Behódolás séma 3.

Behódolás-séma

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Remélem hamarosan találtok jó kis helyet magatoknak, ezen a csodás napon. Hát ez… Jajj… Milyen szép lesz ez, az előadás után, akkor lesz csak igazán szép! Oh, de jó!

Ismétlés

Nem teszem, amit szeretnék, mert akkor meg fogsz büntetni

Ott tartunk, hogy a behódolás nevű séma világával foglalkozunk, aminek tulajdonképpen egy lényegi elemét ragadtuk ki, mert valahogy azt láttuk, hogy ez talán éppenséggel egy olyan elem, ami a többi sémában nem jelenik meg, vagy legalábbis nem ennyire határozottan, tehát akkor itt most érdemes volna róla egy picit beszélni.  Ez pedig, hogy éppenséggel ebben a séma-tartományban élők azzal szembesülnek, jó esetben ezzel szembesülnek, hogy miközben van véleményük a dolgokról, még jobb esetben nem csak véleményük van a dolgokról, hanem valamiféle meggyőződésük, van valami belátásuk, elgondolásuk, valamiféle szilárdságuk azzal kapcsolatban, hogy mi a jó és mi a nem, hogy mit hogyan kellene tenni, és ezzel szemben hoznak döntéseket. Mégpedig azért hoznak, akár saját belátásaik, meggyőződésük, akár saját lelkiismeretük, saját legmélyebb vágyaik, legalapvetőbb szükségleteik, legtermészetesebb érzéseik, és azok kifejezésével szemben, mert túlságosan is a félelem, a szorongás a markában tartja őket; és a félelem mit fejez ki? Azt, hogy nem tehetem, még csak nem is az, hogy… nem csak nem tehetem azt, hogy kifejezzem egy érzésem, nemcsak, hogy az érzés nem jó, nem csak, hogy nem fejezhetem ki egy vágyam, nem csak hogy a vágy nem jó, nem csak hogy nem fejezhetem ki egy szükségletem, merthogy a szükséglet nem jó; a súlyossága a helyzetnek még nagyobb, mert azt mondja, hogy azért nem fejezhetem ki ezt mind – még ha esetleg azt is gondolnám, hogy jó – mert akkor meg fogsz büntetni. Mert akkor annak olyan súlyos következményei lesznek, amivel nem tudok és nem akarok élni. (02:35)

Ez a büntetés sokféle lehet, természetesen akár az attól való félelem, hogy majd megszakad a kapcsolatunk. Vagy akkor majd nem fogsz engem szeretni. Vagy akkor majd nem jutok hozzá azokhoz az értékekhez, kincsekhez, amik nélkül úgy gondolom, nem tudok élni. Tehát ennek a séma-világnak itt az egyik kulcsát igyekeztük megragadni, merthogy lesz még 2 olyan séma, ami bizonyos szempontból hasonlít ehhez, mondjuk, valaki, aki olyan értelemben önfeláldozó, hogy az túlzás. Ahogyan egy neves lelki mester mondta: „Az igazságért tudni kell meghalni!” De nem minden igazságért! Amikor valaki szívvel-lélekkel önfeláldozó, ő azt jónak tartja. A behódolás-sémánál azonban nem föltétlenül, sőt, nagyon gyakran nem tartom jónak, amit végül teszek. Hanem behódolok. Túlságosan is irányít a félelem. Az ellen élek, ami igazából fontos lenne neked. És akkor ennek a sémának úgy a hátterében ott látjuk: sem az érzések, sem a vágyak, sem a szükségletek, megfelelő módon nem élhetők meg, nem fejezhetők ki és a többi. Most nem akarom ragozni, hát itt voltatok múlt héten, meg azelőtt is, nem akarom ezt most végtelenségig ismételgetni; hogy természetes, hogy nem arról van szó, hogy most akkor ki nem mondottan, de azt üzenjük, hogy minden érzést éljünk ki, minden vágyunknak adjunk teret, minden szükségletünk… nincs is annál fontosabb, mint hogy ez a szükségletem, dehogy nincsen! Ugye, ez érthető? Hát má’ olyan régóta vagyunk együtt, hogy nem, mindent…(04:30)

1. szint: Ha csak a normák, törvények, szokások, illem vannak

Na, na! És ott tartottunk, emlékszem, hogy számunkra megütközést keltő módon [Egészségedre! Allergia? Nem.] Nem a spiritualitásról akartatok hallani, hanem egy story kellett nektek. Ez szívbe markoló! Mindegy, azért megbékéltem veletek, jól van, így is szeretlek titeket, ilyen gyarlón és esendően! Ilyen laposan… Most már elég régóta figyeljük egymást, hogy jószándékkal lehettek irántam, elég rendes emberek vagytok ahhoz, hogy ne értsétek félre, amit mondok. Na jó. De tudjátok-e, vissza tudjátok-e idézni, honnan ágaztunk-bogaztunk el? Onnan, hogy a Szentírásból hoztam egy számomra… öhm… nagyon markáns, hallatlanul szimbolikusan kifejező történetet. Éppen tegnap olvastuk. Jajj, de megörültem neki! Épp tegnap volt, ha valaki… Vagyis: házasságtörésen érnek egy asszonyt. „Az vesse rá a közet, követ… Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való.” Erre eloldalognak, és akkor Jézus: „Nem ítél el téged senki? – Nem. – Én sem ítéllek el. Menj, de ne vétkezzél.” Ez volt az utolsó 5-6 percben, és akkor úgy megneveztem, hogy Jézus válaszában milyen hihetetlen szépen, persze szimbolikusan összesűrítve ott van életünknek három dimenziója. És mind a három fontos, mind a háromnak van létjogosultsága. (06:30)

De talán – és ezt most így mondanám – a legfölszínesebb dimenzió mégiscsak az, ahol ítélkezünk egymás fölött. Ahol a normák, szabályok, törvények, szokások, hagyományok, ahol a… Persze van gyökere a mélyebb élethez, szó sincs, hogy ezt ne néznénk, megbecsülnénk, szó sincs róla. A probléma csak ott lehet, hogyha nincs más, csak ez! Ha például valaki számára a kereszténység semmi más, csak normák, szokások, hagyományok, törvények és a többi. Ha csak ez! Hát ha csak ez, akkor háhh, az, az nekem maga a rettenet. Akkor vala… valahogy, mikor ezzel találkozok, szinte még, nem is tudom. Zavarba jövök. Nagyon nehezen tudok akkor ehhez kapcsolódni, viszonyulni, ha valakinek csak ez. Tudjátok, mikor nem tudom, hmm, egy szentmise, hát ugye annál… fölkavaróbb, fölemelőbb dolgot nehéz elképzelni, hát valamit átélsz, odateszed, mondod, benne vagy, ihhmm, ihhm… (Valaki nagyot tüsszent – szerk.) Látjátok, EZ! Ez az én sorsom. Mer’ valami ilyesmi történik, csak másféleképpen gyógyul meg. Tényleg, hát igen, látnivaló, ez nem hangzott jól. Ez egy képzavar. Na. Szóval… (08:10)

