Mt 6,24-34 - Évközi 8. vasárnap (A év)

2014.03.02.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Mt 6.24-34)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti; vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. Ezért azt mondom nektek, ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több-e az élet az ételnél, és a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek nem is aratnak, magtárakba sem gyűjtenek, hanem a ti mennyei atyátok táplálja őket. Nem értek-e ti sokkal többet náluk? Ti aggodalmaskodók, melyiktek tudja életét egyetlen lépésnyivel is megtoldani? És a ruházat miatt miért aggódtok? Figyeljétek a mező liliomait, hogyan nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek. Mondom nektek, Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virul, és holnap kemencébe kerül, így öltözteti Isten, akkor titeket, nem sokkal inkább-e kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok hát, hogy mit együnk, vagy mit igyunk, vagy mibe öltözzünk. Ezeket a pogányok keresik. Mert a ti mennyei atyátok jól tudja, hogy minderre szükségetek van. Ti mindenekelőtt az Isten országát, és annak igazságát keressétek, és ezeket is mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok hát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról, elég a mának a maga baja.”

Szentbeszéd

Újból és újból nem egyszer hallottuk, ahogyan Jézus ezt mondja, „Ne aggodalmaskodjatok, ne aggódjatok!” S rögtön eszembe jutott egy hipotézis, ami arról szól, hogy valószínű, hogy az emberi fajnak ez a nagyon eredményes túlélése, sőt tulajdonképpen gyarapodása itt a Föld nevű bolygón, éppenséggel annak is köszönhető, hogy tudunk aggódni. Hogy óvatoskodunk, körültekintők vagyunk, hogy félünk és állandóan az eszünket azon jártatjuk, hogy hol és miféle nehézség jöhet majd az életünkbe, hogy mivel, hogyan kellene majd megvédeni magunkat és biztosítani az életet, a továbbélést. Bizonyos szempontból tehát az emberi természetünknek ez a sajátossága segít bennünket az túlélésben, és éppenséggel az eredményes túlélésben. Tehát ha csak ezt nézzük, hogy mi az ami segít bennünket a túlélésben, azt mondhatjuk, némi aggodalom, félelem, szorongás és a többi… éppenséggel nincs kárunkra a túlélésért folytatott erőfeszítéseinkben. Jézusnak azonban van itt egy kérdése ez pedig az, azt mondja: „Nem több-e az élet ennél-annál és amannál?” És tulajdonképpen erről szeretnék beszélni.

Mert ha az életünket alapvetően arra irányítjuk, hogy túlélni, hogy életben maradni, hogy valamiképpen mindenekfölött a biztonság, akkor mintha bent foglaltan valami olyasmi mondanánk „Nem, az élet egyenlő azzal, hogy legyen mit enni; az élet egyenlő azzal, legyen hol aludni; az élet legyen egyenlő azzal, legyen mit fölvenni; az élet egyenlő ezzel.” Nem több-e az élet ennél?

És akkor még egy bevezető gondolatom lenne, ez pedig az, hogy: Éppenséggel hívő emberként talán átélünk egy belső feszültséget, vagy dilemmát, ami a hitünk és a realitás között jelenhet meg, miközben ez a dilemma feloldható. Ez a feszültség pedig így szól: Éppenséggel Isten nem mindig bizonyítja, hogy annyira a tenyerén hordozna minket, mert láttunk már emberekkel nagyon rossz dolgokat történni. Éppenséggel Isten az a tapasztalatunk, hogy nagyon is megengedi, és hagyja, hogy rettenetes dolgok is történhessenek. És akkor megszólal a hitünk, de hát nem de, nem de, azt mondja itt az evangélium, azon belül Jézus, hogy ne aggódj, ne félj, többet értek ti a madárnál, a liliomnál, és a mezők akármilyen növényénél, álltatánál. Mintha a hitünk meg a realitás ütközne egymással, s nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy itt vasárnap egy órán keresztül bólogatunk, és azt mondjuk: „Igen, nem érdemes aggódni.” És kimegyünk, és máris azon agyalunk, hogy hogy is lesz hétfőn? Jaj, a munkahely, meg a főnököm, meg a többiek! Szóval éppenséggel a tapasztalat, a realitás és a hitünk nem feltétlenül kerül ebbe az ellentmondásos helyzetbe, és erről szeretnék egy picit beszélni, hogy hogyan tudjuk realizálni az életmódunkkal, a cselekvésünkkel azt, hogy van bennünk egy sokszor nem szavakkal megfogalmazott válasz, amiben azt mondjuk: „De több, de az élet több, több.” Ha csak túl akarnám élni lehet azt mondanám, hogy nem több, de többet gondolok az életről annál, hogy csak túlélni; de több, de hogyan több, hogy tud ez valóság lenni? Mondanám rögtön az elsőt.

