Behódolás séma 5.

Milyen sok minden tud történni egy hét alatt – most a Húsvétra gondolok, – minden szépségével, mindennel együtt. Mindenesetre még azzal kapcsolatban beszélgetünk, hogy mi lehet a morális intelligenciánk alapja, mi az, amiből az erkölcsiségünk táplálkozik, és forrásozik? Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, mégpedig a ”behódolás séma” világával kapcsolatban, azzal összefüggésben. Mert mi az, ami nekünk tartást tud adni ahhoz, hogy képesek legyünk ne üvölteni a farkasokkal, és akár egyszál magunkban kiállni valamivel, vagy valakikkel szemben akár – nem elsősorban a „szemben”-en van itt a hangsúly, hanem a saját meggyőződésen – hogy ki tudjak állni a saját meggyőződésemért akkor is, ha mindenki másnak más a meggyőződése, mi ad ehhez erőt? Ez kifelé úgy tűnhet, hogy norma szegés a norma dimenziójában, az erkölcsiség dimenziójában úgy tűnhet, mint valami hősiesség, vagy  valami méltóságteljes kiállás, a spiritualitás dimenziójában pedig tulajdonképpen arról van szó, hogy valaki képes a belső természetének a forrásához hozzáférni és abból képes élni és valamit kifejezni.

Ezt a három dimenziót nagyon használjuk: elvárások, normák, törvények, szabályok, illem, szokások. Másik dimenzió: lelkiismeret, erkölcsiség, de mindezt, ami megalapozza az a spiritualitásnak, esetleg  – ha ez nektek tetszik – a Szentléleknek a szintje vagy a minősége. És amikor a forráshoz hozzá tudunk férni, az sosem hatálytalanítja a morális dimenziót, nem hatálytalanítja a normák, törvények, szokások, szabályok világát, hanem az abból következik, de mert minél messzebb van valami a forrástól, annál koszosabb lehet. Mire te ma azt megiszod, oh… nyomokban tartalmaz forrásvizet. J Mert úgy egyébként… hogy mit iszok meg ezzel… éppenséggel ezért a szokásaink, hagyományaink, törvényeink, de még az erkölcsi magatartásunk is néha egészen úgy tűnik, hogy messze van az azt megalapozó forrástól.

Ezt a három dimenziót érdemes tehát megkülönböztetnünk egymástól, és akkor tulajdonképpen a középső dimenziót vettük sorvezetőnek, mert abból tudunk utalgatni a forrásra, és följebb tudunk menni a normáknak, szokásoknak a jó értelembe vett kritikájához is. És a „Ne paráználkodj”-nál tartottunk, már egy hete ennél tartunk J, hát látszik azért, hogy ez komoly dolog, nem tudom bírtátok? Mert ezt csak elmondtam, és ez nem tudom elég volt nektek? Jaj, igen… számtalan történet jutott eszembe J. Kedves ismerőseim sok évvel ezelőtt – ez azért felejthetetlen – azt mondják: Feri, te néha úgy, olyan, tehát amikor beszélsz, akkor úgy tudsz lelkesülni dolgokért, csak akarunk neked szólni, hogy a menyasszony áldott állapotban van, J tehát valami ezzel ellentétes dologért ne lelkesedj annyira. Hehehehe. Hát, ha valaki áldott állapotban van, és igent mond erre az áldásra, ennek nem tudok nem örülni.  Ez az ontológiai szint, J ugye, ez a spiritualitás szintje, kétség kívül, a Szentlélek szintje. Hát az első – remélem természetes – reakcióm az, hogy fölcsillan a szemem: Háh… csak nem egy baba?  J Hát hogyne tudnék ennek örülni? Ez persze nem hatálytalanítja a morális és egyéb dimenziókat J, de mint ahogy volt ez – ugye példa nélkül annyira egyetértettünk vele, öt perccel ez előtt – J és akkor, na… ez jut eszembe, hogy bizonyos dolgokért nem lelkesedek ott olyan látványosan, mert könnyen gyöpöt lehet rúgni. J Ugye? Szégyenbe borul az egész násznép ott, hamar. J Ez nem azt jelenti, hogy ne beszéljünk dolgokról, de mondjuk ilyen lelkesen, naivan talán az egy kicsit ellépés volt a realitástól.

A másik, amiért nem szoktam lelkesülten, naivan rajongani mondjuk, amikor valaki 50 éves lakodalmát üli, nagyon szép dolog, bejönnek a templomba, és akkor ötven év, ötven éve együtt vagyunk… és a többi. Na… ott meg a hűségért nem szoktam annyira. J Nem, tehát azért mert ötven éve együtt vannak, ez számomra nem jelenti azt, hogy lelkesült papi beszédet tartok az ötven éves hűség gyönyörűségeiről. J Hát, nem kis falat ez a téma, kétség kívül. Ugye halljátok, hogy nem a hűség ellen beszélek?  Ki beszélt a hűség ellen? Hanem csak azt mondom, hogy azért mert valakik ötven éve együtt vannak, és szeretnék ezt megünnepelni, még az összes naivitásomat nem kell emiatt elővennem. Jó?

Igy jutottunk el a 6-os ponthoz.

És akkor mondok mondatokat, azt mondja:

Engedd, hogy az élvezet a szeretet következménye legyen!

Ismeritek azt a történetet? A rabbi megkérdezi a tanítványát: szereted te a halat? Jaj, mester, hát ne is mond, hát ma is azt ebédeltem! Erre a rabbi azt mondja: te akkor nem szereted, ha szeretnéd, az a hal  még ma is ott úszkálna a vízben. Te magadat szereted. J Ennél jobban nehéz elmondani, hogy mit jelent az, hogy az élvezet legyen a szeretet következménye. Ne kábítsuk magunkat, hogy én annyira szeretem a halat, nem a halat szereted, hanem a hasadat szereted. J Az hangrendileg nagyon hasonló, hal-has, J könnyen úgy el lehet, el lehet, de az nem ugyanaz. Tehát ő szereti a hasát, de nem szereti a halat. Mert ha a halat szeretné…

