmény nyomán, miközben tulajdonképpen nincsen megértés. De az élet értelme megjelenik. És hoztam azt a példát, hogy egy édesanya, aki tényleg végig úgy volt, hogy el akarom vetetni a babámat, csak már nem tudta elvetetni, mert már negyedik hónapban volt, és amikor meglátja, ahogy a kezébe adják, egyszer csak azt mondja: "Hát teljesen világos! Hát itt van!" S egyszer csak élményszerűen benne van, hogy az életének van értelme, hát itt a baba! Nem értett meg semmit, csak élményszinten megragadhatóvá vált számára, hogy itt az életem értelme. (22:52)
És akkor beszéltünk arról, hogy van, hogy az életünk értelmét a kapcsolatokban leljük meg olyan értelemben is, hogy fölismerjük azt, hogy nem vagyunk egyedül. S ez hirtelen föltárja: Ja, ha nem vagyok egyedül? Ja, ha veled is megtörtént? Ez veled is volt? Akkor úgy el tudom hordozni. Milyen sokan voltak - átéltek valami borzalmat. S azt mondták: az lesz akkor az életem célja, hogy elmondom mindenkinek, hogy ezvan. Vagy hogy ez volt. Hogy tudják meg az emberek, hogy ez volt. És már nem is az az érdekes, hogy ez énvelem megtörtént, mert velem ez már megtörtént. Hogy ilyen értelemben nem magam miatt mondom el, hanem azért, hogy mindenki tudja, hogy ez megtörtént, és hogy lehetőség szerint én hozzájáruljak ahhoz, hogy másokkal ne történjen meg.
Így az élet értelme föltárul abban, hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak mások, és ahogy másokhoz kapcsolódok, ez elkezdi föltárni az életem értelmét. Frankl biztosan valami olyasmit is hozzátenne, hogy ebben jól megmutatkozik az, ahogyan értelmet adunk a szenvedésünknek. Hogy lehet nagyon gúzsba kötötten szenvedni, és nagyon szabadon szenvedni. Tehát, ahogy rátalálunk arra, hogy nem vagyunk egyedül, ez adhat értelmet az életnek. Pusztán a rátalálás. Nem vagyok egyedül. Hogy veled is megtörtént. Na. Jó.
Most behoznék még néhány teljesen máshonnan való megközelítést, és utána egy témában szeretnék elmélyülni, ami egy nagyon fontos szempont, hogy hogyan tudom megtalálni, megnevezni, és dönteni, és cselekedni az életem értelmére vonatkozóan. De előtte egy fontos mondat. (25:23)
Mikor ezt mondom nektek, hogy fogja a babát a kezében, akkor nagyon sokan hajlamosak ezt úgy kifejezni, hogy "Itt az életem értelme!" S akkor ránéz a babára. Képzeljük el, hogy szerelmes vagyok, ránézek valakire, és azt mondom: "Te vagy az életem értelme!" Ez nagy tévedés! Ezt fontos kimondani. Az, hogy az emberi kapcsolatok révén megtalálni az élet értelmét, az sosem jelenti azt, hogy ha a legnagyobb szerelem is kapott és sodort magával, és ez nagyon jó, hogy az realitás lenne, hogy te vagy az életem értelme. Mert az egyik ember a másik ember életének nem értelme. Hanem egy kapcsolat révén fölismerem, hogy az életem értelmes. Hogy te, a veled való kapcsolat segít engem ahhoz, hogy fölismerjem, hogy az életemnek van értelme. Érzitek a különbséget? Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, és azt mondom, te vagy az életem értelme, és te nem vagy, akkor azt mondtam, hogy az életemnek nincs föltétel nélküli értelme. Az életem értelmének az a föltétele, hogy te vagy. Akkor nincs az életemnek értelme. Tehát amikor valaki azt mondja, hogy a gyerekeim az életem értelme, hát az nagy baj, főleg a gyerekeinek. Akkor nagy együttérzésem van a gyerekek felé. Most lehet, hogy sokan dühösek lettetek rám. Nyilván nem a megfogalmazáson akarok lovagolni, meg nem is a ti érzékenységeteken. Nyilván most kisarkítok valamit, és általában ezt így szoktuk mondani; nem biztos, hogy azt gondoltok alatta, amit konkrétan a mondat jelent. De ha én azt mondom, hogy a gyerekeim az életem értelme, akkor ezzel azt mondtam, hogy az életemnek nincs értelme, csak a gyerekeim révén van értelme. Akkor ez azt jelenti, hogy én nem vagyok szabad, de a gyerekeim se. Akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy a gyerekeim szabadok legyenek, mert ők adják az életem értelmét. Akkor nem lehetnek akármilyenek, nem is cselekedhetnek akárhogy, nem is dönthetnek akárhogy. Esetleg nem távolodhatnak el tőlem, nem lehetnek boldogtalanok, nem szúrhatnak el 10 évet az életükből... (28:22)
Egy társkapcsolatban ugyanígy. Ha valaki azt mondja: te vagy az életem értelme, ennél ijesztőbb mondatot nehezen tudok elképzelni egy kapcsolatban. Én ha amolyan jófajta skizoidként hallanék egy ilyen mondatot, húú, ne is haragudjatok, nincs az a Millenáris, ahol én maradok! (Feri menekül) Idáig futottam a mondat elől. Emlékszem, a papnevelő intézetben például - most leülök ehhez, mert olyan drámai számomra - egyszer csak rájöttem, hogy nem akarok mindenáron pap lenni. Ez nagyon fontos fölismerés volt. Az életem célja, vagy nem tudom, micsodája ez, ez, ez: pap leszek. Nem is akárki hívott meg rá! És ott a papnevelő intézetben rájöttem, hogy akkor tudok jó pap lenni (már most ahogy én azt ahogy elgondoltam), hogyha szabad viszonyt alakítok ki a papsággal. Nem a személyekkel, értitek, mert az... Ha azt mondom: az életem értelme, hogy a műszaki tudományok doktora vagyok, és segítek az embereknek a hidakkal, amit tervezek - most képzeljük el, hogy 60 évesen beteg leszel, és nem tudsz több hidat tervezni. Nehéz lesz!
Tehát, amikor azt mondod, hogy az életem értelme az, hogy ez vagyok, az vagyok, így vagyok, úgy vagyok, tehozzád tartozom, te vagy a fiam, lányom, ember, orvos vagyok, a legfennköltebb dolgok (Egészségedre!) - akkor én itt tennék kis kérdőjeleket, meg szívecskéket, hogy ne legyen olyan ijesztő. A helyzet inkább úgy áll, hogy találtam egy tevékenységet, amit hivatásszerűen képes vagyok gyakorolni. Döntöttem és cselekszem, és ebben megtaláltam az életem értelmét. De nem az az életem értelme, hanem abban megtaláltam azt. Abban fölfedeztem, abban megélhetővé vált, fölismertem, és azt élem és gyakorlom. Ez a különbségtételt muszáj volt elmondanom, mert ez nagyon lényeges.
Jól van. Nem volt meggyőző, ahogy visszanéztetek rám, de...
Azt mondja. Most akkor egy összefüggésbe szeretném helyezni ezeket a pontokat, hogy hogyan találhatok rá az életem értelmére, és aztán valami gyakorlatias dologba mennék majd még bele. (31:56)
Az egyik, hogy az, hogy életem értelmét miben tudom megtalálni, az generációról generációra is változhat, illetve a hangsúlyok, súlypontok is átalakulnak. Nagyon megrázó fölismerés volt számomra külföldön élő magyar testvéreimnél, hogy nagyon sokan, akik elmentek Londonba, Helsinkibe, Brüsszelbe, Stockholmba és bárhova. Hogy az első generációsok, akik kimentek, főleg és gyakran Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről, nehezebb anyagi, fizikai, társadalmi körülmények, szociális körülmények közül, nem egyszer az volt, hogy egyrészt szeretném valahogy kifutni magam, valahogy egy nagyobb szabadságban valamit megélni, megvalósítani - micsoda klassz dolog! És milyen sokakban benne volt az, hogy a gyerekeimnek, a gyerekeknek szeretnék egy jobb kezdést, valami többet, valami jobbat, hogy nekik ne kelljen már ezen a 25 dolgon veszkődni, hogy ők hadd indulhassanak egy jobb talajról, és akkor nőjenek túl minket, ez milyen nagyszerű. Én megküzdöttem érte, de nekik ezt ne kelljen már ezt végigcsinálni. És akkor elhagyni a szülőföldet, a hazát, mindent, ami így, úgy, amúgy, egy csomó kötődés, az identitásnak része.... A szülőfalu? Az az identitás része. A táj - hát ez itt van benn. A honvágy mutatja nagyon jól - az önazonosságunknak a kedvenc tehenünk is része. Így van. Így van! Hát a kedves állataink, akik...? Hogyne volna az önazonosságunknak része! Része bizony! (34:02)
Na most, az első generáció, aki kimegy, azt mondja: rettenetes áldozatokat vállalok. Egy csomó szenvedést vállalok, gyűrődést, újrakezdést, nulláról építkezést, egy csomó veszteséget. Szinte egy belső meghasonlást. De látják, hogy ennek van értelme. Mert ebben az egészben ők megtalálják az életük értelmét. S akkor elkövetkezik egy fordulat, ami szinte tabu. Ez az, hogy a második generáció, mikor kisgyerekek, még minden rendben van. Egyszer csak úgy felmerül, hogy nahát, a gyerekeim svéd gyerekek. Hú, azért azzal is meg kell küzdeni. A gyerekeim amerikai gyerekek. Angol gyerekek lettek a gyerekeim? Hogy?! Tulajdonképpen ez hogy történt? Rendben van, rendben van, de most angol gyerekeim vannak nekem? Hogy lettek nekem angol gyerekeim. És akkor ezek az angol gyerekek 18-28-38 évesen azt mondják, hogy visszaköltözünk Csíkba. Ott csinálunk egy kis valamit. Mi, itt?! Vagy ezek az amerikai gyerekek ott lézengenek. Ide bóklászik, oda bóklászik, azt se tudja, mit csináljon, hogy legyen... A második generációnak mindaz, ami az első generációnak nemhogy értelmet adott, értitek, fölfedezte benne az értelmet - nemhogy nem fedezi föl benne az értelmet, hanem azt mondja: ez mi?! És nem egyszer az az érdekes, hogy ha több generációt nézünk, nem egyszer a harmadik generáció, az unokák azt mondják: na jól van, ebből elég! Amiért a nagyszüleik szinte mindenüket odatették. Hogy például, ha valaki komoly szegénységből jön. Megrendítő volt ezzel találkozni. Hogy Jöttek hozzám párok, és beszéltek a konfliktusaikról. Hogy ez így nehéz, és úgy nehéz... Most, ha jómódú házasfelekkel beszélgettem, akkor például a biztonság, anyagi jólét, kiszámíthatóság ennyit se ér. Nem ér!
