Behódolás séma 2. – lényege, okai

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Éppen ott tartunk, hogy mi a helyzet a behódolással. Ez az a séma, amit így neveztünk, hogy behódolás, ami egyébként egy tágabb séma-világnak az eleme, ez a kóros másokra irányultság séma- tartomány. Valami probléma van, ahogy döntően és alapvető módon kialakítjuk a viszonyt a többiekkel, s ennek az egyik klasszikus esete, amire így utalhatunk, hogy behódolás.

És akkor néhány szó: mi is ez, hogy séma? A múltkor ismételtük, de hát muszáj. Nem voltatok meggyőzőek! Kedvesen néztetek rám, de a tudás fénye nem csillogott eléggé meggyőzően a szemetekben! Tudjátok, séma, egy belső mintázat. Olyan sémákról beszélünk, amelyek negatív sémák, és gyerekkorban alakulnak ki. A sémák négy elemet tartalmaznak: gondolkodás, érzések és érzelmek, fizikai állapotok, szelektív módon való emlékezés. A cselekvésmód nem tartozik a sémához, mert cselekvés valamiféle válasz magára a sémára. 3 fő csoportja van. A behódolás esetén nagyon világos, hogy mi az első: ha engedjük, hogy a séma kifejtse bennünk a hatását. Nem tudatosítjuk magunkban azt, hogy nem ez a valóság, ahogy megéljük azt, ahogy a kapcsolatban vagyunk, akkor az történik, hogy teret engedünk magunkban azoknak a késztetéseknek, amelyek arra ösztönöznek minket, hogy behódoljunk.

A másik fajta cselekvéstartomány, hogy éppenséggel esetleg vagy tudatosítottunk, vagy csak a rossz érzéseink miatt megéljük azt, hogy nem jó nekünk, hogyha szoros kapcsolatokban vagyunk, vagy na jó, ha szoros kapcsolatokban is vagyunk, nem jó nekünk, ha konfliktusaink is vannak, ha ütközünk, ha valami véleménykülönbség van, vagy ha úgy különösebben ki akarnám fejezni az igényeimet, szükségleteimet. Ezért megpróbálok minden ilyesmit elkerülni. Vagyis elkerülök minden olyan helyzetet, kapcsolatot, embert, akár egyáltalán a kapcsolatokat, jobb esetben a kapcsolatot nem, csak a konfliktusokat, amelyekben a sémám aktívvá válhat. Mert az nem jó nekem, ezért inkább kikerülök minden ilyen helyzetet. Ne kelljen átélnem, hogy olyasmit teszek, amit valójában nem is akarnék.

És aztán a harmadik terület, mikor valaki azt mondja: énnekem elegem van, hogy itt gumigerinceskedjek! És akkor nekiáll, és 40-50-60 éves létére is folyamatosan minden tekintéllyel szemben lázad. És tiltakozik, és túlkompenzálja a benne megjelenő sémának a logikáját - ami azt mondja, hogy hódolj be, és: „Tudod mikor!” És ezért nem működik együtt senkivel, főleg tekintélyszemélyekkel - tekintélyszemélyekkel együttműködni? Viccelsz?! Senkivel! Ez tehát a harmadik cselekvésmód vagy forma.

És akkor, ezt múltkor nem ismételtük, de nagyon fontos tudni, hogy a gyerekkorban kialakuló sémák, amelyek egyrészt hatást gyakorolnak a saját belső világunkra, másrészt a kapcsolatainkra, mind a kettőre negatív hatást gyakorolnak - hogy miért is születnek meg? Azért, mert általában a származási családban, szülői gondoskodás vagy elhanyagolás révén valamiből túl sokat kaptunk, valamiből túl keveset kaptunk, valamiből nagyon-nagyon egyoldalúan kaptunk, és a negyedik: direkt módon bántalmaztak bennünket. A bántalmazásnak is jó pár formája van. Jaj. Hát így. Így. Szerintem tudtok mindent, a többi már csak néhány ecsetvonás kérdése.

Szóval, behódolás, akkor csak néhány mondatban, hogy új dolgok jöhessenek elő erre a sémára vonatkozóan: mi is a behódolás sémának a lényege? Az, hogy az illető sokkal jobban figyel mások szükségleteire, mások igényére, mások akaratára, mások személyiségére, mint a saját magáéra. Lehet, hogy még ha akarna is figyelni magára, kifejezetten nehéz lenne neki megmondani, hogy tulajdonképpen mit szeretne. Hogy egy komoly utat igényel, míg egyáltalán meg tudná azt mondani, hogy mit érez, vagy hogy mihez lenne kedve. Van, aki meg tudja mondani, de azt mondja, semmiképp sem vehetem elő! Van, aki meg se tudja mondani. Tehát túlságosan is mások szükségleteit, igényeit, és a többi van előtérben, a sajátunk háttérben. És ennek a sémának az egyik kulcsa, s ez nagyon érdekes, hogy itt nem arról van szó, hogy énnekem meggyőződésem az, hogy másokért kell élni, hogy nincs annál szebb élet, mint mikor egy pap az életét adja - nem ezt gondolom! ... Hmmm. - Hanem, ha ez a séma letarolt engem, akkor azt gondolom, hogy dehogy van így! Csak nem merem ezt kifejezni, nem merem ezt képviselni. Mégpedig azért nem merem, mert félek a kapcsolat megszakadásától, félek a büntetéstől, félek a negatív következményektől, félek a felettem való ítélkezéstől és megvetéstől, és ezt mind-mind el akarom kerülni. Egy szóval is összefoglalhatnám: valamiféle büntetéstől való félelem visszatart engem attól, hogy a saját igényeimet, szükségleteimet kifejezzem, még akkor is, ha azt gondolom, hogy ezek jogosak. Ez egy kulcs itt. (06:42)

S akkor 3 nagy területen jelenik meg a sebzettség ebben a sémában.

Első: érzések és érzelmek gátoltak, főleg azok az érzések, amelyek valamikor úgy tűntek a szüleink vagy számunkra fontos személyek szempontjából, hogy azok rosszak. És emlékeztek talán, mert erről hosszabban beszéltünk, melyik az az érzés, ami leginkább úgy tűnhetett fel a szüleinknek, hogy fúj, fúj, fúj? Ez a harag. Tehát a haragnak, indulatkifejezésnek a tilalma. Aki ebben a sémában van, nem bír kiabálni. Nagyon elégtelen módon tudja magát megvédeni, kiállni magáért. Nem esik jól ebbe beleérezni! Tehát az első: érzések és érzelmek nem tudnak kifejezésre jutni. Ha kifejezésre is jutnak, rögtön jön a félelem vagy a bűntudat. Ezt nem szabad, ez rossz, ez kártékony, ebből baj lesz, nem fog tetszeni másoknak, majd megbüntetnek érte, majd rám szólnak, majd megvetnek, majd kiközösítenek.... nem, ezt nem szabad! Tehát: nem szabad bizonyos érzéseket érezni és kifejezni.