Leveszem a ruhámat, jó, oh, hát ezt, ezt én jobban-szebben nem tudom. És akkor jön egy szikrázó szemű asszony, és azt mondja: „Miért nem mondta be pontosan a mise szándékát?!” Hmmmm. Gyorsan megnézem, hát de én bemondtam: elhunyt Lászlóért. Egy pillanatra még meg is vagyok zavarodva, most bemondtam? De hát világosan emlékszem, hogy bemondtam. „De én… én úgy emlékszem, bemondtam, hogy elhunyt Lászlóét mutatjuk be ezt a szentmisét. – Igen, de nem mondta be, hogy a halálának 8. évfordulóján!” Ehhez nekem nehéz viszonyulni… És nem állítom, hogy aki ezt fölháborodva mondja, a sekrestyében, egy szentmise után, ahol lehet, hogy még Krisztussal találkozott is az Eucharisztiában – még az is lehet – de ez a fölháborodásából egy szemernyit nem vett el, mikronnyit se, nanométernyit sem, egy kvarknyit se! – hogy ő ne kapcsolódna mélyen az Istenhez. (09:45)

Hát már hogyne! Hát ki vagyok én, hogy azt…azt megkérdőjelezzem? Csak elétek hoztam egy helyzetet, hogy amikor valami ilyesmivel találkozom, az… tulajdonképpen… elakad a szavam… Hogy most nem… nem mondtam…. A nyolcadikat nem mondtam. Bemutattuk a legszentebb áldozatot, ahogy csak tudtuk… A nyolcadikat azt tényleg nem mondtam… Ilyenkor kezdek magamban igazat adni azoknak, akik azt mondták, hogy rendes papokra van szükségünk… [Köszönöm… Nagy vagy!] Na… Itt arról szerettem volna beszélni – köszönöm, köszönöm! – hogy norma, hagyomány, szokás – úgy, ahogy az rendes, ahogy azt kell, ahogy az illik! Nahát, az illem, azzal is ki lehet engem kergetni a világból… Akkor, ha csak az van, ha nincs semmi más, csak az… A behódolás-sémánál a séma történetének, születésének, kialakulásának például az egyik oka! Hogy a szülők a saját gyerekeiknél, a saját gyerekeik alapvető, normális, természetes, egészséges, érthető vágyainál, érzéseinél, szükségleteinél fontosabbnak tartották az illemet. Hogy kifelé mi van, hogy van, mint van, azt fontosabbnak tartották. Ez tehát az első szint. De közben pedig hogyne volna fontos, hogy legyenek szokások, hagyományok, törvények, normák, jogszabályok! Hát kellenek, hát világos, hogy kellenek! Na de ha csak az van?! Ha semmi más nincs, csak az, akkor… Jó, hát… okoskodok… tudják, hogy ez jó. (11:50)

2. szint: Belülre kerül az eligazodási pont

Második szint: Jézusnak az a mondatrésze, hogy hát „De többet, ne…, ne…, ne…, ne csináld ezt!” Ne, kérlek, ezt többet ne! Azért tartom szépnek ezt a részt, mert ez elhangozhat kívülről – valaki szeret téged, és azt mondja hogy „Te, vigyázz már magadra, ne, ne tedd!” – mint egy ilyen baráti, szeretetteljes jótanács – „Ne, ne, ne!… ne! Hát vigyázz, belegondoltál?” De pontosan így hangozhat a lelkiismeret szava! Hogy belülről hallok egy hangot, hogy ne! ezt ne!, ne, ne, ne, ne, arra ne! Ne! Vagy akár nyilván, lehet ennek a fordítottja – csak a történetből ez most nem jön ki – hogy hallgat! Ezt a csudát! Ugye a lelkiismeret arról is szól, hogy „mit érdemes?”. Mekkora fordulat volt a II. Vatikáni Zsinat! 1962-65. A Katolikus Egyház megújulása. Így ni! Tényleg, hát a Zsinat… Én nem tudom, ti mit szoktatok este…néztek-e Szomszédokat, vagy nem tudom mit… számítógépeztek? Én nem egyszer – még lefekvés előtt – előveszem a zsinati dokumentumokat… Hát… Mindenki egy kicsit máshogy… Hogy lehet ilyen szép? Nagyon… én… énnekem a Zsinat az nagyon…! Jaaaj…! Ugye ott olvassuk, hogy az embör fia és lánya lelkiismerete alapján üdvözül! Hoppácska! Mondja az Egyház – most sarkítok – az Egyház Tanítóhivatala. Hű, micsoda gáláns gesztus! Normáknak, szokásoknak, törvényeknek, a szabályoknak az őre azt mondja: van nálunk valami fontosabb! Az, ami ott van benn, a te lelkiismereted. (13:55)

De most: hát itt mi a fordulat? Hogy kívülről – az eligazodási pont – bekerült! Ezt gyönyörűnek tartom. Ettől persze az életetek nehezebb lett, azt tudjátok? Mert ez azt jelenti, hogy nagyobb idebenn a felelősség! Hogy bár most nem kizárólag azon áll vagy bukik, mint engedelmeskedek -e vagy nem; szót fogadok -e vagy nem; normatisztelő vagyok -e vagy nem; megtartom-e a szokásokat, hagyományokat, vagy nem… Haha! Könnyű volt akkor! Csináld így, úgy csináltad és kész! Háhhhá! Már nem ezt a világot éljük! Idebent kell tusakodni, vívódni, küzdeni, hát sokkal nehezebb lett a helyzet! De ettől nem veszítette el a mindenféle küldő norma, szabály, szokás az érvényét! Nem vesztettük el, az érvényét, csak megnéztünk megmutattunk valami mást, valamit, ami itt belül van. És tudjátok, hogy mi lett ennek még a következménye? Ezt szinte sosem hangsúlyozzák, pedig ez nagyon fontos – és örülök, hogy te érdeklődve nézel rám! – úgy érzem… na…! He… Hogy akkor ez azt jelenti, hogy most nem aprólékosan, állandóan azt kell figyelni, hogy dogma, szabály, törvény, hogy előírás stimmel, etikett, böö-böö-böö! Hanem, hogy akkor van egy felelősségem, a saját lelkiismeretem nevelésében. Hát ugye, hogy az egész személyiségem – személyiségfejlődés – ugye, szépnek tartjuk? Hát a személyiségfejlődésnek akkor része a lelkiismeret fejlesztése! Hihi! Tehát, nem mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy igen, na akkor mostantól kezdve, minden…, a lelkiismeret számít csak! Áhhá! De akkor a lelkiismeretemben kellene hallanom, hogyha elég jó a fülem!, hogy gondozz engem, hogy törődj velem, hogy ne engedd, hogy… Hát a lelkiismeret fejlesztésére is meg vagyok hívva. Merthogy a lelkiismeret – ha azt mondjuk, hogy belül van a mérték – az… [ha] kívül van a mérték, akkor lehet kifele hadakozni: nem is úgy jó, más törvény kell, a szokás elavult, meg kell változtatni a jogszabályt… Mind igaz lehet. De ez belül is ugyanígy van, csak most magamban kell küzdeni. A nemjóját! Szerintem macerásabb most a helyzet… Ez volt az a szint, ahol azt mondja Jézus, hogy „Légyszi, ne! Ne, többet, ne!” Most van egy élettapasztalatod, hogy… valahogy meg is égetted magad, átélted ezt, hogy úgy a penge élén táncoltál. Hogyha nincsen, csak a norma meg a törvény, akkor ezek az emberek megöltek volna. Ehh! (16:55)

Spirituális dimenzió

Fölismerjük az esendőségünket.