Például annak az élményszerű átélésével, hogy Isten az életünk része, hogy Isten életéből kaptunk egy részt. Valójában ezt hisszük, hogy nem egyszerűen csak élek és van életem, meg az én életem, hanem, hogy Isten életéből kaptam egy részt, mert magamnak nem tudok életet teremteni, de az lehetséges, hogy részesedjek Isten életéből. De van itt egy másik fontos dolog, ez pedig az; és talán ez a fontosabb, hogy Isten életének a része vagyok. Azt mondja a Szentírás: „Krisztus titokzatos testének a tagjai.” Talán egy picit egyszerűbben, Isten életének az része és részese vagyok. Ha Isten örök és ennek a része vagyok, akkor a jövő felé megpillantok valami szépet. A legtöbb ember úgy éli az életet, hogy Isten az életem része. De ha Isten csak az én életem része, akkor nem egyszer azt fedezem föl, hogy nem értem; ha Isten az életem része, most mért volt így? Hát, ha a Jó Isten az életem része, akkor hogy engedhette meg azt a rosszat? Nem elég avval kapcsolatban meggyőződésre jutni, hogy Isten az életem része. Érdemes ezt kiegészíteni egy másik tapasztalattal, az arra való rácsodálkozással, hogy én Isten életének a része vagyok, hogy van nálam valami, ami sokkal, sokkal, sokkal több, és ennek a részeként vagyok. És ezért, hogyha ez a pici, ami én vagyok, valamiképpen megszűnik, annak a nagynak még a része maradok. Tulajdonképpen megrázó az –nem tudom belegondoltatok –e abba -, hogy a testünk, az atomok, az elemi részecskék, valószínű, már valamikor más emberekben is voltak. Ez nagyon valószínű. Állatoknak, embereknek, növényeknek, sokféle élőlénynek már azok az elemi részecskéi, amikből mi felépülünk, már részei voltak. Nem akarom ezt hosszabban. Az első, rácsodálkozás arra, hogy Isten életének a részese vagyok, de ahogy közben pedig Isten is él bennem. (08:55)

A második, az életet továbbadhatjuk. És ezzel nagyon gyakorlatias, cselekvésben megnyilatkozó választ adhatunk arra, hogy több-e az élet annál, hogy … Hogyha az életet tovább adom, akkor ezzel kifejezem, azt hogy: „Igen, számomra több.” Egyrészt az élet közepén – sokszor beszéltünk már erről – 40-50-60 éves emberek, ha nem tudják az életet, mindent, amit addig fölhalmoztak továbbadni, akkor beleszáradnak a saját világukba. Az élet akkor tud bennük tovább menni, ha az életet, ilyen értelemben tovább adják. Fiatal emberek, ha arra vállalkoznak –szépnek tartom ezt a kifejezést –, hogy családot alapítani, az derekas dolog. Régen birodalmakat alapítottak. Családot alapítani. Valaki családot alapít, és azt mondja: „Na máris nekilátok valamit tovább adni!” – nagyon szép dolog az. Valaki 20-30 éves fiatalemberként még ő maga is éppen csak szedi magát össze a szónak a jó értelmében, mindenféle lelki kincsekkel, és azt mondja: „Máris én kezdek valamit tovább is adni.” Hát ez a legnagyobb igenlése az életnek. Az életnek nem az a legnagyobb igenlése, hogy még egy kicsit gyűjtök, hanem az, hogy fiatal ember vagyok és már adom is tovább; már van mit tovább adni.

Annyira felejthetetlen, hogy 19-20 éves fiatalok odajöttek hozzám egy plébániára, és azt mondják; „Mi már olyan sokat kaptunk az élettől, szeretnénk ebből valami tovább adni. Feri atya milyen ötleted van, mit kéne kitalálni?” 19-20 évesek voltak. Azt mondják, mi már sokat kaptunk. De a kedvenc történetem két nappal ezelőtt hallottam. Együtt voltam házaspárokkal, már sok-sok gyerekkel, és akkor azt mondja az egyikük, hogy: „Hát néha olyan jól esik, hogy úgy teszünk, mintha még aludnánk. De a gyerekek már fönn vannak - de már szoptatni már nem kell, de úgy elvannak maguknak, és úgy lessük persze, hogy mi történik -, az egyik azt mondja: ’Képzeld el Feri, nálunk az szokott történni, hogy halljuk, ahogy a nagy – 5 éves – szól a kicsinek – 2,5 –, azt mondja: ’Gyere Peti adok reggelit!’ És akkor az ötéves, ahogy azt látta, kirakja tányért, kifli kifli, víz víz, megreggelizteti a kicsit, utána azt mondja: ’Megyünk játszani.’” Öt évesen már ad valamit tovább. Elkezdjük továbbadni az életet, a leggyakorlatiasabb válasz arra nézve, hogy több-e az élet annál, hogy mind a két kifli legyen az enyém. ”De jó, hogy a tesóm még nem ébredt föl!” Tehát az életet amikor tovább adjuk kicsikét nagyként, idős emberként bölcsességet. (12:00)

