Életem értelme 3.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Remélem, jó volt nektek a buli! A farsang!

Mindenesetre most visszatérnék a témához: az élet értelme – hogyan kereshetjük-találhatjuk-adhatjuk meg az életünk értelmét (mind a három kifejezésnek fontos jelentősége van), mert nemcsak az lehetséges, hogy keressem az élet értelmét. Akkor keresem, keresem (mint valahogy az „igazit”), s hát most 47 évesen még nincs meg. Már pedig annyit kerestem... De még nincs meg.

Vannak akik (most ezt párhuzamként, hasonlatként mondom) az egész életüket ebben az összefüggésben élik, hogy keresik az igazit. Hogy keresik az élet értelmét. Hogy keresnek valami jó munkahelyet. Ez így rendben van, de úgy tűnik, hogy nem elég. (Gyertek csak... majdnem azt mondtam, hogy „atyám áldottai, vegyétek birtokba a nektek készített helyeket”. Tessék! De tényleg... Megúsztad? A köröm lila lesz? Jó. Nagy dolog. Időben jajgattál. Ez jó. Ez egy kompetencia! Időben jajgatni.)

Gyerekkorban (ez a családi legendárium része volt) hogy nem volt autónk (ez nem a családi legendárium része, mert ez egyszerűen csak úgy volt), ezért nem volt egy nagy rutin bennem, hogy autóba ki-be, meg hogy, és emlékszem, hogy kiszálltam – és otthagytam az ujjamat. Hát micsoda, micsoda, kérem szépen... hallottátok ezt? (Hacsak nem ti csináltátok.) Itt aztán a tükörneuron-hálózat kibontakozott. Azt történt, hogy azt hiszem, anyukám rácsapta az ujjamra a kocsiajtót (sóhajok), és én meg se nyikkantam. Nem. Ez hozzátartozott a szülősítésemhez. Tehát: nem okozunk problémát, csöndben vagyunk, mosolygunk. Hát hogy ezen miért nevettek? Most kezdett el fájni az ujjam. 45 év távlatából. Tényleg így... csakhogy elkezdett vérezni az ujjam – belilult. (03:00)

Ez viszont már meghaladta a kompetenciáimat. Mentem anyukámhoz, hogy ez lett az ujjammal. És az anyukám nem értette. Hogy hát együtt voltunk végig, mikor történt ez? Hát akkor, amikor rácsaptad az ajtót a... Tényleg, milyen érdekes, hogy ez mit vált ki belőletek... És az anyukám ott elkezdett egy kicsit aggódni. Tehát képzeljétek el egy férfi-gyereket (nem tudom, ilyen van-e; tehát egy fiú...kolonc), hogy meg se szólal, amikor rácsapják az ujjára az ajtót. Valószínű, hogy anyukámban egy ilyen veszedelmes forgatókönyv jelent meg, hogy nem életképes! Most még ezt így lejegeljük, meg a többi, de hova fog ez kifutni? Nem, futásról szó se lesz. Úgyhogy tényleg nagy dolog, hogy te időben tudsz jajgatni. Ez nagyon nagy dolog!

Na most: az első tehát élet értelmére vonatkozóan az, hogy (tudatosan, nem tudatosan) képes vagyok azt keresni! Az „igazit” keresni, a jó munkahelyet keresni és a többi; ez nagyszerű, hogy ezt tudom keresni. De azt ugye tudjátok, hogy egy másfajta létezésmód a különböző értékekkel kapcsolatban, ha azt nem keresnem, nem keresni akarom, hanem megtalálni! Az más. Harminc évig keresem az „igazit” – keresem, keresem, de... keresem-keresem. Míg egyszer aztán: na jól van, ebbe egy kicsit belefáradtam. Annyit kerestem – most már megyek, megtalálom. Érzitek, hogy más? Most ha ezt egy olyan összefüggésbe helyezem, hogy azt mondom: én megházasodtam valakivel. Ő nekem az Igazi. Valamikor így láttam, ez biztos; még vissza tudok rá emlékezni. És most azt mondom, hogy ebben a kapcsolatban (merthogy ezt joggal mondom hiszen itt már megtaláltam egyszer az élet értelmét, vagy ezen keresztül föltárult számomra az élet értelme), most, hogy egy nehéz élethelyzet van, most meg akarom találni ebben a kapcsolatban azt, ami értelmes. Ami értelmessé tesz. Ami az élet értelmét föltárja. Megtalálni akarom! Nem „keresem”. Meg akarom találni! Teljesen más szemmel nézem, ha találni akarom mintha „keresem”. És a harmadik, ami ennek talán a végpontja: amikor nem megtalálni akarom, hanem tudatosan megadom az élet értelmét. Például a szabad cselekvéssel. Fogalmam sincs, hogy miért van így, vagy miért van úgy – a válaszom erre a borzalomra az, hogy én nem csinálom. Hanem ehelyett ezt csinálom vagy azt csinálom. Tehát cselekvésben adok választ. És látjátok itt, hogy lehet keresni, lehet találni és lehet megadni. Nem pont ugyanaz! És néha nem elég, ha csak keresni tudod. És néha nem elég, ha csak megtalálni tudod. Néha konkrétan megadjuk. Mi lehet a kulcsa annak...

(Bent van a helyetek? Mert az is lehet, hogy... itt vannak jó helyek! Tényleg. Ilyen szélső helyek. Nem zavar, ha jöttök-mentek. Tényleg! Az élet... Jobb, ha mentek, mintha már nem... Ott is van elöl hely.) (07:07)

Na most, na most. Mi a kulcsa például... Mi az a fordulat, amikor valaki tudatosan azt mondja, hogy na most itt az idő, hogy ne keressem, sőt szinte ne is találjam az élet értelmét, hanem azt megadjam? Frankl ezt így mondja, hogy egy ideig él(het)ünk úgy (ez teljesen természetes, fiatalként meg aztán pláne), hogy...

Látjátok, egy ilyen többfunkciós alkalom ez. Lehet sétálgatni, késni, pontosan jönni, beszélgetni, ütni-vágni, mindent. Jajgatni. Jaj, el sem mondtam nektek (nem nézek arra, nyugodtan csináljátok), hogy egy tudományos kísérletbe fogtam. A gatyám indított el erre az útra. Az nem elég, hogy valaki megindokolta nekem, hogy ez egy csípőnadrág – ez egy ideig elég volt. Tudjuk, néha az okok föltárása elegendő. De eljött egy pont, hogy már nem elég nekem, hogy tudom, hogy azért csúszik le, mert csípőnadrág. Most ez már nem - hogy mondjam – nem elég a stabilitásomhoz. Rájöttem, hogy valami célt kell találnom a lecsúszó nadrágomnak. Az a vicc, hogy tényleg ilyen vagyok. Tehát ezt nem csinálom; tényleg ilyen vagyok. Hogy arra jutottam, hogy az lesz a kísérlet, hogy megmérem a súlyom előadás előtt és után, hogy mennyit fogyok. Merthogy a jelenség föltárása már megtörtént, hogy kb. 9 órakor szoktam elkezdeni húzkodni a gatyám. De most már adatokat akarok! Egy kicsit nehezíti két dolog a helyzetet. Hogy „egy mérés nem mérés”, tehát ezt most hónapokig kellene: mindig megmérni magam. De ezzel az jár, hogy nem ihatok kólát. Hacsak nem mindig ugyanannyi kólát iszom és kivonom. Tehát azért nem olyan egyszerű ám ez. Úgyhogy most alapesetben (csak mondom, hogy ennek is tanúi vagytok – nem tudom, ez jelent-e nektek valamit), de megpróbálok majd beszámolni az eredményről. Hogy mennyit fogyok egy előadáson? Jó. Mert ez azért ilyen munkás dolog ám! Nem mondom, hogy nem termelődik ez-az, de... Jó.

