Mt 5,38-48 - Évközi 7. vasárnap (A év)

Evangélium (Mt 5,38-48)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz : Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: ,,Szemet szemért, fogat fogért . Én pedig azt mondom nektek: Ne szálljatok szembe a gonosszal. Ha pedig valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcod. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhád, annak add oda a köntösödet is. Ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyit. Adj annak, aki kér, és aki kölcsönt akar, el ne fordulj tőle. Hallottátok, hogy ezt mondták: ,,Szeresd felebarátod és gyűlöld ellenséged. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt. Esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik-e meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik-e meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok. (2:14)

Szentbeszéd

Ne szállj szembe a gonosszal, szeressétek ellenségeiteket, ha valaki kényszerít, menj vele kétannyit. Nem akarom most újból elismételni, amit annyira világosan hallottunk, csak egyszerűen összesűrítve akartam kiemelni. Mert ez lenne a mai elmélkedésnek, imádságnak a témája, hogy hogyan válhat ez az életünkben realitássá. Mert hiszen, amikor mindezt halljuk, akkor – s ez lenne az alapvető kijelentés – bizonyos realitásokkal, sőt értékekkel ütközik bennünk az, amiről Jézus beszél, és amire fölhív minket. Tehát: realitásokat kezd ki bennünk és értékekkel ütközik idebent az, amire Jézus fölszólít minket. Tehát szó sincs róla, hogy magától értetődőnek kellene lennie annak, hogy mi ezt képesek legyünk tenni, hanem éppenséggel egy komoly belső munkát igényel, hogy ezen az úton érdemben lépéseket tudjunk tenni. És ezért is most szeretnék megnevezni öt olyan témát, amit Jézusnak a fölszólítása bennünk mindenképpen érint. Hogy legalább egy kissé világosabb legyen és kézbe vehetőbb, hogy tulajdonképpen mivel is van dolgunk? Mert különben, ha csak ennyit hallunk, hogy: „Szeressétek ellenségeiteket, legyetek ilyenek, olyanok...” Hogy álljak neki? Egészen más erőket is érzek magamban, ezek reálisak, bizonyos értékek föllázadnak bennem ez ellen, akkor tulajdonképpen mivel van dolgunk?

Az első: Egészen természetes, ahogyan halljuk mindezt, meg eszünkbe jut az, hogy valaki fenyeget bennünket, vagy fenyegetésnek élünk meg valamit, hogy az ellenségeink akármilyen eszközzel árthatnak nekünk, hogy egészen nyilvánvaló, hogy megjelenik bennünk a félelem. Ez természetes. S elgondolkodhatunk azon: milyen érdekes, Jézus gyakran beszél arról, hogy hagyd most a haragot, tedd le a fegyvert, hát ne fenyegessetek itt senkit Isten nyilával, azt se tudjátok, milyen lélek lakik bennetek, hagyjátok a haragot! Aztán máskor pedig azt mondja, hogy ne szomorkodjatok! Hiszen például az én szenvedésemre majd a föltámadásnak a dicsősége következik, ha igazán szeretnétek engem, akkor most hagynátok a szomorúságot. De ha van olyan alapérzés, amiről Jézus a legtöbbet beszél, ez éppen a félelem. S éppen a föltámadása után milyen gyakran mondja ezt: Ne féljetek! Ne féljetek, békesség nektek, ne féljetek!

Mit jelent ez számunkra? Hogy akkor leszünk képesek Jézusnak a követőivé válni, ha a félelemmel valamit tudunk kezdeni. Aki a félelemmel és az aggodalommal nem tud mit kezdeni, hanem az túlságosan is uralkodik rajtunk, akkor el fogunk akadni ezen az úton. Az első téma tehát az, hogy érdemes megvilágítanunk magunk számára azt, hogy mit szoktam kezdeni a félelemmel? Sőt azt is, hogy a félelem mit szokott énvelem kezdeni? Mit csinál velem a félelem? És én mit szoktam, vagy mit tehetnék én a félelemmel?