Képzeljük el, hogy van egy ügyes férfi, viszonylagos jólétben Magyarországon nőtt föl, s jön egy nagyon-nagyon nehéz körülmények közül valaki Kárpátaljáról. Aranyos kislány. Elmondják a konfliktusaikat, s én hallgatom, s azt mondom: "Hú, a nemjóját! Hát én rosszat sejtek. Hát ebből nem lesz fáklyásmenet. Amit egymással csinálnak, hát az nagyon durva." 5 év múlva még mindig együtt vannak, meg 10 év múlva. Meg 20. Tulajdonképpen, ha csak azt nézzük, ami köztük zajlik, ajjajjajj... Hát negyed annyiért szoktak emberek azt mondani, hogy gyerünk a váló... mihez. Nem tudom, nem voltam még, nem jártam arra. S akkor azzal találkozni, hogy például valaki, aki egy komoly létbizonytalanságból és szegénységből érkezik - most furcsa lesz, amit mondok: többet el tud viselni. Azt mondja: az, amit ez a srác a maga ügyességével itt teremt, és most biztonságban vagyok, és központi fűtés van, és ez van, és az van, és van mit enni, és a gyerekeimnek is nem kell mindig, hogy a pénz - nekem ez jó. Ez nekem így rendben van! És ő megtalálja az élete értelmét egy olyan helyzetben, amiben egy jobb módból jövő valaki azt mondja: ez elveszi az életem értelmét! Hát éppen hogy elvesztem, nemhogy megtalálom! (38:54)
Tehát van egy összefüggés, amit nagyon-nagyon érdemes látni. És most összekapcsolok két dolgot: most képzeljük el, hogy az első generációs férfi és nő, aki elment Kárpátaljáról, Erdélyből, hogy megcsinálja a szerencséjét; mikor ők 70 évesek, és azt látják, hogy hát, a gyerekeik, hát... unokák pedig már otthon vannak Kárpátalján, fölteszik a kérdést: most ennek mi értelme volt? Most ezt tulajdonképpen miért csináltam? Most lettek holland unokáim, ők már most magyarul se beszélnek... Nem tudok beszélni az unokáimmal. Hollandul beszélek az unokáimmal. Hát én biztos nem ezért jöttem ide, az tuti. És ez nagyon nagy terhet tud jelenteni. Sokszor ez egy akkora téma, hogy nem is mernek róla beszélni. Ezért mondtam hogy tabu. Mert ha elkezdenénk róla beszélni, egyszer csak közel kerülne az, hogy mindaz, amiben én megtaláltam az életem értelmét, az szép lassan valahogy folyamatában az élet történet a több generációban minthogyha így át lenne húzva! (40:25)
Na. De nagy dolog, hogy például ha valaki ezt megéli, akkor megtalálja az élete értelmét ebben. Ebben a helyzetben is megvan az élet értelme. Meg lehet találni, meg lehet nevezni. Húúú.
Világégések után az első generáció miben találja meg az élete értelmét? Nagyon gyakran mi is elég ahhoz, hogy értelmesnek tudja megélni az életet? Az első generáció - avval, hogy túlél! Ottlik Gézát kérdezték arról, hogy milyen volt a háborúban. Azt mondja: "Ja, a háború! De könnyű volt az élet!" S a riporter: "Micsoda?!?" "Hát semmi dolgunk nem volt, csak túl kellett élni!" És pontosan lehetett tudni, hogy ezt kell csinálni. Hát ennél tisztább, egyszerűbb helyzet... Hát azóta minden össze-vissza van! Akkor bezzeg! Élni kell - ez a cél. Kész.
Na, az első generáció megtalálja az élete értelmét abban, hogy valami retteneten túlmegy, és utána egyáltalán azzal, hogy él. Például egy állami gondozásból jövő valaki. Állami nevelőintézetből. Ha ő semmi mást nem tesz, mint hogy megházasodik, van két gyereke, és az életet egyszerűen csak végigcsinálja, az tapsot érdemel. Az összes gratulációnk! Még hozzátesszük azt, hogy már pusztán azáltal, hogy ezt megteszi, messze fölülmúlta azt, amit ő kapott. Azt, hogy ő ezt egyszerűen csak egyik napról a másikra teszi. Hát ez - meghajlok! Ha nagy társadalmi..., háború és a többi. (42:47)
A második nemzedéknek már nem elég, hogy él. Jó, jó, de mit csináljak vele? Ő akkor nekiáll, és akar valamit, valamit teremteni, csinálni, valami.... És mit csinál a harmadik generáció? Semmit. Hát rossz esetben semmit, nem, én ennél pozitívabban látom. A harmadik generáció jár terápiára. (nagy nevetés) Ezt a legkomolyabban mondom! Mert az első két generációnak nem volt arra se ideje, se energiája, se semmije, hogy azzal bíbelődjön, hogy mi történt idebent, meg hogy azzal mit kell...
Diktátorok gyermekei. Na, na? Igazán, néztem ezt a..., két részt láttam, nem tudom, mennyi volt. Döbbenetesen érdemes látni. Nagyon! Hogy a gyerekek, a diktátorok gyerekei, vagy az áldozatok, túlélők gyerekei tulajdonképpen, ha annyit tesznek, hogy az egyik oda tud menni... a diktátor fia, ahogy az első részben láttátok talán. Afrikai diktátornak a fia odamegy egy áldozatnak a fiához, és azt mondja: "Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg!" Hát akkor valami olyasmit tett, aminél többet már egyszerűen nem is kell. Hogy egyáltalán valahogy bele tudott állni abba az életbe, amit, mondjuk így, az apjától örökölt. Nincs többre szükség. Beleállt és... (44:47)
De az unokák nemzedékének ez már nem elég. Az unokák azt mondják, hogy - második rész. Goebbelsnek a nem tudom, hogy mondják pontosan, mije, vagy kije volt ő? Nem. Valami unoka-, vagy másod-unokatestvér, vagy valami ilyesmi volt. Lehet, hogy egy előadásra nem lehet ilyen felkészületlenül jönni. Tényleg, most eszembe jutott. Tanultam, hogy kell jól történetet mondani. Szerencsére akkor tanultam, amikor már megtanultam jól történetet mondani. Különben biztos összezavart volna! Mit tudom én, hogy kell jól történetet mondani. De most hirtelen eszembe jut. Minden fölösleges információt hagyjunk ki - ugye ezt szoktam csinálni, már hogy nem hagyom ki. A második: ha valamit nem tudunk pontosan, semmi szín alatt ne mondjuk, mert hiteltelenné teszi a történetet. Na tessék. Így jártunk most. Két hiba két mondatban. Durva!
Szóval, hogy ott van valaki másodfokon unoka szinten, a harmadik generációban, és hogy őneki van arra esélye, hogy azt mondja, hogy énnekem az már nem élet, hogy túléltem. Engem nem fenyegetett már semmi. Az sem, hogy egyáltalán csak ideállok, vagy odaállok, ez se. Hanem nekem valahogy az életemet most itt belül is el kell rendezni. Odakint, meg belül is. És őneki mi a nehéz? És tulajdonképpen az emberi életnek ez egy döbbenetes realitása. Hogy az unokák, ha akarják, ha nem, ha a szüleik és nagyszüleik nem rendeztek el sok mindent, az unokák elkezdik azt elrendezni. És persze az nagyon nagy jelentőségű, hogy ebben a rendezési folyamatban egyszer csak eljutok oda, hogy azt mondom, ezt apámnak kellett volna elrendezni, ez az ő dolga. Ez nem az én dolgom. Ez tényleg nincs elrendezve, de ez az apám dolga lett volna. Az a nagyapám dolga lett volna, azt se nekem kell elrendezni. De azt nekem kell elrendezni, hogy mindenkiről megmondom, hogy mit kell elrendeznie neki, meg mit nekem. És hogy ezt a dolgot nem tudom megúszni. Vagy meg tudom úszni, és akkor a dédunokák meg már csak... És hogyha ezt ilyen kollektíve csináljuk, akkor van az a zűrzavar, amiben ma élünk. Generációról generációra átörökítjük az elrendezetlen dolgokat. S akkor ki se..., azt se tudjuk, hol vagyunk, mi a mi életünk, mit kéne nekünk, és... És közben van ez a belső indíttatás, hogy elrendezni a szüleink, a nagyszüleink, a dédszüleink, az összes sorsát, az igazságát, a jogosságát, minden... Egyensúlyteremtés - ez lehetetlen. Nem tudunk 2-3 nemzedéket helyettük... De hogyha mindez nem tudatos, akkor akarjuk. Akkor van ez a káosz, ami most. Hogy két-három nemzedék történetét mindenki magára veszi - ez nem tudatos dolog, ez az emberi élet - és megpróbáljuk az ő nevükben mindent. (48:22)
Tehát itt egy nagyon értékes dolog van. Az emberi természetnek ez a társas jellege, hogy belül, hívatlanul föl vagyunk szólítva arra, hogy elrendezzük a történeteinket több generációban. De az elrendezés nem azt jelenti, hogy mások helyett el tudnánk bármit is rendezni. Hanem, hogy meg tudjuk mondani, hogy az nem az én dolgom. De közben ki tudom fejezni a sajnálatomat amiatt, amit valaki nem rendezett el. Hiszen van valami közöm hozzá. Nem az a közöm, hogy nekem kell elrendezni, de az közöm, hogy kifejezzem a sajnálatom. Vagy hogy elismerjem egy más valakinek a jogosultságát valamiben. És mondhatom azt, hogy én nem tudom, és nem is dolgom ezt jóvátenni, de a magam nevében állva veled szót értek, szót találok... Érthető ez, ahogy mondom?
Látjuk tehát, az élet értelme egy összefüggésbe helyezve még mennyivel sok a finomabb szövésű dolog. És hogy milyen sokan, amikor segítőhöz jöttök, mentek, megyünk, nem tudom, hogy akkor milyen gyakran van az, hogy hurcolunk valakit hogy: 'atya, változtassa meg!'
Ma egyre többen vannak. Minden héten jön legalább egy szülő hozzám. Legalább egy, ami azt jelenti, hogy három. Hogy a fiam 16 éves, nem csinál semmit. A lányom 28 éves, nem csinál semmit. A fiam 40 éves, azóta nem csinál semmit. Ennek az a nehézsége, hogy kívülről senkinek nem tudjuk megadni az élete értelmét, mert az személyes. Megtalálod, megkeresed, fölismered, eldöntöd, megcsinálod - így lehet, de nem tudunk kívülről élet értelmet adni. Egyszerűen ez lehetetlen.