Második: a vágyak tilalma. A vágyak tilalma.. Egy kedves buddhista ismerősöm mondta: micsoda világban élünk! Ezt múltkor emlegettem? Ugye emlegettem. Hát először az embereket meg kell tanítani vágyakozni, hogy utána abbahagyják. A nyugati út egy picit más. Mi inkább szeretnénk megtanulni szabadon vágyakozni, nem mentesek lenni a vágyakozástól, hanem megtanulni szabadon vágyakozni. És ebből a szempontból, ezt emlegettem nektek, elég szabadon a vágyainkba időzni. Nem abban, hogy most miért nem teljesülnek, meg miért nem lehet, meg miért nem segít valaki. Hanem egyszerűen csak a vágynál maradni és időzni a vágyakozásban elég szabadon. Hűűű, ez jó állapot! Ismeritek azt? Szerintem ezt lehet, hogy ti titkon gyakoroljátok. Mikor csiripelnek a madarak, virágzik a cseresznye... S akkor azt mondjátok: Ó, de terhes bemenni a munkahelyre! Ismerős ez? Tehát a madarak és a cseresznyevirágzás nagyon be tud nekünk tenni! Ez a kettő nagyon veszélyes az emberi természetre nézve! Mert bizonyos szabadság-törekvéseink élednek föl. S akkor arra gondolunk, én legalábbis szoktam ilyesmit tenni, ha már úgy nagyon-nagyon előveszem a naptáram, s megnézem, mikor megyek szabadságra. Óóóó, óóóó! És akkor kéjesen lapozgatok, hogy itt is még szabi, s lapozok egyet, és ott is szabi! És olyan is van, nem tudom, hogy ti szoktatok-e ilyet csinálni, hogy egyesével megszámolom a napokat. Nem ám, hogy csak szabadság, nézzük csak, mikor megyek el? Na, ott este már szabadságon leszek, én ezt a napot már beszámítom. Ez egy. Mert már az gyakorlatilag annak számít. Na most, kettő, három, akkor ott kicsit kiélvezem, hogy vasárnap nem lesz dolgom, az duplán számít, akkor átfordulunk a hétfőbe, s nézem, hogy egész héten semmi, megkoronázzuk egy vasárnap, amikor semmi... Szoktatok ilyet csinálni? Hát én biztos! Én tuti biztos! Ez mit jelent? Tulajdonképpen azt gyakorlom, amiről beszéltünk a múlt alkalommal, időzök a vágyamban. Abban, hogy de jó lesz! Ez milyen jó lesz! És hogy én ezt már alig várom! Ez milyen nagyszerű lesz! Nem lesz előbb szabadság egy perccel sem! De mert ott időzök ebben a vágyamban és kiteljesítem a fantáziáimat azzal kapcsolatban, hogy micsoda nagyszerű idő lesz ez, tulajdonképpen elkezdek jól lenni. Ez azt jelenti, hogy akármilyen furcsa, időzök abban a vágyamban, hogy 3-4-5 hónap múlva majd szabadságon leszek, és tulajdonképpen ezáltal majd jobb állapotba kerülök. Jó dolog! És csak egy nyamvadt szabadság csak! Tehát minél mélyebb vágyainkban tudunk időzni elég szabadon, és nem rögtön, 1,3 másodperc után azon keseregni, hogy de hát a cseresznye elérik, mire szabira megyek! Ugye, akkor hol időztél a vágyadban? A nyomorodat építetted jól ki. Na, erről nem akarok. Tehát a második: érzések, érzelmek, nem lehet kifejezni, második: vágyakozni nem lehet, vágyakat kimondani, kifejezni azért - most ezt úgy mondtam el, mintha én egész életemben így éltem volna. Képzeljétek el, ezt egészen tételesen egy pszichoterapeutától tanultam. Egyszer csak azt mondja, valaki ott kérdezte a csoporttagokat, vagy valaki éppen beszélt, hogy milyen nehéz az élet. És akkor azt kérdezte tőle, természetesen kérdezte, de nekem nem volt az, hogy: és vannak ilyen pozitív fantáziáid? Pozitív fantáziák? Hát még kimondani is félelmetes! Fantáziáid... Most felnőtt vagy, vagy nem? Nekem ez így hangzott. Én ott voltam fiatal emberként, ha meghallottam azt, hogy valaki pozitív fantáziákat használ erőforrásként - nevetséges, gyerekes, primkó megoldás! Fantáziák... És akkor elmondott erről néhány mondatot, kiderült, hogy ez mi, és rájöttem, hogy én is, ezt én is akarom, ez jó lesz nekem. Azóta egy ilyen picit sem szégyellem ezeket a fantáziáimat, amelyek nagyszerű erőforrások. Jól van. Azért tényleg, érhetne már a cseresznye, úgy magunk között. Úgy kellene, hogy elvirágzik, és rögtön cseresznye van a fán. A kettő közti időt meg picit átszundikáljuk. Jó. (13:34)

És a harmadik - tehát érzések, érzelmek; második: vágyak; harmadik: szükségletek. Ez a 3 nagy terület nem jelenhet meg, nem kerülhet kifejezésre és akkor rögtön jön a szorongás, félelem, aggodalom, nem fognak szeretni, baj lesz, megvetnek, kiközösítenek, meg fognak érte büntetni, meglesz a negatív következménye. Két napja jól vagyok - elkezdtem aggódni, mikor lesz meg ennek a böjtje. Ismeritek ezt? Van, aki egész - hónapokon keresztül dolgozol, hogy egy kicsit jól legyél. És amikor véletlenül fölfigyelsz rá, hogy jól vagy, akkor a második gondolatod az, hogy nem sokáig fog ez tartani. Az biztos, hogy az élet nem jön, hogy csak úgy jól vagyok ingyen. Na nem, na nem. S akkor elkezdesz szorongani: mikor üt be a mennykő? Vagy ménkű, vagy nem tudom, mindenféle archaikus képző. jaj. Tehát érzések, érzelmek, vágyak, szükségletek.

