Jn 4,5-42 - Nagyböjt 3. vasárnapja (A év)

Evangélium (Jn 4,5-42)

Abban az időben Jézus Szamaria egy városágba, Szikarba érkezett, közel ahhoz a földhöz, melyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt.

Közben odaért egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte őt: "Adj innom!" Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott. "Hogyan kérhetsz te zsidó létemre tőlem, szamariai asszonytól inni?" A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: "Ha ismernéd Isten ajándékát és tudnád, ki mondja neked, 'adj innom', inkább te kérnéd őt és ő élő vizet adna neked." Az asszony ezt felelte: "Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott és a fiai és az állatai?" Jézus erre megjegyezte: "Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." Erre az asszony megkérte: "Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen idejárnom vizet meríteni! Látom, hogy próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt." Erre Jézus ezt felelte: "Hidd el nekem, asszony, eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk. Hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis lélek, ezért, akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk." Az asszony így szólt: "Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent." Erre Jézus kijelentette: "Én vagyok az, aki veled beszélek."

Abban a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne. Mikor kijöttek hozzá, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Azután így szóltak az asszonyhoz: "Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."

Ezek az Evangélium igéi. - Áldunk téged, Krisztus.

Szentbeszéd

Azt mondja Jézus ennek az asszonynak: "Adj innom!" És közben rögvest megjelenik rengeteg szempont, megfontolás és gondolat, hogy hát hogy is adhatnék én inni asszony létemre, szamaritánus létemre. Aztán, ahogy megy tovább a történet, egyszer csak megjelenik még néhány újabb szempont: "Élő vízforrás? Hát nincs is vödröd! Meg aztán a kút is nagyon mély..." Aztán megjelenik még egy szempont: "Hát csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta?!" - Ez már most itt 5 megfontolás, hogy miért nem történhet az meg, ami megtörténhet. S erre nagyon gyakran szoktuk azt mondani, ó, persze, az ember, meg a természetünk olyan, hogy előszeretettel keresünk kifogásokat. Mindig van kifogás a zsebünkben, a táskánkban, hogy aztán ezeket elővegyük és ezzel megindokoljuk, hogy valamit miért nem tudtunk megtenni, vagy miért nem lehetett megtenni, és a többi. Azt hiszem, azért ennél a helyzet mégiscsak egy picit árnyaltabb. Hát ennél rendesebbek vagyunk. Ennél sokkal több jó szándék van bennünk, hogy egyszerűen csak ezt a helyzetet, vagy ezt a témát el lehetne azzal intézni, hogy 'igen, mert kifogásokat keresünk!'. S akkor lehetne rázni az öklünket, mind a kettőt, mert úgy hatásosabb, és azt mondani, hogy hagyjátok abba a kifogások keresését. Nem hinném, hogy ez így járható lenne. Nem véletlen ugyanis, hogy megjelennek bennünk gondolatok, amelyekre aztán lehet, hogy azt mondjuk, hogy ez valamiféle kifogás. Hogy nincs vödör, meg mély a kút, meg nem vagy-e több Jákob atyánknál, vagy több vagy, ezt nem tudjuk... és hogy te zsidó vagy, és férfi vagy, és rabbi vagy, én meg egy asszony vagyok és szamariai... Igen, ez a fölszín. De mi van mélyebben? Erről szeretnék néhány szót szólni.

Az első gondolat, hogy van bennünk sokszor egy sok-sok nemzedékről, generációk hosszú sorából származó és fakadó késztetés, hogy ránézzünk valakikre vagy valakire, és azt mondjuk, énnekem nincs semmi közöm hozzád. Általában azokra mondjuk, hogy semmi közöm nincs hozzád, akiket nem ismerünk. Akik távol vannak tőlünk, akikkel nem tudott kialakulni semmiféle találkozás vagy személyes kapcsolat, de még inkább azt mondjuk, mint ebben a történetben is, valakire, akivel rosszban vagyunk. S éppenséggel, mert hogy nemzedékek örökségéről is szó lehet, azt mondjuk: Én éppenséggel veled nem vagyok rosszban, de az apám rosszban volt a te apáddal. Az én nagyapám rosszban volt azokkal, akik olyanok, mint a te nagyapád lehetett. Ez bőven elég. Ez bőven elég ahhoz, hogy azt mondjuk: nem, énnekem hozzád nincs semmi közöm, mi idegenek vagyunk. Semmi nincs, amire azt tudnám mondani, hogy ez éppenséggel összeköt bennünket, valami találkozási pont.