Tehát az sem felelősségünk, hogy mások életének értelmet adjunk. Ilyen felelősség nincsen. Olyan van, kapcsolatban vagyok veled, s megtehetek mindent azért, hogy egy olyan helyzetet teremtsek, amiben te felismerheted. Ezt lehet. (51:20)
Jó. nem tudom, nem tudom... Ajjj, miket akartam én itt mondani! Például egyházi valóságunk. Generációk. Most is biztos vagytok azért páran egyházhoz tartozók. A kutatások szerint egy páran vagytok. De lehet, hogy magam miatt beszélek erről egy kicsit. Hogy diktatúrában fönnmaradtunk - ez nagy dolog. Ugye, mindenféle sebével, árnyékával, árulásával, hősiességével, mindenféle szín van itt, kérem szépen, ami csak létezik - fönnmaradtunk. Ebből kialakul az, hogy egy-két nemzedék átadta ezt, hogy megmaradni, kitartani, hősiesen helyt állni a zivatarban. Most egyszer csak történt egy fordulat. Minden nagy szervezet, ugye olyan, mint a medve. Ha elaludt, akkor az öt hónap. Hat. Most idén nem annyi, most egy kicsit... De ha egyszer a medve elindul... A nagy szervezetek ilyenek. És hogy például nemzedékek konfrontálódnak azon, hogy hatvan-hetven-nyolcvan éves atyák azt mondják: helytállni! Kitartani! Állni a végeken! Két asszony van a misén. Nem baj! Annál hősiesebb, amit teszek! Ezek is elmennek nemsoká, de én itt állok!
Fiatal papot büntetésből elhelyezték akkor egy kicsi helyre. Ez valódi történet, ez a hetvenes évek eleje kb. Hétköznapi misén senki nem volt a templomban. De úgy, ahogy mondom, nulla. Ezt két dolog enyhítette: az egyik, hogy a pap ott volt, és őt mégse nevezzük senkinek, a másik pedig az az egyházi hagyomány, hogy van sekrestyés. Így aztán a sekrestyés mindig időben jött, hogy be tudja engedni a levegőt. Kinyitotta a templomot szépen, és a pap kiállt, és a nyilvános misét elmondta tök egyedül. Most a sekrestyés érzékelte a realitásokat, egyébként is megvolt a magához való esze. És akkor, jóba volt a pappal, azt mondja: "Ide figyelj! Megengeded, hogy mise közben azért dolgozzak?" S képzeljétek el, a pap: "Hát felőlem..." Helytállunk, ettől csak még magasztosabb, amit csinálunk. És ott volt a kedves - most direkt Feri bácsinak hívjuk - ő a mise alatt takarított. Gondoljátok, hogy a sekrestyésségből meg lehetett élni? A hetvenes években? Hogy lehetett volna már? Rohant, dolgozott, ezer dolga volt. Értitek, egy tök üres templomot kellett takarítani hétről hétre - hát mindennek van határa. Úgyhogy azt mondta: úgyis itt vagyok, már megúszom két buszjeggyel. És takarított a mise alatt is. És azt mondja az atya - hát ez olyan érdekes volt. Volt egy olyan közösségi élményem, én persze hangosan miséztem: "Az Úr legyen veletek". És akkor Feri bácsi mondta: "És a te lelkeddel". És akkor ment tovább a mise - "emeljük fel szívünket". De akkor már onnan szólt a válasz, hogy "Fölemeltük az Úrhoz." Végül is be volt imádkozva a tér. Abban nem volt hiba. Most egy ilyen valóságban... Hát ott áll valaki 60-70-80 évesen, értitek, hát a semmi közepén megáll a reverendába, és azt mondja, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében - hát ennek van értelme neki. Ő ebben megtalálja a papi és egyéb életének az értelmét. Minél lehetetlenebb, és minél kevesebben járnak, és minél agyamentebb már a helyzet, annál hősiesebb, amit tesz. Most az a kérdés, hogy van-e egy következő nemzedék. Meg esetleg egy rákövetkező. (56:53)
Egyrészt, ti jó szándékúak vagytok velem, másrészt nem értitek félre direkt. Merem azt mondani, mikor - én egy generációval odébb vagyok - ha én meghallom ezt, hogy kitartás meg helytállás, én olyan ideges leszek! De komolyan, tehát kevés kifejezéstől tudok annyira feszült lenni, mint 'helytállni, kitartani'. Megbolondulok ettől! Egyszerűen azért, mert én odébb vagyok 20-25 évvel. És ami hősies és értelmet ad annak a 70-80 éves atyának, az egy ötvenéves papot bosszant. Helytállni, ezért? Miért, mi, a templomért? Még át is ölelem, le ne bontsák! Rendben vagytok ezzel?
Újabb nehézség, ha például a következő nemzedék, mondjuk az utánam jövő azt mondja: hát azért idős atyáktól van mit tanulni. Tényleg, szóval kitartani, helytállni.
Tehát kultúránként, nemzedékről nemzedékre az az összefüggés, amiben vagyunk, nagyon is meghatározza, hogy miben és hogyan látjuk, és találjuk, és nevezhetjük meg az élet értelmét. S akkor itt ugyanaz, mint a gyerek - szülő - pedagógus - szakértő, hogy de nagy dolog, hogyha ezt nem egymással szemben akarjuk érvényre juttatni, hanem felismerjük mindenkinek az igazát. Hogy milyen rettenetes volna kétségbe vonni, hogy az az élet nem értelmes. És hogy itt lehet látni, hogy sokszor konfliktusok azért fajulnak el, mert nem érik el azt a tudatos szintet, hogy tulajdonképpen amikor te valami mást csinálsz, mint én, ezzel rákérdezel arra, hogy és akkor ez most értelmes volt? Mondd csak, értelmes volt a te életed, hogy... És ezért azzal a kérdéssel, főleg ha visszanézünk az életünkre - nem, nem könnyű vele szembenézni. Ahogyan, s mondom annak a nagyszülőnek, aki elindult Erdélyből, Felvidékről, akárhonnan, azt nézi: ezért csináltam ezt az egészet? Tehát itt mekkora nagy dolog elismerni azt, hogy generációról generációra, helyzettől helyzetre másban lelhetjük meg súlypontosan azt, hogy mi is az életem értelme. Nem kell egymást lekaszabolni. Én azért találhatom meg abban az életem értelmét papként, hogy az biztos hogy nekem nem elég, hogy helytálljak. Ha belegondolok, hogy az életemben nem történik más, mint hogy kitartok, ugye ez a sírig tartó hűség. Nekem ez... De én azért találhatom meg most valami másban az élet értelmét, mert az előttem lévő nemzedék a kitartásban megtalálta az élet értelmét. Mert ha ő abban nem találta volna meg, csak abban, amiben én, akkor az ő életének hol lett volna értelme? Hiszen többet nem tudott, mint hogy kitartani. Ezért én hálás vagyok az előző nemzedéknek, meg az előző kettőnek. Mert amiben én nem látom meg az élet értelmét, abban ők nemcsak meglátták, hanem talajt adtak arra, hogy most én most másban tudjam meglátni. Ezért köszönöm szépen, idős atyák! (61:16)
És milyen nagy dolog, amikor az unokák egyszer csak elismerik a szüleiknek, a nagyszüleiknek az erőfeszítését. De köszönjük! Itt vagyok most 30 évesen, érzem ezeket a nehézségeket, hogy visszaköltöztem Csíkba, most megértettelek, nagyapa. Köszönöm! Nagyapa, köszönöm. Most megértettem, milyen ingyen szórta nekem az élet. Most értem, miért jöttél el.
Hej-haj. Nincs órám. De van okos-buta telefonom. Híj, 10 perc. Tényleg ennyi? Eddig csak beszéltem, még nem mondtam semmit sem. Gyerünk!
Aztán tulajdonképpen itt bele is kaptam a következő pontba: hogy az életet értelmének a megtalálása nemzedékről nemzedékre súlypontokat válthat. És egy életen belül is lehetséges az természetesen, hogy amiben eddig megtaláltam az életem értelmét 20 évesen, az 40 évesen semmi, 40 évesen valami másban találtam meg, hatvanévesen visszanézek, azt mondom, de fontos, hogy azt megtaláltam, de most már ez nekem édeskevés. És, és, és, és... A személyiségfejlődésben is van egy természetes íve annak, hogy nem találhatjuk meg az életünk értelmét egy életút során mindig ugyanabban. Hanem bizonyos dolgok azért változnak. Lehet, hogy valami biztos talaj van, de... Ezért nem véletlen - hát, persze ilyen átpolitizált valami ez, hogy életpályamodell. Például nem látom, hogy nekünk papoknak lenne életpályamodellünk. És ez nem (Egészségedre!) nem könnyíti meg a sorsunkat. Most képzeljétek el, nem tudom, hogy érdekel-e titeket, hogy mi van egy pappal. Csak úgy idepöttyintek nektek ebből valamit. Képzeljünk el egy papot, mondjuk 24 évesen felszentelik - ilyen hagyományos menet. 24 évesen szeptemberben felkészíti a gyerekeket az elsőáldozásra, és azután decemberben megrendezi az első pásztorjátékot vagy misztériumjátékot. 24 évesen. 34, 44, 54, 64, 74; ugye 75 éves korban megy nyugdíjba. Most akkor 75 évesen ötvenegyedszer felkészíti a gyerekeket az elsőáldozásra, ötvenegyszer megrendezi a misztériumjátékot, bölcsek jöttek napkeletről Betlehembe, hogy hódoljanak az Úr előtt, megnyitották kincsesládáikat és ajándékokat adtak át;aranyat a fölséges királynak, tömjént az igaz Istenek, és mirhát az ő szenvedésére. Nem csodálom, ha egy pap ez alatt az 51 dolgos év alatt néha egy kicsit úgy ellankad. Mondjuk a tizenhetedik évében egy kicsit úgy megszédül. Kicsit úgy hallja, hogy túljutott azon, hogy bölcsek jöttek napkeletről... valahogy ez most úgy ment el... Jó, hogy jól tudom kívülről, de egy kis lelket kéne belevinni. Mirhát az Úr szenvedésére - ezek a szavak már most semmit nem jelentenek, ahogy mondom... (65:32)
Hogy egy életút során... Tehát, az élet értelmének a megtalálását azok a rendszerek, amelyekben vagyunk, és amelyeket mi egyébként megteremtünk, segíthetnek és akadályozhatnak rettenetesen. Ezért van egy felelősségünk a rendszerek iránt, amelyeknek a tagjai vagyunk. Mert lehet egy olyan rendszer, amiben a legépeszűbb ember is tönkremegy, és az egy normális reakció. Hát egy abnormális rendszerben, ha valaki jól van... Hát egy-két zsenit leszámítva azért az... Az emberi természet olyan, igyekszünk illeszkedni. A legtöbb nem zsenije lesz egy abszurd rendszernek. Még lehet is rá építeni. Egy családban - megengedni, hogy a gyerekek, ha fölnőnek, egy olyan rendszer lehessen a család, hogy új és új dolgokban lehet valamit megtalálni.