Na most. A legvégén, emlékeztek, beszéltünk egy picit - a férfiak nehéz sorsa, a nők nehéz sorsa. Ez fontos volt, és veletek hagytuk abba, a hölgyekkel. Emlékeztek talán a végére. Olyan érdekeset olvastam ezzel kapcsolatban, hogy valahogy Magyarországon érdekes módon alakul a fiúk és a lányok szocializációja. Valahogy nem ugyanarra a logikára megy. Mit gondoltok, az első 6 évben kisfiúnak vagy kislánynak jobb-e lenni Magyarországon? Kisfiúnak, kislánynak... nagy a szórás, drágáim! Döntsétek el! Szavazzunk... Föltétlen! ... Kislány. Most arra nincs idő, hogy megokoljátok, egyszerűen csak elfürdőzhettek a bölcsességetekben. Nem derül ki, hogy rossz indokkal mondtatok jót. (15:48) Na jól van. Szóval: a kislányoknak jobb. Mégpedig azért, mert valahogy a mi kultúránkban úgy van, hogy a kislány hisztizik, most ez hiszti vagy nem hiszti, ez is egy minősítés, de mindegy. Kifejezi az érzéseit, kifejezi a vágyait,a szükségleteit, fizikai dolgait, érzéseit megéli - mit mond a legtöbb szülő? Hát kislány... hadd sírjon, hát kislány, hát sír, na! Toporzékoljon, hát kislány, hát mit csináljon a lábával? Edzésben van, örülünk neki. Szép ruganyos lesz felnőttként. Ha egy kisfiú csinálja - hát fegyelmezd magad! Apa rászól a fiára: nem leszel anyámasszony katonája, itt bömbölsz! Te ne bömböljél, a Kovács fia nem bömböl! 4 éves kis ... Hát jól megverték az oviban, hát nem lehet neki bömbölni? Hát nem lehet! A kisfiúnak nem olyan jó az elején. És aztán fordul a kocka. Ugyan nem vagyok igazán harmóniában magammal... Ahogy fordul a kocka, az történik, hogy iskola, s akkor a kislányokat elkezdjük nagyon-nagyon rászorítani arra, hogy legyenek rendesek, jó kislányok. Légy szíves, legyetek jó kislányok! Nem tudod odaadni az irónodat annak a fiúnak? Emlékszem, amikor én iskolába mentem, ez volt 1972-ben, és 72-ben leültem a Városmajor utcában egy pad mögé, és ott várt egy lila füzet, a borítója volt lila, nagyon büdös is volt, de maradjunk csak a lilánál, és egy postai irónt kaptam. Így, ez volt a neve. postai irón. Most is van? De jó! Most megnyugodtam! Van valami, ami állandó! Hát ezért... tudtam, hogy valamitől jól vagyok, de most megvan! Szóval, amikor kicsik vagyunk, iskolások, akkor az történik, hogy a lányokat fokozottan arra kérjük, hogy legyenek megértőek, segítőkészek, meg megy a fogócskázás, a bújócskázás, a körjátékok, és akkor valaki ott szipog - be kell venni a játékba. A tanító néni rögtön rászól a kislányra: hát vegyétek már be a Pannikát? Hát nem látjátok, 3 copfja van! Hát van bennetek együttérzés, hogy ez milyen nehéz lehet így? Hát legalább fogócskázzatok vele! Engedjétek meg, hadd bújjon el, akkor sem látszik a három copfja! Találjátok meg a végén, az lesz a legjobb, csak beveszitek a játékba! És a kisfiúknál pedig, ahogy fordult a kocka, de ezeket már annyiszor mondtam. Szóval, neki szabad egy kicsit megverni az osztálytársát, főleg önvédelemből. Önvédelemből meg kifejezetten szabad. Jól megverni. És akkor később, később, emlékszem, egy évvel ezelőtt beszéltem erről, hogy kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi, és ennek az egyik oka a nők szocializációjának ez a fajta különbözősége a férfiakéval szemben. Ehhez kapcsolódik a tanult tehetetlenség, és az, hogy nincs elég engedély arra, hogy cselekvésben válaszoljak vagy fejezzem ki magam. Hanem mindig valami indirekt megküzdési stratégiára akarnak rávenni bennünket, hogy kislányként is rögtön valami belső érzelmi munkát végezzünk. Motiváljuk magunkat, előhozzuk a szeretetünket, a jó szándékunkat, de ne cselekvőként, hanem belső munkát kell végezni. (20:10)

Na most. Ami szíven üt bennünket ebben a sémában, legalábbis ami engem leginkább foglalkoztat, az az, hogy valaki azt mondja, hogy nem is jó, amit csinálok, a behódolásom nem is jó, és mégis azt csinálom. És ebbe az irányba szeretnék egy picit tovább menni. Hogy milyen jelentősége van itt tulajdonképpen annak, hogy az illetőben mi történik. Bizonyos szempontból a saját meggyőződése, a saját lelkiismerete, a saját erkölcsi ítélete ellen él. A behódolásnál ez történik! Behódol, és közben nemcsak a behódolás miatt van rosszul, hanem hogy meghasonlik magával. Minél inkább elérhető számára valamennyire az, hogy azért én másképp szeretném, hát azért tulajdonképpen szívesen mondanám, hogy nem, csak hát nem akarom, mert baj lesz belőle. Minél inkább valamennyire megjelennek ezek a saját érzések, vágyak, szükségletek, annál inkább egy belső meghasonlás történik. És a behódolás révén ez nem egyszer egy morális meghasonlás. Tudom, hogy mi lenne a jó, és nem azt csinálom. Azért, mert majd rám szólnak, levágják a copfomat, csúnyán néznek rám... papként minden szavadra ezer fül, ugye, elképzeled, egy belső cenzor, hogy csak véletlenül se mondjál olyat, véletlenül se, amit valaki véletlenül majd félreért... Az rettenetes lenne, véletlenül valami ilyesmit mondani, hogy aztán valaki véletlenül azt mondja, hogy katolikus ez? Jaj, hát erre még véletlenül se szeretnék gondolni, hogy ilyen megtörténhet! És akkor mi jön ki ebből? Hát, magunk között szólva... De hát ezt már emlegettem nektek. Életemben legtöbbet a gyerekkorom után a papnevelő intézetben unatkoztam. Nagyon komoly érzelmi munkát kellett végeznem, hogy talpon maradjak. Azt a fantasztikus unalom-hegyet, amit ott el kellett viselnem... Életem egyik legértékesebb időszaka volt egyébként, nagyon-nagyon fontos dolgokat tanultam, sok szempontból ma is abból élek, nagyon sokaknak hálás vagyok, hallatlan jó közösségünk volt, szóval.... ki nem hagynám! De azért az a dögunalom... Ott alakult ki bennem a meggyőződés, hogy Isten nem lehet unalmas. Tehát, ha van egy tulajdonsága, akkor az az, hogy Ő nagyon nem unalmas. Hogy érdekfeszítő, hogy érdekes, hogy izgalmas, hogy lenyűgöző, hogy magával ragadó. Hogy sodró lendületű! Ezek a meggyőződéseim alakultak ki. S akkor hoztam egy elhatározást: nem beszélhetek Istenről unalmasan. Ha Isten nem unalmas, sőt olyan lenyűgöző, hogy minden időmet vele szeretném tölteni, akkor, ha unalmasan beszélek róla csak azért, hogy nehogy valaki belekössön abba, hogy azt mondtam, hogy és... akkor meghamisítom az arcát. Egyébként egy kedvenc papi történetem ezzel kapcsolatban: idős pap bácsi prédikál, és ahogy beszél, elkapja a hevület. Aztán a lendület. Hogy ezekkel az idős pap bácsikkal mi történik! És kissé elveszti az időérzékét, és hevületében, lendületében, elragadtatottságában mondja, mondja, mondja, és egyszer csak egy drámai szünet! Nem ám csak egy pici szünet, egy ilyen kis irinyó-pirinyó, egy kis ukk-mukk-fukk szünet, egy kis incifinci szünet! Döbbenetes hatás! Utána folytatja, lecsengeti. Bemegy hozzá egy ember zokogva: „Atya, én ilyen beszédet még nem hallottam soha! 50 éve járok templomba, de ez... És az a csönd!” Erre a pap azt mondja: „Igen, igen, akkor kellett visszaharapnom a protézist.” (25:18)