Aztán a következő, mikor hozzájárulunk mások életéhez. Hadd legyen az ott több, hadd legyen színesebb, meg szebb, meg örömtelibb! Van egy szakács ismerősöm, kérdezem tőle –mert az mindig érdekel, hogy amikor látni valóan szereti amit csinál -, hogy miért szereti? Mond meg nekem légy szíves, miért jó szakácsnak lenni? És látta, hogy komolyan kérdezem, és komolyan is válaszolt. Azt mondja, „Azért, mert a szakács eteti az embereket. Az nagy dolog, hogy én ott tüsténkedek, sütök, főzök, és én ott etetem az embereket; és bejönnek éhesen, és alig bírnak elmenni. Ez nagy dolog, hogy én embereket etetek. Fönntartom az életüket, egész nap; az egész életem zömében abból áll, hogy emberek életét tartom fönn. Ez nagy dolog.” (13:00)

Aztán a következő, mikor nem továbbadom az életet, hanem életet adok. Amikor adok életet - egész óvatosan mondom – szinte mintha teremtenénk. Mert az ember képes arra, hogy valami, ami nem volt, ami nem létezett, hogy az általa legyen. Képesek vagyunk a nemlétből, a létbe szólítani, nemcsak tárgyakat, alkotásokat, hanem személyeket, és élőlényeket, mi emberek; nem volt, és utána lett. Ennél nagyobb dolgot alig lehet elképzelni. Hogy Jézus azt kérdezi, hogy nem több-e az élet annál, hogy? Hát például több, és tudom realizálni, hogy több azzal, hogy általam valami születik, valami teremtődik, valami alakul. És akkor körülöttetek egyszer csak az élet több lesz. Lesz ott nagyobb élet körülötted, több élet körülötted, színesebb élet körülötted, viruló élet körülötted. Nick Vujicic jut eszembe, azt mondja nincs keze, nincs lába. És emlékeztek, ahogy mondja azt, hogy serdülő volt és depressziós volt, és az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. És azt mondja, hogy aznap már számolta, hogy hányan szemétkednek vele, hogy hányan szólnak oda neki csúnyán. És azt mondja, hogy „Jöttem haza az iskolából és az volt bennem, ha még valaki ma oda ken nekem valamit, én biztos megölöm magam.” És akkor hazaért, és a szomszéd lánya odaintegetett neki, és azt mondja: „Nick, Nick, hogy vagy ma?” És akkor ez a fiatalember, kezek, lábak nélkül azt mondja: „Akkor úgy döntöttem, hogy ma még élek.” Hogy képesek vagyunk egy-egy szóval, egy-egy mondattal, életet adni. Hogy valaki éppen ott van, hogy nem látom az életem értelmét, nem akarok élni, s valaki odamegy, és azt mondja: ”Szeretlek.” Azt mondja: „Ja, akkor ma még maradok.” Az élet adás. „De büszke vagyok rád. – Köszönöm neked!” Hogy egyszerű szavakkal, nyilván nem mindegy ki hogyan mondja – is tudunk életet adni. Nem csak a szó konkrét értelmében. (15:25)

És aztán, milyen nagy dolog az, amikor egyszerűen csak életigenlőek vagyunk. Egyszerűen csak van bennünk némi életöröm, életkedv, életigenlés. Mindezt egyetlen szóba szívesen összefoglalom. Remény. Ez a remény, mikor tudunk arról, hogy meg fogunk halni, és mégis van kedvünk élni. Mikor abban a realitásban vagyunk, hogy az életünk véges ezen a földön, és akkor egyszer kérdeztek valakit, hogy: „Te hogyha te tudnád, hogy holnap meghalsz, akkor mit csinálnál?” Azt mondja: „Hogyha én tudnám, hogy holnap meghalok, ma még ültetnék egy fát.” Ez életigenlés, és lehet, hogy igazán élet igenlőnek lenni, azzal lehet, hogy ha tápláljuk magunkban az életörömöt, az életkedvet, és ezt megengedjük ezt magunknak – a szónak jó értelmében azt mondjuk -, van azért bizonyos szabad döntésem azzal kapcsolatban, hogy átadom-e magam az aggodalmaskodásnak, vagy nem. Tehát az életöröm, az életigenlés. (16:35)

Nem is tudom, talán tegnap, vagy tegnapelőtt mutattak néhány villanást; Ferenc pápa misézik. És akkor a mise közben elkezdett nevetni, de nem tudom min. Ha valaki tudja, mondja meg nekem mert kíváncsi lennék rá. Rácsodálkoztam erre a pillanatra, hogy szentmise közben a pápa nevet. Most magunk között szólva. Számomra az, ahogyan a pápa a misén nevet, jobban szól az örömhírről, mintha nagyon komolyan arról beszélne, mi az, hogy örömhír. Tehát végezetül, de nagy dolog, hogy ha tápláljuk magunkban a reményt azzal, hogy igent mondunk az életörömre, az életkedvre, és ebben a világban élünk.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Go to Top