Eszembe jut egy fiatalember, fiatal édesapa pici gyerekekkel, súlyosan megbetegszik, élet-halál között. És akkor megyek őt látogatni, áldoztatni és meglepő derűvel fogad úgy csont soványan, kopaszon. S akkor azt mondja: Tudod Feri, az történt velem, hogy minden, amitől eddig féltem az életben, rettegtem, hogy ez majd megtörténhet velem, s az milyen félelmetes, na ez mind megtörtént. S azt mondja, hogy: De amiért féltem, az nem történt meg. Hogy nagyon sok minden van, amitől félünk, de az nem a vége a dolgoknak. S éppenséggel azok a rettenetes élethelyzetek, mikor megtörténik valami, amitől féltünk, aggódtunk, rettegtünk: Csak ez ne legyen! És megtörténik, akkor egyszer csak valami világosság megjelenhet bennünk; hogy tulajdonképpen nem is ez volt az igazán fontos. Hogy amitől féltem megtörtént, de amiért féltem, nem. Merthogy amiért féltem, az nem történt meg. Esetleg: az nem is történhet meg.

Mikor a hitünkben a naiv korszakunkat éljük, akkor hogy képzeljük el a gondviselést? Úgy képzeljük el, hogy Isten tart minket és semmi rossz nem történhet velünk. Ez a naiv hitnek a korszaka. És történik velünk rossz? Persze, hogy történik. És jó esetben találunk egy kiutat, és ebben a kiútban azt éljük meg, hogy valahogyan a gondviselés más természetű. Nem attól óv meg, hogy valami rossz ne történhessen meg. Hanem hogy azzal tudjak valamit kezdeni. Hogy az, ami az életemben a legfontosabb, hogy azt - ha meg is történik velem az, amitől félek - el ne vehesse tőlem. El ne rabolhassa tőlem.

Az első gondolat így szól: Hogyha akár sok minden megtörténhet velem, amitől félek, ki tudok-e valamit mondani, ami így szól: De tudom, hogy az nem történhet meg velem...

Ti be tudjátok-e fejezni ezt a mondatot nagyon személyesen a magatok részéről? Itt óvatos akarok lenni, mert ebben a témában nem válaszokat akarok adni, hanem egyszerűen csak fölvillantani azt, hogy van errefelé út. Hogy lehet errefelé menni. Ennyi a célom, semmi több. Hogy például valaki azt mondja: Igen, mindez megtörténhet velem és ez rettenetes és nem akarom, hogy megtörténjen, de az üdvösségemet nem érinti. Azt nem fogja fenyegetni. Vagy az örök életemet ez nem tudja veszélyeztetni. Vagy azt mondja valaki: Akármit megtehetsz velem, az emberi méltóságomat tőlem nem veheted el, mert azt Istentől kaptam. Tehát te akármit mondhatsz és csinálhatsz velem, van bennem valami, amihez te soha nem fogsz tudni hozzáférni, mert az engem Istennel köt össze. És azt te nem tudod tőlem elvenni. Meg tudsz alázni, meg tudsz ölni akár, de van bennem valami, amit te ezzel együtt sem tudsz elszakítani tőlem.

Elnézést, ha hosszan mondom, majd most begyorsítok. Megjelent egy félelem: meddig fog ez tartani? És végül beigazolódik, hogy tényleg hosszú lett. 🙂 És egy kérdés: Ha hosszú lesz is, mi az, amit nem érint ez bennetek?

Második: Hogy az, amiről Jézus beszél, mindenképpen érinteni fogja bennünk azt a vágyat és azt az emberi adottságot, hogy élni akarunk. Hogy valami fenyeget minket, hogy vannak ellenségeink, rosszakaróink, akármi, és mi élni akarunk. És hogyha megtámadnak, vagy bármi ilyesmi helyzetbe kerülünk: Élni akarunk! Van bennünk egy vágy, hogy túléljünk. Hogy a leglehetetlenebb helyzetből is föl tudjunk állni. Hogy jogunk van az önvédelemhez. De ha csak ennyi történik, akkor lángba borul az egész világ. Mert akkor mindenki - „nekem ehhez jogom van!” - el fogjuk egymást pusztítani innen. Akkor mi az, ami valami utat nyithat?