Képzeljétek el, éppen két hónap múlva lesz, hogy 30 éve nem ettem húst, 30 éve. Igen, két hónap múlva lesz. És hogy milyen érdekes ez, hogy tulajdonképpen amikor elkezdtem, volt bennem egy érzékenység az élet tisztelete felé, hogy milyen jó az, mindig mikor éppen mondjuk egy jó finom disznótoros helyett mondjuk egy nem tudom mit eszek?   Mi legyen? J Mit, mit egyek? J Tessék? Tofu-toros? J Hehehehe.  Rettenetesen hangzik. J Na… ugye milyen hálás vagyok ezért, hogy valahogy az élet tiszteletének vagy megbecsülésének ez a szempontja. És látjátok? Itt is itt vannak a dimenziók, lehet mindezt is úgy fölfogni, hogy fogadalom, szabály, vagy törvény… én nem tettem fogadalmat. Ezt csak keresztény körökben mondom így, mert ott nem értik a józan beszédet. J Tényleg, tehát keresztény körökben, bár most már változik a világ, most már nem úgy van, mint 28 éve, amikor kezdő nem húsevő voltam. Elmentem egy keresztény közegbe – hát általában ott voltam, tehát menni nem nagyon kellett – J és ott mondtam, hogy köszönöm szépen nem kérek belőle… Miért nem?  Hát tudod, én nem tudom, igaz hogy 20 éves vagyok, de hát ez a hal még csak 2 volt, és hát énfelőlem még élhetett volna, meg  az a malacka is, hát én magam nem perzselgetném a szőrét. És akkor:… Jézus is evett húst… J Tényleg, ilyeneket hallottam még annak idején. Hát „halaztak”… J mondtam én hogy nem? És akkor próbáltam tudjátok ezt a spirituális ontológiai, a létezés dimenziójának a mélységéből beszélni ott. Hát hogy az élet, és hogy megbecsüljük, és, én nem mondtam, hogy neked ez kell, hogy ez nem egy norma vagy szabály, nem, még csak azt sem mondom, hogy erkölcsi kötelessége lenne bárkinek, hanem, nekem ez így. Gondoljátok ezt elfogadták? Sok helyen egyáltalán nem. Úgyhogy rájöttem, na… akkor úgy köll beszélni, hogy értsék. Kérsz egy kis húst? Nem fogadalmat tettem. J Jaaa… J Hát az Atya még ezt is? J Igen. J Hát, ha valaki csak a normákból, meg a morálból ért, akkor úgy mondjuk el, tehát  a Szentlélekkel még nem mindenki tudott megbarátkozni, már az egyházon belül. J Olyan idegenül hangzik sokaknak még, hogy a lélek inspirál valamire, nem… mi a szabály? Úgyhogy szabályosítottam ezt a dolgot. Erdélyben is, szóval különböző közegekben, különböző válaszokat kell adni. Csak mondom, ha valaki bele akar ebbe csapni, tehát keresztény közegben fogadalom, J hát most miből áll, úgysem eszel, tegyél egy fogadalmat és kész,  akkor nem is kell hazudni, hát ezen nem múlik.  Erdélyben ezt nem. Tehát Erdélyben rád néznek: Ah, fogadalom, atya, fogadalom? J  Hát mi az a fogadalom? Jaj, hát most eszünk, és aztán megint érvénybe lép. J Tehát rájöttem, hogy Erdélyben ez nem megy. Fogadalom… Még furcsábban néznek rám: Nem katolikus az atya? Erdélybe a következőt kell mondani: Gyomrom érzékeny? Óh, ettől a pálinkától atya, óh hát ettől majd meggyógyul J. Semmi okoskodás nem hat, az égvilágon semmi. Hát igen, Erdélyben: „még vezetnem kell”.  Óh,  az komoly, megállítja a román rendőr, baj van, igen, akkor vigyázzon. Úgyhogy mindig autóval kell menni. Vagy ha nem, én vezetek, a többiek isznak. Én vállaltam a vezetést.

Na… jó. Eszembe jutott egy történet csak nem tudom mi volt az, ez egy erdélyi történet, onnan jutott eszembe, meg erről, hogy „vezetek”… „ja… az más”. Ifjú magyar tűzről pattant hölgy 50 helyett ment 88-al, 1-es volt előtte J. Megelőzte őt a rendőr, de ő meg nem állt meg. J Na… akkor villogó, olyan, izé, satufék, „nem látta hogy integetek”? A hölgy: „Én is szoktam” J  És utána még ki is dumálta a helyzetet. Na most… gyerünk. Hogy jön ez a „ne paráználkodj”-hoz? Látszik, hogy itt minden mindennel összefügg.

Tehát a következő:

Tanuld meg mikor van ideje a gyönyörnek, és mikor a gyönyörködésnek! Ezt a magyar nyelv szépségének a számlája írom, gyönyör és gyönyörködés. Gyönyörű mind a kettő!  Tulajdonképpen az élvezetek lélektani szempontból azért értékesek, mert segítenek fönntartani az életet. Áh… ez jó! Amikor gyönyörben van részünk, hát akkor ünnepeljük azt, hogy az élet itt és most van. Ezt megéljük. A gyönyörködésnél viszont nem fönntartjuk az életet, hanem valamiképpen szemléljük azt, hogy az élet van, hogy az élet fönnmarad, hogy az életet fönntartja valaki, vagy valami, sokkal finomabb közelítés. Tehát nagyon szép, ha valaki tudja, mi az, hogy gyönyör, meg gyönyörködés, az egész jól el tájékozódik, ha tudja mikor van itt az ideje ennek, vagy annak.

Áh… Idős bácsit gyóntattam: Hát Atya, azért a 6-os! J De hát egy férfi így gyón, áh, 6-os, kétszer. J Ez a „fejezetek a befejezetlen mondatból”. És akkor én bólintok, kicsit úgy  fészkelődöm, azt mondja, Áh.. tudja Atya, tudja, 88 vagyok, hát amig az ember él, huncut. J

Jaj, milyen történeteim vannak most… J Ismeritek? A gyóntató papnak  nyolcvanhetedszer kell meghallgatnia, hogy a 94 éves Mari néni hát hogyan csábult el ifjú lányként. Sóhajt egy nagyot a gyóntató pap, azt mondja: Mari, hát ezt negyvennyolcadszor gyónod meg! Jaj, atya tudom én, de olyan jól esik visszaemlékezni rá. J Hát szóval azért van itt munka, van még hova fejlődni.

