Életem értelme 6.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindanyiótokat!

A mai alkalommal befejezzük. (Nagy nevetés...) Elég ezt mondanom, és máris... Szóval azt gondolom, még akár be is fejezhetnénk, ha úgy alakulna. Merthogy, emlékeztek, erről beszélünk, hogy hogyan volna lehetséges megtalálni azt a központi elemet, ami a késztetések és a cselekvés között van - ez a gondolkozás. A gondolkodás okán jutottunk el oda, hogy érdemes volna végre egyszer tisztességesen összefoglalni, megfogalmazni, hogy milyen lehetséges útjai, módjai vannak annak, hogy értelmes emberi életet tudjunk élni. Mert meglehet mindenünk, ha nem látjuk az életünk értelmét, akkor kimegy belőlünk minden. És lehet alapvető dolgokban is hiányt szenvednünk, ha látjuk, hogy az életünknek van értelme, azt megtaláltuk, azt megkerestük, megneveztük, megadtuk - különböző lehetőségek ezek, az értelem keresés, találás, megnevezés, megadás - akkor egészen lehetetlen helyzetekben is, most egy nagyon alapszintű kijelentést akarnék tenni, életképesek vagyunk. A szó szép értelmében képesek vagyunk az életre. Tudunk és akarunk élni, mert van értelme az életnek. Ez nem kis dolog!

És ennek összefüggésében jutottunk el az utolsó pontig, amit már itt ragozok nem tudom mióta, székeken ücsörögve meg rohangászva, hogy éppenséggel van egy tízedik pont a listán. A tízedik pont pedig így szól: amennyiben a belső hangok, amelyek értékeket jelenítenek meg és képviselnek, túl nagy káoszban vannak bennünk, ha a belső kommunikáció nagyon nem megfelelő; ha ennek okán túl nagy idebent a zűrzavar, és ráadásul ez a belső zűrzavar, a belső értékeknek a zűrzavara azzal tetéződik, hogy kifelé sem tudjuk magunkat megfelelően megjeleníteni vagy képviselni. A helyzet még nehezedhet az által, hogy éppenséggel tudhatjuk magunkat képviselni és megjeleníteni, de az nem megfelelő ahhoz a helyzethez, amiben éppen vagyunk. Akkor ez könnyen tulajdonképpen ahhoz az élményvilághoz vezethet, amiből fakadó gondolat az, hogy egyszerűen nem tudom, hogy most ennek van-e értelme vagy nincs. Annyira össze vagyok zavarodva, annyira szét vagyok csúszva, annyira nem tudok valamit képviseli, megjeleníteni, megélni, egyszerűen annyira nem jutok valamihez, hogy már-már elvesztem azt, hogy van-e egyáltalán ennek értelme vagy nincs. Ez volt a, vagy ez a tízedik pont. Az ilyennek van jelentősége. Tehát azért rakosgatjuk itt a székeket, mert különböző helyzeteit, módjait, lehetőségeit próbálom megmutatni annak, hogy milyen az, amikor segítjük a belső hangok egymással való kommunikációját. És ezáltal közelebb juthatunk ahol élményszintű megragadáshoz, hogy az életemnek van értelme, hogy nemcsak a káosz van. Így. Lényeg feltárása, hangok szóhoz engedése és jutása, na erről akarnék még egyet. Ha jól emlékszem, ez volt a hatodik pont. Rendnek kell lennie! Gondolkodj!

Hangok szóhoz engedése. Úgy van az, hogy gyerekkortól kezdve éppenséggel megtanulhatjuk azt, hogy bizonyos hangokat szabad szóhoz engedni, másokat nem. Bizonyos hangoknak 'kuss' a neve, másokat pedig ha kimondunk, akkor az egész család virágba borul. A példák hozását rátok bízom. Most képzeljük el azt a rendes családot, ahol a rendességnek az egyik fokmérője, hogy rendesnek kell lenni. Az ember hosszú távon is mindenkivel nyilván csak akkor tud rendes lenni, ha magával nem túl rendes. Hosszú távon mindenkivel rendesnek lenni, úgy, hogy közben magunkat megfelelő módon szeretjük, hát, megnézem, ezt ki tudja megcsinálni! Na most! Képzeljük azt el, hogy az illető azt mondja: "Feri atya! Elfáradtam. Egyszerűen elfáradtam. Az anyám, az apám, rohanok hozzájuk, az egyiknek vásárolok, a másikat meghallgatom, a gyerekek, a férjem, a feleségem, akkor még a barátok, a kerti parti, a kert, a kerítés, minden, ami kerttel kezdődik... Kertelés nélkül azt mondom magának, atya..." (Most képzeljétek el, ha én erre készülnék! Most az jutott eszembe, jó, hogy ezekre nem készülök. Jön. Lehet, hogy ez a nagyobbik baj.) Szóval: egyszerűen kész vagyok. De tulajdonképpen pszichológushoz nem megyek, mert az életet bírni kell pszichológus nélkül is, úgy vagyunk teremtve, nem? Csak jól vagyunk kitalálva! Mi hívők legalább. Fogjunk össze! Hát legalább mi hívők jól ki vagyunk találva, tehát akkor pszichológushoz nem járunk. Hát akkor kihez jöttem volna, mint atyához. De tulajdonképpen nem is erről akarok beszélni, mert értitek, ez már tulajdonképpen szinte a tilalom megszegése, hogy ő egyáltalán azt mondja, hogy valami nehéz. Már bűntudata van. Ezért végül is csak annyit mond, hogy tulajdonképpen az imaéletem miatt jöttem. Mert ez legitim, ugye. Ugye nem veszitek magatokra? Tudjátok, ez a szólásom, hogy ne vedd magadra, amit mondok, hanem ismerd föl magad. Ez nem ugyanaz! Én mosom kezeim. Te magadra ismertél, ez jól van. Feri, azt mondtad... Mit, én nem mondtam semmit. (07:12)

Szóval azt mondja, az imaéletem lett, hát én nem is tudom, olyan, olyan lapos lett az imaéletem. S maga az imaélet szakembere, hát azért jöttem, hogy lehetne az imaéletemben valami változás, valami gyógyulás, valami olyan... Már csak olyan gépiesen imádkozom. Reggel még mondom, meg este, meg étkezéskor oda se figyelek, rózsafüzér közben is, úúú, mit kell vásárolnom, te jó ég, kegyelemmel teljes... Atya, nem lesz ez így jó! Mit lehetne tenni?