Jaj, az a szülőpár, annyira büszkék voltak a lányukra, mert olyan a segítőkész volt otthon. Tényleg, hát jó volt ránézni! Hát ahogy segített az anyjának... hát ha én ezt, még belegondolni is... tizenkét évesen a rántást úgy habarta... Na most, egy újabb klasszikus baklövés a történetmesélés egén. Ezt elszúrtam! De elég hézagosan reagáltatok! Tessék? Mit csináltok? Nem! De drága vagy! Ismételd el ezt a mikrofonba! Valaki jött megmenteni engem, nem tudom, a kólámból már nem adok, de... Hogy nem azt akartad mondani, hogy habarta, hanem hogy kavarta. (68:08)
Na szóval. Milyen csodás is, hogy 12 évesen kavarta, és milyen ügyesen, hogy anya, hagyd, majd én panírozom! És klopfolt! 14 évesen klopfolt! A szülők látják, hogy ez milyen csodálatos és gyönyörű, segít a kistestvérének, együtt számolnak, tényleg, ez maga a földre szállt mennyország. 16 évesen rövidül a szoknya, kicsit színesedik az arc, oda valaminek! De csak egy ideig! Milyen nagy dolog, van valami életpályamodell a családban. Hát mikor, ha nem most? Hadd találjon magára! Hadd fedezze föl, hogy ezért a szemöldökért érdemes! Még a gyanta is belefér! Vagy ő a gyantába. Ezért a vádliért?
Jól van. Azt hiszem, valami történt velem így időközben. Most azt nézem, hogy hirtelen - hát 28 van. Azt hiszem, hogy nem kezdek bele a harmadik pontba, ami még az összefüggések feltárása az élet értelmével kapcsolatban. Pedig érdemes volna belekezdeni, de most az idő miatt nem.
Jó. Azt mondtad, hogy szeretünk? Így nézek ki? Jól van. Tényleg. Köszönöm megértő türelmeteket, figyelmeteket. Akar-é valaki hirdetni? (70:39)
Lejegyezte: H. E.
Érdekes hatással van rám ez a csönd, ami itt elterült köztünk. Sokféle érzést hozott bennem elő. Egyikről sem akarok beszélni, mert hiszen nem azért jöttem, hogy arról számoljak be, hogy mit érzek, hanem, hogy egy nagyon fontos témában menjünk tovább, ami nekem egyébként szívem csücske, és örülök nagyon annak, hogy rendszerbe sikerült foglalnom most mindazt, amiről részenként olyan gyakran beszélek. Ez pedig az, hogy az élet értelmét hogyan tudjuk megkeresni, megtalálni vagy megadni. A saját életünk értelmét kijelölni, megnevezni, értelmet adni. Hogy mind a három is lehetséges. Hogy megkereshetem, megtalálhatom, és értelmet adhatok. Ugye, ez a nagy témánk.
És aztán ezzel összefüggésben alapvető mindaz, amit Viktor Emmanuel Frankl mondott, hogy az élet értelme föltétel nélküli. Nemcsak a fiatalok életének van értelme, nemcsak az egészségeseknek az élete értelmes, és a többi, és a többi. Hogy az élet értelme kihívás és fölszólítás jellegű. Tehát személyes, kihívás és fölszólítás jellegű, és nincsen semmilyen föltétele. Ez az alap, amiről indultunk, és innen néztük meg, hogy egészen konkrétan, a leghétköznapibb, de sokszor legkritikusabb élethelyzetekből kiindulva milyen módon találhatjuk meg, kereshetjük meg, nevezhetjük meg, adhatjuk meg az életünk értelmét. Szerintem ez elég jó kis téma. (01:59)
Ráadásul azért, mert a tapasztalat azt mutatja... (Ez egész jó, így megyek, még így is látok mindenkit. Csak az a baj, ha ide nézek, ott nem látok senkit. De ha idenézek, akkor meg jobbra-balra nem látok senkit. A perifériás látásom nem elég jó. Így már valami!) Szóval, az foglalkoztat bennünket nagyon, hogy az életünkben mekkora jelentősége van annak, hogy az élet értelmét megtaláljuk, megkeressük, megnevezzük és megadjuk. Mert Maslow piramisa... Tudjátok, hogy már Maslow által is kiegészítettetett. És ő maga, aki egyébként érzékeny volt mindarra, amit észrevételként mások mondtak, mikor ő leírta, hogy legalapvetőbb emberi szükséglet, egyáltalán életben maradni, túlélni, táplálékhoz jutni, és aztán utána... S hát mintha ennek a piramisnak a legtetején volna ilyen úri huncutság, hogy önmegvalósítás. S akkor milyen sokan mondták neki azt, hogy na, na, na! Az élet nem igazolja, hogy ez csak így van! Hát hiszen vannak hősök! Vannak olyanok, akik éppenséggel vállalnak éhezést, szomjazást, biztonságuk teljes elvesztését másokért. Hát akkor náluk ez fölborult, akkor ők nem normálisak? S erre nyilván azt mondta, hogy de, nagyon is normálisak. S maga Maslow is kiegészítette ezt a piramist, és azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen éppenséggel az ember voltunkhoz és ahhoz, hogy az életünk értelmét megtaláljuk, azok az élmények nagyon nagy segítségünkre vannak. Amikor az a klasszikus, nagyon egyszerű fölállás, hogy 'ameddig nincs kaja, ideges vagyok', és 'ameddig nem kaptam vacsorát, nem tudok normálisan beszélni a feleségemmel' - hogy ez lehet másképpen is. Ezek az élmények nagyon sokat segítenek ahhoz. (04:10)
És visszafelé is látjuk, ahogyan most két héttel ezelőtt a 46 éves amerikai hollywoodi színész Oscar-díjastul, mindenestül megölte magát. Éppenséggel ő mindent birtokolt abból a klasszikus piramisból, ahogy Maslow ezt legelőször fölírta. Volt mit enni, volt mit inni, volt háza, gondolom, nem egy, nem kettő, volt mindene, ami ehhez kell, hírnév, siker, egymillió lájk - hogy hívják, Seymour? Ezt rátok bízom. - Ez akkor azt jelenti, hogy éppenséggel az életünknek nem egy pillanatában azt fedezzük fel, hogy mindenünk meglehet abból az alapvető piramisból, és azt gondoljuk, hogy az életünknek semmi értelme nincs. És mi ezt keressük. Hogy mi az, ami értelmet ad akkor is az életnek, ha mindenünk megvan? Ez sokkal izgalmasabb, mint egy egész életet arra fecsérelni, hogy legyen meg mindenünk. És amikor valaki véletlenszerűen elérte azt, hogy mindene megvan, akkor rájön, hogy az is kevés. Hogy nem is azon múlt az élet, hogy mindene megvan-e vagy nem! És egyébként pedig gondoljunk azokra, akik valamilyen születési rendellenességgel érkeztek a világra, a múlt alkalommal beszéltünk erről. Akkor nekik esélyük se lenne. Akkor az egész életüket azzal kellene tölteni, hogy egy olyan hiánnyal küzdenek teljességgel nyilvánvalóan vereségre ítélt harcot, amiben csak veszíthetnek. Mert őnekik már sosem lesz kezük, vagy sosem lesz lábuk, ők már sosem lesznek egészségesek, és a többi. Azt is mondhatnánk akkor, hogy nem érdemes az életet elfecsérelni arra, hogy mindenünk meglegyen. Hát erre biztos nem! Hanem inkább azt érdemes megtalálni, ami sokkal fontosabb annál, mint hogy mindenünk meglegyen. Ez izgalmas, nem? Hogy van valami, ami fontosabb annál, hogy mindenünk meglegyen. Hát ez nekem tetszik! (06:34)
És akkor így... gyorsan, csak ismétlés, ismétlés.
Első: hogy nehéz élethelyzetekben egyszer csak elkezdünk okokat keresni - de mi az oka ennek? És megtalálunk egy okot, és megnyugszunk. Hát ez az, akkor rendben van!
De van, hogy valamilyen ok feltárása nem segít nekünk. Erről beszéltünk. Akkor keresünk valami célt! Sose tudjuk, mi volt az oka, attól még az életemnek lehet célja. És mikor megtaláltam az életem célját, egyszer csak jól vagyok, bár az okokat sosem tudom meg.
De lehet, hogy ez is kevés. Lehet, hogy tudok okokat, meg tudok nevezni célokat, és nem elég. És szükségem van arra, hogy a lényeget meg tudjam látni. Hogy ezért érdemes! Hogy ezért meg ezért nem érdemes. Lehet az egy értékes cél, hogy az így legyen, és nekem mégsem érdemes ezért. De van valami, amiért érdemes, ez a lényeg.
Aztán, hogy valami összefüggést tudok látni, s azt mondom, fú, hát ha ez így van... Ahogy meglátom az összefüggést, egyszer csak valami elrendeződik bennem. Hát hogy egyáltalán van valami rend? Ugye, hogyhaösszefüggésben tudok látni valamit, vagy folyamatiságában tudok látni valamit, egyszer csak önmagában attól, hogy így látok valamit, lesz egy olyan benyomásom, hogy rend van a világban. Vagy valami rendezettség van. Akkor lehet, hogy valami rendező is van, ha már valami rendezettség van. Akkor valami helyet tudok találni magamnak ebben a rendben vagy rendezettségben. (08:23)
Aztán beszéltünk arról - ez aztán igen izgalmas két pont volt, hogy nemcsak kereshetjük, kutathatjuk, föltételezhetjük és megtalálhatjuk az életünk értelmét, ami fontosabb annál, hogy mindenünk meglegyen, hanem az életünknek értelmet adhatunk is. És itt két dolog volt nagyon kiemelkedően fontos, és úgy tűnik, hogy néha vagy az egyikre, vagy a másikra, vagy a harmadikra van szükségünk. Aki mindig csak azt tudja, hogy a célok által talál az életének értelmet, lehet, hogy egy ponton ez nem lesz elég, és valami új működésmódra lesz szükség.
S akkor emlékeztek, hogy képes vagyok dönteni. Hogy a döntésem révén értelmet adok az életemnek. Nem egyszer az történik, hogy valaki elvész az értékek világában azért, mert mindig, amikor döntéshelyzetben van úgy igazán és komolyan, akkor azt a döntést nem akarja meghozni azért, mert azt mondja, hogy ha döntök, akkor bizonyos értékeket kizárok az életemből, azok már úgy sosem lesznek benne. Ezt nem akarom, és ettől káoszba fullad belül az élet. Nagy dolog. Nagy dolog döntések révén értelmet adni az életemnek. Ez nagyon nagy emberi teljesítmény.