Másfél napja egy püspök nyilatkozott a kijevi véres, háborús, polgárháborús, ki is tudja, még a történészek is gondolkodnak, hogyan nevezzük, népfölkeléssel kapcsolatban, és azt mondja: Kijevben ott, ahol a legnagyobb harcok voltak, ott megnyitottak templomokat, hogy a sebesültek ott védelemre találjanak. Azt mondja ott egy valaki, hogy bevitték oda azokat, akik meg akarták változtatni azt a világot, ami ott van, és egyszer csak elkezdték behozni azokat a sebesülteket is, akik őket lőtték. És a templomban senki senkit nem bántott. Ott is van önvédelem. Lehet, hogy pont ő lőtt meg engem. Ott is élni akarok. Ott is van jogom megvédeni magam. És valahogy mégis megjelent ott a templomban az, hogy itt minthogyha kimondatlanul elismerték volna azt, hogy van jogod élni. Hogy rettenetes, ami történt, de végül is neked is van jogod élni, és nekem is. És most ezt hagyjuk abba. És ott a templomban abbahagyták.

Aztán a következő: Amiről Jézus beszél, mindenképpen fogja sérteni az ösztönös igazságérzetünket. És fölteszi a kérdést, hogy mit teszünk a sérelmeinkkel és a veszteségeinkkel? Mi a hozzáállásunk? Gyökössy Bandi bácsit kérdezték már élete vége felé, hogy hogyan látja, hogy mi hozza a legtöbb fájdalmat erre a világra, amennyiben rólunk van szó? S akkor azt mondja: Hát kétségkívül a legtöbb fájdalmat, ahogyan én látom – mondja Gyökössy Endre, a lelkigondozás magyar atyamestere – az az, amikor az egyik ember fölkiált, és a másik ráfelel: „Nekem van igazam!” Ha valami szenvedést hozott a világra, az az, hogy emberek megállnak és: „Kinek van igaza?” „Nekem van igazam!” „Neked nincs igazad!” És hogy ebből mi minden tud következni.

Akkor a következő nagy téma az, hogy mit kezdünk a velünk szemben elkövetett igazságtalanságokkal, azzal a sérelemmel, szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, ami ebből jár? Olyan gyönyörű az a kifejezés, a szentírásnak a szava, hogy Isten megigazít bennünket, megigazol bennünket, hogy létezik megigazulás. Mért olyan fontos ez? Mert egyszer csak lépünk egyet, és azt mondjuk: El tudom hordozni azt, hogy minden igazságom itt ne jusson érvényre. De azért azt kérem, hogy Isten igazoljon engem. És, hogy Isten igazoljon engem, az nem azt jelenti, hogy majd látványos lesz és mindenki kap egy sms-t vagy emailt: neki volt igaza. Hanem, hogy azzal a tudattal élhetek, hogy Isten az igazságomat tudja és látja. És megigazít engem. Igazol engem. És ezért megigazulttá válhatok. Milyen érdekes, amikor ezt a kifejezést mondjuk: megigazulttá vált, hogy akkor tulajdonképpen már a beteljesedésről is beszélünk.