S van a harmadik szint – na ezt nem kértétek múltkor – csak úgy jelezzem… A harmadik szint, ahogy Jézus azt mondja, hogy: Élj! Menj, de többet ne vétkezzél! Hogy: „Menj!” Én ott hallom ezt – nincs benne a szövegben, de ott lehet – mit jelent az, hogy „Menj!”? Hát nem azt, hogy „Kotródj! Kotródj, tűnj a szemem elől!”! Nem ez hangzik el… „Süllyedj el!” Nem! (…) Hanem, hogy: „Asszony! Menj! Menj, és éljél!” Ez van benne. „Menj és éljél!” De nem azért, hogy most becsukjuk a szemünket néhány percre és úgy teszünk, mintha nem lennének normák és törvények; becsukjuk a fülünket, és úgy teszünk, mintha nem volna lelkiismeret… Vagy egy másik embernek az óvó szava… Nem azért látjuk, amit látunk, hallunk, amit hallunk; de éppenséggel itt valahogy kapcsolódunk az Istenhez, aki azt mondja, hogy „Éljél!” Hogy kinek lesz jobb, ha meghalsz? Kinek? Hogy mekkora lehetőség, az, hogy történik benned és általad valami, valamilyen jónak a lehetősége. Hogy hogy? Nem egyszerűen csak egy problémáról van szó, amire majd adunk valami választ, hogy elítéljük vagy nem. Hanem miről van szó? Arról, hogy maga a probléma a megoldás részévé vált. Vagyis, hogy fölismerjük az esendőségünket, gyarlóságunkat, és egyszer csak már most – ez a nagy fordulat kétezer év óta! – hogy nemcsak a jóságunkon keresztül igyekszünk Istennel kapcsolatot találni, hanem rácsodálkozunk, hogy a gyöngeségünkön keresztül is tudunk Istenhez kapcsolódni. Ez egy fantasztikus dolog! Ha csak a jóságon keresztül tudnánk Istenhez kapcsolódni, akkor mindenkinek annyi… De hogy a probléma, maga a probléma, a gyengeség a megoldás részévé válik, ez azt jelenti, hogy amikor átélem: „Ó, ezt nem kellett volna!”, ebben a helyzetben is megtalálható Isten. Nem úgy, mint aki azt mondja: „Húú, majd elfelejtjük.” Nem így, nem cinkosként, meg nem úgy, hogy „Jól van, nem számít, más is csinált ilyet…” Nem így! Heeejjj… (19:35)

Hát ezt nevezem tulajdonképpen a spirituális szintnek vagy dimenziónak; vagy annak a dimenziónak, ahol a Szentlélek Isten valahogy – amennyire mi képesek vagyunk – közvetlenebbül képes minket megszólítani. Hogy: „Élj!” És tulajdonképpen mi is az irány? Az irány az, hogy megtapasztaljuk; illetve az Egyháznak az a kötelessége, hogy megtapasztalhatóvá tegye a Szentlélek működését. Ezért nekem legyen élményem arról hogy mit jelent, hogy egy emberen keresztül, emberen át, Isten azt mondja nekem, hogy: „Élj!”. (20:25)

„Azt akarom, hogy élj!”

Egy kedves ismerősöm meg akart keresztelkedni. És kérdeztem tőle – járt meg foglalkozott vele évekig és komolyan vette nagyon – s megkérdeztem tőle, hogy „Tulajdonképpen te miért szeretnél megkeresztelkedni?” Azt mondta: Szeretném, hallani, hogy valaki igent mond az életemre. Akarom hallani egy… egy szertartás keretében, hogy Isten azt mondja nekem, hogy: „Akarom, hogy élj!” Hogy: „Én akartam, hogy legyél!” hogy „Akartam, hogy te megszülessél!” Én ezt hallani akarom… Ha a keresztelésben lehet hallani, én azt akarom! De nagy dolog! (21:05)

Szóval: az lenne tulajdonképpen a menet, hogy alkalmat, lehetőséget próbálunk teremteni másoknak, bárkinek – tán még magunknak is! – hogy valami megtapasztalható legyen abból, ahogyan Isten ezt mondja: „Azt akarom, hogy élj!” És amikor ez tapasztalhatóvá válik, ebből egyszer csak – szinte megvilágosodás szerűen – mi fog következni? A lelkiismeret kitisztul, meghalljuk azok szavát – akik talán mindig is mondták, hogy hogy érdemes élni – egyszer csak ez elkezd nekünk fontossá lenni. És ezekből számunkra fognak szabályok, törvények, normák, előírások következni. És majd látjuk ezeknek az esendőségét és esetlegességét; és korhoz kötöttségét, és mégis be tudunk állni a sorba… és azt mondani: „Nyolcadik évforduló…” (22:10)

Ugye hogyha… ha… elnézést, hogy olyan, mint egy vallomásos beszéd – ilyen taszító témára… a behódolás-séma izgat titeket és erre kaptok egy ilyen… De hát valahogy a velejéről szeretnék beszélni… Csakhogy ezt így tudok…(22:40)

A szentírásban sosincs ilyen, hogy: „Tartsál bűnbánatot, és térjél meg!” Ilyet soha egyetlen egy helyen ilyet nem olvashatsz. Olyat igen, hogy térjél meg és tartsál bűnbánatot! Ez mit jelent? Hogy először éld át, hogy Isten azt mondja, hogy éljél, hogy akarom, hogy legyél, hogy fontos vagy nekem; ebből következik a második szintnek a személyes, élményszerű átélése, belsővé tétele, és a harmadik szintnek az elfogadása! Ezért, ha mi nagyon a fordított utat erőltetjük, az Egyház szereti azt erőltetni – ugye az Egyház mi vagyunk, tehát mi szeretjük ezt így erőltetni – mondom is az élményemet, hogy hétfőn ez volt az evangélium. És ahogy fölolvastuk: „Menj! De többet ne vétkezzél!” És elkezdtem azt, hogy testvérek, hát…

Egyszer csak bejött egy édesanya, s a gyerek, ahogy belépett, a templomba, hát úgy elkezdett ordítani, hogy a saját hangomat se hallottam. És tudjátok, hogy az emberek éppenséggel körülbelül olyan háromféle reakciót adtak erre. Mert volt, aki azt, hogy… Norma szintjén mi a reakció? „Takarodjál már innen ki! hogy jössz be így?! Üvölttetni a gyereket… [….] Tökmindegy! Ne csináld itt a rendbontást! A Szent Liturgiában vagy!” Hát, de ez a norma… „Vigyázzon már magára […] templomba’ van! Gyereket nevelje meg, utána jöjjön!” Lehetett is látni, hogy volt, akinek rögtön a… Én elítéllek-dimenzió jutott eszébe… Második: látszott, hogy ilyen belső tusakodásban van… „Ejnye-bejnye… A gyerek fontos, de azért hmmm, hááát… szóval…” Látszott, hogy az ember a lelkiismeretét úgy hallgatgatja, hogy most mi is van, próbál eligazodni… S akkor voltak lelkek, akik meghallották, a gyereksírást… úúúúú… megjelent az élet a templomban. Eddig mi voltunk… Isten itt van, az jó…, mi itt valahol lézengünk…, hát ez a gyerek ez él, az biztos. Na most. (25:15)