Na jó. Valahogy a moralitástól kalandoztam ide, azt sem tudom már, hogyan. Szóval, ennek a sémának a rákfenéje, hogy a saját belső meggyőződés, lelkiismeret, gerinc és minden ellenében is hozunk döntéseket és cselekszünk. Hát tudjátok, most egy másik történet is eszembe jutott, de ezt nem tudom, hogy elmondjam-e. Igen? Mert félre fogják érteni egyesek, azért állok itt meg. Szent dolgokkal viccelődöm, ezt fogják mondani. Ezt akarjátok? Ezt akarjátok? Tudtam, hogy nektek semmi sem drága. Majd a végén. Nem, hát ez már túl van a határon, ez éjfél utáni történet... mikor azt mondja: volt egy ilyen történet vagy nem? Annyit ittam, nem emlékszem, ki mondta. Szóval, ezért az erkölcsiségnek, hogy hogyan tudunk ahhoz a belső forráshoz eljutni, mert nem a negatív oldaláról szeretnék elsősorban beszélni, hanem a pozitívról, és arról, hogy mit lehet tenni. Hogy hogyan tudunk ahhoz a forráshoz elérkezni, hogy legyen erőnk, motiváltságunk. Legyen bennünk erő! (az előbb is pont ezt mondtam) Hogy képesek legyünk úgy cselekedni, ahogy ez az a lelkiismeretünk, a meggyőződésünk alapján van. De honnan származhat ez az erő? Mert úgy egyébként mit diktál? - Két dolog. Vagy sokkal inkább arra figyelünk, hogy mások mit szólnak, mit gondolnak, mi a véleményük, és próbálunk akkor is igazodni, ha ott sincsenek, ránk se néztek, „agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül..” - vagy pedig azt tanultam meg a származási családban, vagy épp azzal összefüggésben, hogy nem számít, hogy mit érzel, ki vagy, mi esne jól stb, hanem a szociális elvárásoknak kell megfelelni. Ami az illem. Ami a jólneveltség. Csak jól nevelten pisilhetsz be. Diszkréten. Mert csak úgy, hogy: „Jajjjj!” - ilyet nem. (28:24)

Na most. Hol van ez a forrás? Hogy hogy érhetjük el? Tulajdonképpen, ha már fölvettük az egyházi szálat, kicsit időzök itt. Hogy például, az egyháznak, a katolikus egyháznak, egyházainknak egyáltalán nem elegendő az, hogy erkölcsi elveket hangsúlyozzon. Azt is mondhatnám, s ezt is nagyon jól félre lehet érteni, hogy édeskevés morális kijelentéseket tenni. „Ez a helyes, ez a jó, ezt így kell csinálni!” – ez édeskevés. Ez nekünk semmibe nem kerül mondogatni. Ha van valami dolgunk, az az, hogy létrehozzuk annak a világát, közegét, helyzeteit, alkalmait, lehetőségeit, ahol a másik ember lehetőség szerint leginkább alkalmassá válik arra, hogy erkölcsileg helyes döntéseket hozzon. Tehát ha nekünk egyház, vagyis ha mi vagyunk, közösségi felelősségünk van, akkor éppen ez. Létrehozni annak a kultúráját, annak az oázisait, közösségeit, csoportjait, amelyek létrehozzák azt a teret, ahol nehéz döntéseket is képesek vagyunk ebben az összefüggésben meghozni. Ez nem azt jelenti, hogy az egyéni felelősségünk ne létezne, és hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is ne volna egyéni felelősségünk. Van. De hát társas lények vagyunk. És ha az egyház mint közösség szól, akkor nem elég, hogy azt mondja, így vagy úgy, hanem mutassa meg, hogy hogy tud az így vagy úgy lenni.

Olyan szép dolgot mondott valaki. Dél-Amerikában volt, és bement egy templomba, volt még idő a miséig, és ezért olvasgatta a plakátokat. Azt mondja, az egyik plakáton a következőt olvasta: ha azon töprengsz és azon vívódsz, hogy megtartsd-e a gyereked, föltétlenül hívd föl ezt a telefonszámot, mi segítünk. Ez már valami! Nem elég azt mondani, hogy szülessen meg minden megfogant gyerek, hanem befelé, magunk felé elmondani elsősorban magunknak, ki-ki saját magának, hogy mit is tehetnék azért, hogy valakik, akiknek ez nehéz döntés, hogy ők jól tudjanak dönteni. Hogy én mit tehetnék meg ezért, és hogy mi mit tehetnénk meg ezért.

Életemben nem egyszer, nem kétszer hallottam már, hogy valaki azt mondta, hogy én nem akarom megtartani a babámat. S akkor hallottam mindig sokféle indokot. Ezek hihetetlen nehéz, nehéz döntések. Van, akinek egyértelmű, van, akinek nem, van, akinek a helyzete könnyebb, másoknak nehezebb - nincs bennem semmi ítélkezés. Nincsen! Mert ki vagyok én? Hogy? Remélem, így veszitek ezt! És akkor ahogy hallottam egyszer, kétszer, háromszor, hogy az indokok között megjelenik, hogy és egyébként nincsen pénzünk. Hát anyagilag se engedhetjük meg. Most nem is csak az áldott állapot, hát utána, hát hogy? És akkor volt egy alkalom, rájöttem, hogy nekem ezzel dolgom van. És azóta, ha találkozom valakivel, aki ezt mondja, a válaszom a következő: ha ez számodra pénzkérdés, és én elfogadom ennek a realitását, hogy pénz is kell hozzá, anyagi javak szükségesek az emberi méltósághoz, annak megéléséhez, akkor gyere hozzám. Biztos lehetsz benne, hogy én, vagy mi fogunk tudni annyit adni, hogy ez ne legyen pénzkérdés. Ezt nagyon sokszor elmondtam már. Minden ilyen helyzetben, és most is elmondom. Ha valaki számára ez pénzkérdés, akkor jöjjön hozzám. Az lehetetlen, hogy ezen múljon! És az is lehetetlen, hogy ne legyen néhány barátom, aki ebben nagyon szívesen segítene. Egészen konkrétan pénzzel. Az lehetetlen, hogy ezen múljon. Lehetetlen! Ez nagyon-nagyon bennem van. És a történeti hűség - tudjátok, hányszor jöttek oda hozzám? Egyetlen egyszer. Sokszor mondtam; nem egy-kettő, nem négy-öt, sok baba megszületett; egyetlen egyszer jött egy édesanya, és azt mondta, eljött az idő, hogy segítséget kérjek. Hát, ha volt valami, amit boldogan csináltam, az biztos, hogy az volt.

Egy másik ismerősöm azt mondja: hatalmas lehetőségem volt, hogy Afrikában éltem néhány évig. Ott elindult egy projekt. A projektnek az volt a lényege, hogy adjunk szegény embereknek 100 dollárt, és utána segítsük őket, hogy a 100 dollárból valami szülessen. Tehát nem arra, hogy vegyenek egy csomó kólát. No cola! Hanem, hogy 100 dollár, és abból tudjon valami születni. És képzeljétek el, 100 dollárból Afrikában hihetetlen, hogy mi tud születni egy-egy családban vagy nagycsaládban. Döbbenetes dolgok!