Most mi történik akkor... Ugye, amiről eddig beszéltünk, egyszer ki is emeltem nektek nagyon, hogy megvannak a belső hangok, de az a nagy lehetőségünk, hogy előhívjuk a rendezőt. A rendezőnek nincs szüksége székre, bármikor fölpattan és akcióba lendül... (Tényleg, ez eldőlt. Hogy dőlt el? Tele van a kabátom zsebe, ez az, azért dőlt el, rájöttem ennek a fizikájára. Milyen macerás azért ez az előadás. A súlyponton változatok most.) Tényleg. Szóval, hogy van bennük egy rendező, aki azt mondja, igen, igen, hallom ezeket a hangokat, hogy kötelességteljesítés, rendesnek kell lenni, jónak kell lenni, mindenkinek megfelelni. De én rendezőként azt mondom, ezt magammal is csinálhatom, nem kellek én, nem kell a segítő, csak nem szokott menni anélkül. Hát van-e egy másik hang? Engedek szóhoz jutni egy másik hangot. Ez a másik hang van, csak esetleg nagyon kicsi kortól kezdve megtanultuk, hogy kuss a neve. Hogy tulajdonképpen amit ő mond, az rossz, az csúnya, az fújj. Főleg a fújj. És akkor például amolyan renitens papként azt kérdezem: tulajdonképpen az imaéletben volna-e valamihez kedved? Látszólag nem könnyítem meg az életét. Számára ezt a hangot elővenni, hogy énnekem mihez lenne kedvem, hú, az a fújj. Ez nincs. Ha van is, fújj. Most megkérdezte, hogy hogyan lehetne az imaélettel valamit kezdeni, és én tudom, hogy ez itt van. S azt kérdezem, tulajdonképpen volna-e valami olyan imádság forma, ne is nevezzük imádságnak, legyen sok lehetőséged, tulajdonképpen az Istennel való kapcsolattartásnak, vagy a természetfölötti világgal való viszonyodnak bármilyen formája, amihez esetleg kedved van. Kedvszerűen imádkozni?! Ilyet még nem hallottam, ez biztos, hogy katolikus? Ilyet nem... tehát van kérő ima, hálaadó ima, dicsérő ima, de hogy... engesztelő ima, ezt tanultam, de hogy kedvvel imádkozni... Az egy imamód? És akkor, ha sokat hallgatunk, mert ugye az a hang nagyon messziről jön ám, ott van 4-5-6-7 éves korban, innen jön elő. Mi ott vagyunk a fényben, megkérdezte, hogy volna-e kedved valamilyen formában Istennel találkozni. Nem úgy, ahogy muszáj, hanem ahogy kedved van! Egyszer csak tulajdonképpen meghívtuk, hogy jöjjön ez a hang. Biztos? Nem lesz belőle baj? Ólálkodik, mint a menyét a tyúkól körül. Gazdi elkezd félni. Ha a menyét egyszer betör a tyúkólba, fröcsög a vér. Ha én egyszer most kimondom nyilvánosan valaki előtt, hogy nekem valamihez kedvem van - értitek, a szellem a palackból! Hogy ez része a valóságnak, hogy valamihez kedvem van. Úgyhogy a kedv még csak kóricál, sertepertél, andalog. Aztán egyszer csak megjelenik és azt mondja: (Biztos hogy így... Ne zavarjatok össze! Nehezen tartom magam így este már.) Hát hogy... Most elment, értitek, húsz év után először egy kicsit előre jött... Mondjuk, hogy én veszek egy gyertyát? Olyan nem a legolcsóbb mécsest? Nem amiben száz darab van, és akkor mindig ég egy? Hanem mondjuk egy színes gyertyát? Tulajdonképpen van egy nagyon szép képem. Nagyon szeretem ezt a képet. Hogy mondjuk meggyújtok egy gyertyát, amit én veszek magamnak az imához, odateszek egy képet? Na, füstölőt nem gyújtok, ez eszembe se jutott! Nem tudom, hogy a füstölő katolikus-e. Mondjuk tömjén illatú füstölő. Még úgy pont átcsúszik az ortodoxia védfalain...

Át tudtam adni, hogy ez mi? Hogy micsoda nagy dolog, most itt mókáztunk, tényleg, sosem szeretnék senkit se bántani, csak valahogy meg is jeleníteni, amikor bennem, mindegyikünkben van egy rendező, a szó jó értelmében egy kompetens valaki, egy rátermett valaki, egy életrevaló valaki, aki átlát dolgokat, és azt mondom: igen, most szóhoz juttatjuk őt! Hadd mondja el, hogy mit gondol a rendező. Az nem jelenti azt, hogyha ő elmondta, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy ő mondta. Erről szó sincs! Csak hadd mondhassa el, hogy ő hogy és mint szeretné. Egyszerűen csak mondja el. És utána a másik hang megint megkapja a szót, azt mondja: nahát, sosem gondoltam volna, hogy tulajdonképpen ilyen egyszerű dolgokat akarsz! Végül is ezek egyszerű dolgok. Végül is attól még az összes kötelességemet tudom teljesíteni, hogy nem rutinszerűen mondok majd egy imát, hanem végül is vehetek egy gyertyát, úgyis megyek a boltba, tehát nem plusz idő. Nem tudom, vállalok egy kis plusz munkát, akkor a pénz is megvan rá. Végül is akkor akár imádkozhatnék úgy is. Hmmm. (15:45)

Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokszor, ha nagyon rendesek vagyunk, most majdnem azt mondtam, rendes keresztények, ha olyan nagyon rendes keresztények vagyunk, akkor nem egyszer például az Istennel való kapcsolatnak a színessége kérdésesen jelenik meg. Mert túl erős ez a hang. Azt mondja: föl se tedd azt a kérdést, hogy mihez van kedved! Az imaélet nem kedv kérdése. Itt aztán megjelennek újabb hangok. Nem ragozom.

Emlékszem, egyszer egy egész vasárnapi beszéd arról szólt, hogy nekünk, keresztény embereknek nem fölösleges néha megkérdezni magunktól, hogy mihez van kedvünk. Nem azért, hogy utána azt kell csinálni, csak hogy tudjuk. Hogy úgy engedjük szóhoz jutni, aztán majd mi döntünk. Tudjátok, hányan vártak meg a templomajtóban? Nem akartak velem kezet fogni, nem azért. A fölháborodásuknak akartak hangot adni. Komolyan! Most bekötöm a cipőm, közben is tartom az előadást, mert tényleg, fizettetek érte, tehát nem úgy van az, kötögetem a cipőt, meg rohangászok hátul a színpad mögött, ti meg már mondjátok, na már három fillér, így ültünk üresben... Durva azért! Szóval, emlékszem a legkritikusabb hangra, szerintem most olyan jó alkalom, a másikat is megkötöm, ha már itt vagyok, hogy azt mondja, hogy nahát! Nekem van három gyerekem. Ha én a gyerekeimet az alapján neveltem volna, hogy mihez van kedvem..... Kicsit meg is rémültem, hogy nevelődtek fel ezek a gyerekek, ha az anyának ehhez egyáltalán nem volt kedve? Nem firtattam. Hát így is már bántalmazás alatt voltam, még ugráljak is? Na jó.