Amikor egy gyerek sír, Uáááá!, ez roppant idegesítő…. Az édesanyának föltétlenül el kell gondolkodnia, hogy meddig tartózkodik így a templomban… Na de attól még: De jó, hogy vannak! Ugye? És az a nehéz, hogyha a mi beszédünkben – és ez nemcsak a papok – hanem mi úgy általában – nem magunkról beszéltem, titeket néztelek a templomban – hát rajtatok láttam ezt… hogyha semmi más nem sugárzik belőlünk, csak „Mész innen ki, üvöltő gyerekkel!” Nemcsak hogy árad belőlünk, ez hírlik is rólunk, hogy mi effélék vagyunk… az összes szívem szőrös lesz rögtön… Jaj… Na most… (26:10)

Térdhajtás a templomban

Visszafelé tehát nagyon bajos az út… Tehát, hogy valakiket elkezdünk a normát, a szabályt… hogy amikor bejössz, térdet, hajtasz, hogy nem oda… Mért, hát bejön szegény oda, akkor nem lehet tudni, hogy hova köll térdet hajtani?! Elmondanám, hogy… Másodéves papnövendék voltam… Most csak… Ugye: nem biztos, hogy mindannyian voltatok tegnap misén… Most csak azért… Egy pici utalást teszek a térdhajtás kontextusára… Hogy: Térdet hajtani az Oltáriszentség felé szoktunk. De tényleg… Én nem mondom, hogy ezt mindenkinek kell tudni… Miért kéne ezt mindenkinek tudni…? Az Oltáriszentség az a kis kenyérke… Ezt se tudja mindenki, hogy mi az, hogy Oltáriszentség, hát…miért kéne tudni mindenkinek…? Az a kis kenyérke. Az bent van egy nagy dobozban… Hát de így van, nem? Afelé hajtunk térdet, mert az a meggyőződésünk, hogy Isten jelen van. Ezt fejezi ki az a piros lámpa. Ez kell a történet megértéséhez… Talpig reverendában, másodéves papnövendék vagyok, vasárnapi szentmise… Hahhh… Én a harmadik-negyedik mennyország között lebegtem… tényleg szoktam ilyet… Igen ám, de közben nekem dolgom volt, ezt úgy hívják, hogy ministrálni… Tehát egy ministráns voltam, s vége volt a szentmisének, s még annak a teljes világában voltam, és ugye, képzeljük el, hogy ott van az a bizonyos doboz az Oltáriszentséggel, piros lámpa, és mi távolodunk el tőle… És mi a szokás? Könnyű belátni, az egész asszisztencia lejön, megfordulunk, térdet hajtunk, s belépünk a sekrestyébe… Ugye én…nem tudom hány éves voltam, majdnem harminc… na azért nem!, és úgy adódott, hogy a szolgálat alapján én mentem elöl. Mentem elöl, mögöttem mindenki, pontosan tudtam, hogy mikor van a sor vége, tehát hol kell megállnom, az így rutinból ment, megálltam… Belerúgtam valakibe… Érzékeltem, mit nyomul rám ez a pap? Tartson már távolságot, nem látja, hogy hosszú a lábam? Emberek elkezdenek nevetni… Milyen népség ez, még nincs vége a liturgiának… A sekrestyében rájöttem: és assz’em, hogy rossz irányba vagyok… éppenséggel az ajtó felé voltam. (29:30)

Az örömhírnél egyeseknek fontosabb az egyház jó híre

Na és akkor…szóval: tehát, ha nincsen semmi más, minthogy, ne arrafelé! – ugye, innen jutott eszembe – arrafelé, egy térdre! koppanjon! állj föl! most a jobb kezed!… jobb kééééz! na jó… hát ebből nehéz ám azt látni, hogy Isten szeret engem… Nagyon sokáig kell ezt csinálni, hogy ez úgy valahogy odáig elérjen. Ezt most nem akarom ragozni, csak még egy… ez szívbe markoló… Hogy… még… Egy hírportálon olvastam, hogy az ENSZ egy bizottságát is fölkérték arra, hogy az Egyházban a pedofilügyek… hát, ha nem is vizsgálják ki, hanem vizsgálják azt ki, hogy az Egyház hogyan vizsgálta ki ezeket az ügyeket. És ez a bizottság a következő észrevételt tette: „Gyakran azt tapasztaltuk, hogy az illetékesek számára az Egyház jó híre fontosabb volt, mint az áldozatok érdeke, java, élete, igazsága, tisztessége, méltósága…” Na ez szívbe markoló…! Mert nemcsak az egyes emberrel történhet az meg, hogy norma-szabály-törvény, minden, jó hír, szokás, hogy néznek rám; megfelelek-e, és a többi; mert ha nem, baj lesz; akkor félek, hogy majd bünti, bünti lesz… Hanem ezt csoportosan, együtt is tudjuk csinálni. (31:25)

Például ezekben az ügyekben éppenséggel ennek a társas vonatkozása… nagyon fájdalmas módon jelenik meg. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az Örömhírnél egyeseknek sokkal fontosabb volt az Egyház jó híre. Na ez nagy baj… De nagyon-nagyon nagy! Mert nekünk nem a saját jó hírünket kell terjesztenünk – függetlenül attól, hogy a második-harmadik szinten mi van – hogy mi az igazság, hogy Isten mit vár tőlünk, vagy az hogy van… Hát – ilyen értelemben – kit érdekel a jó hírünk? Hát… Áhh! Tehát nemcsak az egyes ember életében láthatjuk az, hogy mi a következménye annak, ha csak norma van, törvény van, szokás van, illem van; és mi hogy fest, és mi hogy veszi ki magát, és hogy mi a hírünk és hogy néznek ránk; és mit beszélnek rólunk és mit gondolnak rólunk… Kit érdekel, hogyha csak ez van… Hát… Jó, erre is mondom, hogy kit érdekel… Múltkor a találkozóra mondtam, hogy kit érdekel… (32:55)

Tehát az egyes ember is, a csoport is, egy intézmény működésmódja is tükrözheti azt, hogy valami nagyon sajátos, nem is csak, hogy értékvesztés van; hanem: nem találjuk a forrást! Nincs… nincs élő kapcsolat a forrással. És akkor nem marad más, mint a norma, a szabály, törvény, így csináld-úgy csináld, Sári-Kati tudja, úgy csináld; ennyi, ennyi marad akkor belőle… És ha valaki számára ez az egész csak ennyi, akkor ezt fogja védelmezni! Hát, ha neki ennyi az egész, akkor „Nem derülhet ki! Hát miért, mit számít; jó, egy-két ember, meg szegény; de hát itt annál sokkal több veszik majd!” Ahha! Hát nincs egyetlen… Hát egyetlen ember élete többet ér az egész Egyház jó hírénél. Hát… Most, hogyha… ha nézzük ezt a három dimenziót, akkor az, hogy… ha csak a norma, a törvény, akkor azt mondjuk: „Minden a jó hírünk. Azt, azt mindent… beáldozunk mindent a jó hírért.” Ha picit lejjebb jutunk, ahol a lelkiismeret világa van, meg az emberi kapcsolatainknak ez a nagyon mélységes világa, ahol emberien tudunk egymás javára élni… az ugyanaz, ahol a lelkiismeret szól. Az egymás javára való kapcsolatokból származó értékek. Hogy ott nem a jó hírünkkel foglalkozunk, ott legalább az igazság érdekel. Ott legalább az foglalkoztat, hogy mi az igazság! Hogy mi helyes, és mi nem. Úgy valóban… hogy mi itt a nagyobb érték, akkor legalább ez foglalkoztat. De e mögött és ez alatt is van a forrás, ezt neveztem a spirituális, vagy a Szentlélek szintjének, és erre mondtam az: na itt van az Örömhír. (35:00)