De szeretnék rögtön néhányotokról embertelen terhet levenni. De erre iszom egyet. Ez pedig az, hogy szoktam nektek mondani azt a fölismerésemet, amikor például a Mammutban egyszer csak valaki kedvesen integet nekem: "Feri, Feri, helló, emlékszel még rám?" És igen, nem szerda volt, ilyenkor mindenkire emlékszem. És akkor kedves köszöntés, látszik, hogy örült nekem, én is örültem neki, és mielőtt belebonyolódtunk volna valamibe, azt mondja: "Hát tudod, hogy te eskettél engem vagy minket!" Igen, tudom. Második mondat: "Ó, már nem élünk együtt!" És csak ezután értünk közel egymáshoz. Tehát a kézfogásomban benne volt már a zavar, hogy na, most mi van... na, ez is egy ambivalens érzés, hogy 'Szia, de örülök neked, a nemjóját neki' , most azt sem tudom, hogy viszonyuljak hozzád, most mire reagáljak? Tehát ilyenkor, látjátok, a folyamat-orientáltság nagyon hasznos. Tehát akkor szakaszolok. 5 másodpercig örülök, mert mégiscsak az is reális, utána 'Aj, de szomorú vagyok! Ezt nem esik jó hallani! De nagyon örülök, hogy találkoztunk! De hát ez a hír egészen lesújt...' S akkor szakaszolva valamit sikerül megélnem, különben káosz lesz idebent. De majd erről még szeretnék beszélni.
És ezek az élménynek vezettek oda, hogy egyszer leültem.. Tudom, hogy többször is, most nem nagyképűsködni akarok, hogy mindig állva élek. Leültem, és elgondolkoztam azon, hogy most körülbelül az az ezer házaspár, akit eskettem - ez durva, nem? Igen, egy kicsit ráhúztam. Mikor életem első esküvőjén túlvoltam... Tényleg így volt, nem mondanám, hogy nagyon önfeledten tudtam ott lenni, ezért átérzem mindenkinek a kínját, aki az esküvőn nemcsak örül - s akkor azt mondja, jóba vagyok azóta is velük, együtt vannak! Gratuláltam nekik: "Hát, ez nagyszerű volt!" És azt mondja a fiatal férj, volt már akkor fél órája férj. "Feri, mi most elindulunk egy minőségi munka irányába, neked a mennyiség marad". Látnoki képességekkel bírt, tényleg így... (13:04)
Elkezdtem ezen töprengeni, ahogy egymás után a Mammutban megszólítottatok azzal, hogy már nem éltek együtt. Hát ez sokféleképpen szólított meg, de hogy mit csináljak ezzel, meg jaj, nem tudom, mi van! És aztán föltettem azt a kérdést, hogy egyáltalán, ti komolyan gondoljátok ezt?! Igen, volt bennem egy ilyen dühödt kérdés. Hogy én ott bevetem magam, ti meg ott csak lézengtek? Nincs jobb dolgotok épp aznap, és akkor... De akkor szembesítettem magamat az élményeimmel, hogy talán egy-két kivételtől eltekintve, ahol valami nagyon nagy zavarodottságot láttam, az volt a benyomásom, hogy amikor valaki azt mondja, hogy én téged - most nem merek senkire sem nézni, tehát akkor rád nézek - hogy én téged feleségül veszlek, hogy az komolyan hangzik. Hogy nem... így mondhatnám: a válások arányában nem hallottam komolytalanul ezt a mondatot. Hanem komolynak hallottam ott és akkor. Nem hallottam ki, hogy hát... S akkor ez sokat segített. Rájöttem arra, hogy aznap biztos komolyan gondolta. Tényleg, ide jutottam.
És ezért, mikor azt mondjuk, hogy döntés révén meghozni az életünk értelmét, megnevezni, megjelölni, akkor minél kevésbé van szilárd önazonosságunk, annál nehezebb a dolgunk. Ha egy belső szétesettségben vagyok, nincs valamennyire szilárd identitás, önazonosság, nincs, aki döntsön. Ha nagyon gyenge itt benn a főnök, aki azt mondja, hogy így lesz, és utána ez a hang itt elérhető belül, akkor aznap van úgy, meg egy hétig, és aztán annyi minden lesz még, hogy...
Tehát az egy nagy terhet jelenthet valakinek, hogy éppen azon küzd, mondjuk egy fiatal ember, hogy egyáltalán megszilárduljon az identitás. Hogy egyáltalán legyen bent valami tartás. Azt mondogatjuk neki, hogy döntsön... Mire föl? Inkább, hogy kire föl? Nincs belül, aki döntsön! Vagy még ha születik is döntés, nincs, aki tartsa magát hozzá. (15:48)
Mikor fiatal pap voltam - ah, régi szép idők! - akkor volt bennem egy naivitás, amit kívülről nagyon megerősítettek sokan, hogy az a baj, hogy a mai fiatalok hosszan húzzák ezt a serdülőkort, hogy harmincig... Tényleg, azt tudjátok, hogy a szakirodalom erről beszél? Harmincat mond! Harminc éves korig elhúzódó serdülés. S utána lép be az ifjúkorba! Sose halunk meg! Hát, ha ezen múlna... Tulajdonképpen van benne valami logika. Tehát, ha most a többségünk már 70-80 évig él, végül is...
Tehát azt a gondolatomat is át kellett vizsgálnom, hogy miért volna jó az, hogy huszonéves fiatal embereket ráveszünk, hogy mindenképpen házasodjanak meg. Hogy ez tulajdonképpen miért is jó? Na, egy valami miatt biztos jó, a biológia miatt. Amiatt biztos. 24 év - az már a csúcs. Ez a realitás, utána már a dolgok nehezülnek. Ez önmagában egy belső konfliktust teremt, hogy biológiailag huszonévesen volna érdemes szülni, és ráadásul nem egyet. Biológiailag úgy volna jó. De egyébként a személyiségfejlődésben 30 évesen lépek az ifjúkor kapujába - a kettő között van egy nagy feszültség. Miért hoztam ezt ide? Azért, mert akkor nagy kérdés, hogy érdemes-e valakit rávenni 25 évesen, hogy hozzon már meg egy döntést, mikor nincs, aki belül döntsön, vagy ha van is, annyira instabil... (18:07)
Tehát: döntés révén értelmet adni az életemnek, és megnevezni ezt az értelmet a döntésem révén.
Aztán az nagyon izgalmas lehet, hogy újra dönteni, vagy elköteleződni a döntés mellett. De már erről is beszéltem, nem akarom most ezt hosszan ragozni. Van egy pont mindig, amikor rájövünk, hogy dönteni nem elég. Mert elköteleződésre van szükség. A döntés időben való megvalósulása az elköteleződés. Tudok ilyeneket, ez....
És a másik, ahogy értelmet adhatok az életemnek, nem mindig csak keresek, meg kutatok, meg hol van, segíts már, hol van... hanem azt mondom: fogalmam sincs, hogy mi az oka mi a cél, milyen folyamat, milyen összefüggés, semmit nem értek, de én akkor is így és így cselekszem. Hogy a tetteimmel megadom az életemnek az értelmet. És az értelmét megélem a tetteim révén. Hogy lehet, hogy van betegség a világon, nem tudom, miért kell ennek lenni, hogy gyerekeknek miért kell betegnek lenni. Nem tudom, és nem tudom, és nem értem, de: mondhatom azt, hogy lehetőségeim szerint cselekedni fogok a beteg gyerekekért. És ahogyan nekiállok cselekedni, egyszer csak nem egy elméleti kérdésbe, mint valami vákuumba beszippantva tehetetlenkedek, hanem azzal, hogy cselekszem, kinövöm ennek a kérdésnek ezt a teoretikus, kínzó részét, s rátalálok arra, hogy tudok így értelmes életet élni. A cselekvés révén. Akkor értelmet adok az életemnek. Ez a kettő kihagyhatatlan. Vannak nagyon sokan, akik mindent megtesznek, csak nem döntenek és nem cselekednek. Nektek akkor nehéz egy idő után. Sokan vannak - látom ezt - úgy ülnek, ülnek, s várják, hogy valami megszülessen. De már az nem úgy megy; ott már szülni kéne. Emlékeztek a sok-doktor kedves hölgyismerősömre. Komolyan! Hát olyan sok esze van! A hajában több ész van, mint az egész fejemben! Legkomolyabban! És amikor szült, hát ismeritek a történetet, nem? De! Na, hát akkor jó, akkor megyünk tovább. (20:54)
Csak a gyors ismétlés kedvéért. Tele volt a feje okossággal, mit hogyan kell, és mikor kell, és mikor nem kell. És persze, miután nagyon okos volt, tudta, hogy ő csak egy anya. Ezért nyilván a szülész orvos tudja a legjobban, hogy mi hogy van. S akkor megbeszélte vele, hogy az orvos mindig megmondja, hogy mikor mit kell csinálni, mert hát ő a szakértő. És tényleg így volt. Szült, és időnként kikérdezett: "Most?" S az orvos ezt csinálta vele, fél óra, egy óra, s mindig mondta, most ez, most az, most így, most úgy. Amikor nyolcadszor kérdezte, hogy "Doktor úr, most?" Akkor az orvos azt mondja: "Hát most már szülje meg!" Ennél jobban nem tudom elmondani, hogy mit jelent az, hogy most már hagyd a fejedet! Most már jöjjön ki az ő feje. Most ne a magad feje körül keringjél, hanem segíts valakinek megszületni. Aztán majd visszatérsz a fejedbe, nem tudom, mi történt az előző 10 percbe, de lett egy gyerekem. Na, most hogy vagy? Jó. Tehát döntés, cselekvés.
Akkor idehoztuk azt, hogy van, hogy az élet értelme föltárul egy élmény nyomán, miközben tulajdonképpen nincsen megértés. De az élet értelme megjelenik. És hoztam azt a példát, hogy egy édesanya, aki tényleg végig úgy volt, hogy el akarom vetetni a babámat, csak már nem tudta elvetetni, mert már negyedik hónapban volt, és amikor meglátja, ahogy a kezébe adják, egyszer csak azt mondja: "Hát teljesen világos! Hát itt van!" S egyszer csak élményszerűen benne van, hogy az életének van értelme, hát itt a baba! Nem értett meg semmit, csak élményszinten megragadhatóvá vált számára, hogy itt az életem értelme. (22:52)
És akkor beszéltünk arról, hogy van, hogy az életünk értelmét a kapcsolatokban leljük meg olyan értelemben is, hogy fölismerjük azt, hogy nem vagyunk egyedül. S ez hirtelen föltárja: Ja, ha nem vagyok egyedül? Ja, ha veled is megtörtént? Ez veled is volt? Akkor úgy el tudom hordozni. Milyen sokan voltak - átéltek valami borzalmat. S azt mondták: az lesz akkor az életem célja, hogy elmondom mindenkinek, hogy ezvan. Vagy hogy ez volt. Hogy tudják meg az emberek, hogy ez volt. És már nem is az az érdekes, hogy ez énvelem megtörtént, mert velem ez már megtörtént. Hogy ilyen értelemben nem magam miatt mondom el, hanem azért, hogy mindenki tudja, hogy ez megtörtént, és hogy lehetőség szerint én hozzájáruljak ahhoz, hogy másokkal ne történjen meg.