Meg akartam mutatni, mit jelenthet, hogy egyáltalán szóhoz engedek egy hangot. És itt megint, megint, megint akarom ismételni azt, amit az utóbbi időben tudom, hogy unos-untalan mondok nektek. Hogy éppenséggel, merthogy nyilvánvalóan bizonyos értékeket a származási családban segítettek kibontakozni, másokat nem segítettek, ez így természetes. Azok az értékek, amelyeknek a kibontakozását nem segítették otthon, ezekkel kapcsolatban nem egyszer belül egy nagyon is komoly szégyenérzet alakult ki. Szégyenkezés. Nem egyszerűen csak kis zavar, vagy nem jut eszembe, vagy hóó, egy kicsit olyan ciki, vagy egy olyan egymásra kacsintó cinkosság, hogy húú, mihez van kedvem? Ne is mondd! Hanem kifejezetten szégyen, mert hogy az rossz. Tehát nem egyszer, hogy egy értékes hang szóhoz tudjon jutni, valamilyen szégyenig jutunk el, és valamilyen szégyenen keresztül kellene tudnunk megengedni, hogy az a hang megjelenjen. Nem is kis emberi teljesítmény!

Elmentem egy körbe néhány héttel ezelőtt, és arra gondoltam, hogy kifejezetten dolgozunk a szégyennel. Azzal a szégyennel, amely szégyen értékeket fed el és takar le. Ugye, mi a szégyen lényege? Hogy eltakarjuk magunkat, nehogy lássanak minket. Legjobb lenne elsüllyedni, a föld alá bújni, hogy észre se vegyenek. Hogy itt se vagyok. Hát akkor értékek így... Olyan gyönyörű történeteket mondtak 30-40 éves emberek! Azt kértem tőlük, hogy olyan élményeket mondjatok az életetekben, amire valahogy úgy titkon azt gondoljátok, érzitek, hogy az valami szép dolog, de soha senkinek nem mondanátok el, nem is mondtátok, mert megvan bennetek vele kapcsolatban a szégyen. Hogy ilyet mondani?! Mondok egy példát. Egy édesanya azt mondja, hogy három gyerek, lefeküdtek már, otthon vagyok, és akkor az egyik gyereknek van valami otthoni vagy iskolai feladata. És én akkor kitalálom, hogy ahhoz az iskolai feladathoz készítek, kézműveskedek neki valami szépet. Majd azt beviszi. De tulajdonképpen kedvem van. Ott van, éjjel egy óra, teljesen belefeledkezek. És újabb ötleteim lesznek, egy nagyon ügyes valaki. Kettőkor hirtelen arra ocsúdok föl, hogy híj, elszaladt az idő, és ott van az asztalon egy mű. Egy alkotás. És akkor el szokott fogni egy érzés, hogy: ááááhhh! Na, majdnem mindig a beszámolókban az történik, hogy rá kell kérdezni, hogy mi ez az áááhhh? Ez mi? Hát - ez olyan ááhhh. Hogy mi az, amit szégyellsz kimondani. S akkor azt mondja: hát hogy tulajdonképpen, hogy alkottam. Tulajdonképpen nem ez a szó van bennem, ezért nem mondom. Az a szó van bennem, hogy teremtettem. De Isten teremt, én nem, én csak egy anyuka vagyok, na! (21:49)

Az élethez mélyen kapcsolódó gyönyörű élményeinket elfedheti a szégyen. És azt a szót, azt a hangot, ami mögött valami csoda érték van, következetesen nem engedjük szóhoz jutni. Úgy csináltuk, hogy mindig, mikor valaki eljutott egy ilyen élményhez, akkor valahogyan teret engedtünk annak, hogy megnevezze a megnevezhetetlent. S gyönyörű dolgok jöttek elő. De olyan gyönyörűek, hogy.... Jól van. Így nem fogunk a végére érni, ha itt élményezek. Gyerünk, anyagot adj!

Értékek kiegészítő jellegének a felismerése. A belső rendet nagyon tudja segíteni, a belső kommunikációt. Mondom a példát, mert ennek sok előzménye van már. Valaki azt mondja: a pohár, amikor ránézek, félig van vízzel. Én elég okos vagyok, pozitív pszichológia. Akárhányszor nézek rá, olyan pohár, ami félig van vízzel, az félig van tele. Milyen okos vagyok! Optimistán nézem az életet. Tulajdonképpen erről van szó, félig tele van a pohár. Őnála van egy másik. Azt mondja: félig tele van, de félig meg üres. Pont a fele nincs benne, pedig lehetne. Ezek itt, ha mind a kettőt engedjük szóhoz jutni, kiegészítő igazságok. Egészen a realitásvesztésig mehet valaki, aki állandóan csak optimista. Erre találtam azt a kifejezést, hogy az optimizmus lehet a realitásvesztés egy gusztusos formája. Ha valaki mindig pesszimista - ajjajjajjajjajjj! Még beleélni sincs kedvem magam. De rájövök, hogy tulajdonképpen mondja a pesszimista bennem: Hú, de jó volt a veszélyeket látni! Hű de jó volt! Ó, de jó, hogy én nem szaladtam bele abba dologba, hanem átgondoltam. Mi lett volna, ha beleszaladok! Jaj, de jó, hogy tudok ilyen kritikusan gondolkozni! Mennyi bajtól óvtam meg magam emiatt! Jaj de jó! Fúú, még most is jól vagyok. Tényleg, ebben a rosszullétben nem lehet jobban lenni, mint ahogy vagyok. Olyan jó rosszullét ez a pesszimizmus, egy hálás rosszullét. Mindig arra gondolok, mekkora baj lehetett volna! Én egész jól vagyok.

Ők kiegészítő igazságok. Előhívjuk magunkból a rendezőt, azt mondja: hadd mondja el az optimista a maga álláspontját, a pesszimista a maga álláspontját. Kicsit hallgatjuk őket, azt mondjuk, egész biztos, hogy az életben sokat lehet köszönni a kritikus gondolkodásnak, és aztán a pozitív gondolkodásnak. Ami a lehetőségeket, értékeket fedezi föl. Haj, de jó, hogy mind a kétféleképpen tudunk. Nem kell optimistán élni. Ez egyoldalú. Jól van. Egy hülye példa jutott... Áh, nem. Annyira hülye, hogy nem. Nem engedem szóhoz jutni. Tényleg... de nem. Arról jutott eszembe, hogy mindjárt köhögni fogok.15 deka. Ennyit fogyok egy előadás alatt. Ennyi, 15 deka. (26:32)

Következő. Például hány és hány családban... Egyik azt mondja, mindjárt felismeritek: "következetesség nélkül nincs gyereknevelés. Néha keménynek kell lenni. Tanulja meg az a gyerek!" Másik: "hát, de csak a kislányunk, nem? Hát a mi pöttyünk, bogarunk! Hát nem a te szemed fénye? Hát persze, na de... Gyere ide, pöttyöm, tudod, apád olyan szigorú. Gyere! Milyen palacsintát kérsz?" "Te rontod el ezzel a következetlen magatartással! Majd 10 év múlva...!"