Tehát: jó hír, az Igazság híre; mi az igaz, az igaz-e vagy nem; s a legmélyebb pedig az igazi örömhír. Megvan az Örömhír, áhh! Akkor annak kapcsán megértjük, hogy mi is az igazság. Hogy mit tegyünk az igazságért, az igazságot hogy érdemes képviselni. Hogy ettől a pillanattól kezdve tudjuk, hogy a cél soha nem szentesíti az eszközt. Nincs az a nemes cél, még az Egyház jó híre se, hogy az megengedtesse velünk azt, hogy egy embert eláruljunk, s ne álljunk ki mellette. Hát de nincs, nincs az a nem tudom mi… Egyszerűen nincs. És ebből jó esetben következik az, hogy egyébként pedig tudjuk, hogy van jelentősége annak, hogy milyen a hírünk. Van… Ez is az életnek egy realitása. „Csak azért” nem fogjuk mocskolni, meg csak azért nem vesszük ajkunkra… Van annak is jelentősége, csak nem annyi, mint ennek meg ennek. Lelkiismeret, az emberi kapcsolatainkkal, egymásért való világunk, és a spirituális dimenziónk. (36:20)

Személyes, eredeti tapasztalat segíti a spiritualitást

Ennél a sémánál, hogy „behódolás-séma”, nem véletlen, hogy erről akartam beszélni! Hogy tulajdonképpen mi az, ami a leginkább segítené, hogy kigyógyuljunk ebből a sémából? Hát ha valami nagyon tud segíteni, akkor egy mélységesen eredeti módon, személyes tapasztalat révén megélt spiritualitás tud segíteni, az biztos. Mert hogy valaki egyszer csak megéli azt, hogy „Mit számít, hogy ezt fogják rólam mondani?”; „Kit érdekel ez ahhoz képest, hogy most tudom, hogy mit kell csinálnom?”. Vagy hogy: „Ha mindenki is elhagy, Isten biztos nem hagy el.”. De Jézusnak a tusakodása: „Ti is elmentek?” Most mindenki itt le fog lépni, azért mert jön a nehéz? Ha mindenki el is megy, biztos nem leszek egyedül, mert Isten velem van! És ez segít nekem ahhoz, hogy ne csak törvény-szabály-norma, ne csak mi-az-igazság…? Ha „mi-az-igazságunk” volna… Hát, Uram, küldd azokat az angyalokat…! Mutassák meg, mi az igazság… Ki a jó meg ki a rossz! Ezt el akartam mondani… (37:45)

Jaaj… Úgy szeretnék egy olyan Egyházat, ami nem a normákról szól! Nagyon…jaaaj… De kellenek normák, csak ne szóljon arról. Néha mondjuk meg, hogy mi a norma, nem tudom, hát valami kell… Ez olyan, hirtelen eszembe jutott, egy piros lámpa van ott benn, ez olyan… Közlekedsz, és te kizárólag azért állsz meg a piros lámpánál, mert a lámpa piros. És soha egyszer nem jutsz el oda, hogy azért, mert például azért, mert ott jön egy gyalogos. Téged nem érdekel, ha piros: megállsz; gyalogos, meg élet, piros: megállok. Pirosba bemegy egy gyalogos – neki pirosba – nyomod. „Hát zöld volt! Én helyesen járok el. Zöld volt; ugorjon! Hát tanulja meg, hogy mi a norma! Majd én fogok fékezni? Zöld előtt? Jön a rendőr: zöld volt. És akkor lehet itten egy kicsit: „De abban a zöldben uram, hát ott állt egy ember. – Zöld volt!” Na jó… Na most… Azért nyúlok a papírhoz, mert elkapott a hév – nem az! – nem a zöld, hanem a lila… na jó… (39:35)

A Tízparancsolat kijelentései

Arra gondoltam, hogy mi lenne tulajdonképpen, amolyan néhány gondolatot szeretnék csak, a Tízparancsolat egy-egy kijelentéséhez fűzni. Hogy – szó sincs róla, hogy azért mert azt át akarjuk most itt írni – variálni, nyomorgatni, hogy az úgy nem elég jó, dehogy! Nem akarjuk modernizálni, nem, semmi ilyesmit nem akarunk. Csak egy picit ötletelni azon, hogy ha mögé nézünk és keressük a forrást, hogy akkor milyen kijelentések juthatnak akár eszünkbe. Ezért szeretném… Erről egy picit… biztos tök unalmas lesz… (40:25)

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

Így szól az első: Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Mária Rádió kedves hallgatói… Most ha próbálunk egy picit a mélységbe evezni, akkor ilyenek jutnak eszembe, hogy: Isten életének a részeként élj! Élj úgy, mint aki Isten életének a része! Most talán még egy szentírási történetet nem mondok el… Elég lesz, ha Mária és Márta történetét idehozom… Nem hozom ide… csak a lényegét… Hogy a legtöbb istenes ember nagyon énközpontúan istenes. Ez egy nehéz ügy akkor, mert akkor a következő történik. Azt mondom, hogy Isten az életem része. Én most azért imádkozom… hát konkrétan szerintem ezért imádkozhatunk, mert az egy rendes dolog – most én azért imádkozom mondjuk, hogy mindenképpen legyen párom. Hát már harminc fölött vagyok, nem lehet cicózni ezzel! Te vagy az élet Ura, mondtad, hogy szaporodjatok, sokasodjatok, hagyd el apád-anyád valakiért… hát én már úgy elhagynám, csak… csak úgy, úgy hozomra? Nagyon-nagyon imádkozol, és mondod: Uram, hát ennél jobbat el se tudok képzelni, ez az élet rendje, te bíztattál erre, szeretnék babát, életemet odaadom, gyönyörű szép lesz… Két hét és [fütty]… Még az élet mindig olyan, mit volt. S akkor elkezdünk elbizonytalanodni, dühösek leszünk, azt persze szégyelljük, mert azt nem lehet, akkor csak úgy méltatlankodunk, csak úgy panaszkodgatgatunk… A haragunkat úgy fejezzük ki, hogy „megrendült a bizalmam…” Dehogyis! Dühös vagy, csak azt nem illik… Nem illik azt mondani Istennek, hogy dühös vagyok Rád! Ezért: „Megrendült Uram a bizalmam… Úgy elgyöngültem az utóbbi időben…” Vagy: „Uram, talán nem hallasz?”… Ő meg már: „Mondd már, hogy olyan dühös vagy rám..!. Hát tudom, hogy dühös vagy rám! Halihó!” (43:20)