Na, most…

Tarts kapcsolatot a legmélyebb vágyaiddal, a többi vágyadat pedig rendezd el magadban. II. János Pál pápa beszélt sokat a rendezetlen vágyakról. Nagyon okos beszéd. A vágyakkal semmi probléma nincs, de ha azok az emberben rendezetlenek, akkor össze-vissza hajtanak minket. Hm… És olyan érdekes, a felszínes vágyak szétszedik az életet, ugye a mélyebb vágyak nem mondom, hogy teljesen szétszedik az életet, de ott azért vaskosan énközpontúságról van szó, a vágyakban nagyon ott van, hogy én-én-én. A legmélyebb vágyaink nem énközpontúak. Onnan is tudhatod, hogy egy nagyon mély, a legmélyebb szintről való vágyaddal találkoztál, hogy az túlmutat az individualitáson. Ezért van az, hogy amikor valaki átél valamit a legmélyebb vágyak közül, pusztán a vágyakozás jól esik, tehát már attól emberebb leszek, jobban leszek, hogy ezt a legmélyebb vágyamat elértem ezt most megélem, akkor is, ha nem teljesedik be. Ez egy gyönyörű emberi tapasztalat. Hogy a legmélyebb vágyaim beteljesedés nélkül is gazdagítanak engem. Minél felszínesebb egy vágy, annál inkább, ha nem teljesedik be, csak nyugtalanságot okoz. Pisilni kell, oszt beültem középre, én hülye. J Hát ezt a nyugtalanságot nehéz lesz levetkőzni J onnan középről. J A legmélyebb vágyak pusztán azáltal, hogy megéljük  gazdagítanak bennünket, beteljesedés nélkül is. Hí, de szép dolog ez! És a legmélyebb vágyam… Ezt a példát szoktam mondani, csak tudom ilyenkor mindig ötvenen megharagszanak rám, amikor egy asszony azt mondja, hogy a legmélyebb vágyam hogy gyermeket akarok! Amikor azt mondja, én gyereket akarok, szeretnék egy gyereket szülni  biztosan tudom, hogy nem ez a legmélyebb vágya, de egész biztosan, azért, mert ebben még nagyon sok mondat így kezdődik, hogy ÉN. ÉN akarok egy gyereket, az ÉN gyerekemet akarom, Nekem legyen gyerekem,  ÉN akarom megszülni a saját gyerekemet, ÉN saját gyereket akarok! Most tudom, hogy ez nagyon fájdalmasan hangozhat, kérlek vegyétek ahogy akarjátok, de én nem úgy mondom. J Tehát tudd, hogy én nem úgy mondtam, de te… ! Amikor valaki azt mondja, hogy én egy saját gyereket akarok, akkor ez nem a legmélyebb vágy. És sokszor akkor leszünk jobban, sőt érdekes módon mondjuk, akár még a funcionális meddőséget is érintő, eljutsz egy mélyebb vágyig, és megszűnik a szorongásod és görcsösséged. Hát hány és hány történetet hallotok – milyen jó friss levegő jön valahonnan, érzitek? Ez a klíma? J  Jaj de kár, valami tavaszi frissület, de nem… klíma! –

Na… erről most egy történetet elmondok, aztán visszakanyarodok ide. Húsvét vasárnap bejött az ünnepi mise után egy kislány, a kezében volt egy plüss állat, megkérdeztem tőle leguggolás után: mondd csak látom te nagyon szereted ezt, hogy hívják? Válasz: angry bird. J Ilyenkor olyan öregnek érzem magam, J mikor egy TESCO-ban kapható angry bird okoz valakinek óriási lelkesültséget, J de kiderült többféle is van, de mindegyik nagyon angry. J

Szóval a legmélyebb vágyaknál tartottunk. A legmélyebb vágyak akkor is gazdagítanak, ha nem teljesednek be, és amikor az asszony azt mondja 6-8-10 év után, hogy hát akkor fogadjunk örökbe, hát ha tényleg gyereket szeretnék, most emígy nem megy. Hát hány és hány gyerek van, aki meg anyát szeretne, neki meg úgy nem megy! Most mi lenne, én szeretnék gyereket, ő szeretne anyát. Nem lehetséges-e hogy ez esetleg így van kiosztva? Vannak anyák, vannak gyerekek, és akkor, hm… talán ők találkozhatnának. És akkor valaki azt mondja, jó, akkor ezt most elengedem, hát anya szeretnék lenni, akkor így, hát akkor nem azt határozom meg hogyan, hanem hogy hadd lehessek az. Hát az életem hogy tudna kibontakozni, hogy megéljek valamit, amit a természet olyan mélyből indít. Hát nem akarom elveszíteni ezt az indíttatást. Ha nem így, akkor hadd legyen. És akkor három hónap múlva megfogan. Ilyen történetet számtalant ismerek. Ugye Ti is látom sokan bólogattok. Tehát a legmélyebb vágy nem lehet az, hogy én magamnak akarok szülni egy gyereket, én önmegvalósításom, nekem… De tudom, ha ezt egy pap mondja, negyed annyit ér. Tényleg, tudom, tudom. Jól van.

Következő:

hűség által ismerd meg az élet mélységeit!

Kertész ismerősöm azt mondja: hát Feri olyan büszke vagyok egy cseresznye fára: azt mondták nekem néhány éve a kert tulajdonosai, hát ez már nem terem, eh…  ki köll vágni. Na, vérszemet kapott a kertész, azt mondta: majd én megmentem. Addig-addig tápozgatta, locsolgatta gondozgatta, metszegette, egyszer csak megint el kezdett teremni. Hogy ez a fa egy ilyet tud, csak a hűség által derül ki. Nagyon sok minden az életben akkor derül ki, hogyha a hűségben valamit tudunk még vinni, és még akkor visszük és visszük, és egyszer csak valami megint virágba borul, meg gyümölcsöt hoz. Ha mindig valaki az életnek csak ilyen az első részeit csinálgatja, az élet mélysége nem tárul föl. Milyen az, amikor az 50 éves házasok ugye ott ülnek, azt mondja: remélem a hűségről nem fog beszélni J – mondja a férfi -… az asszony… J erről ne is beszéljünk. J És ahogyan mondjuk ott az 50 év, azt mondják, hát ebbe azért volt sok minden, nem vagyunk büszkék egy pár dologra, de azért ez mégis értékes, így is.