Most mondjuk így nagyon egyszerűen, mikor az anyai szeretet meg az apai szeretet azt mondja, hogy tulajdonképpen mi kiegészítjük egymást. Milyen nagyszerű az, amikor az anya azt mondja, hogy mondjuk amikor ilyen klasszikus fölállásban az apa szigorúbb, nem hatja meg, hogy a gyereknek az tud jó lenni. És nem gyújt alá az apának: Gyere hozzám, én nem vagyok olyan, mint az apád! És milyen nagy dolog, hogy az apa úgy közben azt mondja a feleségének, hogy azért jól van, jó, hogy tud odamenni! Milyen szörnyű lenne, ha csak én lennék nekik! De nagy dolog, hogyha felismerjük ennek a lét hangnak... egyébként belül is, hát minden apában van egy anyai hang, minden anyában van egy apai hang, hát hogyne volna így. Nagyon is. Emlékszem, egyszer elmentem egy szupervízióra, s a szupervizor azt kérdezte: most ez a közbeavatkozásod ott a csoportfolyamatban szerinted milyen volt? Jaj, akkor elkezd az ember izgulni, hogy biztos rossz volt. Átgondoltam kicsit izgulva: szerintem apai. Ilyen apai módon nyilatkoztam meg. Rám néz a szupervizor, azt mondja: a-aaa. Az nem apai. Kezdtem elveszni. Azt mondja: nem apai, mert anyai. S akkor negyvenvalahány évesen szembesültem vele, hogy tulajdonképpen, az, amit én mindig úgy gondoltam, hogy az apai szeretet, ott inkább anyai. Jé, hogy ez olyan anyai. Olyan szükségletekre figyelő, gondoskodó, gyere ide, picinyem, hömpölyögj ide - hát, ezt nevezzük inkább anyainak. Mindent lehet, lényeg, hogy szeressük egymást, abból nem lesz baj... Na jó. Oké. (30:22)

Következő. Amikor azt vesszük észre, hogy értékek, amelyek addig mintha egymást kizárták volna, szemben álltak volna, tusakodtak volna, küzdöttek volna egymással, tulajdonképpen egymást kölcsönösen átjárják, sőt feltételezik. Tehát értékek, amelyek átjárják, feltételezik, megalapozzák egymást. Elmondok egy történetet egy anyukáról és egy lányról. Ez egy és ugyanaz a személy. Ugye, ilyen lehetséges. 50 éves volt ez a hölgy, amikor az apja haldoklott. És akkor egyszer csak bekerült az apa kórházba. Az 51 éves asszony azt mondja, hogy az orvos azt mondta tegnap, valószínű, hogy a Kovács bácsi már nem megy haza. A Kovács bácsi az apukám. Hát ha apukám meg fog halni, akkor már soha nem fogja nekem mondani, hogy lányom, büszke vagyok rád. Hát én úgy nem akarok meghalni! Úgy haljon meg az apám, hogy nem mondja nekem, hogy büszke vagyok rád, lányom?! Hogy nekem úgy kelljen élni? 50 éve várom! Nem mondtam ezt soha, de 50 éve van bennem a vágy, hogy egyszer majd az apám: te, Iluskám, hát tudod, hogy büszke vagyok rád? 50 éve várom, de most már... Egyszer csak megjelent benne egy másik hang. A másik hang azt mondta: hát most haldoklik az apád, hát ennyire önző disznó nem lehetsz! Te most azzal foglalkozol, hogy ő mit mond, meg mit nem mond neked? Mikor kórházban van, és van néhány hete? Most néhány hétig szedd össze magad és szeresd, ahogy csak tudod! Hát ennyire nem szereted őt? Már csak néhány hétig szeretheted! Másik hang: de hát akkor el fog menni, és már nem mondja. És ha nekem mondaná, az annyira sokat jelentene! Az egész életemen tudna változtatni! Énszerintem ez nem önzés! Hát miért ne hallhatnám az apámtól ezt? Most ez önzés? Hát egy kapcsolat van köztünk, miért ne kérdezhetném meg? Miért, pont azért, mert néhány hete van." "Nehogy meg merd kérdezni! Azt kérdezd meg, hogy hogy van, hogy mit tehetsz érte!" Jó, ezt most nem ragozom sokáig. Bement, ugye, ez a rendező azt mondta, mind a két hangnak van létjogosultsága, ez képviseljen téged. Leült az apja ágyához: te apa, mondd meg nekem légy szíves, hogy te tulajdonképpen büszke vagy rám? Most ez egy másik szék, az apa széke, tudom, hogy már mondtam nektek, de az apa 70 percet hallgatott. 70 percig nem szólalt meg. A következőt kérdezte 70 perc után: Én nem tudtam, hogy ez ennyire fontos. A lány azt mondja: de hát apa, ez nagyon fontos nekem. 20 perc csönd. Ez most már egy focimeccs. 90 perc után az apa képes volt elkezdeni mondani, hogy miért büszke a lányára. 90 perc. Azt is mondhatnánk, hogy az apának azok a hangjai, amivel értékelte a lányát, itt voltak nagyon hátul. Kóricáltak egy ideig, közelítettek a kórházhoz, felmentek az emeletre... Időbe tellett, míg az apa egyáltalán ezeket a nagyon szép hangjait közel tudta engedni magához. Nem a lányához, magához! S egyszer csak megengedte, hogy ez a hang is megjelenjen benne, elmondta a lányának egymás után, miért büszke rá. A lány zokogott, az apa is. A lány egy előadás után várt meg 50 valahány évesen. Feri, te történeteket szoktál mondani, én szeretnélek téged ezzel a történettel megajándékozni, hogy ezt bármikor elmondhasd, hogy velem így volt. Most, hogy egy pár év eltelt, a következőt gondolom: hogy azzal, hogy megkérdeztem az apukámtól, hogy apa mondd csak, te büszke vagy rám, és megengedtem, hogy ez a hang elől legyen, nem tagadva a másikat, hogy figyelj apádra, mert lehet, hogy csak néhány hétig szeretheted. Hogy tulajdonképpen az apámnak óriási lehetőséget adtam, hogy valami olyasmit tegyen, amit anélkül nem tenne meg. Hogy ő maga úgy mehessen el ebből a világból, hogy azt mondja, hogy amikor az utolsó leheleteit mondja, hogy de jó, hogy ezt elmondtam. Hogy amikor vettem a levegőt, hogy után azt mondjam lányom, azért vagyok büszke - na, azokat a levegőket érdemes volt venni. Hogy de hálás vagyok a lányomnak, hogy ezt megkérdezte tőlem! De jó, hogy így volt! Nekem sose lett volna bátorságom ebbe belekezdeni. Nem is tudtam, hogy fontos. Jaj, lányom, de hálás vagyok neked! (36:38)