Volt egy lelkivezető – jó lelkivezető volt – volt egy lelki vezetettje – ő is jó volt – ez ment tizenvalahány évig. Serdülőkorában lett a lelkivezetője annak a fiatalembernek, tíz évet ment ez így, tehát volt egy jó lelkivezető, meg volt egy jó valaki, akit vezetett… meg egy jó autóval mentek… Mennek a jó autóban, s a lelkivezető, összes lelkivezetői tekintélyével, életszentségével, provokálta ezt a srácot, aki volt akkor huszonhét éves, már elvégezte a főiskolát, assz’ondja: „Mit ülsz már ilyen bambán itt?! Nem tudsz valamit mondani?” Provokálta… S képzeljétek, mennek, mennek, nem tudom én, meddig – mert az nem volt tudatos, ahogy ugye így nekiindultak – egyszer csak [tüsszentés] – hát most már gondold meg…! Szóval, egyszer csak ez a huszonhét éves srác azt mondja a lelkiatyjának: „Józsi atya, hát ne piszkáljon már!” Satufék – de komolyan, ahogy mondom – satufék, bebólintanak, lemegy, könny szökik a lelkiatya szemébe, azt mondja: „Ide figyelj! Tíz éve várom ezt a pillanatot! Hogy ne tisztelj már annyira! Hogy egyszer legyél rám dühös, tíz éve ezért imádkozom! Hogy abból az eszetlen nagy engedelmességedből már valami emberi gesztust mutassál. Végre megérkeztél hozzám. Hát új kapcsolat kezdődik köztünk.” Nem merte kifejezni a haragját a lelkivezetője felé. A lelkivezető azt mondta: addig provokálom, míg el nem szakad a cérna. Hát így fog meghalni! Hát ha valaki egy nyomorult ember felé nem tudja kifejezni a haragját, akkor Istennel hogy lesz majd? „Uram, rád sose lennék dühös… nem tudom… gyomorfekélyem van…” Két év múlva: „Uram, magas a vérnyomásom… Béke, Uram! Kín vala…” Hát… mondd már, hogy haragszol! Tiszteld meg őt azzal, hogy azt mondod: ez van! (46:35)

Honnan kanyarodtam el? Ja tudom…tessék? Első parancsolat…hú de messze szaladtam… ennyit nem tudok lépni egyszerre… De még a Mária-Márta történeténél vagyok, amit nem mondtam el… Állítólag ez így jó pedagógiailag… Mikor van sok gondunk az istenkapcsolattal? Hogyha úgy élem meg a Vele való viszonyom, hogy Ő az életem része… Most ha Ő az én életem része, s én jó dolgokat teszek, igaz dolgokat, imádkozom szép dolgokért, és nem úgy lesz, akkor egyszer csak jön az értetlenség, csalódottság, kiábrándultság. „Szeretlek, akkor miért hívsz, akkor nem hallasz meg? Vagy most mi bűnt követtem el? Mi nem tetszik? Most akkor nem vagy szerető Isten? Nem vagy egy rendes Isten?” Ez a szerető Isten is… (47:30)

Temették az öreg papot. Azt mondja, pátosszal azt mondja: „Búcsúznak tőle a tanítványai, növendékek, az egyházközség minden tagja, és a szeretői…” Próbálta személyesre fonni így a gyászbeszéd fonalát… persze azt akarta mondani, hogy mindenki, aki szerette őt… Hosszú úgy is a szertartás, hát összeszedem… Szóval…(48:25)

Mindaddig, ameddig nagyon én-központúan éljük meg az istenkapcsolatot, addig az Isten a mi életünk része, és addig állandóan rengeteg problémánk lesz vele. Előbb-utóbb nem fogjuk érteni, hogy mit miért nem csinál már megint. Egyszerűen nem fogjuk érteni, ki dühös… Ő nem dühös, csak már most nem imádkozik… Én nem vagyok dühös, csak… olyan tíz éve… Dühös? Nem… Láthatjátok… Nem iszom, nem vagyok dühös… Bármikor leteszem a poharat… Csak most nem… Ez a mondat, amit itt… Tízparancsolat és ez az első… tíz alpont… tehát bajok lesznek. Nem, majd mindjárt belehúzok…(49:30)

Ha történik bennem egy fordulat, hogy én vagyok Isten életének a része… A régi okosak, akik nagyon logikusan szerettek gondolkodni – ma ez nem érdekes, ma az az érdekes, hogy mi a véleményünk – a régiek még próbáltak normálisan gondolkodni, és akkor azt mondták: Isten a nagy, én vagyok a kicsi. Föltételezhetően az a logikus, hogy én vagyok Isten életének a része, mert Ő a nagy, én meg a kicsi. Ennyi. Ha én vagyok Isten életének a része, akkor egy más viszony alakul ki köztünk. Akkor nem én trónolok békaként, hogy: Uram, na most mi van? Hát már… minden nap [a] rózsafüzért elmondtam! Most mi, mi kell még? Hanem, megváltozik valami alapvető. Azt mondja… Fölszólító módban írtam, mert hát ő mégiscsak… Isten életének a részeként él. (50:40)

Éld meg teremtményi voltodat; kapcsolatodat az élet forrásával!

Addig menj, míg azt a forrást meg nem találod! Vagy legalább tudd, hogy az még nem a forrás… Bepalackozta neked valaki: azt iszod! Nem rossz, nem rossz, de… csak egy palackos! Hát… nem más az? Voltatok már kirándulni? Menjetek el, menjetek! Már levizsgáztatok, már megházasodtatok, menjetek kirándulni! Menjetek, és ott van a forrás, és a forrás… Nem az, hogy „Mennyi lesz a víz? – Százhuszonnégy forint! – Bubisat kér? Savasat? – Nem, a forrás… a forrásból szeretnék inni.” Tenyeremem kirakod, érted…? Így… S érzem, ahogyan a fogamat egy picit így összerántja. Ez! Nem ihatunk állandóan palackos vizet! Hát milyen élet ez…? Nem? Most ebbe belefoghatunk… Most már eszembe jut… (52:00)

Amibe belerendülök már tizenvalahány éve, hogy ma egy olyan kultúrában élünk, hogy le tudunk élni úgy egy életet, hogy egyetlen éjszakát sem töltünk a természetben. Nem kell. Nem töltünk… Ott a természet és te, és ott egy éjszakát, és akkor fölkel a Nap… Ilyet te nem… A legextrémebb, amikor már durván kimész, a kemping. Nagy kaland… Ott meg lehet élni a természet varázsát… Úgy fog… De egyedül! Nem az, hogy rögtön hívod a barátnődet, hőőőőj…! Hanem te, fogsz egy sátrat, nyáron sátor se kell, kimész, és megéled, hogy te vagy a kis Brünhilda, és pici, Isten ege alatt… És most sötét van… Ez itt az erdő… Úgy hívják: természet… Ez most egy erdő… S utána leélünk úgy egy életet, [hogy] egyetlen egy napot, reggeltől reggelig nem töltünk kinn a természetben! Légysziii! Közeledik a nyár… Leélünk úgy egy életet, hogy nem ittunk forrásból vizet. Nézed a palackot: 1900 méterről felhozva! […] Ezerkilencszáz, azt kérdezed, miért nem kétezer-tizennégy? Szóval: forrás. Nagyon szép, hogy az Egyház bepalackozza nekünk a kegyelmet. Nagyon szép! Mit fogok én ezért kapni… Nincs annyi fejem… Következő.(54:15)

Tiszteld az élet rendjét és hierarchiáját!