Fölháborító, amit mondok, ugye de a hűségről beszélek, értitek?  Hogy a hűség óriási érték. Azt mondta valaki, hogy a hűség a kipróbált szeretet. Már megjárta az élet próbáját. Szép. De most képzeljük el, hogy én vagyok az 50 éve… bizony a férjem egyszer, hűh de ránézett Brünhildára. J Megtörtént, fájt nekem, beledöglöttem, belehaltam, belepusztultam, utána haragudtam rá 4-5 évig. J Akkor már elfelejtettem miért is haragszom, még akkor fölidéztem, akkor még ment. J  Mondjuk ötven év házasságnál – megint csak vágyom rá hogy, értsétek úgy, ahogy mondom – azt mondom hát tulajdon képpen ezt a nárcisztikus sérülésemet most elengedem, hogy énvelem ez megtörtént, hogy énvelem ezt megcsinálták… Nagy dolog megengedni valakinek, akivel együtt élek, hogy ember legyen, úgy is, ha tökéletlen. És nem valami morális szempont miatt fönntartani a nárcisztikus sérülésem, hogy „énvelem”… Az is lehet a hűtlenség egy sajátos formája, ugye ő megcsalt Brünhildával, én meg azóta nem szeretem. Na… ő ezt csinálta egy éjszaka, te meg csinálod 8 éve. Akkor ez hogy van? Hát nem tudom, ez egy sajátos alkalom ma. Hm.

Tudatosítsd magadban, hogy a másik ember mindig több mint a szükségleteid kielégítésének eszköze.

Hát erről már sok szó esett, ezt nem is akarom mondani. Ha az emberi méltóságot tiszteletben tartom, akkor az emberi méltóság tiszteletben tartása keretén belül rengeteg, rengeteg  minden ott belefér. Ha személynek látlak, és úgy tekintek rád,  abba rengeteg minden belefér. Ha nem tartalak személynek és az emberi méltóságodat nem tisztelem, akkor semmi sem fér bele. Ah! A másik embert tekintsd személynek és igy kapcsolódj hozzá, hát nem az élvezeteid tárgya és eszköze, tekintsd személynek és igy kapcsolódj hozzá.

Odajött hozzám néhány nappal ez előtt egy hajléktalan. Azt mondja mikor lesz János atyának a gyász miséje? János atyánk 93 éves volt, és meghalt néhány hete, szombaton temetjük. Azt mondja a hajléktalan – ott lakik nálunk – hát, csak azért mert én a János atyától olyan sok jó szót kaptam, hogy én pénzt akarok dobni a gyász miséjén a perselybe. Mit szóltok ehhez? Tehát a hajléktalan koldus pénzt fog dobni a perselybe, mert a pap jó szót mondott neki. Nem azért dobja be a pénzt, mert ételt adott neki, meg adott neki pokrócot, meg a többi, hanem mert ember számba vette. Ha valaki engem ember számba vesz, még a pénzemet is oda adom, mondja a koldus. Nagy, nagyon nagy dolognak tartom, hogy azok, akik az alapvető dolgokban nélkülöznek, hogy tőlünk meg kapják azt, hogy mi ember számba vesszük őket, hogy személynek tekintjük őket és igy kapcsolódunk hozzájuk. Ő egy személy, nem egy alkoholista, egy személy, aki történetesen agyon itta már magát, ez egyszerre szomorú dühítő és egy csomó minden, de attól ő még egy személy. Rendre megdöbbenek attól, amikor hajléktalan koldus rászoruló emberek hálásak azért, hogy ember számba vesszük őket akkor is, amikor nem adunk nekik semmit, még akkor is. Na… jól van.

Becsüld meg az emberi kapcsolataid!

Segítsd az emberi méltóság kibontakozását!

Légy nyitott az új életre, és támogasd a növekedését! Hej, de szép is ez!

Becsüld meg a tested! (van mit)

Jó, erről ennyit… Most melyiket mondjam, tudom mi a sorrend?

Megyek sorba:

Ne lopj! Csak azt fogadd el és vedd magadhoz, amit az élet neked szánt.

Sokan olyasmit is magukra  vesznek, amit az élet nem nekik szánt. De ők azt magukra veszik. Önbecsülés hiányában mit teszünk? Mindent magunkra veszünk, mindent tehát egy egész gardrob szekrénnyel lépegetünk össze-vissza. Az „Ósiba” nincs annyi ruha, ami rajtunk van J. Ugye a klasszikus… „sós a leves”… Most miért vagy ilyen szemét velem? Most miért kell ennyire durván és brutálisan hogy sós a leves? Most miért? Én is fáradt vagyok, nem csak te… és ezt még tudnám jó hosszan… És mi volt a mondat? Hogy a leves sós. J Ugye erre nehéz mást mondani, mint hogy amikor ilyenkor elindul egy ilyen izé… látjuk, hogy mi mindent vesz magára… tehát… miért mondod, hogy ilyen vagyok… én is fáradt vagyok, mindent magára vesz, amit nem neki szántak,  mert a levesnek szánták, de ő magára vesz mindent, és akkor egy problémából lesz kettő. Eddig sós volt a leves, J most már hideg is. J Most az önbecsülésről nem beszélek, mert az a tartós része a dolognak, az már konzerválva van. Áh… Rengeteg ember folyton folyvást magára vesz ezer számtalan dolgot, nem neki szánták, nem neki mondták. Karinthy Frigyes, nem neked köszöntek! Voltatok már úgy, valaki messziről integet, ÁÁÁ… befordul a sarkon, J ö… hát, főleg azt gyanítom minél idősebb valaki, annál inkább. Mert már nem látod, meg már az arc-memória is kopik. J Nem neked köszöntek, nem neked mondták.

Ez is egy valós történet: két idős ember találkozott, igen ám, de föl volt bontva a járda, csak egy ember tudott átmenni. Idős bácsi ment a bottal, nézett, hogy jön egy másik, begyorsított J és átért azon a szűk izén, fölkapja a botját, most már rendben van, azt mondja: 84! A másik bácsi kihúzza magát, azt mondja 86! Erre aki azt mondta 84, visszament, J  86-os átment,J akkor jön ő.  Szóval a „ne lopj”-hoz azt vegyük magunkra, amit nekünk szánt az élet, a többit hagyjuk ott ahova való.