Tehát: keressen-találom-adom. Frankl hogy fejezi ki azt a helyzetet, amiben a fordulat megtörténhet, például, hogy már nemcsak keresem és találom, hanem én magam adom? Azt mondja, hogy egy ideig úgy élünk (azért nagy teljesítmény, hogy rájöttem, hogy honnan indultam el. Pont így volt, hogy rátok néztem, és akkor mentünk el. Fiatal emberként mennyire természetes, érthető, hogy azt kérdezem, hogy mit ad nekem az élet? Mit adhat nekem az élet? Mit várok én az élettől? Sőt: mit kell megadnia az életnek, hogy én azt mondjam, hogy „na jó, maradok”. Tényleg így van! A legtöbb ember (nem tudatosan) szerződést köt az élettel. „Szóval ide figyelj, élet! Jó, jó... Node...”. Ha nem adja meg az élet, akkor két dolog van. Fogsz egy papírt, kötsz egy új szerződést. Vagy ha nem, bepereled az életet. Mész különböző fórumokhoz. A pap pl. ilyen fórum. Komolyan. Komolyan! A papnál nagyon sokan... Jönnek, és: Írtam egy szerződést az élettel; az volt benne, hogy én, ha hívő leszek, nem leszek beteg. Most beteg vagyok, és most akkor kérem, hogy van?! Azt gondolom, hogy maga papként hitelesítheti ezt a szerződést. Nem tudom, hogy hol nyújtsam be? Én már mondtam Istennek, hogy ez így nem, de... Hát akkor lehet, hogy maga a hivatalnok. Akkor maga adja be! Nem tudom, hogy interneten át kell-e utalni valamilyen bonyolítási díjat, mert most már bélyegeket nem nyalunk rá, s akkor kérem, hogy postafordultával (két hét alatt) szeretnék egy választ majd... Szóval van az úgy, hogy egyszer csak azt mondjuk: valószínűleg új szerződést kell kötni az élettel. Mégpedig azért, mert pl. ahogy idősödünk, meg a dolgok nem pont úgy történnek, ahogy akarnánk, egyszer csak azt mondjuk, hogy: Valószínű, hogy most abba kellene hagynom ezt a kérdésfeltevést, hogy „mit várok az élettől”, mert már most az élet kérdez engem. Az élet kérdez rá, hogy mit akarsz az élettől? Mit akarsz csinálni az életeddel? (12:38)

Hogy egy ideig tudjuk firtatni, kihívni, pro-vokálni az életet. Hogy na, na, megkapom, nem kapom? Mit kapok? És egyszer csak az élet rám kérdez. Rendben van; ha így van, te mit csinálsz vele? Mert méltatlankodhatsz 50 évig, hogy ez így volt vagy úgy, de akkor elmentél egy realitás előtt (mellett, alatt, nem tudom, hol), hogy az élet már régen téged kérdez. Nem hallottad meg, hogy rád kérdezett az élet? Nemcsak úgy van, hogy te kérdezed az életet – ő is kérdez téged. És te? Sttty!

Jozef K. Mindenkinek ajánlom; Kafka: A per. Jó. Tulajdonképpen ezt nem is akartam elmondani. (De, el akartam. Szóval, csak...)

Az élet értelme. Okokat megtaláljuk. Vagy megtaláljuk benne, vagy nem.

Célok. Lényegkiemelés, összefüggés, döntés, cselekvés, kapcsolatok, szociális környezet. Emlékeztek? Ezekről beszéltünk. És akkor így jutottunk el egy nagyon izgalmas dologig. Hogy nemcsak azt mondhatjuk (és ezt most nagyon szeretném hangsúlyozni), hogy az élet értelme személyes, felhívás és kihívás jellegű, hanem tulajdonképpen elkezdtünk egy picit arról beszélni (csak nem mondtuk ezt így ki), hogy az élet értelmének van egy társas jellege, szociális jellege. Nem csodálom, hogy Viktor Frankl erről nem beszélt. Hiszen éppen azzal küzdött, hogy a társadalom, annak részei, csoportok és minden, milyen embertelenségeket követnek el. Ott valahogy nagyon egy szál magában találhatta bárki magát, ugye, a borzalomban. Nem csoda, hogy ezt ő kevésbé dolgozta ki. De mi könnyebb helyzetben vagyunk, és láthatjuk, hogy úgy tűnik, hogy az élet értelmének van egy szociális természete, társas természete. Ez néha megnyilatkozik; néha nem. És így beszéltünk arról, hogy az ember életében (ahogyan fejlődjünk, idősödünk és a többi) a személyiségfejlődéssel összefüggésben bizonyos dolgokban megtaláltuk az élet értelmét, és az most már nincs ott. Nem látjuk. Most valami másban tudjuk elsősorban fölfedezni az élet értelmét. És (most ezt a gondolatsort akarnám tovább folytatni), emlékeztek, beszéltünk a generációkról. Az első generáció: megtalálja benne az élet értelmét. A második: már abban nem. A harmadik meg pont abban találja meg,amiben az első egyáltalán nem találta meg. Hát akkor ez egy... akkor úgy tűnik, hogy az élet értelmének van valamilyen szociális, társas természete. Néha ez tudatos, néha nem – néha előtérbe kerül, néha nem.

Külföldi magyarokról beszéltünk. Az Egyházhoz tartozásról beszéltünk (korszakok).

Ami értelmessé tette egy pap életét (pongyolán fogalmazok), hogy ő „kitartott”, az ma nem minden pap életét teszi értelmessé. Az enyémet biztos nem. Tehát, ha a papi életem semmi másról nem szólna, mint hogy „kitartottam a papságban”, hát elsírnám magam! De közben (emlékeztek, hogy folyamatiságában, ahogy néztük, akkor) azt mondhatjuk, hogy az előző nemzedékek hozzájárulnak a mi értelemkeresésünkhöz, -találásunkhoz és -adásunkhoz. Nem „szemben” vannak a nemzedékek, hanem „egymásra következőn”. S milyen nagy dolog: mi megbecsüljük azokat, akik (most leegyszerűsítve mondom), szinte gyümölcstelen életben is képesek voltak az életük értelmét megtalálni!