Így az élet értelme föltárul abban, hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak mások, és ahogy másokhoz kapcsolódok, ez elkezdi föltárni az életem értelmét. Frankl biztosan valami olyasmit is hozzátenne, hogy ebben jól megmutatkozik az, ahogyan értelmet adunk a szenvedésünknek. Hogy lehet nagyon gúzsba kötötten szenvedni, és nagyon szabadon szenvedni. Tehát, ahogy rátalálunk arra, hogy nem vagyunk egyedül, ez adhat értelmet az életnek. Pusztán a rátalálás. Nem vagyok egyedül. Hogy veled is megtörtént. Na. Jó.
Most behoznék még néhány teljesen máshonnan való megközelítést, és utána egy témában szeretnék elmélyülni, ami egy nagyon fontos szempont, hogy hogyan tudom megtalálni, megnevezni, és dönteni, és cselekedni az életem értelmére vonatkozóan. De előtte egy fontos mondat. (25:23)
Mikor ezt mondom nektek, hogy fogja a babát a kezében, akkor nagyon sokan hajlamosak ezt úgy kifejezni, hogy "Itt az életem értelme!" S akkor ránéz a babára. Képzeljük el, hogy szerelmes vagyok, ránézek valakire, és azt mondom: "Te vagy az életem értelme!" Ez nagy tévedés! Ezt fontos kimondani. Az, hogy az emberi kapcsolatok révén megtalálni az élet értelmét, az sosem jelenti azt, hogy ha a legnagyobb szerelem is kapott és sodort magával, és ez nagyon jó, hogy az realitás lenne, hogy te vagy az életem értelme. Mert az egyik ember a másik ember életének nem értelme. Hanem egy kapcsolat révén fölismerem, hogy az életem értelmes. Hogy te, a veled való kapcsolat segít engem ahhoz, hogy fölismerjem, hogy az életemnek van értelme. Érzitek a különbséget? Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, és azt mondom, te vagy az életem értelme, és te nem vagy, akkor azt mondtam, hogy az életemnek nincs föltétel nélküli értelme. Az életem értelmének az a föltétele, hogy te vagy. Akkor nincs az életemnek értelme. Tehát amikor valaki azt mondja, hogy a gyerekeim az életem értelme, hát az nagy baj, főleg a gyerekeinek. Akkor nagy együttérzésem van a gyerekek felé. Most lehet, hogy sokan dühösek lettetek rám. Nyilván nem a megfogalmazáson akarok lovagolni, meg nem is a ti érzékenységeteken. Nyilván most kisarkítok valamit, és általában ezt így szoktuk mondani; nem biztos, hogy azt gondoltok alatta, amit konkrétan a mondat jelent. De ha én azt mondom, hogy a gyerekeim az életem értelme, akkor ezzel azt mondtam, hogy az életemnek nincs értelme, csak a gyerekeim révén van értelme. Akkor ez azt jelenti, hogy én nem vagyok szabad, de a gyerekeim se. Akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy a gyerekeim szabadok legyenek, mert ők adják az életem értelmét. Akkor nem lehetnek akármilyenek, nem is cselekedhetnek akárhogy, nem is dönthetnek akárhogy. Esetleg nem távolodhatnak el tőlem, nem lehetnek boldogtalanok, nem szúrhatnak el 10 évet az életükből... (28:22)
Egy társkapcsolatban ugyanígy. Ha valaki azt mondja: te vagy az életem értelme, ennél ijesztőbb mondatot nehezen tudok elképzelni egy kapcsolatban. Én ha amolyan jófajta skizoidként hallanék egy ilyen mondatot, húú, ne is haragudjatok, nincs az a Millenáris, ahol én maradok! (Feri menekül) Idáig futottam a mondat elől. Emlékszem, a papnevelő intézetben például - most leülök ehhez, mert olyan drámai számomra - egyszer csak rájöttem, hogy nem akarok mindenáron pap lenni. Ez nagyon fontos fölismerés volt. Az életem célja, vagy nem tudom, micsodája ez, ez, ez: pap leszek. Nem is akárki hívott meg rá! És ott a papnevelő intézetben rájöttem, hogy akkor tudok jó pap lenni (már most ahogy én azt ahogy elgondoltam), hogyha szabad viszonyt alakítok ki a papsággal. Nem a személyekkel, értitek, mert az... Ha azt mondom: az életem értelme, hogy a műszaki tudományok doktora vagyok, és segítek az embereknek a hidakkal, amit tervezek - most képzeljük el, hogy 60 évesen beteg leszel, és nem tudsz több hidat tervezni. Nehéz lesz!
Tehát, amikor azt mondod, hogy az életem értelme az, hogy ez vagyok, az vagyok, így vagyok, úgy vagyok, tehozzád tartozom, te vagy a fiam, lányom, ember, orvos vagyok, a legfennköltebb dolgok (Egészségedre!) - akkor én itt tennék kis kérdőjeleket, meg szívecskéket, hogy ne legyen olyan ijesztő. A helyzet inkább úgy áll, hogy találtam egy tevékenységet, amit hivatásszerűen képes vagyok gyakorolni. Döntöttem és cselekszem, és ebben megtaláltam az életem értelmét. De nem az az életem értelme, hanem abban megtaláltam azt. Abban fölfedeztem, abban megélhetővé vált, fölismertem, és azt élem és gyakorlom. Ez a különbségtételt muszáj volt elmondanom, mert ez nagyon lényeges.
Jól van. Nem volt meggyőző, ahogy visszanéztetek rám, de...
Azt mondja. Most akkor egy összefüggésbe szeretném helyezni ezeket a pontokat, hogy hogyan találhatok rá az életem értelmére, és aztán valami gyakorlatias dologba mennék majd még bele. (31:56)
Az egyik, hogy az, hogy életem értelmét miben tudom megtalálni, az generációról generációra is változhat, illetve a hangsúlyok, súlypontok is átalakulnak. Nagyon megrázó fölismerés volt számomra külföldön élő magyar testvéreimnél, hogy nagyon sokan, akik elmentek Londonba, Helsinkibe, Brüsszelbe, Stockholmba és bárhova. Hogy az első generációsok, akik kimentek, főleg és gyakran Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről, nehezebb anyagi, fizikai, társadalmi körülmények, szociális körülmények közül, nem egyszer az volt, hogy egyrészt szeretném valahogy kifutni magam, valahogy egy nagyobb szabadságban valamit megélni, megvalósítani - micsoda klassz dolog! És milyen sokakban benne volt az, hogy a gyerekeimnek, a gyerekeknek szeretnék egy jobb kezdést, valami többet, valami jobbat, hogy nekik ne kelljen már ezen a 25 dolgon veszkődni, hogy ők hadd indulhassanak egy jobb talajról, és akkor nőjenek túl minket, ez milyen nagyszerű. Én megküzdöttem érte, de nekik ezt ne kelljen már ezt végigcsinálni. És akkor elhagyni a szülőföldet, a hazát, mindent, ami így, úgy, amúgy, egy csomó kötődés, az identitásnak része.... A szülőfalu? Az az identitás része. A táj - hát ez itt van benn. A honvágy mutatja nagyon jól - az önazonosságunknak a kedvenc tehenünk is része. Így van. Így van! Hát a kedves állataink, akik...? Hogyne volna az önazonosságunknak része! Része bizony! (34:02)
Na most, az első generáció, aki kimegy, azt mondja: rettenetes áldozatokat vállalok. Egy csomó szenvedést vállalok, gyűrődést, újrakezdést, nulláról építkezést, egy csomó veszteséget. Szinte egy belső meghasonlást. De látják, hogy ennek van értelme. Mert ebben az egészben ők megtalálják az életük értelmét. S akkor elkövetkezik egy fordulat, ami szinte tabu. Ez az, hogy a második generáció, mikor kisgyerekek, még minden rendben van. Egyszer csak úgy felmerül, hogy nahát, a gyerekeim svéd gyerekek. Hú, azért azzal is meg kell küzdeni. A gyerekeim amerikai gyerekek. Angol gyerekek lettek a gyerekeim? Hogy?! Tulajdonképpen ez hogy történt? Rendben van, rendben van, de most angol gyerekeim vannak nekem? Hogy lettek nekem angol gyerekeim. És akkor ezek az angol gyerekek 18-28-38 évesen azt mondják, hogy visszaköltözünk Csíkba. Ott csinálunk egy kis valamit. Mi, itt?! Vagy ezek az amerikai gyerekek ott lézengenek. Ide bóklászik, oda bóklászik, azt se tudja, mit csináljon, hogy legyen... A második generációnak mindaz, ami az első generációnak nemhogy értelmet adott, értitek, fölfedezte benne az értelmet - nemhogy nem fedezi föl benne az értelmet, hanem azt mondja: ez mi?! És nem egyszer az az érdekes, hogy ha több generációt nézünk, nem egyszer a harmadik generáció, az unokák azt mondják: na jól van, ebből elég! Amiért a nagyszüleik szinte mindenüket odatették. Hogy például, ha valaki komoly szegénységből jön. Megrendítő volt ezzel találkozni. Hogy Jöttek hozzám párok, és beszéltek a konfliktusaikról. Hogy ez így nehéz, és úgy nehéz... Most, ha jómódú házasfelekkel beszélgettem, akkor például a biztonság, anyagi jólét, kiszámíthatóság ennyit se ér. Nem ér!
Képzeljük el, hogy van egy ügyes férfi, viszonylagos jólétben Magyarországon nőtt föl, s jön egy nagyon-nagyon nehéz körülmények közül valaki Kárpátaljáról. Aranyos kislány. Elmondják a konfliktusaikat, s én hallgatom, s azt mondom: "Hú, a nemjóját! Hát én rosszat sejtek. Hát ebből nem lesz fáklyásmenet. Amit egymással csinálnak, hát az nagyon durva." 5 év múlva még mindig együtt vannak, meg 10 év múlva. Meg 20. Tulajdonképpen, ha csak azt nézzük, ami köztük zajlik, ajjajjajj... Hát negyed annyiért szoktak emberek azt mondani, hogy gyerünk a váló... mihez. Nem tudom, nem voltam még, nem jártam arra. S akkor azzal találkozni, hogy például valaki, aki egy komoly létbizonytalanságból és szegénységből érkezik - most furcsa lesz, amit mondok: többet el tud viselni. Azt mondja: az, amit ez a srác a maga ügyességével itt teremt, és most biztonságban vagyok, és központi fűtés van, és ez van, és az van, és van mit enni, és a gyerekeimnek is nem kell mindig, hogy a pénz - nekem ez jó. Ez nekem így rendben van! És ő megtalálja az élete értelmét egy olyan helyzetben, amiben egy jobb módból jövő valaki azt mondja: ez elveszi az életem értelmét! Hát éppen hogy elvesztem, nemhogy megtalálom! (38:54)
Tehát van egy összefüggés, amit nagyon-nagyon érdemes látni. És most összekapcsolok két dolgot: most képzeljük el, hogy az első generációs férfi és nő, aki elment Kárpátaljáról, Erdélyből, hogy megcsinálja a szerencséjét; mikor ők 70 évesek, és azt látják, hogy hát, a gyerekeik, hát... unokák pedig már otthon vannak Kárpátalján, fölteszik a kérdést: most ennek mi értelme volt? Most ezt tulajdonképpen miért csináltam? Most lettek holland unokáim, ők már most magyarul se beszélnek... Nem tudok beszélni az unokáimmal. Hollandul beszélek az unokáimmal. Hát én biztos nem ezért jöttem ide, az tuti. És ez nagyon nagy terhet tud jelenteni. Sokszor ez egy akkora téma, hogy nem is mernek róla beszélni. Ezért mondtam hogy tabu. Mert ha elkezdenénk róla beszélni, egyszer csak közel kerülne az, hogy mindaz, amiben én megtaláltam az életem értelmét, az szép lassan valahogy folyamatában az élet történet a több generációban minthogyha így át lenne húzva! (40:25)
Na. De nagy dolog, hogy például ha valaki ezt megéli, akkor megtalálja az élete értelmét ebben. Ebben a helyzetben is megvan az élet értelme. Meg lehet találni, meg lehet nevezni. Húúú.