Ezt nevezem egymást föltételező, átjáró, egymást megalapozó értéknek. Amikor azt mondom, látszólag én a haldokló apámból még most kipasszírozom, hogy mondjon nekem ezt-azt, mert nekem az kell az élethez. De közben ez a hang egy másik értéket alapoz meg, azt segíti, hogy az előjöjjön, hogy a kibontakozzon, hogy az megjelenjen. És amikor az megjelenik, az tovább segíti ezt a hangot. Jaj, de jó, hogy volt bátorságom! Jaj, de jó, hogy bíztam az apukámban! Hát tulajdonképpen most jövök rá, hogy ez a bizalmam volt. Jaj, de jó, hogy megtettem! Mikor csak az asszonyt látnánk, ahogy az apa bent van a kórházban, és még nem tette föl a kérdést - egy belül nagyon nyűglődő embert látnánk. 3 hét, ezt már nem ronthatom el! Hogy csináljam, nem igaz, nem igaz, mért lett ez ilyen fontos... Előhívjuk a rendezőt, azt látjuk, hogy itt egymást megalapozó, föltáró, kibontakozni segítő értékekről van szó. Szépnek látom. Nem egyszer ez derül ki.

Jaj, tudjátok, hány és hány jegyes csoportban hányszor tapasztalom azt, ahogyan, most ez megint másik szék, ifjú hölgy: de én úgy szeretem a szüleimet, olyan édesek! Nem ezt mondja, olyan.... Hogyan? Igen, olyan cukik! Apa cuki, anya cuki. Hát szeretlek téged, Lajos, de hát... apa cuki, anya cuki.... Ha valaki egy jó családból gyün, nem könnyű! Onnan leválni egyáltalán nem könnyű. Tyűűű! Az aztán mestermunka! Hát nem? Azt a szeretetet elhagyni? Valóság, hogy senki őt már úgy nem fogja szeretni, mint az anyukája. Tuti biztos, hogy így van. Kár is ezzel érvelni. S akkor összeszedi magát ez a lány. Mondom a két hangot. Az egyik: azt mondja a Lajos, ez a Lajos szeret engem, hogy anyáméknak ne adjunk lakáskulcsot. Jaj! Az anyámnak ne adjak kulcsot? Hát ott éltem 27-8, 38 évig! Mindig volt oda kulcsom! Ezt hogy tudnám az anyámnak az arcába, a szemébe mondjam, hogy anya, nem adok kulcsot? Másik hang a nőben: a Lajosnak azért van igazsága. Van igazsága. Úúú, de feszült vagyok, de van igazsága. Mert anyám jön, azért tud belőle sok lenni! Én már csak tudom. Aztán hogy lesz a Lajossal? Na most. Megszenvedi, megkínlódja, egyszer csak azt mondja: Anya, fordulj el légy szíves, nem bírom a szemedbe mondani. Lajossal úgy döntöttünk, Lajossal, Lajos meg én, hogy bármikor jöhettek, csak csörögjetek, és akkor... Nem, kulcs nem.. Szóval, bármikor gyertek, csak csörögjetek. Ez látszólag... Egyszer csak eltelik két hónap, 1 év, a szülők kezdenek megváltozni. Rájönnek, hogy van élet a gyerekeiken kívül. Egyszer csak az az édesapa és édesanya, mert hogy kirepült az utolsó gyerek, az ő kapcsolatuk stabilitása éppen azon múlik, hogy egymásra tudnak-e találni, egyszer csak egymásra találnak: Lányom, ne haragudj, olyan zavarban vagyok, de hétvégén nem megyünk hozzátok. Apád elvisz wellnessezni. Megyünk, már megvan minden, egy tuti jó helyre. Apádból ki se néztem. Úgy megszervezte! És kedve van hozzá! Hát hányszor nyüstöltem, hogy mondjál már te egy programot! És most ő saját magától kinézte, azt mondta, megyünk, Icám. Úgyhogy ne is haragudjatok, tudom, sok a gyerek, meg a minden, nem vagyunk hétvégén. Szevasztok! Ezek az értékek itt kétségkívül egymást átható, feltételező, egymást segítő értékek. Miközben belül van egy pillanat, amikor az ifjú nő negyvenkét évesen, hát nem? Fiatal házasként... Hogy mondjam meg anyámnak? Összedől a világ, vége lesz mindennek. Megyek a Machu Pichura, hátha ott van egy kis bunker, ahol túl lehet élni a világ végét. Hát állítólag vannak helyek, ahol a világ végét is túl lehet élni, tudjátok, okosba... Gyerünk! Én nem tudom, mi van velem, de az van. (43:30)