De közben pedig nagyon sok minden van, ami látszólag nem a mi részünk, pedig magunkra kellene venni. Néhány nap múlva megérkezik Magyarországra néhány német fiatalember, akik unokaként és dédunokaként elkezdték a szüleiket és nagyszüleiket kérdezni arról, hogy ők mit csináltak a második világháború alatt. És egyszer csak nagyon sok családba ma Németországban tulajdonképpen tabukról el kezdenek beszélni. Mert az más, hogy a közbeszéd szóba hoz témákat, és más az, ha egy családban az unokának elmondják, hogy a nagyapa mit csinált, mikor, hogy kivel azt már hagyjuk is. És az unokák, dédunokák megrendülve attól, hogy a saját családjukba, a saját őseik mit csináltak, el kezdtek össze jönni és azon töprengeni, hogy mi az, ami az ő részük ebben. Ez gyönyörű szép. Azt mondták: kétség kívül talán egy dolgunk van csak ezzel, szó sincs róla hogy a nagyszüleink, vagy a dédszüleink most így mondom „bűneit” nem kell magunkra venni, mert nem mi tettük, de azt nem tudjuk nem magunkon tudni, hogy ők a nagyszüleink, az meg egy ténykérdés. Ezért, mert ez ténykérdés, és mert létezik olyan hogy nemzedékekről nemzedékre átívelő örökség, hát más örökséget is realitásnak tartok, amit tőlük kaptam, akkor ez is egy örökség, tehát ezt az örökséget nekem el kell rendezni, ezzel az örökséggel valamit kezdenem kell, mert mint örökség realitás. Úgy döntöttek, hogy elindulnak több helyre, pl. Magyarország, néhány nap múlva érkeznek, és bocsánatot fognak kérni, kifejezik a sajnálatukat olyanok felé, akik felé ezt meg lehet tenni. Mert azt mondják, hogy ez a mi részünk. Elismerjük, hogy ez örökségünk, és ha elismertük, hogy ez örökségünk, ezzel mi akarunk valamit kezdeni. Nem akarunk emiatt mi vezekelni, ez nem jelenti azt, hogy nekünk nincs jogunk az élethez, nem jelenti azt, hogy most tönkre kell magunkat tenni, vagy örökös bűntudatban, szégyenben kell élni, éppen nem ezt jelenti, mert ezt nem vesszük magunkra. De mint örökséget elfogadjuk, és elmegyünk ezt kifejezzük. De gyönyörűnek tartom!

Tehát azt lehetne mondani itt  a „ne lopj”-nál, hogy rengeteg mindent veszünk magunkra, amit az élet nem nekünk szánt, nem a miénk. És rengeteg mindent nem veszünk magunkra, ami pedig rajtunk van, és úgy teszünk, mintha nem lenne rajtunk, mintha az nem a mi dolgunk volna, semmi közünk nem lenne hozzá. Ah. Amikor a kettőt kiegyensúlyozzuk, híha! Ah… És akkor olyasmi alatt nyögünk, ami nem a miénk, és azért meg nem vállalunk felelősséget, ami a miénk. Ugye, ez nagy káosz. Na…

Következő:

Élj mások javára is azzal, amit az élettől kaptál!

Jogunk van a magunk javára is élni, de ne csak a magunk javára éljünk azzal, amit az élettől kaptunk. A keresztény szempont ehhez az, hogy Isten úgy rendezte el a dolgot, hogy senkinek sem adott mindent. Mindenből minden senkinek sem jutott. Ezért van nálad sok minden, amit te kaptál, én meg nem, csak hogy nekem is szükségem van rá. Ez azt jelenti, hogy fölismerhetjük azt, hogy sok minden, ami nálunk van, az nem az enyém, hanem csak nálam van, és rajtam keresztül kaphatnád meg, ha én hajlandó lennék oda adni. De nem az enyém, csak nálam van. Azon az alapon is tudhatom, hogy nálam van, de nem az enyém, mert nekem van belőle sok, neked meg nincs. Ha énnekem valamiből van sok, neked meg nincs, akkor tudhatom, hogy valószínű ennek egy része nem az enyém. Na… jó… ö… szép ez, szép ez, hogy senki nem kap meg mindent, nagyon szép. Rászoruljunk egymásra.

Hejha… mennyi az idő, meg milyen nap van?  J Oké…

Ismerd föl a felelősséged határait!

Itt most a személyiség fejlődésbeli háttérről nem akarok beszélni. Hogyha a szüleink nem húzták meg jó helyen a határokat, akkor valószínű bennünk most rossz helyen vannak a határok. Ezért például fokozott felelősséget vállalunk a saját szüleinkért, miközben nem vállalunk elégséges felelősséget a saját gyerekeinkért. Ha egy szülő a szülői felelősségével tudott élni, akkor ő jó helyen húzott meg határokat, ennek az lesz a következménye, hogy énnekem az alapvető élet feladatom nem az, hogy visszaadjam neki azt, amit kaptam az élettől, hanem hogy az életet tovább adjam. Ezért ilyen értelemben nagyobb felelősségem van a következő nemzedék felé, mint az előző nemzedék felé. Mert az élet tovább adásának van egy természetes áldott iránya. Minden szülő, a szülővolta és a gondoskodása okán méltányos igazságosságra jogosult, hogy a gyerekek ő róluk gondoskodjanak megfelelő módon. De az életnek nem az az iránya, hogy vissza adom. Ezért, ha egy szülő nem tudta jó helyen meghúzni a határt, akkor most bennünk -még ha mi 80 éves gyerekei is vagyunk a 98 éves anyukánknak -, akkor bennünk a határ nem lesz jó helyen. De ez nem fog bennünk feltünni, ezért sokkal fokozottabb felelősséget érzünk majd az előző nemzedékek felé, mint a következő nemzedékek felé, miközben a felelősségünk döntően és nagyobb részt abban az irányban van. Haj-haj! Tehát a felelősség határát jó helyen meghúzni, az sokaknak strukturális problémát okoz. Nem arról van szó, hogy na, hol is van az a határ, hogy kérem a varázs ceruzát… ott-ott meghúzzuk, ott van, hanem hogy nem is látjuk jó helyen. Látjuk, hogy hol a felelősség határa, csak az rossz helyen van, minden vonal. Ugye az nehéz, azt nevezzük strukturális zavarnak.