Fiatal papnövendék voltam, és izgatott az, hogy kik azok a papok, akiket érdemes nézni. „Papság?” – de engem a papok érdekelnek, nem a papság! Ki, ki az? Akkor elmentem: interjúkat csináltam. 7-8 óra interjúm van papokkal. Többségük már nem is él. Elmentem. Ki kell őket faggatni, hogy hogy van ez. (17:26)

Volt egy idős pap bácsi (ő sem él már). Azt mondja... (Tudjátok, milyen megrendítő volt ez? Hogy papok (ez a '90-es évek legeleje – azért ott még semmi sem volt valahogy, hanem csak úgy „valahogy” volt) – azt élték meg ezek az idős atyák, akik 30-40-50 évig tényleg kitartottak (de döbbenetes lehetetlen körülmények között), hogy mit jelent az, hogy jön egy fiatal csávó, és megkérdezi őket arról, hogy milyen volt ez. Hát ezt hogy, hogy bírtad? Mi volt neked fontos?

Sose felejtem el: Tabódi István. Ő azért nem akárki volt, mert 18 évet ült börtönben. Bicskén volt plébános, idős pap bácsi volt. Ugye, 18 év börtön, ebből 8 év Recsk. Egy lenyűgöző ember volt. Ő és Lénárd Ödön atya ültek a legtöbbet börtönben, 18 év fölött. 18 meg egy-két hónap. És mentem hozzá. Bicskei plébános volt, ugye 18 év börtönnel mögötte. Letelefonáltuk, hogy megyek (egy papnövendék). Ez az ember (hogy is mondjam ezt), tele lett élettel! Hogy egyszer csak valakit érdekel az, hogy ő ezt hogy csinálta? Képzeljétek el, hogy ő katonatiszt volt a második világháborúban, és kitüntetést kapott azért, mert a tűzvonalba bemenve a sebesült katonáit tisztként kimentette onnan. Ellőtték az egyik kezét. Egész életén keresztül egy ilyen bénult kézzel élt. Ilyen volt az egyik keze. És aztán úgy kitüntetésestül, „katonatisztestül” a háború után jött rá, hogy őneki papnak kell lennie. 18 évet ült ezért börtönben! Hát megvoltak azért a régi katonatiszt reflexei. Mondja: Ne is a plébániára gyere, Ferikém, hanem a nem-tudom-milyen vadászházba. Bemegyek. Ez egy étterem volt; az volt a neve, hogy Vadászház Étterem, teli halott állatokkal. Nekem nem volt kedves, de... és akkor köszöntötték őt is. Beültünk a külön terembe. Ott még több állat volt. De neki ezt kedves volt, tudott ezzel mit kezdeni. És hatalmas asztal, gyertyatartók, minden – értitek, ott mindenféle vadak néztek minket. És ott ültünk ketten. Kiderült, hogy Tabódi István kibérelte a külön termet kettőnknek! Mert hogy jön egy fiatal srác, és érdekli, hogy mi van vele. Hogy ő ezt hogy csinálta végig? A külön termet kibérelte! És pezsgőt rendelt! Jött a pincér, mint hogyha valami... értitek. Ezt most nem folytatom. Ott ültünk ketten, és jött, és öntötte a pezsgőt. Na, ez a viszonyom azzal, hogy valaki kitartott és akkor megtalálta az élete értelmét. Az a másik atya, akire utalni akartam, csak aztán Tabódi Pista bácsi elvette a józan eszem, azt mondta: Feri, hát hogy volt? Hát 17 év alatt 18 helyre disponáltak. Ezt el tudjátok képzelni? Hogy valaki pap lesz azért, hogy az embereknek adjon valamit. És 17 év alatt 18 helyre kell mennie. Hogy ott mi lesz? Ez azt jelenti, hogy: fölszánt, kicsit ezt csinál, azt csinál, még jó időben esetleg tud vetni, s aztán – stty! A következő határban van, vagy a következő évben. Semmit nem lát a munkájából! Semmit!! S tudjátok, ez az ember 17 év alatt 18 helyen volt (3 évet volt börtönben '56 után). S akkor azt mondja: Tudod, én csak azon gondolkozom, hogy volt-e egyáltalán olyan ember, aki általam tért meg? Akkor volt mondjuk 30 éve pap. Mert nem látta, hogy amit csinál, az... Még a virágokat se látta, nemhogy a gyümölcsöt. S képzeljetek el egy 60 éves embert. Volt ennek egyáltalán értelme? S ezt kibírni! Erre azt gondolom: aki megcsinálja azt, hogy 17 év alatt 18 helyen teszi a dolgát, hát...

Mint amikor egy asszony, 4 gyerekkel, vagy öttel vagy hattal – semmihez nincs ereje, csak ahhoz, hogy legyen. Hát akkor: az aranyérmet a nyakába akasztjuk! Mert a következő napot is végigcsinálta. Ennyi. Nem kell többet csinálnia! Csak végigcsinálni. Így jutottunk el oda, hogy ami az egyik nemzedéknek: hhhá! Olyan, hogy le a kalapom, a másik nemzedéknek: nulla. Hát ha csak ennyi...

Mit jelent ez, hogy az élet értelmének van egy alapvetően társas vagy szociális természete? Elküldtetek színházba. Ezt állandóan hangoztatom itt nektek. Hol vagy, drága, aki elküldtél engem színházba? Itt vagy! Te küldtél el színházba! Na most, mondok neked egy vallomást. Ideülök. Ne zavartassátok magatokat, most nyugodtan köhögjetek, meg minden. Az történt, képzeld el, hogy végignéztem a darabot, ami nagyon rendben volt, tetszett, meg minden – és nem az volt a legnagyobb élményem. Mindjárt elmondom, hogy mi. Tehát volt értelme elmenni! Csak az élet fölülmúlta az elvárásaim. Az történt, hogy a darabban megjelenik egy vallásos szál (ezt emlegettem a múltkor). Váratlanul meghal egy serdülő lánynak az apukája. És ő a veszteséget, a gyászt (többek között) egy spirituális úton igyekszik megoldani, elvégezni. Ezért teljesen váratlanul (a családi előzmények nélkül) elmegy a templomba és ott elkezd énekelni egy katolikus kórusban. Ez a veszteségre adott spirituális válasza. A darabban a szerző (kifejezetten a szó jó értelmében) egyszerűen csak mint realitást ábrázolja. Nem tesz hozzá semmit, semmi minősítő nincs benne. Egyszerűen csak mondja, hogy igen, a lány ezt csinálja. És akkor így kapcsolódik most az anyjához meg másokhoz. Nincs benne semmilyen minősítés – ilyen értelemben teljesen korrekt. Van egy jelenet, a lány hazamegy az anyjához, akire egyébként nagyon dühös, mert őt tartja felelősnek (többek között) az apja haláláért. Azért, mert anya orvos, és az apa mutatta a súlyos betegség tüneteit, de az anya azt nem ismerte föl orvosként. És ezért... A gyászfolyamatban nagyon szeretünk valaki okolni – vagy magunkat, vagy az orvost. Ő éppenséggel az anyját találja meg. Megy haza, és egyszer csak az anyjának azt mondja (teljes komolysággal a darabban, egyszerű realitásként), hogy „hát te nem tudod, hogy Jézus a kereszten a vérét ontotta érted, hogy megváltson?”. Mit gondoltok mi történt? A nézőközönség fele nevetni kezdett. Egy erőteljes nevetés hangzott el. Miért akarom ezt idehozni? Mert itt van egy mondat, ami (most mondhatnám azt, hogy) megszentelt mondat. Ugye, egy hagyományban, egy kultúrában amolyan Fedák Sári. Tehát úgy: végül azt mondani, hogy Jézus meghalt érted a kereszten, hát ennél többet már nem is tudok mondani. Egy kultúrában igen! De egy másikban? Ez azt jelenti, hogy ott a nézőközönség köreiben... szó sincs róla, hogy műveletlenek, bunkók, vallásellenesek, nem tudom – nem erről van szó. Hanem, hogy ez a mondat másképpen hat 2014-ben egy színházi teremben, és másképpen hatott 20, meg 40, meg 1040 évvel ezelőtt. Teljesen másképp hatott! Tehát pl. nekem papnak (ahogy ott ültem), eszembe sem jutott ezeket az embereket szidni magamban. Hanem azt gondoltam, hogy most valami hihetetlenül fontos dolog történt. Ha nem vagyok itt ebben a közegben, ezt sose hallom meg. Nem élem át. Hogy... Ez a mondat mindenféle kritika, élc, cinizmus nélkül hangzott ott el. Ilyen értemben egy „semleges” összefüggésben. Ezt váltotta ki. Ebből az következik, hogy bizony a kultúra, egy társadalom az értelem megtalálásának bizonyos területeit nagyon föl tudja erősíteni (s akkor mindenki ott nagyon könnyen talál magának életértelmet), más területek viszont az árnyékba kerülnek vagy tudattalanná válnak. Ez megnehezíti egy egész életút során az élet értelmének a megtalálását. Mert néha éppen arra a dimenzióra lenne szükségem, amit egy kultúra nem tart nagyon értékesnek. De közben nekem arra lenne szükségem! Egy kultúra valamit, amibne az élet értelmét meg lehetne találni, el is tüntetheti; sőt, meg is bélyegezheti!