Világégések után az első generáció miben találja meg az élete értelmét? Nagyon gyakran mi is elég ahhoz, hogy értelmesnek tudja megélni az életet? Az első generáció - avval, hogy túlél! Ottlik Gézát kérdezték arról, hogy milyen volt a háborúban. Azt mondja: "Ja, a háború! De könnyű volt az élet!" S a riporter: "Micsoda?!?" "Hát semmi dolgunk nem volt, csak túl kellett élni!" És pontosan lehetett tudni, hogy ezt kell csinálni. Hát ennél tisztább, egyszerűbb helyzet... Hát azóta minden össze-vissza van! Akkor bezzeg! Élni kell - ez a cél. Kész.
Na, az első generáció megtalálja az élete értelmét abban, hogy valami retteneten túlmegy, és utána egyáltalán azzal, hogy él. Például egy állami gondozásból jövő valaki. Állami nevelőintézetből. Ha ő semmi mást nem tesz, mint hogy megházasodik, van két gyereke, és az életet egyszerűen csak végigcsinálja, az tapsot érdemel. Az összes gratulációnk! Még hozzátesszük azt, hogy már pusztán azáltal, hogy ezt megteszi, messze fölülmúlta azt, amit ő kapott. Azt, hogy ő ezt egyszerűen csak egyik napról a másikra teszi. Hát ez - meghajlok! Ha nagy társadalmi..., háború és a többi. (42:47)
A második nemzedéknek már nem elég, hogy él. Jó, jó, de mit csináljak vele? Ő akkor nekiáll, és akar valamit, valamit teremteni, csinálni, valami.... És mit csinál a harmadik generáció? Semmit. Hát rossz esetben semmit, nem, én ennél pozitívabban látom. A harmadik generáció jár terápiára. (nagy nevetés) Ezt a legkomolyabban mondom! Mert az első két generációnak nem volt arra se ideje, se energiája, se semmije, hogy azzal bíbelődjön, hogy mi történt idebent, meg hogy azzal mit kell...
Diktátorok gyermekei. Na, na? Igazán, néztem ezt a..., két részt láttam, nem tudom, mennyi volt. Döbbenetesen érdemes látni. Nagyon! Hogy a gyerekek, a diktátorok gyerekei, vagy az áldozatok, túlélők gyerekei tulajdonképpen, ha annyit tesznek, hogy az egyik oda tud menni... a diktátor fia, ahogy az első részben láttátok talán. Afrikai diktátornak a fia odamegy egy áldozatnak a fiához, és azt mondja: "Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg!" Hát akkor valami olyasmit tett, aminél többet már egyszerűen nem is kell. Hogy egyáltalán valahogy bele tudott állni abba az életbe, amit, mondjuk így, az apjától örökölt. Nincs többre szükség. Beleállt és... (44:47)
De az unokák nemzedékének ez már nem elég. Az unokák azt mondják, hogy - második rész. Goebbelsnek a nem tudom, hogy mondják pontosan, mije, vagy kije volt ő? Nem. Valami unoka-, vagy másod-unokatestvér, vagy valami ilyesmi volt. Lehet, hogy egy előadásra nem lehet ilyen felkészületlenül jönni. Tényleg, most eszembe jutott. Tanultam, hogy kell jól történetet mondani. Szerencsére akkor tanultam, amikor már megtanultam jól történetet mondani. Különben biztos összezavart volna! Mit tudom én, hogy kell jól történetet mondani. De most hirtelen eszembe jut. Minden fölösleges információt hagyjunk ki - ugye ezt szoktam csinálni, már hogy nem hagyom ki. A második: ha valamit nem tudunk pontosan, semmi szín alatt ne mondjuk, mert hiteltelenné teszi a történetet. Na tessék. Így jártunk most. Két hiba két mondatban. Durva!
Szóval, hogy ott van valaki másodfokon unoka szinten, a harmadik generációban, és hogy őneki van arra esélye, hogy azt mondja, hogy énnekem az már nem élet, hogy túléltem. Engem nem fenyegetett már semmi. Az sem, hogy egyáltalán csak ideállok, vagy odaállok, ez se. Hanem nekem valahogy az életemet most itt belül is el kell rendezni. Odakint, meg belül is. És őneki mi a nehéz? És tulajdonképpen az emberi életnek ez egy döbbenetes realitása. Hogy az unokák, ha akarják, ha nem, ha a szüleik és nagyszüleik nem rendeztek el sok mindent, az unokák elkezdik azt elrendezni. És persze az nagyon nagy jelentőségű, hogy ebben a rendezési folyamatban egyszer csak eljutok oda, hogy azt mondom, ezt apámnak kellett volna elrendezni, ez az ő dolga. Ez nem az én dolgom. Ez tényleg nincs elrendezve, de ez az apám dolga lett volna. Az a nagyapám dolga lett volna, azt se nekem kell elrendezni. De azt nekem kell elrendezni, hogy mindenkiről megmondom, hogy mit kell elrendeznie neki, meg mit nekem. És hogy ezt a dolgot nem tudom megúszni. Vagy meg tudom úszni, és akkor a dédunokák meg már csak... És hogyha ezt ilyen kollektíve csináljuk, akkor van az a zűrzavar, amiben ma élünk. Generációról generációra átörökítjük az elrendezetlen dolgokat. S akkor ki se..., azt se tudjuk, hol vagyunk, mi a mi életünk, mit kéne nekünk, és... És közben van ez a belső indíttatás, hogy elrendezni a szüleink, a nagyszüleink, a dédszüleink, az összes sorsát, az igazságát, a jogosságát, minden... Egyensúlyteremtés - ez lehetetlen. Nem tudunk 2-3 nemzedéket helyettük... De hogyha mindez nem tudatos, akkor akarjuk. Akkor van ez a káosz, ami most. Hogy két-három nemzedék történetét mindenki magára veszi - ez nem tudatos dolog, ez az emberi élet - és megpróbáljuk az ő nevükben mindent. (48:22)
Tehát itt egy nagyon értékes dolog van. Az emberi természetnek ez a társas jellege, hogy belül, hívatlanul föl vagyunk szólítva arra, hogy elrendezzük a történeteinket több generációban. De az elrendezés nem azt jelenti, hogy mások helyett el tudnánk bármit is rendezni. Hanem, hogy meg tudjuk mondani, hogy az nem az én dolgom. De közben ki tudom fejezni a sajnálatomat amiatt, amit valaki nem rendezett el. Hiszen van valami közöm hozzá. Nem az a közöm, hogy nekem kell elrendezni, de az közöm, hogy kifejezzem a sajnálatom. Vagy hogy elismerjem egy más valakinek a jogosultságát valamiben. És mondhatom azt, hogy én nem tudom, és nem is dolgom ezt jóvátenni, de a magam nevében állva veled szót értek, szót találok... Érthető ez, ahogy mondom?
Látjuk tehát, az élet értelme egy összefüggésbe helyezve még mennyivel sok a finomabb szövésű dolog. És hogy milyen sokan, amikor segítőhöz jöttök, mentek, megyünk, nem tudom, hogy akkor milyen gyakran van az, hogy hurcolunk valakit hogy: 'atya, változtassa meg!'
Ma egyre többen vannak. Minden héten jön legalább egy szülő hozzám. Legalább egy, ami azt jelenti, hogy három. Hogy a fiam 16 éves, nem csinál semmit. A lányom 28 éves, nem csinál semmit. A fiam 40 éves, azóta nem csinál semmit. Ennek az a nehézsége, hogy kívülről senkinek nem tudjuk megadni az élete értelmét, mert az személyes. Megtalálod, megkeresed, fölismered, eldöntöd, megcsinálod - így lehet, de nem tudunk kívülről élet értelmet adni. Egyszerűen ez lehetetlen.
Tehát az sem felelősségünk, hogy mások életének értelmet adjunk. Ilyen felelősség nincsen. Olyan van, kapcsolatban vagyok veled, s megtehetek mindent azért, hogy egy olyan helyzetet teremtsek, amiben te felismerheted. Ezt lehet. (51:20)
Jó. nem tudom, nem tudom... Ajjj, miket akartam én itt mondani! Például egyházi valóságunk. Generációk. Most is biztos vagytok azért páran egyházhoz tartozók. A kutatások szerint egy páran vagytok. De lehet, hogy magam miatt beszélek erről egy kicsit. Hogy diktatúrában fönnmaradtunk - ez nagy dolog. Ugye, mindenféle sebével, árnyékával, árulásával, hősiességével, mindenféle szín van itt, kérem szépen, ami csak létezik - fönnmaradtunk. Ebből kialakul az, hogy egy-két nemzedék átadta ezt, hogy megmaradni, kitartani, hősiesen helyt állni a zivatarban. Most egyszer csak történt egy fordulat. Minden nagy szervezet, ugye olyan, mint a medve. Ha elaludt, akkor az öt hónap. Hat. Most idén nem annyi, most egy kicsit... De ha egyszer a medve elindul... A nagy szervezetek ilyenek. És hogy például nemzedékek konfrontálódnak azon, hogy hatvan-hetven-nyolcvan éves atyák azt mondják: helytállni! Kitartani! Állni a végeken! Két asszony van a misén. Nem baj! Annál hősiesebb, amit teszek! Ezek is elmennek nemsoká, de én itt állok!