Eh… Például, például néha az a benyomásom, hogy az egyházban a felelősség határait rossz helyeken húzkodjuk meg. Mert akkor ez nem csak az egyes emberre igaz, hanem például egy közösségre, vagy egy intézményre. Az egyház, mint intézmény, mint közösség, vagy Isten népe a jövő nemzedékek felé fokozott felelősséggel kellene, hogy éljen. Eközben az a benyomásom, hogy mi inkább a múlttal kapcsolatos, az előző nemzedékek felé való felelősségünket éljük és hangsúlyozzuk.  Szerintem kollektíven hajlamosak vagyunk rossz helyen határokat húzni. Ha valakikért nekünk cselekedni kéne, akkor az a következő nemzedék, vagy nemzedékek. Például kevesen vagyunk papok, ezt tudjátok? Tényleg, mennem is kell, J most jut eszembe, kevesen vagyok, úgyhogy megyek is, nem érek rá itt lenni. J Ez azt jelenti…, most ez egy ilyen papi blokk lesz. J Isten üdvözítő stratégiái nem tudnak egybe esni az egyház üdvözítő stratégiáival, még pedig azért, mert Isten mindenható mi pedig nem. J Tehát ezt ilyen egyszerűen mondom. J Istennek lehetséges az, ami nekünk nem. Mi például Magyarországon néhány ezren vagyunk papok. Néhány ezer, ammá nem sok. Éppen ezért nem fogunk mindenre ráérni, amire rá kéne érni. Rá kéne érnünk, de nem érünk rá. Ezért stratégiákra van szükségünk, hogy mire fogunk ráérni és mire nem. Ezért nekünk, mert fokozott felelősségünk van a jövő nemzedék felé, sokkal jobban rá kellene érni a jövő szolgálatára, mint a múlt megőrzésére. Sokkal jobban rá kellene érnünk azokra, akik nincsenek bent a templomban, mint azokra, akik bent vannak. Ugyanis ha valakit érdemes Isten irgalmába ajánlani, legyenek azok, akik már bent vannak a templomban, és ne azokat ajánljuk Isten irgalmába, akik még nincsenek bent. Mert ő értük nekünk még dolgoznunk kell. Nem azért, hogy katolikusak vagy keresztények legyenek, hanem azért mert dolgunk van velük. A felelősség határait tehát egy intézmény is, mondjuk – Magyar Katolikus Egyház – nem föltétlenül húzza meg jó helyen. Ez nekem személy szerint egyébként nagyon szokott fájni. Kifejezetten szívbe markoló fájdalmat tud okozni. Ezt nem tudom mikor igy, igy mondogattam nektek, hogy mi nem a 99 igazat hagyjuk ott az 1 eltévedtért, hanem az 1 igazat agyon pásztoroljuk, és a 99-ről azt sem tudjuk, mi van vele, hanem azt mondjuk Isten irgalmára bíztuk őket.  Hát ez szép, ez nagy hit, kedves atya, ez, ez nagy hit. Mikor ezzel találkozom, egyszerűen ez nem, nem tud ez nekem nem fájni.  Nem! Tehát ordíthatnékom van! Igen, atya, akarsz erről beszélni? J IGEN akarok, és beszélek is! Beszélek is! Tehát a felelősségünk fokozottabb. Nem a nyolcvan éves nénit kell még huszonötödször nem tudom én mit meg… Értitek? Hát, ha valaki, már el van azzal, amit eddig kapott, akkor az a  nyolcvanéves néni! Nem arról van szó, hogy nem jogosult a gondoskodásra, a törődésre, az ember szeretetre, persze hogy jogosult! Tehát, na… Értitek ugye? Hát, ha egy négy éves kislány bejön, és a kezébe szorongat valakit, és azt mondja, hogy az angry bird, J hát nekem ezzel zavaraim támadnak, hát ezzel biztos van valami dolgunk, J biztos, hogy nem az hogy szidjuk a szüleit! J Biztos hogy nem!

Tehát a felelősségünk fokozott a következő nemzedékek felé, és ezért ah… Feri atya miért nem foglalkozol gyerekekkel? Pl. mert nincs rá  időm!

Ment a püspök bérmálni, na, megérkezett, ránézett az órájára: Plébános úr miért nem szól a harang amikor jövök? Háát, püspök úr több oka is van ennek, az első az, hogy nincs harang. J Ezzel azt akarnám mondani, hogy a fejemben úgy van, hogy érdemes azokkal a felnőttekkel foglalkozni elsősorban, akik majd most szülik meg a gyerekeiket. Ha már megszülted, 4-5 éves, ajjajjaj, háát, már idős nagyon. J Szóval, jó… ezt most nagyon hosszan tudnám még mondani, és ezért megálljt parancsolok magamnak.  Tehát felelősség határa!

Igen…

Tudd, hogy mi az, ami valóban kell az élethez, és mi az, ami nem!

Kutatásokból kiderült, hogy az emberi természet csalfa. Ebből a csal a durvább, a fa nem annyira. J A csalfa itt azt jelenti, hogy a boldogság kutatásokból tulajdonképpen minduntalan az derül ki, hogy a boldogsághoz az kell, hogy tudjuk, hogy az alapvető szükségleteinket, beleértve a családunkat is, többé-kevésbé előre látható módon ki fogjuk tudni elégíteni. Tehát nincs egy létbizonytalanság az alapvető szükségleteinket illetően. Az összes többi már különösebben nem tesz hozzá a boldogsághoz. De miért mondom, hogy csalfa az emberi természet? Azért mert amióta ezt a kutatást végzik az derült ki, hogy egyre inkább emeljük azt a nívót, ami alá azt tesszük, ami számunkra nélkülözhetetlen emberi szükséglet. Áh… Tehát ez azt jelenti: megkérdezik tőlünk, hogy mi az, ami föltétlenül kell az emberi élethez. Föltételezhetjük, hogy sok minden olyasmit is oda fogunk mondani, ami egyáltalán nem nélkülözhetetlen. De egy kicsit sem, például a Milka csoki nem, nem. J  Ezt én fájlalom személy szerint, mert mondjuk az utolsó három ételből lehet hogy ez lenne amit úgy hagynék. Biztosan lehet nélküle élni. Ez szomorú, szembesülök a valósággal. Jó…

Azt mondja:

Tartsd értékesnek magad, akkor nem kell lopkodni! J

Ismerd fel a gazdagságod, ugye, értékesnek tartom magam, fölismerem a gazdagságom, rájövök, jaj, hát van itt egy csomó minden. Ugye? A régi  matchboxokat is tologathatjuk jóízűen. J Tényleg így van!

Azt mondja: tudd, hogy annál gazdagabb vagy minél kevesebb mindenre van szükséged. Annál gazdagabb vagy minél kevesebb mindenre van szükséged. A létezés több mint a birtoklás. Igen, légy kész megosztani a javaidat! Különböztesd meg a fontosat a lényegestől!