Ugye az életnek egyrészt van egy rendje is. Fölszabadító kapcsolódni az élet rendjéhez. Erről hosszan beszéltünk és ezt most nem akarom ragozni… Hogy valaki… Valaki, aki… Most képzeljük el, hogy te egy jó kisfiú vagy. Nem lázadtál. Negyven évesen olyan kitörhetnéked van. Ez teljesen természetes. Kimaradt a személyiségfejlődés megfelelő idejében valami, amit ott lett volna érdemes megélni. Az ott puff, most fölrobbant… Ez nem egy egyéni sorscsapás, nem egy szerencsétlenség, nem egy kiszúrás veled. Ez a természet rendje. Most éled meg. Ez lehet persze fárasztó, meg nehéz, ezzel valamit kell csinálni, de attól még az egyszerűen csak a természet rendje. Hogyha valaki csak negyven évesen tud szülni, neki nehezebb lesz. Ez nem azért van, mert Isten nem szereti. Ez a természet rendje. Hogyha egy gyerekkel nem beszélünk az első néhány életévben, nem tanul meg soha beszélni. Ez a természet rendje. Hogy a természetnek meg az életnek van valami rendje, és aki ehhez nem, sehogy sem akar igazodni, olyan boldogtalan lesz, és mindent valamiféle egyéni sorscsapásként kénytelen megélni; a legapróbb dolgokat. Mert mi fog eszébe jutni? Ha nem vagyunk része a természetnek, az életnek, akkor az van bennünk, hogy akármi is ér engem, még ha történik is mással ilyen: „Most ez miért nem a szomszéddal lesz?! Milyen alapon lesz pont velem, és nem a szomszéddal?! Miért nekem fáj a fogam?!” Most itt van hétmilliárd ember, kinek fáj a foga, tegye föl a kezét! Pár ember fölteszi… hát akkor látni valóan, hogy nagyobb jogom lenne, hogy ne fájjon! (57:00)

Ma emberek úgy halnak meg, hogy az utolsó néhány gondolatuk, hogy: „Hát ne már, hogy most én! Most milyen alapon én?!” Szóval, hogy valahogy az élet [___] a tapasztalat! Nagyon fölszabadító kapcsolódni az élet rendjéhez! Egyszerűen csak azt mondom, hogy na ez itt semmi más, mint a természet szava, vagy erénye, ez ennyi. Utána én azzal teszek valamit, mert közben kultúrlény is vagyok, nemcsak a természet gyermeke vagyok, hanem kultúrlény is. Azért nem vagyok kiszolgáltatva a természetnek mindenestül, mert az emberi természetnek a kultúra is része. Nagyon sok mindenre csak rácsodálkozom, azt mondom: szabad, hogy legyen. Semmi kiszúrást nem ad. Most én következem. És ugye ez az, amit ma nagyon nem szeretünk, hogy az életnek van egy hierarchikus rendje is. Van demokratikus, meg hierarchikus rendje is. (58:20)

Például, hogy – legprimitívebb példa – nem áll szabadságunkban dönteni arról, hogy ki apánk és anyánk. Ki kapott szavazati jogot ehhez? Olyat tehetek, hogy nem állok szóba apámmal. Olyat tehetek, hogy megsértődtem anyámra. Olyat tehetek, hogy azt mondom: apám szeretem, anyám nem. Ezekben mind szabadok vagyunk. De hogy ki apukánk és anyukánk, nem osztott az élet lapot. Azt jelenti, hogy az életnek van egy hierarchikus rendje. Ők például előbb voltak, mint mi; ha ők nincsenek, én se vagyok. Az élet rajtuk keresztül érkezett. Ezen nincs mit… Aki ehhez a rendhez nem tud valami viszonyt fölvenni… nehéz úgy élni. Na jó… Következő.

Találd meg a helyedet a világban!

Hát szép dolog ez…! Megtalálni a helyeinket… Most már nem mondom az ősi történeteimet… Csak… (59:40)

Feltétel nélkül mondj igent az életre!

Ez nekem csak úgy…

Erősítsd meg Istenhez tartozásod, hogy szabadon élhess!

Erről beszéltem háromnegyed órája… Hogyha megerősítem az élet forrásával való viszonyom, akkor szabad lehetek arra, hogy azt mondjam: „Tudod mit? Nem félek tőled többet! Ha nem szeretsz, nem szeretsz. Akkor ez így lesz. Akkor nem fogsz engem szeretni. Most az alapján fogok élni, ahogy azt helyesnek tartom. És ha te mindenféle rosszat fogsz rám mondani, akkor te rosszakat mondasz rám. Ennyi fog történni. És én tovább fogok élni.” Ez… Ha van valami, ami igazán meg tud minket erősíteni, akkor az az, hogy van kapcsolatunk az élet forrásával. Amikor azt hallod: „Nem kapsz tőlem vizet.”… Nem baj: iszok a tenyeremből forrásvizet. Ez az! (61:00)

Mondjam-e vagy ne…? Igen, mert… csak szoktam mondogatni… s olyan zavarba ejtő… Egyesek most vannak itt először… mások meg már régóta… Hogy: tudjátok-e, hogy… Szüleim elváltak… Hát ezt tudjátok. De annyira, hogy nem akartak egymással találkozni. Jött a papszentelésem. Anyukám: „Apád ott lesz?” Apám: „Anyád ott lesz?” Nem t’om, ezt mikor, mostanában mondtam ezt nektek… nem elevenítettem föl mostanában…? Na… Elérkezett életem első szentmiséjének áldott pillanata. Az nagy dolog! Első szentmise… Anyám azt mondta: „Apád ott lesz?” Apám azt mondta: „Anyád ott lesz?” Hát, ezt a lemezt fölrakták, ezt úgy látszik… 20 évig. Lehet nyár… Mondom anyukámnak: „Apa is szeretne eljönni. – Akkor nem jövök!” Apukámnak: „Anyám is szeretne eljönni. – Akkor én nem leszek ott! De azért téged szeretlek, de nem megyek el.” Csináltam két elsőmisét… Mit lehet mit tenni…? Ha az embernek ilyen fafejű szülei vannak, kénytelen vagyok átváltoztatni itt a… Na, jól van… Két elsőmise… Egyik elsőmise, majd egy hét múlva a másik elsőmise… Tényleg, úgy volt, elsőmise, apámmal, elsőmise anyámmal… Volt benne logika… Csakhogy… Első mise, jött apukám, megáldottam őt, szép szülői áldás, jött anyukám, megáldottam őt… egy hét múlva. „Apád előbb volt?!” De… nem ezzel van vége… Mert ugye, ahogy menedzseltem ezt a nehéz élethelyzetet, hogy kell két elsőmisét tartani…