Például (s aztán kilépek már ebből az egyházi példatárból), hogy például … nem is, hogy ezer éven keresztül, sokkal több ideig „a szenvedésben megtalálni az élet értelmét”, ez egy fő csapás volt. Fő csapás volt! Ezt nem is akarom ragozni. Hogy te részt veszel Krisztus szenvedésében, aki szenvedett érted, s közösséget tudsz vele vállalni. Ez összeköt bennetetek; ez a szenvedés egy megváltó szenvedés. Te egy megváltó szenvedésben veszel részt a saját szenvedéseddel. Ez hozzájárul a te megváltódásodhoz. Üdvösség, örök élet – ez fő csapás volt! És nagyon sokan ezért a szenvedésben (vagy a szenvedésen keresztül) rá tudtak találni az életük értelmére. (30:15)

Ma ez a téma az árnyékban van. Főleg, ha egy pap mondja. Tehát, ha egy semleges helyen megjön ez az utalás, hogy „tehát a szenvedés, és meghalt érted...” – na, na, na jó. Ezt ne már. Na jó, ezt most hagyjuk! Pedig nehéz úgy végigélni egy életet hogy néha éppen ne az lenne a segítségükre, hogy egy szenvedésben megtaláljuk az értelmet. Nehéz úgy végigélni az életet, ha ezt teljesen ki akarjuk hagyni. De amennyire nemzedékek tudták ebben (vagy ezen keresztül) az életük értelmét megtalálni, ma annyira nem találják meg nagyon sokan ebben – sőt, itt van egy kulturális nevetés. Ez azt jelenti, hogy ma ugyanúgy meg lehet találni a szenvedésen keresztül az élet értelmét, mint régen; de ma sokkal kevesebben találják meg ezen az úton. És ez nem belőlünk vezethető le, hanem kulturális, társas természetű kérdés.

Jött hozzám egy több gyerekes édesanya. Azt mondja: teljesen kipurcantam, odavagyok, szétestem, amortizálódtam (nem tudom, magyarul hogy mondják; elrozsdásodtam). S akkor azt mondja: Rájöttem, hogy ennek az az oka, hogy egymás után szültem a gyerekeket, de közben énbennem az volt, hogy ez semmi. Tehát ha én nőként anya vagyok, az a minimum. Hát még jó, hogy szülök gyereket. Hát ez a... Mondjuk a mi (szub)kultúránkban ez a normális. Hát anya vagyok, gyerekeket szülök és kész. Hát miért, mit csinálnék? Hát ez...

Tehát, ha „csak anya vagyok és gyerekeket szülök, abban semmi életértelem nincs”. Ez kb. olyan, mint hogy eszem-iszom-alszom. Tehát nekem még valamit csinálni kell ahhoz, hogy az életem értelmes legyen. Na, ebbe döglöttem bele. Ma pl. egy olyan kultúrában vagyunk, ahol, ha egy nő anya, abban nehezen találja meg az élete értelmét. Furcsa lehet, amit mondok. 50-100 évvel ezelőtt? Hát... anyák napja! Az anyaság magasztalása, az volt a természetes! Ugye? Ma az anyaságot nem magasztaljuk, hanem leértékeljük! És ez hat a nőkre! Ezért (mondjuk benned van egy természetes késztetés, hogy anya legyél – bele is mész, de) a kulturális összefüggés miatt nem találod meg benne igazán az életed értelmét! Pedig megtalálhatnád. De hat rád a környezet: Hát ez nulla, ez semmi; ez a természetes, ez a normális, ez a minimum. Hát ha még karriert is nem csinálsz, akkor ezzel nem állhatsz meg magad előtt!

És így láthatjuk, hogy valamiben pl... (most nem tudom pontosan a mondást (emlékeztek, a múltkor mondtam, hogy külön tanítják, hogy ezt így nem szabad); most már krónikusan nem csinálom jól – nem ez az egyetlen dolog) hogy volt valami angol mondás. Ugye, ezek a szólások-mondások mindig nagyon kultúrtermékek. Valami ilyesmi volt, hogy négy gyereke szül egy anya. Ugye? Négyet kell szülni: egyet a hazának (az mit jelent? Katona lesz. Az a hazának, hogy katona lesz!), a másik az egyháznak (pap lesz, szerzetes), harmadik a családnak (ugye, hogy valaki eltartsa az idős szülőket – nincs még nyugdíjrendszer), és a negyediket meg... hát szült is egyet csak úgy. Az első hármat kötelességből szüljük (hazának, egyháznak, családnak), és a negyediket meg... akkor csináltunk valamit. Na, ez egy igazi kultúrvalami!

Nem úgy volt évszázadokon keresztül? Valaki elment katonának, és sitty-sutty meghalt a hazájáért! És ez neki tök jó volt. Olyan értelemben, hogy számára ez egy értelmes életet jelentett. Ha megnézitek azt a dokumentumfilmet, hogy az iraki háborúba hogyan toborozzák a katonákat az Egyesült Államokban. Te láttad! Hehe! Nem ugyanaz a móka! Ez azt jelenti, hogy hihetetlen hangsúlyeltolódások tudnak lenni. Katonaság, anyaság, papság (de most már erről nem beszélek). Többek között azért is van kevés pap (meg aki van, az is olyan mint...). Hát azért... újabb fákat hordanak egyesek a máglyámra. Jelenleg kulturálisan nem erősíttetett meg a papságban megtalálni az élet értelmét. Hanem rögtön egy erős kultúrnyomás érkezik, hogy „jó, ezt értjük, ez egy ilyen gyagya életmód... most ezen túl egyébként normális vagy? Mert ha ezen túl nem tudsz még valamit, akkor úúú. Ú, ez nagyon gáz. Tehát biztos valami... elhagyott a szerelmed, és akkor ez, ez lett. Ez jött ki belőle. Mint nyáron a síliftkezelő, hogy ez maradt neki.” (36:26)

Szerintem ezt talán ezen a nívón nem folytatom tovább. Azt akartam csak elrebegni nektek, hogy (példákon keresztül) az élet értelmének nagyon is van társas vagy szociális természete.