Hogy az az indiai közgazdász, aki kitalálta a mikrohitelt. Azt mondja: a legtöbb embernek ahhoz, hogy mondjuk a hálóját megjavíttassa, hogy aztán tudjon halászni, néhány dollárra van szüksége, de neki az sincs. Ha nem tudja megjavítani a hálóját, még lejjebb fog csúszni. Ezért adunk mikrohitelt, megjavíttatja a hálóját, és... Ezek egészen kicsi dolgok! És ezek az egészen kicsi dolgok hoznak egy gyökeres fordulatot abban a világban, amiben morálisan nagyon könnyű rossz döntéseket hozni. Bűnelkövetővé válni, tönkremenni, tönkretenni, alkoholbeteggé válni, és az összes többi. Kedves ismerősöm, akinél szoktam fizetni a parkolóóra díjat, múltkor mondtam nektek? „Tele van a levegő virágporral! Naná, hogy iszik az ember! Ennyi virágporra...” Nem tudok úgy menni, hogy ne mondana valami olyat, amire azt mondja, hogy 'csoda, ha az ember iszik?' (35:56)

Kedves ismerősöm nagyon szerelmes lett. Most nem az a lényeges, hogy ismerősöm, ez már történt mással is, csak hogy házas volt. Na-na. Hölgy több gyerekkel. Sportos hölgy több gyerekkel, sportos hölgy több gyerekkel szerelmes lett. Sportos hölgy több gyerekkel szerelmes lett nem a férjébe. Nem bírta türtőztetni magát, szerelmi viszonyba kezdett egy másik valakivel, akinek szintén volt családja. Eltelt egy év. Kettő. Együtt kerékpároztak. Készültek arra, hogy körbekerékpározzák a Balatont. Nagy szerelemben. Siófok, Zamárdi... nagy ugrás, Öszöd. Onnan már csak Fenékpuszta. Na most, azt mondja erre a férje: ha te elmész azzal a ... személyi trénerrel... (Milyen ismerősnek tűnik nektek a helyzet! Nagyon bennfentesen kuncogtok!) Ha te elmész azzal a személyi trénerrel Balatont körbekerékpározni... pározni.... na, édesem, akkor többet haza ne gyere! Ugye, két év után nem egy irreális beszéd! Ugye, harapófogóba került a hölgy. A hölgy, több gyerekkel, sportosan, férjestül, szerelmesen. Nagyon készült a Balaton-körbekerékpározásra. Ez lett volna a sok edzés megkoronázása. (Mit nem gondoltok ti! Ugye mondtam, hogy én egy-két mondatot szólok, és amit ti ebből csináltok, az egészen ... egészen.) Szóval, ez a dilemma ott valahogy megtestesült az ő közösségükben. Mert a férfi néha kifakadt. Hát nem szeret a feleségem, én itt gályázok a gyerekekkel, ő meg elmegy kerék-pározni. A közösség a következőre jutott. Ajánljuk fel ennek a sportos, szerelmes, több gyerekes anyukának, hogy ugyan már, ne kerékpározza körbe a Balatont Fenékpusztástul, hanem megnézték, hogy az hány kilométer - (Mennyi az? valaki válaszol: 206) 206. Kerékpárúton. Ma azért tanulhattunk valamit. Ezért érdemes volt eljönni. Egy biztos dolog van. 206 kilométer, meg a 15 deka, amit fogyok. Azt mondta ott a közösség néhány tagja: Ide figyelj, Brünhilda, kerékpárosok gyöngye, Simanók királynője! Mi, a közösség tagjai, csinálunk neked egy 206 kilométeres pályát. A közösség tagjai fölállnak frissítő állomásként, szurkolóként, közönyös sétálgatóként, mert az is van, meg kell jeleníteni a teljes populációt. Azt mondták, hogy mi megszervezzük neked a versenyt. Te egyedül fogsz ott kerékpározni, a férjed fog a célban várni. És mi adjuk a csokit, banánt, energiaitalokat. És képzeljétek, a hölgy tekert ide, tekert oda, végül azt mondta, hogy jó. S élete egyik legnagyobb élménye volt, ahogy a barátai - frissítőállomás, szurkolás, be az autóba, 20 km múlva megint szurkolás - kicsit gyanús volt, mert elég hasonlóan néznek ki. S akkor ott a cél, megcsinálták a nagy célt, hajrá, hurrá, dobogó, aranyérem, képzeljétek el. S ott a célben (ban), célnál várja a férje. Hmmm. (42:04)

Na, ez például egy életszagú példa arra, kicsit izzadtságos, hogy mi az, amikor valakik nem moralizálnak ítélkezésre, ugrásra készen, hanem megkérdezik, hogy hogy tudnánk mi egy olyan közeget teremteni, amiben egy erkölcsileg jó döntés tudna születni. Hogy múlik-e rajtunk valami, hogy tudjuk-e ennek a világát valahogy megteremteni. Néha egyikünknek, néha másikunknak, néha ennek, néha annak, néha 20 évig nem, és aztán egyszer csak a 21-dikben igen, úgy, hogy ez ne legyen szégyen, ne legyen ciki. Hogy az egész valamiféle közösségi élménnyé váljék. Hiszen az erkölcsiségnek az alapja, a háttere, a forrása mi? Az, hogy embertársak vagyunk, hogy egybetartozunk egymással. Az erkölcs igyekszik ezt valahogyan megragadni, valahogy, mondjuk így csúnya szóval, szabályozni. Hát akkor ez a háttere. Ha létrehozzuk azt a közösségi világot, amiben megtapasztaljuk, mit jelent, hogy számíthatunk egymásra, hogy észrevesznek minket, hogy figyelnek ránk, törődnek velünk, gondoskodnak rólunk, emberszámba vesznek - ez a közege annak, hogy erkölcsileg jó döntéseket tudjunk nagy számban hozni. Ez a közösségi háttere. Ez nem von le semmit abból, hogy mindig van és marad egyéni felelősség. És ha százan ordítanak a farkasok, akkor én is mondhatom, hogy nem. Azért ez még igaz. Azért tehát úgy képzelem el az egyházat, hogy szinte csak úgy mellékesen hirdet erkölcsi törvényeket. Mint valami evidenciát, időnként kiteszi a pontot: ja és ebből az következik, hogy... De egyébként megteremti annak közegét és világát, ahol egyre természetesebbé válik, hogy hogy érdemes csinálni. Ez alapvetően szerintem a mi dolgunk.