Másik vesszőparipám.... vesszőparipa, ez egy ilyen jó kifejezés. Rátaláltam, ráülök, vesszőparipa... Ahogy mondják, hogy a házasságok nem elég szilárdak. Válás válás hátán, válás halmok, nem elég szilárdak. Szilárdság kell. Stabilitás. Az igen az igen! Te mondtad! Jön egy élethelyzet, megszólal egy másik hang. Ti most mire gondoltok? Zavaromra iszok egy kicsit! Ti mire gondoltok? Hogy átlépem a katolicitás határait? Ne is álmodjátok! Olyat nem! Szóval, másik hang azt mondja: Persze, hogy igen, na de sokféleképp lehet igen. Hát nem muszáj pont úgy, mint otthon volt. Lehet másképpen igen. Én tudom, hogy nálunk hogy volt igen. Miért ne hozhatnék bele valami mást? Mondjuk, egy kis szenvedélyt. Anyám nem volt szenvedélyes. Apám meg már nem volt szenvedélyes. Anyám még nem, apám már nem. Úgy stabilizálódtak. S mi lenne, ha én meg teret adnék, engednék a szenvedélynek? Kicsit megbolondítanám az én Lajosomat? Úgyis mindig mondja, hogy valami változatosság kéne. Lehet, hogy nem is hülyeség. Dobok egy kozmetikust... Jó, most nem folytatom. Tessék? Igen, igen, ez következne, de most ezt nem, nem, már mindenki tudja, hogy a tanga bugyi a következő lépés. Na, nem, már ne vegyünk föl állandóan ezt a fonalat. Szóval, kérem szépen, ez melyik hang volt itt? Ez a hang volt a rugalmasság. Rugalmasság. Jó, lehet másképpen is. Nagyon sokféleképp lehet jól csinálni. Tulajdonképpen egy társkapcsolatot végtelen számú eredeti módon lehet jól csinálni, és nagyon sematikusan, unalmasan lehet elrontani. Tényleg így van. Tehát amikor megnézzük, hogy valaki hogy ront el egy párkapcsolatot, az annyira unalmas, hogy hallgatni, hallgatni is fárasztó. Akkor ordibáltam vele, minősítettem, kritizáltam, megfenyegettem, hogy elválok... Elrontani egy párkapcsolatot semmi ész nem kell. Néhány neuron... Az agytörzsnek egy minimális részéből el lehet rontani. Legkomolyabban. Nem kell hozzá semmi! Jól csinálni meg... döbbenetes, hogy hányféleképp lehet jól csinálni. Hogy micsoda parádésan lehet jól csinálni. Lenyűgözően. Olyanokat hallok, hogy 50 élet is kevés lenne, hogy rájöjjek, hogy úgy is lehet jól csinálni. Ez a rugalmasság. Most csak ránézek, mekkora kultúrértékek mondjuk, hogy a házasságnak stabilnak kell lennie. Ez a vesszőparipám. És azt a másik értéket, ami ezt kiegészíti, átjárja, megalapozza, nem hangsúlyozzuk, mert ő a rugalmasság. Mert éppen attól stabil őkelme, hogy amikor jönnek a külső-belső nehézségek, szakító erők, akkor elég rugalmasak vagyunk, mint egy jól épített ház Japánban. Nem úgy van? Nem úgy jöttünk rá? Jó masszív ház - darabokra hullik, mert nem elég rugalmas. Ha elég rugalmas... Ez jó, nem? Nincs kedvetek hozzá? Csak meg kellene egyezni, hogy melyik irányba. Rugalmasan! (49:00)

Szóval, akkor. De látjátok, a rugalmasság pedig nincsen tartás nélkül, mert akkor petyhüdtség van. (kuncogás, erre Feri: Hát hova kerültem? Komolyan, ma egy kicsit olyan... Hogy? Ja, a Mária Rádiónak nevettek ennyit.) Na jó! Előadáson vagyunk. Nincs fény. Ez milyen érdekes, pont nincs fény. Tudtátok, hogy ott nincs fény?

Következő. Képesek vagyunk értékeket, amelyeket 50 éve lehorgonyzott módon, vesszőparipaként lovagolva hangsúlyoznunk, fölülmúlni. Az de nagy szám! Annyira fontos nekem, ahogy Pap Lajos - ez a mit sütsz kis szűcs: szívsebész - több, mint 50 éven keresztül volt nekem egy betonozott székem, úgy be volt betonozva, szerintem a csavarok átbökték a földet, valahol tudom, hol gyüttek ki: az igazság! Az igazság, öcsém, az igazságért.... 60-hoz közel - jött a rendező, körbenézett, jé... az kétségkívül egy óriási érték, te komoly áldozatokat is vállaltál érte. Minden elismerésem, minden megbecsülésem. Az emberek csak negyedannyit az igazságért, más világ lenne. De asszem, itt van egy másik érték, ez lehet, hogy nem egyszerűen csak fontosabb, lényegesebb, fölülmúlja ezt. Akkor Pap Lajos azt mondta, most ha az igazság és a szeretet közt kell választanom, most már szeretetet választom. Mert úgy látom, hogy a szeretet képes fölülmúlni azt, ahogyan az igazság így és az igazság úgy. Az fölülmúlja.

Mondok még ilyet, csak azért, hogy... Mikor valaki azt mondja, hogy igen, az az igazság, hogy engem jogtalanul bántottak. Ez az igazság, hogy ezt meg ezt csinálták velem igazságtalanul. Akár piszok, szemét módon. Jogom van a jóvátételre, nagyon sok mindenhez jogom van. Ez itt egy értékes dolog. Valaki azt mondja, hogy nem hagyom magam. Az emberi méltóságommal szemben történt, ami történt. Majd biztos, hogy nem is fog róla beszélni... Beszélek róla! S akkor egyszer csak ez egy folyamatban, a megbocsájtás folyamatában valaki által fölülmúlódik. Felülíródik. Azt mondja: az ott egy nagyon fontos érték, de van itt valami, ami egyszerűen felülírja. Felül bizony. Nem azért, mert ez itt most fontosabb. Nem ilyen viszonyban vannak. Felülírja, transzcendálja. Ez pedig az, hogy ő is ember, meg én is. Nem teljesen idegen nekem. Én sem vagyok tökéletes. Még így is fölülmúlja. Nem vagyok tökéletes. Ő így rontott el valamit, én másképp. Ki tudja, ki mit hoz, ki hogy jön. Nem én vagyok az élet bírája. Úgy döntök, hogy megbocsájtok. Nem akarom a vétkes halálát, hanem, hogy éljen. Szép! Az élet felülírja bennem azt, hogy dögöljön meg. Hát nem így van? Kapsz egy komoly sérelmet, a bosszúfantáziák elárasztanak. Szépeleghetünk, hogy nem, nem, egy picit szúrja meg az ujját egy tövissel... persze! Biztos ezt mondod! (54:02)

Következő. Igen, igen. Jó! A környezethez fűződő viszony átalakítása. Ugye? Javítjuk a belső párbeszédet, kommunikációt - ebből még nem következik, hogy azt meg is tudom jeleníteni. Hogy azt, ami ennek az eredménye, azt kifelé tudom képviselni. Ezért az egy külön lépés lehet, hogy itt belül valami elrendeződik. Azt mondom: na, most egész biztos, hogy teret engedtem magamban egy hangnak, oda fogok menni a főnökömhöz és megmondom, hogy azt a plusz munkát nem teheti rám. Mert elment már egy ember, a teljes munkáját megkaptam én, már eleve két ember helyett dolgoztam, az 3 ember munkája. Nem! Ezt egyszerűen meg fogom neki mondani! Nem rabszolgapiac ez! Most kérdés, ahogyan ő ezt magában elrendezte, teret engedett ennek a hangnak, azt mondta, ez értékes, igen, ezt így kell, képviselem magam - hogy ezt hogy jelenik meg. Na, az a következő lépés. Hogy jeleníti meg? Itt is nagy-nagy nehézségek tudnak lenni. Hogy a megjelenítés nem megfelelő. Amikor a megjelenítés nem megfelelő, lehet azért, mert nem állnak rendelkezésemre az eszközök, nem tudom, hogy is jelenítsem meg. Ez még a kisebbik baj, mert megtanulható. A cifrább az az, amikor én megjelenítek valamit valahogy, és azt gondolom, hogy ez így volt, hogy ilyen volt, ez szép volt, vagy udvarias volt, vagy kedves volt.