8. as pont: Ne hazudj!

Nézzük akkor itt a pozitív dolgokat: fogadd el az élet realitását, a valóságot, az egészet. Például az igazságaiddal szembeni igazságokat is ismerd föl. Akkor az a realitás elfogadása. Például olyan tempóban fejlődik legalábbis tudományos technikai értelemben a világ, hogy a gyerekeink olyan szakmákat fognak űzni, amelyek ma még nincsenek is, olyan dolgokkal fognak foglalkozni,  amelyekről még nem is tudjuk, hogy lesznek, ezért az előző nemzedékek élettapasztalata nagyon sok mindenben nem adható át a következő nemzedéknek. Egyszerűen azért mert az élet, amiben használni kellene a tapasztalatot, nagyon nem lesz olyan, mint amiben mi megszereztük az élettapasztalatot. Ez ma nagyon, nagyon igy van! Ez azt jelenti, hogy az élet nem csak egy személyes feladattá vált,  hanem hogy nagyon sok mindent az előző nemzedékektől nem tudunk átvenni. Ez azt jelenti, hogy fokozottabb felelősségünk lesz, mert nekünk kell kitalálni, meg kidolgozni, hogy akkor ez most, hogy van, hogy ezt akkor hogy érdemes csinálni. Ez egy alapvető igazság. De milyen igazság van ezzel szemben? Hogy akkor ebből az adódik, hogy az előző nemzedékek életbölcsességét, mindent, ami használható ma, sokkal inkább át kéne vennünk. Mert emlékeztek, mi az eredményesség kulcsa?  Az eredményesség kulcsa, hogy minden, amit gyorsan és rutinszerűen lehet csinálni, azt gyorsan csináljuk, hogy arra, amire több idő kell, maradjon. Ha nekünk egy új világban egy csomó mindent ki kell találni, mert készen nem tudjuk hozni, egy csomó időre és energiára lesz szükségünk az új dolgok kimunkálására. Ezért hol spórolhatunk időt és energiát? Ott, hogy az előző nemzedékek életbölcsességét sokkal nagyobb tisztelettel átvesszük, mert nincs időnk az életünkben megtanulni azt, amit az előző nemzedékektől már átvehetünk. Ezt nevezem például az igazságainkkal szembeni igazságnak. Például akkor megkérdezem, hogy mi a lényeges és mi a fontos? Hát akkor az ember meg fog halni! Ez biztos, hogy kétezer évvel ezelőtt is igy volt. A fiam olyan munkát fog ellátni, amiről azt sem értem, hogy mi, de meghalni ő is meg fog, mint én.  Akkor nézzük csak mit mondtak az előző nemzedékek, hogy érdemes meghalni. Akkor azt vegyük át, ezt, ezt ne a saját bőrünkön… Óh… mégse így J mert az már akkor… J Előző nemzedékek is voltak betegek és szenvedtek, ezt a tapasztalatot érdemes átvenni, nincs idő arra, hogy… mert másra kell az idő meg az energia.

Nagyon szépnek látom az életnek ezt a… áh… Ez azt jelenti, hogy minél inkább változik a világ, annál jobban meg kell becsülni a múlt örökségét. Háhá! És logikus hogy igy van, ezt szépnek látom, kifejezetten szépnek. Hát ezért érdemes átgondolnunk minden, ami maradandó életbölcsesség és ránk is meg a következő nemzedékre is alkalmazható.

Első személyes élményem 22 évesen történt, amikor a nagymamám haldoklott, és én meg egy friss megtérő voltam, éppen egy friss ropogós keresztény voltam. És a nagymamám pedig úgy összegezte az életét halálos ágyán, rákos volt, kb. 9 hónapig csinálta. És én hallgattam az ő életbölcsességét, és tulajdonképpen egyre szomorúbb lettem, mert a nagymamám majdnem 90 év élettapasztalatával eljutott oda, amit én 21-22 évesen elfogadtam az egyháztól. És akkor meggyőződtem arról, hogy nagyon sok mindent nem érdemes a saját bőrömön megtanulni, mert úgy is lesz néhány dolog, amit semmi máson keresztül nem fogok tudni megtanulni. Ezért nagyon sok mindent az egyház bölcsességéből, a múlt örökségéből, hamar, hamar átveszek nagy tisztelettel leveszem a cipőm, mindent ide nekem, az biztos nem véletlenül van igy. Aztán, majd ahogy egy kicsit okosabb leszek, meglátom, hogy mit kukázok ki belőle.  Mert olyan norma és szokás, amit már nem érdemes megtartani, hah, akkor minek őrizgetjük, megpenészedett. Vannak ilyen szokások. Például előveszel egy régi imakönyvet, benne morális  útmutatások és ott olvasod: pápai vizeken ne kalózkodj. J

Na… elég sok mindent hallgattam már gyóntató papként J. A történetet most igy befejezitek, hogy  az biztos, hogy olyat még nem hallottam, hogy bejött volna valaki és azt mondta pápai vizeken kalózkodtam. De ti nem ismeritek eléggé az életet, ha úgy gondoljátok, ugyanis valaki ezt meg gyónta. Képzeljétek el, ülök a gyóntató szobába székben, nem tudom hol, bejött egy fiatalember, volt olyan 10 éves. Azt mondja: anyukámat néha nem hallgattam végig, tesómat megvertem, leckémet nem csináltam meg, íróasztalomon nem raktam rendet, és pápai vizeken kalózkodtam. J Hínnye neki! Hát azért a  természetes érdeklődés csak föllángolt bennem: húh, azt te hogy  csináltad, hát tudod hogy ilyet nem lehet csinálni Petikém, hát hogy hogy csináltad? Hát apa mondta, hogy ne pancsoljak a szentelt víz hintővel, de én csak pancsoltam ott benne. Bejött a templomba és tudjátok, egy kis tálka lóg ki a templom falából – atya-fiú-szentlélek nevében – ugye, de ő gyerekként unatkozott, minden, fölkavarta ott a vizet, elmorzsolgatta a sóbucikat, és utána kezébe adta nagymama a régi imakönyvet, és  ott volt kérlek szépen az, amiről ő eddig  egy naiv nem tudásban, J hogy pápai vizeken ne kalózkodj, és őbenne egyszer csak az élet összeállt… J  S itt vagyok 10 évesen, és máris pápai vizeken kalózkodtam. J  És ezt meggyónta. J

Na… tehát manapság már legföljebb ilyen módon lehet pápai vizeken kalózkodni!