Most mennék még egy lépést. Még izgalmasabb lesz. Legalábbis nekem az – nem tudom, veletek mi van, de ezt még 35 percig kell tűrni; a szenvedésben az életértelmet most gyakorolhatjátok, hogy hogy lehet megadni. Én sokszorosan jól vagyok. Tehát egy tudományos kísérlet alanyaként úgy érzem, van értelme ennek az estének. Tehát akármit csinálok, ez már valamit fog jelenteni... Na most. Hogy...

Ezért lehetséges az, hogy valaki tulajdonképpen (és ez nem az én szóhasználatom – úgy olvastam, hogy) lehetséges „külső és belső hitelesítettségű élet”. Mit jelent az, hogy „külső hitelesítésű (vagy hitelesítettségű)” élet? Azt jelenti, hogy valaki különösebb tudatosulás nélkül, a társas természetében van alapvető módon (társas lényként éli meg magát). Valami csoport, közösség, nemzet, egyház, haza … részeként és tagjaként. Ezért mindazokat a területeket, amiben ez a közösség azt mondja, hogy ez egy „nagyon értelmet adó dolog”, ő ezt mindenféle tudatosság nélkül magára veszi és abban él. És ő hiteles! Kívülről hiteles, belülről: önazonossággal él. De mit jelent az ő önazonossága? Hogy a társas természetében „önazonos” mindazzal, ami a csoporthoz való tartozását jelenti. Nagyon is azonos vele! Azonosul azzal a közösséggel, csoporttal, intézménnyel, hazával, egyházzal – ezért ő önazonos! Kifelé hiteles. Ezért, ha azt mondják, hogy „a hazáért”, akkor megy! És megtalálja benne az élete értelmét. Ez akkor működik, ha valaki tud a társas természetében lenni, és ott képes azonosulni valamivel, amivel őt ez a társas világ megkínálja. De ez nem mindig lehetséges!

Mert lehetséges az, hogy pl. mondjuk a katona (aki elmegy katonának a hazájáért, és ez neki teljesen rendben van; apja is katona volt, ő is katona lesz – ez teljesen rendben van) egyszer csak a hadszíntéren kap egy parancsot. Váratlan módon (merthogy mondjuk menjen be egy kórházba és ölje meg a kórházban azt, akit ott talál – mert azok is ellenségek, hiszen pöttyös ingben vannak, mi meg csíkosak vagyunk) egyszer csak ez a közösséggel való azonosulása nem tartható fenn tovább, megrendül, és azt mondja: én ezt a parancsot meg fogom tagadni. Ebben a pillanatban nehéz helyzetbe kerül, mert mindabban, amire az egész életét föltette és amiben megtalálta az értelmet, az egy csapásra eltűnik. Egyszer csak az élet rákényszeríti... az élet rákérdez, hogy most ezután miben találja meg az életének az értelmét, mert ebben már nem lehet. És akkor kénytelen lesz ebben az esetben az individuális részéhez kapcsolódni és hozni egy nagyon személyes lelkiismereti döntést. És aztán szenvedhet vele, merthogy ez a része nincsen kidolgozva. Mint Placid atya, aki azt mondta, hogy oda megyek, ahova a pannonhalmi főapát vezényel. Na de a börtönbe nem ő vezényelt, úgyhogy most nem tudom, hogy kell élni. Ez azt jelenti, hogy az élet értelmét megtalálhatjuk úgy, hogy tulajdonképpen szinte végig a társas természetünkben maradunk alapvetően, és egy valamilyen közösséghez való tartozásunk révén, azzal azonosulva... De az is lehetséges, hogy valaki az individuális természetében találja meg az élet értelmét. És valahogy az egyikben meg tudom találni, a másikban nem... Az egyikben most nem lehet megtalálni. Ebben a pillanatban abban nem tudom megtalálni.

Ez hasonló ahhoz, hogy keresem, találom vagy megadom. Hasonló ahhoz. Ugyanis van, hogy hiába firtatom az individuális természetemből kinézve, hogy hol találhatnék még valami hihetetlenül egyedi életértelmet, ami csak nekem, csak én, ami CSAK! Tehát, hogy: „tulajdonképpen temperával emberi hajra még senki nem festett ikebanát”. (Tudom, hogy milyen nincs – most direkt.) „Hát ez, ez!” Most, most rájöttem. Ikebanát csinálunk élő emberi fejen hajból, és azt vízfestékkel színesítjük. És ebben én... Na, ez! Ez, de nagy ötlet! Ez most nekem is jelent valamit, most megállok. Azt mondtam, hogy ha valami nagyon fontosra találunk, azért álljunk meg! És így... (42:36)

Tehát van, hogy ez az út egyszerűen... és akkor a társas természeteden keresztül tudsz valamilyen életértelemre találni. Már ez az individuális út nem az. Nem az és nem az! Például azért (és ez logikus is), mert már nagyon egyoldalú vagy. Annyira egyoldalúan mindig itt találtál valamit, hogy már ez kinövésre került. A személyiség ezt már nehezen viseli el. Valamit a másik oldalból kell találnom. És akkor: hhhhííí! Ez is van?!

Mondok egy másik ilyen párt. Biztos vagytok sokan ilyenek (az jó dolog), hogy „megyek és megvalósítom magam!”. Az egy jó dolog! Nem? Önmegvalósítás! Khhrrróóóúúúuu! S aztán egyszercsak rájössz, hogy ost talán a legtöbb, amit tehetek, hogy elfelejtkezem magamról! Számomra persze ez az önmegvalósítás része, de most ezt nem akarom itt összezavarni. Néha az az út megy, hogy „megvalósítom, megvalósítom, mi van bennem, mit akarok; én olyan vagyok, hogy senki olyan nincs! Nem? Hát ez hogy tud minket lelkesíteni! „Nincs párom!” (sajnos – de most nem erről...)