Egy kutatásról már beszéltem nektek. Ránézek az órámra. Hijjj, gyerünk. Egy kutatásról már beszéltem nektek, de most egy számunkra fontos szempontból szeretném azt megvilágítani. Süle Ferenc, pszichiáter publikált az egyik könyvében egy hihetetlenül érdekes kutatást. Ebben a kutatásban az történt, hogy arra voltak kíváncsiak, hogy a világvallásoknak az emblematikus, kimagasló képviselői, nagy monoteista világvallások, mint buddhisták, hinduk, muszlimok, keresztények, katolikusok, ortodoxok, stb - ha összevetjük őket, ezeket a kimagasló képviselőket, vannak-e közös személyiségjegyeik. Talán emlékeztek erre a kutatásra. Most szerintem olyan 10 éve mondtam el. Én világosan emlékszem rá! Na most. Kiderült, hogy igenis vannak közös személyiségjegyek. Vannak. Ezeket most szeretném elmondani a mi szempontunkból. Ennek a kutatásnak az az igazi szépsége, hogy nem egy mondjuk Amerikában élő mormon kutató megmondta, hogy szerinte ki a példamutató hindu, meg ki az emblematikus muszlim, hanem a kutatás úgy kezdődött, hogy muszlim közösségeket megkértek arra, innen is és onnan is, hogy mondják meg, hogy számukra ki az a valaki, akiben megtestesül az, amire azt mondják, hogy na, így érdemes! A katolikusoktól megkérdezték, ki az a katolikus, evangélikusoktól, ki az az evangélikus, hinduktól, ki az a hindu, buddhistáktól, ki az a buddhista. Így jöttek ki ezek a személyek. Ez már valami, ez már valami! Ez már tetszik nekem! És most elmondanám ezeket a közös személyiségjegyeket, mert ez azt jelenti, hogy egy magas nívón végzett, kimagasló vallásgyakorlatot űző személy akármelyik irányzatban is, vagy vallásban, vagy felekezetben ezekkel a személyiségjegyekkel rendelkezik - közös jegyek. És nézzék - majd a végén elmondom - de nem, majd menet közben mondom el (csak miért vagyok ilyen bizonytalan) (47:14)

Az első: ezeket a személyeket a figyelem fegyelmezettsége jellemzi. Képesek összpontosítani, arra figyelni, ami a dolguk, arra figyelni, akivel beszélnek, irányítani a figyelmüket valamire vagy valahova. Azt is mondhatnám, hogy koncentráltak tudnak lenni. Ezt így nevezték: a figyelem fegyelmezettsége. Ezzel szemben nagyon érdekes, az egyházi szóhasználatban van egy kifejezés, úgy szól, hogy rendezetlen vágyak. Mikor az emberben egy összevisszaság van. Éppenséggel semmi fegyelmezettség, vagy a figyelem fegyelmezettsége, hanem belül ezek a késztetések összevissza hánynak minket. Tehát az első: a figyelem fegyelmezettsége.

A második, ami közös vonás ezekben a magas nívójú vallásgyakorló személyekben: az, hogy egyre fokozódó tudatosság jellemzi őket. Tudatosság, egyre nagyobb világosság. Világosan látja, hogy érdemes, hogy nem, mi a fontos, mi nem, mi a lényeg, mi nem - egy fokozódó tudatosság és világosság. Átlátni dolgokat.

A harmadik: ezeket a személyeket életbölcsesség jellemzi. Az életbölcsesség az egyik legszebb dolog. Az élettapasztalat valakiben összeáll, életbölcsességgé válik. Ahogy azt szoktam emlegetni nektek, mit mondtak a régi görögök: hogy nem az a bölcs ember, aki sokat tud, hanem aki tudja, mit kell tenni. Tehát az életbölcsesség azt jelenti, hogy az illető tudja, hogy mit érdemes csinálni. Képes ebből a szempontból akár intuitíven jól döntéseket hozni. Mert hiszen tudatosság van benne és világosság, a figyelem fegyelmezettsége, ezért nem csak az eszét tudja használni, hanem gyakorlatiasan jó döntéseket hoz. S látja, hogy hogy, mit érdemes csinálni.

A következő: ezeket a személyeket nagyban jellemzi a motivációk pozitív volta. A motivációk pozitív volta a következőt jelentette: tele vannak jó szándékkal, jóakarattal, együttérzéssel, szolidaritással, segítőkészséggel, a másik mellé állással. Ez a motivációk, a szándékok pozitív volta. Jóindulat, jóakarat, segítőkészség.

Ezeket az embereket jellemzi a pozitív érzések túlsúlya a negatívokkal szemben. Tehát tudnak hálásak lenni. Kis dolgok felett örülni. Tudnak megbocsájtásban lenni és megbocsájtani, nem pedig a bosszúvágyukat járatni évtized számra. (50:50)

És most mondom az utolsót: ezeket az embereket, akármelyik világvallásból is érkeztek, jellemezte az erkölcsi szilárdság. Egy magas nívójú erkölcsiség. Tudatosan akartam ezt a végére hagyni - mert nézzétek meg az első ötöt, hogy mindegyik abba az irányba mutat, hogy valaki helyesen tudjon cselekedni. Pozitív szándékok, jóindulat, együttérzés, szolidaritás, melléállás, pozitív szándékok, pozitív érzések, életbölcsesség, tudni, hogy mit cselekszem, a figyelem fegyelmezettsége, világosság, tudatosság. Nem véletlen, hogy ehhez a körhöz milyen természetesen fog kapcsolódni az, hogy egy magas erkölcsi nívója van. Hát ha ezek megvannak... Képzeljünk el valakit. Tudatosság, fények, pozitív érzések, jó szándékok, együttérzés, tudatosság, amit csak el tudunk képzelni - és egy gazember? Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen ember gazember legyen!

Most akkor térjünk vissza 15 perccel ezelőtt. Hogy létrehozni egy olyan világot, amiből a lehető legtermészetesebben fakad az erkölcsileg helyes döntés. Akkor figyelem fegyelmezettsége, megtanulni a vágyainkban időzni, nem rögtön ez kell, az kell, vágyainkat elrendezni, tudni koncentrálni. Jó szándékot, jóakaratot tudni előhozni, motiváltnak lenni a jóra, belső motivációt tudni kialakítani.

Olyan megrendítő az a tibeti szerzetes - 3 havonta elmondom, de ha megrendítő, akkor megrendítő. Kérdezik 20 év börtön után, hogy mi volt a legrettenetesebb a börtön-évtizedek alatt. „A legrettenetesebb? Mikor kezdtem elveszteni az együttérzésemet a fogva tartóimmal.” Ennél szörnyűbb nem volt az évtizedek alatt. Hát aki a börtönben, miután megverték, azon meditál, hogy hogy társa, testvére, és hogy tudja fölszítani magában a jóakaratot valaki iránt, aki ellenséges vele - hát nem egykönnyen lesz gazember! (53:39)

Tehát akkor: milyen hihetetlenül izgalmas, látjuk ezeket a személyeket akármelyik világvallásban. Ez aztán meg pláne gyönyörű! Mert hogy ott is emberek vannak, meg itt is. Az lehet, hogy a tanításban döbbenetes nagy különbségek vannak, de közben abban, ahogyan egy magas nívójú spiritualitással élő ember bent van a világban, és viszonyul másokhoz, az élethez, Istenhez - hát annyira testvériesek vagyunk, hogy az elmondhatatlan! Közös nyelvet beszélünk akkor is, ha különbözik a kultúra, különbözik a vallás, a felekezet. Hát egy tekintetből megértjük egymást egymással! Hát egy közös világban élünk valójában! Ezt én csodálatosnak tartom!