Lehet, hogy néhány nappal ezelőtt láttatok egy számomra nagyon megrendítő műsort. Zsidó és palesztin szülők csoportokat hoznak létre, hogy egymással találkozzanak. De nem ám csak arról van szó, hogy ezek a szülők egymással találkoznak, hogy a személyes találkozás révén átélhessék azt, hogy nem vagy idegen, hogy van közöm hozzád, még ha eddig azt gondoltam is évezredes történelmi múlt miatt, hogy nem, hogy te idegen vagy, vagy ellenség. Ennél többről van szó. Ugyanis ezek a szülők olyan szülők, akiknek a gyerekét megölték. És ki más is ölte volna meg, mint onnan a másik táborból valaki. S ezek a szülők összejönnek egymással egyszerűen csak azért, hogy ki-ki elmondja a maga történetét.

És itt történt az meg, hogy valaki sok évtizede már gyűrte magában a bosszúszomjat és bosszúvágyat, az idegenséget, az ítéletet és mindent, s akkor meggyőzte őt a barátja: gyere el ebbe a körbe. Igen, igen, ott lesznek, zsidók lesznek ott kétségkívül, te pedig palesztin vagy. Így lesz. De olyan zsidók lesznek ott, akiknek a lánya, a fia kislányként, fiatal emberként meghalt, és nem akárhogy. S akkor végül ráállt ez az édesanya, hogy elmenjen. S akkor ott megkapta a szót, elmondta a világra szóló fájdalmát. S persze, ahogy mondta, megint könnyezett, s ahogy fölnézett, azt látta, hogy ő, a palesztin asszony, akinek megölték a gyerekét, hogy rá éppenséggel zsidó emberek néznek. S akkor úgy odadobta nekik, hogy: "Na, akkor most ehhez mondjatok valamit!" S erre ott az egyik zsidó asszony, akinek szintén megölték a gyerekét onnan a másik idegen világból, a következőt mondta. Kérdezett egyet. "És milyen színűek voltak a könnyeid? Amióta sírod a könnyeidet, azok milyen színűek?"

Az ember könnyének nincsen színe. Ha valaki elveszti a gyerekét, s emiatt megjelennek a könnyei, az itt is olyan, meg ott is olyan. S ő is egy édesanya, aki átélt valamit, és ő is egy édesanya, aki átélt valamit. S amikor meghallotta ez az asszony a másiknak a kérdését: - 'És milyen színűek a könnyeid?' - akkor egyszer csak szíven ütötte őt valami. Ránézett a másikra és azt mondta: Akkor te nem vagy idegen. Valami most már egész biztosan összeköt bennünket, a könnyeink egész biztosan összekötnek. Mert a te könnyeid is egy édesanyának a könnyei, meg az enyémek is.

Az első dolog, ami aztán a fölszínen különböző kifogások formájában, ítélkezés és minősítés, és mindenféle más formában jelenik meg, és azt mondatja bennünk és velünk, hogy te idegen vagy, semmi közöm hozzád, ugyan miért adnék neked bármit is, az az, hogy a mélyben valami megtanult örökséget hordozunk és cipelünk, ami persze egészen sújt bennünket. Ez az örökség így szól: Te idegen vagy, semmi közöm hozzád! S aztán persze a mondatot még lehet, hogy folytatni is tudjuk. Ez az első. (11:32)