A főnököm - bevörösödik a feje: velem még így nem beszéltek. Én pedig belül úgy élem meg, hogy végre kiálltam magamért. Nagyon gyakran a megjelenítéskor - azt mondom nektek - olyan dolgok jönnek elő, amelyek számunkra nem is tudatosak. Nem tudatosak. A környezetünk ad visszajelzést, hogy te, azt tudod, hogy amit mondtál, az úgy hangzott, mintha mindenkit lenéznél? Én?! Dehogy nézek le bárkit! Egyszerűen csak mondtam, hogy mi a véleményem. 10 ember azt mondja: persze, mondtad a véleményed, no de hogy? Azt úgy mondtad, hogy rossz volt hallgatni. Ilyenkor tudunk aztán köröket futni. Ugye, akkor valaki megsértődhet, ti nem értetek meg engem, engem senki sem szeret, egyszer álltam ki magamért, akkor is ezt kapom. Micsoda hülye hely ez, ti nem is szerettek engem... Nem erről van szó, hanem, hogy valami őbenne egyáltalán nem tudatos, és a kommunikációban megjelenik. Tulajdonképpen ezért a legegyszerűbb kommunikációnkra ha kapunk visszajelzéseket, az szinte a legnagyobb áldás azért, mert rengeteg tudattalan dologra fény derül, amit mi egyáltalán nem is sejtünk, hogy úgy van. Egyszer csak: Jé! Ez így hangzott? Hát én nem azt akartam mondani! El tudjátok ezt képzelni? Valaki olyan... iszonyú izgalmas, ezt pro és kontra is lehet. Valaki elmondja, képzeld Feri, végre-valahára odamentem a főnökömhöz, és megmondtam neki, hogy nem! Siker! Te, és hogy csináltad? Odamentem... Szabad? Kovács úr, nehogy félreértse! Főleg nehogy főnök úr megbántódjon! Hát szó sincs róla, hogy én bármi kritikát akarnék megfogalmazni, hogy árnyéka is énrám vetülne annak, hogy én a főnök úrra... egyszerűen csak hát... fáradok. Főnök azt mondja: mi közöm hozzá? Ha fáradt, pihenjen! Köszönöm a jó tanácsot! Őbenne úgy él, hogy életében először kiállt és megmondta! És megvan ennek a másik oldala is. Énközléseket kell mondani, az énközlés nem bántó, nem sértő. Ugye? Azt úgy megtanuljuk... Hogy is? Erőszakmentes énközlések. Be a főnökhöz: énnekem aztán elegem van! Én most azt mondom én, hogy én... Jó, nem folytatom. S akkor jön és azt mondja: képzeld el, a főnököm azt mondta, ha még egyszer ezt csinálom, kirúg. Szerintem én inkább fölmondok, hát egy ilyen helyen nem maradok. Milyen reakció ez arra, hogy elmondtam, hogy fáradok? Milyen reakció? Azt hittem, a főnököm egy normális ember, meg lehet vele beszélni a dolgokat. Elmondom neki, hogy nekem mi a panaszom, és azt mondja, ővele még, negyven éve főnök, így senki nem beszélt. Nem beszél vele senki, persze. Hát ilyen főnökkel ki akar beszélni? Csak ez lehet az oka. (60:46)

Szóval a következő lépés, hogy ha a belső zűrzavar valahogy oldódik, akkor megnézni azt, hogyan képviselem, jelenítem meg. Most tudatosan is nem társkapcsolati példákat mondtam, mert a társkapcsolat a gyönyörű világa annak, hogy én azt gondolom, hogy ezt csinálom, és a másik... Persze nem mindig tiszta tükör a társam. Lehet, hogy ő nagyon érzékeny, és akkor torzít sok mindent. De amikor már úgy harmincan mondanak valamit, akkor úgy érdemes... Igen? A harmincegyediknél egy kicsit elgondolkozni, egy ilyen kis körömhangyányit. Hátha...

Na jól van. Mennyi az idő? Oké. Mutassak még valamit? Tessék? A földön vannak lapok, és lehet, hogy azt keresem? Nem azt kerestem, de köszönöm! Rendnek kell lennie! Valaki azt mondja, a pap itt szétszórta a lapokat.

Most be akarom fejezni, és ezt úgy kéne csinálni, hogy végezzek félre. Erre jutottam, most így, ahogy egy kicsit hagytatok gondolkodni. Carl Gustav Jungot ideidézném. Azt mondja Jung apó, hogy amikor értékkonfliktusaik vannak, nagyon sokan azokat úgy oldják meg, hogy az egyikről lemondanak. Az egyik jó, a másik rossz. Éppenséggel lehet így is. Tehát végleg száműzni azt, hogy kedvem van valakihez, valamihez, akkor az... látni se bírlak. Így is lehet, csak akkor azt ott el kell rendezni. Akkor rendezünk neki egy temetést szép koporsóval, gyászbeszéddel. Az életből kimúlt a kedv, az élet nem erre a rugóra jár, nyugodj békében, s akkor elsiratjuk. Ha ezt valaki megcsinálja, úgy lehet élni! A realitás inkább az, egyrészt, hogy ez általában nem segíti a fejlődést, a másik pedig, hogy a kedv önálló életre talál, föltámad. S azt mondja: na most akkor ez egy másik világ, itt úgy jövök-megyek, ahogy akarok. Semmi ellenőrzés nincs. Ilyenkor a kedv például úgy jelenik meg, hogy elkezdem elvárni a saját szükségleteim kielégítését a környezetemtől. Én semmit nem teszek magamért, mert azt elföldeltem. Na de ti észrevehetnétek, hogy mire van szükségem, már 30 éve értetek élek! Most még magammal is én törődjek?! Mit képzeltek? Csak van valami kölcsönösség! Hangolódjatok rám! És akkor.. általában, ha valaki teljesen elgyászol egy értéket, úgy is lehet. Ezek vissza szoktak szivárogni. Visszajönnek, andalognak, és teljesen ellenőrizetlen, nem tudatos, sokszor kulturálatlan formában jelennek meg. Hmm-hmm. Papoknál a hatalom témája pl. Az ilyen. Ő nem! Szolgálat! Tehát az, hogy hatalom... mész innen? Milyen hatalom? Semmi hatalom! Szolgáló szellem! Jaj de jó, hogy kiraktuk! Jaj, de jó, csak értetek! Csak értetek... Jaj, de jó... Miért ilyenkor kell jönni?! Miért csak az éjféi misére jöttök? Csak karácsonykor van templom? Nem halljátok a harangot? Elég hangos! A szolgálat milyen szép, milyen nemes dolog az ember szolgálata! Bezzeg karácsonykor itt vagytok! Akkor bezzeg jöttök, összesározzátok itt a templomot! Azt már mentek is el! Ezzel csak magatokat álltatjátok! Mihaszna nemzedék! Milyen szép dolog éjfélkor is még szolgálni! Éjfélkor, értitek, készülni, egykor még mondani szépen. Mekkora érték ez, micsoda áldás az embereknek! Erre tettem föl az életem. Mások segítése. Nem fogok sokat aludni, de megéri. Ez nagyon megéri. Tehát, én odatettem ezt a beszédet! S reggel hétkor már folytatom. Jönnek a pásztorok. Így. Ez egy igaz papi élet... Miért vagytok ilyen kevesen? Azért, mert reggel 7 van? Én fel tudok kelni? Én éjfélkor is itt voltam! (66:56)