Ezért, hogyha közösségi szinten létre tudjuk hozni azokat az oázisokat, azt a világot, ahol mindez fejleszthető, ahol ez természetessé válik, mit jelent ez: odafigyelni tudni, észrevenni valakit, pozitív motiváció, most nem ragozom el még egyszer. Tudatosság, lényeglátás... Áááá, Péter, mit szólsz ehhez? Jó, nem? Legyenek valami jó képzeteink a világról! És ebből nagyon természetesen tud fakadni az a fajta morálisan igényes magatartás. Nagyon természetesen. Eszünkbe se jut, hogy azért, mert sokan azt mondják, hogy „Nana! Nana! Megszidunk” – „Ja, akkor nem!” – „Nem foglak szeretni!” - „Jaj, hát ennél ijesztőbbet még nem mondtak nekem! Valaki nem fog szeretni! Hűűű!” Ti már átkínlódtátok magatokat ezen? A legtöbb ember hihetetlenül fél attól, hogy valaki éppen nem szereti. És mikor kiderül, hogy tényleg így van, akkor meg tönkremegy bele. És akkor indulat, bosszúvágy, mószerolom, szidom,... Nem történt semmi, csak egy ember nem szeret. Teljesen ki tudunk térni a józan, nem tudom, minkből, egyensúlyunkból azért, mert valaki azt mondja: nem szeretlek. Hát és akkor mi van? Elég baj az neki! Az ő szeretetlenségével kell együtt élnie. Nekem nem kell! Mert ő nem szeret, tehát nem találkozom vele. Nekem könnyű! Ő meg ott él ezzel együtt. Csak részvéttel vagyok iránta. Nem? Ott fortyog...

Oké. Most menjünk egy picit ezen a csapáson, hogy ezért akkor nagyon világos, hogy mekkora különbség van aközött, hogy valaki (Ezt most nem tudom beleszőni a mondandómba. Elakadtam teljesen és spontaneitásom kudarcba fulladt.) Szóval, hogy valaki moralizál, vagy valaki morális hangsúlyokat mond. Ez egészen más! A moralizálás az az, amitől hányingerünk lesz. Most ilyen egyszerűen, ilyen alap... A moralizálástól egyáltalán nem lesz jobb a világ egy kicsit sem. Csak valami, ami szép és értékes, bekerül egy olyan összefüggésbe, hogy már nincs is kedvem csinálni. Bllahh! Nyugati és keleti kultúra. Ez egyébként is egy vesszőparipám. Nem szeretem azt a szót, hogy viselkedés. Amikor ezt hallom, tudom, hogy a lélektan rengetegszer használja ezt, hogy viselkedés. Juuaaajjj! Juuááájjj!

Egy kedves ismerősöm azt mondta, egy ilyen hogy is... egy ilyen tágkeblű valaki.. (Na most vegyetek elő egy papírt, írjátok oda, hogy mi jutott eszetekbe) ilyen nagyvonalú. Beszéltem egy autisztikus emberrel. Hogy én milyen jól lettem tőle! Mert ő nem kertelt, nem mondta, hogy tulajdonképpen, ha onnan néznénk, akkor akár azt is mondhatnám, ha nem bántanálak meg, az is eszembe juthatott volna, persze nem jutott eszembe, csak tudom, hogy egyeseknek ilyen eszébe juthatna egy ilyen helyzetben... Van egy személy, kedves autista ismerősöm. Szoktam gyóntatni. Nem kis műsor! Igen, úgy van, hogy... Hát szóval, részleteket nem, de az biztos, hogy (Egészségedre!) a másodperc törtrésze alatt a gyónásból fölpattan, mert észrevett a szekrényemen egy csokit. Odamegy, már bontja is ki. Mire fölállok, már a felét megette. Kedves ismerősöm azt mondja: beszéltem egy ilyen autisztikus személlyel, nem kertelt semmit, mondta, ahogy van. Ez olyan jólesett nekem! Hát én évek óta emberrel így nem beszéltem! Hogy valaki mondja, és hogy... Ezért érdemes néha amerikai zsarufilmeket megnézni. Én ott szoktam ezt gyakorolni. Ilyen nagyon egyszerű népek, nagyon keveset beszélnek, de ami van, azt mondják. Ott nincs, hogy pardon, mondhatom, most nem zavar, hogy azt mondom, hogy hülye vagy? - ilyen nincs. (60:36)

Na. Ezt mire akartam fölhozni? Ez a szó, hogy viselkedés, amikor valaki viselkedik - hát, én nem szeretném, ha még jobban tudnánk viselkedni. Ezzel szemben az a kifejezés, hogy magatartás, az már valami. Magamat tartom. Ezért, ha én valamiben szeretnék fejlődni, az a magatartás. Hogy képes legyek nagyon megfelelő magatartásformákat elsajátítani - az igen. Viselkedni - nem. Nem. Mondjuk, nem is kértek föl még ilyesmire. Oktassak valami ilyesmit, etikettet, megjelenést, ilyet nem. Nem, ilyen nem volt még. De legalább látszik, hogy eredményesen haladok az általam kitűzött cél felé. Tehát: nem viselkedés; magatartás.

És akkor most picit a háttér: olyan gyönyörű, és gyönyörű az a történet, ahogyan a házasságtörésen ért asszonyt odaviszik Jézushoz. „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való.” - Mindenki elmegy, senki nem marad ott. „Nem ítélnek el?” - kérdezi Jézus. - „Nem.” - „Hol vannak a vádlóid?” - „Elmentek.” Akkor Jézus mond egy mondatot: „Én sem ítéllek el. Menj, és ne vétkezz többet.” - Ez egy olyan gyönyörű mondat, és engedjétek meg, hogy egy picit időzzek nála. Van 3 dimenziója ennek a mondatnak.

Az első: ahol az ítélkezés történik. Egyfajta normák, törvények, szabályok. Bizonyos szempontból ez a látványos szociális valóság., ahogy pletykálunk és megszólunk. Tudjátok, hogy a pletykának morális viselkedés-megerősítő hatása van a faluközösségekben? Jobb, ha tudjátok. Tehát létezhet egy olyan világ, ahol a sok másik-kibeszélés ösztönöz engem arra, hogy annyira aggódjak és féljek ezen, hogy ne csináljak rosszat. Hát, tudjátok, ez nem az én világom. Ahol az ösztönöz engem, hogy ne csináljak rosszat, hogy a szájukra vesznek? Tehát: normák, szabályok, törvények. De ez nem azt jelenti, hogy ne kellenének normák, törvények, szabályok, erkölcsi elvek. Nagyon kellenek. Nagyon és nagyon kellenek. Azt szoktam erre mondani, hogy az erkölcs élet-halál kérdés. A szó szoros értelmében így van! Lelövöm, nem lövöm, megölöm, nem, becsapom, átmegyek rajta, cserbenhagyom - hát ha van valami, ami élet-halál kérdés, az az erkölcsi alapállásunk. Hát ezt nem lehet finomítni még. Tehát az erkölcsi elv nagyon fontos. De ha csak ez van.. ha csak azok a normák, törvények léteznek, amelyeket főlg azért teszek meg, mert majd így szólnak meg, úgy szólnak meg. Nálunk így dívik... Jújjj! (64:13)

Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes a keleti és a nyugati kultúra közti különbség ebből a szempontból. Ha csak ez van, mi történik? Például mondjuk tőlünk keletebbre az történik, ami nem egy kultúrában megtörténik, hogy mondjuk, egy muszlim lány tanul az Egyesült Államokban, szerelmes lesz, megházasodik, 5-6 évig ott tanul, visszamegy a falujába és mi történik? Egy amerikai fiú elvette őt, a saját testvére megöli. Elég ijesztő! Miért? Mert a kultúra, ami azt mondja, hogy idegent nem. Ő nem olyan, mint mi. Most sok mindent mondhatunk: nem olyan vallású, mint mi, nem az a kultúra, nem hisz Istenben, nem úgy hisz, nem abban hisz - és mi az indok erre? Hogy szégyent hozott a családra! S valakinek ki kell állni és elvenni a család szégyenét. Hogy veszem el a család szégyenét? (Feri gyilkos mozdulatokat tesz) Egészen ijesztő. Ez a, most így mondom egyszerűen, a keleti változat. Ha semmi más nincs, csak kifelé mit mondanak, szabályok, normák, törvények - embertelenség.

A nyugati forma, hogy valaki azt csinál, mait akar, s mi hagyjuk meghalni. Ez a nyugati tempó. A keleti - mi öljük meg; a nyugati - hagyjuk, hogy meghaljon. Énszerintem nem érdemes eldönteni, melyik a jobb! Mert mind a kettő a maga módján egészen embertelen. Az egyik, hogy fütyülök rá, hogy mi történik vele, felőlem ott hal meg, elvérzik, nyugodtan. Hát mi? Én vérem? Hát akkor meg... Most kisarkítottam ezt. Ilyennek látom sarkosan azt a világot, mikor semmi más nincs, csak a mi kultúránk, mi hagyományunk, mi normánk, mi előírásunk, mi szokásaink - s valaki ebbe beletenyerel... Mi meg hagyjuk, hogy meghaljon.

Igen ám, de nemcsak ez hangzik el, hogy nem ítéllek el, hanem megjelenik a lelkiismeretnek ez a belső világa. „Menj, de többet ne vétkezzél.” Tulajdonképpen ez a hang belülről is szólhatna. Ez egy sokkal belsőbb hang. Nem egyszerűen csak mit fognak szólni, meg kell felelni, ha nem csinálom úgy, szájára vesz a falu, ha nem csinálom úgy, kiközösítenek, félelem, bűntudat, szorongás, szégyen, aggodalom. Nem ez. Hanem, hogy belülről hallasz egy hangot, hogy csináld így. Azt ne tedd meg. Na, ez már sokkal személyesebb belső hang. Híííjjj, de nagy dolog! Valaki képes erre a személyes belső hangra figyelni akkor is, ha odakint egy másik hagyomány, kultúra dívik. (67:34)

Mondok nektek egy botrányosat. Lehet, hogy már mondtam, akkor nem botrányos, mert akkor már kétszer nem botránkozunk, akkor csak olyan uncsi... Ti mit szóltok ahhoz, hogy megint fölröppent a hír, hogy esetleg realitása lesz annak, hogy a pápa valamelyik kimagasló ortodox pátriárkával fog tudni találkozni, esetleg éppen Magyarországon, vagy Pannonhalmán, vagy... hallotok ilyen híreket, ugye? Hogy na, esetleg... Nem tudom, örültök ennek? Én egy kicsit se! Én egyáltalán nem örülök neki! Vártam, hogy rám néztek ilyen döbbent arccal - 11 évig hitegetett minket, volt az 13 is, és most tessék, ezt mondja! Hát ne is haragudjatok, én annak, hogy két magas nívójú keresztény ember egymással szóba áll - mit örüljek neki? Ezen mit ujjongjak? Szerintetek ez egy normális világban - értitek! Ahol valami istenélménye volt egy-két embernek - szerintetek ez médiahír, hogy két keresztény ember leült beszélgetni, és kedvesen beszélgetnek, képzeljétek! Ráadásul pap mind a kettő, így aztán értjük, mitől olyan nagy szám! Mi magunk között egész jól elvagyunk, a papok kicsit nehezebben, az elvárásoknak meg kell felelni, ott mindig van valaki följebb, és azt mondja, ejnye-bejnye! Az a szerencséjük, hogy fölöttük már nincsen senki, ügyesen össze tudják hozni, alulról szidják őket. Hát ha összejön ez a találkozás, ha nem tudom én ki elé, a moszkvai, konstantinápolyi, és akármilyen pátriárka és a pápa között, oda se fogok figyelni. Ez nagy fenyegetés, nem? Hát kit érdekel, hogy az a két ember, emberi, normális módon beszél majd egymással, és egyeztetik azt, hogy igen, érdemes egymással szót érteni. Éljen a kereszténység, értékek, dolgok... Erre kell ujjongani? Érdektelen az egész! Fú, mit fogok ezért kapni!

Értitek, amiről beszélek? Értjük bizony! Ezzel mit akartam itt mondani a magam tenyeres-talpas módján? Hogy olyan kultúrvakságban tudunk élni, hogy az egészen megrázó. És a kultúrvakságunk embertelenségekre vagy döbbenetes esztelenségekre, nem tudom én, mire tud minket vezetni - és nem tűnik föl. Hát az a megrázó, hogy föl se tűnik. Észre se vesszük! Hát ez a hagyományunk! A szokás, a kultúránk, hát mit tegyünk észre, természetesen így normális. Úgyhogy, ha ez a két nagyszerű személy találkozik, nekem ne is szóljatok róla.

Jól van. Nézem az időt. Hű, ennyi az idő? Hát még van egy szint! Akkor csak megnevezem, és akkor valahogy a következő alkalommal. (Milyen sztori? Nem, nincs semmi sztori. Ne már, éppen a spiritualitásról akarok beszélni, és ti kánonban mondjátok, hogy sztori?! Ki vagyok készülve!) Jól van, mondom a sztorit. Mert a protkóról jutott eszembe. Tényleg, ott kanyarodtam el. (71:46)

Szentmise végén elhangoznak a hirdetések. És már csak a, hogy is mondjam, az egyházunk színes kultúrája kedvéért is néhány hétig a következő hirdetést olvastuk föl: „Sok talált tárgy várja gazdáját: esernyők, sapkák, kalapok, protézis.” Elmondom a fantáziámat: valakinek a protézise nem volt igazán megfelelő, ezért áldozás előtt kivette, hogy ne legyen belőle baj. Elfelejtette visszatenni, így aztán a sekrestyében van egy protézis. Keresi a száját. És most lássatok csodát, hogy az illető mennyire előrelátó és bölcs, megfontolt személy? Mert ugyanis volt már olyan, a pap állt, mondta, amit mondania kell, ministráns kisfiú tartotta a tálcát, kinyitotta a száját, és... az áldoztatótálcán egy fogsor megjelent, összezavarva az óvatlan papot, aki erre nem képeztek ki.

Tudjátok, mi a megrendítő? Hogy inkább ezt akartátok hallani a spiritualitás helyett!
Lejegyezte: H. E.