Este hazamentem, második elsőmiséről, és valahogy… nem egy ilyen boldog hálaadás fakadt föl belőlem, hogy: „Na! Jól, jól van, szép az élet!” Hanem elkezdtem szomorkodni. Ilyen… hát ez nem igaz… Eszembe jutottak a papnövendék társaim, hogy mindenkinek ott egyszerre ott voltak a szülei… Értitek? Kezdtem az énközpontúságba becsavarodni… És akkor valami elkezdett még jobban fájni… Én gürizek azért, hogy megáldhassam a szüleim… Hogy én ezen izélek, hogy… Hogy hogy lehetne, és hogy a szüleim meg nem áldanak meg engem. Hogy nem kaptam tőlük áldást. Nem akarták, hogy pap legyek. De én akkor, mint egy ilyen hülyegyerek: gyere anyu, anyuu, apuciii… Az egésznek a terhét úgy magamra vettem. Akkor hirtelen jött egy gondolatom: Na, hát, ha a szüleim nem is áldanak meg, Isten biztos megáldott, mert föl vagyok szentelve. Az már akkor biztos. Rá volt írva a palackra: Papszentelési víz… Megittam, s akkor hirtelen rájöttem, hogy hát hiszen Isten előbb volt, mint a szüleim! Hát, ha Isten előbb volt, mint a szüleim, akkor most a forrásból fogok táplálkozni! Marhára fáj, hogy a szüleim nem áldanak meg. Hülyeségnek tartom, hogy egy gyerek áldja meg az apját-anyját. Micsoda hülyeség! Így fordult az élet… Én meg akkor forrásvizet iszom… Kihúztam magam: „Tényleg, hirtelen… Micsoda egy rendkívüli helyzetben vagyok én!” Ez jutott eszembe… Ezt neveztem úgy, egy órával ezelőtt, hogy a probléma a megoldás része. „Másik anya…, másik apa…, majd minden megváltozik… Összes anyukám megtér, összes apukám megváltozik…” Nem, a probléma a megoldás része lesz. Akkor, ha eljutok valahogy a forrásig. Na jó… Ezt nem mondtam el két hete…? Nagyon röviden… Nézem az időt. Következő. (66:20)

Fejezd ki kapcsolatodat az élet eredetével!

Ne csak igyál… Egy képet tudj róla venni, hogy iszom… iszol… utána… Iszunk, kicsit úgy… mmm, öt fokos!, nem bírod inni, s utána úgy körbenézel s azt mondod: „Iszonyú jó, gyertek! Ez a víz…!” Hát… fejezd ki a viszonyod az élet eredetével. Ne csak igyál, mondd meg a többieknek, hogy „Tök jó! Itt a víz! Nagyon finom! Nincs benne fonalféreg! Nincs! Lehet inni!” Ez volt az első… Ehhez van egy utolsó mondat…(67:25)

Istennel való kapcsolatod révén bontakozd ki az életed!

Istennel való kapcsolatod révén bontakoztasd ki az életed. Na lássuk. Belekezdek a másodikba… Mert akkor van esély rá, hogy a következő alkalommal végzünk… Keresem…(67:50)

2. Az Úr nevét hiába ne vedd!

Tiszteld az élet titkát!

Ugye ez… nagyjából a második szinten vagyunk… [____] Azt mondja… Tiszteld az életet! Van, van, van itt valami, amiról nem beszélek úgy… Tiszteld az életet! Az életet ki kell ismerni… Néha repül a cipő… Ne járj össze mindent sáros lábbal! Nézz egy picit körbe, hogy takarítottak-e ott mostanában… Ha igen, akkor vedd le a cipőt! Nézz körbe, alszik-e ott valaki: akkor ne legyél olyan hangos! Tehát: Tiszteld az élet titkát! Következő. Még ide… Látom, hogy jöttök, igen…

Ismerd el minden létező értékét, és azt becsüld meg!

Ismerd el minden létező értékét, és becsüld meg! Ez egy nagyon… A teológia gyönyörűszép dolgot mond, azt mondja: Minden ember a létezése okán értékes. A létezés okán. Morálisan lehet, hogy rossz, morálisan lehet, hogy rosszat tett; [de] létezése okán értékes. Mert Isten teremtménye, mert a Fia meghalt érte, mert a Szentlélek temploma. Mert örök életre van szánva. Tehát nem tudunk nem értékesek lenni! Egyszerűen nem tudunk nem értékesek lenni! Olyat tudunk, hogy nem ez alapján az értékességünk alapján élünk. Ezt úgy szoktam mondani, hogy ezért az ember legföljebb meghasonlik magával. Nem tudunk értéktelenné válni. Ez lehetetlen nekünk; mert a létezésünk okán van valamilyen értékességünk; legföljebb szembe megyünk ezzel és ezért meghasonlunk magunkkal, és ebbe tönkremegyünk. Azért megyünk tönkre, mert az értékességünket nem tudjuk megmásítani. Van egy értékesség, s ezzel szembe megyünk és…  emiatt megy valami bennünk tönkre. Ilyen értelemben, létezésünk szempontjából a rosszat nem tudjuk magunkra venni. Ezt gyönyörűnek tartom. Ha valahogy nincsen egy spirituális dimenziónk, ezt nagyon nehéz megindokolni. Nagyon nehéz azt mondani, hogy az emberi jogok nyilatkozata, polgári jogok nyilatkozata, akármilyen jogok nyilatkozata, és azt mondjuk, hogy „Minden ember érték a létezése okán.” Föl lehet tenni a kérdést: Miért? Ki döntött így? Ha van spirituális dimenzió, azt mondjuk: na hát ez az, amiben nem osztottak nekünk lapot. Nem döntheted el, hogy a másik ember értékes-e vagy nem; mert ez – hihi! – ha valaki megfogant, van, akkor ő már érték. Létezése okán. Ezért te erről már döntést nem hozhatsz. Hogy értékes-e vagy nem. Azt nem döntheted el, hogy értékes-e vagy nem, mert az. Ezt nagyon szépnek tartom. (71:45)

Záró mondat… A tékozló fiú története pontosan erről szól. Hogy megy a srác haza… Assz’ongya: Hát, hazamegyek apámhoz, elmondom neki: Apám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak a béreseid közé fogadj be! Legalább lesz egy kis moslék… Apám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak a béreseid közé… Apa azt mondja: Na, vágjátok le a hízlalt borjút; a gyűrű, a palást, a cucc, a kaja… Miért? Mert az apa azt fejezi ki a fia felé, hogy: Fiam! Ha te tönkreteszed magad, akkor is a fiam vagy! Ugyanis nekem se osztottak lapot, hogy te a fiam vagy-e, vagy nem… És én nem hasonlok meg magammal, és én következetesen mindig is tudom, hogy te a fiam vagy. Akkor is, ha te nem tudod, hogy én az apukád vagyok! Ez egy tény, mindig is a fiamnak látlak. Ezért a létezés rendjét ebben nem tudjuk megváltoztatni. Te a fiam vagy, csinálhattál akármit, akkor is az maradsz. És hagyd ezt a béresezést! Nem tudsz az lenni, mert a fiam vagy. Azt hiszem, hogy be kell fejeznem… Ez, a mai nap ennyi… (73:30)

Lejegyezte: vinkozoli