Jung szerintem nem ezt a példát mondta volna, de kreatív megoldásnak számít az esetemben.

Második. Azt mondja Jung apó, olyan is lehet, hogy az értékkonfliktust valaki úgy oldja meg, hogy mind a két értéket itt és most akarja. Az a furcsa dolog történik ilyenkor, ha mind a kettő kell, nő a zűrzavar. És ráadásul gátlások alakulnak ki mind a két irányban. Nagyon könnyen belátható, hogy miért alakulnak ki gátlások mind a két irányban. Ugye, vegyük azt az édesanyát, jaj, hol vagy te, hatalom, persze... A gyerekek, a gyerekekért mindent, a gyerekek, a gyerekek, anya vagyok, anya vagyok, két-három gyerek, csak úgy nőnek, édesek... Nekem kell a karrier, előrejutás, doktorálni akarok, phd-zni akarok... Hát mi? Alább való vagyok a férjemnél? Dehogy is! Ki akarom futni magam! Ez így jó lenne, vállt vállnak vetve csinálja a kettőt. Csak nem így működik. Hanem, amikor azt mondja: gyerünk, gyerünk! Úgy beadom! Az egyik gyerek sír, a másik el akar költözni, a harmadik följelentette a nem tudom, hol... az ombudsmannál. Nem, hát haza kell mennem, tényleg, haza kell mennem, hát milyen anya vagyok én? Gyertek, hazaértem, édeseim, gyere, picinyem... Most itt fogok megrohadni? Konyha, vécé, ennyi? Akkor van nyugalom, ha a vécéajtót magamra húzom? Ennyi? Ennyi itt a nyugalom, 25-ös égő, még a régiből? Ne már! Ennyi a valóság, ennyi a tér, így? Már nyitják,még itt is a kilincs megy lefele... Anya!!! Anya! Megőrülök, hát egyszerűen megőrülök! Megyek a munkahelyemre! Ha még egyszer meghallom, hogy anya, végem van! Próbáltam ábrázolni, hogy mit jelent, hogy mind a kettőt valaki egyszerre akarja, és mind a két irányba gátlás alakul ki.

Harmadik példa. Jung apó azt mondja, lehet olyat is, látjuk, ez nem működik, egyszer egyik, másszor másik. Ez a klasszikus serdülőkori rész-identitásokból kialakuló önazonosság. Amikor valaki otthon: anya, segíthetek valamit? Nagyon szívesen, látom, fáradt vagy. behozzam neked a mamuszod? Tényleg szépen sütött a nap, de még csak ez a télutó, mamuszvágyó idő van. Tök szívesen. Anya... Apa, hozzam az újságot? Bekapcsoljam neked a netet? Bemegy a suliba: milyen óra van? Ez a rész-identitás, öcséim. Szóval, egyszer az egyik van, másszor a másik. Érdekes lehet, ahogy ez átalakul. Megy haza, kinyitja az ajtót és egyszer csak anya, mamuszkád. Szóval így is lehet, egyik érték itt, másik érték ott... Kicsit gáz. (70:51)

Na jó. Most jön a kulcs, és ezt pont már nem tudom elmondani. Annyi nekünk! Ezt elmondom, és akkor ad acta helyezem magam. Jung egy nagyon furcsa dolgot mondott. Ezért igazából a dolgok kulcsa, hogy képes vagyok mind a kettőről lemondani. Ezt másképpen fejezné ki Viktor Emmanuel Frankl, ő azt mondaná, egyszerűen csak képesség arra, hogy távolságot tartsak magamtól. Hogy ne legyek idáig benne mindig ebbe vagy abba vagy amabba. Kis távolság! Előhívom a rendezőt, még szenvedni is megtanulok szabadon... Tényleg! Mondom a klasszikus történetet. Nem véletlen, hogy Frankl azt mondja, mekkora jelentősége van a paradox intenciónak. Ha valaki nagyon akarja, akarja, akarja, az pont sose lesz úgy, csak a görcs nő. És akkor elmond egy zseniális történetet. Volt egy fiatalember, dadogott egészen pici korától kezdve nagyon erősen. És mindig: nem szabad dadogni, nem szabad dadogni, tehát értitek, rajta volt a búra, és csak ez. És mindig dadogott. Dadogott. S akkor egyszer az életében, megvolt a friss jogsija, s elkövetett egy szabálysértést. Elkapta a rendőr. Ül az autóban, Angliában vagyunk, jobb kormány, jött a rendőr. Egyszer csak a következő jutott eszébe: na életemben egyszer végre használom, hogy dadogok. Most egyszer az életemben ez javamra lesz. Itt vagyok, egy 19 éves fiatal hülyegyerek, most jól dadogok, el fognak engedni. Jól van, menjen. Most annyira akarok dadogni, amennyire csak lehet. Parancsoljon, biztos úr, itt a jogosítvány, személyi igazolvány, lakcímkártya... Megtörtént! Ugye, azt mondta, most dadogni akarok, kialakult a gátlás. Életében olyan folyékonyan nem beszélt, mint a rendőrnek, kapta is a csekket. Biztos, hogy tudatos bűnelkövető!

Szóval ezzel most csak valahogy szerettem volna idehozni azt, hogy az a képesség az értékek rendezésére, kifejezésére, hogy képes vagyok elengedni. Képes vagyok távolságot tartani, hívni a rendezőt, jöjjön a rendező, szólíthassa meg a hangokat, egyesek egyáltalán szóhoz jussanak, megnézzük, hogy melyik képvisel, más rend legyen.

És akkor itt a vége, fuss el véle! (74:21)
Lejegyezte: H. E.