Jól van, gyerünk… de miért gyerünk, nem kell sietni, az élet rövid, úgyhogy ráérünk mindenre. J Hát úgysem fér bele minden, J úgyhogy akkor minek kapkodni. Követ… Ja… ez még csak az első pont volt, még csak, te jó ég!

Legyél és vállald azt, aki vagy itt, és most aki voltál, és aki lehetsz!

Tehát legyél és  vállald azt, aki vagy itt, és most aki voltál, és aki lehetsz! Ugye a „vállald” az nem azt jelenti, hogy egyet kell értenem azzal, amit öt évvel ezelőtt csináltam, hanem azt mondom, öt évvel ezelőtt ezt csináltam és most nem értek már vele egyet. De ebbe, ami nagyon szép az a jövőre vonatkozik. Vállald azt, ami lehetsz! Képzeljük el, Jézus azt mondja Kéfásnak:  Kéfás, mától kezdve Péter a neved! Jaj, ne uram, hát hogy lennék már én Péter, hát Kéfás a nevem, Kukorica János lett volna, J de végül is anyám azt mondta, legyen Kéfás… Na hát akkor… De nagy dolog az, vállalni,  ami lehetek. Hí ez már szép!

Gyorsan egy történet:

Négy szerzetes, egy kihalófélben lévő kolostorban, bárhol a világon J búnak ereszti fejét, hát hogy ez valahogy ez nincsen jól, hát csak fáj ez nekik, még amikor ők  jelentkeztek  annak idején még pezsgett az élet itt  a kolostor falain kívül meg belül. Most meg már nem pezseg ez itt belül picit sem. Öregek, már jelentkező nincsen huszonvalahány éve. Hogy lesz ez? Egyszer csak nagy bánatukban hallanak egy hírt: a hír igy szól: két erdővel odébb az erdő zugában, ott a barlang mélyén él egy szent életű remete, ő talán tudná a választ.  Ahh… Régóta nem értett egyet a négy szerzetes, de most aztán igen. Föl a sarut, egyik erdő másik után, a barlang, megtalálják a szentéletű remetét elmondják a bújukat bajukat. Hogy lesz ez igy? A szentéletű remete húz egyet az orrából, J azt mondja, hát rég nem érzett ilyen szagot. Na… én azt, hogy veletek mi lesz, nem tudom, hogy a renddel meg a kolostorral mi lesz, honnan tudnám. Egy valamit azért tudok: közületek egyvalaki szent lesz, na… adjon Isten! Hazamegy a négy szerzetes, azt mondja, hát… ez, ebből… Igen ám, de ahogy kapálgatnak J nézi, ott a három sor, visszafele, és a másik három társa ott kapálgat, elnézést ezért most, mindjárt megfordulok, csak végzek ezzel a sorral J azt mondja: hát a nemjóját neki, abból a háromból egyik szent lesz, hát akkor csak kedvesebb leszek mint voltam 25 évig, már most! J El kezdik egymást nézni: háát hát egy szenttel azért nem mindegy hogy bánunk az, hogy a hülye szerzetestárssal mit csinálunk, az tök mindegy, de hát az egyik szent lesz! Hú, hát azért akkor óvatosan! Igen ám, de itt is kapálgat valaki. J Csaknem az, belőle nem nézem ki, de végül is 25 %! J És ahogy lemén a nap a jó kis kényelmes priccsen elmereng, a testvér azt mondja: hát, lehet, hogy én? 25 %, lehet, hogy én! Most nem húzom hosszúra a beszéd fonalát, minden esetre kezdenek megváltozni. Híre megy, jelentkező nincs több egy sem. Igen ám, de a faluból híre megy, hogy a szerzetesek valahogy olyan derűs társaság lett, olyan kedvesek, előzékenyek, udvariasak, egyszerűen jó rájuk nézni olyan normálisak lettek, szinte csoda történt. Elkezdenek fölmenni piknikezni. Elkezdődik ott az élet, zajlik, Hát egyszer csak jön egy fiatalember és azt mondja: hát mi lenne, ha én ide belépnék. Mondjad Péter, mit gonoszkodsz? J Csökkennek az esélyek! Háháhá! De hát a remete azt mondta, hogy közületek! Érted!

Na… szóval, azt mondja: ne csak vállald, azt  ami voltál ami itt és most vagy, hanem ami lehetsz, azt is vállald.  Hát lassan itt az idő, arról nem is beszélve, hogy most már szerdába pöndörödik az élet. J Nem? Ugye? A monília, az!  Szóval… hát… valami rövidebbet kéne nézni, csak nincs. J De talán ez, hű ez viszont szép, ez nem rövid, csak szép.

Igen, ez jó: vedd magadra a valóság neked szánt részét, úgy hívják, hogy igazság. A valóság személyes része az az igazság. Nem azt jelenti, hogy az csak rólam szól, hanem ahogyan én személyessé teszem a létezésem egyszer csak a valóság rám eső része az igazság.

Akkor egy záró történet:

Fiatalember megy a városba, turista. Egy turista mit tehet? Örül neki ,hogy itt lehet! J És ahogy megy, mendegél egyszer csak rápillant egy boltra, kiirás: „Igazságbolt”.   Hát Budapesten ilyen is van? Bemegy. Még angolul is beszélnek. Most fordítok: J miféle igazságokat lehet itt kapni? Ah, kérem, mondja az eladó, vannak rész igazságaink, ott találhatóak a fél igazságok, hát itt meg a kassza körül kegyes hazugságokat árulunk. J Hát éppenséggel nem ez a fő profilunk, de erre nagy a kereslet. Hát ez új ihletet ad ennek a turistának és azt kérdi: teljes igazság kapható? Hát uram, éppenséggel abból is van, régóta nem vette senki, mert nagy az ára. Azt mondja: miért? Mennyibe kerül? Óh, aki azt megveszi, áh… nem sok nyugta lesz, nehezen fog aludni, lesz dolga ezer. Mire a turista azt mondja: hát akkor legyen abból a féligazságból kettő J,  viszek  az asszonynak is. Szóval ránk szabni, magunkra venni a valóság nekünk szánt részét, hííí  az „embörös feladat”, nagy tisztesség annak, aki neki lát.

Köszönöm a figyelmet!

Lejegyezte: Pelbát Anna