Utolsó előtti. Ellenség az ellenséggel: általában és nagyon gyakran csoportokat látunk. Nem egyszerűen csak egyes embereket, hanem ennek van egy közösségi dimenziója: Mi és azok. Mi és ezek. Mi és… Következő kérdés, merthogy amikor kimondjuk, hogy mi, az mindig az önazonosságunkat érinti. Amikor valaki az ellenségének megbocsájt, és megy ezen az úton - amit Jézus mondja, hogy: Van itt út! -, akkor az mindig fogja belülről érinteni az önazonosságunkat. Mégpedig abban a formában, hogy ki is kezdi azt. Ezért akkor a nagy kérdés az, hogy hova gyökeredzik az önazonosságunk? Kizárólag a számomra fontos csoportokba való gyökereimet eresztettem ki, s alapvetően úgy szilárdítom meg magam, hogy „ez vagyok és az vagyok”, „ilyen vagyok és olyan”, beleértve, hogy „katolikus vagyok”, „keresztény vagyok”, és a többi? Vagy a gyökereim mélyebbre hatolnak annál, hogy „mi”? S ez lehet bármilyen csoport vagy közösség. Ha nem mennek a gyökereim mélyebbre amelyekkel kifejezem azt, hogy ki is vagyok én, akkor jaj azoknak, akik nem olyanok, mint mi! És erre szoktam újból és újból elmondani: Ezért kinőttük azt a korszakot, hogy „a mi istenünk az egyetlen isten”. Fordítva van: „az Egyetlen Isten a mi istenünk”. Nem a „mi istenünk az egyetlen isten”. Mert ameddig lobogtatjuk ezt a zászlót: „mi istenünk az egyetlen Isten”, béke biztos nem lesz ezen a világon.

Placid atya tíz év gulággal adott egy nagyon reális választ erre a helyzetre. Azt mondta: igen, lehet, hogy az önazonosságunkat nagyon is meghatározza az, hogy „mi”, és nem is akarunk ebből engedni. De akkor hogy lehet az önazonosságunkba úgy gyökeret ereszteni, hogy az ne ti ellenetek legyen? És akkor azt mondta: akkor tehát mi, akik itt ártatlanul szenvedünk, mutassuk meg nekik, hogy különbek vagyunk – zárójel: az ő javukra. Ha ők olyanok, hogy ellenünk tesznek valamit, akkor mi mutassuk meg, hogy mi tényleg mások vagyunk, az ő javukra.

Aztán a következő, ez az utolsó. Amiről Jézus beszél, mindenképpen kikezdi a biztonságérzetünket. Van egy nagyon alapvető vágy bennünk: legyen biztonság, legyen rend, legyen kiszámíthatóság, el lehessen igazodni. Jézus ezt eléggé összekavarja bennünk. Akkor a kérdés az az, hogy bennem mi alapozza meg a rendet? Oda is mehetnék, hogy ha bárki bárkivel bármit megtehet, akkor elkezdjük elveszíteni a bizalmunkat abban, hogy ezen a földön lehet élni. Túlságosan sok minden lesz bizonytalan, mint amennyit el tudunk viselni. Fölmerül az a kérdés, hogy az életnek így van-e értelme, ha ennyire bizonytalan lehet akármi? Akkor tehát a kérdés az az, hogy mit tudunk tenni?

Egy férfi jutott eszembe, tizennyolc éven keresztül ártatlanul ült a börtönben. Ennek a felét magánzárkában töltötte, siralomházban a kivégzésére várva. Ártatlanul volt ott, tizennyolc év után fölmentették. S a riporter megkérdezte tőle, hogy hogyan lehetett ezt elviselni? Azt mondta, majdnem megbolondultam az elején, és végül arra jutottam: Amit megtehetek magamért, azt megteszem.

Jézusnak a gondolatával szeretném zárni, hogy amikor szenved annak a közelségében, hogy meg fogják ölni, akkor úgy imádkozik hogy: „Ha mindenki el is hagy engem, akkor is tudom, hogy Te velem vagy.” Ez számára jelent egy kapaszkodót. Ha mindenki el is hagy, akkor is tudom Istenem, hogy Te velem vagy.

A mai evangélium alapvető kérdéseket piszkál föl bennünk. Értékekre kérdez rá bennünk. De nagy dolog, ha azt a lépést látjuk, hogy van út abba az irányba, amelyik irányba Jézus megy!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László