A másik: egyszer csak úgy belefáradsz ebbe. Egyszer már annyira fárasztó a saját individualitásod, de úúgy belefáradsz, hogy úgy érzed, hogy egyszerűen már beleőrülsz a saját individuálisodba. Ez megtörténik! Néztem egy filmet. (Ide is meghívtak. Nem vagyok biztonságban. Hú, de innék egy kis kólát! Brühühüüü! Tényleg! Most jött volna... Értitek... már ahogy szisszen, az jó... A tudományért adom a vérem. Öhh! Most az jut eszembe, hogy ennyire kulturálatlannak tűnök? Hogy ilyen óvatosan összesúgtatok, hogy egy kis színházat neki, meg mozit... Erről jut eszembe: találkoztam Sándor Gyurival ma. Hát! Na, ezt most nem mondom el. Tényleg, mert erről, hogy most itt nevetünk meg minden. Ő Magyarországon ennek a standupnak az atyamestere. Mindenki az ő köpenyéből jött elő. Tehát ő A... Olyan nehéz helyzetbe kerültem, mert 1 órakor volt megbeszélésem valakivel, akinek nagyon fontos a pontosság. Na már most: 12:58:30-kor összefutottam Sándor Gyurival. Nem tudom, hogy hogy tudjátok elképzelni ezt a találkozást, de azt gondoltam, hogy nem szabadulok. S képzeljétek (jó jelenet volt), mondom neki: ne haragudj, de most csak két percem van, egy nagyon fontos találkozón kell lennem! Örülök, hogy találkozunk, de most... Megfogta a kezem. Most azt képzeljétek el, hogy a MOM Kulturális Központ helyett a MOM üzletközpont vagy pláza... ne fenyegess engem. Sándor Gyuri meg én kézen fogva (mert nem akarta, hogy elmenjek), megfogta a kezem, de tök kedvesen. Nagyon kedves volt. Fogta a kezem, és azt mondta: jó, két perc múlva szabadulsz, gyere! És így kézen fogva elmentünk a könyvesboltba. (47:00)

Gyorsan megvette nekem a könyvét, egy kicsit zavarba is jöttem (meg most is). Gyorsan odaadta, aztán azt mondta: most már mehetsz! És akkor aztán utánam szólt: amióta díjat kaptál, nagyképű vagy!

Azért, mert időre megyek, érted, és mondtam, hogy nem érek rá. Visszakiabáltam: egyáltalán nem vagyok nagyképű! Kb. ekkora távolság volt köztünk. Megállt az élet a MOM plázában. Röhögve integet: csak védd magad, jó'van, jó'van! Na jó. Így most van nálam egy 8 kiló 50 deka Sándor Gyuri. Tényleg, ilyen nagyon nagy. De honnan is érkeztem ide? Nagyon köszönöm. Könyv, színház, mozi. (48:21)

Egy kicsit úgy színesítsük ezt, jó? Ez nem volt túl eredeti. Zene. Aaa. Jó. Tehát: tényleg van az úgy, hogy egyszerűen belepusztulunk már az individualitásunkba, annyira fárasztó. És akkor elhívtak egy moziba. Ültek mellettem. Nem voltak olyan nagy bizalommal, mint te, hogy egyszerűen kimegyek vagy valami. Nem. Végig kellett nézni.

Hülyéskedek, mert nagyon... jó társaság volt, na. Szívesen voltam ott, és a film is jó volt: Nagy szépség. Láttátok? Na tessék! Van időtök mozizgatni?! Akkor ti láttátok. Nagyon izgalmas! Akkor most kiemelek egy szálat. Van még rá idő? Ennyi még csak az idő?!? Már agyondolgoztam magam, kóla nélkül! Ezt érzem. A kólátlanságot... Eszembe jutott most anyukám. Anyukám szült. Nem úgy, hanem így. Nem így, hanem úgy. Amikor éppen anyukám szült, akkor volt ott mellette a lovardában egy asszony (hát akkor az úgy ment – nem volt „egyéni szülés”, te meg a szeretteid; hogyisne! Aki jön, az oda...). Anyukám szült. Visszavitték, nagy kórterem. Volt mellette egy érzékenyebb idegrendszerű asszony. Az érzékenyebb idegrendszerű asszony: „Levegőt, levegőt!” (arról jutott eszembe, hogy nincs nyál a számban). Bejött a nővér (Urszula), és hallja ezt a pihegést abból az érzékeny idegrendszerből kiindulva. Azt mondja: „Van itt levegő, csak venni kell.”

„Hogyan találjuk meg (és ne csak keressük) a levegőt egy kórteremben?” címmel etűd hangzott el; muzsika öt percben. Jó. Tehát: célirányos előadás. Megvan a cél. Pedagógiai cél, oktatási cél, megyünk előre. Hogy: két szereplőnek a történetét szeretném nagyon röviden idehozni. Van benne egy férfi, aki egészen fiatalon egy nagyszerű könyvet ír. A fő témája „a nagy szépség”. Esztétikai gyönyörűség, amit létrehoz. Utána elindul egy irányba. Ez pedig az, hogy az esztétikának, a szépségnek a megszállottja lesz. Ezért a legapróbb részletességgel kidolgoz mindent, amiről ő úgy gondolja, hogy az maga az esztétikai gyönyörűség. (52:00)

Van a filmben egy jelenet, ahogyan meghal valaki, és ő elmondja a szeretőjének, hogy hogyan kell esztétikusan gyászolni. És hogy ő, mint ismerős, hogyan fogja az esztétikát a mennyekbe emelni azzal, ahogyan majd megáll a koporsó előtt. Hogy hol kell kb. megállni. Hogy nem szabad jobban sírni, mint a családtagok. Hanem egy kicsit kevésbé kell, de kell! És hogy hogyan kell megfordulni és visszamenni; hogyan kell a gyászolókra nézni. Na, nem ragozom. Tehát kidolgozza azt, hogy hogy. Nem ír több művet, hiszen el van foglalva azzal, hogy ő, ő maga, egyáltalán, aztán majd tudjon írni egy művet. Eljut oda hatvanévesen, hogy semmi értelmet nem lát az életében. Semmit! Megy egy püspökhöz, és azt mondja: lehet hogy engem a sátán a markába kaparintott? Van olyan, hogy valakit megszállt a sátán? Mellette megjelenik egy asszony. Úgy nevezik a filmben, hogy „a szent”, de most nem ez az érdekes, hanem az, hogy valami hihetetlenül csúnya. Nagyon! Ismeritek azt a kifejezést, hogy premier plán. Képzeljétek el: premier plán, tehát 5 m magasságig egy döbbenetesen csúnya női arc. Sárga, teljesen gondozatlan fogak. Most ez 5 méter. Gondold el, mekkora egy gondozatlan fog! Tehát te ott ülsz, s egy 80 centi gondozatlan fog. És az csak egy fog! Nagyon csúnya. És van egy gyönyörű villanás a jelenetben, ahogy ez az asszony, aki szent és csodákat tesz (hát a film szerint), megkérdezi ezt a 60 éves írót, aki a szépség megszállottja lett (de úgy, hogy ezt ő magából akarja kidolgozni), hogy mondaná meg, hogy miért nem ír több művet? Nagyon megdöbben ezen az író, hogy egy szentet érdekli, hogy miért nem ír több művet. Miért érdekli ez a szentet? Azért, mert a szent is a szépség megszállottja.

Van egy jelenet, hogy a szent térdelve megy föl a lépcsőkön. Ott, a lépcsők tetején van egy gyönyörű ikon. Ezt a nagyon csúnya asszonyt rabul ejtette Isten szépsége. Mind a ketten a szépségben lelték meg az életük fő motívumát. Az író ezt individuális módon tette. Maga akarta magát ebben a szépségben kiművelni. S teljesen elvesztette az élete értelmét. Az asszony (nyilván a filmben ez egy zseniális kontraszt, hogy egy ilyen gyönyörűen ápolt, elegáns férfi arc; mintha skatulyából – és egy ilyen rettenetesen viharvert, csúnya, öreg nő) ahogyan lenyűgözve nézi azt a gyönyörű ikonarcot. Ő is a szépségnek a lenyűgözöttje.