Aztán a második, amikor valaki azt mondja, hát de miért pont én? Hát én nem is vagyok jó! Hát te több vagy Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta? Hát én szamariai vagyok, te pedig zsidó vagy; én nő vagyok, te férfi vagy; te mester vagy, én egy egyszerű nő vagyok. Mikor elkezdünk azon töprengeni, gondolkodni, hogy ki vagyok én, tulajdonképpen ki vagy te, és az egészből végül az jön ki, hogy ja, hát akkor nem. Ja, hát én akkor azt nem. Hát nézd meg... Azt lehetne mondani, hogy él bennünk sokszor egy nem tudatos gondolat: hát a jó emberek tesznek jót! S akkor van bennem egy vívódás, töprengés, toporgás, én nem tartom magam olyan igazán jónak. Ja, hát ha én nem vagyok igazán jó ember, akkor hogy tudnék valami jót csinálni? De nagy dolog, amikor rájövünk arra, hogy nemcsak a jó emberek tudnak jót tenni. Hogy nem kell addig várni, míg egyszer csak benézek a tükörbe, azt mondom: kétségkívül itt egy igaz, nagyszerű ember van. Hát akkor biztos kijön belőle valami jó. Benézel a tükörbe, azt mondod: hát, ez most is olyan, mint eddig volt! És ez pont elég! Ha a tükörből egy ember néz vissza, az már elég. Az már bőven elég ahhoz, hogy tudjam, akárki is vagyok, és itt hosszan sorolhatom, hogy ki vagyok, meg ki nem vagyok, éppenséggel ez nem akadály, hogy tudjak valami jót tenni.

Kozma Imre atya jutott eszembe. Gyakran, és újból és újból mondja, nem egyszer az életben lettek helyzetek, mikor nagyon gyorsan úgy döntöttem, hogy valami jót meg fogok tenni. Azért döntöttem el nagyon gyorsan, hogy ezt a jót meg fogom tenni, mert tudtam, ha nem döntöm el gyorsan, le fogom magam beszélni róla. S az, ahogyan lebeszéljük magunkat róla, az a felszín. Azt már csak a gondolatainkkal tesszük. Ami a mélyben van, az az, hogy fölteszünk kérdéseket: de hát ki is vagyok én? Most pont én? Hát lehetetlen, hogy ne lenne más, aki sokkal jobb, sokkal előbb majd megcsinálja, szerintem nekem már nem is fog jutni. Hát az ilyesmit rendes emberek szokták csinálni, olyan nagyon rendes emberek! Én meg csak olyan átlagos vagyok. Olyan nagyon átlagos emberek nem szoktak ilyet csinálni.

A második gondolat tehát így szól, hogy nem érdemes lebeszélni magunkat arról, hogy valamit tegyünk, vagy valakinek adjunk azért, mert hát hogy én... Elnézést ezért a történetért, eszembe jutott, hogy mikor fiatal emberek voltunk, és nagy lelkesültségünkben próbáltunk jót tenni. S akkor jó páran elmentünk egy elfekvőbe, s ott idős embereket fürösztöttünk éveken keresztül minden héten 2-3-4 órát erre szántunk. S persze szíven ütött bennünket az, hogy Budapest közepén hatalmas elfekvőkben, egyik emelt a másik után, emberek havonta egyszer zuhanyoznak vagy fürdenek. Ez szíven ütött bennünket. S persze ott előkerült mindenféle társaságokban, hogy nem jönnél-e te is, mert nagyon kevesen vagyunk, 3-4 óra az nem lesz elég... Most az, hogy valaki nem havonta, hanem két hetente tud fürdeni, ez ugyanolyan nyomasztó, mintha havonta tudna. És emlékszem, hogy milyen sok úgynevezett kifogás jelent meg. Nem kifogások ezek. Félelem. Félelem, meg benyomások magunkról, nem, ilyesmit...szent emberek szoktak csinálni ilyesmit, hogy jövök én ahhoz, hogy én ilyen jót csináljak! És emlékszem, odajött hozzám valaki, ez rólam szól, ő jutott volna nekem legutoljára eszembe. S a következőt kérdezte: s tulajdonképpen mit csináltok? S én mondtam neki, fogunk egy kedves nénit, kedvesen köszönünk neki, betesszük a kerekesszékbe, elvisszük fürdőszobába, ott levetkőztetjük, betesszük a kádba, megzuhanyozzuk, akkor utána megmossuk a haját, visszatesszük, betesszük az ágyba, föl a hálóing, betakarjuk... Rám néz, azt mondja: hát ezt én is meg tudom csinálni! Ja, hogy nem segíteni kell valakinek, csak a haját kell megmosni? Ja, az megy! Hajat én is tudok mosni. Ez akkor a második.