Fiatal papot büntetésből elhelyezték akkor egy kicsi helyre. Ez valódi történet, ez a hetvenes évek eleje kb. Hétköznapi misén senki nem volt a templomban. De úgy, ahogy mondom, nulla. Ezt két dolog enyhítette: az egyik, hogy a pap ott volt, és őt mégse nevezzük senkinek, a másik pedig az az egyházi hagyomány, hogy van sekrestyés. Így aztán a sekrestyés mindig időben jött, hogy be tudja engedni a levegőt. Kinyitotta a templomot szépen, és a pap kiállt, és a nyilvános misét elmondta tök egyedül. Most a sekrestyés érzékelte a realitásokat, egyébként is megvolt a magához való esze. És akkor, jóba volt a pappal, azt mondja: "Ide figyelj! Megengeded, hogy mise közben azért dolgozzak?" S képzeljétek el, a pap: "Hát felőlem..." Helytállunk, ettől csak még magasztosabb, amit csinálunk. És ott volt a kedves - most direkt Feri bácsinak hívjuk - ő a mise alatt takarított. Gondoljátok, hogy a sekrestyésségből meg lehetett élni? A hetvenes években? Hogy lehetett volna már? Rohant, dolgozott, ezer dolga volt. Értitek, egy tök üres templomot kellett takarítani hétről hétre - hát mindennek van határa. Úgyhogy azt mondta: úgyis itt vagyok, már megúszom két buszjeggyel. És takarított a mise alatt is. És azt mondja az atya - hát ez olyan érdekes volt. Volt egy olyan közösségi élményem, én persze hangosan miséztem: "Az Úr legyen veletek". És akkor Feri bácsi mondta: "És a te lelkeddel". És akkor ment tovább a mise - "emeljük fel szívünket". De akkor már onnan szólt a válasz, hogy "Fölemeltük az Úrhoz." Végül is be volt imádkozva a tér. Abban nem volt hiba. Most egy ilyen valóságban... Hát ott áll valaki 60-70-80 évesen, értitek, hát a semmi közepén megáll a reverendába, és azt mondja, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében - hát ennek van értelme neki. Ő ebben megtalálja a papi és egyéb életének az értelmét. Minél lehetetlenebb, és minél kevesebben járnak, és minél agyamentebb már a helyzet, annál hősiesebb, amit tesz. Most az a kérdés, hogy van-e egy következő nemzedék. Meg esetleg egy rákövetkező. (56:53)
Egyrészt, ti jó szándékúak vagytok velem, másrészt nem értitek félre direkt. Merem azt mondani, mikor - én egy generációval odébb vagyok - ha én meghallom ezt, hogy kitartás meg helytállás, én olyan ideges leszek! De komolyan, tehát kevés kifejezéstől tudok annyira feszült lenni, mint 'helytállni, kitartani'. Megbolondulok ettől! Egyszerűen azért, mert én odébb vagyok 20-25 évvel. És ami hősies és értelmet ad annak a 70-80 éves atyának, az egy ötvenéves papot bosszant. Helytállni, ezért? Miért, mi, a templomért? Még át is ölelem, le ne bontsák! Rendben vagytok ezzel?
Újabb nehézség, ha például a következő nemzedék, mondjuk az utánam jövő azt mondja: hát azért idős atyáktól van mit tanulni. Tényleg, szóval kitartani, helytállni.
Tehát kultúránként, nemzedékről nemzedékre az az összefüggés, amiben vagyunk, nagyon is meghatározza, hogy miben és hogyan látjuk, és találjuk, és nevezhetjük meg az élet értelmét. S akkor itt ugyanaz, mint a gyerek - szülő - pedagógus - szakértő, hogy de nagy dolog, hogyha ezt nem egymással szemben akarjuk érvényre juttatni, hanem felismerjük mindenkinek az igazát. Hogy milyen rettenetes volna kétségbe vonni, hogy az az élet nem értelmes. És hogy itt lehet látni, hogy sokszor konfliktusok azért fajulnak el, mert nem érik el azt a tudatos szintet, hogy tulajdonképpen amikor te valami mást csinálsz, mint én, ezzel rákérdezel arra, hogy és akkor ez most értelmes volt? Mondd csak, értelmes volt a te életed, hogy... És ezért azzal a kérdéssel, főleg ha visszanézünk az életünkre - nem, nem könnyű vele szembenézni. Ahogyan, s mondom annak a nagyszülőnek, aki elindult Erdélyből, Felvidékről, akárhonnan, azt nézi: ezért csináltam ezt az egészet? Tehát itt mekkora nagy dolog elismerni azt, hogy generációról generációra, helyzettől helyzetre másban lelhetjük meg súlypontosan azt, hogy mi is az életem értelme. Nem kell egymást lekaszabolni. Én azért találhatom meg abban az életem értelmét papként, hogy az biztos hogy nekem nem elég, hogy helytálljak. Ha belegondolok, hogy az életemben nem történik más, mint hogy kitartok, ugye ez a sírig tartó hűség. Nekem ez... De én azért találhatom meg most valami másban az élet értelmét, mert az előttem lévő nemzedék a kitartásban megtalálta az élet értelmét. Mert ha ő abban nem találta volna meg, csak abban, amiben én, akkor az ő életének hol lett volna értelme? Hiszen többet nem tudott, mint hogy kitartani. Ezért én hálás vagyok az előző nemzedéknek, meg az előző kettőnek. Mert amiben én nem látom meg az élet értelmét, abban ők nemcsak meglátták, hanem talajt adtak arra, hogy most én most másban tudjam meglátni. Ezért köszönöm szépen, idős atyák! (61:16)
És milyen nagy dolog, amikor az unokák egyszer csak elismerik a szüleiknek, a nagyszüleiknek az erőfeszítését. De köszönjük! Itt vagyok most 30 évesen, érzem ezeket a nehézségeket, hogy visszaköltöztem Csíkba, most megértettelek, nagyapa. Köszönöm! Nagyapa, köszönöm. Most megértettem, milyen ingyen szórta nekem az élet. Most értem, miért jöttél el.
Hej-haj. Nincs órám. De van okos-buta telefonom. Híj, 10 perc. Tényleg ennyi? Eddig csak beszéltem, még nem mondtam semmit sem. Gyerünk!
Aztán tulajdonképpen itt bele is kaptam a következő pontba: hogy az életet értelmének a megtalálása nemzedékről nemzedékre súlypontokat válthat. És egy életen belül is lehetséges az természetesen, hogy amiben eddig megtaláltam az életem értelmét 20 évesen, az 40 évesen semmi, 40 évesen valami másban találtam meg, hatvanévesen visszanézek, azt mondom, de fontos, hogy azt megtaláltam, de most már ez nekem édeskevés. És, és, és, és... A személyiségfejlődésben is van egy természetes íve annak, hogy nem találhatjuk meg az életünk értelmét egy életút során mindig ugyanabban. Hanem bizonyos dolgok azért változnak. Lehet, hogy valami biztos talaj van, de... Ezért nem véletlen - hát, persze ilyen átpolitizált valami ez, hogy életpályamodell. Például nem látom, hogy nekünk papoknak lenne életpályamodellünk. És ez nem (Egészségedre!) nem könnyíti meg a sorsunkat. Most képzeljétek el, nem tudom, hogy érdekel-e titeket, hogy mi van egy pappal. Csak úgy idepöttyintek nektek ebből valamit. Képzeljünk el egy papot, mondjuk 24 évesen felszentelik - ilyen hagyományos menet. 24 évesen szeptemberben felkészíti a gyerekeket az elsőáldozásra, és azután decemberben megrendezi az első pásztorjátékot vagy misztériumjátékot. 24 évesen. 34, 44, 54, 64, 74; ugye 75 éves korban megy nyugdíjba. Most akkor 75 évesen ötvenegyedszer felkészíti a gyerekeket az elsőáldozásra, ötvenegyszer megrendezi a misztériumjátékot, bölcsek jöttek napkeletről Betlehembe, hogy hódoljanak az Úr előtt, megnyitották kincsesládáikat és ajándékokat adtak át;aranyat a fölséges királynak, tömjént az igaz Istenek, és mirhát az ő szenvedésére. Nem csodálom, ha egy pap ez alatt az 51 dolgos év alatt néha egy kicsit úgy ellankad. Mondjuk a tizenhetedik évében egy kicsit úgy megszédül. Kicsit úgy hallja, hogy túljutott azon, hogy bölcsek jöttek napkeletről... valahogy ez most úgy ment el... Jó, hogy jól tudom kívülről, de egy kis lelket kéne belevinni. Mirhát az Úr szenvedésére - ezek a szavak már most semmit nem jelentenek, ahogy mondom... (65:32)
Hogy egy életút során... Tehát, az élet értelmének a megtalálását azok a rendszerek, amelyekben vagyunk, és amelyeket mi egyébként megteremtünk, segíthetnek és akadályozhatnak rettenetesen. Ezért van egy felelősségünk a rendszerek iránt, amelyeknek a tagjai vagyunk. Mert lehet egy olyan rendszer, amiben a legépeszűbb ember is tönkremegy, és az egy normális reakció. Hát egy abnormális rendszerben, ha valaki jól van... Hát egy-két zsenit leszámítva azért az... Az emberi természet olyan, igyekszünk illeszkedni. A legtöbb nem zsenije lesz egy abszurd rendszernek. Még lehet is rá építeni. Egy családban - megengedni, hogy a gyerekek, ha fölnőnek, egy olyan rendszer lehessen a család, hogy új és új dolgokban lehet valamit megtalálni.
Jaj, az a szülőpár, annyira büszkék voltak a lányukra, mert olyan a segítőkész volt otthon. Tényleg, hát jó volt ránézni! Hát ahogy segített az anyjának... hát ha én ezt, még belegondolni is... tizenkét évesen a rántást úgy habarta... Na most, egy újabb klasszikus baklövés a történetmesélés egén. Ezt elszúrtam! De elég hézagosan reagáltatok! Tessék? Mit csináltok? Nem! De drága vagy! Ismételd el ezt a mikrofonba! Valaki jött megmenteni engem, nem tudom, a kólámból már nem adok, de... Hogy nem azt akartad mondani, hogy habarta, hanem hogy kavarta. (68:08)
Na szóval. Milyen csodás is, hogy 12 évesen kavarta, és milyen ügyesen, hogy anya, hagyd, majd én panírozom! És klopfolt! 14 évesen klopfolt! A szülők látják, hogy ez milyen csodálatos és gyönyörű, segít a kistestvérének, együtt számolnak, tényleg, ez maga a földre szállt mennyország. 16 évesen rövidül a szoknya, kicsit színesedik az arc, oda valaminek! De csak egy ideig! Milyen nagy dolog, van valami életpályamodell a családban. Hát mikor, ha nem most? Hadd találjon magára! Hadd fedezze föl, hogy ezért a szemöldökért érdemes! Még a gyanta is belefér! Vagy ő a gyantába. Ezért a vádliért?
Jól van. Azt hiszem, valami történt velem így időközben. Most azt nézem, hogy hirtelen - hát 28 van. Azt hiszem, hogy nem kezdek bele a harmadik pontba, ami még az összefüggések feltárása az élet értelmével kapcsolatban. Pedig érdemes volna belekezdeni, de most az idő miatt nem.
Jó. Azt mondtad, hogy szeretünk? Így nézek ki? Jól van. Tényleg. Köszönöm megértő türelmeteket, figyelmeteket. Akar-é valaki hirdetni? (70:39)
Lejegyezte: H. E.