És a filmben hihetetlenül izgalmas, hogy tulajdonképpen mind a ketten a „szépségek a rabjai” lettek (a szó jó értelmében; a szépség lenyűgözöttjei). De az egyik egy hihetetlenül szélsőséges individuális úton ment, a másik pedig nagyon-nagyon olyan úton, hogy éppen magáról elfelejtkezett. Az egyik egy percre sem felejtkezett el magáról; sőt, egy másodpercig sem! Mert mindig magát dolgozta széppé. Akkor nem felejtkezhetett el magáról. Egyetlen hülye pillantás, és oda a napnak! Az asszony azonban évtized-számra elfelejtkezett magáról. És itt most nem azt akarom mondani, hogy na, látjátok! Így kell! Hanem ezt abból a szempontból mondtam, hogy ha kizárólag csak az egyiket csináljuk, könnyen történik az velünk, hogy egyszer csak elvesztünk valamit. Már nem látjuk meg benne. Egyszerűen belefáradtunk. Ugye, könnyen lehet ám, hogy a másik irányba is ez történjen ám valakivel. Nyilván.

Néha önmagamra akarok találni, néha pedig a legjobb, hogyha elfelejtkezem magamról! Nagy művészet: tudni önmagamra találni, és elfelejteni magam az élet értelme szempontjából. (Jó. Na most. De vágyom már haza! De hát itt kell maradnom. Azt mondja. Még akkor ezt az egyet... szabad?! Mondjuk zavar, de nyugodtan.) Azt mondja, hogy:

A spiritualitásban megtalálni az élet értelmét valamilyen önfelülmúlással kapcsolatosan. Valamilyen találkozás (nem a régi egeremmel, hanem) találkozás a nálam többel. És ennek kapcsán: egyszer csak ráébredek arra (élményszerűen akár), hogy része vagyok valami nálam többnek, ami megtart engem. Ami több, és ami hordoz. És itt nem pusztán csak a kapcsolatról van szó, hanem arról, hogy ez nálam több. Tök jól esik valami nálam többhöz kapcsolódni, és egyszerűen csak a részévé válni. A természetben tud ilyen élményünk lenni. Hogy hú, de jó! Hát itt nézem ezeket a hatalmas fákat – milyen pici vagyok! S közben ez milyen jól esik! De jó, hogy ezek itten nagyobbak nálam – még élnek is. Hú, de jó! Egyszerűen csak... Nem kell semmit csinálni. Itt vagyok, és kész. (59:22)

Itt a különbségekről akartam egy picit beszélni. Egy idős asszony fekszik a kórházban, és azt mondja, hogy: „Miért büntet engem Isten?” De sokszor beszéltem erről. 2: „Miért? Mivel érdemeltem én ezt ki?!”. A harmadik kérdés: „Mit vétettem?” S akkor ez megy a végtelenségig. Fiatal papként igyekeztem ebben a helyzetben lebeszélni az idős néniket és bácsikat arról, hogy azt gondolják, hogy ez az Isten büntetése. Ma már nem igyekszem erre, legfeljebb csak fölvillantom, hogy lehetne másképpen is látni. De tényleg. Megkínálom ezt; de ha nem, nem. Mégpedig azért, mert akármilyen furcsán is hangzik: lehet, hogy azzal a tudattal, hogy ez Isten büntetése, kapcsolatban tud lenni Istennel. Faramuci dolog, mert Isten őt persze nem bünteti. De ő ezen az úton tud valahogy kapcsolódni Istenhez. És ha ez Isten büntetése... na úgy, valahogy... Persze mondja közben, hogy de miért büntetsz, nem ezt érdemlem, nem tudom... De közben mind emögött ő kapcsolatban van Istennel. Ha azt a kérdést tenné fel, hogy az orvosok miért nem vették észre előbb, a lányom miért nem hozott be előbb, miért nem azzal műtöttek meg, miért kellett öt hónapot várnom a CT-re, miért kellett két évet várni arra a műtétre? Ha a néni ezeket kérdezné, lehet, hogy nagyon rosszul lenne. De amíg azt kérdezi, hogy Isten miért büntet, kapcsolatot tart valaki többel; nagyon sajátosan ebben megtalálja azt, hogy „így tudok lenni”. Ha én lebeszélném: „Isten nem büntet”, akkor kihúztam alóla ezt az utat, ahogyan ő Istennel kapcsolatban tud lenni.

Egy másik ember éppen azáltal találja meg a spirituális kapcsolódását, hogy fölfedezi azt, hogy ez nem Isten büntetése. Hogy ez nem Isten büntetése?! Hogy Jézus halála sem Isten büntetése? Hát persze, hogy nem az! Hát hogyhogy nem láttad ezt az összefüggést? Hát lehet akkor szenvedni úgy, hogy az nem büntetés? Hogy nem kell semmi rosszat csinálni, hanem az csak úgy van?! Hhááá! Jaj, de jó! Akkor Isten szerethet? Nem haragszik rám?!? Hhááá!!!

Tehát az mindig nagy kérdés, hogy valaki hogyan tud kapcsolódni ahhoz a nálánál Többhöz. Az egyik így tud, a másik úgy! S az egyik ahogy tud, a másik nem tud úgy. Az nagy segítség lehet, hogy „valahogy” tud kapcsolódni. Carl Gustav Jung (döbbenetes, hogy ma még semmit nem mondtunk róla), Jung apó elmondott egy történetet arról... Ő nagyon szerette a kulturális, archaikus dolgokat. Járt is, ugye...? Amikor ő élt, az a fénykora volt annak, hogy elmenni archaikus törzsekhez kutatni, gyűjteni, minden. Ő azt mondja, hogy Egyiptomban, amikor valakit megmart a kígyó, akkor hívták a papot. És a pap elkezdte neki annak az istennek a történetét mondani (így se szabad történetet mondani; Isis vagy Osiris...), hogy az istent hogyan marta meg a kígyó annak idején; hogy hogyan szenvedett az isten a kígyómarástól. És hogy hogyan gyógyult meg. A papnak az volt a dolga, hogy ezt a vallásos mítoszt elmondja a szenvedőnek. És ezáltal (egy olyan világban, ahol az individualitást nem mérték talicskával, legföljebb pipettával), ott ez a nyomorult ember képes volt kapcsolódni – nem is csak ahhoz, amiről beszéltem, hogy az élet értelme azzal, hogy kapcsolatban vagyok; hogy „mással is megtörtént ez”, hanem – hogy magával az istennel történt meg ez! Őt marta meg a kígyó! Ponnnnt az történt vele, mint vele. Akkor nemcsak, hogy nem vagyok egyedül, hanem az történik velem is, ami még istennel is meg tudott történni! És ennek gyógyító ereje volt. Mert lehetséges volt benne a kapcsolatnak a felvétele. Nem vagyok egyedül – kapcsolódom valami nálam többhöz! Ez pedig beindította az immunrendszer válaszát, hogy lehetőség szerint minél nagyobb erőkkel akarjon meggyógyulni. Ezért, milyen érdekes, hogy Egyiptomban 3000 évvel ezelőtt a pap elmond egy mítoszt egy nem létező istenről; hogy annak gyógyító ereje van! (65:22)

(Na most. Hejj. Van még 10 perc. Szomjas vagyok, nyűgös vagyok, nincs nyálam, mmkhhhrrrmm! Levegő sincs elég itt a teremben... Na most. Ezt elmondom, és utána lesz még egy pont a következő alkalomra. Nem tudom, hogy ti most ezt élvezitek-e vagy nem.)