Aztán a harmadik - azt mondjuk, jó, jó, rendben van, de hát nincs miből. Hát honnan, miből? Senki se olyan szegény, hogy ne tudna adni. Nem létezik olyan szegénység. De az biztos, hogy nem egyszer találkozunk valakivel, elvesztette a fiát, a lányát, s megjelenik, énbennem biztos, egy aggodalom: én nem tudom visszaadni neki! Hát ő azzal jön, hogy az a fájdalma, hogy meghalt valaki, akit szeret! Hát mit tudnék én tenni egy ilyen helyzetben? Van valaki, aki megbetegedett, és nem fog meggyógyulni. Hát én nem tudom meggyógyítani! És akkor eltelik egy 50 perc, és egyszer csak ez a valaki azt mondja: jaj, de sokat jelentett, hogy meghallgattál! Hogy tulajdonképpen ami a segítséget jelenti itt, amit lehet adni, azt tudjuk csinálni. Él a fejünkben nagyon sok aggodalom, fantázia, hogy nem tudom visszaadni, nem tudom meggyógyítani, mit lehet erre mondani, hát én sem tudom, hogy lehet ezt megoldani... S az a jó hír, hogy nem is kell nekünk megoldani. Semmi olyat nem kell csinálni, amit nem tudunk csinálni. Abból semmit sem kell csinálni. És hogy éppen, amit tudunk csinálni, már az olyan lehet, amire a másik ember azt mondja, hű, hát ezt köszönöm! Ez nekem kapaszkodó volt! Ez tehát a harmadik.

És akkor az utolsó gondolat: elkezdjük azt gombolyítani magunkban, hogy na jó, jó, hát erre én nem vagyok alkalmas! Hát volna miből, csak nem vagyok rá képes! Én ügyetlen vagyok ehhez! Tegnap találkoztam egy családdal, azt mondja az édesapa: képzeld, itt van a nagylányunk, 13 éves. Elég korán igyekeztünk őket nyelvre tanítani, s egyszer csak az édesanya, aki otthon nyelvórákat ad, valami miatt el kellett mennie, nem tudta megtartani az órát, de már nem tudta lemondani se. S emlékszem, hogy édesanya bement a 13 éves lányhoz, azt mondja: "Julcsikám, megtartanád az órát?" Julcsika azt mondta: "Igen." Megtartotta a nyelvórát a 8-9 éves kisfiúnak, aztán persze akkor nagy bocsánatkérések, mint egyik hét a másik után, egyszer csak a kissrác azt mondja: A Julcsi mikor tart egy következő órát? A szülők azóta is erről beszélnek, ők tele voltak aggodalommal, hát hogy kérhetnénk a 13 éves lányunktól, hogy tartson meg egy nyelvórát. De a lány nem volt vele így. Azt mondja: igen.

Sokszor küzdünk, küszködünk az alkalmatlanságunk tudatával. Van is benne igazság. Végül is, ha a kereszténységről van szó, akkor biztos. Talán ismeritek ezt a mondát: az utolsó keresztény ember Jézus volt. Azóta jó szándékú próbálkozások vannak, kétségkívül, de hát... Ez nyilván azt jelenti, hogy nem is baj, ha az alkalmatlanságunk tudatát nagyon éberen tartjuk magunkban, hogyha nem fedjük el mindenféle nagyképűsködéssel, meg szerepekkel, de közben pedig nem is bújunk az alkalmatlanságunk mögé, hanem egyszerűen csak tudjuk a magunk gyöngeségét, alkalmatlanságát, és ez bennünket érzékennyé tesz arra, hogy végül is mégiscsak Istenről van szó, és nem rólunk.

Kedves ismerősöm elment gyónni, azóta meséli ezt a történetet, és mondta, mondta, hogy ő mit nem tudott még megcsinálni, meg még azt se tudta, pedig az is kellett volna. Végül az idős pap bácsi azt mondja neki: hát olyan sok értékes dolgot csinál maga, kedves fiatalember, igazán büszke lehet az édesanyja magára, de hát azért egyet mondanék: azért az egyház maga nélkül is megvolt... Ezzel csak azt akarta mondani ennek a lánglelkű fiatalembernek, hogy nem a mi alkalmasságunkon múlik. De azon igen, hogy nagyon is tudjuk az alkalmatlanságunkat, és ezért igyekszünk valaki mást szóhoz engedni. És erre kaptuk a meghívást.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Hartmann Erika