Most eszembe jutott Konrad Lorenz. Úgy látszik, hogy ez egy ilyen alkalom; hogy minél kevesebb a nyál, annál inkább működik a kreatív kalap. Mert ugye valahogy túl kell élni, és ezért egy csomó ötletem támadt, hogy mit lehetne csinálni. Konrad Lorenz azt mondja, hogy a humort nem vesszük elég komolyan. És hogy miért izgalmas a humor? Viktor Frankl nagyon nagyra értékelte a humort. Azért, mert a humor révén el tudok magamtól távolodni. Az néha nagyon hasznos! Ha el tudok magamtól távolodni. Olyan is lehet, hogy teljesen megfelejtkezem magamról – olyan, mintha itt se lennék. Olyan is van, hogy éppenséggel nem felejtkezem meg magamról, csak valami teljesen más összefüggésben, eltávolodva magamtól nézek magamra. És elkezdek nevetni magamon! A humor sokat segíthet az élet értelmének a megtalálásában. Segít eltávolodni az éppen meghalni akaró önmagamtól, aki azt mondja, hogy lehet, hogy az ikebana festés élő halra nem akkora jó ötlet. Hogy jónak tűnt úgy elsőre, de nem elég eredeti, az a bajhhh. De akkóu mi? Akkó' hogy valósítsam meg mhhagamhhh? Pcccfff! Na mindegy, alszom egyet. Nem túl eredeti, de legalább akkor nem vagyok magamnál.

Szóval: élet értelme. Mondtunk már most vagy tíz pontot. Hogy is volt? Ismételjük csak! Hogy mindezt folyamatiságában is láthatjuk. Például egyszer csak elkezdesz rosszul lenni. Nem vagy magadnál, nem találsz magadra, elidegenedtél magadtól, és ez nagyon... Miért van ez, miért van ez, miért van ez? Rájössz az okokra.

Ja, hát a család miatt! A családban te hangolódtál a szüleidre, túl nagy felelősség, nulla gyerekkor, épp csak egy matchbox; azt is csak akkor, ha ünnep volt. Na, akkor egy ideig, hogy megtalálod az okot, ez nagy segítség. Utána ez úgy kifullad. Jó, jó, jó. De most mi volt ennek az értelme? Akkor egyszer csak nézel összefüggéseket. Hirtelen: Jaj! Hát hiszen ott a családban az a sérülés segített nekem adottságokat kidolgozni! Tudok empatikus lenni, rendszer szinten képes vagyok tájékozódni. Hiszen egy egész családra kellett hangolódnom! Na, akkor ezzel élsz. Hú, de jó ez! Akkor tudok valamit, ami ebből a sérülésből jön!! Tyhúú! … Ez is kifullad. Jó, de akkor most mit csináljak ezzel az egésszel? Most mi ennek a célja? Azt mondja: elmegyek segítőnek. Ihaj, csuhaj! Van egy jó sérült segítő! (69:24)

A sérültség nem akadály. Sőt, nagyon hasznos dolog! Ahogy Cseh Tamás is mondta. Írónak a szenvedés drága kincs. Lássuk tehát Szibériát! Tényleg, hát ezt énekelte! Csak ismeritek?! Nektek is el kéne menni egy kis kultúrát magatokra kapni.

Szóval akkor, jön a harmadik lépés, hogy: ja, hát akkor ezzel életemnek értelme lesz! Azzal, hogy kitűzöm azt a célt, hogy én ezt akarom használni. Fú, de jó! Leszek egy segítő, aki éppen a sérültségével, azon keresztül tud majd valamit... Mert hogy az már most nála jó állapotban van. Mert olyan jó dolgok tudnak belőle kijönni.

Ezt csinálod – kezdesz kiégni. Akkor azt mondhatod: na, akkor most kell adnom az életemnek valamilyen értelmet.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy hihetetlen szépen végig lehetne vinni egy folyamatot, hogy egy életút során ezekben a különböző területekben hogyan találjuk meg a továbblépési lehetőséget. Amiben találtunk addig, abban most nem látjuk. Az is milyen fölemelő, ha valaki azt mondja: most a társkapcsolatban nem találom. De most ha ő megragad, azt mondja... Emlékeztek, hogy mondtam ezt, hogy senkinek nem adhatja meg az életértelmét egy másik ember. Hogy milyen iszonyatosan fenyegető azt mondani, hogy „te vagy az életem értelme”. Rettenetes. Ijesztő! Hanem arról van szó, hogy egy kapcsolaton keresztül megtaláltam az életem értelmét. De nem „Te” vagy az életem értelme! Csak rajtad keresztül találtam meg. Most képzeljük el: valaki ezt az utat járatta be; kapcsolatokon keresztül élet értelme! Kapcsolatokon keresztül! De most veled már nem megy, mert te mással diskurálsz. Ez nem. Bánt engem. Azt se tudom, hova rakjam a lábam. Egyiket ide, másikat... Még jó, hogy nem vagyok százlábú. (71:31)

Milyen nagy dolog, ha nem erőltetem ezt az utat! Ugye, akkor „meg kell változnod!”. Ilyenkor erőltetem ezt az utat. Mert nekem muszáj, hogy az életemnek értelme legyen, akkor ezt erőltetem! Hogyha nem vele, majd mással. Bocsi!

S milyen nagy dolog, ha valaki ezt tudja mondani: Most úgy tűnik, egy ideig nem ebben találom meg alapvetően az életem értelmét. Akkor valamit fogok csinálni. De attól még nem kell a kapcsolatunkat megszüntetni. Hanem el tudom fogadni, hogy most nem ebben van a kulcs.

Elkezdek valamit csinálni; valahogy hasznossá teszem magam... ezer dolog van. És utána valahogyan abban valami kiteljesedik. És egyszer csak: jé, de jó, hogy itt vagy! Aj, de jó! Milyen jó, hogy... Jaj, de jó.

Tehát nagy jelentősége van annak, hogy folyamatiságában, többféle területen keresztül meglelhetjük az élet értelmét. És milyen jó dolog az, hogy ha nem mondom azt, hogy „te vagy az életem értelme”, és utána nem bántalak. Hanem el tudom fogadni, hogy most kevésbé itt van a súlypont; valahol máshol is lehet.

Jól van. Nyál ide, nyál oda, most már jön a nyár. S azt hiszem, hogy hazamegyek. Gyorsan fölállok a mérlegre, és aztán iszom! Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (73:22)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés